[Magánjáték - Bianca & Mina] - Danse macabre

Egyszer el fognak fogyni. El fognak fogyni. El fognak fogyni. El fognak fogyni. El fognak fogyni. El fognak fogyni. El fognak fogyni. El fognak fogyni. El fognak fogy... El fognak fogyni. El fogna... El f... El...
Az arcára fröccsenő vér szinte teljesen megrészegítette a lányt. Noha, nem a vérengzést magát élvezte, hanem az töltötte el elégedettséggel, hogy élőhalottakat ölt. Tudta jól, hogy mennyi kétlábú életét keserítették meg, főleg a nem is olyan régen eljött, vérvörös színben ragyogó Hold hosszú és végtelennek tűnő éjszakája óta, és azt is tudta jól, hogyha valakinek, akkor neki kellett fegyvert rántani és rendet rakni a lélektelenül csoszogó szörnyetegek között, hiszen valami olyan érzés kerítette hatalmába azon az éjszakán, amelynek sosem tudott ellenállni és mindig, de mindig cselekvésre késztette; Bűntudat. A lehető legerősebb bűntudat, amivel ember szembesülhet. Hiába tudta jól, hogy amit tett, nem helyes, meg tudta nyugtatni magát azzal, hogy nem önszántából tette, de miután már láncaitól is megszabadult, nem volt semmi kifogása.
Nekromanta volt és ezt élvezte is, bár ezt még maga előtt is titkolta, de legbelül, mélyen a csontjai alatt, a lelkének a legeldugottabb szegletében tisztában volt vele és undorodott magától. Undorodott attól, hogy eddig - szinte - teljes lelkiismeretfurdalás nélkül képes volt holtakat életre hívni, de amióta rájött, hogy tulajdonképpen milyen szörnyű és gonosz dolgokat csinál ez az undor átfordult a kényszerbe, hogy meg KELL változnia. Már elfogadta, hogy nagyjából ez az a sors, ami járt neki, még nem tartotta későnek, hogy akár mások hasznára is fordíthassa ezt. Tudta azt is, hogy megítélése csak romlani fog a Csillagtalan Éjszaka után, de nem érdekelte. Kutya harapását szőrével alapon hát elkezdte megvigasztalni törött lelkét.

Ahogyan a csontváz lehasította pengéjével az életre kelt test fejét, a vér ráfröccsent Bianca arcára, viszont nem undorodott el vagy tántorodott meg, sőt vidáman mosolygott, ahogyan a test a földre hullt, immáron tényleg élettelenül.
- Gyönyörű munka. - suttogta maga elé, ahogyan köpenye zsebébe csúsztatta a könyvét.
Egy ideig nem volt rá szüksége és képtelen volt kényelmes fogást találni rajta, így jobbnak találta eltenni. Már öt zombival végeztek szolgái és ez idő alatt csak egyszer kellett új testet visszahívnia a holtak közül, aminek örült. Igyekezett minél kevesebb "eszközt" felhasználva csökkenteni a szabadon bóklászó szörnyetegek számán, akikből volt jószerivel. Maga sem látta véget ennek az öldöglésnek, de furcsa módon örömét lelte benne. Jól esett neki, hogy képességeit valóban hasznos dolgokra használhatja, bár azért még mindig ott motoszkált benne a gondolat, hogy ez így helyes-e, de ezt igyekezett elhessegetni magától, az ilyen öngyűlölő gondolatok elől pedig mi volna jobb menedék, mint élőhalottak mészárlása a kúriához közeli barlangban?
Zuhant még egy fej, ezúttal pont a lány lábaira, aki lenézett, ahogyan az egykor élő testrész megáll éjfekete csizmái előtt és gondolkodás nélkül, szinten azonnal bele is rúgott egyet. Fröcsögött a vér, amerre repült, a köpenyét is sikerült rendesen összekoszolnia vele, de nem bosszankodott miatta, csak egy halk kuncogással nyugtázta.
Hirtelen fémes zörgést hallott a háta mögül, bár nagyon halkan. Egy pillanatra megrémült, de végső soron nem gondolta, hogy akárki olyan meghallhatta volna, akitől baja eshetne, elvégre nem igen jártak azokon kívül mások, akik vérben tocsogni jöttek ide.

Nem tévedett, valóban érkezett egy páncélos alak, de csak fél szemével tudta figyelni, hiszen másikat folyamatosan szolgáján kellett tartania, mert noha ügyes harcos volt, esze szinte egyáltalán nem volt, szóval könnyen hibázhatott, azt pedig valakinek korrigálnia a kellett.
Az érkező fémvértes alak egy nő volt, meglehetősen sápadt arcú, hamarosan pedig követte egy sötét tünde, aki valószínűleg hős lovagnak érezte magát, hiszen amint betoppant a bevezető szűk járatból a barlangba, egyből elkiáltotta magát.
- Vigyázzon, kisasszony! - és ezzel a lendülettel már rohant is a hozzá legközelebb eső élőhalotthoz, ami történetesen Bianca csontváza volt, és gondolkodás nélkül sújtott le rá pengéjével, elválasztva fejét a testétől.
A lány értetlenül pislogott maga elé, egyáltalán nem értette, hogy mi történik, de végül csak sikerült egy értelmesnek tűnő képet kialakítani magában. Ez a két jómadár ugyanazért tett látogatást a hasadásba, amiért ő, viszont az már eszükbe sem juthatott volna, hogy más is vadássza ezeket a dögöket rajtuk kívül, szóval őt mindenképpen egy feltehetőleg őrült, ennek ellenére mégis védtelen hölgynek nézték, habár védtelen hölgyek nem igen járkálnak lábfejig lelógó köpenyben és hosszú, az egész vádlit fedő fekete csizmában, ráadásul nem csurom véresen, de valószínűleg nem gondolkodtak túl sokat.
- Tudok vigyázni magamra. - vigyorodott el gúnyosan és lépett oda ahhoz a csoszogó testhez, amit az imént még a szolgája ütlegelt és kését kirántva az oldalára akasztott apró hüvelyből, átvágta annak torkát.
Erőszakosan rugdosni és taposni kezdte a fejét, amit egy földön fekvő testnél - főleg ha már rothad - meglepően könnyű pár véres húscafattá és néhány kiálló csontdarabbá roncsolni. Végighúzta lábát a földön, hogy lehúzzon róla némi vért és a páncéloshoz fordult, miközben a könyves zsebébe tette kezét, ezzel biztosítva, hogy véletlenül se essen ki.
- Örülnék, ha máshol játszanátok a hős lovagot. Elboldogulok itt egyedül is, úgysincs már mit nagyon csinálni. - bökött a háta mögé, ahol már csak egy-két csoszogó bestia kóricált.

Használt tárgy: