Nem volt az éjszakában semmi érdekes. Nem is hiányzott volna, így is nehezemre esett aludni. Túl izgatott lettem, hogy valami komoly ügybe sikerült az Úr gondviselése folytán belekeverednem, ami segíthetett előrelépni. Közben nem felejtettem el megbánni, hogy úgy lekicsinylettem a díszkíséretben való szolgálatot, hiszen végülis amiatt éehetek itt.
A reggeli kötetlenebb hangulatban telik, mint amilyen a vacsora volt, már csak azért is, mert a vendéglátó püspökünket ezúttal a kötelesség elszólította köreinkből.
Így nem is erőlködöm, hogy valamiféle kellemes társalgást alakítsak ki. A gondolataimmal voltam elfoglalva még akkor is, mikor a minket a városörséghez fuvarozó hintóhoz kísértek Csak egy pillantás erejéig ámultam rajta, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen módon utazzak, aztán visszatértema gondolataimhoz, amik újra és újra beleütköztek egy kérdésbe. Sokmindent hallani Institoris püspökről, de valószínűleg baklövés lenne ezek alapján választani meg a hozzáállásomat, és az ügyködésem módját… A hintóban kettesben maradva viszont lehetőség nyílt feloldani ezt a kérdést, és nem is haboztam, hogy megpróbáljam.
- Ha megengedi hogy kérdezzek, Excellenciás uram - pillantottam rá a beleegyezés jelét várva, aztán ha megkaptam, folytatom
- Nem szeretném akadályozni, ezért kérem, hogy ossza meg velem mit vár, hogyan segítsem a munkáját? - aztán majd kitalálom hogy valósítsam meg úgy az esetleges ötleteimet, hogy ne keveredjek bajba. Remélhetőleg nem annyira csökönyös, mint Matheus tud lenni, akivel szemben nagyon okosan kell megválasztanom, hogyan fűzzem bele a magam ötleteit egy-egy probléma megoldásába.
A hátradőlve utazó püspök testtartásan nem változik, de rám pillant, és elgondolkodva hümmög. Én pedig egy pillanatra sokmindent megadnék, hogy tudjam, min gondolkodik közben.
- Mondja, Holzer, mióta dolgozik a Hivatalban? - kérdez nyugodtan, és látszólag távol a kérdésemre adandó választól.
- Közel egy éve - válaszolok kicsit meglepetten, ugyanakkor majdnem biztosan benne, hogy valamiféle választ fogok kapni a problémámra is.
- Hányadik megbízása ez? - kérdez tovább. Nincs okom, hogy tapasztaltabbnak állítsam be magam, mint amilyen valójában vagyok, így őszintén válaszolok, kicsit bővebben is a feltétlenül szükségesnél.
- Nem tartom számon, kisebb ügyekben bíznak meg általában, vagy valamelyik tapasztaltabb inkvizitor segédjeként - felelem, elhessegetve ezeknek a közös munkáknak a fejembe tóduló képeit. Most se nem Matheus, se nem Tertulius van mellettem.
Kather püspök izületei ropognak miközben nyújtózik, mielőtt újra rám pillant.
- Nem tudom, mi folyik itt, és a püspök őexcellenciája nem segített sokat abban, hogy kiderüljön - jegyzi meg, hozzám hasonlóan nem értékelve túl nagyra vendéglátónk képességeit.
- A rendünk találékonyságáról híres, Holzer. Lesz feladata, ha elkezdtük a munkát. - mondta végül, mire bólintottam, miközben a hintó lassan megállt. Ez válasz a kérdésemre, mégpedig sokkal jobb, mint amire számítottam. Ezekszerint nem egy bólogató plusz testet vár, hanem gondolkodó segédet, aki magától is feltalálja magát. Remek!
Az őrség épülete, ahová vezetnek jóval leharcoltabb - és sokkal inkább a környezetbe illő - mint a püspöki rezidencia.
Egészen a parancsnoki szobáig vezetnek minket, ahol szerény körülmények között várt is már minket a városőrség parancsnoka. Két számunkra odakészítet szék, egy rozoga asztal, rajta gyertyával és papírokkal az összes berendezése az irodának, eltekintve a valószínűleg miattunk odakészített kancsótól, és kupáktól.
- Dicsértessék - biccent felénk a
fickó - Oskar Fischer parancsnok vagyok. Állok a szolgálatukra! - Megadva a rangjával, és korával is kijáró tiszteletet, hagytam előtt rendtársamat beszélni.
- Mindörökké ámen - viszonzza a parancsnok üdvözletét félmosollyal, megállva az asztala előtt, karbafont kézzel.
- Az én nevem Norven Kather, Fischer parancsnok. A Szent Hivatal inkvizítora vagyok. - mutatkozik be, amit én is követek enyhe főhajtással.
- Kérem, foglaljanak helyet! - kínál hellyel a parancsnok
- Nézzék el nekem az illetlenségem - a fejével a sarokba int, pontosabban egy szének nekitámasztott falábra. Jobban megnézve látom, hogy a széke mellett pedig egy mankó van. Bizonyára a közelmúlt borzalmai között szerzett súlyos sérlüést
- Mindannyian megfizettük valami módon a Harag Napjának árát - komorodik el kissé
- Napközben kényelmetlenné tud válni a viselése - ad magyarázatot a faláb jelenlegi helyzetére
- De nem ezért jöttek ide. Hadd kínáljam meg Önöket egy kevés borral - int fejével az asztalra készített ital felé.
Együttérzőn pillantottam Fisher parancsnokra, de nem akarva azt az érzetet kelteni, hogy nincs egység Institoris püspök és köztem, követtem azt, ahogy ő fogadta az udvariasságot
- Reggeliztünk a püspöknél - jegyzi meg Kather atya mitán már helyetfoglalt, amiben ugyancsak követtem a példáját
- Szerencsétlen ügy. Remélem, csak tiszteletet vívott ki vele az embereinél. Katonáknál sohasem lehet tudni. - fejezi ki együttérzését (vagy annak látszatát, inkvizitorpüspököknél sosem lehet tudni)
- Fölteszem, sejti, mi szél hozott. - tér végül a tárgyraminek örülök. Nem szeretem a felesleges bájcsevejt.
- Hát, csak remélem, hogy a démonok miatt jöttek... - sóhajt Fisher gondterhelten. Tudja, hogy emiatt jöttünk.
- Tegnap fogtunk egy nőstényt... Azóta egy szemhunyásnyit se pihentem, a legjobb embereim is csak hármasával merem a cellája elé állítani. Én értek a tolvajokhoz, a gyilkosokhoz, még a hamiskártyásokhoz is, de ezekhez... Ebbe beletört a bicskám. Nem lehet ezekből kiszedni semmit, és amíg még csak a kanból volt egy a tömlöcben, addig még ment-ment a dolog - vörösödik zavarában
- És persze vallomás nélkül nem lehet őket se kivégezni se elereszteni... Én már régebben akartam segítséget kérni, de a Püspök úr ragaszkodott, hogy próbáljuk meg a magunk szakállára megoldani - panaszolja kellemetlenkedve. Nem csodálom, hiszen én magam sem beszélek szivesen egy püspök hibáiról, főleg ha mellette kell élnem, és boldogulnom valahogy.
- A Püspökség szolgálatában dolgozik az egyik legnagyobb démonszakértő a királyságban, Lorenz atya, őt küldte át a Püspök úr, meg most neki a könyveit olvasom, de hát az őrségen csak én tudok olvasni, és ezt én se értem... - sóhajt. Egyszerű katonaember, de őszinte, ami rendkívül szimpatikussá teszi számomra. Ha elismeri, hogy kevés a képessége valamihez, akkor lehet a helyzettel mit kezdeni…
- Megköszönném, ha átvennék tőlünk ezt az ügyet, és minél hamarabb eldőlne a démonok sorsa. Szívesen megszabadulnék már tőlük. - kér minket, ami után nehezemre esik, hogy ne vágjam rá, hogy ne aggódjon, kézbe vesszük a démonok ügyét.
Szégyen, hogy az Egyház püspöke nem látja be, hogy inkvizitorra van szükség egy ilyen helyzetben.... Remélem nem nehezítették meg előre a dolgunkat. Feltételezem hogy hasonló kérdései vannak rendtársamnak is, mint nekem, így egyelőre egyáltalán nem szólalok meg.
- Még egy démon? Megtudott tőle valamit? - szusszan Institoris meglepetten a beszámolón, mire Fisher megrázza a fejét.
- Csak nagyon sok mindent az embereimről - megforgatja a szemét.
- Kivallathatják őket akár most is, ha gondolják. Aztán azt se bánom, ha nekem kell egy kanál vízben megfojtanom őket, csak szabaduljak már tőlük… - fakad ki.
Nem csodálkozom, a tehetetlenség igencsak fel tudja zaklatni egy egyszerű ember lelkivilágát. Bíztatóan mosolyogtam hát rá, hiszen mostmár neki nem kell aggódnia emiatt
- Éppen megtehetjük - feleli komoly arccal a püspök
- De én azért szívesen beszélnék előbb Lorenz atyával. - teszi hozzá. Teljesen egyetértek én is: talán a tudós atya valamivel több információval tudna szolgálni az ügyhöz.
A parancsnok csalódottnak tűnt ettől, valószínűleg azt remélte azonnal intézkedünk.
- Hát jó. Küldessek el Lorenz atyáért vagy üzenjek neki, hogy meglátogatnák? Minden bizonnyal a püspökség könyvtárában lesz, általában ott tölti az idejét kutatással. - - Hamar megjárjuk. Ne csüggedjen; azt javaslom, ne vallattassa a démonokat az embereivel. Gyakran van rossz vége az ilyesminek. - tanácsolta felkelve Institoris püspök.
- Köszönöm a tanácsot! - biccent Fisher, de továbbra sincs elragadtatva.
- Elszalasztok egy fiút Lorenz atyához, mire odaérnek, tudni fog az érkezésükről. És várjuk magukat vissza! - mosolyodik el, majd elveszi a székének támasztott mankóját, és hangosan hozzáüti néhányszor a padlóhoz.
A püspöki palotához visszavezető út a hintóban csendben telt. Én igyekeztem összeszedni, mit tudunk eddig, és megfogalmazni a legfontosabb kérdéseket. Abból a pár pillantásból, amit közben kollégámra vetettem úgy tűnt, ő is hasonlóan tett.
Megérkezve - ahogy a parancsnok sejtette is - a könyvtárba vezetnek minket, ami még mindig lenyűgöz engem. Ritkán volt alkalmam az időmet ilyen helyen tölteni, a szeminárium előtt pedig egyszer sem láttam könyvtárat.
Lorenz atya a terem közepén álló, pergamenekkel telerakott asztal előtt állva várakozik, mikor belépünk az illendőségnek megfelelően kezetcsókol Institoris püspöknek, felém pedig némi méregetés után biccent egyet, valószínűleg nem tudva hol helyezzen el a ranglétrán.
- Egy kis borral, ha megkínálhatom Önöket - mosolyog nyájasan
- Fischer parancsnok üzent, hogy a démonokkal kapcsolatosan vannak kérdéseik. Kérem, hallgatom Önöket - int a masszív asztal felé, ami körül 5 szék is el van helyezve, egy kiemelt hellyel az asztalfőn. Egyértelmű, melyik széknél ült eddig Lorenz atya, így meg sem fordul a fejemben, hogy oda üljek le.
- Úgy hallom, hírneves démonológus vagy, atyám - kezd bele Kather atya, az atyával szemben foglalva helyet, és ismét elutasítva a bort - amiben ezúttal is követem a példáját.
- Úgy hallottam, halálesetekről van szó, a foglyok pedig csábdémonok. Mi a véleményed? Nem gyakori eset. - Mivel az én kérdéseim valószínűleg választ kapnak a beszélgetés során, a püspök mellett helyetfoglalva inkább a tanulás lehetőségét igyekszem kihasználni, ás megjegyezni, mi történik.
- Megtisztelő, hogy ezt mesélik rólam -mosolyodik el Lorenz.
- Nem tartom magam nagy tudósnak, világéletemben érdekelt, hogy ezeket a szentségtelen lényeket miért teremtette az Úr... A különböző fajokat eredményező Átkokat is tanulmányoztam egy ideig. Különös, valóban különös - rágcsálja az alsóajkát, miközben a saját boros pohara után nyúl.
- Már az eset. Sose hallottam róla, és amennyit Fischer parancsnok ki tudott szedni belőlük, a pokolfajzatok csak tagadnak. Ami persze semmit nem jelent, a legtöbb bűnös tagadni szokott - vonja meg a vállát. Nehezemre esik elhinni, hogy senkiben nem merült föl, hogy talán azért tagadnak a démonok, mert nem bűnösök abban, amivel vádolják őket…
- Fiatalságából következtetek rá, hogy maga a tanítványa az Excellenciás úrnak - fordul végül felém
. - Mi a véleménye az esetről? Az a tapasztalatom, gyakran a fiatalos, friss nézőpont tárja fel a dolgok valódi jelentését. - kéri ki a véleményemet, mielőtt a püspökkel kezdene tárgyalni, ami egyrészt meglep, másrészt megtisztel, hogy kíváncsi a meglátásomra. Institoris pillantásából arra következtetek, hogy neki sincs ellenére, hogy előtte beszéljek, így nyugodt szívvel megyek bele az eszmecserébe.
- Megtisztelő a feltételezés, de nem az Excellenciás úr a mentorom - javítom tisztelettel a félreértést, mert nem hiszem hogy többet tudnék most tenni ha Institoris tanítványának gondolnak, azt viszont könnyen elérhetném, hogy akár minkét jelenlévő hazugnak könyveljen el.
- Ó, és akkor ki volna a mentora? - érdeklődik az atya.
- Matheus Zalash atya - válaszolom röviden. Nem túl büszkén, nem is sajnálkozva. Inkább tárgyilagosan, mosolyogva.
- Kevés dolgom volt még démonokkal, így nem sok mindent mondhatok, de amennyire tudom nem jellemző a gyilkolás a démonok ezen fajtájára. Ha nem sikerült megtudni tőlük semmit, talán csak nem a megfelelő kérdéseket tették fel. - fejtettem ki végül a meglátásomat, hamár kérdezték, és kvázi engedélyt is kaptam rá.
Lorenz atya derűs tekintettel bólogat, ahogy beszélek.
- Nagyszerű gondolat! Szerintem sem feltétlenül ők követték el a gyilkosságokat... De... Hát, én nem vagyok a test szakértője, de a holttesteket megvizsgálta egy orvosdoktor, mielőtt a ravatalra kerültek volna, és azt állapította meg, hogy a haláluk előtt a legkülönbözőbb módon becstelenítették meg ezeket az embereket. Arra gondolok, hogy az... erkölcstelen hajlamaik élték ki rajtuk, aztán muszáj volt gyilkolniuk, hogy eltüntessék a nyomokat - vonja meg a vállát okfejtése végén visszapillantva rám.
- Maga szerint mit kéne megkérdezni tőlük? - kérdezi
- Vagy a tettes rájuk akarja kenni az esetet, tudva, hogy ők lesznek az első gyanúsítottak ilyen esetnél. - fordítottam kicsit a gondolatmeneten. Hiba túl hamar következtetést levonni, nem is tudnék egyelőre konkrét kérdést mondani: Esetleg annyit, hogy a helyzetről igyekeznék információhoz jutni, de nem vádlottként, hanem esetleges tanúként kérdezném őket: tudnak-e másfaja démonról, vagy láttak-e valamit, ismerik-e az áldozatokat… Csupa olyan alapkérdés, amivel odáig is el lehet jutni, hogy reális-e a miértekről kérdezősködni.
- Érdekes gondolat! - bólogat az atya elismerően.
- Ehhez mit szól, Excellenciád? - kéri ki a tapasztaltabb inkvizitor véleményét is az atya. Az válaszul finoman biccent, de a mozdulat nem helyeslőnek tűnik… inkább valami másnak.
- A csábdémonoknak rengeteg bűnük van, de erőszaktevőkként általában tévesen tartják őket számon. Elképzelhető, hogy ezek a mostaniak mégis azok, ehhez azonban, attól tartok, beszélnünk kell velük. - mondja ki azt is ami az én mondandómnak is a következtetése akart lenni.
Egyetértőn bólintottam. Csak úgy derül ki van-e közük a dologhoz, ha beszélünk velük.
- Így van - bólint az atya Norvennek.
- Még sose hallottam én se erőszaktevő démonról. De arról tudunk, hogy mérhetetlen étvágyuk van... olyan téren. És hogy a testi érintkezés olyan számukra, mint számunkra a táplálék. És mind tudjuk, mit meg nem tenne az éhező ember egy falat jó kenyérért… - fejtegeti tovább a meglátásait, teljesen feleslegesen.
- Ön találkozott az elfogott démonokkal? - kérdezem kissé türelmetlenül, hátha szakértőként több támponttal tud szolgálni a vendéglátónknál és Fishernél.
- Így van, találkoztam - bólint rámnézve válaszul
- Pontosabban csak az egyikkel. Hajnalban értesített Fischer parancsnok, hogy éjszaka egy másik démont is elfogtak. A nőről feltételezem, hogy ebben a bűnben ártatlan. Az asszonyok azért mégse képesek olyasmire, amire egy férfi - sóhajt.
- De, gondolom, arra kíváncsi, mi a véleményem arról, amelyikkel találkoztam. Természetesen tagadta, hogy bármit elkövetett volna, de mint emlíettem... minden bűnös tagadni szokott. Nem leszek nagy segítségükre, attól tartok. Én csak a filozófiához értek, a gondolkodáshoz. Akár igazat is mondhatott a démon, és az is lehet, amit Ön felvetett - néz fel gondolataiból újfent
- Nem kizárt, hogy valaki más az elkövető, a démonok meg csak pont rossz helyen voltak rossz időben. Én nem kaptam inkvizítori kiképzést, nem tudom, hogyan kell valakit kikérdezni, hogy az nagy valószínűséggel az igazat mondja. - - Köszönjük, atyám. Van bűnük, ez kétségtelen... ha azonban ezt a tettest akarjuk elfogni, a démonok feletti ítélkezésnél sokkal többre lesz szükségünk. Nekem nem elég egy akármilyen eredmény. - reagál Institoris az újabb okfejtésre, igazolva, hogy rászolgált a hírnevére. Egy pillanatig hátradőlve fürkészi Lorenzt, majd megszólal
- Ami azt illeti, szerintem a csábdémonok és az emberek étvágyának jellege nem különbözik egymástól olyan nagyon. Csak a mértékében. - veti fel. Ehhez a témához nekem nincs már hozzáfűzni valóm, így csendben figyelek tovább. Institoris érdekes témával hozakodott elő.
- Ezt szerintem embere válogatja - vonja meg a vállát az atya. [/color] - Mielőtt a kutatásnak áldoztam volna az időmet, gyóntatópapként is foglalkoztam a hívekkel. Van, akit hidegen hagynak az asszonyok. A démonok mások, őket mégis másképp hajtja a szükség. Mindig úgy képzeltem el, és bocsássanak meg a profán példáért, de mikor a hosszú mise alatt rájön az emberre szükség. Nem lehet akkor másra gondolni, csak arra a testi érzésre, bármennyire akarnánk máshová figyelni. Az eddigi kutatásaim affelé mutatnak, hogy a démonoknál hasonló megy végbe, de ők nem tudnak szabadulni a szükség érzésétől. - [/color] összegzi tapasztalatait. Mulattató olykor, ahogy a nőkről beszélek. Csak szórakozott mosollyal hallgatom, de örülve hogy nem kell túl sokáig. Valahol mindkettőjüknek igaza lehet, bár mintha Lorenz atya nem egészen értené miről beszél Institoris.
- Van benne ráció - jegyzi meg végül a püspök vidám szusszanést követően
- Talán a legkevéssé ismert démonfajta. Örömmel olvasnám el az írást a témában, most azonban azt hiszem, ideje munkához látnunk. Mit gondolsz, atyám? Tudsz még olyasmit, amire szükségünk lehet? - kérdezi utalva rá, hogy ideje indulnunk, és minden bizonnyal munkához látnunk. Nme lesz egy gyors folyamat, hiszen az alapoktól, vagy talán még mélyebbről kell kezdenünk az építkezést, hogy megtudjunk valamit.
- Sajnálom, hogy nem lehettem nagyobb segítségükre - szabadkozik bocsánatkérő mosollyal az atya
- Ha bármikor beszélgetni óhajtanak bármiről, kérem, az időm nagy részében itt vagyok. Már öreg vagyok, nem tudok aludni, inkább olvasással és írással töltöm az időt - nevet halkan
- Ha valóban érdeklődik az írásaim iránt Excellenciád, szívesen adok kölcsön néhányat, majd mikor hazaindulnak a Katedrálisba. Úgy sejtem, itt tartózkodása alatt nem sok ideje lesz olvasgatni. - ajánlja fel Institorisnak az újabb találkozást. Én részemről inkább magam jönnék a könyveket tanulmányozni, nem annyira beszélgetni, bár az is tanulságos lenne.
A püspök elvigyorodik, majd nyugodt mozdulatokkel felkel a székből.
- Nem, én sem hinném, hogy lesz. Minden jót, atyám. Fogunk még találkozni. - válaszol Lorenznek
Felkelek én is, és egy hálás biccentéssel felé jelzem, hogy azt is értékeljük hogy ennyit megosztott velünk.
- Remélem lesz még alkalmunk találkozni - búcsúzom udvariasan, halvány mosollyal, majd követem az inkvizitor püspököt.