Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» [Magánjáték - Syele & Matheus] A nyáj
by Rudenz von Hellenburg Today at 2:50 pm

» [Magánjáték] A Vándor új kardja
by Cedrick von Nebelturm Today at 12:14 pm

» [Küldetés] Tíz kicsi démon
by Oswald von Bertold Szomb. Aug. 08, 2020 5:38 am

» A QFA Memek hivatalos topikja
by Iudex Pént. Aug. 07, 2020 7:56 pm

» Gerard D. Lawrenz
by Gerard D. Lawrenz Pént. Aug. 07, 2020 7:40 am

» Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)
by Lothar von Nebelturm Csüt. Aug. 06, 2020 11:04 pm

» Barátokért jutalom
by Nessaris Maera Csüt. Aug. 06, 2020 7:19 pm

» [Magánjáték] Sons of the North
by Eirik von Hildebrand Csüt. Aug. 06, 2020 9:19 am

» [Azonnali] Emlékek IV.
by Hóhajú Yrsil Szer. Aug. 05, 2020 1:33 pm


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] Tíz kicsi démon

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szer. Ápr. 29, 2020 4:18 pm

Sibylla

Sibylla
Mesélő
Mesélő
na, gyerekeim, mindenkivel le van egyeztetve minden, rövid körről van szó, nagyon szeretném, ha május 6-áig megírnátok a zárót, hogy az inkvizítorainknak tudjam zárni a küldetést ^^

Oswald, veled meg majd akkor haladunk, ahogy tudsz.

xoxo

27[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szomb. Május 02, 2020 9:57 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
A püspök természetesen nem tudott semmiről.
Akármennyire is jó volna megbizonyosodni afelől, hogy vajon igazat mond-e avagy hazudik, keservesen tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen. Gyanakvó, rosszhiszemű természetem egyáltalán nem támogat abban, hogy akár egyetlen szavát is elhiggyem, ám arról, hogy a szememben örökké bűnös marad, nem értesítem őkelmét. A fülem nyitva tartom ezentúl az egyházmegyéből érkező hírekre, azt pedig - ha bármennyi ész lötyög a fejében - biztosra veheti, hogy többé nem lesz tőlem egészen biztonságban, amíg csak él.

Lorenz atyát Holzer inkvizítorra bíztam, és ez nem volt rossz döntés. A kolléga fiatal még, nem árt meg neki a gyakorlat, ezúttal pedig nem terheli a lelkiismeretét semmiféle gyanú. Lorenz atya bűnös, bűnösebb aligha lehetne, én pedig cseppet sem szánom amiatt, hogy egy tanítvány kezei közé került. Valószínűleg jó ideig járják a táncot, de hát nem számít, milyen állapotban húzzák majd karóba a Katedrálisban.
Nekem semmiképpen sem.
A holmijait átkutatva egészen pontosan semmire sem bukkantam azon a szemétre való mindenfélén kívül, amelynek semmi jelentősége sem lesz a gazdája nélkül. Az egyetlen hely, ahová nem teljes undorral nyitok be, nem is a lakrészében található, hanem a folyosóról nyílik.

A könyvtárban megszokott, porszagú csend honol, fekvése okozta félhomályát meredeken betűző fénykévék szabdalják sűrűn. Nem teljesen új stílusban épült, de már kellően világos épület, fut át a fejemen, ahogy újfent körülhordozom a tekintetem a jókora helyiségben.
Csaknem meglepett hangot hallatok, amidőn a terebélyes diófa asztalnál megpillantom Bernhard atya ismerős alakját: szokásától eltérően élénken, hátát kihúzva ül a székben, s egy nehezékkel lefogott tekercsre irkál. A művelet egészen lefoglalja.
Nem emelem fel a hangom; a csendben nincs is rá semmi szükség.
- Dicsértessék, Bernhard atya!
Föltekint a munkájából, sajátságos vonásain döbbenet tükröződik. Egy pillanatra megrezdül, mint aki fölkelni készül ültéből, aztán mégis inkább úgy marad. Alattomos mosollyal biccent felém.
- Dicsértessék! - szól kellemes hangon. Mosolya cseppet sem rezdül. - Kipihente magát, excellenciád? Mozgalmas napok állnak maga mögött. Az utazás is biztos elfárasztotta... Nem is tudom elképzelni, milyen szörnyű lehet napokig egy lószagú hintóban zötykölődni.
- Megszokja az ember - felelem röviden, minden barátságtalan felhang nélkül. - Nem fáraszt az utazás, bár hintóban unalmasabb, mint lóháton. De azért jöttem, hogy megköszönjem a segítségét. Gondolom, tudja már, hogy mi történt.
Legyint, mint akinek ez részletkérdés.
- Lóháton még rosszabb lehet - fintorogja. - A tomporom sose felejti el az első alkalmat, mikor megpróbáltam megülni egyet.
Nevetgél egy keveset, majd egycsapásra elkomolyodik.
- Igen - húzza el a száját kelletlen vonakodással. - A püspök úr beavatott.
- Elmondja? Vagy inkább fátylat rá?
Méreget. Éppen csak pár pillanatig.
- Háát - fog bele kétkedőn. - Ha ennyire kíváncsi rá. Még fiatalabb koromban küldtek el egy másik faluba, hogy helyettesítsem az öreg papot, aki meghalt, míg találnak mást a helyére. Hosszú út volt, egy kutyás lovon egy régi nyereggel. Nem kívánom senkinek, napokig nehezen tudtam utána járni.
Ő sóhajt, én pedig ezúttal nem bírom megállni, és - könyvtár ide, beszédtéma oda - hangosan fölnevetek.
- Rettenetesen hangzik. - A fejemet csóválva legyintek aztán, mint aki ért a célzásból. - Bárhogyan is, ha kérdése van, felteheti: a segítsége nélkül talán nem értem volna oda idejében.
A jókedvét mintha szivaccsal törölnék le a képéről.
- Foglaljon helyet, inkvizítor - int fejével egy szék felé az asztalfőn. Eleget teszek neki. - Töltsön magának bort, ha kíván. Nem olyan jó, mint a világégés előtti szüretek aszúja, de, úgy sejtem, soha semmi nem lesz már olyan. - megvonja a vállát, én pedig egyetlen intéssel hárítom el a kínálást. Nem borozom, ám ennek semmi köze nincs ahhoz az udvariassági formulához, amely szerint a szíves kínálást illik elfogadni. Sosem kedveltem a bort valami nagyon. Bernhard atya nem veszi sértésnek; csak beszél tovább. - Sejtem, mire kíváncsi, s nem áll sem célomban, sem érdekemben titkolózni.
A tekercs sarkaira helyezett súlyokat elveszi, mire az fürgén összeugrik. Aztán a saját kupája után nyúl. Kissé lentebb csúszva nyújtózik el, meglehetősen udvariatlanul, ám eszemben sincs ezt felemlegetni. Figyelmesen hallgatom.
- Mivel több évtizedig Lorenz atya rendezte a könyvtárunk ügyeit, s hiába bizonyult végül mocskos, aljas, kurvapecér gazembernek, ezt a munkát pokoli jól végezte. Hacsak nem pótolják megfelelő szakértelemmel, méltán híres könyvtárunk meg fogja sínyleni a hiányát. Rajta kívül én dolgozom a leghosszabb ideje a könyvtárban. A püspök azt szeretné, ha én lennék az új könyvtáros - magyarázza. - Ennek fényében kénytelen volt beavatni néhány apró dologba azt illetően, hogy a vén tehénlepény miért került leváltásra. Maradhatna a mi titkunk, hogy ezek egy részéről már korábban is tudtam.
Megvonom a vállam, kissé hátrabillentve a székemet ültömben, csaknem ugyanolyan megbotránkoztató restséggel, ahogyan az imént ő elnyújtózott.
- Nem adom ezt tovább - felelem. - Ami azt illeti, a magam részéről a püspökben sem bízom meg teljesen, ha megengedi.
Méregetem egy keveset.
- Jutalmat akartam felajánlani a segítségéért, Bernhard atya, de csak magán múlik, hogy elfogadja-e. Nem sért meg vele, ha elutasítja. A Katedrálisban is van könyvtár, nem is kicsi: az azt gondozó rendben találnék helyet magának, ahol nem zavarnák meg benne, hogy élhesse a világát, ahogy tetszik. Noha tény, hogy oda hosszú út vezet. Hintóban.

Akkor is érezném a tekintetét, ha nem néznénk egészen farkasszemet.
- Senki se bízik a püspökökben - legyinti. - Már megbocsásson.
Elvigyorodik, de annyira nem volt pimasz, hogy a szavába vágjak. Engedem, hogy folytassa.
- Bevallom, meglepett excellenciád. Nem számítottam ilyen komoly ajánlatra. Ahogy erre sem - mutat körbe a könyvtáron. - Tegnap még egyszerű szerzetes voltam, aki felettébb rosszul hall, horkolva alszik és nagyon büdöseket szellent, ma meg csak úgy kapkodnak utánam a jobbnál jobb könyvtárakban. Ekkora megbecsülést talán nem érdemeltem ki, mások titkait fecsegtem csupán ki.
A szemem sarkában mosolyráncok gyülekeznek, de az arcom ezúttal javarészt komoly marad; jókedvem inkább csak érezhető lehet a számára.
- Ismerem a híremet, de a hálám nem emlegetik gyakran - adok igazat neki nagyvonalúan. - Talán mert ritkán segítenek nekem érdemben, talán mert senkit se érdekel annyira, mint a vérfagyasztó történetek. Mindenesetre a választás a kezében. Nem kell elsietnie. Ha úgy érzi, jó lelkiismerettel nem tudja elfogadni, ne tegye. Én állom a szavam: nem haragít meg vele.
A mosolyába némi szelídség lopózik, bár azt, hogy ebben mennyi is a szándékosság, nehezen tudnám megmondani.
- Az embereket jobban lekötik a rémtörténetek. Nemhiába nem a szentek életét szokták mesélni egymásnak a gyermekek, mielőtt elindulnának a sötétben. Remélem, azért Lorenz atya híre nem jut ki a palota falain. Még a végén ötleteket adna a kísérletezni vágyóknak.
A fejemet csóválom, nem törődve vele, hogy gesztusokban egyre ismétlem magam.
- Ezt csak remélni lehet. Ha ki is jutott, akkor sem lesz senki sem olyan bolond, hogy akár csak suttogva továbbadja, ameddig mi, vadászkutyák a környéken ólálkodunk. Amire pedig legközelebb felüti a fejét a pletyka, késő lesz. Néhány embernek biztosan.
Bólint.
- Örülök, hogy sikerrel jártak, inkvizítor - rövidke levegőt vesz, mintha hezitálna, hogy kimondjon-e valamit. Hogy hogy döntött végül, nem tudhatom, de tény, hogy mond mást is. - És igazán sajnálom, hogy nem érkeztek korábban.
Biccentek magam is. Mi mást lehet erre felelni?
- Én is, Bernhard atya. Én is.
Körülpillantok, nem azért, mert a berendezés érdekelne, hanem mert én sem vagyok mentes a beidegződésektől, s ezt talán minden ember így teszi, mielőtt indulni készülne.
- Örülök, hogy találkoztunk. Isten áldja, atya.

Elgondolkodó arckifejezése még sokáig velem marad majd. Ki tudja, miért, mind közül ez illik legjobban hozzá. Hosszú, jó néhány szívdobbanásnyi ideig méreget így, aztán kiböki:
- Mondja, mekkora szobák vannak a Katedrálisban? Hálószobák, úgy értem.
Felvonom a szemöldököm. Csak az egyiket.
- Van mindenféle - felelem, mintha fogalmam sem volna, mire gondol. Elsőre így is van, de ez csak addig tart, amíg fel nem ködlik bennem a szobája emléke a két összetolt fekhellyel. - Akad akkora, amekkorában most alszik. Nem jellemző... de létezik.
- Aha, aha - bólogatja, s a mosolya sem várat magára túlzottan soká. - Képzelje, az állással Lorenz atya szobája is együtt jár. Évekig irigyeltem a vén szartól a szerencséjét. Ha magányra vágyott, csak magára zárta az ajtót. Míg nekem hosszú időbe telt, míg elriasztottam a közelemből a legkitartóbbakat is. Most mégis... nincs gusztusom hozzá - rázza a fejét az elégedetlen emberek ősi mozdulatával. - Úgy hallottam, még ruhákat is találtak benn. Gyermekruhákat.
Nem mozdulok, pedig már éreztem a késztetést, hogy újból biccentsek. Erre azonban nem akarózik.
- A ládában voltak - jegyzem meg, s nem célom a hatásvadászat, mégsem tudok érdektelenebb hangot megütni. Az ing alatt érzem a karomon égnek meredő szőrszálakat. - De abban ne higgyen, hogy van olyan palota, amelynek egyik szobájában sem kísért semmi.
A figyelmeztetésem egyszerűen lepereg róla, komor hangvétele azonban célba érni látszik, mert a mosolyában ezúttal nincs jókedv.
- Azonban, amiről nem tud az ember, az nem fáj neki. Mi lesz az atya sorsa? - kérdi. - Ha jól tudom, még életben van.
- Ha van egy kis szerencséje, karóba húzzák a Katedrálisban - húzom el a számat. - Ha nincs, valamely más módon éri a vég, amit kiérdemelt. Eldönti majd a rendem főnöke... Augustinus főinkvizítor.
Cseppnyi csend megint. Aztán Bernhard atya szólal meg.
- Köszönöm, inkvizítor - mondja. Nem túl könnyen. Megint hallgat egy kis ideig, mielőtt hozzátenné: - És az ajánlatát is. Meggondolom, és felkeresem még a búcsú előtt. És mindenképp üzenjen, ha újabb misét akar tartani. Azt mondják gyönyörű volt, de én sajnos lemaradtam róla, mert nem hallottam a harangokat.
Alamuszi vidámság bujkál a hangjában. Ez az ember olyan, mint egy rossz kölyök.
- Hízelegnek - engedek egy enyhe mosolyt a szám szegletébe kúszni. - Ne higgyen annak, aki egy inkvizítort dicsér! Nem maradt le semmiről. De ha le is maradt volna, akkor sem tudná bepótolni. Nem vagyok a legjobb, ami az imaórákat illeti. Egy kissé túlságosan elsietem, tudja.
Fölkelek a székből, csak egy pillantást vetve rá, amely köszönésnek is beillene.
- Az ajtó nyitva áll, Bernhard atya. Gondolkodjék. Isten Önnel.
Bolond lennék egy újabb megjegyzésére várakozni.

https://goo.gl/PNcR7L

28[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Május 07, 2020 6:56 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Bár volna még időm, hogy délig odaérjek a bányához, úgy döntök, nem árt, ha előbb ott vagyok. Egyébként is szeretek korábban érkezni, s talán nem is árt, ha egyedül szétnézek előbb a bánya környékén. Azt sem bánom, hogy egyedül megyek, míg a lelkészék fia távol van, hogy némi erősítést hozzon. Van min gondolkodnom egyébként is, a séta pedig jó volt tenni az előttünk álló vállalkozás előtt. A bányában úgysem örvendezhetünk majd a friss levegőnek.
Épp ahogy távoznék, az ajtóban megtorpanok, ahogy fülemet megüti a cselédlány hangja.
- Jaj, uram... ööö ... lovaguram! Ne szaladjon úgy el! A nagy sietségben nem is kaptak ebédet.
Őszinte meglepettség jelenhet meg az arcomon, ahogy felé fordulok, s pár másodperc erejéig még emésztem, az elmondottakat, a megértés csak azután jut el a tudatomig. Johanna kezében tálcát tart, rajta teáskannával és mindenféle süteménnyel. Vajas, diós, de lekváros töltelékű is akad. Nem mindegyik ismerős a vacsoráról, úgy sejtem, ha nem is mind, de legalább az egyik fajta ma készülhetett. Bizonyára a lelkésznének készült felvinni, s ha így van, még inkább jólesik a figyelmessége. Nekem magamnak egyelőre eszembe sem jutott az ebéd, annyira kiment a fejemből, ahogy azon voltam, hogy mielőbb a bányához induljak, s jó is, hogy ő gondolt ezzel, mert később minden bizonnyal sajnálnám, hogy reggeli óta nem vettem magamhoz semmit, s igencsak korogna a gyomrom, én meg magamban bosszankodnék.
- Nahát, ez igazán kedves, köszönöm, Johanna - mosolyodom el és pár darabot el is veszek a tálcáról.
- Vegyen csak egy jó marékkal. Jól fog esni útközben.
Bólogatok erre és unszolására veszek még. Nem akarok modortalannak tűnni és mindet felkapkodni, de ha már biztat, egy pár darabot még felkapok a tálcáról, majd elsiet ő is a dolgára.

Nehéz sóhaj szakad fel a torkomból, ahogy kilépek a parókia ajtaján az utcára. A hadviselés egyik legfontosabb szabálya, hogy az embernek önmagát és az ellenfelét ismernie kell, hogy esélye legyen a győzelemre. Nekünk azonban sejtelmünk sincs afelől, ki az, aki minden bizonnyal elrabolta és fogva tartja a lelkészeket. Csupán remélhetem, hogy nem hoztam rossz döntést azzal, hogy egy városőrcsapat helyett harmad-, negyedmagammal indulok a bányába a lelkészné egyetlen fiával, akinek, ha baja esik, összetörik egy szerető feleség és egy gyöngéd édesanya szíve.
Pár mély lélegzetvétel után előveszem a démon térképét, hogy ellenőrizzem, miként is visz az út a bányáig. Ha nem is tudhatom, mi áll előttünk, a jelenre koncentrálhatok, s arra törekedhetek, hogy minél körültekintőbben járjunk el a bánya felderítése során.
- “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk” - dünnyögöm magam elé halkan a jól ismert jelmondatot, szinte öntudatlanul, mintha valahol erőt, bizonyosságot, reménységet várnék tőle. A bizonytalanságon kívül azonban nem érzek semmit.
Akkor sem, amikor újra a nyomornegyeden át vezet az utam, ha valamelyest másfelé is. A térkép szerint a démon háza a város északi szélén van, a bánya ellenkező irányban, délen fekszik a falunk kívül.
Nem szokásom késni, sőt, legtöbbször már előbb meg szoktam érkezni a vártnál, így ez most sincs másképp. Még van időm Dieter és a városőrök érkezéséig, úgy saccolom, talán egy szűk fertályóra is akár, ezért úgy döntök, arra használom ki, hogy alaposabban szemügyre vegyem kívülről a bányát és annak környékét.
Maga a bejárat leginkább egy barlang szájára emlékeztet még ha ki is van támasztva falécekkel, gerendákkal. Alighanem, itt már a település alapítása előtt is barlang lehetett, amit aztán belül járatokká, tárnákká alakítottak, kiszélesítettek, ahogy nekiálltak kitermelni, s már jó ideje működhetett itt a bányászat.
Közelebb lépve nemigen látni be, tíz méterre legfeljebb, távolabb már mindent elnyelt a sötétség. Hanem kívül, ahogy fáklyának való után kutatna a szemem, valamin megakad a szemem. Rengeteg lábnyom töri meg a talaj egyhangú felszínét a bejárat előtt, s úgy sejtem, nem lehetnek nagyon régiek; sem eső nem mosta el, sem a szél nem fújta el. Ennyit bárki meg tud állapítani. Ahogy féltérdre ereszkedve közelebbről szemügyre veszem őket, az is látszik, hogy kifelé és befelé tartó emberek hagyhatták, vagy akár egyetlen ember, méretre ugyanis egyformának tűnnek.
Egy tehát bizonyos: bár a bányát bezárták, valaki mégis jár itt, de az is meglehet, hogy több valakiről van szó.

Mást nemigen találok, fáklyának valót sem nagyon, de nem is kell már sokat várakozzam; kisvártatva patadobogás üti meg a fülem, s a fák közül az útról hamarosan előbukkan Dieter és két másik hasonló korú fiú, minden bizonnyal a városőrök, akiket említett.
- Von Bertold lovag - biccent a lelkészfi, ahogy tőlem pár lépésre lefékezi lovát és leszáll róla - Ők az emberek, akikben megbízom. August és Elias Becker.
Üdvözlőn biccentenek.
- És épp időben - viszonzom a gesztust - Örvendek a találkozásnak.
A két Becker fiú teljesen egyformán néz ki, nem tudnék semmiféle különbséget megállapítani közöttük, kétség sem férhet hozzá, ikrek lehetnek. Bár lovon ülnek, alacsonyabb termetű, köpcösebb testalkatúak lehetnek, állkapcsuk szélesebb, de arcuk arányosnak tűnik. Orruk egyenes, szemük csupán pár árnyalattal lehet sötétebb gesztenyebarna hajuknál. Jó minőségű, könnyű bőrvértet viselnek, egyikük kardot, a másikuk, akiknek mintha a páncélzata is masszívabb volna, íjat és két tőrt visel.
Ez alapján fogom megkülönböztetni őket, legalábbis próbálom majd.
A bánya bejárata felé mutatok.
- Nem tudni, kit, vagy kiket találunk odabent, de a bánya nem üres, ez egészen bizonyos.
Egyikük - ha jól sejtem, Elias - közelebb lép a bánya elé és tesz előtte egy kört, ahogy alaposan megvizsgálja a bejárat előtti területet.
- Jól mondja a lovag - húzza el a száját - Legyen kéznél a fegyveretek.
Végig néz rajtunk, majd rám pillantva mintha zavarba jönne. Bizonyára nem biztos benne, milyen minőségben vagyok jelen, de arra kétségkívül rájöhetett, hogy idősebb vagyok nála.
- Hoztunk fáklyákat - biccent felém August is. Vagy ő Elias és a másik August? Teremtőm, folyton össze fogom keverni őket. Odahaza Hellenburgban az én beosztottaim közt is vannak testvérek, a Hoffmann fiúk, de azok legalább nem ikrek, s nem is hasonlítanak egymásra. Attól tartok, ezzel most meg fog gyűlni majd a bajom.
- Készen áll? - Gondolataimból Dieter izgatott hangjára eszmélek. Bólintok válaszul.
- Legyünk óvatosak.
Az egyik városőr fáklyát nyújt neki,
- Elias - a testvérének, s megnyugszom, hogy jól sejtettem, ő August.
- Von Bertold.
Megragadom a felém nyújtott fáklyát, majd hamar sikerül meggyújtani őket, s nem vesztegetjük az időt.

Elindulunk. A lelkész fia és én haladunk elöl, az ikrek mögöttünk.
Nem tartottam korábban a zárt helyektől, de azért nem tölt el túl rossz érzéssel, hogy kezdetben nagyobb belmagasságú és szélességű főtárnán át vezet az utunk, az még egy kicsit kevésbé tetszik, hogy úgy pár percnyi haladás után két irányba lényegesen alacsonyabb és kisebb járatok ágaznak el belőle.
- Merre? - suttogja a fiú mellettem.
Bízom benne, hogy nem csal meg a szemem és a képzeletem, amikor a fáklya fényénél mintha a jobbra vezető út porában emberi lábnyomra emlékeztetőt pillantanék meg, bár alig kivehetően. Állammal abba az irányba bökök tehát.
- Arra.
Ismét csend telepszik közénk, ahogy haladunk arra, kisvártatva azonban megtöri az egyik városőr, úgy sejtem, Elias, mintha az ő hangja ércesebb lenne a testvérénél.
- Akár szét is válhatunk.
- Nem volna jó ötlet - felelem - Nem ismerjük a bányát és nem tudjuk, mi van idebent. Ha tartanunk kell tőle, külön könnyebb célpontok volnánk neki. Együtt kell maradnunk.
- Igaza van - helyesel August is.
Most már a napfény nincs segítségül, de úgy sejtem, már úgy egy fertályórája menetelhetünk a bánya sötétjében, amikor mintha emberi beszéd foszlányai jutnának a fülemig, s a fiúk arckifejezésén látom, hogy nem a képzeletem űz furcsa játékot velem. Ahogy haladunk, már egyre hangosabban és kivehetőbben halljuk a beszélgetést, mert hogy csakhamar bizonyosak vagyunk felőle: több ember beszélget egymással, kettő legalábbis biztosan. Szavakat egyelőre azonban nem érteni innen.
Megálljt intek, majd megérintem Dieter vállát.
- Jöjjön velem - suttogom -  A fáklyákat hagyjuk itt. Menjünk közelebb, hátha látunk, vagy hallunk valamit. A fény most elárulna minket.
És egyébként sem baj, ha a szemünk hozzászokik a sötéthez. A fiú odaadja a városőröknek (talán Augustnak?) a fáklyáját, én is hasonlóképp teszek. Ahogy előrébb halad és válla mögül visszapillant, kézmozdulattal intek neki, hogy menjen bátran előrébb. Kénytelen vagyok egy csiga sebességével haladni annak érdekében, hogy a páncélom zörgése ne töltse be az egész bányát és vonja ránk az itt tartózkodók figyelmét. Úgy tűnik, ahogy tekintetét végigfuttatja rajtam, hogy megsejti a szándékomat, s előremegy. Így haladunk egy darabig, ő elöl csöndesen és fürgén, én valamivel hátrébb, minden egyes lépésemre ügyelve. Ahogy egyre közelebb érünk, lassan kivehetőbbé válik a beszélgetés. Két ember hangját halljuk egyértelműen, ahonnan némi fény is szűrődik a sötét járatba. Ráadásul úgy tűnik, nem éppen békés a hangulat. Úgy sejtem a hangszínűkből, hogy bár már nem is serdülő ifjak, de fiatal felnőtt férfiak lehetnek.
Mit keresnek a lezárt bányában? Hasznosabban is tölthetnék az idejüket.
- Miért kéne várnunk arra a bolondra?
- Mert ő a vezetőnk...
- És mit tett értünk? Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megölnénk...
- De pont ez a lényeg, Victor. Ha tényleg meg akarunk szabadulni tőle, hagynunk kell élni. Sőt, életben kell tartani bármi áron. Ha S. terve beválik, csak ártunk magunknak, ha megöljük...
- Fenébe!
S. említésére a lelkészfira pillantok és találkozik a tekintetünk.
Egyedül a mostanra részemmé vált önfegyelem az, ami miatt nem hagyja el hang a számat, ahogy valaki hátulról megérinti a vállam.
- Uram, valakik jönnek hátulról - súgja, szinte csak leheli az ikrek egyike.
Ez nem jó.
Körbepillantva nem látok másik járatot, legfeljebb visszafelé mehetnénk, de már régóta elhagytuk az elágazást. Csak előre mehetnénk, ahonnan a beszélgetés hangjai jönnek. Bár úgy sejtem, szélesebb és magasabb teremben vannak, kétlem, hogy ott el tudnánk rejtőzni, vagy bölcsebb volna előre menni.
Más is bevillan a tudatomba: még mindig nem érzem démon jelenlétét.
Mintha csak bevetésen volnék, nem kell arra ösztökélnem az elmém, hogy gondolkodjon.
Úgy sejtem, bárki is jön, fáklya van nála, hiszen ha nem démon, kétlem, hogy látna a sötétben, még vámpírként sem lehet macskaszeme. Nem gondolok azzal, vajon az általunk a hadseregben szolgált kézmozdulatokat mennyire tudják értelmezni a fiúk, jelzem nekik, hogy oltsák el a fáklyákat. Ha ugyanis a közeledő alak a fényben van, miránk viszont a sötétség borít leplet, kisebb az esélye annak, hogy észrevenne. Nem számíthat ránk és nem is láthat meg így elsőre. Az ikrek eloltják a fáklyákat, én pedig óvatosan elindulok az érkező irányába.
Ekkor egyikük - úgy sejtem, a lelkészfi - kivonja a kardját. A penge élesen felszisszen, ahogy kiugrik a hüvelyéből.
- Hé, ki van ott? - kiáltja az egyik hang a tárnából mögülünk.
- Hagyjad, biztosan csak Heinzék érkeznek.
Most már én is hallom a lépteket abból az irányból, ahonnan mi is jöttünk, amerre tartok, s szinte azonnal megpillantom a kezében tartott fáklya fényét is. Óvatosan mozdulok előre, de már csupán pár lépést teszek meg. Csakhamar bizonyossá válik számomra, hogy egyedül van, ha van is vele valaki, távolabb lehet jócskán, s ahogy közelebb ér, ki tudom venni, hogy sötét hajú, bár bőrpáncélt visel, az jóval silányabb minőségű, mint amilyen Eliason és Auguston van. Oldalán egykezes kardot visel, nem gondolom, hogy minőségben sokkal felülmúlná a páncéljáét, ezt már csak abból is sejtem, hogy hasonló korúnak tűnik újdönsült társaimnál.
- Heinz?! - visszhangzik az iménti kiáltás.
- Mi van? - kiált vissza a fiú. Úgy tűnik, még nem vett bennünket észre, de egyre közeledik.
Csupán az alig kivehető, de számomra ismerős neszből, s a mellettem levő, csupán érzékelhető mozdulatból veszem észre, hogy az egyik fiú - August - felajzotta az íját és most kifeszítette az ideget, alighanem a közeledő alakot becélozva. A sötétben is megpillantom a távoli fáklyafényben megcsillanó kérdő tekitetét. A szemünk eddigre egészen megszokta a sötétet, a közeledő fény pedig szintén lehetővé teszi, hogy meglássa a lefelő mutató tenyerem, ahogy jelzem: engedje le az íjat.
Így is tesz.
Heinz azonban egyre közelebb ér. Egy biztos: nem érhet el bennünket, búvóhely hiányában azonnal észre fog venni. Az is kétségtelen, hogy nem ronthatok rá, mert ha el is érném, hogy ne kiáltson, a gyors mozdulattal hatalmas zajt csapnék. Meglehet, hogy harc esetén elbánnánk valamennyiükkel, de most már August számára sem lehet kérdéses, hogy lehetőség szerint el akarom kerülni az összecsapást.
Egy megoldás jut csak eszembe, ami ugyanúgy elsülhet balul, s csak egy esélyem van, de nincs más választásom.
Óvatosan kinyújtom a kezem, mély levegőt veszek és összpontosítok, ahogy létrehozom a Szent megkötést.
A járat sötétjében megjelennek a fényből álló láncok és a levegőben a fiúra tekerednek, aki elejti a fáklyát, ahogy elbukik, s nem csúfol meg a reménység; a meglepettségtől kiáltani is elfelejt. Semmi szükségét nem látom, hogy erőszakos legyek vele és befogjam a száját, csupán a fáklya fényébe lépve féltérdre ereszkedem és a mutatójjam jelentőségteljesen az ajkam elé helyezem. Úgy tűnik, ért is belőle.
Hanem a tárnából újra kiált a hang.
- Heinz!? - És mintha közelebbről hallanám.
- Lelőjem? - súgja szinte alig hallhatóan August, miközben óvatosan felsegítem a földről a fiút.
- Ne! - súgom vissza Augustnak, majd Heinz felé fordulok - Mondd neki, hogy minden rendben.
- Itt vagyok! - kiáltja kissé erőtlenül, mire végtére is vállat vonok. Így is jó.
- Mi folyik itt? - Egy erőteljes, női hang kiált odabent - Azonnal dobják el a fegyvereik, fiatalurak, ez itt a városőrség!
A fiúk értetlenül pislognak egymásra és rám is, kivétel nélkül mindegyikük, akik csak körülöttem vannak, még Heinz is.
- Micsoda? - szinte némán mozognak Dieter ajkai
- Erre ne gyertek, fiúk, itt is vannak! - kiált fel ekkor váratlanul Heinz.
Gondolkodás nélkül, azonnal kézéllel oldalról a nyaki ütőerére ütök egyet, mire ájultan összecsuklik, majd némán jelzem a fiúknak, mostanra nem is gondolkodva azon, mennyire értik: bemegyünk.

Három Heinzhez hasonló korú fiatal áll feszülten a tárnában, bal oldalán, velünk szemben egy járatból fegyveres csapat nyomul előre, három férfi, s élükön egy vékony arcú, vöröses hajú nőt.
- Heidi! - kiált oda neki az ikrek egyike, amaz egy pillanatra tekint csak rá.
Odabiccentek a katonáknak. A fiúk egyelőre nem tanúsítanak ellenállást, s jó is, hogy jelenleg elálljuk az útjukat, egyik oldalt a városőrség, másik oldalt pedig mi.
- Üdv, fiúk! - mosolyog felénk, majd a három összezavarodott fiú felé fordul ismét - Gyilkosok nyomait követve bukkantunk rátok, fiúk. Nagy bajban vagytok, ugye tudjátok?
Gyilkosok? Dieterre pillantok.
Nagyon remélem, hogy ezzel nem a legrettegettebb gyanúnk igazolódik be.
Csendesen odaszólok Augustnak, hogy hozzuk közelebb Heinzet, nehogy időközben magához térjen és eliszkoljon, ha sokáig időznénk itt.
Nem jutunk már el a megvalósításig.
Az egyik fiú a zsebéből egy flaskát vesz elő, benne valami narancsszínű folyadékkal, majd eltakarja az arcát, ebben társai is követik, és a földhöz vágja azt. Az üveg nagy csörömpöléssel törik apró szilánkokra, s mielőtt észbe kapnék, már késő: a levegő egyszeriben fojtogatóvá válik a teremben, látásom elhomályosul ahogy a szemem egyszeriben megtelik könnyel. Még hallom, ahogy a három fiú futásnak ered és a városőrség és a közöttünk levő járaton keresztül megpróbálnak kereket oldani, hátrahagyva az ájult társukat, miközben mellettem az ikrek és Dieter, s a terem túloldalán Heidi és emberei erőtlen kiáltásai és fuldokló köhécselései visszhangot vernek a teremben. Alighogy megtörlöm a szemem levegőért kapkodva, újra csak foltokká homályosulnak előttem a formák, s most már csíp is, bármi is vegyült a könnyeim közé. Igen csak pislognom is kell, de még ki tudom venni, ahogy Heidiék valahogy megpróbálnak a suhancok után eredni, de már nem jutunk messzire.
Nem kapok levegőt.

29[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szomb. Május 09, 2020 9:28 pm

Sibylla

Sibylla
Mesélő
Mesélő
Holzer és Kather inkvizítor: Fáradhatatlan nyomozásotoknak hála sikerült felgöngyölíteni az ügyet, és azok az információk, amelyekkel kapcsolatban a püspök a diszkréciótokat kérte, valóban a püspöki palota falai között maradnak. Az elengedett démonok miatt azért elindul némi susmus a bordély körül, de mire négy nappal az eseményeket követően, a búcsú másnapjának hajnalán lábaitok alá veszitek a Katedrálisba vezető utat, ezek már el is foszlanak; a segítségeteknek köszönhetően a titokzatos démon terve meghiúsult, a bűnösök méltó büntetésük megkapták, Langfurthban pedig az élet visszaállt lassacskán a régi kerékváságásba.

Lorenz atyát, Kather döntése alapján magatokkal viszitek a Katedrálisba, sorsa majd akkor dől el, miután átadjátok Augustinus főinkvizítornak. Bernhard atya, Institoris püspök kérésének eleget téve, végül úgy dönt, hogy veletek tart a Katedrálisba, a helyi könyvtár vezetésével pedig egy másik szerzetest bíznak meg. Bernahrd atya néhány napig hintóban, egyszer néhány órát lóháton utazik, de nagyjából végigpanaszkodja az utat. Főleg Kathernek önti ki a lelkét, a kíséretben nagyjából senki nem érti, miért nem nyúzza meg elevenen a rémes hírű inkvizítor az első nap után.

Lorenz atyával együtt a démonológus titkos jegyzeteit is magatokkal viszitek a Katedrálisba, jó helye lesz a könyvtáratokban, jó hasznát tudják majd venni a helyi tudósok, inkvizítorok.

Utatok egyébként hosszú és eseménymentes (Bernard atya állandó panaszkodását leszámítva).

Köszönöm a részvételetek, kitartó és igényes munkátok, élmény volt nektek mesélni az első küldetésem!

A jutalmatok pedig 350tp és 3000 váltó, illetve:

Lorenz atya tudása
Típus: passzív
Erősség: I
Felhasználás: mágiamentes
Leírás: Mivel langfurthi nyomozásod során többször is volt lehetőséged a híres démonológus kutatásaihoz, kiadott és kiadatlan feljegyzéseihez hozzáférni, az innen kapott információk nem tűntek el a fejedből nyomtalanul, hanem egyfajta passzív tudássá alakultak át. Amikor legközelebb egy olyan démonnal találkozol, aki valamilyen mágiával elnyomja sajátos démoni kisugárzását, Lorenz atya tudásával felvértezve lehetőséged nyílik arra, hogy az avatatlan szemnek (akár más, kevésbé jártas inkvizítoroknak, egyháziaknak is) teljesen emberinek tűnő démonon észrevedd annak valódi kilétét (pl.: feltűnik egy-egy mozdulatáról, a tekintetében égő sóvárgásról, hogy nem emberi, átüt a mágiáján egy jellegzetes démoni vonása, pl. egy pillanatra látod megvillani démoni testrészeit, a farkát, szarvát stb.). Fontos, hogy részedről ez nem kíván aktív koncentrációt, odafigyelést, még csak gyanadkodnod sem kell arra, hogy talán démon lehet, akivel beszélsz. Ez tényleg csak egy plusz tudás a fejedben, nem igazi képesség. Kalandokban a mesélő dönti el, hogy sikeresen tudod-e észlelni a démoni kisugárzás jeleit, magánjátékokban a játékosok megegyezésén alapul.

Robin, te majd azután írhatod fel a jutalmadat, hogy beküldted a záróposztod. Erre a reagra nem lesz határidő, amíg Ozyval futjuk a fennmaradt köreink, bármikor küldheted.

Oswald: örülök, hogy végre visszatértél a ringbe, veled folytatjuk itt Wink

30[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szer. Jún. 10, 2020 6:14 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Nem tudatosul bennem, mint telik az idő. Csupán tompán, homályosan vagyok képes érzékelni a barlangot, a társaim és minden mást is körülöttem. Szerencsére azonban nem mindenki ennyire elveszett: a városőrök az ájult Heinzet ragadják meg, ahogy sietve indulnak kifelé, s úgy látszik, az ikrek egyike is - most aztán végképp meg nem mondom, melyik - egész jól kiismeri magát a járatokban, mutatja az utat kifelé teljes sötétségben, minthogy nincs időnk ismét fáklyát gyújtani.
Ahogy lassan fényt látunk és érezhetően tisztábbá, belélegezhetővé válik a levegő, úgy vagyok képes jobban érzékelni a világot körülöttem. Aztán végre kiérünk egy örökkévalóság után a szabadba és mind fellélegezhetünk. Szószerint.
Miután tekintetemet sietve végigszalajtom a fiúkon, hogy meggyőződjem róla, mind egyben vannak-e, figyelmem a nemrégiben érkezett városőrökre terelődik. Három férfi, köztük egy köpcösebb és egy nyurgább, s élükön a nő, akit az ikrek ismernek is és aki minden kétséget kizáróan a vezetőjük lehet. Mellettük ott áll Elias is, aki magával hozta a fiút, akit ott hagytak a társai.
Dehogy Elias. August. Augustnak van íja.
Tudtam én, hogy össze fogom keverni őket...
Fel sem ocsúdok még egészen, nagyban pislogok és a szemeimet törölgetem, a hölgy váratlanul közelebb lép és megtöri a közénk telepedő hosszú csendet.
- Áldás békesség  - biccent - Heidi Schneider vagyok, a városőrségtől. Én és kiváló csapatom nyomozunk a Diedorfban történt támadások ügyében - mutatkozik be, s egyúttal kezet is nyújt - A nyomok ide vezettek minket. És, gondolom, valamiféle nyomok magukat is - kíváncsi tekintete egyenesen az enyémbe mélyed. Bár még kissé hunyorognom kell, egy pillanatra, ahogy a látásom egyre tisztul, rácsodálkozom a hatalmas szürkéskék szempárra. Elfogadom a felém nyújtott kezét és finoman megszorítom.
- Oswald von Bertold - biccentek - Két eltűnt lelkész után kutatva kötöttünk ki a bezárt bányában. Nyoma veszett a hellenburgi Hans-Günther és a buchenbergi Dieter nagytiszteletű uraknak. Miféle támadások történtek Diedorfban?
- És ha jól sejtem, van arra utaló nyomuk, hogy mindenféle démonok lehetnek az elkövetők - sóhajt egy nagyot. Pillantása az embereire téved, mielőtt visszatérne rám - Diedorfban különös kegyetlenséggel gyilkolnak, a lakosság meg van győződve, hogy háborúdémon bujkál a közelükben, de a támadások egyetlen túlélője meg merne esküdni rá, hogy emberek támadtak rájuk, akik valamiféle Újjászületést terveztek vagy arra készülnek. És ha jól sejtem, ön is arra a következtetésre jutott, hogy ezek között a kölykök között egyetlen háborúdémon sem volt - rázza meg a fejét.
Őszinte meglepettség ül ki az arcomra egy pillanatra. Bár Diedorf a szomszéd falu, mégsem jutott el idáig a hír.
- Valóban - biccentek ismét - Egy tudásdémon is eltűnt ugyanis, aki jó kapcsolatot ápolt a helyi lelkésszel. A különös eltűnés pedig őt magát is gyanúba keverte, ám a bányában semmiféle démon jelenlétét nem érzékeltem. Úgy sejtem, hogy valami egészen megmagyarázható és emberi lehet a dolgok hátterében.
Heidi bólint.
- Amelyik a városhatárban lakott? - Bólintok - Az a hír járta, hogy jóban volt Dieter tiszteletessel... Mindenesetre, bár még nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, úgy gondolom, nem sok köze lehet az esethez, csak rá akarták terelni a gyanút. Jöjjön velünk a városőrség épületébe, néhány emberünk itt marad őrködni a bánya bejáratainál. Odabenn amúgy sem tudunk körbenézni, amíg nem szellőzött ki - vállat von - Majd később visszatérünk, addig meg hátha ki tudnánk valamit szedni ebből a suhancból.
Fejével a még mindig eszméletlen fiú felé bök, akit az egyik városőr épp felkötöz egyik hátasuk nyergébe.
Nem mertem volna a városőrséghez folyamodni segítségért, nem lehettem biztos benne, hogy nem megy híre a dolognak. A lelkészek fogvatartója könnyűszerrel vehetné ugyanis fenyegetésnek az ilyesmit, a dolgok azonban a lehető legjobban alakultak, így, hogy keresztezte egymást az utunk a városőrség pár tagjával. Együtt bizonyára többre megyünk majd, mint külön, s egyébiránt is kíváncsi vagyok a diedorfi ügyre. Dieterre pillantok, majd biccentek Heidinek.
- Bízzunk benne.

Az ikrek a bánya innenső, Heidi két embere a túlsó bejáratánál maradnak őrködni, így magunkra maradunk négyen, Heidi, az egyik embere, a lelkészfi és én, illetve a lovon a suhanc, az úgy már öt. Hogy is hívták? Hans? Valószínűleg nem, de mindegy is.
Valamivel több, mint egy fertályóra lehet gyalogszerrel az út a városőrség épületéig. Az odavezető úton a foglyunk is felébred, de nem hallani hangját, szökni sem próbál, különösen, mivel a szótlan városőr igencsak szemmel tartja. Ismerős úton haladunk, át a nyomornegyeden, szüntelen fürkésző pillantásoktól kísérve. A szemem sarkából veszem észre, ahogy egy aprócska gyerek lendületet vesz és megkísérel kiszaladni a kapun, de egy idősebb nő, alighanem az édesanyja,  gyorsabb: nyomban elkapja, szinte még mielőtt az utcára léphetne.
A városőrség mintha egyfajta határt képezne a két városrész között; egyik oldalától a romos, koszos épületek, nyomorgó családok, a másik oldalon a fontosabb épületek, a tisztább, szemnek is kellemesebb látványt nyújtó utcák és házak. A templom tornya egészen közelről látszik, aligha lehetünk pár perc sétára a parókiától. Ezek a csekély távolságok Wolfskrugra emlékeztetnek. Dieterre pillantok. Amennyire ki tudom venni, feszültnek és zavarodottnak tűnik. Nem is csodálom.
Amint megérkezünk, Heidi nyomban utasítja a beoszottait, hogy a foglyot helyezzék el egy zárkában, Dietert és engem pedig az épületbe invitál, egy nagyobb terembe ami egyszerre emlékeztet konyhára és ebédlőre. A tűz a kályhában nem ég, s egy hosszú asztal áll valamivel több, mint egy tucat férőhellyel a helyiség közepén.
- Sörrel vagy borral tudom megkínálni magukat - szólal meg már odabent.
- Köszönöm, egy kis sört szívesen elfogadok.
Valahogy a gesztusai alapján mintha nem örülne túlzottan a lelkészfi jelenlétének, s azon tűnődöm, talán ismerik egymást? Egyelőre nem fogom megtudni, úgy néz ki, ámde nem is tartozik rám. A nő, miután int, hogy nyugodtan üljünk az asztalhoz. Nem is habozunk, helyet foglalok az egyik széken, először csak óvatosan, majd miután nem hallom reccsenni, kényelmesen rátelepedek és nekiállok kiszabadítani a kezeim a páncélkesztyűkból. Ezalatt ő az egyik szekrényhez lép, s konyharuhába takart kenyeret vesz elő, amit hamarosan kolbász, szalonna és némi hideg sült is követ pár alma és hagyma társaságában. Miután mindent előpakolt, amit szeretett volna, egy korsóba sört tölt.
- A fiatalúrnak? - fordul a lelkészfi felé, aki csak megrázza a fejét erre. Ennyiben is hagyja, ő magának bort tölt, majd leül velem szembe, s nekiáll kicsomagolni és felszelni a kenyeret.
- Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én majd éhenhalok. Tegnap ilyenkor indultam el Diedorfba - fáradt, gondterhelt sóhaj hagyja el az ajkait. Máris világos előttem, miért sietett annyira - Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én nem tudok éhesen gondolkodni - Jegyzi meg, miközben megvajaz egy jókora karéj kenyeret, hogy egy másodperc erejéig akaratlanul is kikerekednek a szemeim, ahogy előbb a hüvelyknyi vastag szeletre, majd törékeny, szinte vézna csuklójára pillantok.
Azután, ahogy lassan eljutnak a tudatomig a szavai, elmosolyodom és magam elé veszem a korsót.
- Ezzel magam is így vagyok - felelem - A lovakat is etetni kell, hogy bírják a terhelést, s az ember sem különbözik ebben nagyon.
Valahogy jólesik, hogy egyetértünk ebben a kérdésben. Bár soha nem találkoztam még vele korábban, valahogy mégis könnyednek tűnik beszélgetni vele.
Hosszas csönd telepszik közénk, ahogy egy jókora falattal próbál megbírkózni éppen, hogy megrágja és lenyelje, mielőtt megszólalna. Dieter megköszörüli a torkát, s ahogy ekkor hirtelen felé pillantok, veszem csak észre, hogy nem nyúlt az ételhez egyáltalán. Tudtommal ő sem ebédelt. Szégyenlős volna talán?
- Így igaz, von Bertold - mosolyodik el szélesen Heidi majd elkomorul az arca, ahogy a fiúra pillant - Sajnálom, ami édesapáddal történt, Dieter. Reméljük, mihamarabb megleljük. Hamarosan elbeszélgetek a fiúval, de egyelőre szeretném, ha főne egy keveset a saját levében - aprót sóhajt, majd nagyot harap a kenyérből.
Különös. Olyan, mintha már legalább évek óta ismernénk egymást.
- Kíváncsi vagyok, mit regél majd - jegyzem meg, miközben magam is elveszek egy szelet kenyeret - Elsőre nem tűnt olyannak, mint aki haláláig őrizne egy titkot. Szegényre könnyedén ráijesztettünk. Sok mindenre számítottam, de őszintén szólva, nem gondoltam, hogy pár fiatalemberbe botlunk majd odabent.
- Nekem mondja?! - csóválja a fejét Heidi. - Diedorfban hét embert öltek meg... Békés parasztokat, gyermekeket. Gondoltam is, hogy nem lehetnek démonok. Nem azért, mert többre tartanám őket, de mintha szándékosan könnyű prédára vadásznának - húzza el a száját - Nem hiszem, hogy Heinz, vagy bármelyik suhanc, akit láttunk a bányában, elbírna valakivel, aki valóban harcedzett
Egy gyilkosság önmagában is borzasztó, de egy kissé kikerekednek a szemeim, a hetes szám hallatán. Komoran meredek a korsómra, ahogy bólintok Heidi szavaira, de ahogy felpillantok, azért fél szemmel észreveszem, ahogy tűnődő mosollyal pillant végig a páncélomon, már amennyit lát belőle.
- Meglehet, elég volt csupán a felszerelésükre vetni egy pillantást. Úgy sejtem, ha a fiúk benne is vannak a dologban, valaki nagyobb áll fölöttük, netán több is. Találtunk egy bizonyos S. nevében írt fenyegető üzenetet a démon házában, s a barlangban a fiúk is emlegették őt. Esetleg hallott róla valamit?
Megrázza a fejét.
- Nem. De hátha majd a barátunk a zárkában tud róla mesélni - vállat von, s ahogy újabb kenyérszelet után nyúl, veszem csak észre, hogy már el is tüntette, amivel eddig volt elfoglalva.
Leteszem az asztalra a korsót, ahogy felfigyelek a fejemben az ismerős, jellegzetes kaparászásra, s nem tudom nem észrevenni, ahogy egyre erősebbé válik.
Démon van a közelben.
Még hang sem jön ki a torkomon, amikor az ajtó résnyire nyílik és bedugja a fejét a városőr, aki a barlangtól velünk tartott idáig.
- Schneider - szólítja meg előbb Heidit, majd egy gyors pillanat alatt végigmustrál bennünket is. Mintha kissé zavarodott volna - Uram, Dieter - szólít aztán meg bennünket is - Egy... démon van itt. Azt mondja, segíteni akar.
Nem várja meg a felettese válaszát. Az ajtó kitárul és megjelenik egy fiatal, komoly arcú, sudár férfi. Dieter felpattan és ahogy rápillantok, látom csak, hogy ökölbe szorul a keze.
Lassan magam is felemelkedem a helyemről. Ugyan nem én vagyok itthon, hogy megszólítsam, de üdvözlőn biccentek felé. A gyanúmat a lelkészfi őszinte gesztusa csak megerősítette.
Ez a tudásdémon.
- Az Istenit... - csúszik ki Heidi száján alig hallhatóan.
- Áldás békesség - biccent a démon és belép a városőr mellett a terembe.

31[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Júl. 09, 2020 9:22 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Magas és vékony termetű, amit csak jobban hangsúlyoz fekete öltözéke.
- Áldás, békesség - viszonzom a köszöntést. Heidi zavartnak tűnik - mindenkit váratlanul ért a démon megjelenése. A férfi elmosolyodik, sötét, titokzatos tekintete az enyémbe mélyed.
- Sajnálom, hogy megzavartam önöket az ebédjükben - pillant az asztalra - Szívesen várakozok, amíg befejezik.
Heidi megrázza a fejét, pillantásunk egy másodperc erejéig találkozik, majd választ ad a démonnak.
- Nem szükséges, épp végeztünk - sóhajt egyet, s én is úgy sejtem, a démon sem bolond, tudja, ilyenkor nem szokás kiküldeni valakit és befejezni az étkezést. A felbukkanása feletti meglepettségünkben valószínűleg egyébként sem könnyedén csúszna le a falat a torkunkon.
Mindenkiben nyomot hagy a nem várt vendég érkezése. A lelkészfi mellém lép, s kis ideig mintha farkasszemet néznének újdonsült látogatónkkal, akinek a homlokára szökik a szemöldöke.
- TE GYILKOS! TE GAZEMBER! MIT TETTÉL AZ APÁMMAL?
A fiú felé lendül, dühösen kiabálva, és gyorsabbak a reflexeim, mint ahogy tudatosul bennem, ami történik. Időben kapok utána.
- Dieter! Nyugodj meg - csitítom, s pillantásom a démonra vetül - Nem ő tette, különben nem volna itt.
Biztos vagyok benne, hogy értékes információkat hozott. Egy tudásdémon nem lehet olyan ostoba, hogy máskülönben önnön vesztébe sétáljon. Azokkal együtt, amiket Heidi megosztott velem a Diedorfban történt esetről, nem gondolom, hogy a démon ártott volna a lelkészeknek.
Dieter nem sokáig próbál szabadulni hol rám, hol pedig a fekete ruhás férfira pillant villámokat szóró tekintettel. A démon tekintete pedig bennünket pásztáz. Az én pillantásom végül Heidiével találkozik. A nő nagyot sóhajt, majd minden figyelmet magára von, ahogy megköszörüli a torkát.
- Ha megtenné, hogy kikíséri a fiút, von Bertold - határozottan, de halkan beszél - Ha lennél olyan kedves, Dieter, hogy segítesz a készülődésben az embereimnek, miután elbeszélgettünk mindenkivel, indulunk vissza a bányához.
A fiú megfeszül, ahogy, immáron elengedve, csupán jobbommat a hátához érintve ösztökélem az ajtó irányába, de nem kell erélyesebben tessékelnem, megindul végül magától is.
- Sajnálom, von Bertold - szólal meg csendesen, mikor már kiérünk, s hallótávolságon kívül vagyunk. Egy pillanatra biztatón rámosolyodom. Sajnálom egy kicsit szegényt. Borzasztó dolog, amikor az ember egy ilyen helyzetben tehetetlen. Mindvégig megemberelte magát a fiú, nem láttam különösebben feldúltnak, de most a démon érkezése mindazt, amit megpróbált eltemetni, előrángatta belőle. Finoman megveregetem a hátát, mielőtt visszatérnék a terembe.
Ahogy ismét betoppanok, a démont már az asztalnál kényelmesen helyet foglalva találom, éppen ott, ahol addig én ültem. Igyekszem azért, hogy a rosszallás ne üljön ki túlzottan az arcomra. Heidi továbbra sem ül azonban, az asztal túloldalán álldogál, s feldúltnak tűnik. Hirtelen felém pillant, ahogy belépek.
A férfi megköszörüli a torkát, nyilvánvalóan hogy magára vonja a figyelmünket, majd elégedett mosoly terül el az arcán.
- Gondolom, kíváncsiak, miért jöttem el ide - teszi fel a kérdést, ahogy rám pillant. Nem is értem, miért kérdez meg ilyen nyilvánvaló dolgot. Azok csinálnak ilyesmit, akik nem tudják, mit kell mondani, és azok, akik nagyon kedvüket lelik a hosszúra nyúló beszélgetésekben. Tudásdémonunk minden kétséget kizáróan ez utóbbi fajta lehet.
Felvonom a szemöldököm.
- Valóban - felelem, majd egy kézmozdulattal jelzem neki: beszéljen bátran.
Nem fagy le arcáról az iménti mosoly, ugyanolyan átható tekitettel pillant Heidire, mielőtt belekezdene.
- Csupán az ártatlanságom kívánom bizonyítani. Illetve jelentenék egy betörést. Valaki járt nálam tegnap este vagy éjszaka.
Mázsás súlyként nehezedik a vállamra a délelőtti nyomozásunk. Bár nem tudhattuk, merre jár a démon, nem esett-e ő is áldozatul, akkor még számításba kellett vennünk, hogy talán ő volt az, aki elrabolta a lelkészeket, mégis rossz érzés volt betörni a házába. Nem tudhattuk, hogy a felfordulást ő maga csinálta-e, vagy mások is jártak-e ott előttünk.
- Az ártatlanságra még visszatérünk. - szól a nő - A betöréssel kapcsolatban... Van fogalma arról, ki tehette? És hogy mit akarhatott?
Vállat von.
- Sok értékes dokumentumot megrongáltak - azt biztosan nem mi tettük - Ami pedig eltűnt... A naplóm. Arra gyanakszom, ugyanaz tehette, aki Dieter tisztelendőéknél is járt.
Arcán ugyanaz a behízelgő mosoly terpeszkedik továbbra is. Nem könnyíti meg a dolgom.
Egy pillanatra száraznak érzem a torkom, ezért megköszörülöm. Ezért, nem azért, hogy figyelemben fürdőzzem, így hát kissé zavar is, mikor magamra vonzom a tekinteteket. Egy darabig azonban, mielőtt megszólalnék, úgy teszek, mintha nagyon lekötne a sarokban, hogy árnyék van-e ott, avagy pókháló?
- Meglehet, hogy két különböző történésról van szó, aminek kevés köze van egymáshoz - vonok vállat. Még ezt sem zárhatjuk ki - Ha megkérdezhetem, az elmúlt napokban mennyit tartózkodott otthon, herr...?
- Hakim - vágja rá - Bocsássa meg, modortalan vagyok - nem gondoltam volna, hogy tud még szélesíteni azon a mosolyon, de csalódnom kell - Meglehet, de kétlem - feleli, s tekintete olyan lesújtó, mintha azt akarná üzenni vele, mennyire gyengeelméjű vagyok őhozzá képest.
- Nem sokat voltam otthon.
- Merre járt? - szegezi neki azonnal a kérdést a városőr.
- Nézzék, ez meglehetősen személyes - mosolyog halványan, mint aki az illemmel is láthatóan jobban tisztában van, mint mi - Dieter tisztelendő abban segített nekem, hogy megtudjam, ki lehettem... emberként. Meg akartam találni a családom, hogy segítsem őket. Már, ha egyáltalán volt családom. Kissé bűntudatom van - lebiggyeszti az alsó ajkát - Úgy vélem, ezzel keverhettem bajba a tisztelendőt. Talán valakinek nem tetszhetett, hogy errefelé keresgélünk - ismét vállat von, majd hátradől a székben és jobb lábát átveti a balon.
- Hmm, ez érdekes - Heidi pillantását keresem. Futólag említettem neki ugyan, hogy a démon házában találtunk egy iratot a bizonyos "S"-től, de nem tudom, hogy mennyire emlékezhet rá. Magam sem tudom, miért érzem úgy, hogy bántana, ha rosszat gondolna rólunk, vagy inkább rólam amiatt, hogy mi is betörtünk a démon házába. Még ha nyitva is volt az ajtó. Jobb, ha tőlem tudja meg ő is, a démon is. Mély levegőt veszek és Hakimra pillantok.
- Nézze, úgy sejtem, hogy ön is pontosan tudja, hogy gyanúba keveredett a lelkészek eltűnése kapcsán. Akár véletlenül alakultak így a történések, akár szándékosan akarta valaki, hogy az ön neve felmerüljön, nem tehettünk mást, mint hogy megvizsgáljuk a rendelkezésre álló nyomokat, hogy igazoljuk, avagy cáfoljuk az ön bűnösségét, de leginkább, hogy a nagytiszteletű urak nyomára bukkanjunk. Egy ponton úgy gondoltuk, ön is áldozatul esett. Elnézését kérem, amiért az engedélye nélkül jártunk az otthonában. Mire azonban mi odaértünk, már felfordulás uralkodott odabent, akárcsak a parókia könyvtárszobájában, s az ajtó nem volt bezárva. A naplóját azonban nem mi vittük el, nem is bukkantunk rá.
A férfi tekintete érdeklődőn csillan, ahogy felém fordul.
- Tegnap koradélelőtt találkoztam utoljára Dieter tiszteletessel. Úgy gondoltuk, áttörést értünk el, és megtaláltuk a családom. Utána egyedül akartam lenni. Az erdőben voltam, és a szegénynegyedben többnyire. Csak nemrég jártam otthon, a felfordulást látva azonnal a tiszteleteshez indultam, hogy figyelmeztessem. A cselédlány világosított fel a történtekről. Ekkor azonnal ide siettem, hogy tisztázzam a nevem - magyarázza rezzenéstelen arccal, nyugodt hangon - Mivel nem önök vitték el a naplómat, és nem is találkoztak vele, a valósi betörő akkor már rég árkon-bokron túl lehetett, mire a házamhoz értek. Gondolom, már érti, miért gyanítom, hogy ugyanaz lehetett a tettes. Az ajtómat pedig soha nem zárom, herr... - vonja fel a szemöldökét, ahogy végignéz rajtam. Mintha olyan furcsa dolog lenne bezárni az ajtót, ha nincs otthon senki... - Sose volt még rá szükség. A legtöbben szeretik távol tartani magukat tőlem - vigyorodik el aztán ismét.
Bólogatok, ahogy igazat adok neki. Ha nem számítjuk, hogy mi is jártunk ott és ezek szerint nem ő hagyta a felfordulást, a tettes valóban az lehet, aki a lelkész könyvtárából is vitt el könyveket.
- Akkor még nem voltunk bizonyosak az ön ártatlanságának lehetőségében, csupán az egyik sejtésünk volt, hogy valaki más dúlta fel a házat, mielőtt odaértünk. Minden bizonnyal, ha zárná is, betörte volna, aki akarta, való igaz. Úgy tűnik azonban, hogy van, aki mégsem tart öntől. Van sejtelme arról, ki lehet az? Esetleg egy bizonyos "S"?
- És most már bizonyosak az ártatlanságomban? - Azonnal rákap a szavamra és mielőtt a továbbiakra bármit felelne, Heidire pillant, aki csupán vállat von.
- Tehát megtalálták a levelet - néz vissza rám. - Fogalmam sincs. Azt se igazán értettem, mire gondolt, bár gyanítottam, hogy a lelkésszel való közös munkánkra.
- Erősen úgy tűnt, hogy valaki önre akarja terelni a gyanút. Inkább így fogalmaznék.
Heidire pillantok fürkészőn.
- De azért szívesen vesszük, ha megosztja velünk, az ártatlansága bizonyítékát.
- Sajnos a szavamon kívül nincs egyéb bizonyítékom - feleli.
- Egyelőre az is elég lesz - szólal meg a nő is - Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le, meg akarom hallgatni a fiú mondandóját is - elkapom a szeme sarkából rám vetett pillantását - Azét, amelyiket a bányában kaptunk el. - Tekintete aztán a démont vizslatja.
- Ha megtenné, hogy itt marad addig. Itt biztonságban van - fordul vissza hozzá.
Biccentek Heidi szavaira. Valóban, a fiú nemsokára magához tér, ha ugyan még nem tette és bizonyára értékes mondanivalóval szolgál majd a számunkra. Tisztán emlékszem, hogy említették a rejtélyes "S"-t a fiúk odabenn a tárnában.

32[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Pént. Júl. 31, 2020 3:07 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
A démon nem ellenkezik, ahogyan Heidi javasolta, nem készül távozni, mi azonban elhagyjuk a tervet és követem a városőrt, ahogy elindul a folyosón egy lefelé vezető lépcső felé.
- A pincében vannak a tömlöcök - töri meg a csendet -  Meg a kapitány bora. Általában sok hely van lenn, Buchenberg egy nagyon nyugodt város, sose szoktunk behozni senkit. Épp ezért csodálkozom ennyire ezen az egészen - fáradtan sóhajt egyet, majd ahogy már-már elérjük a lépcsősort, aggodalmas arccal fordul felém, ahogy megkérdezi:
- Mit gondol? Hakimról.
Rápillantok, mielőtt válaszolnék. Magamnak is át kell azért gondolnom, amit mondanék erről. Van elképzelésem, de úgy érzem, semmiben sem lehetek egészen biztos.
- Úgy sejtem, nem ő a tettes. Nem állna érdekében a lelkészek elrablása, a Dieter tiszteletessel korábban is dolgozott együtt, s azt sem tudom, mi haszna volna a diedorfi gyilkosságokkal. Úgy tűnik valóban, mintha valaki démonokra akarná terelni a gyanút - idézem fel korábban velem megosztott gondolatát, majd kissé elmosolyodom - Azonban Hakim a társaira is annyira jellemző fellengzős viselkedésével továbbra sem lopta be magát a szívembe.
Biccent egyet.
- Igen, igaza lehet. Nem gondolom, hogy ő volna a tettes, de mégis olyan... gyanús.
Elindul lefelé és én sem maradok el mellőle.
- Mintha vaj lenne a füle mögött - bólogatok egyetértve - Meglehet, hogy ha nem ebben, akkor más rosszban sántikál.
Nagyot sóhajt, ahogy lelép a lépcső utolsó fokán és megérkezünk a pincébe. Egyetlen fáklya fénye dereng csupán a félhomályban, nincs se rés, se ablak idelenn. Az ilyen földbe ásott, öreg pincékre jellemző dohosságot érzem egy kissé a levegőben. Látok pár hordót, bennük bizonyára a kapitány boraival, amint azt Heidi említette, de van hely öt tömlöcnek is, ám mindegyik ajtaja nyitva áll egy kivételével. A nő a falról egy kampóról leakasztja a kulcsot, s a tekintetével küldött jelzésből azonnal értek; míg ő a zárka ajtaját nyitja, az égő fáklya alól odakészített még meg nem gyújtottakból veszek egyet és meggyújtom a másik lángjánál, majd ahogy meggyőződöm róla, hogy nem fog elaludni, belépek a cellába.
Nem túl nagy, nem is kicsi egy cellának a helyiség, ahova belépünk. Jóformán semmi nincs benne, csupán az egyik sarokban egy vödör és az egyik falhoz erősítve egy deszkapriccs. Ezen fekve találjuk a fiút. Már ébren van, de minthogy eddig sötétben volt, most hunyorogva pillant felénk a hirtelen fénytől. Felül, ahogy ráeszmél, hogy itt vagyunk. Nem kell sokat keresgélnem, hogy találjak a falon tartót a fáklyának. Odalépek és a fémgyűrűbe csúsztatom; ki tudja, meddig kéne tartani egyébként. Korántsem biztos, hogy hamar végzünk.
A csendet Heidi töri meg egy torokköszörülést követően.
- Heinz, mégis mi a bánatot műveltetek abban a bányában?
Értetlenül néz ránk, majd csupán vállat von.
- Hát, ez nem sok - vonom fel a szemöldököm - Ennél többnek tűnt.
Ettől már, ha nagyon nem is, de legalább egy kurta válasz erejéig megered a nyelve.
- A magunk kezébe akartuk venni a gyeplőt.
Heidi felvonja a szemöldökét és felém fordul, majd ismét a Heinzre pillant.
- Hát az remekül sikerült.
Jócskán erőt kell vennem magamon, hogy el se vigyorodjam.
- Miféle gyeplőt? - kérdezem.
A fiú ismét értetlenül néz rám.
- Nem hallotta, mi történik? A szomszéd faluban embereket gyilkolnak, itt a saját lelkészünk szövetkezik egy démonnal. Muszáj volt tenni valamit. Valakinek kellett.
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy szúrós tekintetét Heidire kapja.
- Mhm - Bólintok egy nagyot - Ennek ellenére alaposan belekevertétek magatokat az ügybe és a társaid is jól cserben hagytak. Mesélnél róluk?
- Nézze - pillant vissza rám - Nem tettem semmi rosszat. A társaimmal csak újra biztonságossá akartuk tenni a környéket.
- Ezért vagyunk mi, Heinz.
- Nos, ti se igazán jártatok sikerrel, nemde? - vág vissza pimaszul a fiú.
- Vigyázz a szádra - dörrenek rá egy pillanatra - Kontárok tudják ezt a legkevésbé eldönteni. Hála nektek, még mindig nem került kézre a tettes egyik ügy mögül sem. Hanem kérdeztelek.
Hangomra a kölyök összerezzen, pillantása egyszeriben riadtá változik. Bizonyára nem számított a hangnemváltásra. Akárki is legyen, most nincs olyan helyzetben, hogy szemtelenkedjen. A legtöbb bűnöző is meghúzza magát ilyenkor, de ők bizonyára kevésbé olyan fajankók, mint ez a félnótás.
Azonnal finomabb és szerényebb hangon válaszol.
- Nem akartunk bajt. Esküszöm, nem akartam bajt! - Tekintete a városőrt kezdi fürkészni -Heidi, ismersz! Te ismersz... Tudod, hogy becsületes családból való vagyok. Ismered az apámat is... Tudod, hogy nem tennék ilyet.
A szemem sarkából, ahogy felé nézek, látom, ahogy Heidi az ajkába harap, úgy, hogy az egészen elfehéredik.
Különös. Biztos vagyok benne, hogy sok dolog van itt a felszín alatt, amiről nekem, idegennek fogalmam sem lehet és minden bizonnyal nem is derül majd ki számomra soha, miről beszélhet a szavak mögött Heinz és Heidi. Buchenberg és tudtommal Diedorf is kis települések. Ismerik egymást az emberek. Számos történetszál fut egymás mellett és időnként találkozik egymással. Nincs élő ember, aki kibogozza őket.
Egy darabig csak hallgatok és némán figyelem őket, s csak kis idő múlva töröm meg a csendet.
- Miért voltatok a bányában, Heinz?
- Azt terveztük, hogy megkeressük a gyilkost, és... megoldjuk a problémát- válaszol azonnal, készségesen és érzékelhetően még mindig kissé ijedten - Hallottam errefelé, hogy azt gondoljátok, hogy valaki a démont akarja bemártani - pillant aztán ismét Heidire  - Mi úgy gondoljuk, valaki az emberekre akarja kenni ezeket a bűntetteket. Egy tudásdémonnak megjárná ez a fejében, nem? - Ismét rám néz, mintha megerősítést várna - Hogy úgy válasszanak áldozatot, hogy ne gondolja senki, hogy démon lett volna.
- Minden bizonnyal - bólintok - Azonban mégis úgy tűnik, épp az ellenkezője történik Diedorfban és Buchenbergben is.
- Egyebet nem mondhatok - sóhajt Heinz - Egy üzenetet kaptunk néhányan, nem sokkal a gyilkosságok után, ami arra figyelmeztetett, hogy a démonok át akarják venni az uralmat a városunk fölött. Divida at impero? - bizonytalan tekintettel néz ránk, mielőtt folytatná - Az üzeneteket egy S. írta alá, nem tudjuk, ki lehet ez a titokzatos segítőnk, mert nem meri felfedni a kilétét. Attól tart, a démonok végeznének vele. Nem is tudjuk biztosan, mekkora hatalmuk van a városban... A parókia már a kezükben van. Nem tudok ennél többet. Ha nem hisztek nekem, akasszatok fel - egyikünkről a másikunkra pillant, majd a falnak dől.
- Divide et impera. Oszd meg és uralkodj - Heidire pillantok jelentőségteljesen. Úgy sejtem, bár a fiúk ezzel a latin mondással nem tudtak mit kezdeni, számunkra kulcsfontosságú lehet. A nyomokból, az emberek egymásnak ellentmondó véleményéből és a levegőben tapintható feszültségből a bolond is rájönne, hogy már most megosztottság uralkodik a két településen.
Két álmos kis helyen, amelynek nyugalmát egyszeriben felverték előbb a váratlan, kegyetlen gyilkosságok, majd ezután nem kellett sok, hogy Buchenbergben is kialakuljon a bizalmatlanság ember és démon között.
Örülök, hogy s fiú magától szóba hozta S-t és nem kellett még külön kérdezgetni felőle. Ki tudja, mikorra jutottunk volna idáig máskülönben.
- Bármi más, amit elmondanál, Heinz? Ami segítene nekünk?
Heinz megrázza a fejét. Ha ez önmagában nem mondana eleget, szomorú tekintete mindent elárul. Heidi egy darabig figyeli, majd kérdőn rám pillant.
- Van tudomásod arról, hová menekülhettek a társaid? - teszem fel a kérdést, ami még eszembe jut - Könnyen lehet, hogy veszélyben vannak.
A fiú ismét a fejét rázza.
- Több helyet beszéltünk meg, hogy baj esetén hova bújhatunk, hogy ha egyikünket megkínoznák a démonok, ne tudja elárulni a többieket vagy félre tudja őket vezetni. Heidi tudja, hol vannak ezek a helyek - int fejével a városőr felé - Az egyik Simon bátya istállója, A Holdfény fogadó, az elhagyatott erdei kunyhó és a rókabarlangok. Nem tudom, hol lehetnek.
Heidire pillantok kérdőn, s egy biccentéssel adja tudtomra, hogy a fiú nem hazudik. Ezek a helyek tehát valóban léteznek és ő tudja, hol vannak.
- Rendben van - Heidire nézek - Nekem nincs több kérdésem.
- Itt hagyjuk a fáklyát, és szólok valakinek, hogy hozzon le neked ennivalót - Szól aztán Heidi, majd kifelé indul. Most különösen figyelem őt, azontúl, hogy kíváncsi vagyok, mit gondol az elhangzottakról, valahol azt is remélem, hogy megtudok valamit a történetből, aminek egy porszemnyi darabja számomra is megjelent, ahogy a fiúval beszéltünk. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, miért. Elvégre, ha köze lenne a nyomozáshoz, nem gondolom, hogy a nő magában tartaná. Valami azt súgja, van annyira kötelességtudó, hogy a feladatát tartja szem előtt, inkább, háttérbe szorítva önmagában is saját problémáit, s ha igazam van felőle, azonnal érthető, miért is érinthette rosszul a fiú sértegetése, amikor eredménytelennek tartotta Heidi és csapata munkáját.
A lépcső aljához érve rám pillant, de nem szól egy szót sem. Némán haladunk felfelé, félhomályból a fényre. Ahogy felérünk, az alkarvédőm fölött érzem, hogy megérint és megtorpanok, ahogy ő is megáll, hogy szembeforduljon velem.
- Egyikőjük hazudik - jelenti ki - A démon azt állítja, az emberek akarják gyanúba keverni, az ember azt állítja, hogy a démonok. Mindkét történet hihető. Mit gondol, von Bertold?
Bólintok.
- Úgy sejtem, vagy ez az "S" lehet a dolgok mögött, aki szándékosan hangolja egymás ellen az embereket és a démonokat, vagy Hakim is bűntárs. De nekem a latin mondás miatt az előbbi tűnik valószínűnek.
Gondterhelten ráncolja a homlokát.
- Nincs elég emberem, hogy mindent meg tudjunk vizsgálni - mondja - Vagy a bányát kutatjuk át vagy a rejtekhelyeket, amiről Heinz beszélt. Nem tudom, mennyire szorít az idő, de a mostani döntésünk kulcsfontosságú lehet.
Bólogatok, miközben igencsak törnöm kell a fejem. Érzem, mennyire fontos most ez a döntés, mennyire eldönthet akár mindent, de nehéz ezek közül választani. Még talán, ha volna valamiféle épkézláb helyismeretem, volna támpontom, de így jószerivel bármelyik lehetőségre igent mondhatnék.
- Melyik van legközelebb a bányához?
- A rókabarlangok. Mire gondol?
- Arra, hogy amikor váratlanul kereket kellett oldaniuk, oda siethettek.
Beleegyezően biccent.
- Reméljük, nem gondolkodnak csavarosan, és nem a legtávolabbihoz mennek, gondolván, hogy mi azt gondoljuk, hogy a legközelebbi helyet választják - aprót ráz a fején. Nem, ezt nagyon nem akarjuk most.
- És ki az a Simon bátya? - Kérdezem, s vállat von.
- Egy öreg pap, aki sokáig ragaszkodott a régi hitéhez. Azt mondják, megátkozta a tulajdonait, mielőtt meghalt volna, és ez a bolond babonás nép azóta se mer a közelébe menni. A város másik határán van az istállója. Tulajdonképpen jó búvóhely, elhagyatott, és néhány nagyon bátor kölykön kívül, nem igazán szokott senki arra járni.
- Ez volt a másik gondolatom, bár eleinte csak a név kezdőbetűje miatt. Lovon talán időben elérjük egyik helyről a másikat, ha nem válna be valamelyik. Nem tudom, hol volna érdemes kezdenünk.
Heidi ismét a vállát vonja. Ugyanolyan tanácstalanok lehetünk ebben a helyzetben. Mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
- Fogalmam nincs, herr. Vigyünk lovakat. Kezdjünk a barlangnál, az sem biztos, hogy oda egyáltalán be tudunk menni.
Halvány mosoly fut végig az arcomon.
- Azt hiszem, innen már nem rajtunk múlik. Hátha szerencsénk lesz.
Heidi bólint.
- Reméljük a legjobbakat.
Mást úgysem tehetünk.

33[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Aug. 06, 2020 8:59 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Nem tudni, rátalálunk-e Heinz társaira, vagy sem, de egy bizonyos: addig kell nyomokra bukkannunk, amíg még nem késő. Még mindig nem tudjuk, hol lehetnek az eltűnt lelkészek vagy ki áll a diedorfi borzalmas gyilkosságok mögött, de úgy sejtem, minden egyes perc számíthat most és mi egyetlent sem pazarolhatunk el. Heidi másodmagával azonnal távozik, hogy előkészítség a lovakat. A bánya ugyan nincs messze, de fontos lesz, hogy aztán gyorsan eljuthassunk egyik helyről a másikra.
Mialatt én magam odabent várakozom, szemem sarkából Dietert kezdem figyelni. Aligha tudom, min is mehet keresztül, minden igyekezetével azon van, hogy ne is láttassa jelét annak a kétségbeesésnek, félelemnek és haragnak, ami belül emésztheti. Ahogy álldogál a fal mellett, valahogy úgy sejtem, még mindig szégyelli magát amiatt, amit a démon felbukkanása menthetetlenül előhozott belőle.
Ahogy odalépek hozzá, barátságos mosoly szökik az arcomra.
- Minden rendben?
Még mindig zavartnak és feszültnek tűnik, ahogy rám néz és ahogy először megrázza a fejét, majd mintha meggondolná magát, sóhajt egy nagyot és bólint egyet..
- Megtudtak valamit a fiútól?
- Nem sokat, - felelem - de valamicskét igen. Pár rejtekhelyüket megtudtuk és hogy állítása szerint nem akartak rosszat. Remélhetőleg rátalálunk a társaira. Vagy a lelkészekre.
Újra felcsillan a szeme, tettre készen, és már indulna is kifelé.
- Mire várunk? Át kell kutatnunk a rejtekhelyeket.
- Schneider városőr kiment, hogy lovakat intézzen nekünk.
- Ah - Szavamra megtorpan és egy pár pillanatig csak néz maga elé - Heidi biztos nem akarja, hogy magukkal menjek - Elhúzza a száját kelletlenül, de aztán kérlelőn pillant felém - Esetleg nem beszélne vele? Biztos jól jönne még egy ember...
Fürkészőn pillantok felé egy szemöldökfelvonás kíséretében.

- Van valami konfliktus önök között még korábbról? - Puhatolózom. Szinte készen állok, hogy hallhassak valami történetet, amit csak az itteniek ismernek, ami rejtve van avatatlan szemek előtt és a kapcsolatok sűrű hálója fedi, de a fiú a fejét rázza.
- Nem. Csak gyereknek tart.
Még mindig, húsz év után is furcsa tud lenni számomra, milyen védett környezetben nőnek fel más gyermekek. A lelkészfi aligha érhette még meg a tizenhat telet; én ekkora már magam mögött tudhattam egy szép kis vadászbalesetet amibe majdnem belehaltam, tudtam, hogy gyújtsak tüzet hóban is, és hogy kell igazgatni egy százhúsz holdas birtokot.
Nagy komolyan, hümmögve bólintok egy nagyot.
- Értem… Megkérdezhetem, bár ha nem engedi, akkor azt kell elfogadnunk. Az édesanyja biztosan aggódik önért.
A fiú nem tűnik túl lelkesnek, ahogy fejlehajtva kikullog az épület elé a társaságomban. Épp ekkor érkezik Heidi egy lovat vezetve ki az istállóból. Ahogy megállítja, előbb rám néz, majd Dietert méri végig.
- Dieter, te is velünk akarsz jönni?
A fiú, mint aki épp erre a kérdésre várt, lelkesen biccent egy nagyot, mire a nő csak fáradtan sóhajt egyet. Valóban gyereknek tarthatja, de nem tartanám kizártnak, hogy más baja is van vele.
- Egye fene - adja be a derekát végül -, ha von Bertold jó ötletnek tartja, felőlem jöhetsz.
Dieterre pillantok komolyan. Nem akarok semmi jó elrontója lenni, és tudom, hogy nem sok olyan kínzó dolog van a világon, mint a tehetetlenség, de tudom, hogy aggódik érte az édesanyja, és hogy amíg velem van, az én dolgom ügyelni a biztonságára. Miután a beleegyezésem kell ahhoz, hogy jöhessen, különösen is.
- Amennyiben a helyzet úgy alakul, viszont, mindenképpen menjen haza a parókiára.
Ekkor egy másik városőr, egy nyakigláb fiú egy másik felnyergelt állatot vezet oda. Valamivel nagyobb, mint aminek a kantárját Heidi fogja, talán igavonóként használták, mielőtt az őrséghez került, de mégsem tűnik olyan robosztus állatnak. Az országszerte különböző mértékekben, még mindig tagadhatatlanul tomboló éhínség nem csak az embereket érintette.
Gondolataimból Heidi hangja ránt vissza.
- Ez a legnagyobb lovunk, von Bertold.
Bizonytalanul kapja a tekintetét hol a lóra, hol rám. Hasonló arckifejezéssel nézhetek én is az almásderes csődörre.
Kizárt dolog, hogy elbírjon. Heidire pillantok.
- Igazából a parókián van a sajátom, talán az a legbiztosabb. A bányánál beérem önöket.
- Várni fogom, von Bertold  - biccent mosolyogva, majd nyeregbe pattan, a fiatal városőr pedig Dieter kezébe adja az így gazdátlanul maradt ló kantárját.
Buchenberg nem nagy település; gyalogszerrel sem telik bele egy fertályóra, hogy odaérjek a parókiára. Utam egyenesen az istállóba vezet. Nincs idő arra, hogy mással végeztessem el a munkát, s egyébként is gyorsabbnak ítélem meg, hogy magam szerszámozzam fel Sárkányt. Ahogy az ajtóhoz érek, lovászba botlok, amint jókora ölnyi szénát visz be az állatok alá. Vékony, de inas férfi, valamivel idősebb lehet nálam, amit csak hangsúlyoz őszülő bajusza, barázdákkal tarkított, lebarnult bőre.
- Áldás békesség! - üdvözöl jókedvűen és kissé lassan, ekkor észreveszem a szájából kilógó szalmaszálat, amit rágcsál közben
- Istené a dicsőség - biccentek.
- Hova siet így a lovag úr? Csak nem a tiszteletes asszony után igyekszik?
- Nem, éppenséggel a bá-... - Ahogy eljut a tudatomig, amit mondott, megtorpanok - A tiszteletes asszony? Hová ment?
- Valami dolga van, aztat mondta - feleli nyugodtan és aggasztó lassúsággal - Sz'tem Diedorfa ment, mer' aztat mondta, hogy nem is jön hazulra estélig - vállat von, ahogy belép és én követem, nagyot puffan a földön a szénával tömött pokróc - De nem lehessen tudni... Johanna hallotta, hogy egyedül beszélget a szobájában - miközben nyergelek, sürgetően meresztem rá a szemeim, de nem hatom meg: kegyetlen csigatempóban ejti csak ki a száján a szavakat, alighanem, azokat is megrágcsálva a szalmaszállal előtte - Vagyis ő aztat hitte, valakivel beszél, még válaszolt is magának. Szegénynek elvette a Kegyelmes Isten a józan eszét, hogy elviselje eztet a szörnyűséget, ami történik a családdal.
- Micsoda? - Fakadok ki, s ha lehet, csak még gyorsabban jár a kezem. Amikor az utolsó szíjat is meghúzom és kivezetem a boxból az állatot, egy szempillantás alatt a nyergében termek.
- Értesítsék a városőrséget, amint a nagytiszteletű asszony visszatér és ne engedjenek be senki mást a parókiára a lelkészcsalád tagjain kívül.
Egy örökkévalóság után válaszol csupán.
- Igenis - feleli végre valahára, én pedig köszönni is elfelejtek, csak úgy porzik az út ahogy a kapun kifordulva a bányának veszem az irányt. Nagyon kevés idő telhet belé, de egy végtelenségnek érződik, mire Sárkány prüszkölését már a bánya fala veri vissza. Az ikrek a bejárat előtt várakoznak, bizonyára, mint őrség, s már messziről integetnek nekem.
- Von Bertold! - egy pillanatra elgondolkodom, melyikük is szól, de szerencsére meglátom nála az íjat: August - Heidiék odabenn vannak, mindenfélét találtak, épp azt vizsgálják.
Hálásan biccentek neki, miközben kikötöm a lovat és megpaskolom a nyakát.
- Köszönöm - csupán egy pillanatra mosolyodom el - August, Elias, egyikük siessen vissza a városőrségre: a nagytiszteletű asszony valakivel beszélt és Diedorfba ment. Lehet, hogy nincs jelentősége és visszatért, lehet, hogy baj van. Nem árt, ha legalább tudnak róla.
Nem szorulnak sem magyarázatra, sem győzködésre. Elias bólint és egy szempillantás alatt lovon terem, s a paták tompuló robaja kísér, ahogy belépek a bányába.
A dél környéki események idéződnek fel bennem, ahogy haladok ugyanarra, amerre akkor, de az út most rövidebbnek érződik. A tárnában azonban most nem a suhancok szőnek terveket; Heidi valami fadobozokból különféle dolgokat pakol ki, Dieter valami papírt olvas.
- Eszement dolgok vannak itt, von Bertold - rázza a fejét Heidi, amint felfigyel a páncélzörgésre.
- Ezek egy északi szerzetes tanulmányai a démonokról - mutat fel egy vaskos könyvet a fiú, majd egy tekercset emel maga elé - Ez egy kézzel írt jegyzet az átalakulásról.
- Fogalmam sincs, miben sántikáltak azok a gyerekek, de hogy nem az irányítást akarták a kezükbe venni, az biztos - sóhajt a városőr.
- Tehát Heinz nem mondott igazat, vagy éppenséggel rejtélyes S. hazudott neki - konstatálom, majd némán egy pillantással és egy fejmozdulattal félrevonom Heidit, aki szerencsére azonnal érti a jelzést szavak nélkül is. Átmegyünk egy másik terembe. Ahogy megáll velem szemben, válla felett Dieterre vetek egy pillantást, majd ránézek és sejtve, hogy tartani kell a visszhangtól, szinte suttogva szólalok meg.
- A nagytiszteletű asszony nincs a parókián. A lovász szerint magában beszélgetett a szobájában, aztán elment, mondván, hogy dolga van, s egész nap odalesz, úgy sejtette tehát, hogy Diedorfba távozott.
Heidi szeme fokozatosan kerekedik el, ahogy előadom a mondandóm. Hitetlenkedve rázza meg a fejét, mint aki káprázatból eszmél, és pár másodpercig csak néz maga elé.
- Talán hallhatott vagy megsejthetett valamit abból, amit Heinztől megtudtunk - emeli rám aztán a tekintetét, ahogy fojtott hangon megszólal - A Holdfény fogadó, amiről az a szerencsétlen kölyök mesélt ott van.
- Szóltam az ikreknek a dologról, az egyikük értesítette a városőrséget. Tudom, hogy a rókabarlangokról beszéltünk, mégis talán ezek után érdemes volna abba a fogadóba mennünk, ha itt végeztünk. Mit gondol?
Biccent.
- Tulajdonképpen végeztünk. Dietert itt hagyhatjuk, hogy készítsen leltárt a bizonyítékokról, itt legalább biztos haszna lesz. Talán jobb lesz nem magunkkal vinni, ki tudja, milyen állapotban találjuk meg az anyját... - Halk sóhaj távozik ajkairól, ahogy felpillant - Ha megtaláljuk.
Egyetértve bólintok.
- Semmiképpen nem akartam, hogy tudjon a dologról. Így lesz a legjobb - Vetek egy pillantást a fiúra - Biztos örülne is neki, ha tehet valamit. A parókián meghagytam, hogy a lelkészcsalád tagjain kívül senkit ne engedjenek be - Hadarom el, ami még eszembe jut - Haza is mehetne, de ha megtudja, mi történt, nem biztos, hogy nem kéne még az ő biztonságáért is aggódni. A városőrségen vigyáznának rá?
- Természetesen - bólínt - Rábízom az ikrekre, egyébként is barátok.
- Nagyszerű - felelem - Úgy lesz a legjobb. Akkor menjünk.
Visszatérünk a tárnába Dieter várakozó pillantása alatt, Heidi pedig nyomban odalép hozzá és a megbeszéltek szerint meghagyja neki, hogy készítsen leltárt az itt talált dolgokról, s ahogy kiérünk a bányából, Augustra bízza, hogy figyeljen Dieterre.
Nyeregbe pattanunk és Heidi egy percet sem habozik, nyomban elindul és mutatja nekem is az utat Diedorf felé. Így nincs nehéz dolgom, menthetetlenül zuhanok a gondolataimba, és tűnődöm, mivel állhatunk szemben és mitévők legyünk különböző történések esetén. Leginkább az zavar, hogy ismét egy olyan problémába ütköztünk, amiről még csak nem is tudunk semmit. Csakugyan megbomlott volna Klara elméje? Mire visszaértünk fiával a démon házától, már sokkal jobban volt.
Heidire pillantok.
- Ön szerint a nagytiszteletű asszony bajban van?
Egy pillanatra felém sandít, majd pár pillanatra láthatóan elgondolkodik.
- Fogalmam sincs - Feleli gondterhelten - Minden olyan egyszerű volt idáig... Buchenberg egyszerű város, egyszerű bűnökkel találkoztam csak ezidáig. Ezzel az egésszel nem igazán tudok mit kezdeni. Össze vagyok zavarodva, von Bertold.
Akárcsak én.
- Egyik pillanatról a másikra állt a feje tetejére minden.
- Igen.
Nem szólunk aztán többet. Ahogy beügetünk az erdőbe, kis ideig keskeny ösvényeken tudunk csak haladni, de hamarosan rendes földútra érünk, s itt már megsürgethetjük a lovakat. Nem telik bele így sok idő, hogy kirajzolódjon előttünk a falu távoli képe. Hamar közelebb érünk aztán, minthogy Heidi igencsak könyörtelenül hajszolja a lovát, s örülök, hogy Sárkányt hoztam magammal: jól ismerjük már egymást és nem esik nehezére tartani tempót, amit a városőr diktál. Nekem sincs ellenemre, hogy mihamarabb odaérjünk. Még úgy is, hogy nem tudjuk igazán, mi is történik, érezzük, hogy nem vesztegethetjük az időt.
Rövidesen aztán megérkezünk: az épületről a holdat ábrázoló, tündenyelvű cégér nélkül is megmondanám, hogy eleve fogadónak lett tervezve.
Heidi egy macska ruganyosságával huppan a földön, ahogy jóformán leugrik a nyeregből. Én már tizenévesen sem voltam erre képes.
Az elénk siető férfiról már távolról is megmondani akár avatatlan szemmel is, hogy a sötét tündék közül való. Arányos, vékony termete, finom arcélei és jellegzetes vágású szemei akkor is elárulnák, ha történetesen a bőrszíne nem tenné egész Veronián egyedivé faját.
- Fraulein Schneider - köszönti barátságos mosollyal Heidit, majd tekintete végigszalad rajtam és mintha elkomorodna kissé, ahogy felém biccent - Áldás, békesség!
- Istené a dicsőség - Biccentek felé, s kissé értetlenül próbálom kikövetkeztetni, mi lehet a gondja. A városőrhöz lépve aztán ő maga böki ki, miről van szó.
- Csak nem megint a gyilkosságokkal kapcsolatban jöttek kérdezősködni? Mert egy morzsányival se tudok többet.
A férfi válla fölött elmosolyodva rám pillant, mielőtt felelne neki.
- Nem, ezúttal nem, Herr - ezzel a lova kantárját az elf kezébe nyomja, az övén függő erszényből pedig néhány váltót is és úgy tűnik, a férfi megelégszik ennyivel is válasz gyanánt. Készségesen veszi át az én lovam is, majd ahogy távolabb ér, Heidi nyomban indul is befelé. Én pedig követem.
- Jó ember.... Tünde… - javítja ki magát - Szóval, Herr Greengrass jó lélek, csak kissé lópokróc - pillant rám mosolyogva, ahogy megmagyarázza a jelenetet, majd mielőtt kinyitja az ajtót, sokatmondón hozzáteszi - Ellenben a felesége nagyon beszédes.
Kacsint egyet, majd magabiztosan tolja meg az ajtót befelé és átlépi a küszöböt.
Egyszerű, de viszonylag tágas épületbelső tárul elénk. A vastag fa oszlopokon itt-ott növényi ornamentika, félhold alakú faragványok idézik a fogadó nevét. Holdfény fogadó. Igazából sejthettem volna, hogy okkal választhatta ezt a nevet a fogadós.
- Frau Greengrass - Köszön Heidi lelkesen és erős akcentussal.
Majdnem megugrom, ahogy a pult mögött összecsapja valaki a tenyerét. A félhomályban észre sem vettem.
- Heidi! - ahogy felé pillantok, telt alkatú, pirospozsgás arcú hölgyben ismerem fel a hang gazdáját. Szemmel láthatóan ember és ahogy a kinti fény után a szemem jobban hozzászokik a beltéri viszonyokhoz, egy szemernyi kétség nincs bennem efelől - Miben lehetek szolgálatukra? - Egy pillanatra mintha megilletődne, ahogy meglát, zavartan lép ki a söntés mögül - Áldás, békesség!
- Istené a dicsőség - biccentek elmosolyodva a jeleneten, majd Heidire pillantok. Ismerősebb itt, bölcsebb hát, ha ráhagyom, hogy előadja látogatásunk okát.
- Hilda... - kezd bele jóval halkabban, mint ahogyan köszönt - Megmondom teljesen őszintén, Klara tiszteletes asszonyt keressük. Úgy tudjuk, itt van Diedorfban, és azt reméltem, talán hallottál valamit róla.
Jó helyen járunk: a fogadósné az ajkára harap.
- Klara tiszteletes asszony éppenséggel itt van... - vallja be csendesen - Én mondtam az uramnak, hogy értesíteni kéne a városőrséget, de azt mondta, várjuk ki, mit akar az asszony. Fenn van az emeleten. Balra a második szobában. Nem nagyon értettem, mit keres itt - von vállat tanácstalanul - Néha az ura szokott itt megszállni, ha elhúzódó ügye van a faluban, és nem akar éjszakára érni haza, hogy felverje a háza népit. Vagy legalábbis ezt mondja mindig.
Elgondolkodva ráncolom a homlokom.
- Köszönjük - Heidire pillantok - Azt hiszem, beszélünk vele.
Heidi bólint és minthogy ismeri a járást erre, elindul a pult felé, mi mellől lépcső vezet fel az emeletre. Óvatosan és vigyázva lép, minden bizonnyal, hogy az esetleges nyikorgás el ne árulja. Igyekszem hát hasonlóképpen eljárni, s talán még körültekintőbben és lassabban mozdulok csak, mint a bánya sötétjében pár órával ezelőtt.
Női hang üti meg a fülünket, még mielőtt felérnénk egészen. Szavakat nem tudok kivenni ugyan, de megismerem a nagytiszteletű asszony hangját. Ahogy közelebb érünk aztán, itt-ott némi értelmet is ki tudunk venni a beszédhangból.
- Nem érzem magam biztonságban, mester... rájön... nagy baj...
Ahogy Frau Greengrass mondta, az emeleten, balra a második ajtó mögül szól az ismeretlen hang. Közelebbről hallgatózva eszembe jut, amit a cselédlány mondott a lovásznak: magában beszélget. Aztán Heidi szürke szempárja hatalmasra nyílva találkozik az enyémmel és bár csak némán, hangtalanul formálja a szavakat, azonnal megértem, amit mondani akar:
- Ketten vannak - s két ujját mutatja felém.
Elcsodálkozva pillantok az ajtóra, majd vissza rá és hiába keresem az ismerős kaparászó érzést a halántékom mögött. Értetlenkedve rázom meg a fejem én is kettőt mutatok felé kérdőn oldalra biccentve a fejem, felvonva a szemöldököm.
Nem kell válaszolnia.
- Nyugodj meg, gyermek - hallok egy furcsa hangot, tompán, mintha nem élő torokból jönne, bizonytalanul, mintha vízen keresztül szólna.
Rosszallón csóválom meg a fejem és azonnal lenyomom a kilincset.
Az ajtó zárva.
- Most nem érek rá, Hilda! - Klara hangja szinte remeg az izgatottságtól, én pedig kishíján felmordulok, ha nem volnék fegyelmezettebb. Gondolhattam volna, hogy bármit is csinál, nem nyitott ajtónál teszi.
Nem kell hozzá nagy tudomány, az iménti kísérletemből érzésre is tudom: a zár nem erősebb nálam és nem gondolkodom sokáig. Nekitámasztom a vállam az ajtónak és úgy tűnik épp elég rozoga a zár és szúette az ajtó ahhoz, hogy különösebb erőfeszítés nélkül betörjem. Mintha csak éppen beragadt volna.
Az ajtóval szemben az ablakon sötét függöny állja a fény útját, előtte egy ágy áll és rajta, éppen velem szemben üldögél a lelkészné, sápadt arca szinte világít, és idegesebbnek tűnik, mint mikor reggel láttam.
Nem így a nő, aki kifejezéstelen tekintetével szinte átdöf, ahogy jobbra megpillantom. Furcsának tűnik, de csak egy pillanattal később ismerem fel, miért: természetellenesen nagynak tűnik és mintha csak délibáb volna, alakja furcsán dereng, körvonalai nem egészen tiszták, s halványan, de átlátok rajta.
Alig pár másodpercem van csak megnézni. A furcsa jelenés egyszeriben remegni, majd halványodni kezd, aztán eltűnik teljesen, mintha ott sem lett volna.
- Az istenit... - Szisszen fel mellettem Heidi.

34[Küldetés] Tíz kicsi démon - Page 2 Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szomb. Aug. 08, 2020 5:38 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Az illúzió eltűnik és magunkra maradunk a szobában. A lelkészné, a városőr és én.
Nem tudom, meddig nézünk mozdulatlanul egymásra, némán, de kétségtelenül beletelik némi időbe, míg felfogom ezt a helyzetet. Az, akinek azonban leginkább volna mondanivalója, kétségkívül az, aki az ágyon ülve az illúzióval beszélgetett és most feszülten áll velünk szemben.
- Nagytiszteletű asszony?
Dieter nagytiszteletű úr felesége, Klara, mikor elsőre megpillantottam tegnap a parókián, már akkor is törékeny teremtésnek tűnt. Hófehér, sápadt bőrét sötét haja csak kihangsúlyozta, vékony, ágacska keze reggel még a rémülettől és az aggodalomtól remegett, most azonban valami egész mástól: látom megkeményedő vonásain, még mielőtt dühösen mordulna fel.
- Mit keres itt, lovag? Jól láthatja, nincs itt az uram. Vagy talán az a dolga, hogy utánam nyomozgasson?
Tekintete villámot szór, hol Heidire, hol rám. Ha akarnám, sem tagadhatnám, mennyire meglep; azok után, ahogy ennyi idő alatt megismertem, leginkább arra számítottam, megszeppen majd, ha rajtakapjuk, bármiben is sántikál, de arra nem voltam felkészülve, hogy egyenesen haragos lesz.
A válaszom mégis kimért, de határozott.
- Ígéretet tettem, hogy megtalálom a férjét és vigyázok a fiára. Úgy azonban nehéz biztonságban tudni a családot, ha egyik pillanatról a másikra úgy eltűnik, hogy a parókia személyzete azt feltételezi, talán megbomlott az elméje. Bármit is jelentsen ez - mutatok végig a szobán -, nem segíti, hanem inkább hátráztatja a nyomozást.
Keserű mosoly kúszik az arcára.
- Bárcsak megbomlott volna az elmém, von Bertold... Néha azt kívánom, bár valóban megőrültem volna - megrázza a fejét. Értetlenül vonom fel a szemöldököm.
Mintha visszanyerné a hidegvérét, fel-alá kezd járkálni a szobában.
- Befejezhetik a nyomozást - áll meg néhány másodperc múlva pontosan ott, ahol nemrég az illúziót láttuk eltűnni. Tekintete továbbra is vádlón méreget minket - Egyébként is olyan ostobák voltak, még csak a közelébe sem jutottak semminek.
Az, ahogyan fáradozásunkat ilyen gúnyos hangnemben és mosollyal becsmérli, ha nem volna ez a feszült helyzet, is bosszantana. A rosszallás a hangomban is érződik, ahogy lassan ejtem ki a szavakat.
- Mit jelentsen ez?
Klara egyszeriben elkomolyodik, de az indulat továbbra sem tűnik el a tekintetéből
- Van magának fogalma arról, milyen érzés rabnak lenni a saját életében? Milyen érzés valaki árnyékában élni, akinél sokkal hatalmasabbak lehetnénk? - figyelem, ahogy lassan visszasétál az ágyhoz és leül. Valahogy most először inkább egyfajta mérhetetlen szomorúságot hallok ki a hangjából harag helyett - Vágyakozni valami után, ami soha nem lehet a miénk? - Felnéz rám, majd Heidihez fordul - Soha ne menjen férjhez, Fraulein Schneider. Soha. Ne adja nekik a legszebb éveit, az elszántságát, a tehetségét. Ne hagyja, hogy betörjék.
Szemem sarkából a városőrre pillantva látom, hogy nagyon elvörösödik. Megértem, hogy dühös. Ökölbe szorul a kezem, és bár legszívesebben közbeszólnék, úgy döntök, szándékosan nem fűzök megjegyzést ahhoz, amit mond ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolna.
- Hol vannak a lelkészek? Ki volt ez az alak az imént? Azt már meg sem kérdezem, hogy gondolhatta ezt a színjátékot a helyes útnak.
Ahogy sóhajt, miközben rám néz, egyszerre megvető és bosszús
- Nem is várom, hogy megértse, von Bertold - elmosolyodik, ahogy keresztbeveti az lábait és kissé hátradől, a kezén támaszkodva - Világéletemben szomjaztam a tudást, von Bertold. Nem betegesen, hanem amennyire egy egészséges, kíváncsi gyermek érdeklődik a világ iránt, de tagadhatatlanul okosabbnak bizonyultam a testvéreimnél. Mégis, míg az öcsémet szemináriumra küldték, engem hímezni tanított otthon édesanyám. Számolni is csak azért tanítottak meg, hogy majd vezetni tudjam a háztartást - Az ajkába harap - Egyedül a vén Simon atya látta bennem a lehetőséget. Olvasni, írni tanított, kölcsönadta a könyveit, beszélgetett velem, amennyire korlátozott tudása engedte, tanítgatott. Én többet akartam. A férjem a segédjeként került ide. Korán szemet vetett rám, rengeteget beszélgettünk, megvitattuk az olvasmányokat, véleménykülönbségeink. Amikor végül megkért, örömmel mondtam neki igent, abban a reményben, hogy egy szellemileg gyümölcsöző kapcsolatra mondok igent.
Ismét sóhajt egyet és rövid szünetet tart. A kunyhó, Simon bátya kunyhója. Ez volt a fiúk egyik rejtekhelye... Szóval Dieter tiszteletes huszonkét évvel ezelőtt is Isten szolgája volt, csak mint az Egyház papja.
- Én győztem meg, hogy ne ragaszkodjék a régi eszmékhez, hanem kezdje követni von Himmelreich tanait. Megfogalmaztam a prédikációit, rávettem, hogy támogassa a szegényeket. És mit kaptam én ebből, von Bertold? Egy fél életen át tartó szurkálódást, amiért nem tudok neki fiút szülni, aztán meg, hogy csak egy ilyen beteges teremtésre futotta, mint Dieter - ha remegő hangjából nem tudnám, ahogy az ajka is remeg, mielőtt ráharap, elárulja, hogy a sírás kerülgeti.
A démon aljas, tudta, milyen érzékeny pontra tapintson, hogy befolyásolhassa a lelkésznét. Tudta, mire vágyik és elhitette vele, hogy jó úton juthat hozzá. Úgy, hogy elaltathatta a lelkiismeretét?
Heidire pillantok, aztán vissza Klarára.
- És a megoldást abban látta, hogy elintézi a lelkészeket - vonom fel a szemöldököm kérdőn. Már nem vagyok dühös, de kissé zavar, hogy még mindig nem látom át a teljes képet.
- Ugyan már, az ostoba férjemnek kutya baja - néz rám mérgesen - A megoldást abban láttam, hogy örök életet nyerek magamnak, az összes tudással, ami a létezésnek ezen a síkján elérhető. Amikor felkeresett a démon, eleinte visszakoztam a terve ellen, de valójában csak irigy voltam, hogy nem nekem jutott eszembe  - elmosolyodik - Tudja, úgy gondolom, mint ahogy sokan gondolják egyházunkban, és sugallatomra a férjem is így kezdte látni... Ez az állapot nem büntetés, hanem lehetőség. A démon terve az volt, hogy üldözzük a tudást, mígnem elhivatottságunk látva az Úr megadja nekünk amire vágyunk: egy örök életet egy tökéletes, fáradhatatlan testben, amely ösztönösen vágyik a világ összes tudásának bekebelezésére. Képzelje el, mennyire jóra lehetne ezt használni, von Bertold!  - hirtelen elkomolyodva néz rám - Sose akartam a lelkész életét, von Bertold. Csak a tudását.
Sejthettem volna, hogy erről van szó. Hát innen az az újjászületés, amiről Heidi mesélt a diedorfi gyilkosságok kapcsán.
Sajnálom a lelkésznét, sajnálom, amiért így becsapták. Kell, hogy legyen más megoldás. Mindig kell, hogy legyen.
- Lehet-e jó az az út, amit ártatlanok vére és tönkretett életek szegélyeznek? - Megcsóválom a fejem - Nagytiszteletű asszony, a démon megvezeti és kihasználja, hogy uralkodjon a megosztottságon. Beszélek a férjével. Elmondom neki, hogy nem bánhat így a feleségével és meggyőzöm, hogy engedje tanulni önt.
Klara megrázza a fejét.
- Igaza van, von Bertold, a démon átvert. Arról, hogy itt mi fog történni, szó sem volt. Gyilkosságokról soha nem esett szó közöttünk... Elmondhatatlanul csalódott vagyok - eddig is őszintének tűnt, amit mondott, de most különösen - Egy ideje próbáltam megállítani, hatni a kölykökre, akiket behálózott a hatalom ígéretével... De minden kicsúszott a kezem közül, mikor maguk ideértek - félrepillant, talán bántja a dolog - Sajnálom, von Bertold. A férjem és Hans-Günther főtisztelendő a pincében vannak a parókián.
Micsoda?
Menthetetlenül kiül az arcomra a döbbenet: végig egy tető alatt voltak velünk.
Sóhajtok egy nagyot és elgondolkodva ráncolom a homlokom. Eddig is nagy zűrzavarnak tűnt minden, egy nap alatt feje tetejére állt a világ.
- Ki kell találnunk egy hihető történetet, amivel elkerüljük a megbotránkozást és nem lesz gyanús a lelkészek hirtelen előkerülése - a lelkésznére pillantok - És meg kell találnunk a démont, aki ezért felelős. Ön tudja, ki ő és merre van, ugye, asszonyom?
A lelkészné szeme elkerekedik, mintha olyan furcsa dolgot kérdeznék.
- Nem sokat tudok róla, von Bertold. Egyszer sem találkoztam vele, mindig ilyen módon keresett meg vagy leveleztünk. Annyit tudok, hogy a neve Sybilla, semmi egyebet. És még ezekben sem lehetünk biztosak... Erős démonnak tűnt, éppenséggel lehet ettől teljesen eltérő is a kinézete, és semmi se garantálja, hogy a valódi nevén mutatkozott be nekem.
Sybilla. A titokzatos "S"...
Ahogy hallgatom, úgy komorul el még jobban az arcom, majd Heidi köhintésére kapom fel a fejem és közelebb hajolok, hogy jobban halljam, amit mondani akar.
- Jól értem, hogy ezt az egészet el akarja tussolni?
- Az igazi felelős itt a démon, akiket pedig kihasznált, áldozatok csupán - felelem - Neki kedveznénk, ha azokat büntetné törvényes ítélet, akiket valójában megvezetett és bábként használt. Minden bizonnyal ez volt a célja azzal, hogy senkinek nem fedte fel magát és mindvégig az árnyakban rejtőzött, ahogyan most is teszi. Egyébként is, sokszor nem is a botozás vagy a bitó az igazi büntetés az embernek. Fájdalmasabb ostor tud lenni a lelkiismeret bármi fenyítőeszköznél - Ó, de még mennyire - A gyilkosság viszont nem kis bűn, nem sokkal enyhébb a cinkosság benne. Ha kézre tudnánk keríteni ezt a Sybillát, kiderülne, kik voltak a bűntársai. Ezzel kapcsolatban viszont félek, sötétben tapogatózunk.
Biccent egyet.
- Igaza van, von Bertold - bólint. - Nem lenne helyes azokat büntetni, akiket az orruknál fogva vezettek... Mégis... A családoknak kell valami megnyugvás, valami magyarázat.
A szemem sarkából látom, hogy a lelkészné furcsálva néz minket, bizonyára, amiért sugdolózunk, ezért hangosabban beszélek, elvégre nem titkolom előtte.
- Az volna a legjobb, ha a démont magát felelősségre vonhatnánk és azokat, akiket gyilkossá tett. A lelkészek eltűnését könnyű kimagyarázni úgy, hogy senki ne botránkozzon meg és az élet menjen tovább, mintha mi sem történt volna. De emberölést egyet sem, nem hogy hetet - Klarára pillantok - Talán ha kapcsolatba lépne Sybillával...
Megrázza a fejét.
- Most, hogy rájött, hogy rajtakaptak, valószínűleg soha többé nem fogom tudni elérni.
A fenébe is, igaza van. Elhúzom a szám. Akárki is legyen ez a Sybilla, óvatos, óvatosabb, mint bárki, akit valaha ismertem.
A nagytiszteletű asszony sóhajt egyet, majd a nyakához nyúlva ügyködik valamin és levesz egy nyakláncot.
- Ezt kaptam tőle, át van itatva a démon mágiájával. Talán a hellenburgi tudós lelkészek képesek lesznek a démon nyomára bukkanni ezáltal.
Felém nyújtja és közelebb lépek. Ahogy átveszem tőle, van lehetőségem jobban szemügyre venni: aprószemű ezüstlánc, finom munka, nem különben a foglalat, amiben valami gyémánt díszeleg. Nem tudom, mikor láthattam utoljára hasonlót, kétségkívül különleges darabnak tűnik. Kiváló ékszerészmunka.
- Köszönjük. Azt hiszem, nincs más lehetőségünk - Heidire pillantok, ahogy a továbbiakon gondolkodom még mindig - A gyászoló családoknak kártérítést kell kapniuk. Ez sem pótolhatja a veszteségüket, de ez a legkevesebb, ami megilleti őket. Attól félek, ha nem kerültek elő eddig a gyilkosok, eztán sem fognak a közeljövőben. A démon túlságosan körültekintő volt. Az most már nem kérdés, mivel vett rá, bizonyára gyenge és kitaszított embereket ilyen kegyetlen és aljas ölésre. Azonban attól tartok, ezt tudva sem akadnánk a nyomukra egykönnyen.
Kérdőn pillantok rá, elvégre mégis ő nyomozott a diedorfi gyilkosságok ügyében, csak ő tudhatja, így van-e, vagy van-e még esélyünk. Értetlenül néz rám.
Heidi értetlenül, kissé eltátott szájjal néz rád.
- Kísérjük haza a nagytiszteletű asszonyt, ahol biztonságban lesz, bizonyosodjunk meg róla, hogy a lelkészek valóban biztonságban vannak, és beszéljük meg a további lépéseink az őrségen - javasolja inkább egy sóhaj kíséretében.
- Igaz - sóhajtok én is és széttárom a kezeim - Úgy is jó, ha útközben találjuk ki, mit mondunk majd a történtekről, különösen a fiúnak - pillantok Klarára, majd miután egy pár másodperc erejéig elmélázok azon, micsoda felfordulásba is csöppentünk, biccentek Heidinek - Valóban, ne vesztegessük az időt.
Végül is igaza van, ha azonnal meg akarnánk oldani mindent, itt rostokolhatnánk napestig.
Nagyjából mind menetkészek vagyunk és a lelkészné sem ellenkezik. A lépcsőn lefelé haladva már készítem is elő az erszényem és számolgatni kezdem, mennyi váltó van nálam. A fogadósné érthetően kérdezősködni és akadékoskodni kezd, nem igazán örül az ajtó miatt, s minden további nélkül bőven adok neki elegendő pénzt. A zár egyébként is ócska és rozoga volt, remélem, jobbra fogják cserélni és akkor már megérte mindenkinek.
Sietősen haladunk vissza Buchebergbe, majdnem úgy, mint onnan Diedorfba. Nem hangzik el szó közöttünk. Nem kerüli el a figyelmem Heidi ébersége: bárhogyan is visz az út, igyekszik mindig a lelkészné közelében maradni, annak ellenére is, hogy látszólag nem próbálkozik szökéssel. Az ember sosem lehet elég óvatos.

A parókia udvarára érve még szinte meg sem áll Klara nagytiszteletű asszony lova, amikor már le is pattan róla és azonnal indul a ház oldala felé, mi pedig követjük, nem maradva el tőle. A bejárathoz érve a ruhájából előveszi a pince kulcsát és kinyitja az ajtót.
Több helyiségre osztották a teret. Mindennek megvan a maga helye. Zöldségeket és befőtteket tárolnak ott, ahová érkezünk. Két ajtó is nyílik innen, egy szemben és egy pedig jobbra. A lelkészné a jobboldalit kezdi egy újabb kulccsal kinyitni.
Kattan a zár, nyílik az ajtó. Odabent jókora boroshordók sorakoznak a fal mellett, néhány kisebb polcokon kapott helyet. Egy ilyen polc előtt találjuk a két lelkészt. Hátuk mögött kezük összekötözve, akárcsak a bokájuk, de kiáltani sem tudtak, mert a szájukat is bekötötték. A nagytiszteletű asszony csak segítséggel lehetett képes erre.
Klara nem jön be velünk, de mi Heidivel sietünk is eloldozni őket. Egész nap itt voltak bezárva, mostanra teljesen kimerülhettek, az öreg Hans-Günthernek így nem csak korából adódóan esik nehezére egyhamar feltápászkodni.
Nem úgy Dieter tiszteletes úr.
Kissé megtántorodik ugyan, de nagy lendülettel lép ki a helyiség ajtaján, a polc mellett félszegen álldogáló felesége elé.
- Klara! Hogy tehetted ezt?
A csattanás visszaverődik a kőfalakról. Hangosabbnak érződik, mint a mennydörgés.
Egy villanás és Heidi is ott terem, aki közelebb volt, megragadja a lelkész karját és megáll férj és feleség között.
Eredetileg úgy terveztem, hogy nyugodt körülmények között, felnőtt emberek módjára,  békésen átbeszélem a lelkésszel a dolgokat, akár hosszasan, míg jutunk valamire.
Ennek minden reménye elillan abban a pillanatban, hogy maradék erejét arra használja, hogy megüsse a feleségét.
Pont mint bármelyik adandó alkalommal egy másik férfi, akit jól ismerek, aki sosem volt elégedett azzal, ami neki adatott, és ahelyett, hogy valaha hálás lett volna a mellette hűségesen kitartó nőért, bántotta. Akárcsak mindenki mást a közelében.
A hatalmas szőke ember.
Az apám.
Nem emelt hangon szólalok meg. Ahogy alig pár lépéssel ott termek és megszólalok, inkább hallom fenyegetőnek a hangom, mint felháborodottnak.
- Hogy merészelt kezet emelni a feleségére?
Egyszerre árad rémület és fáradság a tekintetéből, ahogy rám pillant. Egy rántással kicsavarja a kezét Heidiéből, ám ahogy hátralépne, a polcoknak ütközik és tehetetlenül a földre rogy, onnan nézve fel.
- Ez az asszony elárult engem. Egy életet éltünk le együtt, mindenünket megosztottuk, és ilyen csúfságot tett velem...
Már nyitnám a számat, hogy szóljak, amikor Hans-Günther a vállamra teszi a kezét.
- Ezt én elintézem, lovag.
Még elkapom Heidi hálás pillantását felé, majd a lelkésznére pillant.
- Maga velünk jön. Elvisszük az őrségre  - A tekintetünk találkozik - Aztán felkutatjuk Heinz társait. Ha nem hazudott, a búvóhelyek egyikén kell lenniük, és a fogadót kizárhatjuk.
Nem keresem feleslegesen a bajt. Annak semmi értelme, de megígértem valamit.
- Nagytiszteletű úr - pillantok az idős lelkészre - Minden tisztelettel, ha csak Dieter nagytiszteletű úr nem változtat a feleségével való bánásmódján és engedi meg neki, hogy tanuljon, magam fogok intézkedéseket tenni. Ígéretet tettem, hogy beszélek vele - ahogy felé fordulok, riadt tekintetével találkozik az enyém - , még mielőtt mindannyiunk előtt megütötte volna.
Odabiccentek Heidinek. A nagytiszteletű asszonynak azonmód sarkon fordul, rá sem pillantva a férjére és megindul kifelé, Heidi utána. A szemem sarkából még látom, ahogy a hellenburgi lelkész odalép a kollégájához és csitítani kezdi. Bízom Hans-Günther bölcsességében, de azért őszintén remélem, hogy komolyan veszik, amit mondtam, mind a ketten, mert én nem fogom megszegni az ígéretem.
A fényre kiérve aztán a lovász is megjelenik mostanra a lovaink körül a saját megszokott tempójában.
- Klaus, - szólítja meg a lelkészné - hagyja a lovakat, távozunk. Hagyja meg Johannának, hogy főzzön a tiszteletesnek egy jó erős kamillateát és adjon neki vacsorát. Ott találja a borospincében.
Szemmel láthatóan nem igazán tudja hova tenni a dolgot a férfi, különösen a lelkészné arcát látva, ami még mindig magán viseli férje kéznyomát, de jó cseléd lévén csupán csak biccent egyet.

Eseménytelen rövid kis utunk a városőrségig, mindannyiunkat kísértik a történtek.
A riadalomnak azonban nincs vége.
Alig éri a lábunk a földet, ahogy a városőrség kis épülete előtt lovainkról leszállnánk, az ikrek egyike, August - tegzéről felismerem - siet elénk. Véresek a kezei.
- Heidi, von Bertold, tiszteletesasszony - levegőhöz is alig jut - Jöjjenek gyorsan! Rajtaütöttünk a diedorfi gyilkosokon... Dieter megsérült!
Az ismerős hidegség kúszik fel a gerincemen.
- Micsoda? - Minden más gondolatom elillan, az érzékeim kiélesednek - Vezessen oda.
Bármennyire is igyekszünk befelé mindannyian a fiú után, az édesanya utat tör köztünk magának és elsőként lép be, s miközben mi is haladunk utána, August elmondja nekünk, mi történt.
- Gyorsan végeztünk a bányánál, s mivel egyébként is sötétedett lassan, arra jutottunk Eliasszal, hogy átkutatjuk a rejtekhelyeket, amit említettél, még mielőtt lemegy a nap. Az erdei házikónál akadtunk rájuk... Ránk támadtak. Egyet lelőttem...
- Jó, de miért volt veletek a kölyök? - rivall rá Heidi.
- Mert azt gondoltuk, nagyobb biztonságban lesz - feleli csendesen.
Az útvonal és az úticél is ismerős: ebben a teremben fogadott minket Heidi, mikor először idejöttünk. Itt van még a tudásdémon is, ahogy meghagytuk neki, segédkezik. Dieter az asztalon fekszik kiterítve, ing nélkül, oldalán jókora mély seb, s egy öregember tisztogatja. Klara a másik oldalon a fiú kezét szorongatja, csókolgatja.
Fél füllel Heidi Augusthoz intézett halk kérdését kapom el és feléjük fordulok.
- Sikerült elfognotok valakit?
- Hárman voltak, egyiküket lelőttem. Amelyikük megsebesítette Dietert, el akart menekülni a lován, de ledobta az állat, kitörte a nyakát. Annak is vége, amelyik Eliasra támadt.
- Akkor megvan a történetünk, von Bertold  - pillant rám Heidi szomorkás mosollyal - Ezt el lehet mondani a családoknak.
Bólintok egyet. Valóban. Bezárult a kör, és bár a dolgok másképp alakultak, mint arra számítottunk, végül nélkülünk is elérte őket az ítélet a gyilkosokat.
Tekintetem ismét az asztalon és a körülötte forgolódókon. Egyszer hagytuk magára a fiút és megtörtént a baj. S mi még azt gondoltuk, a bányánál nagyobb biztonságban lesz. Keresni kezdem a démon vagy az öreg tekintetét. Nem kell sokat várnom, hogy az előbbiét meg is találjam.
- Megmarad? - kérdezem.
Hakim vállat von, az öreg felel helyette, de mintha nem is lenne őszinte meggyőződés a hangjában.
- Meg, meg. Semmi az egész, egy karcolás.
Valamelyest mégis megkönnyebbülök. Ezt akartam hallani. A fiú túl kell, hogy élje. Muszáj.
- Heinz... - súgja oda nekem Heidi és felé fordulok - Ő még a fogdában van. Mit csinálunk vele?
Csak ekkor jut eszembe a fiú a tömlöcben.
- Beszélnünk kell vele, mielőtt elengednénk. Tudnia kell, miként áll a dolog, és azok után, amikre a bányában bukkantak a fiúval, még mindig lehetséges, hogy hazudott.
Eltűnődve sóhajt és miközben kifelé indul, int a fejével, én pedig értem a jelzést és követem.
- Von Bertold... - fordul szembe velem odakinn - Nem hihetünk neki. Fogalmunk sincs, köze volt-e a gyilkosságokhoz. Nem engedhetünk el egy gyilkost...
Egy pillanatig értetlenül nézek rá, de aztán eljut a tudatomig, mit is mond.
- Ezért nem engedhetjük el anélkül, hogy beszélünk vele. Habár való igaz, ha eddig hazudott, miért mondana most igazat? Talán úgy a legjobb, ha bíró vagy más errefelé peres ügyekben döntő ember ítél felette. Úgy sejtem, legjobb esetben is bűnrészes a fiú.
Heidi bólint.
- Igaza van. Ide kevesek vagyunk, hogy igazságot tegyünk. Köszönöm a segítségét, von Bertold - Egy pillanatra barátságosan mosolyodik el, majd elkomorodik az arca - Lesújtó ez az egész... Egyetlen ember félresikerült élete hány másikat tehet tönkre?
- Fel sem fogjuk, milyen sok másik élettel ér össze a miénk, s nem csak a sajátunkért vagyunk felelősök. A döntéseink visszafordíthatatlanul határozhatják meg mások sorsát. Csak amikor már késő, akkor döbbenünk erre rá.
Szomorkásan, de elmosolyodik és bólint egyet.
- Heinz ügyében intézkedem.
Biccentek.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.