[Magánjáték] A Vándor új kardja

A műhely üresen állott, a por már úgy fedte, akárcsak gyermeket a kosz egy hosszabb szabadban való játék után. Az öreg elhunyt, bár, hála az égnek nem a lángok vitték magával, sem az éjszaka, melyre épeszű ember nem gondol. Öreg volt már, öregebb mint a föld, az a két év pedig pont elég volt arra, hogy visszatérjen a porba, pont mint a műhely. Meglátogatta a sírját a Nagy temetőben, egyszerű volt és díszítéstől mentes. Egy protestáns sírja. 
– Készíteni fogok neki egy olyan fegyvert, amire büszke lett volna. Büszke leszel te is rá. – halványan elmosolyodott, s végigsöpörte a poros asztalt, amin egy tányér hevert, egy olyan száraz kenyérrel, hogy akár kovácsmunka is lehetett volna. – Oda fogom akasztani a kemence mellé, ahol oly sokat ült. 
– Kókány volt az öreg fing, de jó ember. Megérdemli, hogy emlékezz rá, ha másért nem, hát mert tanított. Nem annyit, mint én, de tanított. 
– Igaz. Most már jobb neki, a háta se fog többet fájni. Isten országában nem jussa az embereknek a hátfájás. Ha meg mégis, akkor csak örülni fog, hogy legalább panaszkodhat valami miatt. Néha az ember panaszkodni is akar.
Felemelkedett az asztaltól, s leporolta nadrágjáról az arra rakódó piszkot. A műhely egy szemétláda volt, sok takarítást igényel majd, ám úgy érezte, hogy ha más nem is, azzal tartozott az öregnek, hogy nem hagyta enyészni azt. Időnként úgy is elkapja majd a vágy valamilyen alkotáshoz, s hát végül is ott is volt a több mázsa szén, minden adott volt ahhoz, hogy folytathassa a munkát, ha kedve tartotta. Már csak össze kellett szednie a műhelyet. Az egyetlen szerencse az volt, hogy egy kovácsműhely egyébként is koszos a koromtól, nem volt annyira feltűnő a por, ami abba keveredett. A szerszámokhoz lépett, majd elvette az egyik kalapácsot. Kopott volt, de jól láthatóan sok szeretetet kapott már. Szórakozottan lépett az üllőhöz, majd csak úgy üresbe kettőt csapott rá, amitől ismerős hangon csendült fel. 
– Nagyon régen hallottam már ezt a zajt, édes dallam a fülemnek, édesebb, mint a Neulanderek túldíszített művi muzsikája. –  csapott még kettőt. – Gondolom te is örülsz, hogy ismét hallhatod ezt a szép zenét? 
– Örülök, bár, szívesebben hallanám a fújtatót mellé. Egy muzsika se teljes a többi szólam nélkül. – az öreg kicsit várt, majd folytatta. – Bár, kár lenne befűteni most emiatt. Majd ha lesz valami munka. 
Tett pár szótlan lépést, majd végigsimította kezével a kemence kormos falát. Nagy, mély levegőt vett. Élvezte, ahogy a kint szemerkélő eső keveredett a kohó kormos, keserű bűzével. Kedve lett volna dolgozni, de a fém nem a fán termett, s sajnos maga kedvéért nem kívánt csak úgy elkezdeni bármit is. Hátát a kemencének vetette, nem foglalkozva azzal, hogy befogta ingét, majd egy bágyadt mosollyal a nyitott ajtón keresztül az utcát bámulta, s az ott helyenként sietve haladó embereket.

Szótlan bámult csak kifelé, figyelve az eső egyenletesen hulló kövér cseppjeit. Az idő roppantul meghűlt mostanság, kissé keresztbe is tette kezeit, kívánta volna a kohó kellemes melegét... De nem ezért volt itt, s főleg nem, hogy csak azért pazarolja a szenet, mert megszokta a Neulanderek meleg szobáit. Szótlan morfondírozását egy vendég megjelenése törte meg, aki némi habozással ugyan, de belépett a műhelybe, s meg is állt annak ajtajában, tapodtat se közelítve. Pillanatra kifagyott arcára a meglepettség, nem gondolta volna, hogy vendégei lesznek így nagy hirtelenjében, ám nem akart ellenségesnek tűnni sem, így kissé kihúzta magát, s ellépett a kemencétől, közelítve a férfi felé.
–Nem, szó sincs róla, nem gondolom, hogy rosszkor jött volna... – jegyezte meg kurtán, majd körbenézett. Kicsit szégyellte, hogy nem kezdett el hamarabb takarítani, lett volna rá ideje. Nem festette sem magáról, sem a mester emlékéről a legszebb képet a poros épület – De mint láthatja, a műhely jelenleg nincs a legideálisabb állapotban.
Csöppet figyelte a férfi vonásait. Nem nagyon tudta megsaccolni, hogy honnét érkezhetett, de annyit mindenképpen felismert, hogy a maga módján igen jóvágású volt. Arca szimmetrikus, s pont kellően éles volt, haja pedig bár nem tűnt gondozottnak, még így vizesen is egy átgondolt döntés látszatát keltette. Sötét tekintete nem sokat árult el a teremtésről, vélhetőleg olyan lehetett, mint a ködös reggel, sejteni se sejthette, hogy mégis mi rejlett annak lelke mélyén. Kíváncsinak éppen kíváncsi lett volna, de úgy érezte, hogy jobb is volt így, az ember lelke már csak a saját dolga, s ez így is vala rendjén. 
–Ha az öreget keresi, sajnos lekéste egy fél évvel. Most már az Úr vasát veri a mennyekben. – tett még pár lépést a másik felé, s végül úgy két méterre megállt attól. – Mit szeretett volna tőle? Tán barátja, rokona?
Így közelről még majdnem, hogy ismerősnek is hatott a másik, bár, rátapintani nem tudott, hogy mégis miért is derenghettek vonásai számára... Talán csak emlékeztette valakire? Gyanúsnak semmiképpen sem ítélte meg, így nem nagyon aggódott, hogy a másik esetleg kárát kívánná. Közel sem volt jó emberismerő, de azért időnként merészelt reménykedni az idegenek szándékával kapcsolatosan... Főleg kevesebb, mint több sikerrel.

Savanyúan elmosolyodott a másik szavaira, teljességgel igaza volt, de valahogy mégsem volt annyira felkészülve rá, hogy ezt így kijelentené. Elszokott már kissé az ilyen őszinteségtől, Wasserrandban a válasz valami olyasmi lett volna a kijelentésre, hogy "Dehogy is". Ez a direktség mégis inkább frissítő, mintsem sértő volt számára. Véletlenül se készült magára venni.
– Óh, ne haragudjon, gondolhattam volna, az öreg vélhetőleg mesélt volna egyébként is, ha rokona lenne. Beszédes ember volt. – a savanyú mosolya ellágyult kissé, s röviden bólintott magának. – Lehetséges, hogy nem terjedt még el a hír kellően, végül is egyébként sem sok munkát vállalt már a mester, többnyire én dolgoztam helyette, már, amikor itt voltam. 
Szótlan hallgatta a férfi további szavait, ha éppenséggel nem is voltak túl gyakoriak. Már-már nevetségesen sorsszerűnek tűnt ez az egész, pont nem is olyan régen lamentálta, hogy nincs milyen munka okán begyűjteni a kohót, de úgy tűnt, hogy most ez valahogy mégis egy logikus döntéssé vált. 
– Egy új kard... Azt mondja? – közelebb lépett az idegenhez, majd nyújtotta a karját. Az sebes volt, főleg égések forradásai tarkították – Régen foglalkoztam ilyesmivel, de úgy gondolom tudok segíteni. A nevem Hilde, az öreg egyik tanítványa vagyok.
Ha a másik nem ellenkezett, mögé lépett, majd megpróbálta becsukni az ajtót. Eddig élvezte az ajtón beszűrődő hűvös, esőszagú levegőt, de most más szenvedély ébred a testében, s kovácsolni akart, nem pedig a szürke utcát bámulni. 
– Milyen kardra gondolt konkrétan? Meséljen csak, addig én nekiállok feltüzelni a kohót. Kell majd neki némi idő, de szerencsére van egy-két trükk a tarsolyomban, hogy gyorsabban lángoljon. Addig foglaljon helyet, csak előtte porolja le a széket. – intett egy nyűtt ki hokedli felé, mely ott volt egy asztal mellett. Az asztalon olcsó, sárga papír volt, vélhetőleg tervezéshez használták.

A férfi továbbra sem tűnt különösebben közvetlennek, ám ha más nem, egy rövid ideig viszonyozta a gesztust, amit a nyújtott kéz képviselt. Találkozott már pár távolságot tartó emberrel, de újdonsült névtelen vendége mindenkin túltett eddig. Ám ha más nem, a lényegre legalább rá tudott térni.
– Egy kard... Ez valóban nem sok információ. Rövid, hosszú, hány kezes? – intett egy pillanatra a férfinak, hogy maradjon, majd távozott, nem is oly sokára egy nagy zsáknyi szenet hozva magával. Valahogy sikerült nem elkapnia a hokedliről majdnem lezúgó férfi jelenetét, így ha más nem, legalább az teljességében megtarthatta a komolyságát.  – Érdekes... 
Válaszolt, majd szépen lassan elkezdte beleszórni a szenet a kohóba. Kellett egy pár pillanat, hogy kiürüljön a zsák, hirtelenjében elégnek is tűnt ahhoz, hogy betüzelhesse azt rendesen. A szén törmeléke fullasztóan tört fel a kályha mélyéből, röviden köhögnie is kellett tőle, ahogy levágta a földre az üres zsákot. Szutykos kezeit a ruhájába törölte, majd közelebb lépett Cedrickhez.
– Szabad? – ha a másik nem ellenkezett, elvette a kardot. Ha visszautasítja a dolgot, természetesen nem veszi magához, hanem csak gondolkodik hangosan, figyelve azt. – Szép darabnak tűnik, de nem tudom, hogy mennyire lehet érdemes újrakovácsolni. Rossz szerencsét hoz a törött kard, s vélhetőleg nehéz lenne úgy dolgozni vele, hogy hibától mentesen forrjon össze... A forradás mentén törékeny marad majd.
A férfi kérdésére, illetve kétségtelenül vonzó, hamiskás mosolyára kissé ő maga is önkénytelen elvigyorodott, majd balját gondolkozóan az állán pihentetve a sarokban lévő lándzsára pillantott. Képe kormos lett a közjátéktól, ami kifejezetten idétlenül hatott a fakó bőréhez, de jelenleg egyáltalán nem tudta ez érdekelni. 
– Nagyapa? Mit gondolsz? – kérdezte a fegyvert, ami a sarokban ült. Nem nagyon szándékozott magyarázkodni, s egyébként is csak idő kérdése volt, hogy a vén fegyver magától kezdjen el beszélni. – A fegyver magja össze tud rendesen olvadni? 
– Nem, egy kellően sebesült kardot borzalmasan nehéz megjavítani... –  egy pillanatra megállt az öreg, majd folytatta –  De ha eléggé forróra hevül, szerintem lehet vele mit kezdeni. Jó anyagnak tűnik, ha nem tévedek vámpír munka lehet. Nem ugyanaz a kard lesz, teljesen újra kell önteni, de az új fegyver alapját képezheti a régi... – ismét habozott egy keveset, majd egy nevetés után folytatta. –  Mivel ötvözve lesz olcsóbb minőségű emberi acéllal, lehet kissé rideg marad. Ha jól rémlik az öreg szobájában van néhány edző anyag. Az megoldja majd a problémát, s egy kis karaktert is ad majd a szótlan barátunk kardjának. Megszólalni ugyan nem fog, de törni sem. 
A lány röviden bólintott, majd visszafordult a vendég felé, s kérdőn figyelte azt, mint aki választ vár a korábbi felvetésekre.

– Másfélkezes kard... – szajkózta kis hezitálás után, majd ismét végigsimított az ujját a pengén. Tetszett neki, elegáns volt, de pont kellően díszített. Mindennemű hivalkodást mellőzött, de emellett letisztult eleganciája mégis dicsérte a készítő munkáját. – Rendben. Van némi jó minőségű acél a tulajdonomban. Nem ennyire jó, de nem gondolom, hogy nagyon szégyent hozna a fegyverre, nem, ha jól beledolgozom. Meg fogom tartani ezt a pengét a magként, így végül vágni mindig is az ön számára kedves fegyver fog. 
Miután nagyapja is megmutatta végre magát, visszanyújtotta a fegyvert a gazdájának, s az asztalhoz lépett. Nem szerette felfedni Eckbert kilétét vagy puszta jelenlétét, de feleslegesnek tűnt titkolni azt, idővel úgy is beszélni kezdett volna, s akkor a magyarázat ennél is nehezebb lenne.
–Ne haragudjon, elfelejtettem szólni. Vámpír ördöngösség ez, én magam is vámpír lennék, ám nem kell aggódnia. Szolgálatom Délé, szívem az Úré. – bár a férfihez beszélt, nem nagyon pillantott annak irányába, sárgult pergament vett elő, s vékony, szénből mintázott ceruzát. – Csinálok vázlatot, hogy miként képzelném el papíron. Nem vagyok ügyes rajzoló, de a lényeg látszani fog. Addig, ha kívánja, szórakozzon az öreggel, kedveli a társaságot. Ha nem, ignorálja bátran, sok bolondságot beszél.
A lándzsa harsányan nevetett fel, ami csak fokozta a helyzet furcsa komikumát. Ha rossz néven vette az előző szavakat, semmiképpen se mutatta azt, leginkább úgy tűnt, mintha végletekig szórakoztatta volna a dolog.
–Micsoda udvariasság. Igazán nem kell fáradnod, hogy egy vén bolond kedvére tegyél. – a fegyver ismételten indokolatlan harsánysággal nevetett. – Minden fegyvernek van lelke, némelyik olyan, mint én, némelyik halk. Mondd, mit szeretnél, a te fegyvered mit meséljen?
A lány egy pillanatra halvány rosszallással fordult a fegyver felé, ám végül inkább megtartotta magának a véleményét. Bízott az idegen józan döntésében, reménykedett benne, hogy az öreg nem tudja esetleg rábeszélni valami hülyeségre. Eckbert ízlése sokféleképpen volt leírható a fegyverek terén, de ezen definíciók egyike sem mellőzte a túldíszített jelzőt. 
–Eckbert von Nebelturm vagyok, barátom. – szólalt meg ismét némi büszkeséggel. –Nem vélem, hogy hallottam volna neved. Titok tán?
– Kérem ne vegye rossz néven, vénségére kissé tapintatlan lett. – mosolyodott el az idegen felé fordulva. – De a kovácsoláshoz máig roppantul ért, éppen csak én vagyok a keze, ha már a lándzsáknak nem adott neki olyat az Úr.

– Nagy mester? – kacagott ismét a lándzsa, a szokásos, bárdolatlan hangnemben. – Hagyd el a formalitást, barátom, s idd is meg vélem a pertut, már, ha kedved tartja. –  a másik vallomására csak halkan hümmögött, majd ismét harsányan felszólalt. –  Sejtettem én, hogy nem minden nyikhaj kezébe kerül ilyen fegyver, A legtöbb, ki hordja, vagy barátja, vagy fajtársa a vámpíroknak. A többi meg... – mérte ismét fel az utazót. – Nem ide fogja hozni ezt a fegyvert javíttatni.
Hilde csak fél füllel figyelte a beszélgetést, s a szénnel viszonylag sebesen próbálta pingálni az alakot, időként felfestve a mértékeket, hogy mekkorára is képzelte azokat. Ezek persze csak hozzávetőlegesek voltak, helyenként némi eltérés várható volt, de ez úgy sem befolyásolta nagyban a végeredményt, hála az égnek nem ékszereket készített. Kicsit fel is húzta a szemöldökét, mikor Cedric megemlítette, hogy ő maga is toronyban nevelkedett, kovácsok között. Vonásai valóban szépek, s kissé nemesiek hatottak, de nem mondta volna meg feltétlenül, hogy fajtársa, mi több, talán rokona lenne.
– Nem, valóban nem változtat, de aligha gondolom, hogy szégyellnie, vagy éppenséggel titkolnia kéne a nevét egy vámpírnak... Akkor se, ha kitagadták. Igaz, Hilde? – a lándzsa elhallgatott, majd ismét nevetett.
A lány csak hátrapillantott, s beletörölte a kormot a ruhájában. Gondolkozott csöppet, mérlegelve az öreg szavait. Tényleg nem szégyellte a nevét, de ha nem volt muszáj, nem is dobálózott olyan szívesen vele, ugyanis mégis kitaszított volt, s bár büszkén viselte a szégyent, a szégyen már csak szégyen volt.
– Talán. A lelkiismeretem tiszta, nem vélem, hogy szégyent hoznék a felmenőimre, de ha igen, hát egye meg a fene őket. – halványan elmosolyodott, majd a lándzsa felé pillantott. – Ne erőltesd az urat, ha nem kívánja megosztani a nevét, hát tegyen így. – szemei visszatáncoltak Cedric szép vonásaira, majd rá is mosolygott egy csöppet. –  Mit szól a Vándorhoz? Akár egy dal is lehetne: A vándor és a kovács.

– A kovács, a lándzsa, és a vándor... Lassan inkább viccnek kezd nekem tűnni ez a dal. – nevetett fel az öreg, majd szórakozottan folytatta, nem foglalkozva azzal, hogy végül a Vándor nem mutatkozott be. – Valóban, szinte hallom a viccet, bár, a csattanót azért ki kéne gondolni.
Közben igyekezett továbbra is pingálni a fegyver dimenzióit. A rajza maga egyszerű volt akárcsak egy szög, ám a lényeg mégis rajta volt, ha nagyoltan is. Számok, mértékegységek, a keresztvas pontos mérete, stb. Kicsit nézegette, majd megfordult, hátrapillantva a másikra.
– Nem, csak tessék. Poros lesz ugyan, de addig sem fázik annyira. – picit habozott, figyelve az idétlen alkotást, majd folytatta. – Gyorsan lepingáltam, hogy miként is képzeltem méretek terén a fegyvert. Tud olvasni? Jelöltem rajta a mértékeket, de ha máshogy lenne kényelmes, megoldható természetesen. Ön a megrendelő.
Felemelkedett az asztaltól, majd szépen lassan a kohóhoz lépett, s elkezdte megtölteni azt a zsákban lévő szénnel, jó vastagon. Helyenként kicsiny, szövetgombócokat is elhelyezett abba, melyeket még korábban itatott át gyúlékony anyaggal. Még nagyapja tanította számára ezt a trükköt, egy rendes kohót akár órákig is kellett fűteni, de az előre átitatott gyújtóssal pár perc alatt lehetett is hevíteni a fújtató segítségével.
– Az vagyok, Vándor uram. Szívem és lelkem is az Úré. Eseménydúsabb napokon őt szolgálom... – pillanatra kinézett az ablakon, majd vissza a férfira. – Ám attól tartok, hogy ilyen napokon akad időm a saját dolgommal foglalkozni a szolgálat helyett. Ilyen esőben még számomra sem akad dolog a város szép falain belül.

– Talán, de mégis nehezebb, ha egy másik, hozzáértő személynek készül a tárgy. – kicsit elmosolyodott. Nem tudhatta, hogy Vándor mégis mennyire értett a szakmához, de az, hogy kovácsnak nevelték volna, mindenképpen sugallta, hogy nem volt laikus. – Bocsássa meg az elnagyolt sémát, ám úgy vélem, hogy a lényegnek látszania kéne rajta.
Még mindig szégyellte magát kissé a tervrajz miatt, közel sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna, de sajnos nem tudott mit kezdeni az ügyetlenségével, akármennyire is próbálta nagyapja beleverni a pontosságot, nem változtatott semmit azon, hogy kovács volt, nem művész. Az igazat megvallva kovácsnak sem volt olyan nagyon tehetséges, de szégyenkeznie azért nem kellett az esetek többségében. Tett pár lépést a fújtatóhoz, majd szépen lassan taszított rajta egy keveset, gyengéden táplálva a kohóban lévő éledező tüzet.
– Nem is tudom... – gondolkozott el, időnként egy csöppet erősködve a fújtatóval. – De azt igen, hogy így kell lennie. Elhívott engem, s ameddig az Úr is úgy akarja, addig örömmel ajánlom számára forrón lángoló áldozatként az életem. – pillanatra elhallgatott, majd úgy érezte, hogy folytatni akarta. – Vámpír vagyok, elevenen viselem testemen az átkot, melyet büntetésként rótt ki reánk, ám az Úr jó, szeretete, s bocsánata pedig nem ismer határt, még egy magamfajta irányában se. 
Gondolata óvatlanul is a rubinvörös vércseppek irányába fordult, valami elemi éhség szaladt végig testén. Régen fogyasztott utoljára vért, s most is nagyon kívánta már azt. Komoly bűntudattal folyamodott az ilyesmihez, de tudta, hogy ha valódi, használható eszköz akart lenni az Úr kezében, elkerülhetetlen volt a táplálkozás. Főleg szegényeknek fizetett érte, esetleg elfogadta, ha valaki ajánlotta, de igen ritka volt az ilyesmi, s állandóan ott bújt elméje sötét zugaiban a marcangoló hővel égő éhség, mely mindig vissza és visszatért.
– De inkább visszakérdezek. Érzem a saját testemen az átkot, érzem, hogy mit is tesz velünk a szentség. – tenyerét kissé felemelte a férfi felé, ocsmány volt, s forradások tarkították, melyeket a szentség tiszta lángja mart bele. – Miért ne hinnék hát mégis az Úrban? Ha valakinek, egy vámpírnak pont tényszerű a léte.

– Akkor a funkciójának megfelel, a forma csak másodlagos. – mosolyodott el kissé.
Szinte hallotta nagyapja ellenkező hangját, ám meglepetésére az nem szólalt meg. Ő maga Hellenburgba való érkezése óta mindig is a letisztult puritán dolgokat kedvelte, errefelé ez volt a szokás, s nem csak ráragadt, részévé vált ez a tény. Mindennemű díszítés igen sértette szemét, elsősorban mindig a funkciót kereste csak, s kevésbé a használhatóság falai mögé rejtett díszítést. Ezen tendenciái csöppet megváltoztak a Neulanderek meglátogatása óta, így az ékszert, mint olyat, elismerte egy "szép" funkcióval rendelkező tárgyként, de a fegyverek esetében továbbra is főben járó bűnnek tartotta a csicsát.
– Nem? – kérdezte mosolyogva. Nem kívánta magára venni a dolgokat, tudta, hogy a vámpírok máshogy tekintettek a teremtőre. – Én az átkot nem csak csapásnak tartom. Egy olyan akadály ez, ami mindig a szemem előtt lebeg, egy olyan gyengeség, amit le kell küzdenem. Az élet nem egyszerű, a hit nem egy olyan tallér, mely minden vámot kifizet, ellenben utat mutat, s választ ad azokra a kérdésekre is, melyeket egyébként nem is keresünk, de mégis fontosak. A bocsánat pedig... – mosolyodott ismét el. – Az Úr egyszülött fiát adta a bocsánatunkért. Egy pillanatra se kételkedek benne, hogy a magamfajtának, magunkfajtának is járna hát ez a kegyelem.
Hallotta az Úr hangját ő is, a Neulanderek tornyában a legforróbban égető lángok közepette is vélte annak útmutatását. Szigorúan, de forró szeretettel. Jó atya volt-e hát az, ki gyermeke kezére csapott, ha az rosszul viselkedett? Nagyon jó kérdés volt, ő úgy érezte, hogy minden eddig történt dolog okkal történt, s ha mindezen leckékre szüksége volt az embereknek, hát képes lett volna kiállni még tíz ilyet.
– Ahogy gondolja, Vándor. Nem kívánom meggyőzni a magam igazáról, de nem is kételkedek a saját hitemben. Igyekszem nem kételkedni, legalábbis.
A kohó kezdett forrón okádni a fújtatás alatt, a meleg ugyan nem járta még be az épületet, de mindenképpen kezdett szivárogni kifelé. Úgy sejtette, hogy egy kevés idő, s kezdhette is a munkát.

A férfi egy hümmögéssel konstatálta válaszát. Nem éreztem azt, hogy igazán osztotta volna a véleményét, ám ez nem is zavarta. Talán erősködhetett volna egy csöppet, de ilyen témákban sosem az erőszakoskodás volt a legjobb megközelítés. Leginkább a másik nézeteinek tiszteletben tartását preferálta, így végül ő maga is bólintott egyet a hümmögésre, szinte észre se véve a válaszként adott gesztusát.
– Nincs miért megbocsájtani. – vonta meg a vállát mosolyogva, miközben folytatta a fújtató lassú, ütemes pumpálását. – De természetesen nem vettem rossz néven, értem, hogy mennyire is... visszásnak hathat a hozzáállásom egy vértestvér számára.
Való igaz, bár ismert még régről olyan vámpírt, ki igenis hitt az Úrban, ám az, mit hitnek titulált, inkább félelemnek tűnt. Sokáig ő maga sem értette meg, hogy mégis miként lehetett volna megbocsájtó, ki ilyen csúf létre száműzte, ám végül a kép darabjai szépen lassan összeálltak, s bár továbbra sem értette, hogy az Úr útjai mégis miként futhattak, abban biztos volt, hogy követésük vezetett a neki szánt sors felé. Szemeit a férfire fordította, majd figyelte, hogy az éppen miként téblábol a kohó körül. Mostoha egy dolog lehetett ily árván utazni a világot, lelki szemei előtt úgy sejlett fel Vándor alakja, mintha csak egy fagyos vízzel kivert varjú lett volna... Volt valami irigylésre méltó ebben a jeges szabadságban. Gondolatait végül annak szava törte meg, amire is elgondolkozott csöppet, mérlegelve azokat.
– Így gondolja? – morfondírozott kissé ismételten. – Én úgy vélem, hogy ennél könnyebb dolog aligha lenne, ám emellett nehezebb se. Sokan gondolják a hitet egy zsebben cipelhető kulcsként, mely egyetlen kattanással nyitja a kaput a mennyekbe, de szerintem a hit egyszerre ad szárnyat a mennyországhoz, s mellé súlyos terhet is, mely a földhöz láncol, hogy a szárnyainak kellően megerősödhessenek. – vett egy nagy levegőt, kissé szaporább volt már a lélegzete a fújtatótól. Zavarban volt a korábbi példája miatt, nevetni kezdett. – Elég gyermeteg elképzelés, azt hiszem. Ne is foglalkozzon velem.
Véletlenül se akarta erőltetni az elképzeléseit, pláne azután, hogy elkanyarodtak a témától, ám akarva-akaratlanul mégis kicsúszott belőle a dolog. Néha ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy mégis milyen volt a személyes hite, ámbátor bármi bolondságot is beszélt, jó eséllyel kacagás tárgya lett volna csak a lelkészek, vagy éppenséggel a templomosok soraiban. Számára az elmélet mindig is másodlagos volt a személyes megtapasztalás mellett, formális ismerete pedig aligha volt olyan mélységű, mint bármely felszentelt egyháztagnak. Ő már csak egy eb volt a pásztor mellett, abból is a korcsabb fajta. Mély levegőt vett, ahogy érezte a szén szúrós szagát, majd úgy döntött, hogy lassan kellően forró lesz a tűz. Magára hagyta a fújtatót, majd Cedric elé lépett, s nyújtotta tenyerét, hogy elvegye tőle kardját.

Kicsit meglepettnek tekintett a férfire a szavai hallatán, nem feltétlenül számított erre a válaszra, ám végül nem mondott semmit, csak kedvesen elmosolyodott, s röviden bólintott, mint aki megköszönte a kedvességét. A további megjegyzéseire is hasonlóképpen reagált, nem azért, mert ne találta volna őket jogosnak, inkább pont amiatt, mert nem kívánt mit hozzáfűzni.  A saját felvázolt tétele nagyon gyermeteg, s természetesen több oldalról is támadható volt, ám emellett őszinte is. Picit maga elé révedt, majd végül száját mégis válaszra nyitotta, ám csak magának szólt, azt is igen halkan. 
– Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba...
Gondolatai egy pillanatra az idézet körül táncoltak, sejtette, vagy legalábbis vélte sejteni, hogy mégis mire gondolhatott Jézus, ám most mégis annyira idegennek tűnt ez a gondolat, látszólag semmi köze sem volt a kovácsmesterséghez. Még csak nem is a teremtésről szólt... Lépteiben egy pillanatra megtorpant, majd halkan nevetni kezdett, s úgy vette el a kardot, markolatnál fogva. Minden bizonnyal furcsa látványt nyújthatott, de valahogy ez se nagyon érdekelte jelenleg. 
– Lehetséges, azt hiszem igaza van. Talán jobb lesz, ha egy őszinte elképzelésre hallgatunk, s nem egy "teológus püspökre". – a tervrajzra mutatott, majd vissza a férfira. – A számok nem érdekesek, ne foglalkozzunk a tervekkel. Milyen legyen a fegyver? Nevezze meg, s az Úr vezesse karom, de olyan lesz, bármilyennek is kéri. Erre szavamat adom.
Nem igazán értette, hogy mi ütött belé, de valahogy úgy érezte, hogy elfelejtette a kovácsmesterség legfontosabb leckéit, annak őszinte naiv örömeit. Nagyapja hiába próbálta a precizitásra nevelni, a teremtési vágy, s a mások elképzeléseinek megvalósítása sokkal fontosabb volt az aranymetszéses mértékeknél, dimenzióknál. Ez a kard pedig tökéletes lesz ezek nélkül is. Mindig is az volt. Végigsimította a pengéjét, ami ugyan törött volt, ám azt is érezte, hogy sok olajat, sok gondozást, sok szeretetet kapott. Öreg barátom, új köntöst kapsz, de ugyanaz a kard maradsz majd... Az asztalhoz lépve egy éles kést vett magához, s elkezdte levágni a markolatról az azt fedő bőrt, majd alatta a fát is kifeszítette (ha volt persze). Hamar kibújt a fegyver szinte érintetlen nyers fémje, melyben ott volt a két kis luk a szegecseknek. Végigsimította azt, majd a kohóhoz lépest, s gyengéden befektette oda, s mellé a törött darabot is. Bólintott Cedricnek, majd gyors belépett a kovácsműhely raktárába, pár pillanatra magára hagyva a férfit.

Elégedett, ám gyengéd mosoly terpeszkedett szét az arcán, tetszett neki a válasz, ami bár nem segítette meg sokkal jobban, mégis tökéletes tanúbizonyságot adott arról, hogy Vándor értette a dolgok menetét. Egy kard nem csak fegyver volt, annál sokkal több rejlett az acél mélyen, s az már csak illendő volt, hogy olyat kapjon az ember, ami illett is hozzá. A lándzsára gondolt, ami rusnya volt, s felületén egyenetlenségek éktelenkedtek, pont mint a ráncok. Ilyen lett volna? Jó kérdés. Ilyen lesz majdan? Ebben egészen biztos volt. Idővel mindenki ilyen lesz. A kérdésre az öreg végül halkan nevetett, majd megszólalt.
– A csattanón...? Nem, azt hiszem csak gondolkodtam, régi időkön, elmúlt nyarakon. A fém emlékein. – elhallgatott, majd némi habozás után folytatta. – De azt hiszem a lándzsa szúrósan pillantana a vándorra. Nem túl jó csattanó, de így már akár vicc is lehetne. Ha szar is.
A lány közben visszatért, s egy nagyobb kosarat hordozott magával, amiből kilógott egy vékonyabb darab acél. A kosarat letette, majd a rudat a kohóba helyezte, s a fújtatóhoz lépett, pár nagy szusszanás után pedig elkezdte pumpálni azt, aminek hála az levegőt okádott. Nagyon forrónak kellett lennie a kemencének, ugyanis nem volt elég felhevítenie a vasat, azt meg kellett olvasztania, mi több, össze kellett dolgoznia, s utána vehette csak kezdetét a valódi munka.
– És mondd, barátom... Milyen a torony mostanság? Áll még a régi kocsma a város határán? Még mindig hangos az éj a kalapácsok kongásától? Hallani még a mocsári farkasok ordítását ahogy alkonyodik?
Az öreg szavára elmosolyodott egy kissé. Keserűek voltak az emlékei a vidékről, s nyaranta igen elviselhetetlen tudott lenne a mocsár a szúnyogok miatt, de egyébként nagyon szerette a tornyot, s a körülötte elterpeszkedő települést. Sok dolgot megadott volna érte, hogy oda visszatérhessen, de a becsületét nem tette volna félre. A kitaszítottak sorsa általában végleges volt, ám valamiért úgy érezte, hogy kutya sem emlékezett már arra, hogy ő ki is volt. Képes lett volna hazalátogatni, éppen csak azt igényelte volna, hogy lenyelje a békát, ami viszont nem ment volna neki. Alázatos volt, de a kicsinyességét nem vedlette le.

– Azt hiszem igaza van, a viccek zöme tényleg annyit se ér, mint egy marék száraz kutyaszar. – az öreg nevetett egy kissé, majd folytatta. – De azt hiszem ez is a varázsa. Az ember általában tudja, hogy rossz, de azért elmondja, hátha a másik élvezi. Aztán kínosan nevet mindenki.
Visszagondolt egy kicsit. Idejét se tudta, hogy mikor hallott utoljára igazi, jó viccet. Talán még a műhelyben, amikor volt keze, volt húsa, saját teste. Sokkal könnyebb volt a jókedv, amikor még volt miért boldognak lenni. Igyekezett a legvidámabban állni a dolgokhoz, de néha sajnos mértéktelen szomorúság uralkodott el a fémbörtöne fölött. Az állapota, ha ugyan lehetett volna rosszabb, közel sem adott sok okot a vidámságra... És az udvari bolond is sír néha, ha már senki se figyeli.
– Néha hiányzik... Nem volt egy túl szép település, sáros is volt, de végül is nem kell szépnek lennie az ember szülővárosának. Lehet bármilyen, az ember szeretni fogja, akkor is, ha elhagyja azt... Önként, vagy sem. – picit hallgatott, majd a válasz hallatán felnevetett. – Nos, legalább a kocsma megvan. Jó pár icce bor lecsúszott ott a torkomon, a kocsmárost se fogom elfelejteni, csúnya sárga egy teremtés volt, kikezdte már az alkohol...
Vándor szavaira a lány megrezzent kissé, csöppet el is bambult, ahogy a szerkezetet pumpálta. Az ajánlatra kedvesen elmosolyodott, majd ellépett a fújtatótól, a kohó elé, ahol figyelte tüzet, s várta, hogy a fém elkezdjen szépen lassan izzani. Derengett már csöppet, de közel sem volt elég forró.
– Igazán köszönöm, ez kissé meg fogja gyorsítani a dolgokat. Csodás lenne, ha valaki kitalálna egy szerkezetet, ami magától teszi ezt. Megkönnyítené a munkát... Vagy esetleg egy inas is segítene.
Hálásan biccentett Vándornak, majd megfordult, s tekintetével a forró tüzet figyelte, ami hirtelen a korábbiaknál is hevesen nyaldosta a fémet. Idő kellett még neki, el kellett kapnia a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy pont kellően forró legyen, s össze lehessen dolgozni a fémeket...  Hosszú percek teltek el, mire megpillantotta azt a fajta izzást, amit keresett. A kovács fogóért nyúlt, majd kivette a két egymásnak forrósodott fém darabot, s szépen lassan elkezdte kalapálnia azt, hogy eggyé varázsolja őket, lehetőleg úgy, hogy megmaradhasson az eredeti penge a fegyver magjaként. Komoly, s szenvedős munka vette kezdetét, órákat vett igénybe, s nem beszélt közben, csak ha megszólították. Fene mód belefáradt egyébként, régen foglalkozott ennyit egy kovácsmunkával, s pláne egy ilyen fenséges fegyverrel, ám pont emiatt esett annyira jól a fáradtság számára, úgy érezte, hogy megtalálta egy darabját, amit régen elfelejtett. Itt a tűzben, a fémben. Szépen lassan formát kezdett ölteni a penge, amit ismét hevítés, s további kalapálás követett. Mindezt nyugodtan, s gondolkodva végezte, mert úgy érezte, hogy tökéletesnek kellett lennie a férfi fegyverének; eddig is tökéletes volt. Végül végzett a formázással, s nekiállt edzeni a pengét, ami ismét hosszú időt vett igénybe. Az utolsó lehűtésnél végül felöntötte az olajat egy fiolányi vízköpő vérrel, s belehelyezte a fegyvert, ami sikítva nyaldosta a folyadékot, majd szépen lassan a bestia vére eltűnt, a szomjas fém elnyelte, mintha csak vándor lett volna, aki a félangyalok sivatagában oázist lelt. Kormos arccal, fáradt mosollyal figyelte a kardot, majd Vándorra pillantott.
– Olyan, mint egy újszülött gyermek, nem? – intett az olajat tartalmazó hosszú bádoghordóra, majd elhallgatott egy pillanatra. – Nagyon szerette az előző kardját, igaz?