Magánküldetés: Kicsi világ idegen mindenüve

Magányosan, s mégis folyton folyvást elmédben a társasággal járod a vidéket, éppen egy csendes kis fenyves mellett, egy apró, Otterlita nevű faluban, a Nordenflusstól délre, kint a pusztában. A kis falu egyszerű volt, parasztok és kézművesek tanyája, melynek nem volt egyetlen tere sem sem, ahol piacot állíthattak volna. Vasárnaponként a kofák a templom melletti szélesebb utcában szoktak tanyázni. A vidék jó ideje teljesen kihalt, lakatlan volt, nemrég kezdett visszatérni belé az élet. Az itt lakók egyike sem itt született. Ezt a falut annak idején, mikor a nap elsötétült könyörtelenül mészárolták le a holtak. Nem is csoda, hogy a kis temető a temploma melletti temető teljesen üres volt. Egy fél tucat apró fakereszt állt csak ott, de a legtöbb néha sír helyén már csak egy kupac föld állt. Nem volt kit oda temetni, mind kikeltek, s útjukra indultak vandálkodni. Ám a termőföld gazdag volt, s vadat is bőven lehetett találni, így a földönfutók jó része vállalkozott rá, hogy újra benépesítik a falut.
A helyi ivóban unatkozod el az idődet, amikor lódobogásra leszel figyelmes, s nem sokra rá hatalmas ricsaj szűrődik be az utcákról. Ahogy kinézel egy apró, négy fos kis csapatot pillantasz meg, ahogy kivont, viseltes fegyverekkel, s kopott vértekben állnak a falusiak előtt. A fegyvereiket friss vér festette veresre, s a lovaik terhét megannyi apró tárgy, erszény, táska nehezítette. Több falubéli vasvillával, éles szerszámokkal vonult ki a háza elé. Azonban a a banditák egyáltalán nem tűntek rémültnek, vagy bizonytalannak. Egyikük óvatosan intett a helybéliek felé, ahogy alatt egy apró, jelentéktelen pocsolya emelkedni kezdett, s egy majd két méteres, emberi alakú, vörösen izzó szemű, arc nélküli, félig áttetsző szörny testét öltötte fel. A falusiak rémülten hátráltak ki előle, ahogy a bandita elégedetten mosolygott, eltüntette a rémséget, majd harc nélkül távoztak. A kis falut igencsak megrázták az események, s mindenki zaklatottak, szinte már remegő tagokkal tért vissza a napi rutinjához.

Végignézve a jelenetet izgatottá váltam. Végre történik valami! Végre nem csak a várakozás! És az egyik férfi még varázsolt is! Tudni akartam kik ők és mi közük a faluhoz, de elmentek, mielőtt még megkérdezhettem volna tőlük. Mit tehet hát egy igazi úri hölgy, mint én magam, ilyen esetekben? Természetesen a legillőbben kérdem meg az ivó tulajdonosától. Öltözékem ugyan nem tükrözött semmiféle nemességet, hisz köpenyem már sokkal fakóbb volt, mint „újkorában” és az alatta viselt egyszerű ruhákat is megfogta néhány helyen a por és korom. Odasétálva a pulthoz, megszólítottam a mögötte álló alakot.
- Kik voltak az előbbi… „úriemberek”, ha szabad kérdeznem?

Felszerelések&képességek:

Nagy volt a zsibongás odabent, még a szokottnál is nagyobb. Odabent egy régi, lestrapált, öreg szobában találod magad. Úgy tűnt, egy gerendát sem mozdítottak el, amikor a holtak kikeltek a sírjukból, s ennek hála nem is foglalkoztak vele, csak hálát adtak az Úrnak, hogy még egy darabban volt a fogadó. Az emberek ingerült, kissé izgatott állapotban pillantottak feléd, ahogy betetted oda a lábadat. Sokféle népeket látsz egybegyűlni a kis fogadóban. Fiatalokat, idősebbeket, nyurga legényeket és markos béreseket egyaránt, egyedül, vagy két-három fos bandákba tömörülve az asztaloknál. Talán egy újabb dulakodást vártak, talán csak valakit, aki híreket hoz, mindenesetre miután alaposabban szemügyre vettek, elfordultak és visszatértek ahhoz, amit korábban csináltak. A csaposnak sem volt különösebb dolga, így készséggel állt le beszélgetni.
- Ezek? - mutatott kifelé vaskos ujjaival a zömök, hosszú bajuszú kopasz férfi - Aljas banditák, akik a környéket járják. Ne aggódjon kisasszony, büdös lusta népség ezek, éjszaka nem jönnek elő, mert isznak és húzzák a lóbőrt egész nap. Hetek óta rémítgetik a népeket. Az emberek a gróftól várják a segítséget. Maguk nem mernek nekikmenni, úgy hírlik, az ördöggel cimborálnak. Többen esküsznek, hogy látták őket, ahogy démont idéznek meg, s küldik harcba. - magyarázta nagy beleéléssel, színpadiasan artikulálva, ahogy a kezét lóbálta az orrod előtt - Páran vívtak már velük. Benedict meg a bandája, a Félkarú Robert, meg az a nyalka haverja, de még az öreg Lucien tiszteletes is segíteni akart nekik... - mondta, ahogy csalódottan csóválta meg a fejét - ...pedig többen leszerelt katonák voltak. Az itteniek aztán azt mondták, inkább meghúzzák magukat.

"Micsoda gyáva népség. Látnak néhány hókusz-pókuszt és máris rettegnek nekimenni a támadóknak." hallottam a gyerekes kuncogást erősödni a gondolataim között.
- Mi történt azokkal, akik vívtak ellenük? Túlélték? És mi van a gróffal, hogy nem küld segítséget? – annak érdekében, hogy bizalmukat elnyerhessem, kénytelen voltam szimpatikusnak látszani. Kíváncsinak és aggódónak. Ha még élnek, meg tudom kérdezni azokat, akik küzdöttek a banditákkal, hogy milyen mágiát tapasztaltak. Így tudni fogom, mire számíthatok majd, ha elindulok megkeresni a táborukat.

A kocsmáros csalódottan rázta meg a fejét, ahogy odafordultál hozzá. Lejjebb vette nagy, érces hangját, s kissé elhalkulva felelt csupán.
- Volt aki igen, de volt, aki soha nem tért onnan vissza. - mondta, miközben tekintetével a hátad mögött cikázott jobbra balra - A grófúr erejét már fenyegetések kötik le. Szomorú, de nem lehet mit tenni. Veszedelmes vidék ez, amióta csak az eszemet tudom, s most még veszedelmesebb lett. - sóhajtott egy nagyot, miközben egy idegen ült melléd az asztalhoz, egy sörért intett, a s kocsmáros kiszolgálta - Annyit tehetünk csak, hogy figyelünk, szemünk nyitva, fülünk éles, s ha jön a vész, rásózunk egyet. - mondta, ahogy a hatás kedvéért nagy csattanással vágta oda a teli korsó sört a pultra. Magabiztos lehetett, s kezének tartása szilárd volt, mert éppenhogy csak lefolyt róla habjának teteje.

Ezek már tudják a táboruk helyét is? Mi lehet ennél jobb?
- Még is mi lehetne nagyobb fenyegetés a grófnak, mint az emberei elvesztése? – tekintetem aggodalmat tükrözött. – Én ezt nem hagynám szó nélkül. Nincsen ebben a faluban elég jókötésű fiatalember, hogy együtt menjenek nekik? Vagy mi a helyzet az egyházzal?
Színjátékomra rátettem még egy lapáttal, azzal, hogy hátrébb léptem a pulttól és tekintetemet körüljárattam az embereken.
- Mondja el jó uram! – fordultam vissza a fogadóshoz. – Merre lelem azoknak a fertelmes banditáknak a fészkét?

A kocsmáros ingerülten húzta fel a szemöldökét, ahogy Syele felelt neki. Undorral, megvetéssel nézett vissza, látszólag nagyon nem tetszett neki valamit, amit a lány mondott. Ingerülten csapott az asztalra, ahogy mélyen a szemébe nézett.
- Vigyázz a szádra! Nem tűröm meg jóuram pocskondiázását az én kocsmámban. A gróf úr megtesz mindent, hogy békében élhessünk. Ne merészeld rágalmazni, te lány! - nézett apró, fáradt szemeivel Syele arcába. Aztán sóhajtott egy nagyot, majd egyszerűen faképnél hagyta.
A kocsma népe összerezzent egy fél pillanatig. Összesúgtak az emberek a hátuk mögött, vetett egy-egy óvatos, gyanakvó pillantást a sörcsap felé. Többen voltak, akik már a fegyverüket markolták, vagy éppen hosszú, kínos várakozással figyelték, harc kerekedik-e a kocsmáros hirtelen haragjából. Mások csak nevetve mutogatta a különös páros felé, vagy el halk kuncogást követően tértek csak vissza ahhoz, amit eddig csináltak.

Mogorva és erőszakos reakciója igen csak váratlanul ért. Ennyire nagy tiszteletben tartaná a grófot a kocsmáros?
„Talpnyaló ebek mindenütt vannak.” hangzott a lekezelő, bársonyos női hang a fejemben.
Akár hogy is, álltam a tekintetét és arcomra még egy sajnálkozó mosolyt is felengedtem.
- Elismerem, talán egy kicsit túlfeszíthettem a húrt. Nem állt szándékomban. De a tények magukért beszélnek! Én segíteni szeretném az önök életét! – az utóbbi kijelentésemmel már inkább az iszogató emberek felé fordultam. Tudtam, hogy ha nem akarom, hogy ott helyben meglincseljenek, okosan kell fogalmaznom. Szükségem van emberekre, hogy a táborhoz eljussak. Egyedül menni ostobaság volna. – Önöket rendszeresen riogatják az ördöggel cimboráló senkiháziak! Hát jó ez így? Ölbe tett kezekkel fognak tűrni? Hol vannak Veronia erős fiai akik hajlandóak küzdeni a sorsukért… a családjaikért?
Karjaimat várakozóan széttárva fürkésztem a tekinteteket a teremben.

A kocsma népe nehezen akarta Syelét komolyan venni. Az előbbi kis bajusz-összekötése után már csak nevetve legyintettek egyet szavaira, a halántékuk körül köröztek, utalva rá, őrültnek gondolják, vagy egyszerűen csak komor, unott, kissé már ingerülten untatott arccal ignorálták. Még a kocsmáros sem volt hajlandó tovább hallgatni, s úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Egyetlen egy legény volt csupán, aki nem fordult el. Sőt, felállt, és közelebb sétált Syeléhez.
A legény jó colos ember volt, noha ereje teljében járt, kicsit lehetett csak több huszonötnél. Vastag, bajsza volt neki, mely egészen az ajka széléig lógott, s a bozontos, rendezetlen haját egy kalappal fogta össze. Markos legény volt, noha látszott, hogy nem jobbágy vagy zsellér, a ruházata arról árulkodott, hogy utazófélben volt. Talán egy vándordeák lehetett, vagy egy leszerelt vitéz. A tekintete, pár fiatalos volt, finoman sugallta a bút, keserű tapasztalatokat. Úgy is beszélt, mintha egy jó tíz évvel lenne lélekben öregebb.
- És mit tudna tenni egy apró lány azokkal a pokolból szalajtott banditákkal? - tette csípőre a kezét, ahogy alaposan végignézett Syelén - Meg ne sértselek én téged, de nem tűnsz olyannak, aki vérrel és vassal táncol. - mondta harsányan, ahogy a fogadó népe egyetértően bólogatott - Tán csak nem van valami tudományod, ami megsegít azokkal a dögökkel szembe. - vakarta meg egyik kezével a tarkóját - Ha úgy van az, én ismerem az utat az erdőben. De előbb had látom, mit rejtesz a tarsolyodban, semmi kedvem egy nagyszájú nőszeméllyel a pokolba ballagni. - nézett kihívóan Syele szemébe.

Megadóan emeltem meg kezeimet a vállam felé és mosolyogva néztem a férfira. Ha hagyom, hogy hatalmam gyakorolhassam rajta, igen hamar kitekernék a nyakam. Ezeket az embereket nem úgy néz ki, mintha meg lehetne félemlíteni.
- Az én tudományom arra van, jó uram, hogy engem megvédjen a veszélyes utakon. Nem arra, hogy haragosaimnak ártsak. Fegyvereim mindössze az íjam, a tőröm és a tapasztalataim. Ostoba volnék egyedül odamenni. Még kettő emberrel is veszélyes lenne. Éppen ezért szerettem volna Önöket mozdítani. Bátorítani, hogy saját jólétük érdekében tegyenek is valamit. – leeresztettem a karomat és egy pimasz vigyort engedtem fel az arcomra. – De látom, önökben a kétségek már túl mély gyökereket eresztettek. Megmutathatnám önnek az elhatározottságomat, de érnék vele bármit is?
Félig hátra léptem és kihívóan néztem a colosra. Lábaimat enyhét berogyasztottam, hogy ugrásra készen álljak, ha netán reagálna a provokációmra.

A férfi szemöldöke magasra szaladt a kisebb szónoklat hallatán. Keresztbe tette a kezét, úgy figyelt. Aztán egyre dühösebb, egyre ingerültebb lett. Nem tudni mi miatt, nem szólalt egy szót sem. Megvárta türelmesen, míg Syele végzett a beszédével.
- Ó, értem már, bátorítani! - mondta nem kis szarkazmussal a hangjából - Elnézést, nem vettem észre, hogy egy udvari bolondhoz van szerencsém.
A férfi lassan közelebb lépett Syeléhez. Szemében bú, meggyötörtség, és harag látszódott, ahogy mélyen a másik szemébe nézett.
Lemondóan sóhajtott, ahogy elindult kifelé.
- Egy pár bátorító szó nem elég ezek ellen. Ennyi tapasztalatom még egy ilyen gyökeret vertnek, mint nekem is van. - mondta tömören.
Aztán megtorpant. Dacos tekintettel nézett ismét Syelére és felé fordult.
- Noha nem...egy bolondnak nincs ilyen bárgyú, úrias mosolya. - mondta kellemetlenül csilingelő tónussal, aztán se szó se beszéd Syele arcához nyúlt és megpróbálta a két szájzugát feljebb csúsztatni, hogy szélesebben mosolyogjon.

- Na de kérem! – léptem hátra egyet és megpróbáltam félreütni a kezeit, játékosan felkacagva. – Csak úgy, kérdés nélkül? Hol a modora?
„Hogy meri? A mocskos kezeivel a tiszta orcáidat? Fenségsértés!” hallottam a fejemben a felháborodott öregember hangját, mely visszhangzott egész lényemben. De nem hagyhattam, hogy haragom eluralkodjon rajtam. Lehet, hogy megvolt a hatalmam, hogy megöljem a férfit, de ha a többiek is nekem esnek, esélyem sem lenne. És nekem kellettek ezek az anyaszült pojácák. Türtőztetnem kellett magam. Ám gondolataim nem voltak képesek megakadályozni abban, hogy kezem a tőröm markolatára ne szoruljon. Mosolyomat sem tudtam tovább arcomon tartani. Komoly és figyelő szemekkel fürkésztem a férfi testét, fegyver után kutatva, várva, mozdul e újra.

A férfi elégedetten lépett hátrébb. Valami miatt nagyon boldog volt, hogy Syelét ingerülten látta.
- Látod, végre letörölted az arcodról azt a nyomorult vigyort. Mostmár beszélhetünk. - felelte.
A kocsmában még mindig nem volt jobb dolga senkinek, mint az apró kis veszekedést nyomon követni. De ahogy látták, hogy nem lesz belőle semmi, szép lassan mindenki elkezdett újra a maga dolgával foglalkozni. A férfi sem nagyon zavartatta magát, helyet foglalt egy üres asztalnál, majd az egyik lábával kissé kitolt egy másik széken, elég unortodox módon, de hellyel kínálva Syelét.
- Tehát meg akarsz vívni velük? Nekem volt már szerencsém hozzájuk. Nem voltunk elég erősek. Miből gondolod, hogy te több sikerrel fogsz járni? - érdeklődött, szinte már automatikusan úgy véve, hogy el is fogadta a meghívását. Meg sem várta, hogy leül-e a lány vagy sem.

Kezemmel elengedtem tőröm markolatát, majd egy halk ciccenéssel követtem a férfit az asztalhoz és helyet foglaltam a széken. Végighallgattam a kérdéseit és kimérten bólintottam, mikor befejezte.
- Én nem kívánok megvívni velük. – pontosítottam, hiszen nem akartam, hogy félreértésekbe essen, velem kapcsolatban. – Én elpusztítani akarom őket. Ha ön vívott velük és tapasztalta, milyen erősek, értelmetlen lenne nekem is kiállni ellenük. A szemtől szembeni küzdelem sosem volt kedvelt elfoglaltságom. Ha valóban igaz, amit a házúr mondott, akkor éjszaka kell rájuk lecsapni. Csendben.
Nagyon reméltem, hogy a férfi nem ért félre. Eszem ágában sem volt teljesen egyedül, vagy kettesben menni vele. Több ember kellett. Több eszköz kellett. Egy terv kellett…

A férfi csendben, figyelmesen hallgatott, közben kissé talán csodálkozott is azon, hogy mennyire simán sikerült Syelének igazodnia hozzá. Apró motyogással jegyezte is meg magának, melyet a lány fél füllel talán elcsípett, hogy "ez volt aztán a gyors felháborodás". Mondandója végeztével így felelt neki:
- Ez egy érdekes megközelítés. Este még valóban nem merészkedett oda senki. Az erdőben mostanában farkasok kószálnak, és és a sűrű fák miatt félő volt, hogy egymást ütjük le... - mondta, noha szavaiban látszódott, hitte is, meg nem is a lány ambícióját - Szóval mi a terved?

Érdekes dolgokat mondott a férfi… de a farkasok nem jók. Legalább is megnehezítik a dolgokat. Egyáltalán nem tudtam semmit a farkasokról. Nappal vadásznak? Napnyugtakor? Vagy az után? Nem hagyhattam azonban, hogy bizonytalanságom látszódjon rajtam. Egyelőre feltételeztem, hogy este.
- Elsősoron, emberek kellenek. Aztán fegyverek. És napnyugtakor kell elindulnunk. – az a néhány dolog, amire hagyatkozhattam, alapvető tények voltak. Csak ezt tudtam. De igyekeztem úgy mondani, mintha egyértelműen tudnám a dolgomat. – Ha nyugatról közelítjük meg a táborukat, akkor a fák elnyúlt árnyékai között el tudunk rejtőzni és kivárni, míg elalszanak. Addig pedig talán nem támadjuk meg egymást, hóbortból.

A férfi komor tekintettel hallgatta a tervet, majd miután Syele befejezte, egyszerűen felállt, majd sóhajtott egy nagyot.
- Nem szamárság, amit mondasz, de...valahogy mégsem hiszem, hogy be tudnád váltani, amit ígértél.
Óvatosan megigazította az ingét, ahogy betolta a széket az asztal mellé, nehogy útjában legyen bárki másnak.
- Van nekem két régi társam. Ők és én éltük túl az összecsapást. Ha ők is itt lesznek napnyugtakor, tiéd a kardom. - adtam meg a válaszát...meg talán egy beleegyezés volt, de nehezen tudta Syele kivenni a férfi szűnni nem akaró gúnyos tónusától - Az egyikük a falu határán legénykedik a suszternál. A másikuk a szolgabíró portáján segédkedik. Elég feltűnő alakok, aligha fogod szem elől téveszteni őket.
Azzal a nyakába kapta a kabátját és elindult.
- De előre szólok, ők ennyivel nem fogják beérni. Átkozom magam, hogy ilyen melegszívű vagyok... - mordult egyet, ahogy intett, majd elindult. Még a nevét sem árulta el.

- Hé várj! És a… - de a férfi már elment. Se a nevét nem tudtam, se a barátai nevét. Még is mi az, hogy elég feltűnő alakok? Te sem voltál feltűnő alak! Igencsak zavaróvá vált, hogy nekem kell emberek után szaladgálnom, nem pedig azok járulnak a lábam elé. Egy igazi úrnő nem ezt érdemli!
„De hiszen előbb igazi úrnővé kell válnod.” hallottam a gyermeteg kacagást a semmiben, melyre egy keserű mosoly futott végig az arcomon. Zavart, hogy igaza volt. Úrnővé kell válnom. Amihez hűséges alattvalók kellenek. De miért nem jönnek hozzám maguktól a hűséges alattvalók?
Nem volt ez így jó. Az idő fogyott. És nekem bizonyítanom kellett. Mély levegőt vettem, hogy higgadtságot erőltessek magamra, majd felálltam és elindultam, hogy a suszter legényét környékezhessem meg.

A suszter műhelye apró kis ház volt a falu végén, a templomtól nem is olyan messze. Régi, szuvas cégér lógott egy bádogrúdon ki a poros út fölé. Odabentről tisztán hallatszódott ki a bőr sercegése, az izzadságos, kemény munka zaja. Kopogni sem kellett, az ajtó tárva nyitva állt, hogy rendesen szellőzzön a műhely. Rendetlen hely volt, döngölt föld padlóval, melyen szerszámokat, bőr és szövetfecniket szórtak szét. Egyik másikat már maga alá temette a por, jól látszott, nem tegnap seperték ki a helyet utoljára. A szekrények roskadásig teltek különféle lábbelikkel, a fiókokat mind kihúzták, hogy extra állványokat csinálhassanak belőle. Az egyik sarokban ott feküdt a cserzett bőr és a szövet hosszú hengerekbe göngyölve. Meleget a szobában egy kis, már-már parázzsá égett tűzrakás adott.
Odabent három ember serénykedett. Első ránézésre nem volt semmi különös bennük, szorgos, izzadt képű legény volt mindhárom. Ám nem kellett sok, hogy az egyik felkeltse magára a feltűnést. Az illető, egy fekete hajú, fiatal tekintetű suszter ugyanis fogta magát, az arcához emelte a foltozandó lábbelit, és nemes egyszerűséggel beleharapott. Szája bő patakként folyt rá a bőrre, s sisteregve kezdte égetni azt. A legény sietve illesztette oda a bordarabot, s tapasztotta nyálával a kettőt egymáshoz, mintha csak kátrány lett volna. A fiú ekkor fordult az ajtó felé, két társával együtt. Jól látható volt, hogy az egyik kezéről három ujj hiányzott, s a maradék kettő is csak csökevényesen lógott, kicsavarva a kéztövéből.
- Adjon Isten! Segíthetünk? - kérdezte az egyikük, egy szőke hajú idősebb férfi a különös nyálazatű legénytől a másik oldalon.

- Szép napot! – köszöntöttem a férfiakat egy széles mosollyal, miközben végignéztem a helységen és a benne tartózkodókon. – Erős kötésű legényeket keresek, akik segítenének nekem. Egy kedves úriember az ivónál mondta, hogy jó barátja dolgozik itt, aki tudna is segíteni.
Óvatos léptekkel léptem át a küszöböt, majd magabiztosan sétáltam a férfiak elé és néztem fel rájuk. Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudnám, melyik az. A szőke volna? Biztosan nem a hiányos ujjú. Ő egy kést nem tudna rendesen fogni. Vagy a savaspofájú?

A suszterműhely egy emberként rezzent össze. Lélegzetüktől még a falak is összehúzódtak, ahogy a legények a kedves hölgy vendég láttán megpróbálták rendezni ruhájukat, leporolni nagráglyukat, elegyengetni azon elálló tincseit hajuknak, igaz nem túl sok sikerrel. A nyesett ujjú cipész finom, búgó hangos sandított Syele felé, amikor említette.
- Az attól függ mire. Markos fiúk dolgoznak itt, és azt hiszem nem szűkíti le a kört, hogy egy barátunk rendszeresen fordul meg az ivóban. Ez itt mindenkire igaz. - mutatott körbe.
Erre aztán az egész cipészet elnevette magát, mintha olyan elképesztően vicces dolgot mondott volna a nyesett ujjú legény.
- Persze az attól függ, mire keres embert kiskegyed? - villantotta meg kacér mosolyát a legény.

- Alkonyi vadászatra gyűjtök embereket. – kis szünetet tartottam, hogy lássam, miképpen reagálnak, majd pontosítottam. – Bandita vadászatra. Tervem is lenne.
Az előző alaknál is segített, hogy komolynak mutattam magam, hát bizonyára ezek is értékelni fogják. Ha véletlenül nem lenne elegendő a meggyőzőképességem és kiállásom, még mindig hathatok rájuk a büszkeségükkel. Minden férfinak érzékeny pontja a büszkesége. Biztos voltam benne, hogy ki tudom használni, ha nagyon kell.

Meglepetésként érte a kérdés a három derék legényt. Rögtön alább is hagyott a bátorságuk, ahogy a középső, a szőke hiányos ujjazatú kínosan megvakarta a tarkóját.
- Hát nézze...kisasszony...nem vagyunk mi vitézek... - mondta, ahogy kínosan elnevette magát - Még a bicskámmal is meggyűlt a bajom. - mutatta hiányzó ujjpercét demonstráció gyanánt.
- Vagy legalábbis már nem vagyunk. - tette hozzá a különös férfi, aki nem is olyan régen a puszta nyálával ragasztotta helyére a cipőtalpat.
A szőke férfi nem akart udvariatlan lenni, így még tanáccsal is próbálta ellátni Syelét.
- Ha katonákat keres kiskegyed, talán tegyen egy próbát a szolgabírónál. Ott van pár katonaviselt legény.

- Hálásan köszönöm a javaslatot, mindenképpen elmegyek oda is. – bólintottam a szőke felé, majd a savas szájú felé fordultam. – Szavaiból feltételezhetem, hogy voltak katonák? Tehát lényegesen több tapasztalatuk van a fegyverekkel, mint egyszerű susztereknek?
Ez az alak tűnt a legjobb választásnak, ha harcost akartam. Lehet róla beszélt az idegen az ivóban? Fiatalabb, mint a szőke és a kezén is több ujj van, mint a harmadiknak.
Arcomra kiültek a reménykedés jelei, mint egy igazi gyermeknek, aki csodára vár.
„Fölösleges katona… De fontos áldozat…” hallottam kacagni fejem egyik eldugott szegletében.

A másik két férfi hallgatott, mikor Syele a katonalétről érdeklődött, ám a harmadik, akinek olyan különös lehelete volt, mely meglágyította a kemény bőrt, szólalt meg. Úgy tűnt, mintha egy fél pillanatra vállat vont volna, gondolván ezt úgysem tudja rejtegetni, ha hülyének tetteti magát, akkor se.
- Valaha az voltam. - bólintott kissé nosztalgikus sóhajjal - De az már nagyon régen volt. És nem hiszem, hogy bárki értékelné, hogy ismét kardot ragadjak. - mondta, ahogy a fejét csóválta - Az én erőm veszedelmes és elborzasztó. Harcolni pedig csak akkor tudnék, ha ezeket a veszedelmes rituálékat ismét gyakorolnám. Remélem kielégítő választ adtam. - mondta Syele szemébe nézve.