Syele Wilder - napló

Valami más volt. Nem igazán tudtam megfogalmazni, de még körülírni sem igazán. Amióta kimondtam a nevet, másabb lett valami. Másabb lettem én is. Az égre felnézve láttam a vörös holdat, amely korábban megrémisztett volna, de most kellemes bizsergéssel töltötte fel a testemet. Magam mögött hagytam azt, aki voltam, hogy az lehessek, aki lenni akartam mindig is. Magam mögött hagytam a házam, magam mögött hagytam a városom is, bár meg kellett hagynom, távozásom különös volt. Démonokat láttam, ahogy sikoltozó embereket marcangolnak szét. Katonákat láttam, ahogy tehetetlenül hadonásznak kísértetek felé. Halottakat láttam felkelni a földről, és arcomon nem a szörnyülködés ült, hanem a jókedv mosolya. Lelkembe zárhattam az igazi hatalmat. Olyan sikerélmény töltött el, hogy már nem is volt szükségem arra az ostoba szerelemre, amelyre eleinte vágytam. Már majdnem szégyelltem is magam, hogy igényt tartottam arra a férfira.
A város mellett elhúzódó folyó vize kellemesen hűtötte a lábam és kezeimről is lemoshattam a ráalvadt vért, de megpihenni nem akartam. Tovább akartam haladni, a folyó mentén.
„De hova mégy pontosan?” kérdezte egy érdes hang a fejemben.
- El innen. – válaszoltam egyszerűen, majd végignéztem magamon és ráeszméltem, hogy még mindig a hálóingemben vagyok. A szakadt, mocskos és ázott hálóingemben. – De mindenekelőtt, ezt le kell cserélni! Nem szaladgálhatok jobbra-balra egy szál ingben! Ennél többet érdemlek ám!
„Van az a farm, a folyón felfelé…” kezdte volna egy öregnéne hangja, de én félbeszakítottam.
- Tudom, hogy van ott egy farm. De nem fogok tanyasi ruhát fölvenni! Nincs azoknak a parasztoknak semmi ízlésük! – csípőre tettem a kezem, mintha látna engem bárki is és a folyás irányába mutattam. – Lemegyek Goldglöckhenig!
Goldglöckhenben csodálatos ruhákat készítettek a szabómesterek és tudtam, hogy ha nekem egyszer alkalmam lesz, onnan szerzek hozzám illő öltözékeket. Meg is indultam a folyó mentén lefelé és egészen tízméternyit haladtam, mielőtt az első akadály elém lépett volna. De nem is lépett, csúszott az. Lassan, hörögve, fogait csattogtatva, lábak nélkül. Úgy nézett ki, mintha kettétépték volna, szerencsétlent. Körbenéztem és megtaláltam az alsó felét is, a folyó túlpartján. Megláthatott volna engem közeledni és átmászott a vízen? Esetleg ezen a parton landolt a felső végtagja? Mit keres egyáltalán ilyen messze a várostól.
- Bocsásson meg kedves jó uram, de sietős lenne a dolgom. – mondtam a csúszó rémségnek kedvesen mosolyogva, majd szökdécselve megkerültem azt, majd elbúcsúztam tőle és tovább folytattam az utamat. Legalább húsz lépést meg tudtam tenni mielőtt a folyó kanyarulatában egy újabb alakra lettem figyelmes. Ott állt, közel a vízhez, fekete köpenybe burkolózva, miközben a hold tükörképét figyelte. Végignéztem öltözékén és nem láttam nála fegyvert, ám ösztönös óvatossággal közeledtem felé.
- Fiatal kislány, ilyen időben, teljesen egyedül. – szólalt meg mély, búgó hangon a férfi és felém fordult, így arcát is láthattam. Középkorú, vastag szakállú és hosszú, fehér hajú alak volt, sötét szemekkel. – Hogyan történhetett ez?
- Csak egy jól eső éjszakai sétára indultam. – válaszoltam, majd kihúztam magam és felhúztam az orrom.
- És nem félsz ezekben az átkos órákban?
- Nincsen szükségem a félelemre. Az nem segít eljutni a céljaimhoz.
- Valóban? – meglepettnek hangzott és lassú léptekkel megindult felém. – És mik volnának a céljaid?
- Most éppen az, hogy hozzám illő ruhát találjak Goldglöckhenben. – én is megindultam őfelé, majd megálltunk egymással szemben, alig egy lépésnyire. Csaknem két fejjel magasodott fölém az ember és bár ruhája ápoltnak látszott, erőteljes dögszag áradt belőle.
- Nem biztos, hogy hagyhatlak tovább menni kislány. – mondta sajnálkozva.
- Márpedig tovább fogsz engedni.
- Nem, nem. – búgta halkan és még közelebb lépett hozzám. Felemelte karjait és gyöngéden átölelte ujjaival a torkomat. – Én már döntöttem. Ha élsz, akkor meg kell halnod, hogy gyermekemmé válhass.
„Ő is csak hátráltat. Micsoda kellemetlenség.” mondta a fejemben egy mély, női hang, amolyan nemesekhez illő kiejtéssel. És igaza volt. Ez a dögszagú férfi, csak kellemetlenség volt. Semmi több. Azt hitte, hogy félelmet kelthet a szívemben, pedig tévedett. Amint szemünk találkozott egymással, ujjai megálltak és nem szorítottak tovább. Ajkai remegni kezdtek, majd érthetetlen hadoválásba fogott. Éreztem, ahogy remeg. Majdhogy nem egész testét rázta a rettegés.
A szemkontaktus nem tartott tovább egy percnél, én legalább is nem éreztem többnek, de az éppen elég volt ahhoz, hogy lehámozzam magamról karjait és egy erélyesebb lökéssel eltaszítsam magamtól a férfit. Az, kiszakadva látomásából, hátratántorodott, ám arcáról nem tűnt el a félelem, maradéktalanul.
- Ki vagy te? – hangja remegett.
- Syele Wilder vagyok. És most engedj utamra! – válaszoltam hidegen és megdörzsöltem a nyakamat, ahol ujjai szorítottak.
- És kit szolgálsz te?
- Szolgálni? Nem szolgálok én senkit. – megvontam a vállam és mivel nem akart elállni az utamból, úgy döntöttem, megkerülöm.
- Akik ilyen képességgel bírnak, mindig szolgálnak valakit! – szólt utánam. Hangja már nem volt olyan kellemesen búgó, mint korábban.
- Nem szolgálok én senkit. – ismételtem magam, majd megszaporáztam a lépteimet és folytattam az utamat, figyelmen kívül hagyva a férfit.
„Követni fog téged. De nem kell aggódnod, nem fog komoly fenyegetést jelenteni.” szinte meglepett, hogy a lény, saját hangomon szólt hozzám.
- Akár jelent fenyegetést, akár nem, fegyverre lesz szükségem. Akarok egy szép íjat. – miközben fegyveremről és új ruháimról fantáziálgattam, a hátam mögül érkező léptek zaja igazolta a lény állítását. Tényleg követett. Hosszú órákon keresztül sétáltam, vállam fölött többször is hátranézve, hogy szemmel tarthassam a köpenyes alakot. Nem beszélt és egyszer sem jött öt lépésnél közelebb hozzám, ami elültette bennem a nyugalom apró csíráját. Úgy gondoltam, hogy hasznomra válhat, csak nem tudtam, miképpen hathatnék rá. Magasabb, mint én, idősebb is, mint én és semmit nem tudok róla.
Mikor elfáradtam és megálltam pihenni, ő is megállt, tisztes távolságra tőlem és némán figyelt. Megmasszíroztam a talpaimat, majd lehűtöttem őket a folyó vizében és hosszasan bámultam a vörös holdat. Csönd volt. A semmi közepén voltunk és rajtunk kívül egy lélek se járt arra.
- Miért követsz engem? – vetettem oda kérdésemet a különös férfinak. Az, rövid hallgatás után, csak megvonta a vállát. – Szóval nem akarod elmondani. Értem. Még mindig a halott testemre fáj a fogad?
- Nem. – szólalt meg végül. – Tudni akarom, kinek a szolgálója vagy.
- Mondtam már! – förmedtem rá és egy kavicsot hajítottam a mellének. – Hogy lehetsz ennyire hülye, hogy nem érted meg?
- Nincsen olyan kultista, aki ne szolgálna valakit.
- Kultista? Mi a fene az? – őszinte értetlenkedéssel meredtem rá, mintha csak kitalált szavakkal dobálózott volna.
- De hát te… - arcát tenyerébe nyomta és lassan, de erőteljesen kifújta a levegőt. – Még is meg kellene, hogy öljelek.
- De nem fogsz. Nincs okod rá.
- Már hogy ne lenne? Tudatlanságban élsz. A halál már majdhogy nem megváltás lenne számodra.
Azonnal talpra ugrottam és keményen a férfi arcába néztem. Képtelen voltam megmondani, mire gondolhat és ez zavart. Biztos voltam benne, hogy nem fogok az ő kezei által meghalni. Hiszen előbb is sikerült eléggé megfélemlítenem.
- Tudatlanságban? Van bőr a képeden. Nem is olyan régen, még kisgyermek módjára remegtél, most meg már inzultálsz? Kinek képzeled te magad?
- Gahix vagyok. Halálmágus. – bal kezével félrehúzta a köpenyét, megmutatva vaskos bőrkötéses könyvét.
- Nagyszerű. Halálmágus. – halványan elmosolyodtam, majd elfordultam tőle és folytattam az utam a folyó mentén. Ő bezzeg tökéletesen tisztában volt azzal, hogy micsoda. Én viszont nem gondolkodtam még el rajta. Alig csak egy pár órája váltam azzá, aki most vagyok. Eszembe se jutott megkérdezni, mivé lettem.
- Leikhanut, válaszolj! Mi vagyok én?
„Az vagy, ami lenni akarsz.” válaszolt vidáman egy kisfiú a fejemben.
- Akkor kérdezem másképp. Kultista vagyok én?
„Kultista az, aki a hozzám hasonló lények akaratának aláveti magát és követi minden utasításait. Erejük hasonlít a tiédhez, de szabad akaratuk korlátozott.” hangja ezúttal egy öregúré volt.
- Há! – torpantam meg és szembefordultam az engem követő halálmágussal. – Én egy szabad kultista vagyok! Nem követek utasításokat és nem szolgálok magamon kívül senkit!
Büszkén mosolyogtam a férfira, majd meg sem várva válaszát, visszafordultam és folytattam utamat, Goldglöckhen felé. Úgy éreztem, megadtam a válaszát Gahixnak, és ettől eltöltött a büszkeség. Az út további részében csendben követett. Továbbra is szemmel tartottam, hiszen lehet, csak a megfelelő pillanatra várt, hogy lecsaphasson, amit én nem akartam megadni neki. Enyémek voltak a pillanatok. Csak az enyémek.
Goldglöckhen egy kisváros volt, amely a folyó két oldalára épült és összesen kettő hídja is volt, amiből, mire mi odaértünk, csak egy állt. Pedig masszív kőépítmények voltak. Az utcákon hemzsegtek a halottak, ám valószínűleg a halálmágus jelenléte miatt, egyik sem támadott rám. Tehát mégis hasznát tudtam venni. Pár épület romos volt, soknak ki, vagy betörték az ablakait, de azt kell, hogy mondjam, a pusztító népség, vigyázott a házakra. A város közepe fele haladva, küzdelem hangjait hallottam, fémek csapódtak össze, emberek kiabáltak, és akármennyire is kíváncsi voltam, ellenálltam a kísértésnek, hogy friss vérontást láthassak. A szép ruha volt az első cél.
Három szabóhoz néztem be, és játékosan még fel is háborodtam, hogy nem volt semmi kiszolgálás. Pedig mind a háromban bent ült, vagy feküdt a szabómester. Persze holtan, de az legfeljebb csak Gahix-ot érdekelte. De őt nem engedtem be magammal. Kellett egy kis győzködés, hogy biztos legyek benne, nem fog meglesni öltözés közben, de végül felfogta.
- Különben is, miért lógsz még mindig a nyakamon?! – kérdeztem felháborodottan, mikor kiléptem egy hosszú, fekete, ujjatlan estélyi ruhában. – Kérlek, ne mond azt, hogy vonzódsz hozzám, mert akkor inkább választom a halált.
- Előlem még a halál se lenne megváltás. – válaszolta kedvesen mosolyogva, amitől kirázott a hideg. – De nem. Nincsenek nekem papi hajlamaim. Indokom személyes és megtartanám magamnak.
„Bizonyára az egyik rokonát látja benned. Ez jó jel. Ki lehetne használni.” súgta halkan egy üveges hang a fejemben, és én igazat adtam neki. Ki is használtam. Amíg én további ruhákat próbáltam, őt sikerült rávennem, hogy találjon nekem egy használható íjat, nyilakat és egy kisebb zsákot, amibe a ruháimat gyűrhetem. És ő meg is tette.
Miután végeztem a ruhák próbálgatásával és összegyűjtöttem mindent, ami nekem tetszik és jó is rám, magamra öltöttem egy nadrágot és egy csinosabb inget, hogy kényelmesen utazhassak anélkül, hogy a mozgásban bármi is korlátozna.
- Sikerült beteljesítened céljaidat? – kérdezte a halálmágus, miközben én a kiválogatott ruháimat tömködtem a zsák aljára.
- Van ruhám. – bólintottam, majd az asztalon pihenő íjra és teli tegez nyílra pillantottam. – És fegyverem is. Elégedett vagyok.
- Nagyszerű. Akkor azt javaslom, most te kövess engem. – csapta össze a tenyerét és széles mosolyra húzódott a szája.
- Miért tenném?
- Azért, mert nem tudom örökké garantálni a biztonságodat ezen a helyen. Az én mágiámnak is meg vannak a korlátai.
- Nem látom okát, miért ne tudnád megtenni.
- A katonák, akiket pár utcával lejjebb hallottunk küzdeni, nyerésre állnak. Ha tovább haladnak és megtalálnak minket, akkor kevesek leszünk ahhoz, hogy megvédjük magunkat.
- Ugyan már! Csak beadom nekik, hogy túszul ejtettél, és túlélem. – kacagnom kellett a gondolattól.
- Azt én nem élném túl. Viszont, mivel velük van egy klerikus is, hamar lelepleznék szentségtelenségedet, és ugyan arra a sorsra jutsz, mint én.
Egy klerikus? Nem igazán tudtam miféle lény lehet az, hogy képes belelátni másokba, de nem is volt kedvem kideríteni. Úgy döntöttem, kihasználom még egy darabig ezt az embert, hogy biztonságosan kijussak a városból. Szóval követtem. Azt mondta, hogy tud egy biztonságos helyet, ahol rövid ideig megbújhatunk. Nem messze a várostól, egy kis fakunyhót emlegetett. Megkérdeztem, hogy honnan tudja, hogy biztonságos, mire rövid hallgatás után így felelt:
- Jól el van dugva. – majd egy újabb, pillanatnyi hallgatás után hozzátette – És csapdákkal őriztetem.
„Hazudik.” nyekeregte egy érdes férfihang a fejemben. Én is csak nehezen tudtam volna elhinni neki, de így, hogy Leikhanut is gyanakodott, semmi okom nem volt a bizalomra. Követtem őt, egészen a város széléig és egész úton egyre erősebbé vált bennem a gyanú, hogy mégsem egy rokonát látta bennem, hanem a következő, ritka áldozatát.
Párszor megfeszítettem az ideget az új íjamon, hogy megnézzem, vagyok e elég erős hozzá. Életemben csupán kétszer volt íj a kezemben, abból csak egyszer lőttem is vele. Akkor elég gyatrán ment és most sem számítottam jobbra, de ha elég közelről engedem el a vesszőt, nem kell annyira pontosnak lennem.
- Gahix. – szólítottam meg a férfit, miközben egy vesszőt illesztettem az íjra.
- Igen? – kérdezte és megállt, hogy féloldalasan felém fordulhasson. A megfeszült idegről villámként csapott ki a vessző, süvítve a levegőben, egészen egy méter távolságig, ahol ugyanis találkozott a halálmágus jobb szemgolyójával. De az nem állt meg ott. Tovább furakodott, egészen addig, amíg bal halántéka mögött ki nem tudta dugni a fejét.
A férfi teste megremegett, majd elernyedve összeesett. Én odasétáltam hozzá és kirángattam a vesszőt, koponyájából, majd hosszadalmas munkával a köpenyétől is megszabadítottam, hogy magamra ölthessem. Dög szaga volt. Úgy döntöttem, ki fogom mosni.
- Köszönöm a segítséget. Hasznomra váltál. – válaszoltam végül lenézően a halott férfinak.

Az előtörténet után ezek igazán nagyszerű első lépések volta. Ó szegény Syele mekkorát téved mikor azt hiszi nem fog szolgálni senkit! A mélységid kifejezetten tetszik, manipulatív, kaotikus, olyan simulékony akiről valóban el tudom hinni, hogy csak egyszerűen beférkőzik valaki elméjébe, és elhiteti az áldozattal, hogy valójában minden az ő ötlete volt. Nade jöjjenek a jutalmak!

Először is adok neked 100 tp-t és 1000 váltót
Illetve egy tárgyat:

Név: Gahix öröksége
Leírás: Amikor átkutattad a férfit nem csak a kpenyét találtad, hanem az egyik ujján egy nagyon szép és nagyon különleges gyűrűt, amely pont jó a hüvelykujjadra. (A pontos kinézetét rád bízom). A gyűrű erejével naponta egyszer képes vagy egy bármilyen nekromanta által megidézett lény felett átvenni az irányítást egy egyeztetés erejéig. Ez után az a te parancsaidat fogja követni, amikor viszont véget ér a varázslat visszatér az eredeti gazdája uralma alá. Vigyázz, hogy akkor már ne legyél a közelében!

A vörös hold oly hosszúnak érződött, mintha több napon keresztül tartott volna. Hosszú gyönyör, amelyet kiegészített a sok helyen felbukkanó káosz és gyötrelem. Természetesen nem az én gyötrelmem, hiszen Leikhanut tanácsára, mindentől távol tartottam magam, amely túl veszélyesnek látszott. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok képes szemtől szemben felvenni a küzdelmet akárkivel is. Túl vékonyak a karjaim, hogy fájdalmat okozhassak másoknak, az íjam pedig csak addig hasznos, amíg távol vannak az ellenségeim. Időm nagy részét így vándorlással és veszélyesnek látszó helyek elkerülésével töltöttem. „Társam” hasznosnak bizonyult a veszély megállapításában, így teljes nyugalommal élvezhettem a biztonság és a vörös mámor érzését.
Végül azonban minden jónak vége szakad és a hold lenyugodott, hogy a hajnali fény vegye át a helyét, elsöpörve ezzel minden jóérzést és energiát. Krumpliszsákként dőltem össze a leégett szántóföld kormos közepén. Fájt a lábam. Fájt a fejem. Fájt mindenem. Fáradt voltam és aludni akartam, viszont tudtam, hogy arra megfelelő hely nélkül nem biztonságos.
- Leikhanut. – szólítottam meg a hangot. – Mi történt velem?
„Ez csupán a fáradtság. Amióta elindultál, nem aludtál, nem ettél és alig ittál valamit.” érkezett a magyarázat egy szelíd, női hangtól.
- Ez igaz. Szomjas is vagyok, nagyon. És ennem is kéne valamit, mielőtt lefekszem aludni. – megdörzsöltem sajgó végtagjaimat és feltoltam magam a földről. Lábaim úgy vonszoltam, mintha vasból lennének. – Ajánlom, hogy a föld tulajdonosa ne lakjon messze innen.
Hosszúnak érződött rövid vánszorgás után pedig megpillantottam a házat, egy kis erdőfolt mellett, amely feltehetőleg a leégett szántóföldhöz tartozott. Különös kis viskó volt. Az egyetlen ablaka, alig volt kéttenyérnyi, teteje szalmából volt, ahogy a mellette elhúzódó istállónak is. Először a hosszúkás épületbe néztem be, remélve, hogy találok egy lovat, amit elvihetek, de ott csak kibelezett birkák és dögszag fogadott. Csalódottan tértem hát be a házba, ami összesen állt egy szobából. Sehol egy lélek nem volt. A csöppnyi ablakon beszűrődő fény, félhomályba terítette a helyiséget, ám ez nem gátolta sokban látásomat. Egy széles ágy, egy asztal, egy szenes kád, egy vödör és egy láda fogadott a döngölt padlón. Bevágtam magam mögött az ajtót és ruhákkal teli zsákomat az ágyra dobtam, majd az asztalhoz botorkáltam. Száraz kenyér a tányérokon, egy kancsó víz és egy palacknyi folyadék pihent rajta. Első mozdulatommal a kancsó felé nyúltam, ám a hang a fejemben megállított.
„Nem biztos, hogy a víz tiszta.” halk suttogás volt csupán, még is elgondolkodtatott. Jó ideje itt állhat a víz és akárki belenyúlhatott. Rásandítottam a palackra, amelyben még mindig szorosan benne volt a dugó, majd megragadtam egy kanalat és a nyelével benyomtam a dugót az üvegbe. Beleszagoltam, majd belekortyoltam a folyadékba és hagytam, hogy végigégesse száraz torkoma. Ezután még egyszer belekortyoltam, majd még egyszer, és még egyszer. Pocsék íze volt, borzasztóan égette a torkomat, de folyadék volt és nagyon jól esett végre inni. Végig sem futott a fejemen, hogy alkoholos italt fogyasztok, azt is életemben először. Végül elrágcsáltam az asztalon hagyott száraz kenyeret és leöblítettem a maradék, forró folyadékkal.
- Hol az ágy? Kérem az ágyam. Aludni kell. – motyogtam magamnak, és beborultam a puha dunyhát közé. Az álom azonban nem jött el. Szédülés fogott el, végtagjaim zsibbadtak és majd’ felgyulladtam a forróságtól.
„Az alkohol veszélyes dolog. Legközelebb el kéne kerülnöd.” javasolta Leikhanut, vékony, gyermeki hangon, amitől mérges lettem.
- De hiszen pont te mondtad, hogy a víz veszélyes lehet! Akkor azt iszom, ami marad! – kiabáltam neki, ám arcom zsibbadása miatt szavaim artikulálatlanná kezdtek válni. Egy darabig hallgattam, várva a reakcióját, ám mivel az nem jött, úgy döntöttem témát váltok.
- Mond csak Leikhanut. Mi vagy te igazából?
„Én csak a te segítőd vagyok.” válaszolta egy mély, dörmögő férfihangon.
- Nem így értettem. Te csak egy hang vagy a fejemben? Amikor átadtad az erőt, különös képeket láttam. Gyönyörű és ismeretlen alakzatokat. Az vagy te?
„Igen is és nem is.”
- Értem. – mosolyodtam el, hisz fogalmam sem volt, hogyan értelmezzem a válaszát. – És miért változik mindig a hangod?
„Így válogatom ki a különleges lényeket.”
- Értem. – továbbra sem értettem. – És én különleges vagyok?
„A legkülönlegesebb.”
Mosolyom még szélesebbre húzódott. Úgy gondoltam, elismertek. Éreztem, hogy Leikhanut valóban akarja, hogy elérjem a céljaimat. Támogat, hogy sikert érhessek el. Erőt ad, hogy hatalomra tehessek szert.
- Mi kell majd nekem, hogy hatalmas legyek? A pénz az első, igaz?
„Természetesen.”
- Emellett erő kell. Több erő kell, hogy irányíthassam az embereket! Egy úrnőnek kézben kell tudnia tartani az alattvalóit.
„Egy úrnőnek?”
- Igen, egy úrnőnek! Mert az leszek. Nem is akármilyen! Én leszek egész Veronia úrnője! – az utolsó mondatot nevetgélve daloltam el egy véletlenszerű dallammal, amely annyira megtetszett, hogy tovább is hümmögtem.
„Mily nemes cél. Hozzád illő pozíció lenne.”
- Tudom. – büszkén mosolyogtam a plafonra és újra elfogott a nevetés. – Az én kezembe lesz majd minden. Az emberek azt fogják tenni, amit én mondok nekik és mindenki szeretni fog. Aki pedig nem szeret, vagy nem engedelmeskedik, kivégeztetem!
„Bizony, sokszor kemény kézzel kell irányítani. Az emberek azonban könnyen lázadnak ha túl kemény vagy velük.”
- De hát törvény lesz szeretni engem!
„Sokan szeretnek törvényt szegni.”
- Akkor majd okosan csinálom. Nagyon okosan!
„Majd én segítek.”
- Még szép, hogy segítesz. – helyeseltem. – Tudom, hogy többet tudsz nálam. És nekem kell a tudásod, hogy elérjek az arany trónusig.
Újból dúdolni és nevetgélni kezdtem, ami hosszú órákon keresztül tartott, míg végül el nem nyomott az álom, hogy aranyról, selyemről és tiaráról mesélhessen nekem.

Károgás hangja szűrődött be az ablakon keresztül, mire lassan kinyitottam a szemem. A plafon ugyan úgy a fejem fölött volt és mikor felültem, a bútorok is a helyükön voltak. Egyedül ruhám hollétén értetlenkedtem, hisz nem emlékeztem rá, hogy levetettem volna. Rövid keresgélés után végül megleltem, a padlón. Gyorsan felöltöztem, megigazítottam a hajamat és köpenyemet is magam köré tekertem, majd a kancsóban lévő vízzel megmostam az arcomat. Beleinni továbbra sem voltam hajlandó, hisz nem bízhattam a véletlenre. Továbbra is varjak károgását hallottam, így biztos lehettem benne, hogy nem csak a reggeli álmosság okozza, mielőtt azonban kiléptem volna, hogy megkeressem a zaj forrását, átnéztem a ládát, találok e benne bármi hasznosat.
Egy kis zsáknyi arany volt jutalmam, kitartó keresésemért, így könnyű szívvel és egy kicsit nehezebb zsákkal léptem ki a házból, hogy megkeressem a varjakat. A különösen hangos károgás, mindig felkelti az ember kíváncsiságát. Az új hajnal fénye világította meg a tájat, amely előző nap óta sem változott semmit. Elégedetten bólintottam a tényen, hogy átaludtam egy egész napot és éjjelt, majd folytattam utamat a hang forrása felé, a ház mögé, ahol egy különleges fa várt.
Azért különleges, mert a tavasz ellenére, teljesen kopasznak látszottak a felső ágai, az alsókat pedig olyan sűrűn lepték el a varjak, hogy fekete lombkoronának is lehetett volna nézni távolról. A fa alatt egy férfi ült és a földet bökdöste egy száraz bottal.
- Végre felébredtél? Nagyszerű. – szólalt meg hirtelen, rekedtes hangon, majd eldobta a fadarabot és felállt. Nem is hittem volna, hogy észrevett, hiszen szorosan a ház oldalához lapultam, de tévedtem. A férfi bőrpáncélt viselt a lábán, karján és felsőtestén, széles kalapja alól kilógott ápolatlan, fekete, hosszú haja. Ennek ellenére viszont, arca tisztára volt borotválva. Igazi kék szemű, sármos, fiatal férfinak látszott, ami viszont inkább lekötötte a figyelmemet, az, az oldalán lógó számszeríj volt.
- Nem akartalak felébreszteni, így úgy döntöttem, idekint megvárlak. – folytatta, mintha csak egy közömbös beszélgetést folytatnánk és elindult felém. – Mindig mezítelenül szoktál aludni?
Válasz helyett csak hátrálni kezdtem és szorosabban összehúztam magam körül a köpenyem. Egy férfi, aki ennyire magabiztosan közeledik felém, nem akarhat jót. Nem is beszélve arról, hogy látott meztelenül.
- Nem kell félni tőlem! – mosolyodott el, megemelve mind a két kezét, nyitott tenyereit felém fordítva. – Nem akarok én semmi rosszat.
- Akkor mit akar? – kérdeztem tőle ingerülten.
„Ez a férfi látta a tested. Ez megbocsájthatatlan bűn. Ki tudja, mit tehetett még veled?” a halk, férfihang, majdhogy nem sziszegett gondolataim között.
- Csak feltenni néhány kérdést.
Gyorsan leemeltem íjamat a vállamról, ám mielőtt még vesszőért nyúlhattam volna, a férfi felém ugrott és jobbjával leszorította a fegyvert tartó balomat. Erős volt. Szabad kezemmel kirántottam egy vesszőt és megpróbáltam beledöfni a karjába, hogy eleresszen, ám szabad kezével megállította támadásomat. Rövid erőlködés és ingerült szuszogás követően rájöttem, hogy erővel nem fogom tudni kiszabadítani magam.
- Csak szeretnék feltenni néhány kérdést. – mondta újra, nyugodt hangon, csöppnyi jelét sem adva annak, hogy ténylegesen bántani akarna. – Nem kell egyből fegyvert fogni rám.
- Nem is ismerem magát. Semmi közünk nincs egymáshoz.
- Ez nem probléma. Nekem nem. – arcán egy olyan mosoly húzódott végig, amit nehezen tudtam hova tenni. – Mikor jöttél ebbe a házba?
- A vörös hold után, rögtön. – válaszoltam, még mindig mérgesen.
- És voltak e bent emberek, mikor megérkeztél?
Megráztam a fejem. Biztos voltam benne, hogy üres volt a hely és jó ideje nem is járt arra senki. A férfi arcáról lehervadt a mosoly, majd elengedte a kezemet és hátrébb lépett. Én kihasználva az alkalmat, beleillesztettem a vesszőt az íjamba és megfeszítve az inat, neki szegeztem a hegyet. De nem lőttem.
- Nyugalom kislány.
- Nem nyugszom meg! Mi dolga volt ezzel a házzal?
- Ez a családom háza. – jelentette ki és kezét ráhelyezte annak falára. – Apám és anyám lakott itt.
- Értem. – bólintottam, de fegyveremet továbbra is nekiszegeztem. – Igazán sajnálom, de nem találkoztam velük. A ház üres volt, amikor én ideértem.
- Ez sajnálatos. – szemeiben láttam a bánatot, ám cseppet sem tudott meghatni vele. A fejemben egyetlen egy tény forgott, mint egy megállíthatatlan kerék: Ez az ember látott az éjjel. Engem nézett, ahogy alszom.
- Ön mikor érkezett?
- Éppen ma, pirkadat előtt, pár órával.
- És mennyit látott? – gyorsan kérdeztem és feljebb emeltem íjamat, hiszen válaszától függ, hogy elengedem-e a vesszőt, vagy sem.
A férfi, szája elé emelte egyik kezét, mintha egy mosolyt akart volna elrejteni, majd megdörzsölte az állát.
- Nem kell aggódnod, nincsenek papi hajlamaim. Mellesleg, elég formás se vagy még ahhoz, hogy bármit is kezdhessek veled.
Éreztem, ahogy a vér elönti az arcomat, de nem a zavartól. A haragtól.
„Pofátlan alak. Nem érdemli meg, hogy szemet emelhessen rád.” hangzott egy dühös, női hang a fejemben és én egyet értettem vele. Kezem elengedte a megfeszült inat, hogy az így kilőtt nyílvesszővel véget vethessen a férfi nyomorúságos életének, ám valami olyan dolog történt, amit nem fogok tudni egyhamar kiverni a fejemből. A férfi, hihetetlen sebességgel félrehajolt a vessző elől, így az pár ujjnyival a füle mellett süvített el. Eközben megragadta az íjat szorító karomat és egy erős mozdulattal közelebb rántott magához. Annyira gyorsan történt mindez, hogy fel sem tudtam fogni, mit láttam, mire erős fájdalmat éreztem a gyomromban és öklendezve térdre rogytam. A varjak hatalmas ricsajt kezdtek csapni a fán.
- Figyelj ide aranyom. Nem tudom mi történt veled a vörös éjszakán, de akkor sem illik, csak úgy vesszőt röpíteni valakinek a koponyájába. – mondta dallamosan az alak. Nem láttam az arcát, csak a csizmáját, mely az út porától volt szennyes. – Ha ezt legközelebbi találkozásunkkor is el kívánod játszani, nem leszek ilyen kegyes hozzád.
Ezután sarkon fordult és otthagyott a földön kuporogva, nyöszörögve, hasamat szorongatva. Nem tudtam, ki ő, vagy, hogy milyen ember, de nem is érdekelt. Akkor és ott, csak a fájdalom volt, amit ő okozott. Megbocsájthatatlan.
Mikor sikerült összeszednem magam annyira, hogy fel tudjak állni, a férfinak is és a varjaknak is hűlt helyét leltem.

Kifejezetten jó döntés volt kultistát kezdened. Kiválóan megfogtad, hogy milyen lehet, amikor egy mélységi manipulál valakit, tbbször is felállt a szőr a hátamon. Egészen tökéletes, ahogyan Leikhanus Syele jellembeli gyengeségeire apellál, és csak felerősíti azt, ami egyébként is ott van, mindent olyan simulékony és manipulatív módon. Egészen tökéletes. Várom a történet folytatását, és hogy hogyan fogtok világuralomra törni. Ehhez kis segítségképp itt van 100 tp és a második élményért 2000 váltó.

Ideiglenes ágyamban ébredve, ott is maradva, hosszasan néztem a plafonon mászó aprócska pókot. Már órák óta járta a köröket a poros tetőgerenda és a cseréptető között, valószínűleg hálóját szövögette. De miért is szőne hálót, pont oda? Lehet, hogy arra több rovar jár, mint máshol? Honnan tudja a pók, hogy jó helyen állítja fel a csapdáját? Mit tesz, ha ezek után a hosszú órák után elkészül vele, de soha nem repül bele semmi? Akkor az a pók igen hamar éhen fog halni. Vajon képes felfogni egyáltalán, hogy mekkora kockázatot vállal a hálója megfonásával?
Elkezdett kaparni a torkom, így felkeltem és ittam egy keveset a kancsóból, ami a szobába volt készítve. Ha már viszont felkeltem, úgy döntöttem, levetem magamról túlméretezett hálóköntösömet és hosszú perceket töltöttem a ruhásszekrényben turkálva, valami rám is illő, csinos öltözék után kutatva, eredménytelenül. Maradt tehát az utazóruhám, melyet eddig is hordtam. Természetesen nem bújhattam bele, mielőtt ki nem poroltam, így elsétáltam a hálószoba ablakáig, kinyitottam azt és kiráztam az ingem és a nadrágom porát a sikátorba, vigyázva, hogy az anyag ne akadjon bele a felsértett faanyagba.
Ezután a fürdő felé vettem az irányt, melyhez sajnos át kellett sétálnom a nappalin. Nem szerettem a nappalit. Főleg a két barna fotel és az alattuk lévő vörös szőnyeg miatt. A fotelokban ülő két ráncos öregember már annyira nem zavartak, de a színek és a szagok borzalmasak voltak. Mindazonáltal a tükör miatt megérte átkelni, ugyanis akkor láttam csak meg, hogy mennyire elfeküdtem a hajamat. Mintha egy tehén lopakodott volna be az ágy feletti lukon és nyalta volna fel a hajam. Borzalmas! Egy úrnőnek mindig ápoltnak kell lennie.
Mire végre felvállalható állapotba hoztam magam, már a déli harangszó utolsó kongása is elhalt és, mint egy visszhangként, a gyomrom is megmordult. Ideje volt elemózsia után kutatni. A konyha csak pár lépésre volt a fürdőtől és mivel közvetlen ajtó is nyílt oda, nem kellett bemennem a förtelmes szobába. Ételt viszont hiába kutattam, csak néhány szelet száraz kenyér maradt. Pedig én mindent megpróbáltam. Tényleg. A sütis bödön tetejét is nagy reményekkel nyitottam fel, hogy aztán pár morzsa okozzon csalódást.
Komoran ücsörögtem az egyik konyhaszéken, bámulva a fehér falat, gondolkodván, még is mit tegyek. Gyomrom újabb jelzésére eszembe jutott, hogy a spájzba még be sem néztem, így újból, reményekkel tele szaladtam a konyha végében várakozó ajtóhoz, mely a végtelen ízek ígéretével kecsegtetett. Mikor feltártam, eleinte csak port és sötétséget láttam, majd mire a szemem hozzászokott a benti fénytelenséghez, meg is láttam a fonott kosarak, üvegedények és fadobozok armadáját. Találtam ott mindent. Lisztet, befőttet, lekvárt, sózott húsokat és borokat is. Sajnálatos módon azonban egyikhez sem igazán fűlött a fogam. Talán egy jó kis befőttet elfogyasztottam volna, ha lett volna hozzá tej. De az nem volt. Morogva megpróbáltam kinyitni egy szilvalekvárt is, ám mivel a kupak az istenért nem volt hajlandó megmozdulni, dühömben a földhöz csaptam. Azzal viszont csak annyit sikerült elérnem, hogy a deszkapadló, hangos reccsenéssel megrepedt a becsapódás helyén.
Eleinte nem tűnt különösnek, hisz masszív üveg volt, könnyen eltörhet pár falécet, amikor azonban közelebb hajoltam, hogy felemeljem és visszategyem a polcra, valami ezüstös csillogást véltem felfedezni a megrepedt deszka alatt. Gyorsan megismételtem a befőttes üveg deszkához vágását, majd igyekeztem óvatosan szétfeszíteni a ripityára törött fadarabokat, és feltárni a rejtett kincset.
- Hát nem is mondtátok, hogy van rejtett kincsetek! – kiáltottam be a konyhából a nappaliba, játékosan, mintha választ várnék tőlük. – De örülök, hogy ezt már én találtam meg!
Kiemeltem a nyakláncot, a karperecet és a kis zsákocskát, melyben végül pár száz váltót is leltem, és mosolyogva szaladtam keresztül a nappalin, vissza a hálószobába, hogy az ablakon kimászva hátam mögött hagyhassam pihenő helyemet. Lemászva a dobozokon, egyből a sikátor macskaköves talaján találtam magam, s kényelmes tempóban sétáltam ki a mellékutcára, amely a vasárnapi forgatag ellenére is igen csak csendes volt.
Néhány jobb és balkanyar után hamar a főúton voltam és a meggyarapodott emberek között siettem az ékszerészhez, aki remélhetőleg pénzt csinál majd talált értékeimből.
- Syele kisasszony! – köszöntött széles mosolyával bajsza alatt a tömzsi, öltönyös alak. – Mi jót hozott ezúttal, amely boltom hírnevét gyarapíthatná?
- Azt majd ön megmondja Herr Baulur. Az én szememnek csupán ezüst ékszerek, színes és színtelen kövekkel. – mondtam és az asztalra helyeztem a nyakláncot és a karperecet.
- Ezért is volnék én a szakértő. - a férfi közelebb gurult kicsi székével és szeme elé emelt egy apró lencsét, hogy jobban szemügyre vehesse a kezébe vett ékszereket. Hosszasan hümmögött, majd visszarakta őket oda, ahonnan elvette és komoly tekintettel felém fordult. – Ezüst nyaklánc, hegyi kristállyal és egy holdezüst karkötő. Még is honnan sikerült ezeket megszereznie?
- Egy hölgy nem fedi fel a titkait. – kacsintottam rá mosollyal az arcomon, majd gyorsan eltüntettem azt, hogy komolyan beszélhessek vele. – Mennyit ajánl?
- Úgy is többet kérne, szóval most azt mondom, kétszáz.
- Na, ne nevettessen! A nyaklánc magában megérne hatszázat.
- Legyen háromszáz, darabja.
- Egy ezres a kettőért és minden információért, ami kéznél van az új polgármesterről.
- Nyolcszáz, és nincs infó.
- Egyáltalán?
- A fickó nagyon bezárkózott. Nem fogad senkit és semmit.
Egy darabig töprengenem kellett, de nem az ajánlatán. Már másodjára próbáltam szerezni valamit… akármit az új nemesről, aki a város élére ült, de mindig csalódnom kellett. Azt se tudom, ember e egyáltalán.
„Ha a gyümölcs túl magasan van…” kezdte egy dörmögős hang a gondolataim között, befejezni azonban már én is be tudtam.
… akkor csak kidöntjük a fát.
- Nyolcszáz, és információ az összes szervezetről a városban, akiket ismer és nem „tiszták”.
Baulur kapzsi szemei felcsillantak és széles mosolya még szélesebbre húzódott. Rövid ideig kotorászott az asztala alatt, miközben halkan hümmögött egy kis dallamot, majd felhelyezett az ékszerek mellé egy vastag köteg papírlapot, tele szavakkal és képekkel. Arcképekkel.
- Ezek az információk bizalmasak, kisasszony, és szeretném, ha azok is maradnának. – hallottam, hogy komolynak akar hangzani, de a vidám tekintetével nehezen tudott volna meggyőzni róla. – Ugyanakkor ennyi papírt nem adhatok ki a kezem közül, ingyen. Egy szervezet összes adatáért százat kérek.
- Adjon hármat. A legváltozatosabbakat, ha kérhetném.
- Milyen tervei lennének velük, ha szabad kérdeznem? – tapogatózott udvariasan, miközben ujjai fürgén jártak a papírlapok között.
- Egyelőre semmi. – válaszoltam neki őszintén, hiszen még nem tudtam, mennyire lehetnek hasznosak azok az információk, amiket megveszek. – Vonja le az ékszerek árából!
Értékcsere után a lapokat a köpenyem alá rejtettem, míg a váltókkal az első pékség felé vettem az irányt, hogy szüntelen kongó gyomrom szenvedését csökkenthessem. Ötszáz váltó, nem volt sok, dee kevés sem. Tudtam belőle kenyeret, és almákat venni, valamint néhány üvegcsét is be tudtam szerezni, hogy egy régi tartozásomat rendezzem, Baulur egyik ügyfelével. Nem kedveltem a fickót, de remek bájitalokat tudott keverni, így magam mellé állítani bölcs gondolatnak tűnt.
A vásárlások végeztével maradt nálam kicsivel több, mint száz váltó és a nap még éppen csak elindult, hogy a horizonton túl megpihenhessék, szóval úgy döntöttem, kihasználom az éjszakát és ellátogatok még pár kulturált szabóhoz, hogy megérdeklődhessem, méretre tudnának e szabni pár csinos ruhácskát. A válasza természetesen mindnek igen volt, csupán az árakban tértek el. Volt, aki ötvenért megcsinálná, volt, aki kétszáz alatt el sem vállalná. Természetesen mindegyiknek udvariasan megköszöntem az együttműködését és továbbálltam, mint a nemesasszony, akinek lennem kéne. De mikor leszek végre az? Hogy lehetnék végre az? Vagyon kell, birtok kell és kapcsolatok. Nekem eddig csak kapcsolataim vannak, s azok sem a nemesebbek közül valók. Illetve, nem mind. Vajon Blarant tett már lépéseket a hatalma növelése érdekében? Talán meglátogathatnám újból, ha a közelben járok.

Miközben gondolataimban elmerülve sétáltam céltalanul a város belakott területein, egyszer csak egy kellemes dallam ütötte meg a fülem. Felkaptam a fejem és azonnal a forrása után kutattam. Tudnom kellett kinek kezei pengetik a húrokat, melyeket hallottam. Pár utcával arrébb, egy kis parkban, melyet három nagyobb ház vett körül, négy tünde férfit vettem észre. Az egyik kezében egy gitár volt, az ő játékát hallhattam, a másikéban egy hegedű, a harmadiknál egy csörgődob, a negyediknél pedig egy hárfa. Már egy kisebb tömeg is kialakult köréjük, hogy élvezzék a borús hétköznapjaikat felvidító vándorzenészek muzsikáját. Egyszerű utcazene volt, nem nemesek füléhez termett, ám még is volt benne valami különleges hangzás. Semmi említésre méltó, még is különleges, valamilyen szinten. Észrevettem, hogy miközben a négy férfi játszott, egy kislány járt a tömeg között, papírlapokat osztogatva a hallgatózóknak. Hozzám is elért és mosolyogva felém nyújtotta a lapot, amelyen egy rajzolt szekér és valami írás volt. Biztos cirkuszi szórólap. Mosolyogva elvettem, majd mikor már meguntam a műsort, elsétáltam, és az első saroknál összegyűrtem és eldobtam a lapot. Bizonyára csak ostoba szavak voltak egyszerű embereknek. Azonban azok a feltételezhetően ostoba szavak is szavak voltak, melyeket képtelen voltam értelmezni, és ez bosszantott. Hiszen én jártam iskolába. Elsajátítottam egyszer már az írás és olvasás tudományát. Akkor miért van az, hogy valahányszor ránézek egy szóra, vagy mondatra, nem tudom értelmezni. A mesék, melyeket a vörös éjszaka előtt elolvastam, érthetetlen krikszkrakszokká váltak az éjszaka után. Hát ilyen árral járna a hatalom? Minden, mit Leikhanut mutatott nekem, kiszorították volna a betűvetést és olvasást? De mi célból? Hogyan szerezhetném vissza? Járjak újból iskolába? Ostobaság!
Valóban ostobaság volt. Oly nagy ostobaság, hogy nem bírtam ki kacagás nélkül. Visszamásztam a felállított dobozokon és nyitott ablakon át a szobába, melyből elindultam, az ágyra vetettem a papírlapokat köpenyem alól, majd levetettem azt, ne nyomja tovább a vállamat. Kivittem a konyhába a kenyeret, illetve csak azt, amit hagytam belőle és kikészítettem egy üveg befőttet, hogy másnap legyen mivel megennem, majd a fürdőbe mentem, hogy az ott lévő vödör vízzel megmosakodjak. Jó érzés volt tisztábbnak lenni. Még ha csak egy kicsit tisztábbnak is. Ezután visszavettem a túlméretezett hálóingemet és fáradtan bebújtam az ágyba.
A pók fogott egy legyet. Ez mosolyra húzta a számat, ám a mosoly hamar le is hervadt, amikor eszembe jutott az ellopott tudásom ténye. Mit tehetnék? Egyértelmű. A tudás hatalom és nekem kell a hatalom.
- Leikhanut! Beszélnünk kell.

Ezt az idézetet tartsd meg, konkrétan felnevette amikor olvastam. No de hogy magáról az élményről beszéljek, érdekes kezdés volt. Be kell valljam az elején egy nagy sóhajjal álltam neki, mert azt gondoltam, hogy tényleg nem fog az egész semmiről szólni. Noha nagyon szeretem az idilli jeleneteket, amik nem feltétlenül részei a küldetésnek vagy a történetnek, csak a világot színesítik, a legutolsó ilyen "egy átlagos nap" élmény amit olvastam eléggé kiábrándított. Ez viszont nagyon érdekes volt, a dinamikája és szépen ki volt találva, és kíváncsian várom, mihez fog Syele ezzel az információval kezdeni. Na meg persze hogy Leikhanut mit fog szólni hozz. Addig is motiválásképp íme 100 TP és 1000 váltó jutalom.

Előzmény: A tudás hatalom
Aznap reggel kipihenten ébredtem, annak ellenére, hogy egy patkány motoszkálása ébresztett fel a lábamnál. Szerencsémre sikításomat nem volt, aki meghallja, de nem kívántam tovább időzni a város azon szegletében. Hamar felöltöztem és összeszedtem mindenemet, hogy lemászva a sikátorba, kezemben a papírlapokat olvasgatva meginduljak a népesebb városrész felé.
A három lap, melyet az előző napon vásároltam Baulurtól, három különböző arcot és csoportot tartalmazott. Az elsőn, egy kopasz, apróbb szarvakkal rendelkező démont láttam, feltehetőleg sötét bőrszíne lehetett. Qlamark-nak hívták és egy kisebb démon csoport, a „Vonyítók” vezetője volt a városban. A csoport, amikor ez a papír megírásra került, hat tagból állt, kivétel nélkül mind démonok és jelentős mértékű számszeríjuk és puskájuk volt. A szöveg nagyja töltőszöveg, lényegtelen információk a szerveződésükről, de a végére, szerencsémre odabiggyesztették a szerveződésük központjának feltételezett helyszínét.
A második lapon ismételten egy kopasz férfi arca volt, azonban ő nagyon is embernek látszott. Dús szakálla és tetovált koponyájából azt tippeltem, hogy jó ideje banditaként élt és a leírásában is azt olvastam, hogy tapasztalt harcos. Az ő neve Hans von Sternfeld volt. A papír írásakor közel húsz embere volt a csoportjában, melyet érdekes módon „Vörös kéz”-nek neveztek. A tagok többsége ember, de a papír szerint néhány vámpírjuk is van. Választott fegyverük az erőszak minden formája és napról napra egyre nagyobb területet kebeleznek be a városból. A papír szerint akkor a város északi, elhagyatott régióinak a nagy része már a Vörös kézhez tartozott. Roppant érdekes és ígéretes csoportnak tűntek egészen addig, amíg rá nem pillantottam a harmadik lapra is. A kép egy köpennyel takart férfi arcot mutatott, akinek csupán az álla látszott ki a csuklyája alól, azonban nem ez volt a legérdekesebb tényező.
A csoportot, melyet vezetett ez az ismeretlen nevű alak, csak úgy hívták, „Az üresek”. A lap írásakor mindössze tíz tagjuk volt, azonban több tagjuk is lehetett, akik rejtőzködnek. Az ő céljuk is természetesen a város feletti uralom átvétele, de nem tudja senki, miféle erőket képviselhetnek. Egy normális ember, aki információkkal kereskedik, valószínűleg kevés értéket látna ebben a papírlapban, azonban számomra értékesebb, mint a másik kettő. Az ismeretlen dolgok legtöbbször hatalmas és sokféle lehetőséget tartalmaznak.
Ha sikerülne több információt megtudnom róluk, akár még a gyülekezőhelyüket is megtalálhatnám. És ha sikerül magamat beennem közéjük, valószínűleg a polgármesterhez is utat tudnak majd nyitni nekem.
Ilyen és efféle gondolatokkal szórakoztatva magamat siettem ismét, kedvenc ékszerészemhez, hogy kihúzhassak belőle valamit, ami segíthet. Az ajtó fölé szerelt csengő ismerősen csilingelt, ám mielőtt még az apró alak széles mosolyával köszönthetett volna, elé siettem és az asztalára csaptam az üresekről szóló lapot.
- Többet akarok tudni róluk! – jelentettem ki határozottan és mélyen a szemébe néztem.
- Önnek is szép reggelt, frau. – mosolygott gúnyosan, majd egy pillantást vetve a papírlapra megrázta a fejét. – Nem tudok róluk többet mondani.
- Ne mondja ezt! – dőltem előrébb, még közelebb tolva a lapot az arcához. – Tudom, hogy van valami, ami irányt mutathat. Önnek mindig van valamije.
- Akár hiszi, akár nem, ez minden, ami az üresekről rendelkezésemre áll. – karba tette a kezét és hátradőlt a székében, várakozóan felhúzva a szemöldökét.
Én is kiegyenesedtem, majd összehajtottam a lapot és eltettem a köpenyem alá.
- És nem tud semmi olyan különös szerveződésekről, amik hozzájuk köthetőek?
- Tudja frau, a probléma az, hogy akármelyik szerveződés hozzáköthető a csoportjukhoz. – válaszolta szomorúan felsóhajtva. – Hogyha körbetapogatózna a többi szervezetnél, nagyobb eséllyel találna összefüggéseket, de az én ismereteim lekorlátozottak a vásárlóim szűkszavúságára.
- Pedig én reménykedtem benne, hogy ön mindent tud. – húztam fel az orromat.
- Senki sem tudhat mindent ebben a világban. – kuncogott, majd villogó szemeivel végigmért. – Vannak még információim viszont a többi szervezetről, ha érdekel. Jó pénzért, természetesen.
- Csak egy dolgot mondjon el nekem. – ismét az asztalnak támaszkodtam, de jókedvemet elkergette haszontalansága, így tekintetem és hangom is igen komor volt. – A Vörös kéz aktív még?
- Aktívabb, mint valaha. Az a hír járja, már saját zászlón gondolkodnak.
- Terveznek valamilyen nagyszabású akciót mostanában? – kérdeztem, ám Baulur csak megpödörte a bajuszát és megdörzsölte az ujjait. – Zsugori vén szamár.
Néhány váltóért elmondta, hogy a hét végén terveznek egy komolyabb akciót, hogy kihajtsák a démonokat a városból. Nagyon északi hozzáállás, egy déli településhez. De nekem elég kifogás volt ahhoz, hogy beszálljak a szórakozásba. Közben pedig aktívan kutathattam az üresek után. Legalább is úgy hittem. Nagyon kevés vagyonomból kibéreltem egy szobát a hétre az egyik újonnan nyitott szállóban, hogy ne halott vénemberek szétvert üregében kelljen meghúznom magam, zár nélküli ablakokkal és ajtókkal körülvéve, hisz egy hölgynek illett a magánszféra. Azonban amikor az este rám hanyatlott, én pedig az szalmával bélelt ágyra, egy éktelenül élénk, vörös írásra lettem figyelmes a mennyezeten.
„Nem kell nekünk a másik fattya!”
Eleinte nem gondoltam sokat bele, hiszen sok vérfolt maradt még a városban, amelyeket valamiért még senki nem talált meg, ám amikor a reggelre a szöveg kibővült egy „Takarodj!”-al, sokkal jobban kellett koncentráljak Leikhanut örökkön változó hangjára, hogy megnyugtassam magam.
- No lám, valakik nagyon nem kedvelik a létezésed. Bár nem lep meg. Én sem kedvelem a létezésed. – mondta egy ismerős hang, amit már jó régen nem hallottam.
- Hát téged meg hova evett a fene? – kérdeztem a fiatalnak tűnő, kéken fénylő szellemfiút, aki a fejem fölött lebegett, alig pár ujjnyival. – Már azt hittem véletlenül felnyársaltattad magad egy ezüstlándzsán.
- Csak szeretnéd. Nem fogsz megszabadulni tőlem olyan könnyen. – karjain összefonva büszkén fordult fejjel lefelé, hogy az arcomba nézzen.
- Miből gondolod, hogy meg akarok tőled szabadulni? – néztem vissza rá pökhendin, állva az üres tekintetét.
- Ha nem akarnál, nem végezném jól a munkámat, tökmag.
- Kit hívsz te tökmagnak? – rivalltam rá kérdésemmel, de már el is tűnt. Pontosan ugyan olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak megjelent. – Idegesítő kis kriptaszökevény…
„De olyan szórakoztató. Mintha a kis barátod lenne.” hallottam a finom női hangot kuncogni gondolataim között, mire gyorsan megráztam a fejem.
- Csak egyszer kapjam el egy ezüst tőrrel. Nem fogja többé aláásni a tekintélyemet. Tisztelni fog az erőmért. – morgolódtam, ám nem sokáig, ugyanis hamar visszatévedt a tekintetem a plafonon lévő írásra. Valaki beszökhetett az éjjel, hogy üzenjen nekem. De ki lehetett az? Úgy éreztem, Baulur keze volt a dologban. Ő volt az egyetlen, akivel aktívan tartottam is a kapcsolatot, hogy hasznos infókat vásárolhassak tőle. Valamiért meg sem fordult a fejemben, hogy mások is vásárolnak tőle. Így viszont nem volt kizárt, hogy valaki, vagy valakik bizony utánam érdeklődtek.
Gyorsan az ablakhoz siettem. Az zárva volt, ahogy lennie kellett, odakint pedig sehol egy lélek. Benéztem az egyetlen álló szekrényembe, az ágy alá, a szekrény mögé, de semmi jelét nem láttam egy rejtett ajtónak, vagy résnek. Aggasztó volt a jelenség, ám gyomrom korgása még aggasztóbb volt. Felszereléseim között már nem volt semmi ehető, így hamar munkához kellett lássak. Meglátogattam Baulur egyik ügyfelét, a bájital keverőt, aki ezúttal már nem kérte számon tőlem a hiányzó üvegeit, tekintettel arra, hogy azokat már két napja visszaszolgáltattam neki, és megérdeklődtem, lenne e munkája, amit meg is fizetne. Nem tűnt túl boldognak, de legalább a nyakamba sózott néhány lóti-futi munkát, hogy hamarabb megszabadulhasson tőlem. Okosan kellett játszanom, ha a bizalmát akartam elnyerni, hiszen az első alkalommal nem tettem jó benyomást számára.
- Ha csak egyet is eltörsz, ints búcsút a jutalmadnak! – szólt utánam távozásomkor, szigorúan. Belenézve a kosárba, úgy láttam gyógyital a legtöbb, színükből adódóan, majd ránéztem a listára, amit adott, tele címekkel és hálás tettem magamnak, hogy visszaszereztem az olvasás képességét.
A délelőtt minden fennakadás nélkül ki tudtam vinni az összes házhoz a felszámozott üvegcséket és meglepődve tapasztaltam, hogy a legtöbb házban idősebb asszonyok élnek. Még nem aszottak össze a ráncaiktól, de ránézésre negyvenes éveikre tettem volna őket. Mikor ezt megemlítettem az alkimistának, csak felkacagott.
- Nem minden vásárlóm akar mérgeket vagy folytógéleket, tudod? Sokan kérnek gyógyitalokat vagy vágyfokozókat. Mivel én vagy az egyetlen alkimista a városban, ezért nem válogathatok a megrendelések között. – végezetül, kinyújtotta a kezét és az asztalára csengetett néhány váltót. – A fizetséged a mai munkádért.
- Csak ennyi? – néztem a tíz váltóra felháborodottan. Hogy van pofája ennyivel kiszúrni a szememet? Egyszerű vízhordó fiúk is többet kapnak ennél!
- Valami gond van vele?
„Ő kell még neked!” figyelmeztetett szigorúan a hang a fejemben.
„Ő lehet a kulcs a városházába.” emlékeztetett egy lágyabb hang.
De a sértettség és a harag, fortyogó üstje nem kívánt lehűlni bennem. Szótlanul elvettem a váltót, majd kiviharzottam a helyiségből. Ennyi váltó pont csak arra volt elég, hogy egy meleg tál levessel és egy szelet kenyérrel kitölthessem a gyomromat. Új lehetőségeken kellett elmélkedjek, mert az a nyavalyás nem adott eleget, hogy meg tudjak belőle élni az egy hét alatt.
„Oly sok ember kényszerült szegénységbe. Bizonyára mind kint élnek.” suttogta egy hang, mire felkaptam a fejem. Igaza volt Leikhanutnak. A legtöbb elszegényedett ember kint él a külső házakban. Tőlük pedig gyerekjáték ellopni, amit megkapargattak. Csak közel kell férkőzni hozzájuk és akkor lecsapni, amikor nem számítanak rá.
Így szövögettem csendesen, egy asztal mögött nyámmogva, terveimet. Azt is megfordult a fejemben, hogy meglátogatom azokat a házakat, ahova aznap kivittem a főzeteket, de már nem emlékeztem melyekbe vittem a gyógyitalokat. Akkor csak még egyszer kell, hogy segítsek az alkimistának kivinni az üvegeket. Majd megfigyelem, milyen házban élnek, és mennyi értékes tárgyuk lehet odabent. Igen! Ez a terv jobban tetszik. Hagyom a szegényeket! Azok úgy is halálra vannak ítélve. A tehetősebbekhez kell menni. Ők meg akarják tartani a vagyonukat maguknak, nehogy másnak jusson belőle. Nehogy nekem jusson belőle! De majd én megmutatom nekik! Csak várják ki a végét!

Hát, hát, ez a rész is érdekesre sikeredett. Kíváncsi leszek rá, hogyan fog tovább haladni előre a történet, láttam ugyan egy-két utalást a sorok között, de valamiért majdnem biztos vagyok benne, hogy meg fogok rajta lepődni, mi is történik legközelebb Syelével. Addig is, 100 TP és 1000 váltó a jussa az irománynak. Kiváló munka, csak így tovább. Külön dicséret jár érte, hogy a karakter gondolatait beleépítetted a narrációba, nehezebb így körülírni, mint hullámos vonallal külön bekezdésbe, de sokat dobott rajta.