[Azonnali] Secret Santa 2023

Mélyen tisztelt nagyérdemű! A mai nap egy igen közönséges történetet fogok elmondani nektek. Azért, remélem, mégis el fog érni a szívetekhez, pont azért, mert közönséges. Aki úgy gondolja, unatkozni fog, most nyugodtan távozhat. De aztán éntőlem távozhat előadás közben is, istenemre mondom, nem sértődöm meg. No, senki? Jól van akkor hát.
Hogy miért is közönséges ez a történet? Közönséges, mert szerte e világon százakkal, ha nem ezrekkel előfordulhat, sőt, az is lehet, hogy tízezerszámba megy. Sajnos kegyetlen világunkban mind a mai napig nagyon sok az… Hogy mondja? A józan ember? Na, hát néha az is sok, kiváltképp, hogy egyesek szerint abból már bőven sok, ha egynél több van, de nem éppen erre gondoltam. Hogy mi? Sok a sáska? Hát, bizony, az elmúlt tavasszal a termény nagy része elveszett miattuk, hogy az ördög vinné vissza őket oda, ahonnan szalajtotta… Na de, na de. Elfelejtem itt magamat. Ezen a napon nem volna szabad ilyen ocsmány gondolatokat a számra vennem, nemhogy a számra vennem, de még gondolnom sem. Nah, mindegy is. De nem, nem a sáskákra gondoltam. Hanem arra, hölgyeim és uraim, hogy rengeteg az árva gyermek.   Egy ilyen gyermekről fogok hát most mesélni.
Hogy történetem Délen vagy Északon játszódik, nem árulom el, ugyanis a történet szempontjából a legkevésbé sem fontos. Kis hősünk, bizonyos Albert, egy hat telet megélt kisfiú. Otthona élete nagyobbik részében az árvaház volt, mivel anyját a születésekor vesztette el, apját meg egy háborúban. Na, nem katona volt az apja, hanem a katonák áthaladtak a falujukon, s ő pedig hősként védelmezte a családját. Ám erre Albert nem emlékezett, mivel ekkor még csak pólyás kis csecsemő volt. Az asszony, aki addig nevelte, meg egymaga már nem tudta ellátni, így nem maradt más, csak az árvaház.
Nem volt rossz hely az Albert számára. Azt lehet mondani, hogy a lehető legjobb hely volt arra, hogy az életre tanítsa. Az összes gyerek verekedett az összes többivel, az ételt, ami olykor volt, olykor kevésbé, a legtöbbször az erősebbek elvették a gyengébbektől, és, hát, kitalálhatja a kedves közönség, hogy kedves Albertünk nem a legerősebb kis ifjoncok közé tartozott… Bizony ha jött volna egy erősebb szélfuvallat, az menten elrepítette volna őt, a csontjai szinte zörögtek. Ám béketűrő fiú volt ez az Albert, így nem akadékoskodott, amikor néhány bordaigazító rúgás és pár hajszál eltávolítása után még a földre esett ebédjét is elvették tőle. Emiatt aztán nem is igen hízott az árvaházban töltött évei alatt.
Egykoron aztán, amikor Albert már elég idős volt ahhoz, hogy a történtekre később emlékezzen is – ekkor volt, ugye, hatéves, tán emlékeznek, ahogyan az imént mondtam –, ismét elérkezett a karácsony szent ünnepe. Albert nagyon sokat törte a fejét, mit kívánjon, mit kérjen. Mit gondol a nagyérdemű, mégis mit kívánhatott ez a fiú? Elegendő ételt, italt? Kiváló ötlet, kérem, ám ki kell ábrándítanom, Albert nem ezt kérte. Visszajusson a családjához? Még ezt sem… Azt hiszem én, Albert igencsak okos fiú volt, és tudta, hogy a lehetetlent szabad kérnie, de azért csodát ne várjon.
No de, mit is mondok, hiszen mégis egy csodát kért Albert. Ám egy igen apró, kicsiny, mondhatni, szerény csodát.
Ahogyan karácsony estéje előtt az ágyába kuporodott, és kis, vékony takaróját összehúzva magán kinézett az ablakon a hold derengő kékes fényére, az alatta csillogó hótakaróra, amely fölött egyre szállingóztak a tiszta pelyhek, akár valamiféle túlvilági fátyol, Albert összetette két kis fázó kezét a takaró alatt, és annyit kívánt, hogy ezt a csodát valahogyan megőrizhesse. A hóesés oly gyönyörűséggel töltötte el a lelkét, hogy biztos volt benne: bárki, aki ezt látja, annak szíve megmelegszik. És Albert boldogságot akart adni az embereknek. Nem magának kérte, tisztelt uraim és hölgyeim. Másoknak akarta ezt a szépet megmutatni. No persze őmagának is nagyon tetszett a dolog, és félve, halkan azt is hozzátette, hogy azért jó lenne, ha saját maga egyedül is elnézegethetné néha a hóesést, ha nem túl nagy kérés.
És hát, tudják, ugye, hogy az Úr kedveli az ilyen jó szándékot, a szerénységet, az alázatosságot? No, hát bizony Albert kívánsága teljesült is.
Lelőttem a poént, azt mondják? No, ne méltatlankodjanak, kérem, hisz még nem mondtam el, hogy hogyan!
Másnap, amikor Albert kinyitotta, majd megdörzsölte, majd megint kinyitotta a szemét, tekintete előtt a hóhullás szikrázó képe elevenedett meg ismét… Merthogy hát kendtek is biztosan dörzsölték már meg a szemüket, és láthatták, hogy olyan, mintha millió hópehely ugrálna a szemünk előtt, nem igaz?
No, csak vicceltem, nem csak ennyi történt! Szép kis történet is lenne… Albert tekintete idővel kitisztult, és készült is, hogy kikeljen az ágyból, de előtte még összedörzsölte a kezeit, hogy egy kis életet leheljen beléjük. Elég zimankós idő volt, így hát hideg volt már este is, és ez reggelre sem javult túlzottan. Ahogy pediglen az ujjai egymáshoz értek, módfelett furcsa dologra lett figyelmes – a jobb mutatóujján valami hideg fém volt!
Egy gyűrű volt az, biza. Nagyot nézett Albert, és gyorsan eldugta a kezét a takaró alá, nehogy a többiek meglássák. Hiszen, ha látják a gyűrűjét, biztos el akarják majd venni.
Nem fért a fiú fejébe, mégis honnan pottyant az ölébe – azaz az ujjára – a gyűrű. A nap folyamán lopva rá-ránézett, de semmi furcsát nem talált. Egy igen egyszerű gyűrű volt, kicsit kopottnak is nézett ki, de nem tűnt olyannak, mint ami ezüstből vagy aranyból van – azon egyszerű okból kifolyólag, hogy szinte teljesen fekete volt. Olyannak tűnt, mintha valaki dédmamája idejében is régi lett volna már. Ám ettől még az övé volt, és nagyon félt, hogy észreveszik.
Kérdezhetik, hogy hát miért nem vette le és rejtette el azt a gyűrűt? Igen ám, ez Albertnek is eszébe jutott, nem volt ő buta fiú ám! A gyűrű azonban, ahogy feszegette, gyűrögette, meg se mozdult! Az ujja már nagyon fájt, az a fránya fémdarab pedig csak kapaszkodott bele!
Dobogott is a szíve, amikor reggel meg kellett mutatni az asszonyoknak a körmeiket, hogy lássák, jól megmosták-e. Most látni fogják a gyűrűt, gondolta rettegve… elveszik, őt pedig megverik, hogy honnan lopta, pedig hát nem lopta sehonnan, vagyis ha máshogy nem, akkor talán alvajáró és úgy szerezte. De hát már azért is ő volna a hibás, amiről nem is tud?!
Amikor Vilma néni elért őhozzá az ellenőrzésben, és végignézett remegő kezein, csak ennyit mondott:
- Jól van, szép!
És máris a következő fiú kezét mustrálta, majd a következőét.
Albert levegő után kapkodva pislogott. A kezét bámulta, amin tisztán láthatóan ott ékeskedett a fekete gyűrű. Vilma néninek nem volt ám a legélesebb szeme kerek e világon, de arra aztán volt szeme, hogy a legkisebb rendetlenséget is észrevegye a gyerekek ruháján, arcán. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy el volt rendelve, a legkisebb gyűrődést, a legapróbb koszfoltot is észrevette! A gyűrűre viszont nem rebbentette meg a szeme pilláját se.
Ebédkor Albert próbaképp kitette a többiek elé a kezét, és meglengette kicsit, ám ekkor sem vette észre senki a gyűrűt.
Innentől Albertnek igen jókedve lett a nap hátralévő részére. Nem is értették, mi történt vele. Megkergültél?, kérdezték.
Albert az estére megbarátkozott a gyűrűvel. Az ágya szélén ülve lefekvés előtt próbaképp megforgatta kicsit oldalra… és ekkor, képzeljék el, mi történt? A gyűrűből fehér pelyhek kezdtek alászállingózni!
Bizony, hópelyhek hullottak le a takaróra. Albert, ha hiszik, ha nem, pont ilyen ábrázattal bámulta, mint ahogyan kendtek néznek most rám. De ott voltak, a takarón ott is maradtak úgy egy percig, amíg el nem olvadtak. Ha alátartotta a kezét a pelyheknek, érezte is őket. Ekkor persze gyorsabban olvadtak el, mert bár Albert keze általában elég hideg volt, a takaró mégis hűvösebb volt nála.
Albert kacagott a boldogságtól! Hiszen ezzel a gyűrűvel megmutathatja bárkinek a hópelyheket, amikor csak akarja.
Igen ám, de a gyűrűt nem látta senki rajta kívül! És a hóesést sem, mert bizony ezt is kipróbálta a mi Albertünk. Az asszonyok és a gyerekek előtt is próbálgatta a trükkjét, de mintha csak a puszta kezeivel hadonászott volna a levegőbe.
Azt gondolta a kedves közönség, hogy a csoda csak eddig tartott? Nem bizony… Mert egy héttel karácsony szent ünnepe után egy házaspár kopogtatott az árvaház kapuján. Ők maguk hiába próbálkoztak már sok-sok esztendeje a gyermekáldással, az Úr ezt nem adta meg nekik. Az asszony meg volt róla győződve, hogy azért, mert nekik más, elveszett gyerekeket kell segíteniük… Igen, jól sejtik, a kiválasztottjuk pedig nem lett más, mint a kicsi Albert! A gyűrű mellé  egy új családot is kapott…
Az első nap, amikor náluk volt, levest és húst is adtak neki, ám nem is bírta mindet megenni, hisz nem volt az ő gyomra ilyen fenséges lakomához szokva! Szégyenkezve, sűrű bocsánatkérések közepette kérdezte, meg lehet-e később enni az ételt, mert félő, hogy ha folytatja, kidurran a hasa. Meglepetésére az asszony csak nevetett, és azt mondta: Hejj, kisfiam, pedig még a desszertet nem is láttad!
Albert egészen okos fiúnak gondolta magát, ezért igencsak megszeppent ezt hallva. Nem akarta bevallani, még magának sem, nemhogy újdonsült anyjának, hogy nem tudja, mi fán terem az a desszert.
Mint kiderült, a desszert egy kisebb tálcán felszolgált barna sütemény volt, édesen illatozva, gőzt árasztva, és még valami olyan illatot, amilyet Albert sosem érzett még.
- Na, ezt a fahéjas tekercset megkóstolod még? No, csak egy falatot, aztán elrakom holnapra! Látni akarom, hogy ízlik.
Albert nézte, nézte a süteményt, majd az történt, ami miatt már párszor igencsak megjárta eddigi rövid élete alatt: egy sugalmazást érzett a lelkében, egy késztetést valamiféle oktalan cselekedetre. Éppen ezért pont ezt az alkalmat választotta arra, hogy a gyűrűjét újból kipróbálja.
Keringőztek alá a fehér pelyhek a süteményre, s szakasztott olyan látvány volt, mint amikor az utat éppen kezdi belepni a hó.
És az asszony összecsapta a kezét, arcán csodálkozással, majd nevetni kezdett.

Hát, kedves hölgyeim és uraim, a történetemet itt és most befejezem. Na, rájöttek-e, hogy mi is történt? Bizony, kedves Albertünk csodáját csak az láthatja, akinek a szíve nyitott rá. Így az új szülei, akik szeretettel fordultak felé, látták az ő apró kis meglepetését.
Hogy a kisfiú élete milyen irányokba kanyargott tovább, azt mindenki döntse el magának. Ki tudja, micsoda kalandokat fog még átvészelni a kedves kis Albert? Még az is lehet, hogy később elmesélek még egynéhány dolgot, ami véle esett... Most hát pedig jó éjszakát kívánok a közönségnek. Próbálja ki mindenki a mai ajánlatot, a fahéjas tekercset, mert bizony tényleg nagyon ízletes! (Még a hópelyheket is láthatják rajta, lelkemre mondom! No, az is igaz, hogy az valójában apró cukor, na de hát majdnem pont úgy néz ki, mintha Albert gyűrűjéből hullott volna alá a hó reá!) Ez után a – süteményhez hasonlóan – erősen édes kis karácsonyi történet után mindenkinek jó étvágyat és éjszakát kívánok!

Alberich színpadiasan meghajtja magát közönsége előtt, majd megtapsoltatja őket. A közönség csontjai engedelmesen kopognak, ahogy élettelen kezeik egymáshoz érnek. Arcán még mindig ott a mosoly, ahogy enni kezdi az utolsó megmaradt fahéjas tekercset. Kevésszer árulnak ilyen finomat, ez ocsmányul jó vásár volt.
Az ízek vidámságot adnak, ez is egy ajándék, akárcsak az ablakon kívül szállingózó hó. Milyen jó is belülről nézni, és szerencsére a mai nap is van szállás a feje fölött. Igaz, az csak egy elhagyatott, magányos ház, ahol maga rakott tüzet, de hát olyan szerencséje se lehet mindenkinek, hogy ezen a napon ilyet talál, nem?
Furcsa dolog a magány. Ezekben a percekben kicsit Albert volt, s bár a történet meglehetősen kiszámítható és talán unalmas volt, mégis szívesen lett volna benne. Szívesebben, mint ebben a hűvös épületben egymaga.
Na, de nem mindennap lesz ilyen. Az élet megy tovább, most is csak még egy esztendő forgott le, vagy fog hamarosan, és ha még egy kicsit vár, és még egy kicsit, meg mégannyit, akkor újra eljön a tavasz. Ahogy eddig is.
Leheveredik és megpróbál lehetőleg semmire sem gondolni, ez általában működni szokott, ha el akar aludni. Aztán persze néha felettébb csúnya dolgok kergetik álmában, de hát azzal majd akkor foglalkozik, ha eljutott odáig.
Ezúttal nem álmodik semmit, vagy ha igen, akkor annak az emlékét valami elsöpri. Meglepően erősnek és pihentnek érzi magát, ez egy áldásos nap lesz!
Készül is rá, hogy kipattanjon hevenyészett, hűvös ágyából, ám ahogy összedörzsöli előtte a kezeit, valami fémet érez a jobb mutatóujján…


Név: Pehelygyűrű
Leírás: Egy pehely könnyedségű gyűrű, mely kopott, feketés, közönséges külsővel rendelkezik, ám, ha megforgatja valaki az ujján, hópelyhek szállingóznak belőle. A pelyheket ebben a változatban mindenki látja, és érezheti is, ha a hópelyhek ráhullanak. A gyűrű alkalmas lehet előadások alkalmával, esetleg ha harcra kerül a sor (de miért kerülne erre sor egy békés nekromanta esetében), az ellenfél megzavarására, mert hát ki számít arra, hogy ellenfele keze hirtelen havazni kezd?

Még ezen az estén is zsúfoltak az utcák a városban. Házas- és szerelmespárok, szülők és gyermekek vonulnak valós vagy hamis mosollyal az arcukon, frissen vásárolt tárgyakkal vagy élelmiszerekkel a kezükben, és bármennyire is próbálod magad előtt, a földön tartani a tekintetedet, néha felnézel, és ahogy látod őket, ökölbe szorulnak a kezeid. Sietve lobbansz végig mellettük, köpenyeddel véletlenül meglibbentve egy kisgyermeket, aki megilletődötten pislog utánad. Nincs jó kedved, tudod, hogy az ünnepi éjszakák még nehezebbek, mint a többi. Azért, mert az egész világ hirdeti ilyenkor, hogy valami más. Máshogy kell lennie, jelzik a díszek, a fények, az illatok, a nyüzsgés, azt hirdetik: légy boldog. Pedig a keserű sorsok nem változnak egyszeriben jóvá csak azért, mert ez a nap eljön.
Nem hozza vissza ez sem, amit elvesztettél.
Dolgod végeztével s a nap lementével végre sikerül elbújnod előlük. Próbálod elfelejteni önfeledt mosolyuk, az édességek émelyítő illatát, a zenebonát, mely nem neked szól.
Reméled, hamar eltelik majd az éjszaka. Csendes, sokszor ismételt, mély, sötét meditációval várod a tudatlanságot.
Ehelyett ismét Freya arcát látod.
Mintha az első pillanattól fogva tudná, hogy ellenkezni fogsz. Tudja, mennyire eleged van belőle, a bűntudatból, a tüskés karmokból, hogy ezerszer is megbántál mindent, hogy úgysem tudsz mást mondani, mint amit az előző alkalommal, és azelőtt, meg azelőtt. Kinyúl feléd, a kezeivel, a tudatával, ujjai, szándéka finoman cirógatja az arcodat, a lelkedet. Hangja ismerős és új is, egyszerre suttogás és meleg, rezgő hang, szinte ének, Freya hangja, de nem csak az övé, valaki vagy valami másé is.
Ne félj, zúgja a hang. Vagy azt mondja, ne fájj? Ám zaklatott lelked nem tudja eléggé becsukni a szemét az emlékek elől. Újra látod, ahogy elveszíted őt, újra hallod magadat ostorozó szavaid, látod a meg nem történt valóságot, ahogy megmenthetted volna, látod magatokat az őstündék világában, ahol lehetnétek, ha valami, csak egy egészen apró valami, ha minden másként alakul. Látod, ahogy kisgyermekként szaladtok a smaragd mezőn. Hideg szél dermeszti a könnyeket az arcodra.
Tél van. Vagy legalábbis fagy van körülötted, hunyorognod kell, ahogy erősen és kíméletlenül az arcodba csap egy-egy fuvallat. Erősen meg kell vetned a lábadat, hogy el ne ess. Bár miért is ne? Ösztönből küzdesz ellene, de olyan szívesen engednéd, hogy csak hanyattfekszel ott.
De mégis ellenállsz és behajlítod a térdeid, megőrizve egyensúlyodat.
Valami mozdul. A kavargó hó mögött egy árny surran, színe beolvad a háttérbe, fehér bundájával szinte észrevétlen lenne, de ő azt akarja, hogy észrevedd. Egy fehér róka az, hegyes orrával, éles szemeivel közelít feléd, és mielőtt hátrálni tudnál, körbemegy a lábaidon, kissé hozzásimulva az egyikhez, majd elsiet egy fa mögé. Érzed, tudod, hogy hív, és mielőtt gondolkodnál, a lábad megindul. Talán nem is te mész. Talán lebegsz, repülsz. Hátradőlsz a tudatodban, akár egy karosszékben. Tájak suhannak el mellettetek, az évszakok mintha a percekkel változnának, a dús, zöld lombkoronát aranyra és vörösre váltják a pillanatok, majd mindez ismét lehull, ahogy a hó is, és a fehér róka pedig beleolvad. Ugrik egyet és orral eltűnik egy nagyobbacska hókupacban.
Tarts ki. Mindig. Értük. – zizegik a levelek – ismét tavasz van, s egy kertben ülsz, orrodban a rózsák erős, átható illatával. Egy asztal terem eléd, teáscsészékkel. Két személy, akik menedéket adtak neked. Két déli. A kétségek nem akarnak megszűnni. Miért tették? Mi okuk volt rá? Keresed a hátsó szándékot, és a kiutat, mert nem lehetsz itt mégsem biztonságban, ez nem a te helyed. Hol van a te helyed?
Freya mosolya. Ártatlan, zavartalan, vidám. Yrsil mosolya. Szemtelen, nyugodt, fiatal és ősi. Kys mindentudó okoskodása és felháborító vigyora, amint megforgatod a szemed az irányába. Nem tudod letörni a lelkesedését. Nem tudod letörni a lelkesedésüket.
Barna, laza tincsek alól felsejlő félmosoly. Büszke, talán szemtelen. Őszinte?
Megvédett. Vigyázott rád, amikor nem hitted, hogy bárki fog.
Képét felváltja a kis, fekete fürtös gyermek, amint rád mosolygott. Szétfoszló figyelmét egy jó időre lekötötte a gyűrűd. Most is nála van. Látod, ahogy a szobájában fekszik a kiságyában, anyja figyelő tekintete mellett, s pakolja egyik kezéből a másikba. Az anyja emlékszik rád – ottléted lenyomatát érzed a szobában, a folyosókon, az ajtón, amely mögött az ágyad volt. Nem volt azóta ott senki, de amikor elmennek mellette, rád gondolnak. A szolgálók is. Találgatnak, ki lehetsz, furcsa, ijesztő, érdekes vagy számukra, pletykálnak rólad. Valamelyik pletyka közel jár az igazsághoz, valamelyik egészen vad ötlet. Szád sarkában egymással viaskodik a megvető rándulás és a jóleső mosoly.  
Fontos vagy nekik. Kockáztatnak érted és vigyáznak rád.
Rád nem kell vigyázni, lököd arrébb a képeket, és egy pillanatra ismét csak egymagad állsz a hóviharban. Nincs szükséged rájuk – ha lenne, gyenge volnál, és láttad, ezren látták, hogy annak mi lesz a vége. Veszteség. Elég volt belőle.
Veszteség. Mindenki veszít. Folyton ez történik, ahogyan folyton jön valami új is. Tudod, hány gyermek születik ebben a pillanatban?
Nem érdekel téged, mit mond, be akarod zárni a tudatod ellene. Elfordulsz és az ellenkező irányba indulsz, bár a hang nem szemből jön… a hang nem jön sehonnan, mert a hang nem is teljesen hang. Benned van, a gondolataid közt. A tudatod szálai közt oson, együtt a meneküléseddel.
Ahogy megfordulsz, a fehér rókával találod szembe magad ismét. Megforgatod a szemeidet.
Ő mennyit veszített? Tudod-e azt? Valamennyit tudsz belőle, de nem mindent. Annál többet veszített. És még fog is.
Most jön a „de”. Várod, szinte legyőzötten, a vállaid rázkódni kezdenek és könnyeid ellenére mosolyra húzódnak a te ajkaid is. Nem is kell mondania, nem kell már folytatnia a mondatot. Hisz tudod.
Rengeteg mindent elveszített, és mégis elfogadja az újakat, akik érkeznek az életébe. Amilyen te is vagy.
Egy pillanatra a vihar mintha legyűrne, de nem a hideg szellő az – épp ellenkezőleg, forró, szinte éget, millió színnel lángol, és ha tovább néznéd, talán meg is vakítana. Yrsil emlékei közt vagy, látod magadat, a sok-sok szín közül néhány te vagy. Néhány a múltban, néhány pedig a jövőben. Ki tudja, igaz-e, amit látsz pontosan, talán így lesz, talán nem.
A teáscsésze az asztalon, a rózsakertben, kissé megremeg, a tea felszíne táncol. Hasonlít a már megtörtént eseményekre, szégyenteli hálád, hitetlenséged újra felsejlik a pillanatokban, de már nyugodtabb vagy. Az a valaki, aki ott ül velük, közéjük tartozik. Bőre színe sápadt, ahogy a tied valójában; szemei örvénylő lilásak, szürkék, ahogy a tied valójában. Az átkoddal együtt vagy teljes és most nem rejted el előlük és senki elől. Talán így lesz, talán nem.
A döntés a kezedben van.
Enyhe szúrást érzel a tenyereden, és ekkor jössz rá, hogy eddig mindvégig ökölbe szorítottad a kezeidet.
Széttárod az ujjaid, és egy kocka pihen a tenyereden.
Fújtatsz egyet – a kocka véletlen, nem a te döntésed befolyásolja, mi történik, csak játszik veled, éppen úgy, ahogyan az egész világ tette már jó ideje…
De már azzal is döntesz, ha elgurítod.
A szél kifújja arcodból a hajadat. Most nem bántó, inkább simogató.
Megfordul a fejedben, hogy bármit is dobsz, rajtad múlik, hogyan értelmezed az eredményt… Lépned kell valamerre, ám a kocka nem fog kényszeríteni. Irányt mutat.
Egy mosolyt jelenik meg az elméd hátuljában. Elégedettség.
Mit teszel, Alicia?



Tárgy:
Név: A hold kockája
Leírás: Egy nyolcoldalú kocka minden oldalán a hold fázisaival. Amikor dobnak vele, a dobott mennyiségnek megfelelő manamennyiséget tölt vissza. (Semennyi, negyed/fél/1 manapont. Ha az érték átlépi az egészet, akkor kap a játékos +1 manapontot.) Körönként kétszer lehet dobni vele, játékonként pedig maximum háromszor használható, utána egy éjszakára van szükség, hogy újratöltődjön.

A jeges szél ridegen simít végig az arcán, ahogy vékony kis teste a hóba zuhan. Aisling azt mondta még régen, hogy óvatosnak kell lennie, mikor melegséget érez a fagyban, viszont hiába igyekszik felkászálódni, a hideg oly mélyen fészkel csontjaiban, hogy gyenge izmai nem tudnak felébredni a zimankós révületből. Frusztrált. Dél csak pár tucat mérföldre lehet innen, és mégis most kell feladnia a harcot. Ropogás. Nem az emberek végeznek majd vele, hanem maga a természet. Tanítója sokat mesélt arról, hogy mégis milyen kegyetlen tud lenni Veronia, de most valahogy mégis úgy érzi, hogy ez a hideg ölelés olyan lehet, ahogy egy anya öleli a haldokló gyermekét. Milyen lehet egyáltalán, ha az embernek van édesanyja? Szédül. Csönd. Nincs már itt, nem létezik. A kör bezárul.

Ahogy kinyílnak szemei, orrát valami édes simogatja meg. Fűszerek? Erdei fahéj, áfonya, valami olyan, amit nem ismer. Bor? Igen, talán bor. Aisling ivott néha. Egy meleg szobában van, ami bár kissé nyirkos, mégis hívogató. Öreg, görnyedt alakot lát a tűzhelynél, hosszú fekete ruhát visel.

- H...hol vagyok? - szól vacogva. Igyekszik zabolázni rázkódó fogait, de nem sikerül.

Az eddig tűzhely mellett álló férfi megfordul, majd odalépked mellé lábában kis sántítással. Hosszú fekete ruhája földig ér, deréktájt pedig kenderkötéllel szorította meg magán a viseletet. Jóindulatú, öregebb vonásai vannak, egyik szemében pedig valamilyen kis üveget szorongat. Lencse? Ez a kifejezés ugrik be számára.

- Möddorfban, fiam. Majdnem halálra fagytál odakint, botorság volt ilyen hidegben utazni. - korholó tekintete meglágyul, puha tenyerével végig simítja fejét, szarvát. Hideg félelem fut végig testén. Nincs rajta a sapkája, Aislingnek megígérte, hogy mindig rajta lesz. - Nem sokára kész a forraltbor. Az jól felmelegít majd, de javaslom, hogy holnap reggelig ne indulj el.

Szemével az öreg hályogos tekintetét figyeli. Annyira vakítónak, olyan fájó, maróan bűntelennek hat... Még úgy sem bántja, hogy szarvai vannak! Tudja egyáltalán, hogy kivel van dolga vajon?

- Nem félsz tőlem? - kérdezi reszkető hangon, és megérinti a szarvakat, amik a fejéből állnak ki.

- Dehogy! Miért félnék tőled? Csak egy gyermek vagy. Urunk születésének napján pedig nem illendő egyébként sem az ellenségeskedés. - az öreg kezek ismét végig szaladnak szarvain. - Norbert atya vagyok. Téged hogy hívnak?

Atya! Teste összerázkódik a szavaktól. Az atyáktól, nővérektől félnie kell. Ezek azok a szörnyetegek, akik a fajtársait levadásszák, megkínozzák, végül pedig meg is ölik. Szemei táncolni kezdenek a szobán, az ajtót keresi. Szöknie kell, szaladnia. Meg fog halni, ha itt marad! Csapda! Tekintete találkozik az öregével, aki még mindig szelíden mosolyog csak rá. Pár feszült pillanatig méregeti, majd végül kihúzza magát, száját válaszra nyitva.

- Dylan Blackwood vagyok. - szavai továbbra is töredezettek, még mindig reszket, de most már nem a hidegtől. A félelem teszi ezt, s az a fájó szikrázó fény, ami az öreget szegélyezi.

- Dylan! Ez elf név, igaz? Valahol az erdő környékén születtél újra? Egy elf tanított téged? - az öreg egyre sebesebben beszél, de nem a rosszindulat szól belőle, hanem a kíváncsiság.

Vizslatja a férfit, próbál tanulni a látottakból. Ilyen hát a papok viselete, fekete, nem olyan igazán díszes, lábig érő. Vajon azért nem övvel van kötve, mert nem elég tehetős? Esetleg ez is a papok által viselt divat része? Félelme tompul, helyette a kíváncsiság terpeszkedik szét lelkén.

- I...Igen, elf volt az édesanyám. - ahogy kimondja, elgondolkodik kicsit. Egy anya olyan lehet, mint Aisling volt neki? A démonoknak nincs anyja, de akkor neki mégis volt anyja? Vajon mi lehet most vele?

A férfi csak szórakozottan mosolyog rá, és elfordul tőle. Pár pillanat múlva cserépbögrével tér vissza, amiből valamilyen forró folyadék gőzölög. A kezébe nyomja, de még mielőtt inni kezdhetne, az öreg vigyázóan rászól.

- Csak lassan! Nagyon forró ám. - másik kezében hasonló ivóedény, bajszos szájához emeli, és nagyot kortyol belőle. - Nagyon szerencsés vagy ám, hogy démon létedre van anyád. A legtöbb fajtársad egész életét egyedül tölti, meg sem ismerve a szeretet fogalmát. Mondd, Dylan, te tudod, hogy mi az a szeretet?

Szeretet... A legtöbb dolog megfogható. Valami fehér, valami fekete. A szeretetet nem lehet megenni, nem lehet megérinteni. De az emberek hisznek benne, hogy mégis ott van. Nem tudja, hogy milyen is a szeretet, de csak arra tud gondolni, amikor Aisling bekötötte a kezét. Szánalom vagy szeretet? Olyan sok érzése van az embereknek.

- Nem tudom. - majd habozva folytatja. - De szeretném tudni, nagyon jó dolog lehet a szeretet. Sokat mesélnek róla.

- Ez a szeretet. - mondja a férfi a bögrére mutatva, majd végig simítja fejét újra. - És ez is szeretet. De az is szeretet, amikor behoztalak a hóból.

Furcsállva figyeli az öreget, nem érti teljesen, hogy miről beszélhet. Ezek a fogalmak oly nehezek számára, talán csak nem élt még eleget ahhoz, hogy igazán megértse, hogy miről is beszélnek az emberek. Nem. Ezeket a dolgokat az emberek sem érthetik igazán jól.

- Akkor szeretsz engem, igaz? Úgy is, ha démon vagyok? - kíváncsi tekintete a férfire fordul, majd bátortalanul belekortyol a borba. Édes, mint az erdő méze, mégis fűszeres, mint a vadhagyma.

- Téged? Igen, szeretlek. Minden embert szeretek, Dylan. A benned lévő bűnt viszont nem szeretem, sőt, gyűlölöm. - szelíd mosolya elkomorul, de tekintete még így is nyugtató marad. - De bennem is van bűn, a többi papban is. Az is bűn, hogy minden fajtársad tűzre vetnénk, pedig csak nem értünk titeket. Én azt vallom, hogy ti is az Úr határtalan kegyelmének a bizonyítékai vagytok, de ha ezt a testvéreimnek elmondanám, lehet, hogy engem is megbüntetnének érte.

Az Úr. Hallott már az emberek Istenéről, de nem sokat tudott meg eddig róla, hiszen Aisling nem tisztelte őt, mástól pedig nem igazán tudott erről tanulni. Ismét kortyol az italból, kellemes meleg uralkodik el teste felett, észre se veszi, hogy az ágyba visszacsúszik.

- Dylan, érdekel téged, hogy minek van a napja ma? - az öreg szelíd szemei a tűzbe merednek, majd visszafordulnak rá.

Hangtalan bólint, a bágyadtság teljesen átjárja a testét a bortól. Norbert atyára pillanat ismét, most érzi először azt, hogy a belőle áradó fény nem égeti, hanem melengeti. Az álom ismét hívogatja... Most nem haldoklik, a jelen nem úgy öleli magához, mint egy haldoklót. Igen... Ilyen lehet, amikor valaki nagyon szereti őt. Ilyen lehet egy anya karjaiban.

Hilde von Nebelturm esete