[Magánjáték] Nem jó az ördögöt a falra festeni

Wilfred nem mutatta jelét semminek. Dühöngött a szavakon belül, elkeseredett volt. Természetesen a férfira nézett. Nem igazán tudta mit mondjon. Nyelt egyet. Keserűen elmosolyodott.
- Akkor az sem véletlen, ha meghalok. - mondta tágra nyílt szemekkel, komolyan. Remélte, hogy megfogta.

– Az sem, valóban. Ha az embernek meg kell halnia, hát meg kell halnia. – a férfi röviden bólintott mind a saját, mind pedig a te szavadra. – De nem mindegy, hogy hogyan járul majd Urunk szeme elé. Hagyja hát meg neki a döntést, hogy miként is kíván rendelkezni az életével... Ha már azt neki ajánlotta, mikor testvérünk lett. – a férfi ismét megállt egy picikét, méregetve a saját szavait. Láthattad rajta, hogy nem igazán nagy szónok, komoly erőfeszítést igényel részéről, hogy ennyit beszéljen. – Addig pedig becsülje meg azokat, akik édes bátyjai és nővérei. Higgye el nekem, jobban fájt az a pofon von Bertoldnak, mint magának.
A férfi zsebébe nyúlt, majd ismét elővette a fiolát, s szórakozottan játszani kezdett vele, forgatva ujjai között. Látszólag elfogyott a mondanivalója, így leginkább csak hallgatott, hogy kívánsz-e még valamit hozzáfűzni a beszélgetéshez.

Gyanakodva néz a férfira. Úgy érzi nem értette meg amit mondani akart neki. Kérdő tekintet vesz fel.
- Miért használjuk Istent pajzsnak? Miért nem mondjuk ki, hogy amit valójában az egyház képvisel, az politika? - kérdezi - Nem vagyok rá mérges egy pofon miatt... Ő is csak egy lánc szem a Déli Egyház láncingjében. Nem haragszom rá. Nem ez motivál. - mondta. egy kicsit fellengzősen, "Hanem a halálom" gondolta Wilfred.

– Herr Wilfred... – nézett rád Alaric, immáron egyre szigorúbban. Arcán nem véled felfedezni rossz szándék jelét továbbra sem, ám egyértelműen látod azt is, hogy nem tetszik neki, amit mondtál. – Én aztán nem mondom meg, hogy mit gondoljon, de ha elfogad egy tanácsot... Tartsa meg ezeket a gondolatokat magának. Ha palástban érkeztem volna, most emiatt három tucat botütést szabnék ki, de mivel civilben vagyok... – mosolyodott el kissé. – Ettől talán most eltekinthetünk. Maga okos ember, tudnia kell, hogy az ilyesmit nem a feletteseivel vagy éppen bajtársaival kell megvitatni. Mit gondol, ön az egyetlen, akinek ez megfordul a fejében? Sokan megkérdőjelezzük a szolgálatukat, de ez legyen a személyes vívódásunk. Ne hordja ezt a mellkasára tűzve, hisz ha maga, egy templomos, kételkedik, ki fog bennünk hinni?
A férfi felemelkedett mellőled, majd még szemlélt téged egy picit. Nem nagyon sejtheted, hogy mire gondolt, ugyanis az arcára kiülő kifejezés igen nehezen értelmezhető volt.
– Bízzon az Úrban, Wilfred, a tervei néha furcsák és nehezen értelmezhetőek, de sose feleslegesek... Ha pedig baja van, keressen fel. 

Wilfred egy kissé fintorogva nézett maga elé.
- Vagy inkább kinek kellene...? - kérdezte keserűen. De most, hogy a férfi, még mindig tudott mosolyogni, felkapta a vizet, és a kő kerítést kezdte verni - Elegem van mindenből! Ebből az egész cirkuszból! Semmi értelme, hogy itt legyek! Nem tartozom ide! Nem tudok igazán hinni! Nem tudok igazán emberi lenni! Nem emlékszem, hogy mit tettem a tűzben! Nem emlékszem, hogy én öltem meg őket tényleg vagy nem! - arca elvörösödött, könnyek szökterk a szemébe - És mindennek tetejében, nem tudok megváltozni. Bármennyire is igyekszem... - hangja elcsuklott - Ennyi vagyok. Egy csődtömeg! Látja? Nézze meg! Az ördög alkotott meg! - nehezen vette a levegőt. - Hagyon itt! - össze kuporodott és a "Miatyánkot" kezdte mormolni. Közben csak zokogott.

Ha dühöngésed közepette rápillantasz Alaricra, továbbra is azt látod csak, hogy halványan mosolyog. Nem nevet, vagy szórakozik rajtad, de úgy érzed, hogy valamire emlékezteti a látvány. Tesz egy lépést feléd, majd mikor abbahagyod a tombolást, ráteszi válladra a kezét.
–De. Már bebizonyította, hogy egyikőnk. A bajtársak előtt is, s az Úrnak is szolgálatot fogadott. – ha felpillantasz, látod, hogy továbbra is próbál bátorítóan mosolyogni, bár, lassan lehet, hogy készül begörcsölni az arca a sok mosolygástól. – Nem az Ördög teremtette, Herr Wilfred. Az Ördög csak suttog, fondorlatosan akarja vinni az embert a rossz útra. Ne hallgasson rá. A kételyei nem fognak elmúlni ettől még, de a lelke könnyebb lesz.
Meleg kezét levette válladról, majd még egy utolsót pillantott rád, s ha nem szólsz, szépen lassan távozik, magadra hagyva téged a gondolataiddal.

Wilfred felnézett rá. Nem szólt semmit. Ismét fölényben érezte magát, kicsit megnyugodott. Felállt és mélyen a férfi szemébe nézett.
- Máté evangéliuma tizen harmadik rész, harmincnyolcadik verstől a harminckilencig. "A szántó föld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok." Vagy is, a gonodznak is van embere-e földön, aki pedig én is lehetek - jelentette ki teljes komolysággal. Ahogyan az arcra nézett egy kicsit elmosolyodott és rögvest hozzá tette. - Azóta is mosolyog? Nem fáj? - lopva hozzátette - Uram...

Ahogy elkezdtél idézni, Alaric arcára unott, közömbös kifejezés ült ki ki. Vélhetőleg nem feltétlenül nyelte el a tetszését a passzus. Kissé megrázta a fejét, majd végül megszólalt.
–Soha sem mondtam, hogy nincsenek gonosz emberek, Herr Wilfred. Sem azt, hogy nincs olyan ember, aki az Ördög szolgálatában lenne. Azt mondtam, hogy nem az Ördög teremtette. – a férfi szeme bár nyugodt volt, de mégis úgy érezhetted, hogy szinte neked feszült. – De javaslom, olvassa el ismét a példázatokat, s kérdezze meg magától, hogy biztos erről szól-e?
Ahogy elkezdtél szájalni a férfival, látod, hogy a képe szélén a mosoly szépen lassan remegni kezdett. Kifejezetten rossz néven vette a viselkedésedet, s bár továbbra is próbált mosolyogni, a tekintete nem volt olyan nyugodt.
–Látja, pont erről beszéltem. Gondoljon, amit akar, de tartsa meg magának. – Alaric pislogott párat, majd röviden bólintott magának. – Magáért mosolygok, s nem magamért, Segítenék önnek, de a bolondját próbálja velem járatni.

Wilfred szeme megtelt egy éles és fenyegető erővel. Nem igazán vehette ezt magára az ember soha, mert inkább Wilfred természetéről árulkodott. Amikor az úr szája kicsit játszani kezdett, gödröcskék jelentek meg az ő szája szélén is, de a férfi megemlítette, hogy mi a szándéka és ekkor a kis gödröcskék eltűntek. Megint a távolba nézett.
- Nos, lebuktam. - mondta végül egy kicsit talán büszkén, de nem szemtelenül - De inkább az elején, mint a végén. Még a magamfajtának is vannak valódi könnyei. - mondta sokkal inkább magának, majd az úrhoz fordult. - Nem lehetek kevesebb mint önmagam és amíg ez a test az enyém, addig a lelkem sem lssz nyugodt, de azt megígérhetem, hogy egy kicsit befogom a számat és igyekszem udvariasabb lenni. Köszönöm, hogy segített, esetleg még áll az ajánlata, hogy meglátogathatom? - kérdezte, most végre igazi mosollyal.

A templomos végighallgatta a szavait, majd rövid, elégedett bólintással konstatálta azt, továbbra is mosolyogva. Nem volt semmi kacifántos a mozdulatban, tényleg úgy járt el, mint aki csak egy parancsot kapott.
– Ez elég, Herr Wilfred. Senki se kéri, hogy más legyen, mint aki. Csak figyeljen a modorára, s minden rendben lesz. – a kérdésre szélesen elvigyorodott, most először, majd bólintott. – Természetesen, nem ajánlottam volna, ha nem gondolnám komolyan.
A férfi végül biccentett, s megindult, ám pár pillanat múlva megtorpant, s még egy másodpercre megfordult, picit kémlelve az arcodat.
– Apropó, még el kell kapnia egy vandált, javaslom, segítsen von Bertoldnak.
Bólintott még egyet, majd végül távozóra fogta. A nap teljesen eltűnt a horizontról, a szürkület helyét pedig átvette a sötétség.A levegő is kezdett egész csípős lenni.

/ És én itt kiszálltam. Még reagálhatsz, de én már nem fogok. Tietek ismét a pálya. /

Wilfred azonnal elhűlt, amint meghallotta, hogy neki kell elkapnia a vandált. Hiszen ő maga volt. De nem esett kétségbe, csak azt mondta, hogy már rajta van, majd udvariasan elköszönt. Elindult az éjszakából, még volt egy utcára való, így hát, gyorsan ledobta a ruháját és felvette a feketét a maszkkal.

Az előzőhöz közeli utcába mentek és tele festették szintén az egészet. Itt most kivételesen a földre nem festettek, de a falakat teljesen lefestették. A képek páncélos hölgyeket ábrázoltak különböző pózokban. Volt akiken sisak volt, volta akik csak a kezükben tartották. Voltak állók, ülők és fekvők. És rengeteg féle szögből meg lettek rajzolva. Az egyik diák túl buzgó lett és az arcára egy csepp. Amikor a mű elkészült már fény volt ezért majdnem lebuktak. Az egyik gyereket majdnem lekapta a katona, de nem fürgébb volt. Mindenki más-más irányt vett. Wilfred még ez előtt elment.

Az egyik nagymama egy szívességet ígért neki, amiért segített egyszer cipekedni. Most hozzá ment, hogy főzessen vele. Szerencséjére éppen azt készített, amire neki szüksége volt és tudott adni a kellő mennyiségben. Még éppen elkapta Oswaldot, ahogyan munkájába igyekezett.
- Jó reggelt, Oswald uram! A tegnapi kellemetlenségekért és amiért megmentett. - nyújtotta át az egy kondér  töltött káposztát. - Kérem fogadja el. A leckét megtanultam, Alaric úr megkeresett és megbeszéltük. Engedelmével, most elmennék a dolgomra. Sokat kell dolgoznom, hogy elfelejtsék, hogy mi is történt. - mondta udvariasan és kedvesen.

Wilfred megkeresése váratlanul ér, nem is tudom hova tenni a dolgot, de nem zavarodom túlságosan össze. Jó alkalomnak találom ezt arra, hogy váltsak vele pár szót. Elmondja, amit akar és már sarkon is fordul.
- Álljon csak meg, Wilfred - szólok utána, mielőtt elindulna, sóhajtok egyet és visszaadom a kondért a kezébe. Egyébként is szolgálatban vagyok - Erre semmi szükség. Nagyon sajnálom, ami történt. A viselkedése ellenére sem állt szándékomban bántani magát és ezért bocsánatot kérek.
Én magam nem kaptam ilyet a feletteseimtől, az igaz. Nem volt kötelességük belátni és elismerni, ha hibáztak, vagy túllőttek a célon, bár velem szemben nem is volt szükség ilyen fenyítésre, az pedig való igaz, hogy nem gondoltam át, mit teszek, nem volt tudatos fenyítés az a pofon, csak egy gyors, túl gyors reakció.
- Örömmel hallom, hogy találkozott és beszélgetett Alaric-kal. Azzal egyetértek, hogy sokat kell tennie, hogy visszaszerezze a jó hírét, azonban mivel ezek a vandálkodások még mindig nem hagytak alább, szeretném, ha be tudna számolni róla, mikor mit csinál, hogy ne kelljen minden percét a társaságomban töltenie. Remélem, hogy ez nem jelent majd gondot önnek.
Búcsúzóul odabiccentek neki egyet, mielőtt tovább indulok a parancsnokságra, ahol állítólag jutottak valami fejleményre a nyomozással kapcsolatosan. Ha más nem, legalább már tudom, mit kell tennem, hogy mielőbb felgöngyölítsük az ügyet. Van elvégre fontosabb dolgunk, mint holmi firkálókat hajkurászni a hellenburgi városőrökkel. Az már megint egy más kérdés, hogy teljesen ésszerűtlen, hogy eddig nem buktak le. Nos, meglátjuk, mire jutunk.

Wilfred összerezzen, amikor megszólítja felettese, de az edényt, nem hajlandó elfogadni. Erősen mozogtak a fogaskerekek az agyában, hogyan forgathatná fel a dolgokat.
- Magának, hoztam magának adtam. Ez volt a döntésem. Valójában köszönettel tartozom. - egy kicsit elhallgatott, majd folytatta - Nos, valóban beszéltem Herr Alarical. Nagyon kedves és jó szívű ember, de én a maga beosztottja vagyok és amíg az vagyok, magának tartozom felelősséggel. Nem akarom, hogy bármi baja legyen. Most viszont, engedelmével, meglátogatnám a nevelő apámat. Elszokott tartani egy ideig, mert sokat kell mesélnem, ha gondolja megkérdezem, hogy az árva házból nem lógtak-e ki éjjel. Sajnos viszont nem vagyok vagyok fedhetetlen. - mondta keserűen - Feldúltságomban az utcákat jártam az éjszaka keresve az elkövetőket, hogy talán ezzel segíthessek. - nagyot sóhajtott - Nos, akkor, megkérdezzem az árvaházat? - kérdezte Wilfred ártatlanul.

Nem igazán értem, mit akar azzal, amikor Alaricot említi, hiszen csupán megjegyeztem, örülök, hogy beszéltek, mivel kedvelem őt és jó embernek tartom, de végül nem firtatom a dolgot.
- Nem szükséges. Csak arra kértem, legyen nyomon követhető. A nap végén keressen fel a parancsnokságon és számoljon be róla, mikor mit csinált. Nincs mitől tartania, de ezt most mindenkitől megköveteljük. Csupán ennyi a kérésem. Egész pontosan a kapitány kérése.
Biccentek egyet röviden, inkább csak magamnak, mint neki.
- A nyomozást illetően jutott eszembe pár ötlet, meglátjuk, mennyire vezet majd sikerre. Természetesen nyugodtan látogassa meg a nevelőapját - Egy pillanatra magam elé meredek, ahogy eszembe jut az enyém, s halkabban folytatom - Minél többször, amíg csak teheti.
Ha csak nem szól, nem is tartom fel, elvégre nekem is dolgom van. Halványan elmosolyodom.
- Elmehet - Azzal, ha nem mond mást, sarkon fordulok, de távozóban még azért hozzáteszem - Igyon menta- vagy kamillateát, jó a szájában a sebekre.
Ha kívül ugyan nem is látszik, meglehet, hogy belül még sérült, s nincs is rosszabb ilyenkor, mint beszélni, enni, arról nem is beszélve, hogy ha netán begyullad, nagyon nehezen gyógyul csak meg.

Wilfred nem nagyon motszant, csak egy kicsit szurkálódva megjegyezte.
- Ameddig nem üt erősebbet, addig talán magyarázkodnom sem kell. - nevetett egy kicsit. - El is fogok... mármint... elnézést, erre nem illik válaszolni... bocsánat... - egy kicsit zavarban áldogált ott, szerencsére Oswald még egy jótanáccsal ellátta. Ekkor ő is sarkon fordult és valamit mormogva maga elé elment, hogy meglátogassa a nevelő apját.

A látogatás olyan jól sikerült, hogy majdnem ott maradt éjszakára, de éppen észbe kapott és még elérte az egyik őrt, aki a listákat írta.
- Elnézést a késésért! - lihegte - A nevem Wilfred, szolgálatra jelentkezem! Jelentem, hogy a nevelő apámat látogattam meg a falakon kívüli közeli faluban. Ott töltöttem a nap nagyobb részét, most pedig egy dalt indulok előadni egy... szállóban, ott is tervezek aludni.
- Rendben van Wilfred, de ne feledje, igen sok van a rovásán. Vigyázzon, hogy fenhetetlen legyen. Pontosan hol van ez a hely, amit említett?
- Itt nem messze a fogadóban... - Wilfred izzadni kezdett.
- Jól van Wilfred elmehet, de tegyen jelentést arról, ha esetleg elment. Fontos templomunk jó hírneve, éppen ezért nagyon kell figyelnünk. - mondta, azzal elindult az épület belsőbb részei felé - Ja és még valami. - fordult vissza egy pillanatra - Fürödjön meg! - mondta az őr azzal elment.
- Igen is, uram! - mondta Wilfred, azzal elment a fogadóba, ahol zenélt, majd nyugodni tért. Éjjel ismét látogatója érkezett...

Nem töltöttem tétlenkedéssel a nap hátralevő részét, az egyébként sem szokásom. Először is utáneérdeklődtem, hol lehet festékhez jutni a királyi udvar és a Parókia beszállítóin kívül és egy bizonyos Hermann Kollerhez irányítottak, aki különböző festékek kikeverésével és Sosem értettem kimondottan a művészetekhez, de tudtam, hogyan készítenek festéket; ásványok összetörésével, növények színanyagának kivonásával, tojáshéjból. Igazi alkimistamunka, már csak ezért sem néztem le soha a művészeket, biztos, hogy nem értenék a munkájukhoz. Már csak ezt ismerve is különös, hogyan tehetett szert a vandál ilyen hatalmas mennyiségű festékhez, ennyire különböző színekben. Személy szerint lehetetlennek tartottam a dolgot, de mivel a saját szememmel láttam, biztos lehettem afelől, hogy ez a valóság.
Azonban pont ez jelentette számomra a legnagyobb segítséget. Ilyen nagy tételben, ha valaki festéket szerez, arról nem csak hogy a kereskedőnek, de valamennyi környékbelinek tudnia kell.
Még a délután folyamán felkerestem a mestert. A boltja zárva volt, épp a készlethiány miatt, mint kiderült. Amikor rákérdeztem a dologra, azonnal tudta, miről van szó és gond nélkül kisegített.
Az ember megjegyzi azt, aki vödörnyi mennyiségben vásárol tőle festéket. Egyáltalán hogy lehet bárkinek is pénze ilyesmire az Úr haragja után, amikor kenyérre is alig telik?
Iránymutatásának köszönhetően az egyetem felé vitt a lában, ahol még napszállta elől elcsíptem a kimenőjéről visszatérő kesehajú, vézna fiút. Nem tudhatom biztosra, ő-e a tettes, vagy sem, mindenesetre látom, ahogy összerezzen, mikor meglát. Akár ebben, akár másban, de vaj van a füle mögött.
Nem kell tettlegességig fajulnia a beszélgetésnek, hogy eljárjon a szája.
Kezd bezárulni a kör.

- Beköptek. Megtalálták a cipő nyom alapján. Hamar elengedték, talán azért, hogy még jobban féljünk. - mondta az egyik fiatal.
- Szerintem attól még menjünk. Nem lesz baj, majd figyelek. - gyorsan átöltöztek feketébe és már ki is surrantak az ablakon. A fiatalabbak régen átértek az úton, amikor hirtelen egy ismerős arc fordult rá a sarok. Oswaldot látta meg. Az utca fényes volt, a ház ezen fala sötét, még sem tudott elbújni, olyan hirtelen történt. Szemei elkerekedtek, csak annyit tudott ezért mondani, hogy:
- Jó estét!

- Jó estét, Wilfred - lököm el magam a házfaltól, aminek támasztottam a vállam.
Tehát a fiú igazat beszélt. Bármennyire is ismerem Wilfred hírét, saját bőrömön is, mégis mélységesen csalódott vagyok. Valamiért azt reméltem, hogy haladunk valamerre, hogy változik. Azt mondta, még Alaric is beszélt vele.
Napokon át a szemembe hazudott.
Mindennek ellenére nem akarom jelét adni annak, ami van bennem a felismerés hatására. Annyira másképp gondolkodik és viselkedik, mint a legtöbb ember, akivel találkoztam, vagy akár én. Nem értem továbbra sem a feletteseim döntését. Akárhogy is, mivel én felelek érte, engem is felelősségre vonnának, ha jelentem, még rosszabbra számíthatok, ha más munkálkodása nyomán tudódik ki a dolog. Más megoldás jut eszembe, s titkon remélem, értékeli a gesztust annyira, hog ezek után változtasson a magaviseletén.
- Szóljon a barátainak, amíg lefoglalom az őröket - bökök az állammal a szomszédos utca irányába - Utána itt várjon. Innentől pedig abbamaradnak a vandálkodások és idővel mindenki elfeledkezik erről az egészről.
Mielőt sarkon fordulnék, végigmérem a félhomályban és sóhajtok egyet.
- Azt hiszem, lesz miről beszélnünk.