[Azonnali játék] Kárognak a varjak

Így tehát kétféle történet közül lehet választani, a rendet tevők és a garázdálkodók közül. Az írásra egy teljes hónapja van mindenkinek, a jutalom pedig egy varázs tárgy lesz, de titok, hogy mi, legyen meglepetés. A határidő tehát Október 31, el ne késsetek!

Samhain éjén beteges fényben táncolt a Hold, a világot betöltő őrület pedig újfent eluralkodott a halandók gyenge lelkén. Csenevész gyermek rohant végig a faluból kivezető úton, sötét erdő mélyébe, hol ha nem is volt biztonságban, de ettől a hagymázas rémálomtól legalább távol lehetett. Nyomában szörnyű lény loholt, lovas, kinek feje hóna alant pihent sárgultan, kénesen okádva a halál bűzét. Kezében ostor, holtaknak gerincéből formázva csattant az éj sötétjében, minden pattanását pedig egy elvészett lélek keseredett sikoltása követte.
– Erre, gyorsan, gyermek! Menekvésed nincs, ha az úton szaladsz. Vadászod fáradhatatlan, ha neved kiáltja, éltednek vége. Jer velem, megmentőd híva'. – zengett a gyenge hang az erdő sűrűjéből, egy sötét galagonyabokor mögül. 
Kételyek között, ugyan, de jobb döntés híján a sötétbe vetette magát a gyermek, átesve kövön, gyökéren, bozóton. Nem volt ideje várni, gyenge rántást érzett ruhája ujján, melyet követett, s korhadt fának odvában lelte meg búvóhelyét. A lovas patáinak kénköves pattogása aláhagyott, ostorának pokoli csattogása pedig a távolba veszett. A félhomály nyirkos ölében aligha tudta kivenni megmentője alakját, ám pár pislantás alatt csöpp leány formája rajzolódott ki szemei előtt, oly szárnyakkal, mintha csak pillangó lett volna. Nyújtotta ujját, majd az apró lény beléje kapaszkodott, leülve reá, mintha csak ág lett volna egy szép bükk lombjában.
– Gyermek, az odút a tündérek ereje védi, károd nem lehet. – a csöpp teremtés arca halvány volt, arra omlott sötét, gondozatlan haja. Vonásain volt valami csöppet rovarszerű, de mégsem érezte különösebben taszítónak a teremtmény társaságát, mi több, ha valami, nagyon is kedvesnek találta azt – Nagy veszedelemtől óvtalak ma meg, de ne félj, nem kérem köszöneted, hisz mit is adhatnál nékem, miként fizetnéd élted árát? Helyette csak azt kérem, hogy játssz velem, s cserében biztonságban tartalak, akkor is, ha maga a halál lohol utánad szurkos lábaival. Jer velem gyermek, kedvem vala repülni!
A csöpp teremtés leröppent a gyermek ujjairól, majd halvány fénye derengve cikázott végig a sűrű erdő lombjai között. A fiú kacagva ugrott fel a rothadásszagú búvóhelyéről, majd követte is a kicsiny lényt, aligha foglalkozva azzal, hogy elébb még maga a halál loholt cipőtlen talpai után. A tündér kacagva táncolt a holdfény sugaraiban, hol itt, hol ott feltűnve, s furcsábbnál furcsább ösvényekre vezetve a gyermeket. Időnként a holdat vélte pillantani, megint máskor pedig egészen más planétákat, mik hol mosolyogva, hol pedig fintorogva figyelték csak. Itt egy farkas, ott egy mókus szaladt végig a valóság merő peremén futó úton, megint máshol pedig sötét árnyak simították végig képét, melyektől dér verte ki arcát.
– Ne nézz balra, gyermek, mert ott az alvilág kapuja vala, a Királynő pedig már megfizette ez hét esztendő tizedét. Kövess szorosan, mert igen idegen vidékek ezek néked, félő, soha se lelnéd meg az utad haza, ha esetleg lelépsz ezekről a kövekről.
S való igaz, lábai alatt mohával kivert szürke kövek feküdtek, észre sem vette, hogy vajon mióta rohanhatott rajtuk. Szaladt csak tovább, maga sem tudta, hogy hova, s meddig. Fáradtan torpant meg egy éveknek tűnő távolság után, s körbepillantva szemei mohón fordultak végig a smaragdszín mezőkön melyek hirtelen körülvették. Eltűntek a sötét lombok is, a távolban pedig hófehér színben pompázó csöpp épületek pihentek. Ottan sok tündér vala, s mellettük gyermekek, kik önfeledten játszadoztak velük. Megint mások egy nagy fa oldalába szunnyadtak mozdulatlan. A tündérre pillantott ismét, ki most már hirtelen akkora volt, mint ő maga, mi több, talán nagyobb is.
– Ne ijedj meg, ez a Tündérek földje. Nem sok gyerek jár erre, de ki igen, többnyire itt is marad. Mondd, akarsz-é velem játszani még itt, hova az idő csak árnyát veri, hol a nap nem kél fel, s hol minden uralkodók legbölcsebbike a vezérünk? Hűs almalét ihatsz majd nap mint nap, s az eprek legédesebbike lehet majd étked. Nincsenek feladataid, nem kell a tehenet fejni, nem kell a szénát cipelni. Élted csak a játék lészen, s ha azt megunod, hát játszol még.
Az immáron gyermek méretű leány a magasból leereszkedett, majd elébe állott, végigsimítva arcát. Tapintása nyomán valamilyen furcsa, hűs, de mégis borzalmasan kellemetlen érzés szaladt végig testén, amitől hátrált pár lépést.
– Jer velem, gyermek. Cukrot kapsz, s más édességet, törökmézet, diót. Hét évig élsz majd a királyné udvarában, s ha méltó vagy, barátunk lészel míg idő az idő. Nem terheli majd lelked sem kor, sem bánat, hisz ki Titánia hercegnő udvarában lakik, nem szenvedi a halandók nyűgjeit. Itt nincs unalom, nincs fájdalom, csak játék, s öröm. Az égben repkedhetsz majd, akárcsak a fecskemadár, s ha úgy tartja kedved, hát bolondját járathatod azokkal az oktondi emberekkel! Itt egy vödör arany, ott a szivárvány vége. Majd mikor nem figyelnek, szörnyű bestiák barlangjába vezeted őket, hol halálukat a mértéket nem ismerő kapzsiságuk okozza! – a leány gyengéden csókot lehált arcára, mely egyszerre égette, s fagyasztotta lüktetőt húsát. –  Jer vélem, s a gyanútlan utazót a mocsár mélyében vezetheted, hogy aztán örökké lidércfényként lebegjen annak tetejében. Jer, s megmutatom, hogyan lovagolhatsz meg szőrén egy hátast, s futtathatod egész éjen át, hogy reggelre kiverje a hideg izzadtság. Jer velem, gyermek, jer, s megmutatom, miként is csalogathatod az életerős ifjakat a földjeinkre, hogy aztán a királyné szeretőjévé fogadja őket, s méltó fizetségek legyenek a pokolnak. Jer velem, jer, s megmutatom... – torpant meg, s pillantott rá enyhült arckifejezéssel – Hogyan születnek a tündérek, hogyan csaljuk az eltévedt gyermekeket naptalan földjeinkre, hogy aztán szüléjük’ sose lássa őket.
A tündér kezéért nyúlt, majd megszorította azt, s gyengéden húzni kezdte a távolban húzódó ezer színben pompázó tornyok felé. A fiú a másik irányba fordult, ahol ismét sötét erdőt vált látni. Egy férfi, s egy nő kiabált keservesen, olajlámpással keresgélve a sötétben. A gyermek azonnal felismerte őket, édesszüléi voltak, kik után mentem rémülten kiáltott. Azok megrezzentek, s körbenéztek, de nem vélték látni. Léptek párat, majd egy korhadt fa odvába pillantottak, ami teljesen üresnek tűnt. A fiú próbált ellenkezni, ám a kar szorosan fonódott az övére. A tündér eddigi enyhült pillantását egy mosoly vette át, mely leginkább negédes volt, de mindamellett visszataszító is. Minden bilincsnél erősebben szorította a mégis oly gyengéd tapintás, s végül ráncigálni kezdte a tornyok felé, ügyet sem vetve a torkaszakadtából bömbölő teremtésre. Hilde elégedetlenül szusszant fel, majd kitátotta száját, s szomorú, ám mégis andalító dalba kezdett, mely szépen lassan eltompította mind a szülők, mind a gyermek keserves sírását. Titánia udvarába lészen az új otthona a gyermeknek, ha tetszik neki, ha nem.  

A Nebelturm torony majdnem teljesen üres volt. Csak az alsóbb szinten maradtak vámpírok, akik viszont így nem nagyon tettek semmit. Valakik egy egy kocsmában beszélgettek, valaki csak a hasát vakarta az otthonában. Nebelturm csendesen pihent, én mint az akkor jelenlévők között a legrangossabb egyedül éreztem amgamat a toronyban, mintha egyetlen hercege lennék ennek a hatalmas palotának. Mivel Viktória már aludt, nem volt mellettem senki. Minden csöndesvolt, mintha halott lenne. Az emberek is már régen aludtak otthonaikban szép csendesen. Talán egyszer egy-egy gyermek sírása törte meg a csendet. Olyan hirtelen jött a nagy vihar, hogy nem is lehetett rá felkészülni. Csak én tudtam, hogy közeledik. Csak én tudtam, hogy mitől dobogott a föld...

- És még is, hogyan ne fosszák szét az egész helyet? Ezeknek nem lehet megmondani, hogy ne sáska járásként menjenek át egy falun. - mondta a fejelten lovag feje. - Mintha ez olyan könnyű lenne. Ch... Jó hogy nem arra kér, hogy varjunk aranyos ruhákat a csecsőknek. - felelte a katona a kezeivel eljátszva mondandóját.
- Csak van valami miben megegyezhetünk. Nekik út kell, nekünk nyugalom...
- Nem, Johann uram! - vágott közbe - Nekik étel kell, rettegés, szórakozás. És erre tökéletesen alkalmas most ez a vidék. Nézze... Ezt csinálom már napnyugta óta. Nekem sem könnyű, de had menjünk tovább.
- Ameddig egyesség nem születik, csak fegyveres katonák fogják fogadni a kedves egybe gyűlteket. - a katona erre nagyot sóhajtott. A fejével maga elé nézett, a testével fel alá járkált. Végül megszólalt.
- Nem ígérhetem, hogy nem lesz fejetlenség. Nincsenek esetleg lustább vagy öregebb embereitek? Meg vámpírjaitok? Csak egy kicsit játszadozni velük... - a fejemet ráztam. Még akkor sem engednék ilyet, ha lenne.
- Nincs ilyenünk sajnos. Minden egyes emberre és vámpírra szükségünk van.
- Hmmm... Adok egy talányt, aki megfejti, az élve maradhat, aki nem, annak vesznie kell. "Minden emberen egyetlen egy. Emígyen látható, máshogyan nem. Nem az ember az, de lelkének egy darabja. Ez, démonok ellen védő palástja" - csak a kezemet nyújtottam a megfejthetetlen talányra. A faluba visszatérve elmeséltem nekik a találós kérdést és azt, hogyan és mire kaptam meg. Ezután leültem és vártam. Sokan voltak, akik tarlórépára arcot rajzoltak és különböző módokon megvilágították azokat. Álltalában belülről, de voltak más megoldások is. Akik nem így tettek, azok felszerelkezve várták a démonokat és más szörnyű teremtményeket, akik most össze gyűltek.

Amikor megérkeztek, Nebelturm tele volt hasonló lámpásokkal mint sok sok ház. A szörnyetegetk pedig tomboltak. Egy paraszt vasvillával várta őket. Reggel, amikor az emberek kimerészkedtek, a kerítésére volt omolva. A fél feje szana szét körülötte, kerítésre akadt szeme még mindig az ellenséget nézte. Felesége ott hevert a lépcsőn, testéből vörös és fehéres folyadék bizar színt alkotva csordogált. Gyermeke a kis ágyában a félig megcsócsált gyermekjátékok között szintén félig megcsócsálva feküdt nyugodtan. Ekor tartotam az első fejeztnél.

Nem ők voltak az egyetlenek, akik hasonlóan jártak. Egy lány, aki életénél jobban féltette a pénzt és rabolni indult az éjszakába, egy Banshee találta meg. Az utcát a füléből kiömlött vér festette meg. A szemei ki voltak fordulva, a fogai szörnyen össze voltak törve. Amikor rá találtak, akkor csak az utoldókat dadogta. "Félek... Segítség...". Halála is az út kövén érte. Szerelme már nem vehette az ölébe. Emlékszem a Banshee akkor kiálott rá, amikor éppen egy kísértet históriáját meséltem, aki létre jötte után ki írtotta a családját, majd megölte meseterét, földet csinált belőle és elvette a szülei sírjára.

Volt egy család, aki kitette lámpását, de rendes lámpa tartót használt. Az egész háza leégett. A családja majdnem bentragatt. Ő is elveszett volna, ha egy kis démon, aki nem rántja félre a lángok elől. A démon felülkerekedett a saját lényén és segített a mentésbe. Talán miatta vagy nem miatta, de a földműves lánya a házban vesztette életét, viszont nem sokkal az után, démonként járta a vidéket. Senki nem tudta, hogy a házban mi történt. A kis démon, viszont felemlegette az emlékeimet arról a másik Démonról, aki Mária ként mutatkozott be. Fiatal volt és szép. A szörnyűségek végéig a faluban maradt és segített a családnak. Ahogy viszont a nap kelt fel, úgy a húsa egyre puhábbá és foszlóbbá vált. Szép lassan hullani kezdtek a tagjai mindenfelé. Addig hullott szét, míg végül a szél el nem vitte darabjait messzire. Talán nem véletlen volt ezen az estén, hogy igen sokat olvastam a démonokról.

Hat láb mélyre temették a ház kertjében azt a vámpírt, aki a szerelmét ment meglátogatni. Egy gyönyörű de mulandó éjszaka után haza szeretett volna menni, de az utat nem használhatta, mert az ember lánnyal való szerelme tiltott volt. Már hosszú évek óta szeretők voltak, fiatal és egészséges fiatalok. A lány a toronyig kísérte a vámpírt a toronyig. Egy kard szegeszta az ajtónak, amely ettől ki is nyílt. Én egyetlen vámpírként olvasgattam a könyvet. Éppen befejeztem az ötödik fejezetet, amikor Nebeltumr kapuja kinyílt. A lány már menedéket talált a toronyban, aminek beldeje is tarlórépa lámpásokkal volt tele, amitől a sötét lény azonnal elmenekült. Nem hiszem, hogy daliás testem lett volna az oka.

És természetesen nem feledkezhetek meg a kutyáról sem, aki falu nagykapujában várta haza a gazdáját. Nem volt kikötve, csak ült az út mellett, várva a haza már soha sem térő gazdáját, egy nagyon erős és jó erőben életét vesztő fanyűvőt. Csak egyetlen fa fogott ki rjata. Ez a kutya talán előbb halt meg mint a lány, aki mellette sírdogált. Mind a kettejük árva ként talált megnyugvást a falu temetőébe. Érdekes módon az ő sírhelyükre később egy hatalmas tölgyfa nőt. Alig hozott termést és a bból sem lett sosem fa. De amikor hozzott, akkor pontosan kettőt. Minden éveben, pontosan kettőt, a fölött a két sírhely fölött. Szép nagy makkokat.

Visoznt egy történet sem maradhat pozitív rész nélkül. Ez pedig a következő. Amikor a horda mát elmenőben volt, végre kidughattam az orromat. Az úton egyetlen egy helyen a kövek küzül egy aprócska kövecske fénylett felém. Ez a kő nem egy akármilyen kő volt. Egy kislány a falu végén nagy becsben tartotta, hiszen ez a kő volt az, amellyel igazán láthatta a világot ő szerinte. Mindig a szeme elé tette, hogy azon keresztül megláthassa haragos apjának fájó szívét és síró anjának szerető lelkét. Felvettem a követ az útról és bele néztem. Semmit sem láttam rajta keresztül. Megkerestem a lányt és oda adtam neki. A csata alatt egy repülő fadarabmiatt a szemét elvesztette. Csak akkor adtam oda a követ, amikor már megnyugodott. Szépen átvette és bele nézett. Azona a kövön keresztül, meglátta a világot újra. Nem egészen úgy ahogyan mi látjuk, de látta. Nem sokkal ez után egy Rothmantel vette magához. Nem is akármyelyik. Viktória régen elveszett testvére, aki nem régiben végre előkerült. Viktória nem nagyon hitte el és én sem, de valóban volt kettejük között valami hasonlóság. Az ő tanítványa lett. Ekkor láttam a lányomat utoljára.

Amikor a többi vámpír végre visszatért, nem örültek annak mait láttak. Bár kevés halott volt, még sem tetszett nekik a falvak állapota. Mindenki részt vállalt a segítésben. Senki sem volt aki lazsált volna. A pusztítás a jószágokat érte a legjobban. Tehenek voltak fejüktől jó messzire elválasztva, de lehetett találni birkát aki a pajta tetejére volt felszögelve. Vére hatalmas tócsában terítette be a földet. Ha valaki közelebb ment, láthatta a többit is felsorakozva mögötte. Volt amelyiknek a szeme ki volt fordulva, volt amelyik szeme ki volt gúvadva. A gyapjú ami rajtuk volt nem volt fehér. Beborította őket a vér. Nyelvük lefelé lógott, teljesen lilán. A látványt még így sem lehet elég borzasztóan leírni, mert ilyet nem látott még senki ezen a földön.

Szerencsére a megmaradtak épségben voltak és a falvakat újjá lehetett építeni. Teljesen közös erővel lettek a falak és a gerendák vissza emelve és nem sokkal a szörnyűségek után a vidámság is vissza merészkedett a területre. A pusztítást soha senki nem feledte el. Én sem. Még mindig meg van azoknak a démonoknak valamelyik tárgyuk vagy testrészük, akik be akartak jönni a toronyba. Már persze ha a kövek közé be ivódott vérük nem lenne elég.

Szerettem volna felébredni, mintha egy rossz álom lett volna mind ez. Barátokra volt szükségem. Eszembe jutott Frau Wilhelmina, aki mindig olyan bájos és elbűvölően kedves volt, hiába piszkáltam néha. Felvettem a holmimat és elindultam Hellenburgba. Csak reméltem, hogy Frau Wilhelmina nem élt meg hasonlót. Vagy ha igen akkor jól van. Vittem neki egy picike fát, amely fémből készült. A törzsét réz fogta körbe és a lombjába egy gyertyát lehetett tenni. Ha már arra járok viszek neki egy kistestvért, gondoltam.

De sajnos Hellenburgban sem sem volt fényesebb a helyzet. Az utcák fel voiltak dúlva és nagyon szigorú őrség ellenőrizte a népeket. Néhány régről ismert arc, gyorsan átengedett és ezért hamar elértem a célomhoz. A nagy sűrgés forgás és pakolásba én és Viktória is besegítettünk. Nem volt gond, mert így annál jobban esett egy barát vendég látása. Tudom, kicsit pimasz vagyok, de ennyi baj után úgy gondolom, hogy nem gond ha a vámpír egy kicsit nagyképű. Persze nem annyira, hogy el is emelkedjen a földtől. Csak az egészséges formában.

Ez után már semmi nem volt a régi. De legalább jó változások is történtek. Végre otthagytam Nebelturmot és Hellenburgba költözhettem. Elméjedtem az egyház tanaiban, hogy én magam is olyan harcossá válhassak mint a templomosok.

Sehonna érkező, velőtrázó kacaj zúgta be a kis falut. Gerard és a többiek éppen úton voltak, amikor a hold fénye mintha hirtelen villant volna egyet. A semmiből hatalmas szél kerekedett, mely egyenesen az arcukba sodorta az elsárgult, száraz őszi leveleket. A levelekről harmat és kevés zúzmara omlott az arcukba, ahogy velőtrázó kacaj töltötte meg a levegőt, forrás nélkül, szinte a semmiből szólva.
- Megtámadtak?! – kapott a fegyveréhez Leo, ahogy idegesen forgatta jobbra balra a fejét.
Gerard összeszorította a szemeit.
- Nem, ez most valami más...
Aleena csatlakozott mellé.
- Nem démon, az egyszer...várjunk csak! – mutatott hirtelen az egyik kis ház felé – Egy démon, ott. És tombol, efelől biztos vagyok! – tisztán érezte, ahogy pulzált neki az aurája a ház belsejéből.
Odabent kegyetlen mészárlás nyoma fogadta őket. Szétszaggatott hullák mindenütt, vér kenve fel a falra, nem egy helyen a padlót az ott lakók széttrancsírozott szervei borították be egyenletes réteget képezve. A házban nem is egy, hanem három állt, egymástól nem is olyan messze. Ketten fegyvert tartottak a kezükben, egyikük és fogazott kardot, másikuk egy hosszú csatabárdot, melyet egyetlen kézzel tartott meg. Lángoló tekintetük szinte átszúrta őket, ahogy megpillantották az újonnan érkezett kis csapatot. A harmadik démonnak fegyver sem kellett, a puszta kezével tépte szét az egyik hullát, s harapott bele. Azonban Gerard nem rémült meg. Egyikük sem tűnt nála erősebbnek. Ha pedig így van, akkor le tudja inteni őket.
- Megállni, parancsolom! – emelte fel a hangját, ahogy szabadjára engedte erejét szimbolizáló auráját, tudatva hatalmát és rangját a többi démonnal.
A három démon egy szó nélküli morgással fordult felé. Meg pillanatra elhallgattak, látván a fiú félelmetes hatalmát. Biztos volt benne Gerard, jól látta a reakciójukon, hogy erősebb mindannyiuknál. Azonban a három démont ez nem hatotta meg. Helyette csak velőtrázó üvöltéssel ropogtatták meg a tagjaikat, és tettek egy lassú, magabiztos, kissé tagolt lépést feléjük. A tekintetük egyre zavarosabb volt, mintha már azt sem tudnák, mire meresztik éhes szemeiket. Az egyikük hezitálás nélkül ugrott a levegőbe, a magasból vetve rá magukat.
- Nincsenek maguknál! – mondta a fogát csikorgatva Lia. Látott már hasonlót. Veszett állatokkénk viselkedő démonok, akiket felemésztett a saját bűnük hajszolása.
Ám a démon nem jutott messzire. Mire észbakapott volna, a nyaka köré egy lánc csavarodott, Aleena lánca. A lány jóelőre látta, hogy ez lesz a vége, s óvatosan készítette el a csapdáját. Hátrafeszítette a láncot, hogy a démon teste merev tartásba kényszerüljön.
- Maria, most! – ordította.
A vámpír csak a jelére várt, egy határozott taposással roppantotta meg a démon hátát. Az hangosan nyögve esett a földre, hátát behajlítva, s fájdalmasan merengve. Most, hogy egyhelyben maradt, Klaus biztonsággal vehette elő az íját, s lőtte egyenes a két szeme közt.
A másik két démon azonban nem hátrált meg. Sőt, társuk halála mintha csak még jobban feltüzelte volna őket. Ádáz, vérgőzös tekintettel méricskélték a kis csapatot, nem szóltak egy szót sem, csak a nyálukat csorgatták rájuk.
~ Valami nem stimmel. Ez nem az Átok őrülete. Ez valami más... – gondolta Lia magában, ahogy mindenki fegyverére markolva készült fel az újabb összecsapásra.
- Adsz...vagy kapsz...! – hörögte az egyik démon, ahogy rájuk vetette magát...
A csata bő tíz perc múlva ért csak véget. Ádáz, véres kézitusa volt, melynek végén a démonokból nem maradt más, csak cafatok, melyek elvegyültek korábbi áldozataik húsával. A csapat végignézett a hatalmas pusztításon. Ők sem végeztek különb munkát, mint a megvadult démonok. Nem volt sok választásuk. Ilyen agresszív, félelmet nem ismerő ellenféllel szemben nem bánhattak kesztyűs kézzel.
- A picsa rúgja meg...! – harapott az ajkába Maria, ahogy a karját szorongatta.
Gerard holdfénye már ott ragyogott körülötte és győgyította azt, ám a holdfény csak lassú munkát tudott végezni. Nem sietett, alapos volt, de nem kapkodott, s emiatt időbe telt, míg a sebeket összezárta.
- Ismerős érzés ez, nem gondoljátok? – kérdezte a többieket Klaus. A csillagtalan éjszakára gondolt, amikor az ég is elsötétült. Akkor ott a holtak vadultak meg...most meg ez a három.
Gerard óvatosan előrehajolt. A kezét a szája elé helyezte, ahogy nagy, mély lélegzetvétellel lihegett.
- Minden rendben van? – kérdezte Saga.
Leo óvatosan a hüvelyébe csúsztatta a kardját.
- Nem lesz baj. Gerard hadviselt, hogy ez ne forgassa a gyomrát fel. – felelte neki. Ám valahogy mégis aggodalmas pillantással kémlelte barátját.
Aleena feltekerte a láncát a karjára, ahogy Gerard kissé előredőlt, majd a kezét a szájáról, a homlokára csúsztatta, és erősen megszorította. A többiek meglepetten fordultak felé. Még Saga sem kezdett el émelyegni a látványtól, pedig ő nem volt hozzászokva ezekhez. Nem hiába, meglátszott a lányok a tengeri vér.
- Nem is az. – nyögött egyet Gerard, ahogy széles vigyor húzódott a szájára – Csak éppen erőlködöm, hogy ne ragadjon el engem is az őrület. – lihegett tovább, ahogy ismét szorított egyet a homlokán – Érzem, ahogy el akar ragadni. Még így is, hogy megszakítottam a kapcsolatot Liával. Bármi is legyen ez az átok, úgy tűnik, erősebben hat azokon, akik meg megjárták a túlvilágot.
Jó negyed óra telt el várakozással. Egyikük sem tudott mit tenni, mint várni, hogy Gerard rendbejöjjön. Nem történt meg. Kacagást, sikoltásokat hallottak a faluban mindenfelé, a félelem, a rettegés járta át a csontjukat. Mígnem aztán a démon magához tért, szusszant egyet és felállt.
- jól van. Még mindig érzem, de ha nem használom az Átkot, rendben leszek. Induljunk. Saga, látsz valamit? – kiáltott ki az utcára.
Saga, aki eddig odakint állt őrszemet egy fürge mozdulattal húdózott vissza.
- Úgy látszik az egész faluban elszabadult a pokol. Lebegő, áttetsző emberek...
- Az egy szellem. – vágta rá Aleena.
- ...fejetlen, őrült harcosok...
- Az a Fejnélküli lovas. – pontosított Aleena.
- És szörnyek mindenhová.
- Ez a rész megfelelő. – tette hozzá Aleena.
Saga nem zavartatta magát, folytatta.
- Úgy látszik már a szolgabíró házát is elfoglalták. A milíciát nem láttam sehol.
- Akkor vagy halottak, vagy rabok... – mondta Leo csalódottan.
- Derítsük ki. – mondta Gerard.
- És hogyan tervezel bejutni? – kérdezte Maria.
- Van egy pár ötletünk. – mondta Lia, ahogy kajánul elvigyorodott.
A faluháza kapuja zárva volt. Mindenki elmenekült onnan, egy lélek sem maradt. Gerard odaállt, majd hatalmas levegővétellel kopogott a vaskos faajtón. Elővett egy apró kis nyakéket, és magára csatolta. A nyakék mágikus volt, s eltüntette viselője fejét, láthatatlanná tette, amikor felvette. Most sem történt másképp, Gerard feje nem látszott.
Az ajtó másik oldaláról a kémlelőnyílást egy idegen húzta el. Nem ember volt, talán nem is élő, egy halott, aki lángoló koponyáját a kezével emelte a kis nyílás elé. Fej nélküli kísértet, akárcsak akikről Saga mesélt.
- Ki van ott?! - zúgta visszhangozó, kísérteties pangással.
Gerard hátrébb állt, hogy lássa az idegen, nincs feje.
- Gyere közelebb. Mutasd meg a fejedet. – mondta a rémség.
Maria csak erre várt. Óvatosan az ajtó elé osont, majd Gerard keze előtt a fejét a nyílás elé dugta, mintha csak az ő feje lenne.
- Ez tuti nem fog működni... – csapott Leo az arcába.
Az ajtó viszont halk kattanással kinyílt. Maria rögtön előrevetette magát, és megragadta a fejetlen lovagot.
- Megvagy!
- Ellenség! – ordította a szörnyeteg, mielőtt Gerard egy sötét dárdával kivégezte volna.
A többiek ámuldozva rohantak oda hozzájuk a takarásból.
- Jé, tényleg bevették. – nézett Leo.
- Megmondtam. – dicsérte magát Lia.
- Jól van, elég a mókából. Még sok a dolgunk, Essünk neki ezeknek a dögöknek és vegyük vissza a falut! – mondta Gerard, ahogy elindultak, túlélők után kutatva.

Nem tudom hol voltam, valami nevenincs faluban, ahova a patkány sem jár, mert a helyi pap még a templom egerénél is szegényebb. Miért van egyáltalán a falunak papja, ha nincs pénz? Jó kérdés volt, nem kevésszer láttatták magukat amazok a közeli fogadókban a katonákkal kártyázni, elvégre Isten jámbor szolgái sem annyira jámborak, amennyire azt mutatni akarják. Na, de mindegy is, a lényeg, hogy valami porfészekben voltam, ahol valami omladozó viskó volt a templom és mögötte egy kis hátsóudvarban a temető.
Legalább tudták temetni a halottaikat, akik Isten tudja miért, hallható kacagást hallattak a föld alól, amit a figyelmesebbek érezhettek a lábuk alatt, ha éppen nem a fülük befogásával voltak elfoglalva annak közelében, mikor az az izé idegesítően ordibált, ha sok száz méterről is ilyen hangos, akkor közvetlenül mellette milyen hangerő lehet? Nem tudtam elképzelni, veszélyesnek érződött, de a tény, hogy megússza jobban idegesített bármi másnál, hogy szakadna rá Hellenburg.
A legjobb lett volna, hogyha szépen megkérem, de nem bíztam benne, hogy hallaná és azt sem tudtam miről van szó, szóval úgy döntöttem megkérdem, hátha mások, idősebbek, jobban tudják.

Fölkeltem és a nagy zajongás közepette bekopogtattam a legközelebbi viskóba, nem tudtam még mit akartam, de majd kitalálok valamit. Az ajtó résnyire nyílt, a magasból egy szem lesett rám, mélyen benne félelem. Szent Ég, mennyire nem érdekel. Hátra fordult.
- Egy démon az… - Igen, hallom.
- Már megint?! - Ezek szerint nem én jöttem egyedül hozzájuk házalni, szerencsésnek érezhetik magukat a sok figyelemért.
- Mit csináljunk?! - Kapáljátok ki egymás farkát.
- Engedd be, halljuk mit akar! - Egy váratlan fordulat. Mammonra, ez a nap tele van meglepetésekkel! A fiú hang tulajdonosa ajtót nyitott, a másiké bent ült az asztalnál egy vasvillát fogva, az lehetett a fegyvere. Mögötte egy öreg férfi és nő, előttük egy fiatalabb pár, mellettük egy fiatal kislány, egy egész kis cirkusz volt előttem, micsoda megtiszteltetés.
- Szép jó napot. - az asztalnál ülő fiú szemöldökein végigfutott a meglepődés.
- Jó napot, kegyednek is. Te vagy ma az első démon, aki illedelmesen kezdte, a többi a csűrben pihen. Mit akarsz? Valakit megenni? Megerőszakolni? Megölni? Meglopni? Megmutatni, hogy te vagy a legény a gáton… -
- Leginkább, hogy befogd a lepcses pofádat, te nyomorult kutya. -
- Neked sem tanítottak jó modort a szüleid, kedvesem. - szól hátulról a nagymama.
- A démonoknak nincsenek szüleik, nagymama… -
- De igenis van! Nekem van! Valami vámpír úrnő, valami Wilhelmira a lányának gondol! A lánya vagyok! -
Erre összenéztek hátul és nagyot kacagtak, szégyenemben elfordultam, a tenyereimbe temettem az arcom és leguggoltam a küszöbön.
- Jaj, szegénykém, ennyire megbántottunk? - hallatszott egy fiatalabbnak hangzó női hang, vélhetően az anya.
- Na, csöndet, csöndet! Szóval mit akarsz, démon? - lassan megfordultam erre.
- Titeket nem idegesít az ordibálás? - böktem a fejemmel kurtán a temető felé, mire neki ütöttem a fejem az ajtófélfának, de senkit nem érdekelt annyira, hogy nevessenek rajta, így én sem tettem.
- A Banshee? - Szóval Banshee a neve. - Eléggé, de elvileg nem fog közelebb jönni, jobban szeretnek a temetőkben a hullák között lenni, ha nagyi igazat mond. -
- Így van, a sikítószellemek a mendemonda szerint a halottak halálsikolyait hallatják, bár csak ebben a faluban terjed, másutt még nem hallottuk, igaz, Peter? - erre az idős férfi csak biccentett és tovább nézett.
- Be akarom fogni a száját. - az üldögélő fiú, csak sóhajtott egyet.
- Én meg pápa akarok lenni. Van fogalmad róla, hogy simán kicsinálhat a hangja? Ha nem akarsz meghalni, akkor holnapig vársz, ha nagyon oda akarsz menni. Különben is, hogy ölnéd meg? Összeteszed a két kezed és addig könyörögsz neki, míg bele nem hal a röhögésbe? Őrült vagy, de mit is vártunk egy démontól. Hajaj. -
Elgondolkoztam, az erdőben találkoztam szellemmel és a szenttárgyak illetve a tűz fájt nekik. Előbbi nem volt opció, iszonyodtam tőle, de a tűz jó lehet, egy fáklya mondjuk tökéletes lehetne, egy kérés megvan. A hatalmas sikolyra nem tudtam mit tegyek, így döntöttem amellett, hogy megpróbálom túlordítani, hátha elég idő lesz, arra hogy rácuppanjon a fáklyára és kiégjen a nyelve.
- Kérek egy fáklyát. -
- Mit akarsz kezdeni vele? -
- Láttam már, hogy ölnek szellemet. A tűz árt nekik. -
- Igazán? És hogy tervezed túlélni a sikítását? Előbb meghalsz, minthogy elérnéd. -
- Az legyen az én dolgom, és egyébként is, vagy az idegtől halok meg vagy a sikítástól. Nem mindegy nektek? Egy démonnal vagy egy sikítószellemmel kevesebb? -
- Ha te mondod, démon, de nem értem miért idegesít ennyire. Nem tartod többre az életed? -
- Leszarlak. - a fiú kicsit meglepődött, majd nagyot sóhajtott és intett a másik srácnak, aki azóta az ajtó mellett állt, gondolom, hogy csináljanak fáklyát.
Kihoztak egy egyenes ágat, valami nyél lehetett fénykorában, egy baltáé vagy csákányé, mára már csak egy megtört fadarab maradt, becsavarták egy szakadt szövetbe és egy kis tálba öntött alkoholszagú lébe mártották, meggyújtották és a kezembe nyomták.
Rájuk sem néztem, csak sarkon fordultam és elindultam a hang irányába.

A temetőhöz érkezvén elég hangossá vált, hogy beleszédüljek a hangba, így visszatértem az ötlethez. Ordítani és visítozni kezdtem, mint egy őrült, aki évek óta nem volt emberek között, szokatlan és rendkívül mókás volt, szóval fokoztam a hangot míg belefájdult a torkom és elindultam sietve a sikítás irányába, ami furcsamód nem volt annyira hangos vagy szédítő, mint előtte, arra jutottam, hogy teli torokból üvölteni egy kitűnő ötlet volt. A sírok között megláttam a szellemet, nem volt valami mozgékony, legalábbis egy helyben álldogált, micsoda szerencse. Megindultam felé, de nem nagyon akaródzott felém fordulni, így egyszerűen a torkáig nyomtam a fáklyát még mindig ordítva és most az egyszer én voltam a hangosabb és erősebb. Kihúztam a fáklyát és még vadul a teste több különböző pontjába csaptam vele, mire amaz halovány sikoltás közepette eltávozott a világból és eltakarodott a nyüves istenverésébe, mindenesetre a fülem még mindig csengett, a fejem fájt, de éltem és nem úgy tűnt, mintha bajom lenne. Még egy diadalmas ordítást hallattam, majd kimúlt a hangom, akár a fáklya, néhány fájdalmas köhögés kíséretében.

Visszamentem a viskóhoz, menet közben az ajtónak vágtam a fáklya maradékát, mire az elsőnek látott fiú ajtót nyitott és rémülten pillantott rám, ahogy a levegőt már nem töltötte be a vérmes sikoly tömény hangja. Rávigyorogtam a fiúra és amaz lassú felfogású kimondatlanul is rájött, hogy sikerült megölnöm a szellemet, ahogy mondtam. Hogy ölsz meg egy halottat? Fura volt a világ, de így működött. A második fiú besétált a másik elé és beintett a fejével, a vaskos zabkása és főtt krumpli illatba, hogy megmelengethessem a torkom. Háború dúlt a holtak birodalmában és megtettem a egyetlen dolgot, amit a háborúban meg kell tenni: Hazatértem.

Szép történetek, egyedieg és fondorlatosak. Mindegyik egy-egy gyöngy szem ennek a vad és furcsa világ koronáján. Legalább is szerintem. Ezennel hivatalosan lezárom ezt az Azonnalit

Jutalmatokként Jack meglátogat titeket és megajándékoz egy lámpással, amelyet ő maga farag meg úgy, ahogyan nektek tetszik, és egy gyertyát helyez belé. Ez a lámpa fényt ad a legmélyebb sötétségben is, de vigyázzatok, amint kialszik, szörnyen fog festeni nektek és olyan rémálmokat hoz, amelyekbe bele is őrülhettek. A Rendetlenkedőkre is gondolt, nekik egy fából készült halotti maszkot ajándékozott, amely félelmet kelt abban aki meglátja ezért.

Ajándék varázstárgy:

Rendet tevőknek:

Név: Jack o’ Lantern
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy tarlórépa lámpa, mely a gazdája által belefaragott arcot viseli. Amikor gyertyát tesznek bele, tőle tíz méterre éles fényt bocsát ki, aminek közvetlen fénye irritálja a démonokat és a nekromanták által idézett lényeket. A lámpa a szellemeket is elűzi, így azok, míg a gyertya ég nem léphetnek tíz méternél közelebb a használóhoz. Ám ha a gyertya kialszik, az összes környékbéli élőholt megpróbál a közelébe férkőzni, akár mesterük parancsa ellenére.  Küldetésenként kétszer gyújtható meg, s egy egyeztetés erejéig tart.
Kritérium: Csak sötétben használható

Garázdálkodóknak:

Név: Trick or Treat
Típus: Kiegészítő
Leírás: Vérfagyasztó látvány egy ilyet meglátni az ajtó mögött. Egy maszk, rajta egy ijesztő ábrázattal, melyet viselője festett fel rá. Akihez bekopognak vele, döntenie kell: ad valamit annak, aki hordja, vagy  a maszk viselője hátborzongatónak, rémisztőnek fog tűnni a szemében egészen az egyeztetés végéig. Küldetésen kétszer lehet használni, de nem ugyan azon a személyen.
Kritérium: Csak sötétben használható.

És mivel a szívem karamella, gazdagodjatok 150Tp-vel és 1500 Váltóval