[Magánjáték - Etrigen és Bianca] I want you back from your grave

Húsz perc vágta, tíz perc ügetés, húsz perc vágta, ismétel... Húsz perc vágta, tíz perc ügetés, húsz perc vágta, ismétel...
Mindig ugyanazon séma szerint lovagolt, kivéve, ha menekült, de szerencsére most nem ez volt a helyzet. Nyugodtan tudott ügetni, még a vágtázás szükségét sem érezte. Hatalmasatt nőtt az önbizalma, amióta lepattantak kezéről a láncok és ez meg is látszott rajta. Már évekkel ezelőtt volt utoljára, hogy ilyen nyugodtan utazott volna.
Mondjuk ehhez hozzájárult az is, hogy ezúttal nem volt célja. Csak ült a lovon és várta, hogy történjen valami. Néha-néha azért még hátrafordult, hiszen sosem tudhatta biztosra, mi vár rá. Érezte, hogy mestere még bosszút fog állni a szabadulása miatt; gyakorta zavarták rémálmok egy nyomában rohanó ghoulról, de általában csak felriadt és vissza is feküdt. Egyelőre még nem tűnt reális veszélynek, így megnyugodhatott egy kis időre.
Ahogyan lovának apró patái kopogtak a földúton, a Nap is nyugovóra tért, ismét. Még a lány is meglepődött, hogy milyen gyorsan teltek számára a napok, mióta megszökött gazdájától a félkarú segítségével. Sokat gondolt rá. Nem tűnt egy olyan alaknak, aki képes megvédeni magát azzal az egyetlen karjával. Csak remélni tudta, hogy egyszer még összefutnak. Bianca már azt is eldöntötte, hogy akkor meghívja vacsorázni és amelett vitatják meg egymás göröngyös életútját.
Sajnos nem csak az életük volt göröngyös, hanem az út is, ahol próbált haladni. A lova a félsötétben belelépett egy gödörbe, amiben megbotlott és oldalára zuhant, ledobva a lányt a hátáról. Szerencsétlenségére nem esett túl jól: Az állat a lábán feküdt és az Istenért sem akart felállni, vagy csak nem tudott. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy a lányban nem volt elég erő lelökni magáról, így kénytelen volt megpróbálni kihúzni a lábát alóla.
- Basszus! - sziszegte fájdalmában, ahogyan két kezével is rángatta jobblábát, amin a jószág feküdt. - Mozdulj már, te szerencsétlen!
Hiába próbálkozott, sehogyan sem ment neki, így kénytelen volt beletörődni a dologba. Pár percig feküdhetett úgy, fogalma sem volt, hogy mi tévő legyen. Hátradobta kezeit és eldőlt a fűben, úgy figyelte a Nap utolsó, gyengén pislákoló sugarait
Hamar megunta, de egyáltalán nem volt ereje a legapróbb helyzetváltoztatáshoz sem. Már azon kezdett agyalni, hogy a ló mindenbizonnyal megdöglött, hiszen nem reagált az oldalára adott ütésekre sem. Szívbajra tippelt volna, de sosem mutatott hasonlót az állat. Remélte, hogyha kikászálódik alóla lesz lehetősége a boncolásra, mert nagyon érdekelte a dolog.

/Fájt a lába a gyaloglástól, napok óta úton volt, éhes, és gyenge volt. Sarújának balján megannyi lyuk tátongott, és az utolsó bőr szíj tartotta egybe csupán a megviselt, világot megjárt lábbelit. A jobb oldalon még rosszabb volt a helyzet, ezt már konkréten semmi nem tartotta egybe, vászon csuhájának egy keskeny, levágott darabjával erősítette a talpat a talpához, de így is szivárgott némi vér a foszlányok között. Azt út megtörtre, és nem ez volt a legnagyobb gond. A köhögő rohamok az utóbbi időben felerősödtek, alkalmanként véres váladék szakadt fel az egyébként is gyulladt tüdőből. Beteg volt, és tekintve hogy nincs pénze felcserre, vagy orvosra, a jó szerencsére bízta magát, mint megannyi más alkalommal ez előtt. Legrosszabb esetben is mi történhet? Elmúlik a szenvedés és a fájdalom, megtérhet mesteréhez, hogy teste az örök körforgás része lehessen. Nem is hangzik olyan rosszul igaz? Egy pillanatra megállt, megitta az utolsó adagot az oldalán lógó marhabőr puttonyból, akkor hallotta meg a nő hangját. Ösztönösen is botjába markolt, nem azért mert veszélyt érzett, sokkal inkább mert egy lehetséges veszély forrás irányába tartott. Kissé megkönnyebbülten vette észre, hogy a veszély forrás nem más, mint az erdei út áldozata, egy utas, lábán a lovával. Csupán egy röpke pillanatig habozott, míg oda sántikált a fekvő nő mellé. Egy gyors pillantás a környező galagonyásra, hátha csak banditák trükkje az egész, de nem tapasztalt semmit. Botjára támaszkodva, esetlenül a lány mellé térdelt, és szinte remegő hangon szólította meg./
-Mondanám, hogy szép napot, de ahogy elnézem ezzel megkéstem. A lovadat, nem tudom megmenteni, és nem vagyok erőművész sem. De megpróbálok segíteni rajtad.
/Furcsa, muszáj-szerű félmosolyt engedett a lány felé, majd az út széli nagyobb szikla széléhez támasztotta botját, annak másik felét pedig a ló alá csúsztatta, közvetlenül a lány beszorult lába mellé. Azután minden erejével elkezdte felfelé húzni a botot, mígnem megtámasztotta a szikla tetején, és megvárta míg a lány kikecmeredik alóla, azután magához vette egyetlen fegyverét, és tovább indult az út mentén./

A játékot Etrigen távozása miatt archiválom.