[Magánjáték (Letti és Ger II.)] - Do You Want To Know A Secret

Amikor Gerard visszakérdezett egyszeriben rádöbbentem valami fontosra, ami miatt jó eséllyel nem értettük meg egymást. AZ egy dolog, hogy démon volt, és jóval idősebb nálam így más perspektívából látta a világot mint én... Ám mindenekelőtt a különbséget az okozta, hogy Gerard férfi volt. Egy olyan világban nőzzem fel, ahol a nemesasszonyok csak úgy tudtak érvényesülni, ha fondorlatos módokon manipulálták az eseményeket, és nem utolsó sorban a saját férjüket. Nincs jogunk hozzá, hogy ajtóstul rontsunk a házba, legtöbbünknek az ereje sem, hogy hadsereg élén vonuljon be a városba amit elfoglalt. Nekem éppen ezért természetesnek hatott, hogy nem feltétlenül úgy kell uralni a világot, hogy minden koronát megszerzek magamnak, de Gerardnak nem kellett, hogy ez magától értetődő legyen. A legtöbb férfi fel sem fogja, hogy mit művelnek vele.
- Noha mivel tudásdémon vagy, és valószínűleg sosem fogsz megnősülni téged ez nem érint annyira, de elárulok mégis egy titkot. Mi nők már egészen hamar megtanuljuk, hogyan ültessünk el a világot látszólag irányító férfiak fejébe olyan gondolatokat, amik elvezetnek oda, hogy az történjen, amit mi akarunk. Van aki mestere ennek, van akinek kevésbé megy, de a lényeg, hogy eközben a férjünk, apánk, szeretőnk végig azt hiszi, hogy mindez az ő ötlete volt és még vállon is veregeti magát. Az egyházakat és a királyságokat irányító férfiak sem különbek. El kell ültetni a fejükben a gondolatot, hogy azt higgyék az övék. És még csak nem is feltétlenül kell a közelükbe férkőznöm. Elég ha a feleségeiket vagy inasaikat, a tanácsadókat csavarom az ujjaim köré. - elégedetten fontam karba a kezem. - Kevésbé véres, mint egy puccs. Vagy több.

Nem volt túlzás, erre a válaszra aztán nem számított. Meg is lepődött rajta rendesen. És meg is rémült. Ő is férfiból volt, s bizony, nem egy történetet hallott már királyi udvar intrikusáról, a titokzatos szeretőről, aki maga csempészte bele a mérget ura borába. S magában nyugtázta, egy ilyen helyzetben ő sem biztos, hogy képes volna megfelelő ellenlépéseket tenni. Maria képes az ilyet megérezni, Klaus úgyszintén, Aleena kellően óvatos, Leo pedig remek emberismerő volt. Neki sosem kellett másokat megítélnie, megtették azt helyette mások. Neki nem kellett óvatosnak lenni. Belegondolt, hogy talán túlságosan is könnyelmű volt. Nem hangzott egy pillanatig sem lehetetlen vállalkozásnak egy gondolatot, kósza ötletet is belecsempészni valaki fejébe. Rendkívül érdekesnek, újnak, szórakoztatónak találta a lány elképzelését. Iszonyatosan furának, egyedül állónak, elcsigázottnak tűnt elsőre a szemében. És mégis, annyira valószerű, olyan zseniális. Így koronát tenni önnön fejedre. Egyszerűen brilliáns volt. Olyan brilliáns, hogy egy vidám, más-más kacajnak tűnő, fellelkesült bólintással helyeselt.
- Az már igaz! - tárta szét a kezeit, miközben beszélt - Ez ellen semmi fal nem véd, kasztrálni kéne az ország összes királyát, amint utóduk született, talán akkor eloszlik a félelmük. Már ha egyáltalán számítanak erre. - válaszolt neki egy hasonlóan bizarr, szokatlan, nem sokat emlegetett ötlettel. Ezzel fejezte ki azt, hogy nem zárkózik el az unortodox gondolatoktól, az elsőre furcsa, szélsőséges témáktól, hogy Letitia nem visszakozzon, ha vele beszélget, s ne érezze magát kényelmetlenül, hogy ilyesmi becses titkokat osztott meg vele. Gerard egy pillanatra elgondolkozott. Talán ezért érezte magát olyan jól. Mert egy rendkívül hasznos titkot tudott éppen meg.

Láttam, hogy végre sikerült valami olyat mondanom, amit Gerard valóban hasznosnak érzett. Mohó fény csillant az ametiszt íriszeken, bár lehet, hogy ez csupán a lelkesedés volt. Van talán megkönnyezte férfi-sorstársait, akik gaz cselszövők áldozatául estek.
- Éppen ez a legszebb az egészben. Hogy nem számítanak rá. Egyszerűen alábecsülik az asszonyokat, hogy butuskák vagyunk, nem értünk a politikához, sőt, egyáltalán nincsenek is ambícióink a gyereknevelésen kívül. Harcolhatnánk persze, hogy elismerjenek minket, sőt, sokan teszik is, de minek? - tártam szét a karjaimat. - Sokkal hatékonyabban lehet hálót szőni, ha egyáltalán nem figyelnek ránk. Persze nem azt mondom, szerintem kiválóan állna nekem egy korona…
Ekkor újra ránéztem Gerard illúzió ruhájára… És koncentráltam. Erősen, hogy megláttam mögötte a pecsétek rajzolatát a mágia szövedékét, majd amikor már láttam, sőt, éreztem és beleivódott a bőrömbe, akkor elképzeltem a saját fejemen a legszebb koronát valaha. Hasonló volt a vérdiadémomhoz, csillogó acélból volt, amit rubinok és gránátok díszítettek. A fém kanyarogva hajlott meg, vékony, nőies mintázatba, akárha indából lett volna.
- Na? Sikerült? - kérdeztem reménykedve a démontól, hátha valóban megjelent az előbb elképzelt korona ugyanolyan illúzió formájában, mint neki a ruhája és a kis bogarai.

Egyik meglepetés érte a másik után. Korábban említett valamit Letitia arról, hogy a varázslatait le tudta másolni, de nem gondolta, hogy szó szerint értette. Arra gondolt, hogy meg tudja tanulni, elsajátítani, nem egy az egybe leutánozni. A vámpírmágusok elmeolvasó adottságai rengeteget változtak Veroniel eljövetele óta. Némi udvarias döbbenettel figyelte, ahogy a saját varázslata jelenik meg a feje körül. Nem mozgott az illúzió, nem is fedett takart le semmit, az ilyeneket általában könnyű fenntartani. De olyan elképesztően részletes volt, amilyet egy süldő démon egész biztosan nem volt képes teremteni. A legtöbben közülük egyszerű formákkal kezdenek, fákkal, tükörképekkel, olyanokkal, amiket nem nehéz elképzelni. De talán a lánynak nem ez volt az első alkalma, hogy egy démon fejébe látott bele.
- Tele vagy meglepetésekkel, Letitia. - fejezte ki őszinte csodálatát - Tán nem ez az első alkalom, hogy ábrándképekkel dolgozol?

Gerard reakciója alapján könnyedén kikövetkeztettem, hogy a varázslat valóban megjelent, és éppen egy gyönyörű korona ékesítette a fekete tincseim. Szinte gyermeki lelkesedéssel vigyorodtam el, és szerettem volna megtapogatni az illúziót, ám a kezem átsiklott rajta. Nem törődve gyengeséggel és betegséggel, kipattantam az ágyból, hogy megcsodáltam magam a fésülködőasztalon tükrében.
- Nem hiszem el, sikerült! Tényleg sikerült! - ujjongtam, majd a démon felé fordultam elgondolkozva. - Ami azt illeti, de. Tudod van ez a fura dolog… Szerintem olyan mint egy Nachtraben varázslat, a lényege, hogy az egyszerűbb varázslatok pecsétjét vissza tudom fejteni. Mintha mögé látnék a mágiának, egészen a forrásáig. Látom a pecstétet, amihez pedig nem kell pecsét, ott pedig tudom, hogy hogyan formáljam meg a puszta akaratommal a mágiát. Viszont sajnos rövid időn belül elfelejtem. Ha elmész, nem fogok tudni új illúziót csinálni, mintha a tudása csak úgy kifolyna a fejemből. És azt hiszem nagy és bonyolult varázslatokat sem tudok lemásolni. De jó, nem? - fordultam vissza a tükör felé, kicsit még illegetni magamat a koronában. Nem gondoltam, hogy el kéne titkolnom ezt a dolgot, sőt talán Gerard még segíteni is tudott abban, hogy megfejtsem ennek a különös varázslatnak a rejtélyét.

Elégedett kuncogással nézte, ahogy Letitia örömtelien pattan fel az ágyból, majd veszi szemügyre magát. A korona rendkívül csicsás volt, mondhatni túldíszített. Nagyon jól állt neki, s szépen mutatott a még fésületlenül is gyönyörű hajkoronáján.
~ Csak óvatosan. - gondolta magában Gerard, rémi iróniával - Nehogy aztán úgy járjak, mint az ő királyai. - nevette el magát gondolatban.
- Jól ismerem azt az igét. Én is a varázskönyvemben tudhatom. Talán érzed is, ha használnom... - intett egyet a kezével.
Gerard ekkor beleolvasott Letitia fejében. Látott ott nem egy pedáns, finom varázslatot, elegánsat, s kevésbé úriasat is. A Vérkarót próbaképp lemásolta, kíváncsi volt rá, a célpont megérzi-e, ha valaki a fejében turkál.

Meglepetten fordultam a démon felé. Próbáltam figyelni az érzetekre, de nem éreztem mást, mint a betegség okozta enyhe kótyagosságot, az égő-szúró fájdalmat a tüdőmben és az ingert a köhögésre. Kicsit fáztam is, de nem volt lázam.
- Nem érzek semmit. - legalábbis semmi olyat, ami nem volt jelen állapotomban teljesen átlagosnak mondható. Reméltem, hogy hamar kiheverem a kórságot, és akkor tényleg minden visszatér a megszokott kerékvágásba.
- De mégis, hogy érted azt, hogy jól ismered? Nem hinném, hogy szert tettem volna egy tudásdémon képességre...
Főleg, hogy említettem is neki, hogy egy Nachtraben varázslatra gyanakodtam. Vagy talán pontosan erről volt szó, és valahogyan neki sikerült elsajátítania a vámprok titokzatos máguscsaládjának egy képességét? Izgalmas történet sejlett fel emögött az egyszerű kijelentése mögött. Visszamásztam az ágyamba és várakozva néztem rá, hogy ezt fejtse ki egy kicsit bővebben.

Érthető volt Letitia zavarodottsága. Gerard mégsem magyarázta el neki, egészen addig, amíg be nem fejezte az illegést. Meglepődött. A démonok egy jó része sem képes bonyolult formákat alkotni, vagy olyat, amit nem látnak a szemük előtt. Tiszta fantáziának alakot ölteni...ez kivételes képzelőerőről árulkodik. Egy pillanatra el is feledtette vele, hogy Letitia éppen hálóingeb parádézik az orra előtt.
~ Nyugalom, te, nehogy aztán abba a csapdába ess. - nevetett magában, visszaemlékezve korábbi beszélgetésükre.
Talán nem az intrika az egyetlen, amiben Letitia jeleskedik. Gerard elhatározta, kideríti. Kár volna, ha veszendőbe mennének a képességei.
- Nem, ez a varázslat a Nachtraben ház egyik igéje. Egy elegáns, precíz ige, amivel saját fegyverét fordíthatják ellenfelek ellen. Nem a démonok átkának hozománya, viszont én képes vagyok használni. Fajtán adottsága, tanulni, alkalmazkodni, más népek fortélyait magunkévá tenni. Én magam sem tudom, mióta vagyok képes rá...noha azóta kezdtem el használni, hogy megvívtam a Nachtraben klán egy leszármazottjával, valószínűleg az lehetett az oka. - emlékezett vissza rá, amikor ellene használták ezt az igét fel.

Tehát jól sejtettem, és valóban a Nachtrabenek egy varázslata volt. Beszélnem kellett azzal a családdal, vagy valahogy kieszközölnöm, hogy egy kis időt eltölthessek a könyvtárukban. Valami azonban gyanus lett.
- Nem akartál az egyenes úton jönni, mert összerúgtad a port a Neulanderekkel. Most azt mondod megvívtál egy Nachtrabennel. Mi ez a dolog veled és a vámpírokal? - kérdeztem kíváncsian. Nem kerülték el a figyelmemet az elejtett információ morzsák és szerettem volna végre látni a teljes képet. - Itt az ideje rejtélyeskedés helyett elmondanod a tényeket. Hozzátok hasonlóan én is azokat kedvelem. - mosolyogtam rá, miközben kényelmesen elhevertem az ágyon.

Hosszasan el kellett gondolkodnia. Nem könnyű kéréssel fordult hozzá a vámpír leányzó. Nem tudhatta, mennyire bízhat meg benne, óvatosnak kellett lennie. Egyfelől meglepően kellemes társoság és remek beszélgetőpartner volt Letitia. Ám a vámpírok ravasz népség, erre Lia is ezerszer figyelmeztette, s csak megerősítette benne, amit korábban Letitiától hallott. Élvezte a beszélgetést, de az ehhez hasonló kérdések emlékeztették, soha nem szabadott könnyelműnek lennie.
- Ami köztem és más vámpírok közt történt, egyedül az én gondom és egyedül az én kötelességem felelősséget vállalni érte. - jelentette ki kellemes, mégis határozott tónussal - Kedves, hogy aggódsz értem, kisasszony, de szükségtelen. Már vannak terveim, hogyan simítom el az ellentéteimet. Addig is, a gondolataimat megtartom magamnak. Elvégre ha senki sem tud róla, csak én, csökkentem az esélyét, hogy valaki keresztbe tegyen nekem, nincs igazam?

A démon válaszára őszintén és jókedvűen kacagtam fel. Ugyan azt az érvet használta fel, mint amit én mondtam neki nem sokkal ezelőtt, ez a szellemesség pedig módfelett szórakoztatott. Nem haragudtam érte, hiszen magam is ugyanígy cselekedtem volna.
- Jól van, tartsa meg a kis titkait tudásdémon uraság. - mondtam neki piszkálódva, majd az arcom komolyra fordult.- De a viccet félretéve megértem. Nem aggódtam, csupán kíváncsi voltam egyébként is, és ki tudja, lehet a problémáid az én érdekeimet is sétrik. Még a végén a koronámra pályáznál. - tártam szét a karjaim teátrálisan.- Ugyanakkor még tartozom a jutalmával, amiért hazakísért. Talán segíthetnék megoldani a problémáját. - vontam végül vállat kecsesen. Tényleg érdekelt a probléma, és valóban tartoztam. Ráadásul... Érdekes dolog votl saját erőmből barátságokat kötni. Még mindig hatalmi pozícióból dolgoztam, a születési előjogaimat használtam arra, hogy megoldjak másoknak dolgokat, de tudtam, hogy sem Aura, sem Dieter nem ezért voltak velem, és ezzel felhívták a figyelmemet a korábbi társas magányomra. Kedveltem ezeket a kapcsolatokat, és úgy éreztem tlaán ezzel a furcsa démonnal is ki tudtam volna alakítani valami hasonlót.
- De ha nem akarja, akkor engem az is szórakoztat így a betegágyamon, ha varázslatokat mutat én meg megpróbálom lemásolni. Jó móka, tetszik.

Kifejezettem örült, hogy Letitia hozta szóba a kíséretet, nem pedig ő. Utált egy jó beszélgetést az üzlettel félbeszakítani, nem is érezte különösebben elegánsnak. Így azonban gond nélkül fejthette ki, mire is gondolt pontosan.
- Talán később, látok rá nem is kis esélyt. - mondta a lány ajánlatára, hogy segít neki megoldania a problémáját. Valójában máris segített neki. Hannes von Rotmantel egyik lányának a barátsága pontosan olyan kapcsolat, amire elismert, befolyásos úrként szüksége van. Ha egyszer valaha meg akar felelni a Neulander családnak, egy ilyen kapcsolat több mint ideális számára - Hanem volna más, egy régi álmom, amit ősidők óta dédelgetek. A családjának híres bonctana. Úgy érzem, azzal hogy a két nagy királyság törvénnyel tiltotta a testek feltárását, a felcserek útjába áll, hogy tudásukat gyarapíthassák. Jóideje érdekel az orvoslás, ám nem tudtam hozzáférni kellő ismeretekhez. Ebben tudna-e nekem segíteni? Cserébe természetesen én is mutathatok eleget a misztikus tudományokból.

Nem értettem, miért érdekelt egy tudásdémont a boncolás, amikor azonban megfogalmazódott bennem a gondolat, majdhogynem a homlokomra csaptam, milyen ostoba is vagyok. Őket minden érdekelte, és azok közül is leginkább az olyan dolgok, amikhez nem fértek hozzá könnyedén. A titkok kifürkészése, az érzés, hogy olyasmit tudhattak, amit mások, egyszerű földi halandók aligha különleges izgalommal tölthette el őket. Ugyanakkor számomra, egy Rotmantel számára, sőt Hannes von Rotmantel lányának számára ez a kérés egészen semmiség volt.
- A Neulanderek könyvtára tudtommal nem rendelkezik ilyen kötettel, és jómagam sosem kedveltem külnösebben a boncnokok tudományát. Tudja, ami a vámpír lányát nem érdekli, és unalmasnak is találja azt nehezen is tanulja meg, így én magam nem lehetek tanára ebben az ügyben. - tartottam egy rövidke, drámai szünetet.- Ámde... - folytattam - Ha hajlandó elutazni egészen a Rotmantel toronyig, nekem nem fog nehezemre esni értesíteni az ebben járatosabb nővéreimet, hogy illő fogtadtatásban részesítsék, és bejárást engedjenek önnek a könyvtárunkba, ahol minden ilyen feljegyzést megtalál, már-már művészi rajzokkal kiegészítve. Sőt, csakhogy lássa jóindulatomat, könnyedén elintézhetem, hogy beeresszék egy valódi boncolásra az ifjú Rotmantel inasok közé.
Voltaképpen írnom sem kellett, hiszen a tükrkön kersztül akármikor kapcsolatba léphettem a családommal. Elsőnek Laurát terveztem megkérni, hisz orvos volt, és közöttük is jóundulatú. Ludmilla persze nagy tudással rendelkezett, ám nem küldtem volna egy tudásdémont egy nimfomán karjai közé, Karmilla és Katrina pedig inkább voltak vérmágusok, semmint orvosok, de ha Laura nem vállalta, akár ők is megfeleltek.
- Szeretnéd, hogy most azonnal megbeszéljem velük, vagy annyira azért megbízol bennem, hogy akár most is mutass azokból a misztikus tudományokból és elhiszed-e, hogy beváltom az ígéretem? Ehhez tudnod kell, hogy amit kérsz számodra talán nagy dolog, de nekem valóban semmiség.
Szerettem volna látni a varázslatait, hogy miket tudott, és hogy azokat mennyire volt könnyű akárcsak egy rövid időre is, de megtanulnom a másoló varázslatom segítségével.

Elgondolkozva dörzsölte meg az állát. Világ életében úgy gondolta, hogy a Rotmantelek tudása a testről és a húsról féltve őrzött titok, akár csak a Nebelturmok félt kardjai, a Nachtrabenek átkai. Lehetséges, hogy csak ő, mint minden titkok akarója tulajdonított nekik túl nagy szerepet. Vagy talán csak Leitia nem fogta fel az értékét. Akármelyik is legyen a kettő közül, örült neki, hogy semmi akadálya nincs neki. Komplikációktól tartott, de fölösleges volt az aggodalma.
- Egy csónakban evezünk. Nekem egy-egy varázslatod imitálni semmiség. Világ életemben ezt csináltam. Mások igéit vettem magamhoz, azokon át megismertem őket, eltanultam a gondolkodásukat és magamévá tettem őket. Ez volt a legjobb módja, hogy uralkodhassak a csatatéren. - fejtette ki Leititának.
Aztán gyorsan felidézte magában, hogy milyen varázslatokat is ismert. Talán így könnyebb lesz majd őket a lánynak lemásolnia, ha a közvetlen gondolatai közül kell előhalásznia őket.
- Már láttad többször is, mire vagyok képes. Válasz egy igét nyugodtan. Lehet bármelyik. - biztatta, s ezzel természetesen bele is egyezett, neki megfelel, ha a jutalmát csak később kapja meg. Ezen a ponton már nem kételkedett Letitia szavában, vagy legalábbis abban, hogy ezt az ígéretét megtartja.

Kiismerni az ellenfél gondolkodását alapvető volt, még akkor is ha a háború nem a fronton vagy a csatatéren zajlott, és nem kardokkal vívták, hanem szavakkal. Ha a vámpír lánya tudta, mire kell számítani, akkor arra már azelőtt felkészülhetett, hogy történt volna bármi is, elvéve az ellenféltől a meglepetés erejét.
- És sikerült kiszámítani az ellenfeleidet? Mert ebben az esetben számodra nem létezhet vesztes csata.
Nem adtam jelét, noha gy éreztem, hogy a tudásdémon többet képzelt magáról, mint ami valójában volt. Nem létezett olyan, hogy minden lelket minden intzikát és a világ minden varázslatát képes lett volna megérteni. Akkor nem lettek volna problémái a vámpírokkal, és nem pazarolta volna el a hálámat olyan apróságra, minthogy nyitott tetemeket akart látni. Kíváncsi voltam azonban a határaira, mindezt persze úgy, hogy nem törtem le a szarvait. Az hiba lett volna a részemről, az esetleges elbizakodottsága pedig a saját előnyöm adott esetben. Ameddig viszont nem ellenfelek voltunk hanem... nem is tudom minek kellett volna neveznem különös látogatómat, így nem helyeztem bele a nevét egyetlen képzeletbeli dobozba sem. Addig viszont igyekeztem eltanulni tőle, amit lehetett, hogy engem is minél kevesebb meglepetés érjen.
- Eddig csak két varázslatot láttam tőled, ezt az illúziót, amiről úgy vélem, hogy leginkább akarat és még annál is több kreativitás kérdése, hogy mit tudok belőle kihozni. Nagyon konkrét és részletes képeknek kell lenni a fejben ahhoz, hogy igazán jól sikerüljön, de szerencsére ezzel meg vagyok áldva. A másik varázslatod, amit láttam a gyógyítás volt, amit te állításod szerint a holdtól kapsz. Nem próbáltam meg, de amikor csináltad tudtam, hogy képes lettem volna lemásolni, minden ima vagy áldozat nélkül csak az akaraterőmmel. Ám nem sebezném meg sem magam sem téged ahhoz, hogy demonstráljam. Mutass mást! - kértem végül.

Érdekes következtetést vont le Letitia abból, amit mondott neki. Nem tapogatózott rossz helyen, de mégis elsiklott pár részlet felett. Saját magára emlékeztette Gerardot. Annak idején ő is sokszor képzelte azt, nincs ami meg tudná állítani, mígnem kénytelen volt kiábrándulni belőle.
- Igen, egykor én is azt hittem. Hogy nincs, ami meg tudna állítani. De kénytelen voltam belátni, hogy nem ilyen egyszerű a háború művészete. Azt hinni, hogy nem érhet meglepetés a legnagyobb ostobaság mind közül. Ez az egész "nem létezik vesztes ütközet" csak képzelgés, ami az erőseket fertőzi meg...a magamfajtákat a kelleténél is gyakrabban. - jelentette ki komoly arccal. Szégyenteljes volt visszaemlékeznie a temérdek alkalomra, amikor elbízta magát, s ennek hála szenvedett vereséget. Talán kicsit nyers volt Letitiával szemben, azonban biztosra akart menni, hogy megérti mondandója súlyát. Bárki, aki így vonul csatába, saját magát ítéli kárhozatra. Ha nem is ott, abban a csatában, talán majd csak évek múlva. Világossá kellett tennie, bár a váratlan helyzetek, harctéri fordulatok az oka, hogy mások hadászatát tanulmányozza, egyeduralkodóvá a csatatéren nem válhat semmitől.
- Éppen ezért is tanulmányozom más népek hadtudományát. Hogy ezeknek a meglepetéseknek a számát lecsökkentsem...no meg persze ezek a kis hadititkok rendkívül zamatosak. - tette hozzá a végét játékos mosollyal az arcán - És hogy ezt demonstráljam, ezzel fogunk kezdeni. - emelte a magasba a kezét.
Gerard erősen koncentrálni kezdett, ahogy a mágia elkezdett a testén át áramlani. Az árnyak mozgolódni kezdtek a válla felett, ahogy szép lassan összegyűltek, majd sorba rendeződtek. Feketén csillogó szöveg csavarodott, hosszú, hengeres formát alkotva, majd apró hegyet képezve, ahogy elfogyott az árny, mi tekeredni tudna. Sötét dárdát idézett meg, s mutatta Letitiának meg.
- Ez itt a fajtám egyik kedvelt fegyvere. Mi úgy hívjuk, Sötét dárda. - mondta, ahogy igyekezett a fegyvert akaratával helyben tartani, nehogy elszabaduljon. Ez a varázslat egyáltalán nem tűnt érdekesnek, nem is tartozott a tudásdémonok legsokoldalúbb varázslatai közé, s flexibilitás terén közelébe sem érhetett a telekinézisének, vagy az ábrándképeknek. De pontosan ezért hívta ezt életre Gerard. Még ez a kis dárdácska is tud meglepetéseket okozni, így tökéletes arra, hogy álláspontját bizonyítsa.

Nem volt annyira elbizakodott Gerard, hogy azt állítsa ismerte az ellenfeleit és nem volt vesztes csata. Úgy oktatott ki, mintha én ezt lehetségesnek tartottam volna, pedig jobban ismertem annál az elme mélységeit, minthogy valaha azt állítsam bárkiről, hogy egészen kiismertem. Ez csupán egy teszt volt a részemről, hogy lássam mennyire volt eltelve a tudásdémon önmagától és az idáig megszerzett ismereteitől, és szerencsére átment a vizsgán. Legnagyobb meglepetésemre még a saját időnkénti elbizakodottságát is bevallotta, pedig erre igazán nem számítottam. Engedtem azért, hogy végigmondja, és különös örömmel töltött el, hogy ez után közvetlenül rá is tért a bemutatóra. Ebből arra következtettem, hogy elhitte, hogy valóban engedélyt fogok neki kérni, hogy láthassa az anatómiai felfedezéseinket - és nem is szándékoztam becsapni.
Érdeklődve figyeltem meg az árnyakból összeálló csillogó dárdát. A vámpírok közül a Nachtrabenek mesterei voltak az árnyékok manipulálásának, ám jobban szerették azt tűz formájába önteni.
- Olyan, mintha egy nagy vértű lenne árnyékból. - jegyeztem meg. Volt azonban egy fontos különbség, egy nagyon fontos, amelyet Gerard talán nem is tudott. Az én varázslataim egyszerű pecsétek voltak, amiket felidéztem a fejemben közvetlenül mielőtt manifesztálódott volna a varázslat. Felidéztem annak a varázslatnak a pecsétjét is, amivel lemásoltam mások bűbájait, és meglepetten láttam, hogy a "sötét dárdá"-nak nem volt pecsétje. A démonok az árnyakat a puszta akaraterejükkel formálták, ugyanakkor mégis tudtam, hogy képes leszek rá.
- Lássuk...
Koncentráltam. Azzal, hogy felidéztem a fejemben a pecsétet, hogy egyáltalán lássam a másik varázslatát, azzal már rövid időre el is sajátítottam a megidézés módját. Igyekeztem az ösztöneimre hallgatni, amit a mágia súgott nekem, míg végül nekem is megjelent a kezemben Gerard varázslatának pontos másolata, bár hosszabb idő alatt, mint terveztem.
- Az illúzió könnyebb volt. Ott elképzeltem és megjelent de itt... Azt iszem az árnyékok manipulálása annyira nem az én asztalom, pedig tudom, hogy a vámpíroknak is rengeteg ilyesfajta varázslatuk van.

Elégedetten nézte, ahogy a másik a sötét dárdával erőlködött. Annak idején neki si sokáig tartott, míg ezt az egyetlen varázslatot sikerült magáévá tennie.
- Csak óvatosan. Ha elengeded, útra kell, s átsüvít a szobán. - figyelmeztette, nehogy megszüntesse a koncentrációját. Az kéne még csak, hogy egy sötét csapódjon neki a lány ajtajának. A végén még lebukna ennek hála.
Letitia meglepően beszédes volt, bár ezt már korábban si tapasztalta. A levertség, s fáradtság az országúton sem volt elég, hogy megállítsa, s most is betegsége ellenére töretlen lelkesedéssel elemezte Gerard varázslatát. Úgy érezte a démon feltétlenül ki kell ismereteit egészítenie.
- Valószínűleg azért idegen számodra, mert a vámpírok és démonok más módon hajlítják az árnyakat. Nem egyedülálló dolog, hogy ugyanazt az eredményt több úton is elérheti az ember. Ez remekül látszik a harcművészetükön is. A vámpírok a varázslataikra eszközként tekintenek. A démonok viszont saját testük részének tekintik a varázslatokat. - ez alól pont ő volt érdekes kivétel. Ő, hasonlóan más vámpírokhoz, fegyverként látta a mágiáját. Nem is csoda, hiszen nem született vele - Én érdekes kivétel vagyok. Valamiért a vámpírok felfogása közelebb áll hozzám. Meg is látszik azon, ahogy a bűbájaimat használom. - zárta le az okfejtését.

Erősen ráfogtam a sötét dárdára a figyelmeztetés hallatán. Nem szerettem volna tönkretenni a lakosztályom. A problémám viszont nem a különböző mágiahasználaton alapult, hiszen az illúzió jól ment... Bár ki tudja. Lehet, hogy a démonnak valóban igaza volt, és csupán ennyi volt a különbség.
- Jó lehet, ha a mágia olyan, mint a lélegzés. Nem kéne pecséteket magolni. Új dolgokat megtanulni kifejezet kedvelek, ám a száraz magolás... unalmas. Ezért az anatómiát és a bonctant is kifejezetten utáltam. De persze jónak mondom... - nevettem fel, majd a tekintetem a varázslatra tévedt.
- El tudom tüntetni, vagy muszáj lesz eldobnom? Nem szeretnék összetörni semmit.

Gerard kissé szigorúbb tónussal kezdett el magyarázni.
- Meg ne tévesszen a démonok fennkölt életfelfogása. Nekünk is évekbe telik, mire megtanulunk bánni az erővel, amivel születtünk. - remekül látszott Letitia bizonytalanságán. Saját magára emlékeztette, amikor még ő is ezzel az egyetlen varázslattal vesződött. Ezt is hetekig tartott, míg tökéletesítette. Elsőre ő sem tudta, hogy ténylegesen el bírja az árnyakat oszlatni. Általában csak elhajította a dárdáit, amik aztán eltűntek, amikor otthagyta őket a csatatéren - Többek közt azt is meg kellett tanulnunk, hogyan oszlassuk szét az árnyakat, ha már nincs rá szükségünk. Más, mint a vérből kovácsolt fegyverek, de van köztük hasonlóság. - mondta, majd demonstrálás gyanánt eltüntette a maga sötét dárdáját - Noha nem jártál messze az igazságtól. Vannak olyan varázslatok, melyeket miután megformáltál, nem tüntetheted el. Ha egyszer útjára eresztetted, nem állíthatja meg senki.

Lehunytam a szemem. A kérdésem egyértelműen arra vonatkozott, hogy mégis hogyan tüntessem el a varázslatot, ha már megidéztem, de meg kellett volna tanulnom már, hogy a tudásdémonnak vagy egyértelműen teszek fel kérdéseket és minden alkalommal körültekintően fogalmazok, vagy nem arra kapok választ, mint ami valóban érdekelt. Normális esetben ebbe csupán beletrődtem volna de betegen, úgy hogy megint kúszott fel a lázam türelmetlenebb voltam magammal is és másokkal is.
- Az tök jó, hogy TE el tudod tüntetni, és hogy el lehet tüntetni, de ettől én még nem lettem okosabb, és nem tanultam meg egy csapásra. - válaszoltam neki kicsit élesebben, mint talán kellett volna. A vértűt és a vérkarót úgy tüntettem el, hogy megszüntettem a mágia összetartó szövedékét, elképzeltem, ahogyan a pecsét szertefoszlik a levegőben, és ez a fajta vizualizáció valahogy segített. Megpróbáltam csupán megszüntetni az akaratomat, ami egyben tartotta és megformálta az árnyakat. Mintha csak elfelejtettem volna, hogy mit idéztem meg az imént.
Elfelejtelek... Nem is létezek...
Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam, aztán mikor legközelebb kinyitottam a szemem a varázslat is eltűnt.
- Nem vagy túlságosan gyakorlott tanár, ugye? - kérdeztem karba font kézzel.

Egyetértően vonta meg a vállát.
- Meglepődnél, milyen nehéz valakit rávenni, hogy tanuljon. Az emberek félnek, nem érekli őket, túlságosan lefoglalja őket az ámuldozás, vagy egyszerűen csak valami hátsó szándékuk van, és emiatt nem érdekli őket semmi más, amit mutatni akarok. Te vagy az első, akit így tudok tanítani. Nem rossz dolog ez, csak kiábrándító. - tette hozzá futólag.
Következőnek egy kósza csettintéssel halvány fénnyel világító, sötétkék, csillámló felhőt hívott az arca elé. A holdpor ugyanúgy világított, mint mindig, ám a sötét szobában most valahogy mégis meghittebbnek, magasztosabbnak tűnt, mint kint a tűző napfény alatt. Gerard gyorsan el is oszlatta, mert elkezdte égetni a szemét.
- De szeretek másokat tanítani, főleg mert közben magam is rengeteg mindent tudhatok meg. A néhai Köderdőben például senki sem gondolta volna, hogy a holdimák másolhatóak. És nem is olyan régen ez az apró kis gondolat fölényt adott nekem egy összecsapásban. Még a legjelentéktelenebbnek tűnő információk is ilyen értékesek. Csodálatos, nemde? - legyezte a maradék port oldalra, ahogy eloszlott, majd várta, hogy Letitia is próbálkozzon meg vele.

Sajnos nem gondolkoztam annyira tudásdémonként, hogy óriási c sodának lássam az információ erejét, de nem akartam letörni Gerard egyértelmű lelkesedését. Voltaképp sosem álltam, meg csodálni a következményeket, amiket egy-egy új információ birtoklása okozott, csupán elégedetten konstatáltam, amikor a dolgok a kedvem szerint alakultak, majd tovább is léptem. Azon viszont csodálkoztam, hogy senki mást nem tudott idáig tanítani, így pedig én lettem a kísérleti patkány. Nem derogált a pozíció, hiszen nem az alkalmazottam volt, de azért meglepett.
- Szerintem eddig akkor nem a megfelelő körökben mozogtál. A Nachtrabeneknél bizonyosan nagy sikert aratna, hogyha elkezdenél nekik varázslatokat mutatni, és sok elméleti kutatómágus is örömmel venné a közreműködésed. Azon persze nem csodálkozom, hogy a parasztokat inkább lenyűgözted, de nem bizonyultak jó tanítványnak.
Ez után az új varázslatra koncentráltam, amely most nem valami démoni bűbáj volt, hanem Gerard holdpapként elsajátított egyik trükkje. Már korábban is érdekesnek találtam a gyógyítását, ez pedig valami csillmáló por szerű dolog volt, amelyet hamar el is hessegetett maga elől.
- És ez a varázslat mire jó? - kérdeztem mikzben én is megidéztem magam elé a levegőbe. Gyerekjáték volt. Ruby odamászott, hogy megszagolja, de rögtön utána arrébb is ugrált. Nem tetszett neki. - Hogy adott előnyt, hogy tudtad, hogy másolható? Mellesleg nem tartod istenkáromlának, eretnekségnek, vagy valami hasonlónak, hogy én, aki nem hiszek Holdanya létezésében csak így használom a varázslatokat, amik elméletben az ő ajándékai?

Picikét mintha túlságosan lázba hozta volna a kedves lányt, mert úgy kezdte el szórni a kérdéseket, hogy alig tudta őket Gerard észben tartani. Magában mosolyogva konstatálta, hogy Letitiának igaza van, ilyen tanítványa ezelőtt még nem volt. Egy könnyed mozdulattal megvakarta az állát, ahogy összeszedte a gondolatait.
- Ez egy átok, ami körbeöleli az áldozat fejét és égetni kezdi a szemét és tüdejét. Nem ez az egyetlen ilyen holdima, s nem is olyan régen, amikor megvívtam egy másik sötét tündével, aki a hold művészetét használta olyan mágiát állított velem szembe, amit nem ismertem. Ám le tudtam másolni, hasonlóan ahogy te az én igéimet. Ezzel kerültem fölénybe. Ha nem tudtam volna, hogy másolhatóak, sosem próbálkoztam volna meg vele.
Nagyon érdekes kérdés volt, amit Letitia említett. Gerard úgy gondolta, a lány azért gondolt azonnal istenkáromlásra, mert a holdpap hallatán akarva akaratlanul azokra a papokra asszociált, akik a Katedrálisban és a Nagytemplomban szolgáltak. Ők egész biztosan istenkáromlásnak vennék, ha valaki az egyik igéjüket csak úgy ima nélkül másolná le.
- Én a tudomány embere vagyok. Nem pedig egy inkvizítor. - jelentette ki határozottan - Hittel bírni nem egyenlő azzal, hogy hátat fordít az ember a nyilvánvalónak és letagadja a tényeket. Ha kiderülne valami megrázó, abszurd igazság, elsők közt lennék, aki továbbadja azt az ifjabb generációnak. Ugyanakkor... - mosolyodott el - ...nagyon furcsának tartom, hogy pusztán abból, hogy a holdimákat le tudod másolni, rögtön azt a következtetést vontad le, hogy az istenem egyáltalán nem is létezik. - ez már korábban is feltűnt neki, amikor a holdhitről beszéltek, hogy Letitia milyen furcsállóan állt hozzá - Nem vagy túl nagy rajongója a vallásnak, nem igaz? - kérdezte meg tőle bármiféle köntörfalazás nélkül.

Nagyon érdekes játék volt és nagyon sokat lehetett belőle tanulni a mágiáról, illetve a kis állatok játékosságáról. Érdekes volt, ahogyan a két ismerős titkolózott, de még is volt egy kellemes melegsége az írásoknak. Jó volt olvasni nagyon. Sajnálatos, hogy félbe szakadt, de meg esik az ilyen, ne is búslakodjunk, osszunk finomságokat.

Jutalmatok a jól megérdemelt 100Tp és még néhány finomság. Gerart egy Vassal gazdagodik, Laetitia pedig, hogy lássa Holdanya nagyságát, Holdezüstöt kap.