Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
(Grob Eugandis alkotólyától)
Név: Syele Wilder
Faj: Ember
Frakció: Leikhanut
Kaszt: Kultista
Nem: Nő
Született: V.I.Sz. 807. II. 20.
Kinézet: Átlagos (165cm) magasságával és vonásaival sosem tűnt ki a tömegből, igazán. Sötétbarna, majdhogy nem fekete, fésületlen, kócos haját válla fölött hordja, ezzel is kiemelve vékony nyakát. Barna szemei, csaknem a hajához hasonlóan sötétek, míg ajkai már rendelkeznek a női finomsággal és a természetes pírral. Kifejezetten szereti a nőies ruhákat, főleg az estélyiket, ám életmódja miatt nem engedheti meg magának, hogy mozgását korlátozó ruhákat viseljen, így legtöbbször egyszerű nadrágot és inget hord.
Jellem: Akaratos és nagyon makacs. Meg van győződve róla, hogy mindent megkaphat, ha eléggé akarja, és ha kell, erővel veszi el. Más emberek idegesítése, kihasználása és esetenkénti lelki bántalmazása igazi örömet okoz számára, és az empátia teljes hiánya jellemzi. Bármin és bárkin hajlandó keresztültaposni, ha meg akar szerezni valamit.
Előtörténet
- Syele kisasszony! – kiáltott a Wilder ház cselédje, miközben a vihorászó kislányt kergette. – Syele kisasszony kérem, jöjjön vissza és fejezze be az ebédjét!
A hat éves Syele Wildernek azonban esze ágában sem volt megállni. Csinos fehér ruhácskájában úgy suhant végig a szobákon, mintha fogócskázna. De hiszen ő fogócskázott is, csak a cselédasszony ebbe nem egyezett bele. Ő szerette volna, ha a kisasszony, igazi úri hölgyhöz méltóan befejezi az ebédjét, az utolsó spárgáig. Félreértés ne essék, Syele Wilder nem volt úri hölgy. Szülei nem rendelkeztek földdel és nem töltöttek be semmilyen fontos hivatali posztot. Helyette viszont serényen dolgozó mesteremberek voltak, akik idejük nagy részét a hivatásuk gyakorlásával töltötték a városban, ezzel hozva elegendő mennyiségű aranyat a családi kasszába.
Syele egy vázát borított fel a nappaliban, hogy az őt kergető cselédet feltartóztathassa, így legyen ideje kihajítani a tányérjában megmaradt spárgát az ablakon, ki az utcára, feltehetően valakinek a nyakába, de nem várta meg, hogy földet érjen, inkább gyorsan visszaült a helyére, maga előtt tányérkájával, kezében kanálkájával.
- Kisasszony! Hát majd’ összetörte azt a vázát! Mire volt az jó? – ért be sopánkodva a kislányt kergető asszonyság az étkezőbe.
- Bocsánat Melinda néni. Véletlen volt. – játszotta a megszeppentet Syele, majd büszkén felmutatta a tányérkáját. – De megettem az ebédem. Most már mehetek ki játszani?
- Menjen kisasszony! Csak óvatosan, nehogy baja essék!
- Syele kisasszony! – szólt az egyik fiú, akit elküldtek egy kis csapattal embert rabolni az ellenfél csapatából. – Meghoztuk a rabot!
- Dobjátok a földre! – utasította őket a tizenkét éves Syele. Aznap délután éppen háborúsat játszottak a városban. Összesen három csapat volt a város három ismertebb pontján. Egy az iskola előtt, egy az Aranygallér fogadó mögött és egy a Mandel család kúriája előtt. A cél az volt, hogy elkapják az uralkodót, vagy letépjék az összes katona szalagját. Vegyesen játszottak fiúk és lányok is, ám az időnkénti erőszakos lökdösődés és csapkolódás miatt, túlnyomó többségben fiúk játszottak.
Syele célja aznap, a totális dominancia volt, katonák elcsábításával. Minden fiút ismert, akivel játszott, hisz már régóta játszanak együtt, és tudta, kire, mivel lehet a legjobban hatni. Volt, akit elég volt megkérni, volt, akit zsarolni kellett, volt, aki a pénzre hallgatott és volt, akit addig veretett a katonáival, amíg be nem állt a soraikba. A mostani alkalommal nem volt elég megkérni, hogy csatlakozzon, viszont Syele vágyott az izgalomra, így erőszakhoz folyamodott.
- Rúgjátok hasba! – utasította a vele szemben álló két fiút, akik rövid hezitálás után meg is tették. A rabjuk felnyögött és köhögve előregörnyedt, mire a lány arcán széles mosoly terült el. – Hát nem látod, hogy mennyi katonám van? Ne légy hülye! Állj be közénk és légy te is győztes!
- Én nem a te katonád vagyok Róka. – válaszolta halkan a rab.
- De az leszel. Vagy így, vagy úgy, de meggyőzlek, hogy nekem dolgozz.
- Én nem árulom el a bajtársaimat!
Az elrabolt fiú helytállása eposzokba illő volt, ám a megfelelő mennyiségű láb végül behódolásra kényszerítette. Igaz a végére már sírva könyörgött, hogy hagyják abba, de ez gyakran megesett a játék közben.
Miután Syele csapata megnyerte a játékot, mindenki hazament, hisz a nap alacsonyan járt már. A lányt, cselédje fogadta otthon, aki azonnal megdorgálta a koszos ruhái miatt, majd elkezdte melegíteni a fürdővizet. Nem sokkal később Wilderné érkezett haza a varrodából, üdvözölte és körbeölelgette kislányát, majd vacsorát készített magának és a hamarosan betoppanó férjének.
Wilder úr is körbeölelgette nagy lányát, hatalmas csókot nyomott az arcára, majd közösen együtt megvacsoráztak. Syele elmesélte mi volt az iskolában és az után, Wilderné elmesélte mi volt a varrodában, míg Wilder úr az üvegező műhelyben lezajló eseményekről mesélt. A lány boldog volt, hogy meghallgatták, boldog volt, hogy szülei boldogok és boldog volt, hogy minden úgy volt, ahogy lennie kellett.
- Syele kisasszony! – szólította meg az ajtón túlról a Wilder család cselédje, a szobájában sírdogáló leányt.
- Menjen innen! Most nem alkalmas! – kiabált vissza, szipogva. Szegény Syele hatalmas fájdalomban égett, hisz életében először, szülei, ellene fordultak. Legalább is ő így vélte. Hogy is vélhette másképp, ha egyszerűen nem engedték, hogy szerelmével lehessen? Aznap este történt ugyan is, hogy kiszemeltje háza elől katonák kísérték haza, ahol kettő hatalmas pofon is fogadta apjától, pár órával később pedig már a szobájába zárkózott, hogy dunyhái között dolgozza fel az árulás fájdalmát.
- Kisasszony kérem, engedjen be! Hamarosan pirkad, és segítenem kell önnek a reggeli készületekben. Tudja, ma van az úr napja!
Syelének fel sem tűnt, hogy egész este égett a harag lángjaitól, melyek cseppet sem csitultak le. Biztosan a cselédje is ellene fordult, gondolta.
„Ő is csak hátráltatni akar!” mondta egy hang benne. Nem a saját hangja volt, de még csak nem is ismerte a tulajdonosát. Öreges, rekedtes női hang volt. „Pont, ahogy a szüleid is!”
- Ki vagy te? – kérdezte mérgesen. Haragja olyannyira duzzadt, hogy nem is érezte magát meglepettnek, amiért hangokat hall a fejében.
„Ki vagy te?” visszhangozta egy fiatal gyermek hangja.
- Én kérdeztem előbb! – ugrott ki az ágyából a lány és erősen megmarkolta párnáját.
„Nem vagyok én fontos. Te vagy a fontos.” ezúttal egy fiatal nő, lágy és dallamos hangján szólalt meg.
- Tudom, hogy én vagyok a fontos.
„Te jobbat érdemelsz.” mondta mély férfihangon.
- Ezt jól látod!
„Nem foszthatnak meg attól, ami jogosan a tiéd!” Syele újból egy gyermek hangját hallotta
- Még is megteszik!
„Mert erőtlen vagy. De én adhatok neked erőt.” ezúttal egy rejtélyes, suttogó hang volt.
- Miféle erőt?
„A téged megillető erőt, amellyel mindent megkaphatsz, amit akarsz.” mondta egy erőteljes, női hangon.
Ezek a hangok, hosszú órákon át fertőzték Syele gondolatait, ígértek erőt és biztosították róla, hogy joga van megszerezni azt, amire vágyik. Eközben a hajnali napsugarak eltűntek a sötétségben, a cselédasszony, hallván, hogy a kisasszony magában beszél, kiszaladt a papért, a szülők pedig lassan magukhoz tértek, az eget beborító vörös hold fényére.
Az éles konyhakés remegő pengéje vörösen csillogott, de nem csak a fények játéka volt ez csupán. A frissen kiontott vér szaga émelyítően úsztatta el a Wilder család házát, miközben az utcáról beszűrődő sikítozások halálsikolyba haltak el. Syelét nem igazán zavarták a kinti zajok. Őrá nem voltak hatással. Halk szuszogása volt az egyetlen, amire ő összpontosított. Hallgatta, ahogy remegő ajkai között beszívja a levegőt, majd egyenletesen kifújja azt.
- Ennek így kellett lennie. – suttogta maga elé.
„Ennek így kellett lennie.” igazolta egy fiatal férfi hangja, gondolatai között.
- Hiszen ellenem fordultak. Meg akarták tőlem tagadni a jogos jussomat. El akarták venni tőlem azt, ami az enyém.
„Ennek így kellett lennie.” ismételte magát egy öregnéne hangja, gondolatai között.
Syele elengedte a kést, ami halk koppanással, majd toccsanással ért földet, és hátat fordított a kettő, mozdulatlan hústömegnek. Fájt a karja, ahol szorították és haját vér áztatta, amely egy erős ütés hatására kezdett el folyni koponyájából. Kibotorkált a nappaliba és megtámaszkodott az egyik fotel karfáján.
- Akkor most kérem az erőt, amit ígértél. – mondta a hangoknak, és bár tudta, hogy sosem hallotta még ugyan azt a hangot kétszer, valahonnan érezte, hogy mindegyiknek egy a gazdája.
„Ez is a jogos jussod. Mondd hát ki a nevem és tiéd lehet.”
- De hát nem is… - a lány elméjét hirtelen ellepték az ismeretlen szavak, feldolgozhatatlan képek és különös hangok. Oly erővel nyomták el saját tudatát, hogy sikítani kezdett, de nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől. Süllyedni kezdett saját gondolatainak bugyraiban, melyek sorra teltek meg különös, érthetetlen és visszataszító motívumokkal, talán szavakkal. Majd hirtelen magához tért. Újból látott, újból hallott, újból jelen volt a testében. Feltápászkodott a padlóról, ahova összeesett, majd maga elé meredt.
„Mondd ki a nevem.” ismételte a hang.
Syele lassan szívta be a levegőt. Érezte, hogy amit mondani készül, hatalmas erőt fog igénybe venni az ő részéről, de tudta, hogy többet fog cserébe kapni. Gondolatban újra és újra elismételte a szót, majd lassan benedvesítette száraz ajkait és kimondta: Leikhanut
Név: Syele Wilder
Faj: Ember
Frakció: Leikhanut
Kaszt: Kultista
Nem: Nő
Született: V.I.Sz. 807. II. 20.
Kinézet: Átlagos (165cm) magasságával és vonásaival sosem tűnt ki a tömegből, igazán. Sötétbarna, majdhogy nem fekete, fésületlen, kócos haját válla fölött hordja, ezzel is kiemelve vékony nyakát. Barna szemei, csaknem a hajához hasonlóan sötétek, míg ajkai már rendelkeznek a női finomsággal és a természetes pírral. Kifejezetten szereti a nőies ruhákat, főleg az estélyiket, ám életmódja miatt nem engedheti meg magának, hogy mozgását korlátozó ruhákat viseljen, így legtöbbször egyszerű nadrágot és inget hord.
Jellem: Akaratos és nagyon makacs. Meg van győződve róla, hogy mindent megkaphat, ha eléggé akarja, és ha kell, erővel veszi el. Más emberek idegesítése, kihasználása és esetenkénti lelki bántalmazása igazi örömet okoz számára, és az empátia teljes hiánya jellemzi. Bármin és bárkin hajlandó keresztültaposni, ha meg akar szerezni valamit.
Előtörténet
- Syele kisasszony! – kiáltott a Wilder ház cselédje, miközben a vihorászó kislányt kergette. – Syele kisasszony kérem, jöjjön vissza és fejezze be az ebédjét!
A hat éves Syele Wildernek azonban esze ágában sem volt megállni. Csinos fehér ruhácskájában úgy suhant végig a szobákon, mintha fogócskázna. De hiszen ő fogócskázott is, csak a cselédasszony ebbe nem egyezett bele. Ő szerette volna, ha a kisasszony, igazi úri hölgyhöz méltóan befejezi az ebédjét, az utolsó spárgáig. Félreértés ne essék, Syele Wilder nem volt úri hölgy. Szülei nem rendelkeztek földdel és nem töltöttek be semmilyen fontos hivatali posztot. Helyette viszont serényen dolgozó mesteremberek voltak, akik idejük nagy részét a hivatásuk gyakorlásával töltötték a városban, ezzel hozva elegendő mennyiségű aranyat a családi kasszába.
Syele egy vázát borított fel a nappaliban, hogy az őt kergető cselédet feltartóztathassa, így legyen ideje kihajítani a tányérjában megmaradt spárgát az ablakon, ki az utcára, feltehetően valakinek a nyakába, de nem várta meg, hogy földet érjen, inkább gyorsan visszaült a helyére, maga előtt tányérkájával, kezében kanálkájával.
- Kisasszony! Hát majd’ összetörte azt a vázát! Mire volt az jó? – ért be sopánkodva a kislányt kergető asszonyság az étkezőbe.
- Bocsánat Melinda néni. Véletlen volt. – játszotta a megszeppentet Syele, majd büszkén felmutatta a tányérkáját. – De megettem az ebédem. Most már mehetek ki játszani?
- Menjen kisasszony! Csak óvatosan, nehogy baja essék!
~-~-~-~
- Syele kisasszony! – szólt az egyik fiú, akit elküldtek egy kis csapattal embert rabolni az ellenfél csapatából. – Meghoztuk a rabot!
- Dobjátok a földre! – utasította őket a tizenkét éves Syele. Aznap délután éppen háborúsat játszottak a városban. Összesen három csapat volt a város három ismertebb pontján. Egy az iskola előtt, egy az Aranygallér fogadó mögött és egy a Mandel család kúriája előtt. A cél az volt, hogy elkapják az uralkodót, vagy letépjék az összes katona szalagját. Vegyesen játszottak fiúk és lányok is, ám az időnkénti erőszakos lökdösődés és csapkolódás miatt, túlnyomó többségben fiúk játszottak.
Syele célja aznap, a totális dominancia volt, katonák elcsábításával. Minden fiút ismert, akivel játszott, hisz már régóta játszanak együtt, és tudta, kire, mivel lehet a legjobban hatni. Volt, akit elég volt megkérni, volt, akit zsarolni kellett, volt, aki a pénzre hallgatott és volt, akit addig veretett a katonáival, amíg be nem állt a soraikba. A mostani alkalommal nem volt elég megkérni, hogy csatlakozzon, viszont Syele vágyott az izgalomra, így erőszakhoz folyamodott.
- Rúgjátok hasba! – utasította a vele szemben álló két fiút, akik rövid hezitálás után meg is tették. A rabjuk felnyögött és köhögve előregörnyedt, mire a lány arcán széles mosoly terült el. – Hát nem látod, hogy mennyi katonám van? Ne légy hülye! Állj be közénk és légy te is győztes!
- Én nem a te katonád vagyok Róka. – válaszolta halkan a rab.
- De az leszel. Vagy így, vagy úgy, de meggyőzlek, hogy nekem dolgozz.
- Én nem árulom el a bajtársaimat!
Az elrabolt fiú helytállása eposzokba illő volt, ám a megfelelő mennyiségű láb végül behódolásra kényszerítette. Igaz a végére már sírva könyörgött, hogy hagyják abba, de ez gyakran megesett a játék közben.
Miután Syele csapata megnyerte a játékot, mindenki hazament, hisz a nap alacsonyan járt már. A lányt, cselédje fogadta otthon, aki azonnal megdorgálta a koszos ruhái miatt, majd elkezdte melegíteni a fürdővizet. Nem sokkal később Wilderné érkezett haza a varrodából, üdvözölte és körbeölelgette kislányát, majd vacsorát készített magának és a hamarosan betoppanó férjének.
Wilder úr is körbeölelgette nagy lányát, hatalmas csókot nyomott az arcára, majd közösen együtt megvacsoráztak. Syele elmesélte mi volt az iskolában és az után, Wilderné elmesélte mi volt a varrodában, míg Wilder úr az üvegező műhelyben lezajló eseményekről mesélt. A lány boldog volt, hogy meghallgatták, boldog volt, hogy szülei boldogok és boldog volt, hogy minden úgy volt, ahogy lennie kellett.
~-~-~-~
- Syele kisasszony! – szólította meg az ajtón túlról a Wilder család cselédje, a szobájában sírdogáló leányt.
- Menjen innen! Most nem alkalmas! – kiabált vissza, szipogva. Szegény Syele hatalmas fájdalomban égett, hisz életében először, szülei, ellene fordultak. Legalább is ő így vélte. Hogy is vélhette másképp, ha egyszerűen nem engedték, hogy szerelmével lehessen? Aznap este történt ugyan is, hogy kiszemeltje háza elől katonák kísérték haza, ahol kettő hatalmas pofon is fogadta apjától, pár órával később pedig már a szobájába zárkózott, hogy dunyhái között dolgozza fel az árulás fájdalmát.
- Kisasszony kérem, engedjen be! Hamarosan pirkad, és segítenem kell önnek a reggeli készületekben. Tudja, ma van az úr napja!
Syelének fel sem tűnt, hogy egész este égett a harag lángjaitól, melyek cseppet sem csitultak le. Biztosan a cselédje is ellene fordult, gondolta.
„Ő is csak hátráltatni akar!” mondta egy hang benne. Nem a saját hangja volt, de még csak nem is ismerte a tulajdonosát. Öreges, rekedtes női hang volt. „Pont, ahogy a szüleid is!”
- Ki vagy te? – kérdezte mérgesen. Haragja olyannyira duzzadt, hogy nem is érezte magát meglepettnek, amiért hangokat hall a fejében.
„Ki vagy te?” visszhangozta egy fiatal gyermek hangja.
- Én kérdeztem előbb! – ugrott ki az ágyából a lány és erősen megmarkolta párnáját.
„Nem vagyok én fontos. Te vagy a fontos.” ezúttal egy fiatal nő, lágy és dallamos hangján szólalt meg.
- Tudom, hogy én vagyok a fontos.
„Te jobbat érdemelsz.” mondta mély férfihangon.
- Ezt jól látod!
„Nem foszthatnak meg attól, ami jogosan a tiéd!” Syele újból egy gyermek hangját hallotta
- Még is megteszik!
„Mert erőtlen vagy. De én adhatok neked erőt.” ezúttal egy rejtélyes, suttogó hang volt.
- Miféle erőt?
„A téged megillető erőt, amellyel mindent megkaphatsz, amit akarsz.” mondta egy erőteljes, női hangon.
Ezek a hangok, hosszú órákon át fertőzték Syele gondolatait, ígértek erőt és biztosították róla, hogy joga van megszerezni azt, amire vágyik. Eközben a hajnali napsugarak eltűntek a sötétségben, a cselédasszony, hallván, hogy a kisasszony magában beszél, kiszaladt a papért, a szülők pedig lassan magukhoz tértek, az eget beborító vörös hold fényére.
~-~-~-~
Az éles konyhakés remegő pengéje vörösen csillogott, de nem csak a fények játéka volt ez csupán. A frissen kiontott vér szaga émelyítően úsztatta el a Wilder család házát, miközben az utcáról beszűrődő sikítozások halálsikolyba haltak el. Syelét nem igazán zavarták a kinti zajok. Őrá nem voltak hatással. Halk szuszogása volt az egyetlen, amire ő összpontosított. Hallgatta, ahogy remegő ajkai között beszívja a levegőt, majd egyenletesen kifújja azt.
- Ennek így kellett lennie. – suttogta maga elé.
„Ennek így kellett lennie.” igazolta egy fiatal férfi hangja, gondolatai között.
- Hiszen ellenem fordultak. Meg akarták tőlem tagadni a jogos jussomat. El akarták venni tőlem azt, ami az enyém.
„Ennek így kellett lennie.” ismételte magát egy öregnéne hangja, gondolatai között.
Syele elengedte a kést, ami halk koppanással, majd toccsanással ért földet, és hátat fordított a kettő, mozdulatlan hústömegnek. Fájt a karja, ahol szorították és haját vér áztatta, amely egy erős ütés hatására kezdett el folyni koponyájából. Kibotorkált a nappaliba és megtámaszkodott az egyik fotel karfáján.
- Akkor most kérem az erőt, amit ígértél. – mondta a hangoknak, és bár tudta, hogy sosem hallotta még ugyan azt a hangot kétszer, valahonnan érezte, hogy mindegyiknek egy a gazdája.
„Ez is a jogos jussod. Mondd hát ki a nevem és tiéd lehet.”
- De hát nem is… - a lány elméjét hirtelen ellepték az ismeretlen szavak, feldolgozhatatlan képek és különös hangok. Oly erővel nyomták el saját tudatát, hogy sikítani kezdett, de nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől. Süllyedni kezdett saját gondolatainak bugyraiban, melyek sorra teltek meg különös, érthetetlen és visszataszító motívumokkal, talán szavakkal. Majd hirtelen magához tért. Újból látott, újból hallott, újból jelen volt a testében. Feltápászkodott a padlóról, ahova összeesett, majd maga elé meredt.
„Mondd ki a nevem.” ismételte a hang.
Syele lassan szívta be a levegőt. Érezte, hogy amit mondani készül, hatalmas erőt fog igénybe venni az ő részéről, de tudta, hogy többet fog cserébe kapni. Gondolatban újra és újra elismételte a szót, majd lassan benedvesítette száraz ajkait és kimondta: Leikhanut
