Halloweeni balladák.
A Nebelturm torony majdnem teljesen üres volt. Csak az alsóbb szinten maradtak vámpírok, akik viszont így nem nagyon tettek semmit. Valakik egy egy kocsmában beszélgettek, valaki csak a hasát vakarta az otthonában. Nebelturm csendesen pihent, én mint az akkor jelenlévők között a legrangossabb egyedül éreztem amgamat a toronyban, mintha egyetlen hercege lennék ennek a hatalmas palotának. Mivel Viktória már aludt, nem volt mellettem senki. Minden csöndesvolt, mintha halott lenne. Az emberek is már régen aludtak otthonaikban szép csendesen. Talán egyszer egy-egy gyermek sírása törte meg a csendet. Olyan hirtelen jött a nagy vihar, hogy nem is lehetett rá felkészülni. Csak én tudtam, hogy közeledik. Csak én tudtam, hogy mitől dobogott a föld...
- És még is, hogyan ne fosszák szét az egész helyet? Ezeknek nem lehet megmondani, hogy ne sáska járásként menjenek át egy falun. - mondta a fejelten lovag feje. - Mintha ez olyan könnyű lenne. Ch... Jó hogy nem arra kér, hogy varjunk aranyos ruhákat a csecsőknek. - felelte a katona a kezeivel eljátszva mondandóját.
- Csak van valami miben megegyezhetünk. Nekik út kell, nekünk nyugalom...- Nem, Johann uram! - vágott közbe
- Nekik étel kell, rettegés, szórakozás. És erre tökéletesen alkalmas most ez a vidék. Nézze... Ezt csinálom már napnyugta óta. Nekem sem könnyű, de had menjünk tovább.- Ameddig egyesség nem születik, csak fegyveres katonák fogják fogadni a kedves egybe gyűlteket. - a katona erre nagyot sóhajtott. A fejével maga elé nézett, a testével fel alá járkált. Végül megszólalt.
- Nem ígérhetem, hogy nem lesz fejetlenség. Nincsenek esetleg lustább vagy öregebb embereitek? Meg vámpírjaitok? Csak egy kicsit játszadozni velük... - a fejemet ráztam. Még akkor sem engednék ilyet, ha lenne.
- Nincs ilyenünk sajnos. Minden egyes emberre és vámpírra szükségünk van.- Hmmm... Adok egy talányt, aki megfejti, az élve maradhat, aki nem, annak vesznie kell. "Minden emberen egyetlen egy. Emígyen látható, máshogyan nem. Nem az ember az, de lelkének egy darabja. Ez, démonok ellen védő palástja" - csak a kezemet nyújtottam a megfejthetetlen talányra. A faluba visszatérve elmeséltem nekik a találós kérdést és azt, hogyan és mire kaptam meg. Ezután leültem és vártam. Sokan voltak, akik tarlórépára arcot rajzoltak és különböző módokon megvilágították azokat. Álltalában belülről, de voltak más megoldások is. Akik nem így tettek, azok felszerelkezve várták a démonokat és más szörnyű teremtményeket, akik most össze gyűltek.
Amikor megérkeztek, Nebelturm tele volt hasonló lámpásokkal mint sok sok ház. A szörnyetegetk pedig tomboltak. Egy paraszt vasvillával várta őket. Reggel, amikor az emberek kimerészkedtek, a kerítésére volt omolva. A fél feje szana szét körülötte, kerítésre akadt szeme még mindig az ellenséget nézte. Felesége ott hevert a lépcsőn, testéből vörös és fehéres folyadék bizar színt alkotva csordogált. Gyermeke a kis ágyában a félig megcsócsált gyermekjátékok között szintén félig megcsócsálva feküdt nyugodtan. Ekor tartotam az első fejeztnél.
Nem ők voltak az egyetlenek, akik hasonlóan jártak. Egy lány, aki életénél jobban féltette a pénzt és rabolni indult az éjszakába, egy Banshee találta meg. Az utcát a füléből kiömlött vér festette meg. A szemei ki voltak fordulva, a fogai szörnyen össze voltak törve. Amikor rá találtak, akkor csak az utoldókat dadogta. "Félek... Segítség...". Halála is az út kövén érte. Szerelme már nem vehette az ölébe. Emlékszem a Banshee akkor kiálott rá, amikor éppen egy kísértet históriáját meséltem, aki létre jötte után ki írtotta a családját, majd megölte meseterét, földet csinált belőle és elvette a szülei sírjára.
Volt egy család, aki kitette lámpását, de rendes lámpa tartót használt. Az egész háza leégett. A családja majdnem bentragatt. Ő is elveszett volna, ha egy kis démon, aki nem rántja félre a lángok elől. A démon felülkerekedett a saját lényén és segített a mentésbe. Talán miatta vagy nem miatta, de a földműves lánya a házban vesztette életét, viszont nem sokkal az után, démonként járta a vidéket. Senki nem tudta, hogy a házban mi történt. A kis démon, viszont felemlegette az emlékeimet arról a másik Démonról, aki Mária ként mutatkozott be. Fiatal volt és szép. A szörnyűségek végéig a faluban maradt és segített a családnak. Ahogy viszont a nap kelt fel, úgy a húsa egyre puhábbá és foszlóbbá vált. Szép lassan hullani kezdtek a tagjai mindenfelé. Addig hullott szét, míg végül a szél el nem vitte darabjait messzire. Talán nem véletlen volt ezen az estén, hogy igen sokat olvastam a démonokról.
Hat láb mélyre temették a ház kertjében azt a vámpírt, aki a szerelmét ment meglátogatni. Egy gyönyörű de mulandó éjszaka után haza szeretett volna menni, de az utat nem használhatta, mert az ember lánnyal való szerelme tiltott volt. Már hosszú évek óta szeretők voltak, fiatal és egészséges fiatalok. A lány a toronyig kísérte a vámpírt a toronyig. Egy kard szegeszta az ajtónak, amely ettől ki is nyílt. Én egyetlen vámpírként olvasgattam a könyvet. Éppen befejeztem az ötödik fejezetet, amikor Nebeltumr kapuja kinyílt. A lány már menedéket talált a toronyban, aminek beldeje is tarlórépa lámpásokkal volt tele, amitől a sötét lény azonnal elmenekült. Nem hiszem, hogy daliás testem lett volna az oka.
És természetesen nem feledkezhetek meg a kutyáról sem, aki falu nagykapujában várta haza a gazdáját. Nem volt kikötve, csak ült az út mellett, várva a haza már soha sem térő gazdáját, egy nagyon erős és jó erőben életét vesztő fanyűvőt. Csak egyetlen fa fogott ki rjata. Ez a kutya talán előbb halt meg mint a lány, aki mellette sírdogált. Mind a kettejük árva ként talált megnyugvást a falu temetőébe. Érdekes módon az ő sírhelyükre később egy hatalmas tölgyfa nőt. Alig hozott termést és a bból sem lett sosem fa. De amikor hozzott, akkor pontosan kettőt. Minden éveben, pontosan kettőt, a fölött a két sírhely fölött. Szép nagy makkokat.
Visoznt egy történet sem maradhat pozitív rész nélkül. Ez pedig a következő. Amikor a horda mát elmenőben volt, végre kidughattam az orromat. Az úton egyetlen egy helyen a kövek küzül egy aprócska kövecske fénylett felém. Ez a kő nem egy akármilyen kő volt. Egy kislány a falu végén nagy becsben tartotta, hiszen ez a kő volt az, amellyel igazán láthatta a világot ő szerinte. Mindig a szeme elé tette, hogy azon keresztül megláthassa haragos apjának fájó szívét és síró anjának szerető lelkét. Felvettem a követ az útról és bele néztem. Semmit sem láttam rajta keresztül. Megkerestem a lányt és oda adtam neki. A csata alatt egy repülő fadarabmiatt a szemét elvesztette. Csak akkor adtam oda a követ, amikor már megnyugodott. Szépen átvette és bele nézett. Azona a kövön keresztül, meglátta a világot újra. Nem egészen úgy ahogyan mi látjuk, de látta. Nem sokkal ez után egy Rothmantel vette magához. Nem is akármyelyik. Viktória régen elveszett testvére, aki nem régiben végre előkerült. Viktória nem nagyon hitte el és én sem, de valóban volt kettejük között valami hasonlóság. Az ő tanítványa lett. Ekkor láttam a lányomat utoljára.
Amikor a többi vámpír végre visszatért, nem örültek annak mait láttak. Bár kevés halott volt, még sem tetszett nekik a falvak állapota. Mindenki részt vállalt a segítésben. Senki sem volt aki lazsált volna. A pusztítás a jószágokat érte a legjobban. Tehenek voltak fejüktől jó messzire elválasztva, de lehetett találni birkát aki a pajta tetejére volt felszögelve. Vére hatalmas tócsában terítette be a földet. Ha valaki közelebb ment, láthatta a többit is felsorakozva mögötte. Volt amelyiknek a szeme ki volt fordulva, volt amelyik szeme ki volt gúvadva. A gyapjú ami rajtuk volt nem volt fehér. Beborította őket a vér. Nyelvük lefelé lógott, teljesen lilán. A látványt még így sem lehet elég borzasztóan leírni, mert ilyet nem látott még senki ezen a földön.
Szerencsére a megmaradtak épségben voltak és a falvakat újjá lehetett építeni. Teljesen közös erővel lettek a falak és a gerendák vissza emelve és nem sokkal a szörnyűségek után a vidámság is vissza merészkedett a területre. A pusztítást soha senki nem feledte el. Én sem. Még mindig meg van azoknak a démonoknak valamelyik tárgyuk vagy testrészük, akik be akartak jönni a toronyba. Már persze ha a kövek közé be ivódott vérük nem lenne elég.
Szerettem volna felébredni, mintha egy rossz álom lett volna mind ez. Barátokra volt szükségem. Eszembe jutott Frau Wilhelmina, aki mindig olyan bájos és elbűvölően kedves volt, hiába piszkáltam néha. Felvettem a holmimat és elindultam Hellenburgba. Csak reméltem, hogy Frau Wilhelmina nem élt meg hasonlót. Vagy ha igen akkor jól van. Vittem neki egy picike fát, amely fémből készült. A törzsét réz fogta körbe és a lombjába egy gyertyát lehetett tenni. Ha már arra járok viszek neki egy kistestvért, gondoltam.
De sajnos Hellenburgban sem sem volt fényesebb a helyzet. Az utcák fel voiltak dúlva és nagyon szigorú őrség ellenőrizte a népeket. Néhány régről ismert arc, gyorsan átengedett és ezért hamar elértem a célomhoz. A nagy sűrgés forgás és pakolásba én és Viktória is besegítettünk. Nem volt gond, mert így annál jobban esett egy barát vendég látása. Tudom, kicsit pimasz vagyok, de ennyi baj után úgy gondolom, hogy nem gond ha a vámpír egy kicsit nagyképű. Persze nem annyira, hogy el is emelkedjen a földtől. Csak az egészséges formában.
Ez után már semmi nem volt a régi. De legalább jó változások is történtek. Végre otthagytam Nebelturmot és Hellenburgba költözhettem. Elméjedtem az egyház tanaiban, hogy én magam is olyan harcossá válhassak mint a templomosok.