[Magánjáték] A Vándor új kardja

– Egy vízköpő vérét. Ahogy lehűl, beszívja magába, erőssé, s tartóssá teszi a fegyvert. – válaszolt, miközben kormost kezé homlokába törölte, ami ettől a korábbiaknál is szutykosabb lett. – Egy közeli falut fenyegetett még a békeidőkben, pár vadásszal, s katonával becserkésztük, s elpusztítottuk. Fene se tudja, hogy miként került oda, de pont kapóra jött.
– Régen olyan történeteket meséltek, hogy lelket ad a fegyvernek. Ismertem pár kovácsot, akik a saját vérük keverték a műveikbe, hogy erősebbé, s engedelmesebbé tegyék azokat. Régi babona, de a vér kétségtelenül ősi mágia fészke. – szólalt meg halkan az öreg, leginkább csak magának.
Egy ideig kecsegtette a gondolat, hogy esetleg megkóstolja a gargoyle vérét, de végül arra jutott, hogy botorság lenne, pláne, hogy leginkább csak küllemre volt vérszerű, szaglásra is inkább valami szúrós kencének tűnt, s sűrű volt, mint a jó kenyér. Tekintetét végül felemelte a fegyverről, majd Vándort figyelte.
– Tehetséges kovács lehet. – bólintott csöppet. – Kevesen képesek egy ilyen szép kardot készíteni, letisztult, s mégis páratlanul elegáns. Én magam sem vehetem fel vele a versenyt, de legalább igyekszem megtisztelni a saját munkámmal. Egy előző mestermű javítása mindig alázatra tanít, pláne, ha az ilyen szép. – tovább figyelte a fegyvert, majd végül megszólalt ismét. – Ha találkozik ismét vele, kérje elnézésem tőle, hogy átkókányoltam a fegyverét... De talán meg fogja érteni. Egy törött kardnál szomorúbb aligha van. – a kérdésre elgondolkozott. – Voltak, de én magam aligha tudnám fizetni őket, nem ez a valódi feladatom.  
Még várt pár pillanatig, majd otthagyta a kohót, s egy foltos, sűrű szövetet vett elő. Visszalépett a fegyverhez, s kiemelte azt az olajból. Meleg volt még, mi több, egész forró, de könnyeden végig tudta törölni azt a textillel, hogy eltávolítsa róla a felesleges olajat. A tűz felé tartotta azt végül, s figyelte, hogy miként is csillan meg a fényben.
– Igyekeztem megtartani a markolatgombot, de sajnos maga a markolat leégett volna. Ajánlok majd egy nagyon jó szűcsmestert, aki gyönyörűen mintázott bőrrel tudná bevonni majd. –  kicsit nézegette még a fegyvert, fordítgatva azt, s végül halkan felsóhajtott. – Szeretné ön megélezni a fenőkövön, hogy viselje a saját keze munkáját is?

A férfi látszólag kissé vidámabbnak hatott, mint eddig, nem teljesen értette, hogy vajon mi okozhatta annak a jókedvét, de vélhetőleg örült az új kardnak, vagy talán csak eszébe jutott valami régi vicc. Zavarában megvakarta kicsit karját, majd megrázta a fejét.
– Örülök, ha így gondolja, de egy kis alázat sosem árt. – mosolyodott el csöppet, szemlélve a fegyvert. Őszintén gyönyörűnek találta azt, távol állt tőle a felesleges hízelgés, lenyűgözte az eredeti munka letisztult díszítettsége, vonásai.
A férfi végül jelezte, hogy nem volt kedve élezni, így bólintott neki, majd felemelte a kardot. Mielőtt még bármit is tett volna, kicsit kóstolgatta annak a súlyozását, ám szerencsére nem nagyon volt vele problémája, már amennyire értett hozzá. Sosem nagyon forgatta ezeket a fegyvereket, de valahogy azért azt mégis tudta érezni, hogy milyennek kellett volna lennie... Erről talán csak a kovács hivatás tehetett, ha valami arányos volt, nagyon rossz nem lehetett a súlyozása. 

Leült mindenesetre a fenőkőhöz, majd felemelte a vedret, s kicsit benedvesítette azt, majd forgatott rajta a pedállal, hogy minden részét érje a víz. Nem akarta, hogy esetleg karistolódjon a szép fegyver, csak az élét akarta egy kicsit megfenni, azt se túlzottan. Felesleges volt ezeket a nagyobb kardokat túlzottan élezni, ugyanis az csak törékennyé tette őket, arról nem beszélve, hogy mivel hosszúak voltak, így is pont eléggé komoly sebeket tudtak okozni, nem igényelték azt, hogy tűhegyesek legyenek, nem úgy, mint mondjuk egy tőr. Szépen lassan a kő visítani kezdett a fém érintésére, s óvatosan futtatta végig azt, hogy lehetőleg hasonló éles legyen az egész él.
– Kicsit nehezebb lesz élezni majd, a vértől kissé keményebb lett az anyag... Viszont ritkábban is kell majd dolgozni vele, ugyanis a kezelés miatt sokkal jobban tartja majd az élét... – a férfi felvetésére pillanatra abbahagyta a fenőkő pedáljának taposását, majd elgondolkozott, végül elmosolyodva. – Végül is nem látom okát, hogy elutasítsam az ajánlatát, de gyorsan megmosakodnék majd, mert ennyire kormos azért nem akarnék lenni.
A külsőségek mindig is másodlagosak voltak számára, de ettől függetlenül elég bolond mód hatott így, az éjszaka közepén még akár azt is hihette volna az ember, hogy egy sötételf, azt pedig nem akarhatta. Mégis ki akart volna sötételf lenni?
– Lassan egyébként is kész vagyunk.
Még egy rövid ideig élezte a fegyvert, időnként vizezve kicsit a követ, majd végighúzta a pengén az ujjait, kurtán bólintva. Ennél élesebbnek nem kellett lennie, tökéletes volt. Felemelkedett, majd megfogta a pengét, s az egyelőre borítatlan markolatot nyújtotta a férfi felé.
– A kardja, Vándor. – azzal elmosolyodott, s ismét megtörölte homlokán az izzadtságot. Úgy is mindegy volt már az arcának.

– Az anyagiak... – kicsit elgondolkodott, majd leszámolta fejben a dolgokat. Nem akart sokat kérni a szolgáltatásokért, s így mindig bajban volt, hogy miként is szabhatja meg az árat. Egy hétköznapi egykezes kard már mintegy párszár váltóból is elkészíthető volt, de Vándor fegyvere kicsit különlegesebb feladat volt, s a hozzá használt anyagok is drágábbá tették. – Anyaggal, mindenestül olyan ezer és száz váltóra rúg a tárgy. Nem olcsó, ezt nem is kétlem, de az ember azt kapja, amiért fizet.
Ugyan a fegyver küllemével sosem lehetett teljesen elégedett, de abban egészen biztos volt, hogy az újrakovácsolt kard jó volt. Pokoli jó. Ebben nem kis részt játszott az, hogy a magjául szolgáló fegyver egy mesterkovács munkája lehetett, de igyekezett nem hozni szégyenbe a tárgyat. Miután odaadta a pengét a férfinak az asztalához lépett, majd egy falra felakasztott bőrtokot vett le. Abban egy vadásztőr pihent, még korábban készítette. Elég büszke volt rá, s pont emiatt nem is hordta magával sehova, féltette, hogy esetleg baja lesz... Most megtalálta neki a megfelelő gazdát.
– Ha nem veszi rossz néven, adnék mellé egy másik pengét. Nem ezt fogja harcra használni, de olyat még az Ördög se látott, hogy egy tőr fájt volna. – megtorpant, majd egy pillanatra nevetett a bugyuta kijelentésen. – Már, hogy fájt volna, ha valaki hord magánál egyet. 
Ellentmondást nem tűrve nyújtotta volna azt is, ám megtorpant, ahogy meglátta Vándort az újdonsült fegyverét vizslatva. Egy tört pillanatra egy gyermeket látott maga előtt, aki megkapott valamit, amire már régóta várt. Nagyon jó gazdája leszel annak a kardnak, nemde? Várt még pár pillanatot, majd átnyújtotta azt.
– Nos, egy kis türelmét kérném. – azzal bólintott a férfinek, s bement a műhely egy másik szobájába, hogy kicsit lemoshassa magáról a kormot.
Amíg ő maga elfoglalta magát a mosdással, az öreg lándzsa hümmögött párat, majd egy kis várakozás után megszólalt meleg, baráti hangon, mintha csak valami régi emléket idézett volna fel.  
– Minden fegyver boldog, amire így néznek.

A kérdésedre a fegyver csak hallgatott egy darabig. Csönd volt ez is, de inkább az a fajta, ami tartalommal volt megtöltve, minden pillanata gondolkodást és mérlegelést sejtetett. Végül megszólalt a fegyver, de inkább csak nyögött. Hangja megnyűtt volt, úgy nyikordult, mintha csak egy mázsás vasajtó lett volna, amit végighúznak a lassan simára koptatott kövön.
– Olyan, mint egy forró nyári éjszakán álmatlanul vergődni egy forró ágyban... Az ember idegőrlő tehetetlenséggel forgolódik, izzad, morog, szenved, de egyszerűen nem tud elaludni. – fáradtan nevetett egy keveset, majd folytatta. – Máskor pedig olyan, mint télvíz idején halálra fagyva feküdni a csillagos ég alatt. Csak érezni akar valamit az ember fia... De minden tompa...
Az igazat megvallva lassan el is felejtette, hogy mit jelentett egyáltalán érezni fizikai értelemben. Természetesen tudott örülni, tudott szomorú lenni, de mindez test nélkül más volt, csak a lélek hömpölygése... Mint kesztyűben vakarni a szúnyogcsípést. Ott volt, de az érzések magában csak tompán koppantak, a test válasza nélkül. Se szapora szívverés, mellkast betöltő bohókás vidámság, sem gyomrot összeszorító keserűség. Ordítani tudott volna azért, hogy érezzen valamit... Érintést, éhséget, fájdalmat, szenvedést, ütést, ölelést, bármit. Kivéve a hátfájást. Azt most sem hiányolta.
– De más fegyver nevében nem válaszolhatok... Valaki küldetéstudattal végzi a börtönében, akkor talán más, talán magasztos. Én csak az enyészetet várom, de félő, hogy maga az idő is hamarabb porlik szét, mint a feketacél. – ismét elhallgatott, majd gúnyosan felmordult. –  "A Nebelturm pengét nem kell élezni."
Hamarost nyílt is az ajtó, a lány végzett a készülődéssel, ha ugyan lehetett egyáltalán annak hívni. Gyors lemosta a kormot arcáról, lehányta valahova a kovácskötényt, majd magára öltött egy tiszta (tisztább) inget. Haját még gyors összekötötte a kék szalaggal hátul lófarokban, s igazából készen is volt. Ennél hirtelenjében egyébként se nagyon tudott varázsolni magából, arról nem beszélve, hogy csak egy ivóba indultak, ami egyébként sem a drága ivóközönség nívójáról volt híres. 
– Ha már úgy is arra járunk, megmutatom önnek, hogy hol lakik a bőrmíves, akiről meséltem. – szemét a jóvágású férfiúra emelte, majd végül az asztalra, ahol már ott volt a leszámolt összeg. Nem ellenőrizte, nem érezte azt, hogy oka lett volna kételkedni. Vámpír vámpírnak vérét ne szívja. – Indulhatunk? 

Wow.

Le a kalappal, ez egy nagyon jó játék volt. Habár teljesen jétköznapi az alapszituáció, sikerült úgy megmozgatnotok igazán mély és érdekes támákat, hogy az egyáltalán nem volt erőltetett. Ráadásul mindketten csodásan írtok, igazi élmény volt a játékotok olvasni. Remélem, fogtok még találkozni, de azért vigyázzon a fegyverére, Herr von Nebelturm! ^^

A szokásos 100tp jutalom mellé Cedricknek jár egy kova, Hildének egy gránit.