Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Burkhart von Nebelturm
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Nebelturm
Nem: Férfi
Kor: 34
Kinézet: Nagyjából hat láb magas, ereje teljében lévő férfi. A sok tornának és kiképzésnek eredményeként kitűnő fizikummal rendelkezik, amit definiált izomzata kiválóan tükröz. Rakoncátlan tincsei a vállán pihennek, csak harchoz fogja össze őket. Piros pozsgás arcán egy heg éktelenkedik, melyről sűrű szakálla és mélyen ülő, kék szemei rendszerint elvonják a figyelmet. Kényelmesen érzi magát páncéljában, amit egy ütött-kopott utazó köpennyel egészít ki.
Jellem: Alapvetően jókedélyű vámpír. Szeret nevetni és kedveli a humor legtöbb formáját. Mindenkivel egyaránt barátságos és közvetlen. Nyitottsága miatt könnyű kiismerni, arca állandóan árulkodik az érzelmeiről. Természetesen neki is vannak rossz napjai, ilyenkor nemszívesen tartózkodik mások társaságában és inkább magába fordul. Harc közben rideggé válik és megfontoltan küzd. Ellenfelével könyörületes. Empátiája és kedvessége sokszor nehéz helyzetbe sodorja. Szereti a csata hevét és a veszélyes helyzetekből fakadó adrenalint. Szíve bátor és nemes, büszkén viseli a Nebelturm nevet.
Előtörténet:
…Négyen voltak, egy a háta mögé osont, ketten két oldalról, az utolsó pedig frontálisan közeledett. Körbevették. Sötét volt, csak a Hold fénye szűrődött át az ágak között. Burkhart szeme hozzá szokott a sötéthez, támadói viszont csak egyszerű banditák voltak. Vett egy mély levegőt, majd lassan körbe vonszolta tekintetét az embereken mielőtt megszólalt volna.
- Jó estét! - mondta nyíltan, s kedvesen. Üdvözlésére azonban csak gonosz vigyorokat kapott válaszként. Mielőtt folytathatta volna, az egyikük megszólalt.
- Váltót vagy életet, drága barátom! – morogta az előtte álló, feltehetően a csürhe vezére miközben kilépett az árnyékból, s megállt úgy hogy a Hold megvilágítsa szétszabdalt, csúf arcát. Kezében egy méretes buzogányt tartott, amivel saját markát paskolta.
Burkhart harcedzett katona volt és nem igazán riadt meg semmitől. Főleg mivel tudta, hogy kedves barátja hamarosan utoléri, percek kérdése mindössze. Addig is elszórakozik a csőcselével, gondolta.
- Ugh! – fintorodott el játékosan – Csúnyán elbánt veled a sors, jó ember! Attól tartok a rusnya képeden egy vagyon sem fog segíteni! – csóválta meg a fejét.
- Eddig úgy gondoltam, csak kifosztunk és utadra eresztünk… - húzta össze szemöldökét a sértett. – most már úgy gondolom, hogy péppé verünk, és csak utána fosztunk ki. – dörmögte, s megvillantotta hiányos fogsorát. Fejével biccentett társai felé, akik már feszülten várták a parancsot. Kezükben életlen tőr és husáng volt. Egy átlagos vándort lehet, hogy leterítettek volna, de egy Nebelturmot nem ilyen egyszerű. Nem sok idő volt gondolkodni, Burkhart pördült egyet a tengelye körül, s letérdelt. A centrifugális erőtől köpenye széttárult és nagy port kavart. Ez pont elég volt ahhoz, hogy egy másodpercre megállásra kényszerítse oldalsó támadóit. A Holdfényben megvillant elegáns páncélja, jobb kezével megragadta kardja markolatját és olyan erővel rántotta azt ki, hogy az előtte álló bandita jobb kézfejét azonnal levágta. Az ember felordított fájdalmában, csuklójából a vér ömleni kezdett amiből pár csepp a vámpír arcán landolt. Kék íreszei hidegen meredtek áldozatára, akinek fájdalma megrémítette társait és habozásra kényszerítette őket. Burkhart felegyenesedett, markában a véres karddal.
- Mire vártok! Öljétek meg! – parancsolta a vezér a maradék két banditának. Látszólag nem volt részük még túl nagy ellenállásban. Társuk már a földön jajongott levágott kézfejét szorongatva, amit kétségbeesetten próbált visszailleszteni eredeti helyére. Szánalmas látvány volt. Egymásra néztek és a bajtársiaságból bátorságot merítve, egy hangos kurjantást követően támadásba lendültek. Végül azonban egyikük fegyvere sem ért célba, Burkhart kardja - ami alapvetően elég hosszú - villámgyorsan döfte át a tőle jobb oldalra elhelyezkedő bandita szívét, a balján lévő személy mellkasát pedig valaki hátulról szúrta át.
- Azt hittem már sosem érsz ide, Karl! – csattant fel Burkhart, miközben egykedvűen nézte, ahogy ellenfele egy adag vért okád a kardjára.
- Sajnálom, Emma feltartott. – jött a magyarázat a félholt bandita mögül. A rablóbanda vezére rémülten meredt az eseményekre és a félelemtől teljesen megfagyott. Egész teste remegni kezdett, lábai mintha a földbe gyökereztek volna. Kezéből kiesett a bunkó.
- K-kik vagytok ti? – dadogta, miközben végignézte, ahogy Burkhart egy finom lábmozdulattal megszabadította kardját csatlósától, aki ezután egy tompa puffanással örök nyugovóra tért.
- Az én nevem Burkhart. Ő pedig Karl, egy kedves cimborám. – mutatott először magára, majd barátjára, aki abban a pillanatban húzta ki fegyverét az utolsó bandita törzséből. Szerencsétlen egyből térdre rogyott és levegőért próbált kapkodni.
Az eddig árnyékba burkolódzó Karl most kilépett a sápadt Holdfénybe. Ekkor látta először – és utoljára – szerencsétlen vezér, a második vámpírt. Bármennyire is rettegett, a férfi szépsége melegséggel és csodálattal töltötte el. Alacsonyabb volt a másiknál és nem is annyira izmos. Hasonló felszerelésben pompázott, de mintha köpenye és páncélja is tisztább, felségesebb lett volna. Hófehér haja gondosan volt összefogva. Arca nagyon finom, már-már nőies vonásokkal rendelkezett. Sárga szemei szinte világítottak a halvány fényben, ahogy a földön küszködő ember mellé lépett. Elegánsan megpörgette a kardját, majd egy egyszerű mozdulattal pengéje átdöfte áldozata tarkóját és a földben landolt.
- Üdv! – mosolygott kedvesen az állva maradt banditára. Amaz tudta, hogy eljött a vég és érezte, ahogy visszatér az élet a lábaiba. Sejtette, hogy nem tudna elfutni, a két vámpír - akik eközben fegyvereiket próbálták megtisztítani a vértől – úgyis elkapná őt. Jobb híján térdre rogyott hát és fohászkodni kezdett.
- Könyörület! – tette össze két kezét és könnycseppek jelentek meg rusnya arcán.
- Ugyan, állj fel kérlek! Semmi szükség erre! – legyintett felé Burkhart, miközben kardját visszacsúsztatta hüvelyébe és leporolta magát. – Ha megígéred, hogy soha nem térsz vissza ebbe az erdőbe, úgy szabadon távozhatsz. – mosolygott az emberre.
- Í-így lesz, jó urak! M-megígérem! – dadogta, s megpróbálta viszonozni a mosolyt amitől Burkhart újfent elfintorodott. Nem volt szép látvány.
- Hát eredj, további szép estét! – intett a vámpír, majd hátat fordított és fürkészően belefúrta tekintetét a sötét erdőbe, mintha mi sem történt volna. A megtört bandita megkönnyebbülten tápászkodott fel a földről, de a mosoly hamar eltűnt az arcáról. Utolsó emléke életéből egy sárgán izzó szempár maradt és egy rideg, de gyönyörű arc. Karl ugyanis két másodperc alatt előtte termett és tőrével alulról átszúrta az ember fejét. Hanyag mozdulattal rántotta ki fegyverét a húsból és hagyta, hogy a test elboruljon, mint egy zsák homok. Burkhart feleszmélt révületéből és rosszallóan tekintett barátjára.
- Most ezt miért kellett? Mindig ezt csinálod! – tette csípőre bal kezét, miközben jóbbjával számon kérően a hulla felé intett.
- Burkhart... - kezdte okító hangnemben - ezt már számtalanszor megbeszéltük! Nincsennek túlélők, se szemtanúk… - sóhajtott Karl miközben megtisztította tőrét, hogy aztán egy elegáns pörgetés után visszacsúsztassa hüvelyébe. – főleg nem, ha banditákról van szó! Te is tudod, hogy a parancsnok a fejünket venné, ha kiderülne az emberek számára, hogy vámpírok őrzik az erdőt. – mutatott először a holttestekre, majd barátjára. – Most pedig légy szíves segíts úgy elhelyezni a hullákat, hogy úgy tűnjön, mintha egymást mészárolták volna le! – vakarta meg gondterhelten a fejét. Burkhart szomorúan, de beleegyezően sóhajtott egyet. Tudta, hogy a parancsnok elég szemfüles vámpír és előbb vagy utóbb kérdőre vonták volna őt. Együttes erővel hamar elhelyezték az élettelen testeket úgy, hogy az emberek számára hihető legyen a tény, hogy ezek a banditák egymást ölték le. Miután végeztek elindultak a torony felé, hogy jelentést tegyenek. Egész este az erdőt járták és banditákra vadásztak, hogy a kereskedők gond nélkül tudjanak közlekedni a falvak és Hellenburg között, legalább a saját felségterületükön.
- Szóval a nővérem feltartott? – törte meg a csendet Burkhart – Mégis mivel? – vonta fel szemöldökét. Karl barátjára nézett, de csak egy őszinte mosoly ült ki az arcára. A másik vámpír erre beleboxolt egyet társa vállába, majd mindketten kacagni kezdtek.
Katonacsaládból származtak, a kovácsmesterség sem állt túlzottan messze tőlük, de inkább forgatták a kardot, mint a kalapácsot. Hamar a Nebelturm sereg tisztjei között találták magukat. Bátrak, erősek és jó stratégák voltak. Karl fürgébb és agilisabb volt, mint barátja, aki nyers erőben és ügyes kardjátékában ritkán talált ellenfelet. Mindenki kedvelte a két férfit, hiszen nem lehetett rájuk rosszat mondani. Burkhartnak volt egy nővére, Emma aki Karl hitvese lett. A két család így még erősebben összekovácsolódott. Az élet szép volt és végtelenül egyszerű. Túl egyszerű...
Elérték a toronyba vezető lépcsőt. A két jóbarát egymásfelé fordult, Karl kinyújtotta jobbját.
- Cimbora, biztos hogy ezt akarod? – arcán halvány, szomorú mosoly jelent meg – Legalább egy darabon engedd meg, hogy veled tartsak! – kérlelte társát.
- Karl… - búgott fel Burkhart mély hangja – neked itt a helyed, a családunk és legfőképpen a nővérem, Emma mellett. – mondta némi büszkeséggel a hangjában, s megragadta barátja alkarvédőjét jobbjával. A két vámpír némán állt így még egy percig, de számukra egy örökkévalóságnak tűnt. Burkhart engedett először, s lapát kezeit most Karl vállaira helyezte. - Megtalálom a kardot, lekaszabolok pár rossz arcot és már itt is vagyok. – égszínkék szemeit a sárga szempárba fúrta – ha szükségem lesz segítségre, ígérem érted küldetek! – mosolygott.
- Az erdő széléig nem jutsz el nélkülem, szóval jobb, ha készenlétben állok! – nevetett Karl, s megpaskolta cimborája arcát. – Én pedig ígérem, vigyázok a családra és a testvéredre! – mondta, majd kibújt barátja fogása alól és fellépet az első lépcsőfokra. – Most pedig eredj, tudod hogy a parancsnok nem volt boldog mikor jelentkeztél erre a küldetésre. – Benyúlt a lépcsőfordulóba és előhúzott egy emberes méretű erszényt. – Nesze! – dobta oda barátjának, aki egy ügyes mozdulattal elkapta azt.
- Mi ez? – méregette kíváncsian Burkhart.
- Útra való, Emma készítette! – mosolygott Karl, majd még egy utolsó pillantást vetett bajtársára. – Aztán ne késlekedj sokat! – pördült meg tengelye körül, s elindult felfelé a lépcsőn, egy utolsót intve társa felé. Burkhart szomorúan, de mégis mosolyogva nézte, ahogy kedvenc barátja eltűnik a sötétben. Még egyszer megvizslatta az erszényt mielőtt az övére csatolta volna. Felnézett az égboltra, a Hold álmosan tekintett vissza rá. Vett egy nagy levegőt, megigazította felszerelését és elindult a legközelebbi falu irányába. Parancsnoka és egyben mentora ugyanis különleges feladattal bízta meg őt...
„- Fiam… - a hang mély volt és erőteljes, de mégis némi szomorúságot rejtett magában. Burkhart felnézett a parancsnokra, aki háttal állt neki és egy ablakon meredt ki éppen. Az öreg vámpír hatalmas volt, talán még nála is magasabb. Ősz haja meg-megcsillant a beszűrődő napfényben. Arcát megannyi heg borította, de a legtöbbet sűrű szakálla eltakarta. - Lothar nagyúr minden rátermett vámpírt megbízott egy küldetéssel. Van egy legendás fegyver, Azrael kardja. – szünetet tartott, majd folytatta - Bármelyik frakció kaparintja meg, az biztos hogy dominálni fogja az egész kontinenst. – megfordult és halványszürke szemeit a fiatalabb vámpírra szegezte. – Te, mint az egyik legjobb tisztem, elhagyod a tornyot és elhozod nekünk ezt a… tárgyat. – folytatta miközben büszkén végigmérte a férfit. – Ne okozz csalódást! Minden egyéb tájékoztatást és kelléket megkapsz a közvetlen felettesedtől. – a mondat közben ismét hátat fordított és szemeit a messziségbe fúrta. A fiatalabb vámpír, meghajolt és az ajtóhoz lépve kitárta azt. – Burkhart! – csattant fel ismét a parancsnok, mire a férfi visszatekintett. – Sok sikert! – morogta a bajusza alatt az öreg vámpír. Burkhart szája akaratlanul is mosolyra húzódott majd kilépett az ajtón.”
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Nebelturm
Nem: Férfi
Kor: 34
Kinézet: Nagyjából hat láb magas, ereje teljében lévő férfi. A sok tornának és kiképzésnek eredményeként kitűnő fizikummal rendelkezik, amit definiált izomzata kiválóan tükröz. Rakoncátlan tincsei a vállán pihennek, csak harchoz fogja össze őket. Piros pozsgás arcán egy heg éktelenkedik, melyről sűrű szakálla és mélyen ülő, kék szemei rendszerint elvonják a figyelmet. Kényelmesen érzi magát páncéljában, amit egy ütött-kopott utazó köpennyel egészít ki.
Jellem: Alapvetően jókedélyű vámpír. Szeret nevetni és kedveli a humor legtöbb formáját. Mindenkivel egyaránt barátságos és közvetlen. Nyitottsága miatt könnyű kiismerni, arca állandóan árulkodik az érzelmeiről. Természetesen neki is vannak rossz napjai, ilyenkor nemszívesen tartózkodik mások társaságában és inkább magába fordul. Harc közben rideggé válik és megfontoltan küzd. Ellenfelével könyörületes. Empátiája és kedvessége sokszor nehéz helyzetbe sodorja. Szereti a csata hevét és a veszélyes helyzetekből fakadó adrenalint. Szíve bátor és nemes, büszkén viseli a Nebelturm nevet.
Előtörténet:
…Négyen voltak, egy a háta mögé osont, ketten két oldalról, az utolsó pedig frontálisan közeledett. Körbevették. Sötét volt, csak a Hold fénye szűrődött át az ágak között. Burkhart szeme hozzá szokott a sötéthez, támadói viszont csak egyszerű banditák voltak. Vett egy mély levegőt, majd lassan körbe vonszolta tekintetét az embereken mielőtt megszólalt volna.
- Jó estét! - mondta nyíltan, s kedvesen. Üdvözlésére azonban csak gonosz vigyorokat kapott válaszként. Mielőtt folytathatta volna, az egyikük megszólalt.
- Váltót vagy életet, drága barátom! – morogta az előtte álló, feltehetően a csürhe vezére miközben kilépett az árnyékból, s megállt úgy hogy a Hold megvilágítsa szétszabdalt, csúf arcát. Kezében egy méretes buzogányt tartott, amivel saját markát paskolta.
Burkhart harcedzett katona volt és nem igazán riadt meg semmitől. Főleg mivel tudta, hogy kedves barátja hamarosan utoléri, percek kérdése mindössze. Addig is elszórakozik a csőcselével, gondolta.
- Ugh! – fintorodott el játékosan – Csúnyán elbánt veled a sors, jó ember! Attól tartok a rusnya képeden egy vagyon sem fog segíteni! – csóválta meg a fejét.
- Eddig úgy gondoltam, csak kifosztunk és utadra eresztünk… - húzta össze szemöldökét a sértett. – most már úgy gondolom, hogy péppé verünk, és csak utána fosztunk ki. – dörmögte, s megvillantotta hiányos fogsorát. Fejével biccentett társai felé, akik már feszülten várták a parancsot. Kezükben életlen tőr és husáng volt. Egy átlagos vándort lehet, hogy leterítettek volna, de egy Nebelturmot nem ilyen egyszerű. Nem sok idő volt gondolkodni, Burkhart pördült egyet a tengelye körül, s letérdelt. A centrifugális erőtől köpenye széttárult és nagy port kavart. Ez pont elég volt ahhoz, hogy egy másodpercre megállásra kényszerítse oldalsó támadóit. A Holdfényben megvillant elegáns páncélja, jobb kezével megragadta kardja markolatját és olyan erővel rántotta azt ki, hogy az előtte álló bandita jobb kézfejét azonnal levágta. Az ember felordított fájdalmában, csuklójából a vér ömleni kezdett amiből pár csepp a vámpír arcán landolt. Kék íreszei hidegen meredtek áldozatára, akinek fájdalma megrémítette társait és habozásra kényszerítette őket. Burkhart felegyenesedett, markában a véres karddal.
- Mire vártok! Öljétek meg! – parancsolta a vezér a maradék két banditának. Látszólag nem volt részük még túl nagy ellenállásban. Társuk már a földön jajongott levágott kézfejét szorongatva, amit kétségbeesetten próbált visszailleszteni eredeti helyére. Szánalmas látvány volt. Egymásra néztek és a bajtársiaságból bátorságot merítve, egy hangos kurjantást követően támadásba lendültek. Végül azonban egyikük fegyvere sem ért célba, Burkhart kardja - ami alapvetően elég hosszú - villámgyorsan döfte át a tőle jobb oldalra elhelyezkedő bandita szívét, a balján lévő személy mellkasát pedig valaki hátulról szúrta át.
- Azt hittem már sosem érsz ide, Karl! – csattant fel Burkhart, miközben egykedvűen nézte, ahogy ellenfele egy adag vért okád a kardjára.
- Sajnálom, Emma feltartott. – jött a magyarázat a félholt bandita mögül. A rablóbanda vezére rémülten meredt az eseményekre és a félelemtől teljesen megfagyott. Egész teste remegni kezdett, lábai mintha a földbe gyökereztek volna. Kezéből kiesett a bunkó.
- K-kik vagytok ti? – dadogta, miközben végignézte, ahogy Burkhart egy finom lábmozdulattal megszabadította kardját csatlósától, aki ezután egy tompa puffanással örök nyugovóra tért.
- Az én nevem Burkhart. Ő pedig Karl, egy kedves cimborám. – mutatott először magára, majd barátjára, aki abban a pillanatban húzta ki fegyverét az utolsó bandita törzséből. Szerencsétlen egyből térdre rogyott és levegőért próbált kapkodni.
Az eddig árnyékba burkolódzó Karl most kilépett a sápadt Holdfénybe. Ekkor látta először – és utoljára – szerencsétlen vezér, a második vámpírt. Bármennyire is rettegett, a férfi szépsége melegséggel és csodálattal töltötte el. Alacsonyabb volt a másiknál és nem is annyira izmos. Hasonló felszerelésben pompázott, de mintha köpenye és páncélja is tisztább, felségesebb lett volna. Hófehér haja gondosan volt összefogva. Arca nagyon finom, már-már nőies vonásokkal rendelkezett. Sárga szemei szinte világítottak a halvány fényben, ahogy a földön küszködő ember mellé lépett. Elegánsan megpörgette a kardját, majd egy egyszerű mozdulattal pengéje átdöfte áldozata tarkóját és a földben landolt.
- Üdv! – mosolygott kedvesen az állva maradt banditára. Amaz tudta, hogy eljött a vég és érezte, ahogy visszatér az élet a lábaiba. Sejtette, hogy nem tudna elfutni, a két vámpír - akik eközben fegyvereiket próbálták megtisztítani a vértől – úgyis elkapná őt. Jobb híján térdre rogyott hát és fohászkodni kezdett.
- Könyörület! – tette össze két kezét és könnycseppek jelentek meg rusnya arcán.
- Ugyan, állj fel kérlek! Semmi szükség erre! – legyintett felé Burkhart, miközben kardját visszacsúsztatta hüvelyébe és leporolta magát. – Ha megígéred, hogy soha nem térsz vissza ebbe az erdőbe, úgy szabadon távozhatsz. – mosolygott az emberre.
- Í-így lesz, jó urak! M-megígérem! – dadogta, s megpróbálta viszonozni a mosolyt amitől Burkhart újfent elfintorodott. Nem volt szép látvány.
- Hát eredj, további szép estét! – intett a vámpír, majd hátat fordított és fürkészően belefúrta tekintetét a sötét erdőbe, mintha mi sem történt volna. A megtört bandita megkönnyebbülten tápászkodott fel a földről, de a mosoly hamar eltűnt az arcáról. Utolsó emléke életéből egy sárgán izzó szempár maradt és egy rideg, de gyönyörű arc. Karl ugyanis két másodperc alatt előtte termett és tőrével alulról átszúrta az ember fejét. Hanyag mozdulattal rántotta ki fegyverét a húsból és hagyta, hogy a test elboruljon, mint egy zsák homok. Burkhart feleszmélt révületéből és rosszallóan tekintett barátjára.
- Most ezt miért kellett? Mindig ezt csinálod! – tette csípőre bal kezét, miközben jóbbjával számon kérően a hulla felé intett.
- Burkhart... - kezdte okító hangnemben - ezt már számtalanszor megbeszéltük! Nincsennek túlélők, se szemtanúk… - sóhajtott Karl miközben megtisztította tőrét, hogy aztán egy elegáns pörgetés után visszacsúsztassa hüvelyébe. – főleg nem, ha banditákról van szó! Te is tudod, hogy a parancsnok a fejünket venné, ha kiderülne az emberek számára, hogy vámpírok őrzik az erdőt. – mutatott először a holttestekre, majd barátjára. – Most pedig légy szíves segíts úgy elhelyezni a hullákat, hogy úgy tűnjön, mintha egymást mészárolták volna le! – vakarta meg gondterhelten a fejét. Burkhart szomorúan, de beleegyezően sóhajtott egyet. Tudta, hogy a parancsnok elég szemfüles vámpír és előbb vagy utóbb kérdőre vonták volna őt. Együttes erővel hamar elhelyezték az élettelen testeket úgy, hogy az emberek számára hihető legyen a tény, hogy ezek a banditák egymást ölték le. Miután végeztek elindultak a torony felé, hogy jelentést tegyenek. Egész este az erdőt járták és banditákra vadásztak, hogy a kereskedők gond nélkül tudjanak közlekedni a falvak és Hellenburg között, legalább a saját felségterületükön.
- Szóval a nővérem feltartott? – törte meg a csendet Burkhart – Mégis mivel? – vonta fel szemöldökét. Karl barátjára nézett, de csak egy őszinte mosoly ült ki az arcára. A másik vámpír erre beleboxolt egyet társa vállába, majd mindketten kacagni kezdtek.
Katonacsaládból származtak, a kovácsmesterség sem állt túlzottan messze tőlük, de inkább forgatták a kardot, mint a kalapácsot. Hamar a Nebelturm sereg tisztjei között találták magukat. Bátrak, erősek és jó stratégák voltak. Karl fürgébb és agilisabb volt, mint barátja, aki nyers erőben és ügyes kardjátékában ritkán talált ellenfelet. Mindenki kedvelte a két férfit, hiszen nem lehetett rájuk rosszat mondani. Burkhartnak volt egy nővére, Emma aki Karl hitvese lett. A két család így még erősebben összekovácsolódott. Az élet szép volt és végtelenül egyszerű. Túl egyszerű...
Elérték a toronyba vezető lépcsőt. A két jóbarát egymásfelé fordult, Karl kinyújtotta jobbját.
- Cimbora, biztos hogy ezt akarod? – arcán halvány, szomorú mosoly jelent meg – Legalább egy darabon engedd meg, hogy veled tartsak! – kérlelte társát.
- Karl… - búgott fel Burkhart mély hangja – neked itt a helyed, a családunk és legfőképpen a nővérem, Emma mellett. – mondta némi büszkeséggel a hangjában, s megragadta barátja alkarvédőjét jobbjával. A két vámpír némán állt így még egy percig, de számukra egy örökkévalóságnak tűnt. Burkhart engedett először, s lapát kezeit most Karl vállaira helyezte. - Megtalálom a kardot, lekaszabolok pár rossz arcot és már itt is vagyok. – égszínkék szemeit a sárga szempárba fúrta – ha szükségem lesz segítségre, ígérem érted küldetek! – mosolygott.
- Az erdő széléig nem jutsz el nélkülem, szóval jobb, ha készenlétben állok! – nevetett Karl, s megpaskolta cimborája arcát. – Én pedig ígérem, vigyázok a családra és a testvéredre! – mondta, majd kibújt barátja fogása alól és fellépet az első lépcsőfokra. – Most pedig eredj, tudod hogy a parancsnok nem volt boldog mikor jelentkeztél erre a küldetésre. – Benyúlt a lépcsőfordulóba és előhúzott egy emberes méretű erszényt. – Nesze! – dobta oda barátjának, aki egy ügyes mozdulattal elkapta azt.
- Mi ez? – méregette kíváncsian Burkhart.
- Útra való, Emma készítette! – mosolygott Karl, majd még egy utolsó pillantást vetett bajtársára. – Aztán ne késlekedj sokat! – pördült meg tengelye körül, s elindult felfelé a lépcsőn, egy utolsót intve társa felé. Burkhart szomorúan, de mégis mosolyogva nézte, ahogy kedvenc barátja eltűnik a sötétben. Még egyszer megvizslatta az erszényt mielőtt az övére csatolta volna. Felnézett az égboltra, a Hold álmosan tekintett vissza rá. Vett egy nagy levegőt, megigazította felszerelését és elindult a legközelebbi falu irányába. Parancsnoka és egyben mentora ugyanis különleges feladattal bízta meg őt...
„- Fiam… - a hang mély volt és erőteljes, de mégis némi szomorúságot rejtett magában. Burkhart felnézett a parancsnokra, aki háttal állt neki és egy ablakon meredt ki éppen. Az öreg vámpír hatalmas volt, talán még nála is magasabb. Ősz haja meg-megcsillant a beszűrődő napfényben. Arcát megannyi heg borította, de a legtöbbet sűrű szakálla eltakarta. - Lothar nagyúr minden rátermett vámpírt megbízott egy küldetéssel. Van egy legendás fegyver, Azrael kardja. – szünetet tartott, majd folytatta - Bármelyik frakció kaparintja meg, az biztos hogy dominálni fogja az egész kontinenst. – megfordult és halványszürke szemeit a fiatalabb vámpírra szegezte. – Te, mint az egyik legjobb tisztem, elhagyod a tornyot és elhozod nekünk ezt a… tárgyat. – folytatta miközben büszkén végigmérte a férfit. – Ne okozz csalódást! Minden egyéb tájékoztatást és kelléket megkapsz a közvetlen felettesedtől. – a mondat közben ismét hátat fordított és szemeit a messziségbe fúrta. A fiatalabb vámpír, meghajolt és az ajtóhoz lépve kitárta azt. – Burkhart! – csattant fel ismét a parancsnok, mire a férfi visszatekintett. – Sok sikert! – morogta a bajusza alatt az öreg vámpír. Burkhart szája akaratlanul is mosolyra húzódott majd kilépett az ajtón.”
