Az épület teljesen üres.
Halkan szitkozódva söpröm félre a földig érő, poros függönyöket az ablakfülkéből, de teljesen hiába: gyér holdfény ömlik a beugróban álló íróasztalon szétszórt holmikra, töretlen nyalábjában fehéren szikrázó porszemek tucatjai kavarognak. Szinte hallom a lakkozatlan, ápolatlan fában nyüzsgő élősdiek zaját, s ahogy a függöny foszladozó zsinórját elengedem, az megadja magát odafönt, aztán puha, undorító huppanással hull a padló deszkáin összegyűlt koszba.
Nem bírom megállni, hogy a kezem a nadrágomba ne töröljem.
- Átkozott féreg..! - morgom, félrerúgva a földön heverő ruhakupacokat. - Hol az ördögben vagy?
Három napja vagyok Eichenschildben: ennyi időbe telt, amíg Frederick Schäfer, a bárónő egyik fizetett hullamágusa nyomára akadtam. Eichenschild különleges, rossz értelemben véve különleges hangulatú város - amint betettem ide a lábam, azonnal tudtam, hogy idegen földön taposok, szövetséges ide vagy oda.
A kereskedőváros iszonyatosan gazdag - 'aranyfolyó partjára épült', ahogyan a környező falvakban mondják néha -; nem kétlem, hogy a birodalom főírnoka, aki maga felelős a korona pénzügyeiért, igen bőséges sápot szed von Eichenschild bárónő főintézőjétől azért, hogy ez a káromlást súroló közhangulat megtorlás nélkül fennmaradhasson. Valami hetyke, fennhéjázó szabadosság lengi be a település minden nyeletnyi levegőjét, s a pimasz állhatatosság legalább annyira zavar városban, mint emberben, mégis inkább érzem magam óvatosnak, mint felháborodottnak... Talán azért, mert hivatalos kimenőn vagyok, s nem az Egyház nevében érkeztem.
A hivatali gyűrűm az asztalomon pihen a Katedrálisban; egyetlen láncot és kardot viselek mindössze fegyver gyanánt, s az öltözékemben sincs semmi árulkodó. Vörösesarany szőrű, hosszú lábú futárlovam a fogadó istállójában vár - az ablakon másztam ki vacsora után, mert pontosan tudom, hogy a csaposok túlságosan is szeretik nyitva tartani a szemüket.
Egy órával naplemente után indultam, át az éjszakai városon - alig egy órába telt -, s vagy félórával ezelőtt történt, hogy könnyedén, hang nélkül betoppantam Schäfer otthonának legfelső ablakán. Leosontam a lépcsőn, a fokok szélére nehezedve, nehogy azok megnyikorduljanak a súlyom alatt; feltett szándékom volt kirángatni a nekromantát az ágyából vagy a székéből, s kiszedni belőle, mit tud a fivéremről.
Mert valamit tud. Tudom.
Ha kell, meg is öltem volna. Tisztában vagyok vele, hogy a bárónő Észak fennhatósága alá tartozik, s a Katedrális bizonyosan maga is tud a nekromantáiról: okkal hagyhatja a pápa, hogy a tevékenykedésüket folytassák, és én nem is az ő nevében vagyok itt.
Nem is tudja senki, hogy itt vagyok.
Frederick Schäfer egész biztosan nem; nincs ember a világon, aki figyelmeztethette volna rám, s mert az inkvizítorok az Egyház orgyilkosai, aligha tudta volna elérni, hogy ne találjak rá, és ne szedjem ki belőle, amit akarok. Egyetlen módja van, hogy az éles fogaimat elkerülje... az, ha idejében kereket old, és én elveszítem a nyomát.
Csak a véletlen műve lehet, hogy lekéstem, s a szimatom azt súgja, nem én vagyok az egyetlen, aki hirtelen a nyakába szakadt: az egész ház állapota arról tanúskodik, hogy sietve csomagolt össze, és még sietősebben távozott. Fafüst és valamilyen gomba nyirkos, jellegzetes szaga terjeng a levegőben halványan. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy akármelyik pillanatban belélegezhetek egy molylepkét.
Schäfer nincs itt. Talán vissza sem jön.
Azelőtt kell elcsípnem a grabancát, mielőtt végleg kihűl a nyoma.
A bátyáméval együtt.
Halkan szitkozódva söpröm félre a földig érő, poros függönyöket az ablakfülkéből, de teljesen hiába: gyér holdfény ömlik a beugróban álló íróasztalon szétszórt holmikra, töretlen nyalábjában fehéren szikrázó porszemek tucatjai kavarognak. Szinte hallom a lakkozatlan, ápolatlan fában nyüzsgő élősdiek zaját, s ahogy a függöny foszladozó zsinórját elengedem, az megadja magát odafönt, aztán puha, undorító huppanással hull a padló deszkáin összegyűlt koszba.
Nem bírom megállni, hogy a kezem a nadrágomba ne töröljem.
- Átkozott féreg..! - morgom, félrerúgva a földön heverő ruhakupacokat. - Hol az ördögben vagy?
Három napja vagyok Eichenschildben: ennyi időbe telt, amíg Frederick Schäfer, a bárónő egyik fizetett hullamágusa nyomára akadtam. Eichenschild különleges, rossz értelemben véve különleges hangulatú város - amint betettem ide a lábam, azonnal tudtam, hogy idegen földön taposok, szövetséges ide vagy oda.
A kereskedőváros iszonyatosan gazdag - 'aranyfolyó partjára épült', ahogyan a környező falvakban mondják néha -; nem kétlem, hogy a birodalom főírnoka, aki maga felelős a korona pénzügyeiért, igen bőséges sápot szed von Eichenschild bárónő főintézőjétől azért, hogy ez a káromlást súroló közhangulat megtorlás nélkül fennmaradhasson. Valami hetyke, fennhéjázó szabadosság lengi be a település minden nyeletnyi levegőjét, s a pimasz állhatatosság legalább annyira zavar városban, mint emberben, mégis inkább érzem magam óvatosnak, mint felháborodottnak... Talán azért, mert hivatalos kimenőn vagyok, s nem az Egyház nevében érkeztem.
A hivatali gyűrűm az asztalomon pihen a Katedrálisban; egyetlen láncot és kardot viselek mindössze fegyver gyanánt, s az öltözékemben sincs semmi árulkodó. Vörösesarany szőrű, hosszú lábú futárlovam a fogadó istállójában vár - az ablakon másztam ki vacsora után, mert pontosan tudom, hogy a csaposok túlságosan is szeretik nyitva tartani a szemüket.
Egy órával naplemente után indultam, át az éjszakai városon - alig egy órába telt -, s vagy félórával ezelőtt történt, hogy könnyedén, hang nélkül betoppantam Schäfer otthonának legfelső ablakán. Leosontam a lépcsőn, a fokok szélére nehezedve, nehogy azok megnyikorduljanak a súlyom alatt; feltett szándékom volt kirángatni a nekromantát az ágyából vagy a székéből, s kiszedni belőle, mit tud a fivéremről.
Mert valamit tud. Tudom.
Ha kell, meg is öltem volna. Tisztában vagyok vele, hogy a bárónő Észak fennhatósága alá tartozik, s a Katedrális bizonyosan maga is tud a nekromantáiról: okkal hagyhatja a pápa, hogy a tevékenykedésüket folytassák, és én nem is az ő nevében vagyok itt.
Nem is tudja senki, hogy itt vagyok.
Frederick Schäfer egész biztosan nem; nincs ember a világon, aki figyelmeztethette volna rám, s mert az inkvizítorok az Egyház orgyilkosai, aligha tudta volna elérni, hogy ne találjak rá, és ne szedjem ki belőle, amit akarok. Egyetlen módja van, hogy az éles fogaimat elkerülje... az, ha idejében kereket old, és én elveszítem a nyomát.
Csak a véletlen műve lehet, hogy lekéstem, s a szimatom azt súgja, nem én vagyok az egyetlen, aki hirtelen a nyakába szakadt: az egész ház állapota arról tanúskodik, hogy sietve csomagolt össze, és még sietősebben távozott. Fafüst és valamilyen gomba nyirkos, jellegzetes szaga terjeng a levegőben halványan. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy akármelyik pillanatban belélegezhetek egy molylepkét.
Schäfer nincs itt. Talán vissza sem jön.
Azelőtt kell elcsípnem a grabancát, mielőtt végleg kihűl a nyoma.
A bátyáméval együtt.