[Magánjáték - Aura & Laetitia]Erasmus

Megállt a kezem a kilincshez vezető úton, és kérdő tekintettel néztem Laetitia kisasszony rubinvörös szemeibe. Őszintén nem nagyon értettem, hogy mi lehet az, ami nem világos a szeretet adásán és kapásán. Tisztelettel bánni valakivel egy dolog. Erre képes az is, aki az ellenség holttestét is bedobja a tömegsírba és a mellé állított kőre felvési az "Ismeretlen Északi Harcos" szavakat is. Tiszteletet adni olyan hétköznapi volt, mint lélegezni: Nem csak jól esett, de igény is volt rá. A szeretet ennél természetesen többet jelentett. Nem csak azt, hogy valaki jogait és jólétét nem sértjük meg. Szeretetet adni azt jelenti, hogy mások életét értékként kezeljük, hozzájárulunk a boldogságukhoz és... És szeretjük. Nem tudom, hogy hogyan tudtam volna szavakban definiálni ezt a kisasszonynak. Annyira természetes volt, hogy az emberek szeretik egymást. Olyan erő volt ez, ami akkor is táplálta őket, mikor nem volt nekik fizikai táplálékuk. Ami vigasztalást tudott nyújtani a legsötétebb bajok közepén is. Mindenki vágyott a szeretetre, és ingyen lehetett osztani. Mindenki tudta, milyen szeretni.
Aztán eszembe jutottak megint csak régi nevelőm szavai. Minnél idősebb leszek, annál inkább látom, mennyire értékesek is voltak a gondolatai. Sokat beszélt arról, hogy mennyire fontos is szeretni, és hogy az ember szeretetet kapjon. Már a fürdőben meg tudtam állapítani, hogy a kisasszony messze kevesebb szeretetet kapott, mint azt valaha kellett volna. Tudtam azonban, hogy nincs olyan tudományos definíció, amely jól körülírhatja ezt a jelenséget. Meg kellett ezt tapasztalni. Ha pedig valaha én is ide, a Neulander toronyba születek, meglehet, én is pont ugyan úgy viszonyulnék ehhez, mint ahogy a vendégünk is épp, és magam is értetlenkednék, ha valaki hevesen próbálna mellette érvelni. Rezignáltan sóhajtottam és elmosolyodtam inkább. Ki más tudná legjobban megmutatni, hogy mit is jelent ez, mint azok, akik engem is az emberséges becsületre neveltek az intrikák és ármányok világa helyett?
- Ha kijöttünk, meglátja majd, hogy miről beszéltem. - Mondtam, és szélesre tártam az ajtót három határozott kopogás után.
Jól megszokott kép tárult elém. A kis ház belső tere takarosan be volt rendezve, pont olyan jól, hogy három ember kényelmesen el tudjon élni benne. Az előtérben egy nagy kemence égett, amely vidám lángjai a gyertyák kórusához csatlakozva kellemes világossággal töltötték be a teret. A négy fehérre meszelt falon nagy füzérekben lógott az erős vöröspaprika és a fokhagyma az aranyszín szikrákat vető gereben, sarlók, kések és szekercék társaságában. Szívderítő meleg áramlott kifelé, pirított dió jó illatával együtt. A földön egyetlen robosztus asztal állt, négy kis székkel körülvéve, melynek egyikén ott ült az idősödő, de még épp a középkora utolsó éveit járó fejkendős Marta néni, aki egy kis kalapáccsal diót tört épp. A nyíló ajtóra kíváncsian nézett, de amint meglátott engem, széles mosolyra szaladt a szája, és jókedvűen köszöntött.
- Aura drága, jó estét adjon Isten! Mi járatban itt? Heimdall uram még nem tért haza. - Jellegzetes hangja számomra mindig is a barátságos otthon melegét juttatta eszembe, meg a napfényt, amit bár csak amalgám medálommal csodálhattam, és kicsit bántotta is a szemem, mindig hosszasan kiélveztem. Odasiettem hozzá, és homlokon csókoltam, mire ő a kezemet szorította meg. Eleinte kissé fura volt, hogy magasabb rangban vagyok tőlük, mégis egyenlőként bánok velük, így végül ebben egyeztünk ki köszöntés terén. Amúgy is, a lányuk velem egykorú volt, és amikor ide kerültem, jócskán elbeszélgettem vele. Mondhatni, második gyermekükként tekintenek rám.  Így, hogy ült, alaposan le kellett hajolnom, hiszen alapból még Laetitia kisasszonynál is kisebb volt.
- Adj'Isten, Marta néni. Vendéget hoztam, nem is akármilyet! - Mondtam, és intettem a társamnak, hogy lépjen be. Vendéglátónk már megszokta, hogy nagyobb rangú illetőkkel jelenek meg időnként, így készségesen felállt és szolídan meghajolt. - Laetitia von Rotmantel, a családfő leánya ráadásul. - Mutattam be a kisasszonyt. Marta néni arca elsápadt, és egy múló pillanatig megijedtem, hogy talán a családnév rémiszthette meg, de egy pillanat alatt szertefoszlottak a kételyeim.
- Aura, te oktalan! Hát ha nagy embert hozol, szólhatnál előre! Semmivel nem tudtam készülni! - Riadozott a gazdasszony, és azt se tudta hirtelen, hogy a dióhéjakat kezdje összeseperni vagy saját ruháit próbálja leporolni és rendbe tenni. Meghajolt inkább megint, és bemutatkozott.
- Marta Zwischenburg vagyok, nagy megtiszteltetés, hogy idefáradt a kisasszony. - Ahogy pedig befejezte, már Laetitia mellett is volt, és kezét hátára tévén egy székhez tessékelte őt. - Foglaljon helyet, mit adhatok?

Aura válasza a legkevésbé sem volt megnyugtató. Nem szerettem volna rá már az első nap szégyent hozni, úgy sejtettem lesz közöttünk még elég súrlódás így is. Itt egyelőre nem voltak ismerőseim a kirendelt vezetőmön kívül, így legalább az elején érdemes volt megtartanom vele a jó viszonyt. A reményem, hogy ebben ő is a segítségemre lesz úgy foszlott szét a levegőben, mint a haldokló utolsó lélegzete. Összepréseltem az ajkaimat a válaszára, és hagytam, hogy a meleg fény kiömöljön az útra a házikó nyitott ajtaján keresztül. A küszöbön egy apró embernő állt. A kor elvette a vizet a bőréből, így az megereszkedve gyűrődött ráncokba, a hajából már rég kikophatott a pigment, és a háta is meggörnyedt a csontok természetes kopásáról és a keménységük elvesztésétől. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy egyszerűen öreg volt, de úgy öreg, ahogyan mi vámpírok sosem leszünk. A mi arcunkat nem cserzi meg a nap a kezünk pedig nem lesz kérges a kapa (vagy mi) nyelétől. És ez is Istent emlegeti, ez egyszerűen elképesztő. Tudtam, hogy az emberek vallásosak, de a mai este annyit hallottam már erről, hogy kezdett frusztrálni.
Csöndben ácsorogtam, ameddig társnőm elintézte, amit kellett, közben pedig igyekeztem megfigyelni a viselkedését és a beszédmódját. A mozdulataiból és a hanglejtéséből olyan közvetlenség sejlett elő, amire én még a saját anyámmal szemben sem vetemednék, nemhogy egy idegennel, aki a „Marta néni” névre hallgatott. Kezdtem kapisgálni mire gondolhatott, mikor azt mondta Aura, hogy az ő életmódja és a családjáé merőben eltérnek egymástól. Talán ha ma már annyit hallottam Istenről nem ártott volna imádkoznom, hogy a különcségek kimerüljenek ennyiben, de éreztem a zsigereimben, hogy nem volt ekkora szerencsém.
Felírni: a gyomorban lévő zsigeri érzés összeköttetésben van a gondolatokkal és ezáltal az idegrendszerrel közvetlen módon is rövid távon.
Mikor Aura valamennyire illendő módon bemutatott előre léptem a gyertyák fénykörébe. Szerencsére Marta néni úgy reagált, ahogyan vártam, és még csak ki sem kellett villantanom a hegyes fogaimat. Legalábbis reakcióját a félelem megnyilvánulásának tudtam be, amivel vagy a Rotmantel névnek adózott, vagy szimplán nekem. A meghajlás tetszetős volt, és helyénvaló is… egészen addig, ameddig meg nem szólalt és nagy vehemenciával közelebb nem lépett hozzám. Amikor az aszott kis kéz a hátamhoz ért…
Hozzá mert érni a hátamhoz.
Hozzámért.
Gyilkos pillantásokat lövelltem Aura felé, és remélem megértette, hogy ezt a gesztust egyenesen elfogadhatatlannak találtam. A tagjaim megmerevedtek, minden izmom egyszerre rándult görcsbe a haragtól és a megrőkönyödéstől.
Ezért még megfizetsz.
Próbáltam volna üzenni a társnőmnek, de nem mondhattam ki hangosan. Az nagyon tiszteletlen lett volna, és bár a szívélyes szeretetet még mindig nem értettem hogyan kéne csinálni, azért a tiszteletet még igen. Megfordult a fejemben, hogy pontosan EZ volt az a szívélyes szeretet… és ha igen, hát nem csodáltam, hogy fajtársaim rettegték az Isten szolgáit. Rosszabb volt, mint a legrémisztőbb rémmese, amit az egyik nővérem suttogott nappal, amikor aludnom kellett volna.
- Le… Laetitia von Rotmantel, örvendek. - néztem le az apró asszonyra, amikor végre rátaláltam a hangomra, és biztossá váltam benne, hogy nem remeg majd meg akármit is mondok. Igazán ritka alkalom volt, amikor nem felfele kellett néznem valakire hanem le, és az illető még mozgott és lélegzett. Ólmos tagokkal léptem a székhez. Se egy párna se egy faragás nem volt rajta, csupán a rideg funkcionalitás. Mégis, a felakasztott, száradó fűszerek érdekes hangulatot kölcsönöztek a helynek és meglehetősen jó illat is volt. Olyan, mint ami egy konyhából szokott kiszűrődni, noha egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hányszor is jártam én konyhán életemben. A néni kérdése, aki innentől Frau Zwischenburggá avanzsálódott a szememben - mert ez mégis kényelmesebb volt, mint a Marta néni - viszont nem tudtam válaszolni. Az első, ami eszembe jutott a vér volt, de ez rossz vicc lett volna, és már így is ráhoztam a frászt. Harag helyett immáron kétségbeesetten néztem fel Aurára.
- Nos, Aura úrnő úgy tájékoztatott, hogy ma itt vacsorázunk, én pedig mivel alig néhány órája érkeztem rá hagyatkoznék. - igyekeztem annyi kedvességet erőltetni a hangomba, amennyi csak tőlem telt, de még nem felejtettem el, hogy hozzámnyúlt és nem is bocsájtottam meg. Hogy Aura hagyta magát „drágázni” az egy dolog volt, és őszintén reméltem, hogy velem nem fogja ezt megpróbálni. Letettem a fenekem a székre. A szoknyáim rétegei jellegzetes surrogással terültek szét, elfoglalva az apró kis helyiség felét.

Társam zavarodottsága meglepően komikusnak bizonyult, és igen össze kellett szorítanom az ajkaimat, hogy ne kacagjak fel hangosan, amikor kétségbeesett segélykérés és vádló hűvösség egyszerre találkozott a nekem szögezett pillantásában. Felvontam a szemöldököm és kis ívben széttártam a kezeimet, ezzel jelezvén, hogy legjobb lesz, ha sodródik az árral. Azt meg már egyébként is tudtam, hogy ha valahogy nem nyeri el a tetszését az étel - erre rendkívül kevés esély mutatkozott egyébiránt - akkor nekem itt végem. Ettől eltekintve se tudtam komolyan venni a szituációt, és őszintén értetlenkedtem zsigereimben, hogy hogyan is lehet ez a szituáció ennyire idegen bárkinek is. Hogy kitöltsem a közjáték idejét, becsuktam a nehéz faajtót, nehogy kiszökjön a kandallómeleg, amit oly' nehézkes volt fenntartani ezekben a rendkívül rosszul szigetelt viskókban.
Miután kollégám leküzdötte az elsődleges nehézségeket - melyek közül az egyik bizonyára az lehetett, hogy az idős nő megérintette, erre fogadhattam is volna - átirányította nekem az étekkel kapcsolatos kérdést. Rövidest gondolkodnom kellett, hiszen igazán nagy kár lenne, ha pont őszidőben nem ehetne a kisasszony azokból az étkekből, amik ezt a tájat pont ebben az évszakban jellemzik. Habár a fűszerezés talán egész évben nem változott, az összetevők annál jobban, és igen nehéz volt megtalálni a megfelelő harmóniát közöttük. Arra is gondolnom kellett, hogy több, mint három fogás nem lehet, ugyanis még a segítségemmel sem lenne képes ennél nagyobb mennyiség előállítására Marta néni, no meg az idő sem állt bőven rendelkezésünkre. Minden lehetőség számba vétele után a következőre jutottam:
- Tökleves legyen, töltött kápsztával, meg sütünk hozzá almát. - Feleltem nagy magabiztossággal, amit a gazdasszony két bólintással nyugtázott.
- Jó lesz. Kimennél kérlek a jégverembe húsért meg egy fej káposztáért? - Szólt jókedvűen, majd ő is nekilátott a munkának. Ekkor jött az igazi nehézség. Tudtam, hogy fel fogja hozni Marta néni, így hát nem tehettem mást, mint sóhajtottam, és elindultam az ajtó felé. - Igazán nagy segítség volt Aura a káposztáknál. A jégverem is, meg az is, hogy segített felszedni őket.
Találkozásunk óta tartottam tőle, hogy egyszer előjön ez a téma, de vállaltam ennek a kockázatát, amikor idehoztam a vendégünket. A saját szemszögemből egyébként őszintén semmi baj nem volt azzal, hogy segítettem az embereknek a földeken. Egyrészt itt lehetett a legjobb és legpontosabb információkhoz jutni, másrészt meg kimondatlanul ugyan, de én voltam az egyik, aki a Neulander torony körüli települést összekötötte a család fejével. Ha valami megszorítást kellett épp eszközölni, tőlem szívesebben fogadták. Ha valamit kérni kellett, mint most is, nekem szintén csak lelkesebben tették azt. Ugyan soha nem mondták ki a toronybeliek, hogy furcsa lenne köztük lennem és dolgoznom, valahogy belül éreztem azért, hogy a rangom alá mutat ez. Feszültség volt ez bennem, amióta csak elhagytam a szülőfalum, de mi mást tehet az ember ilyenkor, minthogy egyszerűen csak engedi egymás mellett elfutni az ellentéteket, a nemességet a vidék mellett, és kihozni mindkettőből a legtöbbet. Nem szégyelltem a dolgot, de nagyon aggódtam, hogy ez mégis milyen reakciót fog a kisasszonyból kiváltani. Vajha' felháborodik és kiviharzik, hogy aztán utána kell majd fussak? Vagy netán kinevet? Az lett volna a legkisebb gond. Az is lehet, hogy fenn sem akad rajta. Az ajtó kilincsével a kezemben megálltam, és visszafordulva egy aggódó pillantást vetettem társamra.

Tökleves. Töltöttkáposzta. Sült alma. Bármilyen prekoncepcióim is legyenek eme három fogással kapcsolatban, egészen bizonyos voltam benne, hogy nem olyan ízeket fogok a tányéromon találni, mint amire számítottam pusztán a nevek hallatán. Természetesen az alapanyagok nem voltak ismeretlenek számomra sem, az almát szerettem, a sült tökkel is meg voltam békélve, noha levesben igen furcsán hatott a dolog… A töltött káposztát viszont végképp nem tudtam hova tenni. A káposzta savanyúnak volt való a sültek mellé, esetleg nagy ritkán párolva köretnek. Annak viszont nem voltam ellene, hogy új ízeket kóstoljak meg. Ugyanolyan tapasztalat volt, mint az, hogy ide eljöttem, és még mindig reménykedtem, hogy nem merészelnek sem pórias sem pedig ízeiben nem tökéletes ételt felszolgálni nekem. Ha mégis, úgy a desszertet kiegészítem egy második desszerttel, ami Frau Zwischenburg vére lesz.
Ekkor jött a következő megrázkódtatás, hogy elküldte Aurát valahova, amit jégveremnek hívtak. Ami még ennél is rettenetesebb volt, hogy a Neulander egy bólintással engedelmeskedett a néni utasításának és elindult. Ekkor kezdett körvonalazódni bennem a halvány sejtés, hogy valóban a konyhában ücsörögtem. Belegondolva a ház egyáltalán nem volt akkora, hogy külön ebédlője legyen, s talán ez a kis helyiség volt még a társalkodó is. Az első gondolatom az volt, hogy rettenetes, de másodjára már szelídült az első felháborodásom annyira, hogy megállapodjon ott, hogy én nem tudnék így élni. Biztosan nem, ha nem muszáj. Frau Zwischenburg viszont nem állt meg ott, hogy csöndben elkészítse a vacsorát, hanem olyan információkat oszt meg velem Auráról, ami talán a másiknak szégyellnivaló is lehetne. Ami azt illeti nem lepett meg. Rubin szemem a távozóban lévő vámpír arcára siklott, de csupán a kíváncsi tekintetével találtam szembe magam. Érdekelte, hogy mit reagálok az újonnan megtudott részletekre. Valójában az alapján, amiket eddig összeraktam Auráról, a tény, hogy segített a káposztákkal, és a veremmel egyáltalán nem lepett meg. Szűk volt az a fűző, és csálén állt a darutollas kalap, amit magára öltött a lány miután hazament a toronyba a földekről. Azért segített a földeken, mert az az élet volt neki gyerekkorából ismerős, és nem bírt tőle elszakadni. Talán meg is nyugtatta a fizikai munka a háborgó lelkét, hogy a megfelelő nevelés hiányában nem tudott beilleszkedni a rendes vámírok közé.
- Nos, a torony és a bálok is unalmasak tudnak lenni egy idő után. - kommentáltam egyszerűen, remélve, hogy Aura semmit sem tud majd ebből leszűrni. Valójában rólam nem is lehetett mit. Tudós voltam és ez volt a kísérlet első napja. Már így is több eredményem volt, mint amire számítottam mikor kiszálltam a hintóból.
- Meséljen, Frau Zwischenburg, mi mindenben segített még? Nem lennék meglepve, ha Aura úrnő a tetőácsoláshoz is értene.
Csupán a szám sarkába költözött egy lehelletfinom mosoly, amit sokféleképp lehetett értelmezni.

A Laetitia kisasszony szájszegletében kialakuló mosoly egy dolgot jelentett a már akkor rezignált lelkemnek: Bizony, ha arra kerül a sor, hogy túllépünk a formagyakorlatokon és már kipróbálhatja a tőrkardot ellenem, alaposan, olyan jó vidékiesen meg fogok fizetni a kötekedésért, természetesen az úri jó modor határain belül. Hallottam, hogy még rákérdez, hogy mihez is értek, de nem vártam meg a választ, hanem sietősen kiléptem az ajtón, és a jégveremhez szaladtam. A déli falvakban tanultam ezeknek a készítését, mély gödrök voltak, amikbe a befagyott Norenfluss jegét helyeztük. Az aztán nem olvadt fel egész évben,és hűvösen tartotta az élelmiszereket, és azok tovább elálltak. Megragadtam egy karajdarabot meg egy közepes fej káposztát, és rohantam is vissza, nehogy esetleg Marta néni túl sokat mondjon. Lendületesen nyitottam ki az ajtót, ami mögött a vendéglátónk már javában főzte a tököt és a krumplit, amit aztán majd összetör és tejjel felhigít, hogy egyfajta krémes leves legyen belőle. Lelkesen mesélt azokról az agrikultúrális élményekről közben, amelyeknek én voltam a kívánatlan főhőse.
- ...akkortájt aztán elment Hellenburgba, és hozott nekünk valami keveréket egy alkimistától, és az lepucolta a poloskát a tengeriről. Szóval igen sok dologhoz ért, de a legtöbbet azzal tudja segíteni, hogy elmegy helyekre, és kiáll értünk. Igaz, Aura? - Mondta amint érzékelte, hogy beléptem, és kivette a kezemből a káposztát meg a húst, hogy azok elkészítésének is nekikezdjen. - Emlékszel, amikor elküldted azokat az ocsmány politikusokat, akik ki akartak költöztetni négy családot is?
- Nos igen, az egy komolyabb helyzet volt. - Nyugtáztam a dolgot, és ez inkább egy olyan történés volt, amire büszkébb lehettem. - Négy parasztcsalád volt nagy adósságban itt, és atyáim úgy vélték, hogy menesztik őket, hisz' nem tudtak törleszteni sehogy. Aztán leültem megbeszélni a vezetőkkel a dolgot, és miután kikalkuláltam, hogy mennyi veszteséget tud okozni hét bandita és mekkora összeg folyik át Hellenburgnak ha öt dolgozó nőből prostituált lesz, úgy vélték, hogy inkább maradjanak dolgozni, mintsem károsítsák a családot, és az adósságot is elengedték. - Magyaráztam Laetitia kisasszonynak, miközben jó illatokat keltve odatettem néhány érett zöldalmát a kemence lángjai közelébe egy vas sütőlapon. A helyiséget ekkorra már a legváltozatosabb jó illatok töltötték be, melyek a hosszú fürdő után igencsak meghozták az én étvágyamat is.
- Nem nagyon tudják a nemesek, hogy milyen itt élni. Ezért szeretjük Aurát, mert ő köztünk jár, és foglalkozik velünk. - Veregette meg a hátam közepét nagymamásan Marta néni. Én közben a hús aprításába fogtam, amit változatos fűszerek tömkelegével ízesít a sütés és káposztába csavarás előtt a vendéglátónk.
- Ezek az emberek itt fizetség nélkül, pusztán protekcióért dolgoznak. A megtermelt áruk nagy részét be kell szolgáltatniuk, hiszen a Neulander családnak nagy a kiadása a rengeteg rendezvény miatt amit szervezünk a munkánk érdekében. Olyannak látják a parasztjaikat, mint a földműves az aratni való mezőt, annyi különbséggel, hogy itt semmi munkát nem kell beleölni, csak kijönni és behajtani. - Gondoltam rossz szájíz mellett a családom arroganciájára. - A négy adós családból három is egyébiránt a gyermekük taníttatására vett fel kölcsönt. Az egyikük fiával azóta találkoztam is Hellenburgban, most a máguskör jó eredményű deákja. Úgy tűnik, hogy ameddig valaki nem pusztán diplomáciával foglalkozik, és nem hegyesek a szemfogai, semmit sem ér az itteniek szemében.
Ezen szavak után némán folytattam a vacsora előkészítését. A főzés megnyugtatott, erre viszont nem vidéken, hanem itt szoktam rá. Eleinte azért, hogy ne kerüljön még véletlenül se méreg az ételembe, később meg azért, mert igen megszerettem. Hamar el is készültek a fogások, amiket én tálaltam, ízlésesen, mint ahogy azt a családi lakomáknál is láttam. Pillanatok alatt kikerült az ínycsiklandóan felszolgált étel Laetitia kisasszony elé, míg én és Marta néni csak egyszerűbb tálakban szedtünk magunknak. Ahogy aztán otthon tanultam, egy pillanatra összekulcsoltam a kezem, és fohászt mondtam az ételért - ezt nem tudtam kihagyni nevelőm emlékezetére még akkor se, ha jellegzetes szédülés és fejfájás fogott el utána.
- Jövel, Urunk, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ámen. - Majd rámosolyogtam társamra, és intettem, hogy nekikezdhet az ételnek. - Guten Appetit, kisasszony!
Magam is enni kezdtem, és miután nyugtáztam, hogy rendkívül jóízűre sikeredett - a leves mindenképp - vendégem arcát fürkésztem reakciók után kutatva.

Hátradőltem és csak hallgattam, ahogyan Marta néni népi hőssé faragja át Aurát a sok, a szemükben fontos tette során. Ő lett a vidék szószólója, a védtelenek gyámolítója, a jóságos vámpír, mint valami abszurd mese, amiért még egy érmét se kapna a vásári komédiás, ha előadná. Az igazságában azonban nem kételkedtem, nem lógott ki a képből, csupán részleteket adott hozzá. Majd visszatért az emlegetett is a káposztafejjel, csakhogy utána már ő maga meséljen el egy történetet. Az arcát elnézve büszke volt arra, amit elért, és meg tudta védeni a négy családot. Még érvként is felhozta, hogy az egyik gyerekből mágus lett, aki nyilván a déli emberseregek soraiban fog harcolni Észak katonái ellen, de nem fog hasznot hozni sem a Neulandereknek, sem a vámpíroknak általában.
Udvariasan elmosolyodtam. A maszk megkeményedett az arcomon, hogy tökéletesen elfedje a valódi gondolataimat, és az egyre szilárdabb véleményemet Auráról.
Lehet, hogy hegyes a szemfogad. Lehet, hogy amalgámnyaklánc nélkül nem léphetsz ki a napfényre. De nem vagy vámpír. Csak egy parasztlány, aki diplomatát játszik.
Kíváncsi lettem volna, hogy a toronyban mit gondoltak róla. Biztosnak tartottam, hogy röhögnek a háta mögött, és csak addig hagyják, hogy játsza a népmesék főszereplőjét, ameddig nem kerül egyszer valóban komolyabb összetűzésbe a családdal. Az az adósság, amit elengedtek semmi volt. Talán ezeknek az embereknek nagy pénz, de nem egy vámpír nemesi családnak. Megengedhették maguknak, hogy így tegyenek, és Aura is elégedett lehessen. De mi lesz vele akkor, ha tovább nyújtózik majd, ameddig a takarója ér? Legjobb esetben vissza fogják küldeni a földekre. Ha viszont rossz mocsokba tenyerel bele, akkor szépen csöndben elintéztetik majd egy sötét tünde bérgyilkossal. Vagy talán még arra is sajnálni fogják a pénzt, és egyszerűen beleállítanak egy tőrt a hátába. Lehet idővel meg fogom neki mondani. Talán. Vagy csak hátradőlve végignézem a tragikus történetét. Attól függ, hogy mennyire kedvelem meg.
Nem gondoltam, hogy segítenem kellett volna a főzésben. Nem vették volna hasznom, hacsak nem volt szükségük a hús sebészi pontosságú bemetszésére. Így volt időm megfigyelni a kis házat, Frau Zwischenburgot és aurát, ahogy dolgoznak, és közben volt idő megkeményíteni az udvarias maszkomat. Csodálkoztam, hogy nem láttam egy háziállatot sem. Se macskát a kandalló előtt, sem kutyát, amikor bejöttünk.
Mire végképp kínos lett volna a csend, felszolgálták az első fogást. Amikor Aura még imádkozni is kezdett majdnem felszisszentem, de eleget gyakoroltam az elmúlt percekben az önkontrollt ahhoz, hogy meg tudjam állni. Egyetlen igazi vámpír sem imádkozott. Mostmár végképp úgy éreztem, hogy a társalkodónőm megtagadta a fajtáját. Természetesen nem létezett olyan erő a világon, amely rákényszeríthetett volna, hogy csatlakozzak.
- Jó étvágyat.
Az ételbe gyanakvás nélkül kóstoltam bele, egy pillanatig sem gondoltam, hogy megmérgeznének. Könyökeimet az oldalam mellé szorítottam, ahogyan az illett, kicsit megfújtam a kanálban lévő levest, majd megkóstoltam. Szegényes volt, tök, víz és némi fűszer, és gyanítottam még jobban esett volna, hogyha a kinti hideg után rögtön ezzel kezdünk. Megfelelő volt. De ha ezt mondom, akkor nem volna meg az a bizonyos „szívélyes szeretet”, amire meg lettem kérve.
- Igazán jól sikerült a leves, Frau Zwischenburg. - mondtam az első néhány kanál után, majd a tekintetem összekapcsolódott Aura akvamarin íriszeivel.
Remélem rohadtul elégedett vagy a viselkedésemmel.

Mélyet sóhajtottam, ahogy Laetita kisasszony fagyos tekintete találkozott az enyémmel. Volt benne egyfajta nyűg, gőg és vád, amit csak gyermekszemekben láttam ezeddig ilyen kombinációban megcsillanni. Igyekezett fenntartani a kevesség látszatát, amit Marta néni széles mosollyal értékelt is, de innéttől már tudtam, hogy haladást ugyan el nem értünk atéren, hogy valódi személyekkel is találkozzon a kisasszony idekint. Csendben megvártam, hogy elfogyassza a vacsoráját, majd magam is már csak színlelt mosollyal intettem búcsút a gazdasszonynak, aki töretlenül örömmel csukta be mögöttünk az ajtót. A hideg lég fájdalmasan tódult be a tüdőmbe, elszakítva a meleg beltér otthonos érzésétől. Nem tudtam elvonatkoztatni az érzéstől, hogy ismét visszakerültem a tettetés világába. Többek között ez is lehetett az oka annak, hogy olyan sietősen vezettem ki a társamat étkezés után. Egyszerűen nem akartam, hogy beszennyezze a világ valóban tiszta dolgainak egyikét. Összeráncolt szemöldökkel néztem fel a teliholdra, vagyis inkább annak csak a felhővel takart sziluettjére. A tájon súlyos csend ült, de tán' csak nekem volt nehéz. Nem tudtam pontosan, hol is kezdjem az egészet.
- Fárasztó, nem igaz? - Szólaltam meg végül a kivilágított vámpírtorony felé sétálva lassan. - Szerepet játszani, úgy értem. Semmi szükség erre, ugye tudja? - Néztem most én vádlóan kissé társamra. Tudtam jól, hogy nem reagálnak ugyan a felsőbb nemesek az egyszerű emberekre pozitívan, de az tanulságos volt, hogy ennyire nem. Na meg az is, hogy ennyi gyermetegség húzódhat egy felnőtt, lassan nősülés határán lévő leányban. Ennyit számítana, ha elzárják az embert gyermekként? Ezt a típusú viselkedést még az itteni ficsúrok körében sem tapasztaltam, ami pedig igen nagy szó volt. De ha mégis bújkált bennsejükben valami ilyesmi, hát legalább képesek voltak tényleges empátiára, még ha nem is használták azt megfelelő célokra, vagy legalább nyitottak voltak az újdonságokra. Beletúrtam egyenes szálú hajamba, hogy megvakarhassam a fejem.
- Az őszinteség az első lépcső ahhoz, hogy kooperálni tudjunk. Ön és én. Ön és a vizsgált alanyai. Nem sok tényleges pácienssel beszélt eddig, ha jól sejtem. Elég egyetlen szikrányi ellenséges viszonyulás, közömbösség vagy erőltetettség, és úgy bezárkóznak az emberek, hogy kínzópaddal se szedi ki belőlük, amire kíváncsi. Amennyiben tanulni jött ide, több rugalmasságra lesz szüksége a kisasszonynak, mondom minden tisztelettel ezt, a legjobb szándékkal.
Hagytam pár másodpercet, hogy leülepedjenek bennem az indulatok, hiszen amit mondtam, teljesen komolyan is gondoltam. Létfontosságú volt minden jövendőbeli lelki gonddal küszködő személy számára, és épp ezért én is fontosnak éreztem, hogy társam sikerre vigye a dolgát. Ez azonban ilyesfajta attitűddel képtelenségnek mutatkozott. Persze, kiképzésem során nekem is voltak igen nagy baklövéseim, melyeket teljes szívből megbántam azóta, így egyelőre nem is szándékoztam a kisasszonyt jobban megfeddni emiatt. Ha viszont ténylegesen fejlődni akar, nagyon reméltem felfogja, hogy nem ártó szándékból mondtam mindezt. Végül még egy bocsánatkéréssel tartoztam felé.
- Azt viszont elismerem, hogy részemről meggondolatlanság és hiba volt, hogy egyből mély vízbe dobtam egy úszni nem tudót. Nem kellett volna ekkorát löknöm az ön belső kényelmén, ezért elnézést is kérek. Annak idején velem sem jártak el másképp, és bár én jól viseltem, balgaság volt azt feltételeznem, hogy maga is könnyen tud alkalmazkodni.
Egyáltalán nem akartam, hogy rossz benyomások tömkelege maradjon meg rólam őbenne, de a vámpírtalan parasztlánytól - amit minden kétséget kizárólag gondol rólam az eddig történtek és elhangzottak alapján - sokkal lejjebb már nem kerülhettem.

Tévedtem. Aura cseppet sem úgy tűnt, mint aki elégedett lenne velem, pedig igazán minden tőlem telhetőt megtettem. A vacsora további része csendben telt el, bár nem volt rossz sem a töltött káposzta, és végül a sült alma sem. Mikor megettük, illedelmesen megköszöntem a vacsorát Frau Zwischenburgnak, és társnőm vezetésével kiléptem a hideg éjszakába. Fázósan húztam össze magamon a kabátom, és inkább megvártam, hogy Aura kibökje mi baja.
A szavai úgy hatottak, akár egy arculcsapás. A mögötte lévő naivitás pedig mint egy ököl a gyomorba, noha olyanban szerencsére még nem volt részem. Ha ez a nő nem tudja a szerepek játszásának és mesteri váltogatásának szükségét, akkor hamarabb fogja késsel a hátában végezni, mint ami a kezdetleges számításaim során kijött. Ha most nem öltöttem volna magamra maszkot és szerepeket, Marta néni sírva rohant volna el előlem, ha tud még rohanni. Valószínűleg belőle is jóllaktam volna még a vacsora után. Ezt Aura sem akarhatta.
Nem tudtam, de nem is akartam igazán válaszolni erre. Majd meg fogja tanulni, hogy jobb, ha nem mondunk ki mindent, amit gondolunk. A következő litániájára viszont már nekem is elkezdett a fejembe szállni a vérgőz. Minden tisztelettel meg a legjobb szándékkal. Persze. Ökölbe szorítottam a kezem, és felnéztem az égre, amit vehetett akár úgy is, hogy felhúztam az orromat. Nem mondanám, hogy valóban sok páciensem lett volna, de aki volt, az azért nyílt meg, mert pontosan tudtam mi az a pont, ahol a legkeményebb diókat is fel lehet törni. Talán az idős néniknél el lehet érni valamit, ha a vámpír bazsalyog velük, de a rangom-beliek maximum kinevetnének érte és folytatnák a színjátékaikat. A társalgás fortélyait mindenkinek megtanították, és azt is, hogy hogyan tudjunk hosszas vallatás után is csak semmitmondó dolgokról fecsegni. És ez az, amit én munka közben nem fogok megtenni. Maradjon csak meg ez a kristálycsillárok és olajozott parketták világának.
Hagytam, hogy Aura elmondja a bocsánatkérésbe burkolt feddését is a végén, és csak utána fordultam felé. Lassan, már-már fenyegetően, ahogy egyenes derékkal és ragadozó tekintettel néztem rá.
- Mégis, pontosan mely pontját kifogásolja viselkedésemnek? - kérdeztem olyan fagyosan, hogy a metsző téli szél is megirigyelte volna. - Ha az bántja, hogy nem vagyok őszinte, akkor ne kérjen olyasmire, hogy „szívélyes szeretet”. Valójában legyen hálás, hogy amikor Frau Zwischenburg hozzám merészelt érni, akkor nem szívtam ki az összes vért belőle. Tanulni jöttem és megfigyelni, nem pedig egy éjszaka alatt megváltozni. Ha azt hiszi, hogy a szeretet erejével és egyéb egyházi képmutató szarsággal majd hatást gyakorol rám, úgy kár a gőzért. - sziszegtem. Ez után felgyorsítottam a lépteimet a torony felé. Egy kényelmes ágyat akartam, némi vért, lejegyezni amiket megfigyeltem és talán még játszani egy kicsit elalvás előtt a hegedűmön. Holnap pedig kitalálni, hogy mit kezdjek Aurával, és hogy Simon nagyúr hazaérkeztéig kinél élhetek panasszal. Mert ha annál a pojácánál, aki fogadott, akkor még meggondoltam a dolgot.

Nagy nehezen és konfliktus árán ugyan, de végre kimutatta a foga fehérjét a kisasszony is. Nem rémültem meg a fenyegetéstől, sem az agresszív hanghordozástól, elvégre ilyenkor derül ki, hogy mi bújik meg az illető bennsőjében. A lelkem mélyén még kicsit örömmel is töltött el, hogy ilyen mérges lett, hiszen ez nem jelent mást, mintsem azt, hogy még mindg valamelyest egyenlőnek tart magával, korrábbi feltételezésemmel ellentétben. Sietségéből arra tudtam gondolni, hogy rögvest pakolni óhajt és megindulni vissza a Rotmantel torony biztonságába, így hagytam néhány lépésnyi előnyt neki, megálltam, és úgy szóltam, hangosabban.
- Távozni készül? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. - Erhard bátyám bizonyára boldog lesz. Végre lesz oka elzavarni engem innét. Nem nagy veszteség igazából. Maga visszakerül hazájába, engem meg fattyúként csak befogad valamelyik család, úgy is kelendők a szószólók. - Majd hagytam egy kis szünetet, mielőtt folytattam. - Azt azonban mindenképp felvetném, mielőtt megy, hogy a családunk talán egyik legkisebbre értékelt tagjára bízták. Ráadásul valaki olyanra, aki igazán messze áll öntől gondolkodásmódra, noha korra és nemre egyezünk.
Hagytam, hogy a szavaim visszhangozzanak az üres utcákon, kissé remélve, hogy eljutnak azokhoz, akiknek valójában címeztem őket - Ez pedig nem az előttem álló hölgy volt. Ha már ő megmutatta az igazi oldalát, itt volt az ideje, hogy magam is így tegyek.
- Nem ismerem önt egy csöppet sem. - Ismertem el végül. - Voltak ugyan feltételezésem, de azokat előítéletekre alapoztam. Úgy gondoltam eleinte, hogy ön is egy azok közül a önelégült bálteremdíszletekből, akit csak azért tettek a nyakamra, hogy végre megfojtsanak valamivel. Hogy ez valóban így van-e, nem tudhatom, hiszen ahogy mondtam, semmit nem tudok magáról. Így segítenem is nehéz azonban. - Hagytam ismét némi szünetet, közben pedig mellé sétáltam lassú tempóban. - Bizonyítani akartam magának valamiféle belső kényszer miatt. Amikor pedig láttam, hogy kényelmetlen önnek ott lenni, megijedtem, hogy kárt fog tenni a világnak abban az utolsó maradványaiban, ami nem a színjátékról és tettetésről szól, ezért pedig elhamarkodottan cselekedtem. Ugyan szeretek vidéken élni, de büszke vagyok a vámpírságomra is. Még vért inni is szoktam, ha a helyzet megkívánja. Gyűlölöm viszont, hogy milyen lenéző a vámpírság az emberiséggel szemben, mikor semmiben sem térünk el tőlük, pusztán az átkunkban. Gyűlölöm, hogy annak ellenére, mennyire rettegtünk a fűrészfogas emberkardtól annak idején, és erre a válaszunk az volt, hogy szisztematikus rabszolgaságba taszítottuk a környezetünkben élő embereket. Gyűlölöm, hogy jártomban-keltemben figyelnem kell, nehogy kiegyenesített kaszát döfjenek a hátamba a Maellus-penge helyett. Azt is gyűlölöm, hogy nem tudunk soha a lényegre koncentrálni, ami pedig a haladás és fejlődés lenne. Ezt az emberekben is gyűlölöm.
Monológom végén nagyot sóhajtottam. Valójában rendkívül megkönnyebbültem, hogy végre valakinek beszélhettem ezekről. Hiszen nagyon is kézzel fogható problémák voltak ezek, amik azóta a szívemben voltak, mióta megtudtam, hogy vámpír vagyok. Értelmet nyertek a furcsa tekintetek és összesúgások ártatlan gyermekkoromból, és talán a hitemet is ez határolta körbe. Csak Isten kegyelmén múlt, hogy nem tettek zsákba és vertek agyon, mint a nem kívánt kölyökkutyát szokás. Nem kedveltem ezt az üres érzést a mellkasomban, és a szél, amely aranszín falevelekkel takarta be a nevdes kavicsot az úton, most még hidegebbnek hatott. Elmosolyodtam azonban, hogy oldjam a hangulatot kissé.
- Nos, én így érzek, remélem jegyzetelt a doktorkisasszony. - Tettem hozzá tréfálkozva. Egyszer kellett ugyan életemben orvosdoktorhoz mennem himlóvel, de az annyit jegyzetelt, hogy nem is tudom, honnét volt pénze papírra. - Most magán a sor. Ahogyan orvoséknál is szoktak an-anam-anammicsodát készíteni, meséljen kicsit, hadd tudjam én is, mivel állok szemben, ha ennyire különbözünk. Hadd tanuljak magam is.

Kellett néhány pillanat, mire rájöttem, hogy Aura azt hitte, nem csak innen készülök távozni, hanem az egész Neulander toronyból. Magam is elcsodálkoztam, hogy ez az eshetőség meg sem fordult a fejemben. Nem. Számos okból sem tehettem meg, csalódást okoztam volna Apának, és még számos dolgot meg akartam tenni a környéken, mielőtt végleg hazaköltöznék a Rotmantel toronyba. Ezt viszont a nő nem tudta, és úgy tűnt eléggé kétségbe ejtettem ahhoz, hogy végre kifakadjon, mégha épp a hátamnak is beszélt, hogy végre kifakadjon. Nem kellett hátra néznem ahhoz, hogy el tudjam képzelni az arcát. Az első szavaknál még biztosan próbált kemény és tárgyilagos lenni, éppen csak egy kis szikra árulhatta el a tekintetében, hogy gond van. Vajon mit akart elérni azzal, hogy elmondja, hogy a családja a legkevésbé megbecsült tagjára bízott engem, vagyis következnie kellett ebből, hogy engem sem becsültek kellőképpen? Testvériességet akart ebből kovácsolni, vagy haragot ébreszteni bennem? Végül arra jutottam, hogy egyik sem. Csak a kudarc lehetősége elpattintott benne valamit, és a törékeny üveg mögé zárt keserűség úgy öntött ki akár a Nordenfluss áradáskor. Nem bántam ezeket a pillanatokat soha, egyetlen embernél sem. Voltaképp tanulságos volt, hogyha a legnagyobb félelmükre tapintottam rá, akkor tudtam igazán eredményeket elérni. Most ez nem volt célom, de üdvözöltem az elém táruló lehetőséget. És amit mondott, annak végre volt értelme. Használható anyag volt, amire építeni lehetett. Aura félt a vámpíroktól is és az emberektől is. nem volt biztonságban sehol és ezt ő is látta. Helyes. Ettől talán egy hajszálnyit nőtt a szememben, mert kiderült, hogy mégsem volt annyira ostoba, mint amilyennek tűnt. Kicsit lassítottam a kopogó lépteimet. Nem álltam meg, ó azt nem, de innen legalább észrevehette, hogy hallgattam és nem mentek el a szavai a fülem mellett. Vagy arra is következtethetett, hogy kifáradtam.
Még most sem volt mindenben igaza, főleg a „szisztematikus rabszolgaság” résszel nem értettem egyet, de jelen pillanatban ilyen apró részletek nem számítottak. Akár tényeken alapult egy érzés, akár nem, az illető számára az maga volt a valóság, és a páciensek és alanyok által felfogott valóságra kellett, hogy építkezzen az orvos. Hiába mondják egy tévképzetesnek, hogy a hangok, amiket a fejében hall nem léteznek. Az nem segít neki abban, hogy tényleg el is tűnjenek.
A többiben viszont voltaképp igaza volt, és helyesen tette, hogy félt. És érdekes módon… ahogyan kezdett utólérni és végigmondta amit akart a légzése is lelassult, és a hangja is nyugodtabb lett. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy valószínűleg most volt először lehetősége szavakba önteni a folyamatos szorongását. Lelassítottam annyira, hogy egészen mellém tudjon érni.
- Anamnézis. - szólaltam meg nagy sokára. A hangom még mindig hideg volt, de valamivel enyhébb hideg, mint mikor legutoljára szóltam hozzá. - Így hívjuk, amikor kikérdezzük a beteget.
A diagnózisomat egyelőre megtartottam magamnak. Ráértem vele, főleg, hogy egyelőre nem döntöttem el, hogy megelégszek-e a kórtannal, vagy kipróbálom, hogy képes lehetek-e terápiát is alkalmazni az eddigi tapasztalataim alapján. Az még egy a jelenlegi anyaggyűjtésemnél is komolyabb kísérlet lett volna, és cseppet sem voltam benne biztos, hogy én magam készenállók-e rá. Ha igen, úgy idő kellett, hogy megtervezzem és több információ. Fentállt az a kérdés is, hogy mit akartam elérni a terápiával, ha belefogtam. Számos letisztázandó kérdés, amire így nem kaphattam választ. Másképp kellett gondolkoznom, fatest, húrok és dallamok között.
Nem tudtam eldönteni, hogy a személyem iránti érdeklődése valós kíváncsiságot takart, vagy rejtett gúny volt.
- És mégis mire kíváncsi? - tettem fel a költői kérdést, de nyilván Aura nem tudott volna olyan választ adni, ami segített volna. Nem tudtam, mit is mondhatnék el magamról, mik azok a kiragadt pillanatok, amik meghatározták a személyiségem. - Öt nővérem van.
Nyilván ezt tudta, de valahol el kellett kezdenem.
- A legidősebbet szerettem a legjobban. Még nem voltam tizennégy, amikor elszökött Julia von Schwarzjager kitagadott unokaöccsével. Azt hiszem van egy unokahugom, de csupán elejtett pletykákból sejtem.
Abban már nem voltam biztos, hogy hallott-e erről a botrányról. Akár hallhatott is, de kétlem, hogy felfogta volna az én életemre gyakorolt hatását. Én sem tudtam volna igazán megfogalmazni. Az érzéseim akkor fognak letisztulni, ha megtaláltam Lizt, láthattam őt a kedvesével és a lányával.
- A második nővérem Laura kedves nő, de nagyon zárkózott, viszont sajnos tudom, hogy azt lesi, hogyan tudná minél hatékonyabban elintézni az apánkat. A másik három nővérem olyanok, mintha egy személy lennének. Csüngnek az apánkon és lesik minden kívánságát, cserébe viszont nem nagyon csinálnak semmit a maga számára bizonyára elmebetegnek tűnő játékaikon kívül. Bár hálásnak kéne lennem nekik ezért, mert így akármit csinálnék, már nem ütné meg az ingerküszöbt. - vigyorodtam el és szándékosan hagytam, hogy elővillanjanak a szemfogaim. - Amennyit ma beszéltem magával, az életstílusunkon kívül egyetlen dolog különböztet meg minket igazán, de az nagyon. Én szabad vagyok. Elegendő hiszti fejében oda megyek, ahova tetszik. Azt csinálhatom, ami nekem tetszik, ahogy tetszik és akivel tetszik és senki sem szólhat érte. Következményei lehetnek, de egyik sem olyan, amit ne tudnék elsimítani vagy én vagy legrosszabb esetben az apám. Nem félek sem az emberektől, sem a vámpíroktól de még Istentől és a pokoltól sem, hiszen vámpír vagyok. Bérelt helyem van a pokolban. És tudja mit? Ez jó. Megnyugtató bizonyosság, hogy nincs mitől tartanom, és ahelyett, hogy szoronganék bármint is, figyelhetek arra, amit az adott pillanatban fontosnak látok, vagy ami éppen örömet okoz. Legyen az a világon akármi.
Nekem is felszabadító volt ezt kimondani. Újra megbizonyosodni arról, hogy minden, amitől tartottam vagy aminek meg akartam felelni, azt csak és kizárólag önmagamnak kreáltam. És eldobhattam akármikor, ha úgy tetszett, mert nem tartoztam számadással a világon senkinek. Mióta előre viharzottam most először néztem fel Aurára.
- Volt olyan valaha, hogy nem félt semmitől, csak tette ami tetszett? A szorongás megbetegíti a lelket, majd megbetegíti a testet is, változatos tünetekkel.

Örömmel nyugtáztam, hogy Laetitia kisasszony nem kívánja tovább megnehezíteni a dolgomat, és hajlandó egy kicsit megnyílni felém. Sok esetben volt már, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam a kívánt kapcsolatot megteremteni valakivel, olyankor pedig más eszközökhöz kellett folyamodnom - olyanokhoz, amit nem szívesen használnék a vendégem ellenében. Figyelmesen hallgattam végig a históriát és beszámolót, és furcsálltam ugyan, de minden aspektusát a nővéreihez képest határozta meg. Hallottam ugyan, hogy a Rotmantel családban volt valami vita a gyermekek körében - és egyes szóbeszédeket is a férfi utódok hiányáról - de ilyen részletekbe menően soha nem néztem utána a dolognak. Főként talán azért, mert nem is érdekelt kifejezetten, ezt is az "úri hülyeség" dobozban láttam kallódni. Most azonban, hogy volt hová kapcsolnom, igyekeztem megjegyezni minden részletet és megfejteni ezek alapján a kisasszony személyiségének rejtelmeit.
Egyelőre jónéhány fontos információt megtudtam. Főképpen azt, hogy eddigi életét társamnak igen csak megszabta az apja. Ez nem volt meglepő, a mi családunkban is minden leszármazottja Simon nagyúr kegyeit kereste. Kivéve talán anyámat - csodálom is, hogy nem érez különös familiaritást szeretett nővére és közte. El nem tudtam képzelni, milyen lehet egy olyan környezetben felnőni, ahol jóformán predestinálva van a sorsa a vámpírnak, meg van óvva még a széltől is, és a legkisebb dologért se kell megmozdítania egyetlen ujját sem. Végtére is, a legtöbb nemes ilyesféle környezetből kell, hogy kikerüljön, hogy túlzott nagyzolási mániája, vagy épp felsőbbrendűség-képzete szépen kivirágozzék. Noha meggyőződésem szerint ha volt is az első Laetitia kisasszonynak, akkor az még bimbóban lehetett, az utóbbi viszont teljes pompájában nyitott.
A második nagyon fontos információ, amit megtudtam, az bizony az volt, hogy társamnak még az életében egyetlen dologért sem kellett felelősséget vállalnia. Egyrészt, ott volt az apja, aki nyilván valami módon kivételezhetett vele. Összehúzott szemmel hallgattam nagyszabású deskripcióit arról, hogy bármit is megtehet, az el fog simúlni előbb vagy utóbb. Kivéve, ha valahol nem fognak majd törődni apja befolyásával és hamarabb elföldelik, minthogy bárki is rájöhetne, hogy egyáltalán járt ott. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy egyetlen estét se bírna ki a vadonban, vagy épp néhány napot segítői, cselédei vagy bármilyen kiszolgálószemélyzet nélkül. Aki ennyire biztos abban, hogy a dolgok mindig mágikusan jól mennek, ha ők is be vannak vonva a dologba, amögött egy jól kiépített rendszer állhat. Gondolatban tisztelegtem egyet segítői fáradságos munkájának.
Az viszont végképp elszórakoztatott, hogy nem gondolt szabadnak, sőt, a félelemtől gúsba kötve látott. Tartottam ugyan attól, hogy bármelyik pillanatban ellenem fordulnak, de felkészültebb voltam, mintsem hogy tényleg az életemre tudtak volna törni. Lehet, hogy a lehetőségek szabadon hagyása egyfajta Neulander vérrel öröklődő eshetőség volt. Még az is lehet, hogy anyám integrációját a faluban is ez a titkos képesség segítette elő. Minden esetre el kellett, hogy mosolyodjak a kérdésén. Még hogy szabadabb, mint én... Legfeljebb olyan szabad, mint a legelőn tartott állat.
- Annyira nem hangsúlyosan félelemnek hívnám. Inkább bölcsességnek afelől, hogy mindig gyanakodjak és kérdőjelezzek meg minden szándékot. Meg csalódottságnak és dühnek, annak sokkal inkább. Eljönnöm a faluból annak idején is a saját döntésem volt. Szerettem volna kamatoztatni a tudásom és a lehetőségeim, mint emberfia vámpír. Az, hogy végül a torony szolgálatába álltam, az is önálló döntés volt. Ez adta a legnagyobb felhatalmazást és teret arra, hogy cselekedjek. Ezzel szemben, amikor az előbb azt mondtam, hogy ha elzavarnak is megállom a helyem, az is teljesen komoly gondolat volt. Nem szorulok rá senki támogatására, legfeljebb csak olyan szinten, ami a saját ambícióimat segíti a munkás parasztság védelme érdekében. Ameddig ezek az emberek dolgoznak, maga kutathat és így haladhatunk, ezt jól mondta még a fürdőben. Ezért is ajánlottam fel a segítségem. Őszintén, erre sem kötelezett senki. - Végignéztem rajta, miközben kezem a kardom markolatán nyugtattam. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lenne magamnak éldegélni egy erdei kis kunyhóban, és igen megnyugtató, mondhatni felüdítő volt. Vajon ezt a típusú felüdülést érezte-e valaha a kisasszony? Muszáj voltam feltenni a kérdést, nem hagyott nyugodni. - Igazából a szabadság nem választ el minket annyira, mint gondolná. A függetlenség sokkal jobban. Mesélne nekem arról is, hogy mi teszi a kisasszonyt boldoggá? Miket szokott szabadidejében csinálni? Apjával és nővéreivel ellentétben ezek tényleg olyan dolgok, amik önről szólnak, és senki másról.

Aki nem tanult annyit az emberi lélekről és a környezet nyomásáról, az pontosan úgy gondolkozott, mint Aura és ezért egyáltalán nem hibáztattam. Nehéz volt átlátni azt, hogy a külső nyomás egy láthatatlan erőként, ami rátelepszik az ember vállára mennyire meghatározta azt, hogy milyen irányba indult el akár az ember akár a vámpír. Ez a nyomás sosem egyetlen esemény volt, hanem események és benyomások láncolata. Ő is látta az apró részleteket. A ferde tekinteteket, a félelmet a kiegyenesített kaszától, csupán nem rakta össze, hogy ez volt az az erő, ami meghozatta vele a döntést, hogy inkább a vámpírcsaládjánál keresse a boldogulást. Ki akarta használni a saját lehetőségeit, mert a vidék kevés volt, és nem is adtak volna neki lehetőséget igazán bizonyítani. Ugyan nem fogalmazta meg így ezeket, de nem is kellett, egyelőre. Idővel ha sokat gondolkozik magáról, és fog, ebben egészen biztos voltam, akkor majd megérkeznek ezek a felismerések is.
Amikor viszont szóba hozta a függetlenséget kénytelen voltam én is elgondolkozni. Sosem láttam saját magamat olyannak, mint aki folyamatosan mások támogatására szorult, mindig is úgy néztem a kíséretemre és a szolgákra, mint akik szimplán megkönnyítik az életem. Olajozott gépezetként ment minden, csakhogy nekem ne kelljen pórias dolgokkal foglalkoznom. Ha viszont feltettem magamnak a kérdést, hogy ez valóban szükséges volt-e az életben maradásomhoz, nem tudtam válaszolni. A kényelmemhez szükség volt rá, a komfortérzetemhez is, ez eddig világos volt. De vajon meg tudtam volna állni a helyem nélkülük is? El tudtam volna érni valamit, ha magamra maradtam volna a világban? Minél többet gondolkoztam róla, annál inkább visszatértem a kutatásom legmélyebb alaptéziséig: Minden fejben dől el. Ha ehhez tartottam volna magam, és megvolt bennem az elszántság, hogy életben maradjak, akkor biztos voltam benne, hogy önállóan, függetlenül is képes lettem volna rá. Nehézségek lettek volna ez biztos, és ismertem magamat annyira, hogy számtalan vázát, tányért és cipőt vágtam volna a falhoz, mire kialakítom a saját rendem. Persze aztán ki tudja. Reméltem, hogy nem fog kiderülni soha. Még nem tartottam ott, hogy bennem is felébredjen a bizonyítási vágy, hogy képes vagyok rá. Másokat nem érdekelt volna, nekem pedig nem volt szükségem ilyen bizonyosságra… Egyelőre. Tüntetően nem vettem tudomást az agyam hátuljában lévő csiklandozó érzésről, hogy mi lenne, ha mégis.
- A család és a környezet meghatároz. Jobban, mint amennyire a vámpír hinné, hiszen a viselkedésünk, a személyiségünk és a választásaink a tudat alatt eltanult mintákból épülnek fel. Erre számos esettanulmányom van és magam sem látom különbnek. De a kérdésére válaszolva, zenélek. Hegedűn játszom, és jó is vagyok benne, a zene pedig segít gondolkodni és felszínre hozni dolgokat amikor a szavak már nem segítenek. Maga a hang, és az új dallamok alkotása pedig örömet is okoz. - fejtettem ki. A boldogság és a szabadidő viszont olyan dolog volt, amire könnyedén tudtam válaszolni. Persze számos más olyan tevékenység is volt, amivel elütöttem az időmet, de ez volt az, ami tényleg csak az enyém volt. - És ön? Mi az ami csak önről szól, amikor nem kell kiállni senkiért, és nincs mit kapálni?

Nem tagadhattam le annak az igazságtartalmát, amit a család befolyásáról mondott, hiszen én is számtalanszor idézem magamban nevelőm szavait, és amikor nincs kedvem épp az emberek dolgaihoz, akkor pedig anyám képe sejlik fel, amint annyit segíteni láttam őt a hétköznapi munkásokon. Azt, hogy épp a tudat alatt eltanult mintákon alapulna, nem gondoltam teljesen korrektnek. Egy oszlopa a viselkedésünknek talán az. Sőt, mindenképp az. De nem nevezném teljesen annak, hiszen akkor képtelen lennék bármilyen diplomáciai feladat elvégzésére. Sőt mitöbb, képtelen lennék vámpírként viselkedni úgy általában - viszont sikerül, ha szeretném, mégpedig a tudatosan elsajátított döntésekkel.
Annak viszont örültem, hogy megemlítette a zenét, és az egyre közeledő vámpírtorony láttán magam is úgy véltem, hogy kikapcsolódásnak kiváló lenne meghallgatni, hogyan is játszik a kisasszony. Noha magam inkább énekelni szerettem, és legszebb hangszernek mindig is az Isten adta hangunkat tartottam. Az aratók énekeitől kezdve a munka ritmusát megszabó dalokon át a katonák erőteljes indulóin keresztül mindent kedveltem. Noha lenyűgöztek a nagy terjedelmű mesterkélt áriák is, az olyan énekek voltak a legáthatóbbak, ahol nem pusztán a zenélés kedvéért tették azt, hanem valamiféle túlsó indíték is volt bennük, mint mondjuk az Istennek címzett tökéletesség vagy a feszítő fájdalom megfogalmazása. Elégedetten és alig leplezett örömmel bólintottam hát a fejlemények hallatán.
- Szívesen meghallgatnám játszani, magam is zenekedvelő vagyok. - Mondtam vígan. A visszatérített kérdése azonban komolyan elgondolkodtatott.
Mi is volt az, amit én, Aura von Neulander szívesen csináltam szabadidőmben? Felnevettem ugyan a kapás tréfáján, de több volt mögötte, mint elsőre gondolnánk. Többnyire a munkám szabta meg az időbeosztásom, így sokat kellett utaznom, vagy épp szívességeket tennem az egyszerű embereknek. Végül is néhány dolog - pont a munkáim során - gyakoratilag szabadidős tevékenységgé lépett elő életemben, így azokkal tudtam csak előhozakodni.
- Nos, többnyire a produktív dolgokat kedvelem, viszont néha önszórakoztatásból vadászom, vagyis, sokkal inkább csapdákkal vadászom. Szeretek főzni is, ehhez pedig saját magamnak termelek ritka fűszereket a balkonomon. De ami ezek közül magát legjobban érdekelheti az talán az, hogy szeretek énekelni. Noha nem olyan énekeket, mint amire maga gondol, de ha úton vagyok vagy épp a dolgozók között, mindig valahogy rám hárul az ének vezetése. Nem tudom ugyan meghatározni a szintem benne sajnos, de még egyszer sem mondták, hogy hagyjam abba - nevettem el a végét. Azt hiszem viszont, minthogy gyerekkoromtól kezdve műveltem, nem lehettem rossz benne. A hangokat eltaláltam kivétel nélkül, és talán még bónusz is lehetett, hogy a legtöbb asszonynál mélyebb a hangszínem. Noha egyelőre nem tudtam elképzelni magam, amint kiállok audiencia elé fellépni, kis közösségben lovagénekeket már performáltam. A morál nélküli, pajzán énekek szintén kiestek a kedvenceim közül, de hát egy lelkész (fogadott) lánya lennék, másképp ez nem is történhetett.  - Sok mindent szeretek tehát csinálni, főként a munkámhoz kapcsolódó tevékenységeket, csak nagyobb szinten, mint ahogy az egyszerű emberek megkövetelik a hétköznapi életükben. - Zártam le a mondandóm.

Enyhén, de azért már mosolyogva megcsóváltam a fejem. Nem bírt elszakadni a munkájától. Bár a vadászat jó kezdés volt, a főzés alkotói folyamat, már ha nem marad a megszokott formuláknál, az éneklés pedig művészeti tevékenység, mint csak darabjaiban volt jelen Aura életében. A csírák megvoltak, de egyik sem kapcsolhatta ki igazán, egyik sem volt kizárólag ő. Újonnan visszatértünk hát a mintákhoz. De persze lehet csak én voltam hozzá túlságosan szigorú. Itt viszont kénytelen voltam megmagyarázni a reakciómat, nehogy azt higgye, hogy lesajnálom a hobbijait, mert kivételesen nem erről volt szó.
- Pont arra lettem volna kíváncsi, mi az, ami nem kapcsolódik a munkájához. El sem hinné, hogy mennyire fontos az elmének, hogy minél különfélébb dolgokkal foglalkozzon időről időre. Az elméletem a hátteréről az, hogy valószínűleg az agy más-más részeit dolgoztatják meg az eltérő tevékenységek. Tudomány és művészet egyensúlya, az elme művelése és a test művelése egymás ellentétes pontjai. - kezdtem bele a magyarázatba. Tanár sem voltam még, de sejtettem, hogy egyszer úgyis elő kell majd adnom a felfedezéseimet. - Amiért pedig valóban fontos, hogy így tegyünk, mert ez valahogyan képes elérni azt, hogy a másik oldal is felerősödjön. Az elméletem itt az, hogy ad egy másik perspektívát. Nézze meg az élet bármely területén a kiválóságokat. A hobbijuk mindig más jellegű mint a munkájuk. - kis szünetet tartottam, hogy megeméssze, közben pedig elgondolkodtam, hogy Aurának milyen hobbija lehetne, ami kihozhatná belőle egyrészt a rejtett tehetségeket, másrészt pedig új megvilágításba helyezné a munkáját is. Ez a kérdéskör viszont nehezebb volt, mint elsőre vártam.
- Maga bonyolult helyzetben van, hiszen eleve kettős életet él, amik meglehetősen eltérnek egymástól. Jelen van a fizikai munka, a test, jelen van a diplomácia. - emeltem fel a kezeim, mintha a mérleg két nyelve lenne. - Jelen van az alkotás is, de nem azért alkot, hogy az szép legyen, hanem azért mert hasznos, így nem válik el a munkájától. Énekel mert motivációt ad a munkában, ez mindkét oldalra odaillik. De mi az ami más, aminek látszólag nincs haszna azon kívül hogy gyönyörködtet és nem tartozik se ide… - emeltem meg az egyik kezem. … se ide. - emeltem meg a másikat. - Úgy érzi, hogy egyik munkája előre mozdítja a másikat és az agyának elég annyi pihenés, ameddig megfőzi az ebédet és meglocsolja a növényeket?
A nagyobb gond, hogyha nem így volt, akkor keresnünk kellett Aurának valami hobbit. Az éneklés jó lehetett volna, de itt valahogy mégsem tűnt az igazinak. Talán, ha a szépséget kerestük, akkor Aurának talán festenie kellett volna. Én is próbáltam, de nekem megmérgezte a folyamatot, hogy mennyi mindent kellett lerajzolnom. Vagy csak hagynom kellett volna az egészet a fenébe, hisz minek törtem volna magam?

Felemeltem fácántollas sapkám, hogy megigazítsam a hajam, miközben elgondolkodtam a hallottakon. Végül is volt benne valami. Noha nem éreztem nehézségnek azt, hogy ezek a dolgok nem tértek el sokban a munkámtól - hiszen ezek is kikapcsoltak valamelyest - magam is úgy gondoltam, hogy jó lett volna valami olyan elfoglaltság, ahol ki tudom fejezni az érzéseimet megfelelően. Erre a vadászat értelemszerűen nem volt kifejezetten alkalmas, ahogy a főzés is csak limitáltan. A fűszernövények kis bokrait meg szerettem különböző formákra metszeni ugyan, de ezt sem sorolnám ide. Lázasan kutattam az emlékeimben, mégis mi lehetett az, ami valaha szabadságot adott nekem arra, hogy valamelyest külszínre emelje mindazt, ami bennem van. Ekkor mintegy végtelen gomolyfelhő-tengeren áttörő fénysugárként csapott meg a felismerés: Éneklek ugyan, de mit is? A dalok többsége persze már egy megkötött struktúrával állt előttem, mikor elsajátítottam őket, de ezek vagy hamar repetatívvá váltak, vagy nem voltak elégségesek, így gyakran, ott éneklés közben költöttem hozzá egy-egy új versszakot az énekekhez. Ezek mind-mind olyan sorok voltak, amik tükrözték a hangulatom, véleményem, gondolataim. Kivétel nélkül elégedett voltam ezekkel, és jóleső volt visszahallani őket a többi munkástól. Felcsillant a szemem, és lendületesen feleltem a hallgatás végeztével.
- Azt hiszem, szoktam néha dalt is költeni. Eddig még nem gondoltam bele, de szeretem is csinálni.
Továbbá az is lenyűgözött, hogy eddigi hozzáállásával szemben Laetitia kisasszony valójában segíteni próbált nekem. Talán magam is azért tudtam ilyen lelkes lenni ezzel a szabadidővel kapcsolatban, mert láttam, hogy őt is érdekli a dolog. Minthogy eddig csak azt várta el, hogy kiszolgáljuk, ez egy éles váltásnak bizonyult. Talán ez volt az első tényleges előrelépés a mi kooperációs törekvésünkben. Azt ugyan, hogy páciensként vagy társként gondolt rám ebben a kérdésben homály fedte előttem, de reméltem, hogy az utóbbi kategóriába estem.
Közben megérkeztünk a torony bejáratához, ahol néhány szót váltottam a szolgálókkal Laetitia kisasszony elszállásolását illetően. A testőrei már az ajtónál vártak, amire én csak diadalmas ívben mutattam a sértetlen kisasszonyra: "Itt van, egyetlen füle vagy ujjperce sem hiányzik." A tágas, estére megelevenült előtérben megálltam hát vendégemmel szemben. Jól esett a torony melege - Úgy hallottam, hogy a padlóba épített vájatokban keringettek forró vizet, és az fűtötte az egészet - így hát földig érő köponyegem le is vettem, és fél vállamra terítettem.
- Én itt távoznék körletembe, de minthogy a szobája az enyémmel szemben van, nyugodtan kopogjon át ha szeretne, bármikor. Szívesen meghallgatom hegedűlni. Most pedig, ha megbocsájt... - Intettem kalapommal, majd felsiettem a szobámba. A fűszerek ismerős illata oszlatott a fáradtságomon valamelyest, majd megálltam a dárdahegy alakúra metszett kis babérfám előtt, lecsíptem róla egy félre nőtt levelet, és mélyet lélegeztem. Vendéget fogadni és vezetni bizony nem könnyű feladat. Gondolataim aztán ismét a dalokra terelődtek. Noha alapjában véve nem gondolkodtam ennyit rajtuk, most kezdtem csak érezni, hogy talán mennyi lehetőséget is szalasztottam el ezzel. Zeneügyileg noha jól improvizáltam, elméletből hatalmas lyukak tátongtak a fejemben, és kottát se tudtam olvasni. Mindenképp szükségét éreztem, hogy egyszer elsajátítsam ezt a készséget is. Mire észbe kaptam, már énekeltem is, talán ösztönösen. Az egyik kedvenc énekem volt az, a Nodenfluss-i Hajóvontatók Dala.
- ...Mint, a parton vezet át utunk, A napnak énekeljük mi dalunk... - A folyam hullámzását imitáló ütemekre illesztve lépteim a balkonból átsétáltam az ágyam széléhez, és leültem rá. Vajon nem tudtam vagy nem is akartam elkülöníteni magam a munkámtól? Eggyé váltam vajon a célommal? Netán csak a nem is körvonalazódott személyiségem akarom védeni azzal, hogy nem fejezem ki magam megfelelően?
- ...Egy, két, rántsd meg! Húzd erősen!... - Az egész életem egy nagy hajóvontatás lenne? Belülről nem tűnik annak ugyan, de kívülről még soha nem gondoltam ebbe bele. Egyáltalán, rossz az, ha tényleg azonosulok a munkámmal? A közösség vagy az egyén érdeke fontosabb? És hol van ebben a közösségben az emberfia vámpír? Hol vagyok én az életemnek csúfolt nemes hajóvontatásban?

Láthatóan elgondolkodtattam, ami jó jel volt. Nem kellett, hogy mindig mindenre azonnal legyen megoldás, a lélek lassan emésztette meg a hallottakat, és most Aurának is nagyon mélyre kellett nyúlni ahhoz, hogy megértse önmagát és rávetítse a saját életére a dolgokat, amiket hallott. Türelmesen vártam meg, ameddig jut valamire, és azt meg is osztja velem. A hidegben már kicsit elgémberedtek a tagjaim. Közeledett a tél. Bármennyire is megnőtt az éjszakák hossza, az időszak amikor a vámpír önmaga lehetett, annyira kellemetlen is volt ilyenkor kint tartózkodni. A Rotmantel torony környékén ráadásul már tényleg nagyon hidegnek kellett lennie ahhoz, hogy puha, fehér jó borítsa a tájat, inkább csak latyak volt és sár. Reméltem, hogy a Neulander torony környékén szép lesz a tél.
A vámpírtorony már feketén magasodott fölénk, mikor Aura végül megszólalt. Nem csak az éneklés érdekelte, hanem a dalok komponálása is, ami már valóban közelebb állt ahhoz, amire gondoltam. Ha rímekbe és ritmusba tudta önteni azt, ami a fejében és a szívében volt - bár ez ostobaság, hiszen a szívben csak vér és izom volt, az érzelmek is a fejben keletkeztek, csupán a szív volt a legérzékenyebb szerv, amire utána rásugárzott - akkor már talált egy olyan hobbit, ami kicsit kikapcsolhatta és segíthetett feldolgozni a nap eseményeit.
- A költészet jó. Kíváncsi leszek, mi lesz az, ami megihleti.
Lassan odaértünk a torony kapujába, ahol már vártak a testőreim. Bosszúsan néztek Aurára, de nem volt okuk rá, hogy kifogásolják a munkáját, hiszen semmi bajom nem esett. Elvigyorodtam a széles mozdulatra, amivel társalkodónőm bemutatott, hogy „Íme! Meghoztam!”, de ennél többet egyikünk sem mondott rá. Az előcsarnokban viszont búcsút intettünk egymásnak Aurával. Ő felment a hálókörletébe, én viszont még üdvözöltem a Neulander család néhány rangosabb tagját, akiknek Erhard von Neulander sebtében bemutatott. Hosszas csevegésre ugyan nem volt alkalom, de mire felértem a szobámba a fejem zúgott az új nevek és új arcok sokaságától. A szolgálóim segítettek átöltözni. A holmijaimat már elrendezték, a ruháim a szekrényben sorakoztak, az ékszereim a fésülködőasztalon, a könyveim pedig egy ládában az ágyam előtt. A kottatartót a sarokba állították, mellette pedig kis asztalon ott feküdt a hegedűtokom, benne imádott hangszeremmel.
Végtelenül fáradtnak éreztem magam, de még dolgom volt. Kinyitottam a bőrkötéses jegyzetfüzetemet, és elkezdtem feljegyezni bele mindent, amit ezen az estén tanultam. A bekezdések többsége Aura jellemrajzáról szólt, ami kontextusba helyezte az eddigi tapasztalataim, és csupán néhány mondatot hagytam a végére a család többi tagjáról. Már vöröslött a keleti ég alja, mire mindent befejeztem és letisztáztam a feljegyzéseimet. Kíváncsi voltam, milyen élet vár majd itt, de abban biztos voltam, hogy hasznos lesz.

Meglepően hullámzó játék volt, az elején biztos voltam benne, hogy a két karakter remekül fog kijönni, a végén pedig biztos, hogy nem, de aztán valahogy mégis. Igazán érdekes összeütközése volt két teljesen különböző világnézetnek, kíváncsian várom a továbbiakban milyen hatással lesztek egymásra. Addig is a jutalmatok 100 TP.