Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Magánküldetés: Kicsi világ idegen mindenüve

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Go down  Üzenet [3 / 3 oldal]

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
A két zsoldos alaposan elgondolkodott Syele szavain. Manfred egyetértően bólintott.
- Ilyenbe bizony nem szalad minden nap az ember, ezt kénytelen vagyok belátni. - felelte.
Talia csak csendben csóválta meg a fejét.
- De egyet se féljen kisasszony. - folytatta a jól megtermett harcos úr - Látni ugyan még nem láttunk, de hallottunk eféle szerzetekről. Sötét népek ezek, tébolyult célokkal. Ám kellő óvatossággal le lehet gyűrni őket. Ha csak egy pocsolyát kell kettőbe aprítanunk, hát állunk elébe. - nevette el magát a férfi, ahogy az övére csapott.
Talia csak csendben sóhajtott egyet.
- Volt még más szokatlan dolog, aminek szemtanúja voltál? - kérdezte a lány szinte már suttogva.

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
- Szokatlannak ugyan nem mondanám, de mindenképpen különös volt, hogy friss vér volt a fegyverükön, mégsem hallottam semmit arról, hogy a faluban öltek volna e meg bárkit is. – válaszoltam rövid gondolkodás után, majd a szolgabíróhoz fordultam. – Katonáival elégedett vagyok. Viszont meg kell kérdeznem, van-e olyan legénye, aki találkozott személyesen is ezekkel a banditákkal? Esetleg harcolt velük? Mindenképpen szeretném kikérni a tanácsát. És bár megbízom Manfred szavaiban, szeretném ha, mind a magam, mind kísérőim biztonsága érdekében, a lehető legjobban fel tudnánk készülni a legrosszabbra is.
A suszternél dolgozó legényt sokkal egyszerűbb volt megtalálnom. Ő valóban szemet szúrt. De itt? Vagy a férfi hazudott a kocsmában és igazából nem is küzdöttek meg a banditákkal ezelőtt?
Az Úrnőnek hazudni bizony nagy bűn. Büntetést érdemel a férfi!


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
- Ez teljesen érthető. - bólintott a szolgabíró.
Ám nemsokára utána tanácstalanul tárta szét a kezét.
- Ám a válasz nem fogja kielégíteni. - mondta hidegen - Nincs olyan emberem, aki belebotlott volna efféle haramiákba...azaz már nincs. Ugyanis régen voltak néhányan. Derék legények voltak. Azonban túl merészek és bátrak, önteltek, bátorságuk túlmutatott tehetségükön. Odavesztek mind...vagyis, majdnem mind. Páran életben maradtak. Közülük egy most a cipészmesternél inas, egy másik a pedig vándor zsoldosnak állt. A harmadikuk...ő még nem is olyan régen itt szolgált, de napok óta nem láttam. Egy elég...instabil alak, nagyon megviselte őt a barátai elvesztése. - fogta rövidre a szolgabíró - S általában ha errefelé járnak a banditák, mindig eltűnik egy kis időre. A lakhelyét éppenséggel ismerem. Itt lakik nem is olyan messze, az utca végén a legelő sarkában. Ha valaki, ő fog tudni kiskegyednek mit mesélni. - bólintott még egyszer, ahogy szomorú, melankolikus fejjel biccentett, szemhéját kis időre lecsukva.

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
- Igazán sajnálom. – hazudtam, minden színészi tehetségemet latba vetve, majd az égre néztem, hogy lássam, mennyi időm van még napnyugtáig.
- Ami azt illeti, szeretnék még elidőzni a környéken. Feltérképezni a vármegyét, amennyire csak tudom. – fordultam leendő testőreimhez. - Jó uratok óvva intett a banditák legyőzésének gondolatától, ám bízom benne, hogy eme egyszerű céltól nem válik gondterhessé. Valamint a ti terhetekre sem válok.
Célom roppant egyszerű volt. Csak a bizalmukra volt szükségem és máris irányíthattam őket. Ha pedig irányítani tudom őket, akkor harcolni is fognak értem.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Manfred egy óvatos mozdulattal tette karba a kezét.
- Pontosan mennyi időt kívánsz még itt elidőzni? - kérdezte, nem túl szigorúan, de érződött, hogy ezúttal nem kíván viccelődni - Hogyha menet közben felüti a fejét egy másik munka, nem fogunk itt várakozni. Másnak is szüksége lehet a segítségünkre. - mondta tőle szokatlanul nyers hangon.
Talia kissé aggodalmas fejjel nézett társára. Óvatosan hozzátette.
- De egy fél nap nem okoz gondot. Ismerjük a járást, s tudjuk, mely utak veszélyesek és melyek nem. Ha látni akarod a környéket, nem lesz probléma.
A szolgabíró eztán nagyot sóhajtva odasétált a hármashoz. Rátette vékony kezét Manfred vállára, ahogy végignézett rajtuk.
- Örülök, hogy így összemelegedtetek, de nekem még rengeteg dolgom van. Menjetek, ha akarjátok folytassátok a beszélgetést egy korsó sör mellett. De nekem most vissza kell térnem a munkáimhoz. - mondta, ahogy intett egyet a kezével.

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Udvariasan búcsúztam én is a szolgabírótól, majd intettem a két katonának, hogy kövessenek. A kapukon kívül aztán elindultam lassan az utca bégén álló házikó felé, amerre a szolgabíró is mutatott szavaiban.
- Nem kívánok sokáig elidőzni, nem kell aggódnotok e felől. – szóltam Taliának és Manfrednak. – Azonban bizonyosak lehettek abban is, hogy időtöket megfizetem. Mind a mai napért, mind a holnapiért. Szeretnék még beszélni azzal a legénnyel, aki a mező szélén él, és ha még lesz időnk, egy séta közben mindenképpen szeretnék néhány kérdést feltenni nektek a környező vadakkal kapcsolatban.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
A két zsoldos egymásra nézett. Nem szóltak semmit, csak szigorú, gyanakvó tekintettel méricskélték Syelét és egymást. Bólintottak egyet, majd közösen, szinte teljesen egyszerre ezt felelték:
- Semmi akadálya.
Miután elköszöntek a szolgabírótól, Syele, immáron két kísérővel indulhatott meg a kis falu széle felé. Nem kellett sok, hogy elérjék a környékbéli szántókat, legelőket, kerteket. Lehetett ott látni mindent, veteményest, lugast, még szőlőtökéket is ültetve a szikkadt földbe. A szőlő jobb szereti azt, mint a zsíros, nedves földet, mely olyan jó a búzának.
- A közös legelők itt lesznek nem olyan messze. - mutatott Manfred mindeközben előre, ahogy felbukkantak az utolsó házak is a falu szélén, ahonnan már csak a latyakos, göröngyös országút folytatódott tovább.

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Végignéztem az igénytelen, de rendszeresen használtnak látszó úton és kedvesen mosolyogtam Manfredra.
- Látom a bortermelés is közel van a faluhoz. Miféle állatokat legeltetnek errefelé az emberek?
Szemeimmel fürkésztem az út mentét, fellelem-e állatok nyomát a sárban.
Idilli apró település. Csak könyörög a kifosztásért.” hallottam egy kacagó férfi hangot kitörni a zajok közül, majd egy pillanatra csend lett, ami annyira meglepett, hogy meg is kellett álljak. Végül azonban ismét kacagta, cseverésztek egymással a tömegek, így megnyugodtam. Minden normális.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
- Állatok? - kérdezett vissza Talia - Nem tán kupec volt az apád? - kérdezett vissza.
A két zsoldos ismét egymásra nézett, aztán vállat vontak.
- Javarészt marhát meg disznajt. Régen voltak egy-két parasztnak juhai is, de... - kezdett bele Manfred, ahogy a tarkóját dörzsölte - ...azok nem bírják ezt a vidéket. Újabban a közeli városból városból mindenki gyapjat. Vagy csak ha erre téved egy kereskedő. Aztán persze vannak még itt tyúkok, és egy-két tehetősebb egyénnek lova is van. Általában a közös legelőre viszi ki mindenki az állatait. - mutatott Manfred a háta mögé, ahogy szép lassan kezdték elhagyni a falut. A másik irányba lehetett a nagy, közös legelő, melyet most eltakart a házak halmaza.

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
- Nem, nem volt kupec. – válaszoltam mosolyogva Taliára. - De engem kifejezetten érdekel, miféle életet élnek errefelé az emberek. Mi történt a juhokkal? Csak nem a vadállatok?
- Vadállatok, katonák, ragály, mikor mi. De szerencsére errefelé dúsak a legelők, hamar fialnak az állatok is. - mondta Manfred nyugodt, dörmögő hangon. - És szerencsére sokszor elkapjuk a bitangját és akasztófára küldjük.
Közömbössége a tragédiák felé lenyűgözött. Hiszen emberek megélhetése veszik oda, s még is úgy beszélt róla, mintha csak az elmúlt napok időjárását taglalná.
- Ezt roppant megnyugtató hallani. És az erdőben táborozó banditákkal nem lenne ugyan ez a tervetek?
- Áh, azok ott nem egyszerű banditák. Kiátkozott papok, akiknek nincs máshonnan pénzük. De nem haramiafélék.
Ezen meghökkenve meg kellett álljak.
- Azok papok volnának? Hiszen olyan katonaféléknek tűntek!
- Nem láttál még templomos lovagot? Az is pap, mégis katona. - mondta nyersen Talia. Modora akár még sértő is lehetett volna, ha éppen más hangulatomban beszéltem volna velük. De a felismerésen, hogy igaza volt, kacagnom kellett.
- Most, hogy mondod, valóban. Csaknem meg is feledkeztem róluk. – ahogy közeledtünk a sáros úton a kicsiny házikóhoz, a falu széléhez, valami más aggodalom vette uralma alá az elmém. - Lenne hozzátok egy igen fontos kérdésem. Mennyire fizethető meg a szavatok?
- Hát az attól függ, mire. Alkalomadtán még eljárunk alkalmi munkákat végezni, még ha szolgálatban is vagyunk. A pénz mindig jól jön.
- Ha minden jól sikerül, napnyugtakor a fogadóban leszünk, három másik fontos férfival együtt. Számomra és a környék számára fontosak. Mennyi arany kell, hogy nyomja a zsebeteket ahhoz, hogy a szolgabíró ne halljon vissza semmit az ott elhangzó beszélgetésből? - óvatosságom egyetlen oka a férfi hatalma és pozíciója volt. Ha valakit, őt nem haragíthattam magamra.
A két zsoldos egymásra nézett, aztán nevettek egyet.
- Az megy ingyen is. - dörmögte Manfred. - Ha nem kérdezik, nem fecsegünk. Szakmai dolog hallgatni. Ha meg kérdezik...eh, amíg bajt nem hoz a falura, nem zavartatjuk magunkat.
- Kedvelem a hozzátok hasonló alakokat. - nevettem velük, majd hagytam, hogy a megkönnyebbülés virága kibontakozzon bennem. Szándékaim jók és előnyösek a falu számára. Egészen addig, amíg meg nem gondolom magam, természetesen, hisz elsősorban a hatalomhoz vezető utamat kell, hogy kiépítsem. Ahhoz pedig, hogy az első nagyobb lépésemet megtehessem, az utolsó ajtón kellett keresztül jutnom, mely pontosan előttem állott, a kis kunyhó bejáratának képében.
Látván a kéményből felszálló füstöt, magabiztosan dörömböltem az ajtón, hiszen valaki bizonyosan otthon tartózkodott.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Az ajtó nem nyílott ki. Furcsálkodva néztem fel ismételten a kéményre, nem hallucináltam-e egészen véletlenül, de a füst továbbra is rendületlenül szállott kifelé a kéményből. Hát bizonyára van otthon valaki, gondoltam, így még egyszer dörömböltem, ezúttal hangosabban. Talán csak nem hallotta a bent tartózkodó, de most sem nyílott ki az ajtó előttem.
Talán tudta, hogy érkezem? Vagy nem szereti a látogatókat? De már kétszer kopogtam! Esetleg azt várja, hogy harmadjára is megtegyem? Még is mit képzel magáról ez a paraszt? Felháborodottan a kilincsre tettem a kezemet és meglöktem az ajtót amely bármiféle gond nélkül kinyílott előttem, ahogy kellett neki, belátást engedve az aprócska, háznak alig nevezhető helyiségbe. A házban egy lélek sem volt, leszámítva egy apró izét, ami éppen a padlót seperte. Egy kőből és téglákból álló, emberforma lény volt az, ami két vaskos kezében cirokseprűt tartott. Arca sem volt neki, csak két sárgán izzó gödre szemnek. Azzal nézett az ajtó felé, a sepregetést abbahagyva, egyre csak engem bámulva. Eme kreálmány láttán én annyira meglepődtem, hogy akarva-akaratlanul felsikkantottam. Két lépést hátráltam az ajtótól, majd gyorsan összeszedtem magam, nehogy gyengének véljenek megfizetett zsoldosaim.
- Te meg még is mi a fene vagy? – kérdeztem a lénytől, előrébb hajolva, mintha egy gyerekhez beszélnék, de az nem válaszolt, csak folytatta a sepregetést. Bizonyára nem a beszédesebb fajta. Vagy nem tudott beszélni. Felbátorodva beljebb léptem a helyiségbe, mire az izéke azonnal felém fordult és a seprűjét, mint lándzsát, szegezte felém.
- Óh! Harcias! Nem is rossz! De ne aggódj, nem akarok rosszat. Csak a ház urát keresem. Nem tudod, merre van? - lassú léptekkel közeledtem felé, óvatosan. Mentegetőzésem azonban hiábavaló volt, mert a kis dög egy hirtelen mozdulattal belenyomta a cirokseprűjét a hajamba. Mint egy betévedt madarat, úgy próbált kihessegetni. – Hogy mered?
Egy gyors mozdulattal megragadtam a „fegyverét”, hogy kiránthassam a kezéből, ám ő szorosan markolta, egészen addig, amíg én teljes súlyomat latba vetve meg nem próbáltam szabadítani őt tőle. Akkor aztán hirtelen elengedte, mire a hirtelen lendülettől hátraestem, megütve ülepem a kemény padlón, még jobban összekoszolván amúgy sem tiszta utazóruhámat. A lény meg se várta, hogy felüljek, egyből megpróbálta lenyomni a kezeimet a földre, de szerencsémre nem folt túl erős. Vissza tudtam küzdeni és meg volt az akaratom, hogy egy pillanat alatt kihajítsam azt az izét a helyiségből, vagy bele a tűzhelybe, ha egy idegen férfi hangja meg nem állítja a dulakodásunkat.
- Megállni. – hallatszott a sóhajtása az ajtóból. Egy meglehetősen magas férfi volt, vaskos, barna szakállal, amely tele folt faforgáccsal, kezében pedig egy fűrésszel. A kis lény lemászott rólam, a férfi pedig elvárható udvariassággal a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. – Jól van?
- Jól vagyok, köszönöm. – fogadtam el a segítségét és felálltam. – Ön volna a ház ura?
- Én. - bólintott - Az ott meg csak egy kreálmányom. Nem tud beszélni, ne is fáradjon szót érteni vele.
- Ez megmagyarázza a pimaszságát. Igazán sajnálom, hogy csak úgy behívattam magam a házba, de egy igen fontos ügyben jöttem Önhöz. Az én nevem Syele Wilder. Kit tisztelhetek személyében?
- Az én nevem.... - mondta megköszörülve a torkát - nos, Karl. Karolus, ha úgy tetszik, akárcsak a néha királynak. Onnan neveztek el. Fenhéjázó egy név, tudom, de ha az Isten így akarta, hát elélek vele. Miben lehetek a szolgálatára?
- Úgy hallottam nemrégiben lehetősége volt megküzdeni a környékbeli banditákkal, míg még a szolgabírónál dolgoskodott. Igaz ez?
- Áh igen. Szükségem volt némi plusz váltóra a kerítéshez. Tavaszra teljesen körül akarom akoltatni a házat.
- Úgy is hallottam, hogy nem sikerült túl jól és néhányan odavesztek. De önnek és két barátjának remek tapasztalata lett a dologból. Az egyikük, aki cipészként dolgozik, a másikuk a vándorzsolgos. Gyanítom most sem tévedek.
- Nem, de elég nehéz is volna. Elvégre mennyi az esély rá, hogy ez két emberre is ráillik? - mondta óvatosan, ahogy egy régi, szuvas székre mutatott - Hozhatok valamit? Cibere, bor, esetleg egy kis kétszersült?
Kezemmel udvariasan legyintettem, visszautasításként. - Hálásan köszönöm, de nem kívánok sem enni, sem inni. Egy ajánlatot jöttem feltenni önnek. Szükségem van tapasztalt emberekre, akik újból hajlandóak lennének megküzdeni a banditákkal. Ám ezúttal el is kergetnék őket a pokolig.
A férfi válaszul szintén legyintett.
- Ez remekül hangzik, viszont nem olyan egyszerű, mint gondolnád. Ezek nem átlagos banditák. Különös erőknek parancsolnak, melyeket nem látni errefelé. Olyan erőknek, melyeket csak a senki földjén, vagy csatatéren lát az ember. Ezek nem egyszerű haramiák, hanem harcedzett törvényen kívüliek.
- Óh, hallottam ám róluk. Papok voltak, akik nem elégedtek meg az egyház javaival. - bólogattam mosolyogva. - De pontosan ezért kell őket elpusztítanunk. Sikerült néhány információt szereznem róluk, de még nem elég. Ezért roppant mód hálás lennék, ha elmondaná, mikre kell majd számítanunk holnap napkeltekor.
- Információt? - vonta fel a szemöldökét a férfi - Miféle információt? Nem hazudok, az adta nekik a már pofátlan előnyüket, hogy semmit se tudtunk róluk. Ha van valami, amit tud róluk, ne habozzon.
- Nem maga volt az, aki meg is küzdött velük Karl? Hogyan harcoltak? Milyen fegyverekkel? Miféle mágiákkal?
- Ha tudnám, ilyen izgatott lennék. - sóhajtott egyet - Beszéljük ezt meg. Kíváncsi vagyok, mire sikerült rájönnie.
Leengedtem a vállamat és összeszűkített szemekkel mértem végig a férfit ismét.
- Még is hogy lehet az, hogy nem tud semmit elmondani arról, aki ellen harcolt? - Olyan érzésem volt, hogy valamit rejtegetett.
- Ne féljen, tudok ezt-azt. De hallani akarom azt is, maga mit tudott meg. - vágta rá komoran, a eddiginél is sokkal komorabban - Szóval osszuk meg egymással, amink van. És ha kérhetem, ne feleljen a kérdésemre még egyszer kérdéssel. Különben nekem kell arra gyanakodnom, hogy valamit rejteget.
- Mindünknek van rejtegetni valója. - Válaszoltam fülig érő mosollyal, majd vettem egy mély levegőt és mélyen a szemébe néztem. - Az egyértelműn kívül, ami a templomosok harcképességeit illeti, tudom, hogy éjszakánként nem aktívak. Feltételezem azért, mert iszákos mind és átalusszák. Sajnos a mágiájukról senki nem mondott semmi konkrétat, de én láttam, ahogy az egyikük vízből alkotott egy alakot. Hasonló az ön kis... Izéjéhez.
- Ez...ez csak egy gólem, amit a ház körül használok. – mutatott a kőhalom felé. Ezek szerint a férfi valóban varázstudó. Ezt az információt hasznosnak véltem. - Rangos varázslat, a varosokban gyakorta előfordul. De megértem, ha most látsz ilyet először életedben. Vidéken alig találni embert, aki ilyesmire képes.
- Valóban? Érdekes. Mi mindenre lehet egy ilyet használni? És lehetséges más anyagból is előállítani?
- Bármilyenből. És rendkívül hasznos segítség. Bármilyen utasítást végre tud hajtani. Az imént például arra utasítottam, hogy takarítson és kergesse ki az idegeneket.
- Lehetséges, hogy az csak egy gólem volt. De az azt jelenti, hogy mágusokkal is dolgunk lehet. Feltételezem, nem ön az egyetlen, aki védelmet állít fel. Ez egy olyan részlet, amivel nem számoltam. El tudnak fáradni ezek a gólemek?
- Kétlem. Folyadékból nem lehet csinálni ilyet. Ez egy rajz, amit az anyagra helyezel, a vízre meg nem lehet rajzolni. Ha viszont valahogyan gólem volt, hát nincs szerencséje. Fáradthatatlan, nem alszik, nem eszik, és iszonyat strapabíró. - paskolta meg a kis szolgáját - Viszont lomha és merev. Vésse eszébe, ha netán egy ilyen ki akarja lapítani.
- Mindenképpen eszembe vésem. - bólintottam mosolyogva. - A banditák fegyvereiről sokat nem tudnék mondani. Kardok. De az minden valamit magára adó férfinak van. Na és ön mit tudna mondani róluk?
- Lássuk csak. - gondolkozott el - Én megjártam több hadjáratot is, így azt biztosra állíthatom, hogy nem tapasztalt karforgatók. Könyörtelenek, de hiányzik belőlük a képzettség, és a magabiztosság. Ezt leszámítva csak annyit, hogy mocskos trükkökkel játszanak. Fojtás, őrjöngés, barbár, embertelen fogások. Pont, ahogy egy képzetlen ember vívna.
- Ha képzetlenek voltak, akkor bizonyosan sokan lehettek, hogy több hadjáratot is indítani kellett. - még is mi lehetett, ami ezeket a banditákat hajtotta? Tudni akartam. A falusiak félelme alapozott volna, vagy csak ennyire túlfújják az idegent?
- Ez zavar engem is. Ahhoz képest, ahogy vívnak, meglepően jól szervezett bagázs. - bólintott Karl.
- Ez roppant érdekes. És mit szólna ahhoz, ha egy kisebb számú csapattal támadnánk, amikor még alszanak? Belopózunk, elvágjuk a szörnyetegek torkát és elégetjük mindet, hogy ne zargathassák többé a környező falvakat!
- Ez itt a probléma. Nem tudjuk, hol bujkálnak. Csak azt, hogy valahol az erdőben, innen nem messze. - magyarázott nagy élvezettel a férfi, ahogy összeszorította a kezét - És ráadásnak remélem jól érzékeltettem, mire tartom az ehhez hasonló becstelen módszereket.
- Megtalálni őket meg lehetne. Nyomkövetők kellenek, akik meg tudják határozni a helyét a tábornak. Az pedig, hogy becstelen, elismerem. De sikerült-e önöknek becsületesen legyőzni őket?
- Nem számít. - vágta rá - Egyszer szánja rá magát az ember, s a következő alkalommal már olyan természetesnek fogja venni, mint maga. Ilyen hozzáállással ne is csodálkozzon, hogy nem bízok magában meg.
Nyeltem egyet és elgondolkodtam. Ideje lett volna egy jó hazugsággal megvezetni. De miképpen lehetne egy ilyen férfit megvezetni? Becsületes volt. Akár csak a többi.
- Hallotta már a mondást, hogy a cél szentesíti az eszközt? Mi lehetne nemesebb cél annál, mint megszabadulni a földeken élősködő piócáktól, hogy a környék ismét virágba borulhasson?
- Hallottam...mielőtt dezertáltam volna. - nyögött egy nagyot a férfi és óvatosan leült a székbe. - Ezt gondolta a parancsnokom is. Először csak a békéről, meg a gyors hazaútról áradozott. Aztán tudja mit csinált? Parancsba adta, hogy mészároljunk le egy falut. Fogadja meg a szavamat, ne bájon a lelkiismeretével ilyen könnyelműen. Észre se fogja venni, amikor már semmi sem fogja érdekelni.
Óh, ha tudná! A lelkiismeret a gyengék mentsvára. Egy kifogás, amivel áltatják magukat. Én nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. Nekem hatalom kellett. Elvégre eldöntöttem, hogy én fogok egész Veronia fölött uralkodni!
- Megfogadom a jó tanácsát. Nem is kívánnék lelkiismeretemtől megszabadulni. Legalább is addig nem, amíg cselekedhetek a jóért. Ha már öreg leszek és aszott testemmel egy gyufaszálat sem fogok tudni megmozdítani, talán akkor majd eleresztem. De szeretném, ha figyelembe venné a lehetőségeket. Ha a tervem beválik, nyugalom lesz a földeken. Nem beszélve arról, hogy a gróf válláról is levesszük a fölösleges terhet. Boldog lennék, ha elfogadná a felkérésemet és velünk tartana a tábor felkutatására és a banditák eltakarítására.
- Abban örömmel segítek. - bólintott.
- Csodálatos! - csaptam össze a tenyerem, vidáman mosolyogva. - Ebben az esetben napnyugtakor várom a fogadóban, Karolus. Hozza magával a legjobb formáját.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
- Ezt is elkönyvelem egy sikernek. - mosolyogtam büszkén, halkan odasúgva a zsoldosaimnak, majd elindulok a falu közepe felé, ahol a kocsma is állt. - Ha jól emlékszem mind a ketten tudtok nyomokat követni igaz? Lenne egy kis feladatom a számotokra.
- Feladat? - nézett rám Talia, összeszorított szemekkel.
- Kifizetem, ne aggódjatok. A mai napon négy bandita jelent meg a faluban, lóháton, jól megrakva zsákmánnyal és véres kardokkal, azonban hamar távoztak. Mivel zsákmánnyal voltak, valószínűleg a búvóhelyükre mentek vele. Legalább is ez tűnik ésszerűnek. Azt akarom, hogy keressétek meg, merre vezetnek a nyomaik. – néztem vissza Taliára a szemem sarkából. A két zsoldos egymásra néztek, majd bólintottak.
- Semmi akadálya. Láttad, merre mentek?
Bólintottam, bár elmagyarázni nem tudtam, amíg az ivó elé nem értünk. Ott aztán végignéztem az összetocsogott sáron és kezemmel abba az irányba mutattam, amerre láttam távozni őket.
- Négy ló volt. És a kardjukon friss vért láttam. - tettem hozzá, remélve, hogy eléggé hangsúlyoztam a helyzet komolyságát.
- Ezt jó tudni. - mondta Manfred. - Vannak banditák, akik nem mernek addig elmenni, hogy bele is mártsák a fegyverüket valakibe. Ezek akkor merték.
- Karolus elmondta, hogy őrült módon harcolnak, saját testi épségükre sem figyelnek, és aljas módszerekkel támadnak. Figyeljetek oda és tudjatok meg mindent, amit csak lehet.
- Az mind szép és jó, de miért érdekel ez ennyire? Az országút megkerüli a fenyvest, nem kell miattuk aggódnod.
- Megvannak a személyes okaim. Nektek pedig csak annyit kell tudnotok róla, hogy pénzt kerestek vele. - néztem rá kedvesen mosolyogva. Nem kívántam magyarázkodni nekik. Nem úri hölgyhöz méltó.
- Jól van. - felelték tömören, aztán végre elindultak, hogy estig vissza se érjenek az ivóba, ahol már mind a három férfi helyet foglalva várakozott egy asztal körül.
Nem voltak sokan körülöttünk, de ahhoz pont elegen voltak, hogy ne érezzem kínosan magam, amiért nem rendeltem semmit a kocsmárostól. A tűz csendesen ropogott a kandallóban, a lámpások pedig pont elegendő fényt biztosítottak, hogy az éjszaka sötétjét kint tarthassák.
- Nos, mint láthatod, mind itt vannak. – büszke mosollyal néztem a zsoldosra, aki a férfiak meggyőzésének feladatát adta. - És bízom benne, hogy mind egy célért vagytok itt.
- Le vagyok nyűgözve. Nem gondoltam volna, hogy bárkit is ide fogsz cibálni. – állt fel morogva, amit én egy abszolút sikernek vettem.
- Csalódottnak látszol. Hát nem ez lett volna pedig a cél? Hogy összehozzuk a tapasztalt, mindenre kész csapatot és véget vethessünk a rendszeres elnyomásnak? - közelebb léptem az asztalhoz, majd intettem a zsoldosaimnak, hogy jöjjenek közelebb. - Had mutassam be nektek a mai este hőseit, Taliát és Manfredet. Hála nekik és a kitartó munkájuknak, elő tudunk állni egy tervvel, ami megkönnyíti majd a feladatunkat.
- A terv az, hogy megkerüljük a fenyvest és elhaladunk mellettük. - felelte hidegen Talia, ahogy Manfredra nézett, ám tekintete nem volt képes befagyasztani a férfi meleg szívét.
- Megtaláltuk a helyet, szóval nincs mitől tartanunk.
- Ezt örömmel hallom. - feleltem épp oly hidegen Talia felé. Meg is feledkeztem róla, hogy ők csupán kíséretet vállaltak. Ez kellemetlen nyomást helyezett a mellkasomra. - Manfred, drága, lennél kedves megosztani az úriemberekkel is, hogy merre leljük a tábort, pontosan?
- Nem probléma. - felelte fapofával. Neki legalább helyén volt az esze és képes volt olvasni a légkört. - A fenyves közepén van egy nagy kilátó, alatta pedig egy vadászház, vagy régi favágó, ezen a ponton már egyik szerepet sem tölti be. Ott tanyáznak, a többsége sátrakban, a fejesek meg bent a házban. Innen úgy két mérföldre, keletre, az erdő mélyén.
- Aranyból van minden szava. - mosolyogtam elérzékenyülve a mély hangjától, majd a csapat felé fordultam. - Szóval tudjuk, hogy hol vannak. Az én tervem, hogy napnyugtakor, amikor már az alkoholtól és zsákmányaiktól megrészegülve horpasztanak a sátraikban, nyugatról megközelítjük őket. A fák árnyékai elegendő védelmet kell, hogy adjanak ahhoz, hogy biztonságosan közelebb férkőzhessünk, valamint a nap alacsony állása miatt nehezebben fognak minket kiszúrni. Az egyetlen változtatás az eredeti tervemben az, hogy nem öljük meg őket álmukban. Karolus tisztességesen rávilágított az ilyesfajta cselekedetek rosszaságára. Szóval most nyitott vagyok egyéb javaslatokra.
- Ez esetben örömmel rendelkezésetekre bocsátom egy varázslatom. Megmozdítja a földet, mely egy kart formál magából, s szorításával sakkban tartja az ellent. – javasolta Karolus, boldogan, ám Taliának valamiért ismét meg kellett szólalnia.
- Azért kellet az infó, hogy átadd nekik? - bökött a három férfi felé.
- Óh nem. - ráztam a fejemet meglepetten. - Az infó nekünk kellett. Az egész terv az én ötletem volt. Nem vonhatom ki magamat a felelősség alól. Még is miféle ember tenne ilyet? A varázslat nagyszerűen hangzik Karolus. Hányszor vagy képes megidézni a kezet és hány embert képes leszorítani egyszerre?
- Öt. - mutatta a kezén a férfi. - Kerek öt, azonban ez nem olyan egyszerű, mint gondolnád. Ha öt ilyen kart hívok életre, más varázslatot nem fogok tudni használni. Maradjunk négynél. Mészesetre van egy másik varázslatom, amivel fedezéket tudok adni mindannyinknak.
- Akkor csak négy. – keresztbe fontam a karomat és a plafonra néztem. Nem ideális. Főleg, hogy nem árulta el hány embert képes egyszerre megfogni vele. De feltételeztem, hogy csak egyet. Felsóhajtottam, majd visszanéztem a többiekre. - Ha nem elég, akkor kötelek kellenek. Sajnos nem tudjuk, pontosan hányan lehetnek, de ha már néggyel kevesebb, az máris jobb. Egyéb javaslat?
- Nekem van kötelem. – szólalt meg Talia, kéretlenül és szigorúan az arcomba bámult. - Mi lenne, ha rád is raknék egyet, hogy aztán el tudjunk cibálni, amerre kéne?
- Nos, tudod, az roppant kényelmetlen lenne. És senki nem járna jól vele a végén. – Végig néztem rajta és láttam, hogy ingerülten érezte magát. Ez pedig egy remek lehetőséget adott nekem, hogy tovább hergeljem, így a szám elé emeltem a kezemet, mintha meghatódtam volna. - Csak nem aggódsz értem? Tudom, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást, de ez nagyon kedves tőled.
- Kényelmetlenebb, mint a hülye fejed után koslatni az erdőben? - kérdezett vissza a nő, teljesen ledobva magáról a kötekedésemet. Szám eltakarásából így hamar homlokom dörzsölgetésére tértem át.
- Talia. Én azért fizetek neked és a szolgabírónak is, hogy kíséretet adjatok a várbirtokon belül. Roppant erőszakos ellenzésed a terveim felé viszont azt feltételezteti velem, hogy nem bízhatok meg benned. Pedig én szeretnék megbízni benned. Szeretném, ha legalább úgy tennél, mintha megbízható lennél.
- Nem arra szerződtem, hogy haramiákat kergessek. Elég nyugodt ember vagyok, de had tisztázzak valamit: ha megtudom, hogy az orromnál fogva vezetnek, elvesztem a fejem. – mérgelődése teljesen érthetetlen volt a számomra. Éreztem is, ahogy ostobasága elkezdte felforralni nyugodt kedélyem tengerét.
„Pimasz lány! Örülhetne, hogy a te szolgálatodba szegődhetett!” hallottam kiabálni az ingerült női hangot gondolataim között.
„Örülhet, hogy egy légtérben tartózkodhat veled!” szólt egy fiatal legény hangja, meggyőzően erős mogorvasággal.
- Én nem emlékszem, hogy haramiák kergetésére bíztalak volna meg. És ami az igazat illeti, nem is terveztem. Ti a kíséretem vagytok. A személyes testőrségem, ha úgy tetszik. Ha pedig minden a tervek szerint halad, akkor nem kell hozzányúlnotok egyetlen banditához sem. – nagyon igyekeztem, hogy hangom ne emelkedjen túl magasra, ám nem hiszem, hogy sikerült.
- És ha nem? – fonta össze a kezeit a nő. Én végig néztem a férfiakon, akik mintha élvezettel figyelnék vitánkat, majd egy mérgesebb arckifejezéssel mélyen belenéztem Talia szemébe.
- Jelenleg azon dolgoznánk, hogy ez a lehetőség ne álljon fenn. Szóval roppant hálás lennék, ha követnéd Mandfred példáját és csendben figyelnél!
- You will be stabbed by a friend before your enemy. – mondta és visszasétált a fal mellé, míg én mérgesen kifújtam a levegőt, hogy megnyugodhassak és visszafordultam a többiekhez, akik igazán számítanak.
- Ki értette, amit mondott?
- Ne szítsuk tovább az indulatokat. – vette elejét a bajnak Karolus. - Koncentráljunk a feladatra, ami előttünk áll. Én azt javaslom, ijesszük el őket. Gyújtsunk fáklyákat, formáljunk bábukat szalmából, mint amikor a várfalra pakolják a madárijesztőt, hogy úgy tűnjön, ezren védik száz helyett a várat.
- Igazad van. Vissza a feladathoz. - beletúrtam a hajamba, majd kisimítottam, hogy összeszedhessem a gondolataimat. - Nem hinném, hogy az elijesztés működne az ő esetükben. Te is mesélted, nem félnek ezek semmitől. A tűz gyújtásától amúgy is ódzkodnék, hiszen nem szeretnénk véletlenül erdőtüzet okozni. Ki az, aki elítélheti ezeket a haramiákat a környéken?
- Ha a szolgabíró elé vonszolja valaki, ő hezitálás nélkül bitófára küldené bármelyiket. - vonta meg a vállát Manfred.
- Jobb egy hivatalos személyre bízni ezt a terhet, mint saját kezünket összepiszkolni, nem igaz? - néztem Karolusra. - Az én javaslatom az lenne, hogy a vezetőket ejtsük foglyul és vigyük a szolgabíró elé. Ha eltűnnek a főnökök, a banditák is szét kell, hogy oszoljanak.
- Ez már jobban hangzik. - szólalt meg a zsoldos legény, aki egész eddig csak csendben nézett ki a fejéből.
- A kötelek attól még kelleni fognak, hogy azokat, akik meg akarnák menteni a vezetőjüket, megakadályozhassuk a cselekvésben. - odafordultam Manfredhez, reménykedve, hogy ki tud segíteni. - A régi vadászkunyhó, ahol sejthetjük a nagyfiúkat, csak egy ajtóval bír? Hány helyen tudnának onnan kimenekülni, ha baj történne?
- A kunyhó körül nincs kerítés, így hacsak meg nem botlunk egy faágban, bármerre. – felelte és én nem tudtam mérges lenni rá, amiért félreértette a kérdésemet. Az a sötét tekintet elpuhította a szívemet.
- Értem. – hümmögtem és bólogattam, majd egy percnyi gondolkodás után így szóltam: - Akkor a tervem a következő. Fogunk köteleket és rongyokat, hogy lekötözhessük a sátorban alvó banditákat. Persze ez csak akkor fog sikerülni, ha mindezt csendben végezzük. Egyikkőtöknek a faház ajtajánál kell állnia, hogy ha bárki is ki akarna jönni onnan, bent tudja tartani. Ha mindenkit le tudtunk kötözni, akkor a kunyhóban lévőket kapjuk el és magunkkal visszük őket. Ha csak egy ember, az még jobb is. De valakinek kint is kell őrködnie, nehogy valakinek kedve támadjon megszabadulni a köteleitől.
- Vélemények? - néztem körbe a társaságon, befejezésképpen.
- Én melletted fogok lenni. – köpte bele a kérdésembe fölösleges kijelentését Talia, ám a többieknek nem volt hozzáfűzni valójuk. Ami nekem tökéletes volt. Akkor már csak annyi maradt hátra, hogy mindenki kialhassa magát és másnap jól felfegyverkezve felkészüljünk a napnyugtára.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Csendes volt az alkony, ami hamar a nyakunkba zuhant, s mi megközelítettük a haramiák táborát. Tűz már nem égett sehol, mindössze egy fáklya fénye világította meg az egyik alakot, aki éppen őrt állt.
- Visszafordulhatnánk, mielőtt még nagyon megbánjuk ezt? – kötözködött Talia a maga idegesítő módján.
- Befognád, mielőtt lebukunk? - vágtam vissza neki elfojtott hanggal, majd a többiekre néztem. - Ki tudja távolról elkapni, hogy ne zargassa fel az egész tábort?
- Mi sem egyszerűbb! - húzott egy nagy fadarabot a szürke köntöse alól Karolus. - Ez mindjárt életre kel és köré fog tekeredni. Ha megragadta, ugorjunk rá! - azzal elhajította a fát, ami felizzott, majd kezet és lábat növesztett, akár a kis kődarab, ami a házát őrizte és tiszta erőből belemarkolt az őrszem két karjába.
Én sem tétlenkedtem és mikor a fadarab már a levegőben járt, már neki is iramodtam az alaknak, hogy minél hamarabb érhessek oda. Teljes erőmből nekivágódtam és felborítottam, hogy egy gyors mozdulattal a torkára térdelhessek.
- Kössétek össze! – utasítottam a többieket, akik pillanatok alatt ott termettek, hogy lefogják, Manfred pedig egy jól irányzott ökölcsapással kiütötte a férfit. Ezt követően hamar odakötözték egy fához és eloltották a fáklyáját, ám figyelmetlen voltam, hiszen nem láttam, hogy a vadásztoronyban lenne e bárki is. Pedig volt.
Hatalmas csörömpölés, kapkodás nyomai hallatszódtak ki a régi vadászkunyhóból, s hamarosan a nyugovóra tért banditák kiabálásai is eljutottak a fülünkig. Az ajtó kicsapódott és egy különös, arc nélküli, áttetsző alak állt mögötte.
- Na, most jön csak a java…
- Ki akar a toronyhoz menni, kilökni az ünneprontókat? - kérdeztem a többiektől, hiszen azt hittem valóban többen is voltak odafönt, akik riasztották a tábort, majd habozás nélkül kilőttem a nyílvesszőt a szörnyeteg felé. - Savas! Fát is meg tudsz marni?
- Ó, hát hogyne!
- Elég a dumából, oszolj! - ordította a varázsló, beleköpve a tervembe, hogy a savat hányó férfival kiégettessem a torony alját, meggyengítve az amúgy is roskadozó alapzatát, hogy könnyedén felboríthassuk azt. Helyette viszont lefoglalták a banditákat, hogy a gyorsan közeledő sötétben csak a szörnyeteggel kelljen foglalkoznom, ami láthatóan meg sem érezte a mellkasába fúródó nyílvesszőmet, csupán a figyelmét sikerült felkeltenem.
Ismét vesszőt illesztettem a húrra és kilőttem a nyálkás küllemű alakra, aki ez után már meg is iramodott felé, hogy különös pengévé morfálódott kezével fejemet vegye. Láttam, hogy íjam haszontalan lesz ellene, így, hogy időt nyerhessek, nekihajítottam és lehajoltam a penge elől, hogy saját tőrömet előrántva lábába döfhessek.
Támadásommal sajnos csak annyit sikerült elérnem, hogy a lény megbicsaklott és keze visszaváltozott egyszerű kezekké, melyekkel megragadta a fejemet és egyre erősebben szorítani kezdte. Az igazat megvallva kellemetlen volt, hogy a fejemben egyre nagyobb nyomás kezdett uralkodni, ám ami igazán felbosszantott, hogy összetúrta és összekócolta, gondosan kifésült hajamat. Éreztem, ahogy a harag átmossa a szervezetemet és szemeimmel mélyen beletekintettem az arcába. Illetve oda, ahol az arca lett volna.
„Szemtelen! Pimasz! Undorító!” hallottam megállás nélküli szitkozódását örök alattvalómnak és éreztem, ahogy a szörnyeteg szorítása enyhülni kezd. Cserébe rángatni kezdett olyan erővel, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemeimet.
„Pusztítsd el! Koncold fel! Töröld el a forrását!” adta legjobb tanácsait Leikhanut, s valóban volt valami hasznos abba,n amit hallottam gondolataim foszlányai között. Az a dög, ismerős volt. Alig egy fél évvel korábban találkoztam egy lánnyal, akinek hasonló lény állt a rendelkezésére, csak kisebb, még a kriptákban.
Bizonyára mágikus eredetű volt, tehát kellett lennie egy idézőnek. Az pedig hol máshol lehetett, mint a vadászkunyhó biztonságában?
Pengém csuklójába döfködése és karjának feszegetése a rángatással együtt megtette a hatását és így nagy huppanással landoltam a földön, gurulva a lendülettől. A rémség természetesen nem hagy nyugodni és ezúttal lábai alakultak át hegyes nyársakká, hogy míg a földön voltam, kilyuggathasson, de én nem kívántam neki megadni ezt az örömöt. Gyorsan tovább gurultam, használva a lendületemet, majd mikor a szörny lába a földbe látszott ragadni, felpattantam és futásnak eredtem a kunyhó felé. Előnnyel indultam, így csak természetes volt, hogy én értem oda hamarabb, ám nem kívántam hátranézni, hogy mennyire lehelt a nyakamba üldözőm, inkább hamar berántottam magam után az ajtót.
A helyiség üres volt, leszámítva egy alakot az ablak mellett egy székben, és nagyon úgy látszott, hogy a rémség nem tudta, hogyan használjon egy ajtót, így volt időm kipihenni magam.
- Szép estét. - emelte meg a kalapját, amit aztán csuklyája alá rejtett, eltakarva ezzel az arcát a sötétben.
- Szebbet. - válaszoltam lihegve és közelebb léptem hozzá, tőrömet előre tartva. - Magáé az a förmedvény?
- Pontosan. És nincs jó kedvében. - bólintott az alak - A magáé az a fél tucat bajkeverő? - kérdezett vissza gúnyos hangon.
- A falué, amit rendszeresen fosztogatnak a te bajkeverőid. Ők sincsenek jó kedvükben. - még egy lépést tettem felé, hogy lassan lefaragjak a közöttünk lévő távolságból, miközben figyeltem minden mozdulatára. - Mi lenne, ha szólna a sajátjainak, hogy pihenjenek le és akkor én is szólok a többinek, hogy ne öljenek meg senkit? Aztán békésen megtárgyalhatjuk a problémáinkat.
- Már szóltam is. Most pedig szólj nekik te. - intett az ajtó felé.
- Persze, hogy aztán a szörnyetege leszelje a nyakamat? Maga megy előre.
- Ó, nem megyek én sehova. Vagy kimész és szólsz, vagy kénytelen leszel most tárgyalni. Csak gyorsan, az óra ketyeg.
- Tudja mit? Nem bízom magában. Szóval most csak mi tárgyalunk. Azt akarom, hogy add fel magad a szolgabírónál, hogy a környező települések békét lelhessenek. – lejjebb eresztettem a tőrömet és még közelebb léptem hozzá.
- És mit adsz nekem, ezért cserébe?
- Miért is tartoznék én neked bármivel is? - néztem rá kérdőn. - Ha feladod magad, meglesz a lehetőséged még egy napi életre és nem halsz meg itt, egyedül.
- Miért hiszed azt, hogy meg tudsz ölni? – nézett fel rám és akkor láttam a csuklyája sötétsége alól kivillanni mosolyát.
- Mert nálam van a penge, ami az életedet elveheti, és mert meg van a jogom, hogy ítélkezzek feletted. – ismét előrébb léptem, s ezzel a széke mellé kerültem. Nem úgy tűnt mintha zavartam volna fenyegető közelségemmel.
- Akkor rajta. Sújts le, ne csak a szád legyen nagy. Láttam én már tucatnyit a fajtádból. Nagy a szád, de ha arra kerül a sor, egy se meri más vérét ontani.
Egy gyors mozdulattal megragadtam a csuklyáját, lerántottam a fejéről és felülről a vállába döftem a tőrömet, hogy bebizonyíthassam neki, igen is hajlandó vagyok vért ontani a célért.
- A következő szúrás már a szívedet fogja érni, ha nem fontolod meg, amit mondtam. – figyelmeztettem és láttam, ahogy szemei kidülledtek a fájdalomtól, ám meglepően csendesen tűrte.
- Mit mondtam én. Nincs benned mersz. Nem vagy te senki, csak egy nagyszájú kislány. – sziszegte felém a fogai között, mire én csak mosolyogva elé léptem és elővettem a kötelemet, hogy összeköthessem a kezeit.
- Provokálni akarsz, mert tudod, hogy élve többet érsz.
- Kérlek. – nyögött fel és mielőtt még észbe kaptam volna, kirántotta a tőrt a vállából és vigyorogva felém szegezte. - Jobban tetted volna, ha ledöfsz. Most itt állsz, sarokba szorítva, fegyvertelenül.
- Nincs az a helyzet, amely nekem a halálomat okozhatná. Ha én meghalnék, te is megszűnnél létezni. Viszont te szereted az életet nem igaz? – kiegyenesedtem és mélyen a szemébe néztem. Hittem abban, hogy a hatalmam erős és meg tudom tölteni félelemmel, ám a reakciója nem volt átlagemberhez méltó. Éreztem, ahogy a hideg félelem kezdte tarkómat simogatni és az enyémhez hasonló hatalmat éreztem a férfi szemeiből áradni.
- Mi a baj? - vigyorgott a férfi. - Mire fel ez az ijesztő tekintet?
- Mi baj volna? – köptem vissza a szavakat, minden erőmet arra használva, hogy megtartsam a szemkontaktust. Dühös voltam és felháborodott, hogy nem használ ellene egyetlen képességem, és büszkeségem nem engedhette, hogy ezt elfogadjam.
- Semmi, csak kíváncsi vagyok, meddig tart, míg pislogni kezdesz. – nevetett fel és a tőrrel megbökte a karomat. Nem annyira, hogy felsérthessen, de eléggé, hogy megtörje a koncentrációmat és elkapjam a tekintetemet.
Megpróbáltam kikapni a kezéből a tőrömet, ám nem voltam elég gyors, vagy erős, hogy sikerrel járhassak, csak kezembe döfött vele oly módon, hogy éreztem utána vérem melegét végigfolyni a tenyeremen.
- Te mond csak, vajon a könnyen megtörik a tekinteted, vagy csak ha pislogsz egyet. - kérdezte kacagva.
A fájdalom megkésve érkezett, de nem volt kívánatos vendég a fejemben. Sosem szerettem a saját vérem látványát és ezúttal is eltorzította arcomat a harag és a kín. De nem tudtam mit tenni. Utolsó fegyveremhez kellett forduljak, s minden erőmet összeszedve belerúgtam a férfi ágyékába.
- Fogd be az idegesítő szádat és add vissza a tőrömet! – kiáltottam rá, de válaszul csak derült nevetést kaptam.
- Édes lányom, ez a legolcsóbb trükk, amit a kis csitrik zsebükből előhúznak. Ennél kreatívabbnak kéne lenned. – azzal lábam elé hajította a tört. - Na mi lesz. Megalázkodsz, hogy elfogadd a kést, vagy megtartod a becsületed? - szemei kigúvadtak, szinte kijjebb taszította őket az őrült vigyora.
- Nem hittem volna, hogy töketlen vagy, a szó szoros értelmében. - vágtam vissza neki, ám nem tetszett kidüllesztett szeme. Mintha fölényben érezte volna magát. Így egy gyors mozdulattal az arca felé kapta, hogy karmaimmal kikaphassam szemeit, remélve, hogy ezzel legalább hátrébb tudom taszítani, hogy biztonságosan felvehessem fegyverem, ám valami megállította a támadásom. Én állítottam meg a támadásom. A rettegés állította meg a támadásom.
Idegen hangok jelentek meg gondolataim között és gyomrom összerántotta magát, ahogy a félelem jeges lehelete újból simogatni kezdte a tarkómat. Nem sikerül eltalálnom a szemeit, de az ő által mutatott rettegés és idegen érzés valamilyen szinten még is ismerős volt. Az ismeretlen hangok ismerősök voltak, hiszen ismeretlenek. Éreztem, ahogy a szemeim alatt egyre szélesebben terül el a vigyorom, hisz a félelem mértéktelen mértéke kezdte elnyomni a gondolataimat. Nem volt rájuk szükségem. A gondolatok csak hátráltatták a félelmet. Nekem csak a félelemre volt szükségem. Megrészegített. A fagyos kezek, a remegő térdek, a hideg könnycseppek, még ha a sajátjaimnak is mondhattam, valami különlegeset és nyerset juttattak eszembe. Valami szavakba önthetetlent. Valami gyönyörűt. Szabad kezem tovább nyúlt a férfi arcán és lassan a torkára fonódott, szaggatott lélegzetvételeim között pedig halk kacagásra emlékeztető zajok kezdtek kiszűrődni a torkomból.
A velem szemben álló, örült mosolya mögött meglepettséget véltem felfedezni, mely még több erőt adott, s én sérült kezemmel is a torka köré tekertem ujjaimat. Éreztem, ahogy szorításom egyre erősebbé vált, és láttam, ahogy a férfi feje egyre kékebbé színeződött. Nem voltak fények, hogy tisztán lehessen látni, még is amilyen közel voltunk egymáshoz, láttam. A hangok nem hagytak alább és a jeges fuvallat is oly zsigereket mozgató erővel érte a hátamat, hogy nem bírtam elemelni a tekintetem a férfiétól. Már szándékosan is olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak fizikailag engedni lehetett, s mikor összeesett, még a földön is fölé görnyedve néztem bele kerek szemeibe. Nosztalgikus volt az érzés, amely körülöttem keringett. A sötétség kézzel fogható színe. A vér súlyos szaga. A holnaptól való rettegés. A hatalom megkérdőjelezhetetlensége.
Ahogy a férfi szemei lecsukódtak és éreztem, ahogy a fagyosság és az erős zajok enyhülni kezdtek elmémben, gyomrom görcsössége is kezdett felengedni és végre meghallottam, mennyire hangosan is kacagok, továbbra is görcsösen szorítva a férfi torkát. Miután hisztérikus kacagásom alábbhagyott, mély levegőt vettem és úri hölgyhöz közel sem méltóan belesikítottam a halott férfi arcába, megszabadulva minden haragtól és feszültségtől. Gyomrom, a hatalmas stressz hatására mozgolódni kezdett és én abban a pillanatban megbántam, hogy ettem, mielőtt elindultunk. De nem számított. Én nyertem. Én voltam az erősebb.
Ahogy kiegyenesedtem a holttest mellett, hallottam, hogy nem hallottam dulakodás zajait beszűrődni odakintről.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [3 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.