[Küldetés]Egy másik világ

Felbolydul a világ, így szinte minden száj Veronián az Átkozott-bányáról beszél, főleg úgy, hogy a falusi népség tagjai terjesztik a rémtörténetet. Miért érdekes? Milyen érzéseket vált ki? Mitől kerül egy történet a figyelmed központjába? Akárhogy is nézzük, ez bőven felkeltette az érdeklődésed, s nem törődve semmivel útnak indulsz. Az Eistanz nevezetű faluba érkezve nem nehéz kiszúrni a többi érdeklődőt, ám a bánya felől egy különös hangot hallotok. Hangszer lenne?

1.Feladat:  Írd meg: te milyen változatot hallasz az Átkozott-bányáról, amivel elnyeri a figyelmed? Milyen felszereléssel kívánsz nekivágni a kalandnak? A helységbe érkezve milyen érzéseket vált ki belőled más idegen vagy ismerős alakok felbukkanása? Végezetül a különös hangra miként reagáltok? ( Magyarán kell egy rémtörténet, ami elindít Eistanzba. Milyen felszereléseket viszem magaddal? Végezetül megérkezve a célodhoz a többi kalandozó mit jelent számodra, s mit tesz veled a különös hang?)

Szabad kezet kaptok, ám a történet legyen ijesztő! Ezen felül, ha van vmi kérdésetek, akkor szívesen várom a leveleket és egyéb csatornákon való elérést. Jó alkotást, kéztörést és hangos sikolyokat kívánok.

- Ugyan minek mennék veled a fogadóba?
- Jaj ne már! Nincs kedvem magányosan iszogatni. Azt mondják, isteni finom a város bora.
- Utoljára mondom, semmi kedvem hozzá!
Leo barátságosan mosolyogva átkarolta barátját.
- Ne csináld már, Ger. Legalább tudsz csendben hallgatózni, hátha megint elcsípünk valami érdekes hírt.
A tudásdémon csalódottan sóhajtott egyet.
- Kétlem, hogy bármit is megtudhatnánk arról, amit keresünk. A híreknél sokkal fontosabb dolgok kellenek nekem: titkok.
A kardofrgató egyetértően bólintott. Eddig jóformán semmit nem tudtak meg Azrael kardjáról azon túl, amit már ezerszer elismételtek nekik.
- Én ma a könyvtárban leszek. Elég réginek tűnik, talán valamelyik kötet említ pár szót az ősi korokról.
- És nem utolsó sokban végre eltűnik az a szörnyű fejfájás, ami már napok óta gyötör.
- Legyen – hagyja végül annyiban Leo – ha esetleg hallanék valami érdekeset, majd beszámolok róla.
Azzal a társaság két részre oszlott. Gerard ugyan szívesen töltött volna el egy kis időt barátjával, de már napok óta a városban tartózkodtak enélkül, hogy bármiféle információt össze tudtak volna szedni, így emiatt az elvonási tünetei is kezdtek megjelenni. Ezt az estét mindenképp a könyvek nyújtotta élvezeteknek akarta szánni és mint mindig, most sem tudta semmi sem eltántorítani abban, hogy véghezvigye, amit a fejébe vett.


„...három napi járóföldre, majd követve a napot. A hegy, ahol hajdanán a bűnbe esett angyal legyőzetett testét zárták el örök nyugovóra, most kísérteties álmot hoz bárkire, aki csak a közelébe merészkedett...”

Ezzel a legendával zárta aznapi kutakodását a fiatal tudásdémon. Fáradtan hajtotta le a fejét, némi időt adva magának, hogy átgondolja a gondokat.
~ Ez elég hihetetlennek tűnt.
~ Már az is érdekes, honnan van egyáltalán bármiféle feljegyzésük egy bukott angyalról.
~ A legendák gyakran nem többek estimésénél.
~ De a legendák minidig a valóságból születnek...


Mindeközben Leo a városi fogadó egyik asztalánál ült, unott arccal kortyolgatva egy méretes kupából a bort. Nem hazudtak neki, amikor azt mondták, az itteni ital egyszerűen mennyei, de sajnos közelében sem volt annak a ritkaságnak, amit még hajdanán a szülővárosában ivott. A fogadó pont olyan volt, mint amilyennek Gerard jósolja: csendes, békés és unalmas. Leo is majdhogynem halálra unta itt magát, s már mikor azon volt, hogy fejét az asztalra hajtva elaludjon, akkor hallott meg két embert egy különös témáról társalogni.
- Ahogy mondom! Az a hely el van átkozva!
- Képtelenség!
- De igaz, ha mondom! Azt mondják, minden éjszaka előtörnek a bányából a hegymélyi kísértetek és elbájolják az emberek lelkét. Akárki tette eddig oda be a lábát, nem jött ki élve onnan.
Leo hegyes fülei abban a szent minutumban hegyeződtek a két beszélgető alak felé. Miközben kettejük beszélgetését hallgatta, egyre csak azon járt az esze, vajon a véletlen műve, hogy mindig megtalálják a különös sötét mágiának vélt jelenségeket, vagy pedig Gerard (esetleg talán Lia) rendelkezik egy hatodik érzékkel, ami ezeket kiszagolja. Miután pár mondatot hallott erről a híres elátkozott bányáról, vidám, kissé talán részeges mosollyal arcán feltápászkodott, majd pár hálás integetést követően hatalmas robajjal csapta be maga után a fogadó ajtaját. Végre, életében először mondhatja Gerard é Lia szemébe...vagy ékkövébe, mekkorát tévedtek. Ugrándozva ballagott a könyvtár felé, miközben egy víg dalt fütyült.

Mikor a tünde rátalált a démoni párosra, épp egy halom poros irat között húzták a lóbőrt. Lelkes arccal rázogatta őket, s ahogy felébredtek, mélyen Gerard arcába nézett.
- Háh! Igazam volt!
- Mit makogsz? – feleli álmosan, miközben a szemét törölgeti. Olyan arccal bámult rá, mint aki szüleinek hajdani gyilkosára nézne vissza.
- Találtam valamit, ami talán érdekel.
Leo kényelmesen helyet foglalt a földön, majd beszámolt két társának mindenről, amit hallott. A páros meredt tekintettel hallgatta, ahogy ráismertek, ez a történet tökéletesen párhuzamba állítható azzal a legendával, amit ők olvastak. Lia egy pillanatra el is gondolkozott rajta, vajon a sors fintora, netán valami isteni segítség segített abban, hogy őt hárman egy helyen egy időben össze tudták ezeket az adatokat gyűjteni.
- Ez nem is hangzik olyan rosszul. Sőt, pont egybevág valamivel, amit itt találtam.
- Mire gondolsz?
- Legendák szólnak egy bukott angyalról, akinek a hegybe zártak el a külvilág elől.
- Ha engem kérdezel, ez elég hihetetlenül hangzik.
- Áh, a ravasz nyelvek sok történetet tudnak kitalálni, hogy elfedjék az igazság édes forrását.


Egy hosszú, unalmas utazást követően a hármas tanácstalanul bámulta a rettegett bánya bejáratát. Az egész hely furcsa érzést keltett az oda látogatókban. Nem egy mélységi aurája, vagy egy egyházi személy varázslatainak nyoma volt, de mégis tisztán kirajzolódott, hogy nem átlagos üreget méregetnek a tekintetükkel. A barlang bejárata körül furcsa hangok keringtek a levegőben. Ahogy rezgéseik körbetáncolták hőseinket tisztán érezte mindegyikük, hogy végigfut a jeges iszonyat a gerincén. A muzsika leginkább egy madár csicsergésére emlékeztetett, de mégis visszataszító volt és ijesztő, mintha az a madár egyenesen a túlvilágról dalolt volna nekik.
- Hát...itt vagyunk.
- Olyat mond, amit nem tudok...
- Na látod, csak nem olyan unalmas ez a vidék.

/ Kérlek vegyétek figyelmen kívül az esőre és az estére vonatkozó részeket, Shea utolsó bekezdését néztem referenciaként az időre és időjárásra, s mint kiderült az csak a sztori része, amit tudhattam volna, ha elolvasom az egész reagot. Viszont lusta vagyok átírni, képzeljetek napocskát és meleget  /

* A lelkész kényelmetlen fészkelődéssel nyújtóztatta ki a lábát a nyirkos kis szobába, amit éppen frissen világított be a felkelő nap nedves, vöröses színben pompázó fénye. Még mindig nagyon minimalista volt lakószobája, Hans kapta meg a nyegle kis hokedlit, ő maga pedig még csak nem is székre ült, hanem hátát a falnak vetve támaszkodott a még testétől langyosan hívogató fekhelyén. Ez volt minden kényelme... Ennél többet nem is kívánt, nem is ismert, úgy őszintén. A lelkész fészkelődött egy keveset, látszólag nem akart a lényegre térni, mi több elkezdeni se, hogy mi dolga lett volna. Rá pillantott, majd kedvesen elmosolyodott, amire az kissé bólintott, piszkos szőke haját megrázva egy pillanatra
- Sajnálom, hogy Hilde kisasszonyt ilyen korai órában kell zaklatnom, ráadásul egy ilyen... * Pillanatig habozott, majd folytatta * - Nevetséges alaptalan bolondsággal, de jelenleg a legtöbb templomos gyakorlatozni van a mocsár határában, s akik maradtak, fontosak a helyi protestáns ügyek és érdekek figyelésében...
- Tehát maradtam én.
* Ismételten elmosolyodott, amire a lelkész különösebb meglepettség vagy zavarodottság nélkül bólintott, röviden, egy csöppet széttárva karjait. Meg se tudta számolni, hányszor látta már, s hányszor volt már dolga vele, de egyszerűen még mindig nem tudta kellőképpen kiismerni Hansot, fejének mélyebb zugaiban konstans táncolt a tény, hogy vajon milyen ember is lehetett valójában, s hogy igazából mivel érdemelte ki azt, a fiatal férfi, hogy állandóan futkároznia kellett az épület árnyas, s kétségtelenül hűvös szárnyai és folyosói között.
- Sajnálom kisasszony. Ha megbocsájtja, a lényegre is térnék. * A férfi tétovázott egy pillanatig, ám ahogy megpillantotta a vámpír kurta bólintását folytatta is * - Aggasztó pletykák kéltek lábra a környéken mostanság, valamilyen bányáról, mely valahol a Schattenstahlban nyílik, ha minden igaz Einstanzban, egy kicsiny, Déli bányászkolóniában, mely a Hellenburgba jutó ércek egy viszonylag jelentős hányada miatt felelős. A helyiek rettegnek, s ha ez nem lenne elég, egymás után törnek felszínre a bolondabbnál bolondosabb történetek az egészről, melyeknek száma nem ismert. Félünk, hogy ez valamilyen Északi csíny része lehet, vagy rosszabb, valamilyen pogányság kezdete. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mégis miféle alaptalan, nevetséges sötétben tapogatózásnak hangzik az egész, de tisztában kell lennie azzal, hogy-
- Érdemesebb ennek ellenére mégis ránézni az egész fiaskóra, mert ki tudja, hogy mégis mennyi igazságalapja van, s jobb csírájában eltiporni az efféle pogány bolondságokat, melyek minden józan észt mellőznek.
- Magam sem mondhattam volna helyesebben.
* Vegyes érzelmekkel töltődött meg lelke az esetről, tétován emelkedett fel a szerény fekhelyről, s az ablakhoz lépett, kitekintve rajta. Kint gyermekek játszadoztak, egy bőrből varrott bélelt labdát rugdosva, a közeli árvaházból jöhettek ki, korábban kelve, hogy képesek legyenek egy kicsit játszani még a tanórák előtt, végül jól megizzasztva magukat, hogy aztán le kelljen őket szidni, hogy csatkosan járulnak a tanítók elé. Arcán vékony, késpengeként szaladt végig a mosoly, majd vissza fordult.
- Milyen történetekről van szó pontosan?
- Mindenféle, de tényleg mindenféle. Csak jómagam ötfélét hallottam, amikor körbenéztem a város fogadóiban ellenőrizve, hogy mégis miről beszélt Aberlard esperes. Egyik forrás szerint éjszaka rettenetes démonok táncolnak perverzebbnél perverzebb járásokat odalent, s becsalogatják istentelen dallamokkal a józan életű embereket... Megint mások arról beszélnek, hogy az egész bánya egy hatalmas kapu a pokolba, ami időnként megnyílik, s ontja magából a szörnyűbbnél szörnyebb történéseket. Nem adnék sok hitelt ezeknek a történeteknek, ám ennek ellenére bölcsebbnek vélném, ha kellőképpen felkészülne a kisasszony, az ördög már csak nem alszik, nemde?
* Aligha telhetett el egy órácskánál több, ahogy már ott állt szerszámozott lova mellett, melynek gyengéden cirógatta meg orrát, az állat hálás nyihogására. Nem totojázta el a felkészülést, volt nála minden, amire csak szüksége lehetett, s vállán is ott pihent az a különleges erővel megáldott páncél, melyet személyesen kapott a zsinatelnöktől a pusztaföldi helytállásának hála.
- Hosszú utat fogunk megtenni Kohle, még ma le szeretném tudni az út felét, hogy a lehető leggyorsabban pontot tehessünk ennek a bolondságnak a végére. Bízok benned, hogy képes leszel rá.
* Egy szép darab, piros almát vett elő, odaadva az állatnak, aki jóízűen elrágcsálta azt, pont úgy ropogtatva, mint a gyermek a cukrot. Kedvesen elmosolyodott, s kezével óvatosan matatni kezdett a bestia oldalán lógó két zsákban, hogy biztosan benne volt-e minden amire szükséges lehetett. Ennek része volt például kenderből fonott kötél, fáklya, olaj, két főzet, kendő, takaró, tűzgyújtó eszközök, s mindenféle csecsebecse amit az ember egyébként magával vinne. Mindez persze túlzásnak tűnhetett valami hasonló gyerekes dologgal szemben, de sosem szeretett az ilyesmit a véletlenre hagyni, s hát mit árthatott egy kis felkészülés, arról nem beszélve, hogy az élelmet és utazási költségeket az egyház állta, így akár egy sima kis kirándulásként is tekinthetett volna, ha igaz, hosszúnak is.
- Azt hiszem minden fontosat elraktam... Nagyapa?
- Mhm... Szerintem is. Raktál bort a kulacsba, hogy ne poshadjon meg a víz?
- Raktam.
* Az út hosszú volt és fárasztó, az izzadtság sűrű esőként folyt homlokáról és oldaláról, ahogy a tűzőnapon Kohle kályhaként tüzelő testét magához érezte simulni. Fején szalmakalap, az istállóból szerezte, időnként bele-bele kapott az út szele, de sosem haladt olyan gyorsan, hogy baj lett volna abból, s hát nem is kívánta kihajtani a lelkét is az állatnak, nem volt probléma, ha már második napja utaztak, elvégre bolond lovas az, ki a sietség hevében meghúzza egy kicsit túlzottan az állatot, arról nem beszélve, hogy ő maga sem bírta volna azt a tempót jól, csakis, ha tényleg sürgős és fontos lett volna az eset, ez pedig nem tűnt annak. Nem is értette igazán, miért is küldték el efféle bolondsággal, s máris inkább úgy érezte, mintha a holdkóros esperes bolondsága lett volna ez az egész, nem pedig egy komoly feladat. Hans is pont úgy nézett ki, mint akinek a hócipője tele volt az egésszel.
- Létezhet ilyesmi nagyapa? Valamilyen bűvös barlang, amiben szellemek vagy lidércek járnak, s becsalják a falusiakat, megrontják, ölik?
- Akár... Ezek a részek régen vámpír lakta területek voltak, kísértet jelenléte se lepne meg nagyon a sötét tárnákban, jobb dolgukban a letűnt rokonok simán csak eléldegéltek a sötétben, különösebb kár okozása nélkül, a Kísértetekhez meg szívesen párosulnak szellemek, ami meg is magyarázná ezt az egészet... De szerintem semmi ilyesmiről sem lehet szó, naponta hallani bolondságokat, egyesek szerint Ulfvearsburgban valamilyen rontószellem miatt azonnal megalszik a tej, mikor valószínűleg csak valamelyik hülye gyerek szokott belehugyozni. * A fegyver kissé elhallgatott, majd pár másodperc múlva folytatta * - A fejemet rá merném tenni, már ha lenne persze, hogy csempészek keze van az egészben. Tele lehet járatokkal, esetleg főznek odalent valamit, ami miatt zajosak, s a mérges gőzök feljönnek és megcsavarják az ember fejét. Tudod, olyan löttyöket, amitől az ember ezerszer szamárabbul néz ki, mint egy kupa pálinka vagy kolompérszesz után. Semmi szellem vagy netalán kísértet nem lesz ebben, csakis emberi turpisság, de talán még az sem. A részeges falusiak néha unatkoznak, s olyankor születnek ám a jó történetek.
* Nem akart megszólalni, csak élvezte, ahogy a ló ritmikusan dobálva verte lábát a nyeregnek. Talán tényleg ennyi volt az egész, de ez nem változtatott semmit azon, hogy így is el kellett látogatnia ide, s ha már éppenséggel egy bányászfaluba juthatott, talán fémet is képes lenne szerezni, venni. Kevés mostanság a jó minőségű acél, nagyon silány, szenes a szállítmány ami a városba érkezik, a vámpírok anyagai pedig kegyetlen drágák. Jó lett volna valami minőségihez jutni, hogy képes legyen gyakorolni a művészetét, mert hát az nem várta meg egy kicsit sem. Szeme körbefordult, csodálta a vörösben úszó, nedves, sáros tájék látképét, ami ezen a részen már nem volt annyira mocsaras, mint a város mentén. Néha elég volt csak kitennie a lábát, s úgy érezte, hogy fürdőt vett az iszapban, nem is igazán értette, miért is választották ezt a helyet a nagy alapítók, de hát csak örülni tudott. Minden szemcse és csöpp sár kedves volt neki.
- Meglátjuk, ha már itt vagyok, a körmére nézek a dolognak. Ártani biztos nem árthat egy komoly átkutatás, s hát mégis, még a végén tanulhatok valamit a kitermelésről. Ritka lehetőség,bár persze főleg a Schattenstahléktól lenne érdemes tanulni.
* Lassan alkonyodó fele lehetett, az eget durva esőszag festette valamilyen sötét színbe, lógott a zivatar lába, mint ahogy a gyermeké az ágyról. Leér majd valaha a földre? Talán. Lovát fáradtan hajtotta be az istállóba, megetetve, megitatva azt, s kissé meg is csutakolva. Nem sietett, nem volt az ég világon semmi dolga sem, s lényegében csak holnap kívánt ránézni a dolog körmére, kár lett volna már így este ezzel foglalkozni. Kohle hálásan fogadta a törődést, bár roppant nyugtalannak tűnt, fülét és farkat hol ide vágta, hol oda, zavartan kereste mindig a pajta kijáratát, s még az étvágya sem tűnt a réginek. Nyugalmát csakis kezének lágy tapintása alatt nyerte vissza, akkor lágyan dugta orrát fekete hajába. Biztosan a zivatartól félt, ám nem tehetett mást, becsukta mögötte a karámot, még utoljára egy almát adva neki... Rossz szokás volt, de hát annyira szerette, s nem tudott nemet mondani arra a kérlelő szemre! Régen eldöntötte, hogy nem kényeztetni el, de hát ennyi pont nem árthatott, nem? Kifelé biccentett a lóvászfiúnak, s ötven váltót nyomott kezébe, hogy viselje a dolgát az állatnak, illetve, hogy ha szükség lenne, etesse itassa. Kilépve már lehullott az első pár vastagabb csepp, érezte, ahogy a testére ragadt izzadtság lassan inkább hideggé vált, mint sem hűssé, s valahogy most nem értékelte annyira. Fene mód meghűlt ez az idő... Palástját szorosra húzva lépdelt át a fogadó épületébe, ahol bent sötétségben ült pár részeges, csöndben söre felett. Nem volt se móka, se kacagás, se zene. Egyenesen a fogadóshoz lépett, száz váltónyi érmét elővéve, s előre lehelyezte azt a söntés pultjára.
- Szobát szeretnék ma estére, egy lavór forró vízzel.
* Az ösztövér férfi pár pillanatig méregetve figyelte, majd megvakarta kopaszodó kese haját, s végighúzta hüvelykujját beesett, ráncos képén. Nem értette nagyon a gesztust, de nem akart véletlenül sem rákérdezni, neki végül is mindegy volt.
- Mindenképpen kisasszony, szívesen fogadjuk az egyház szolgáit. Mi járatban erre?
- Megbízásból érkeztem, Hellenburgban sok pletyka ütötte fel a fejét valamilyen ezen környéki barlangról, melyből ha minden igaz, a sátán kiált ki maga. * szárazan elnevette magát, nem is értette miért. * - Bolondságnak tűnik, de Isten kegyelméből semmilyen démoni csíny nem maradhat figyelmen kívül.
* A fogadós fáradtan eltette a pénzt, majd kupáért nyúlt, s egy foltos rézkanállal fűszeres, jó illatú vörösbort töltött bele. Ennek utána fatányérhoz folyamodott, s jó szelet pecsenyét, sajtot, hagymát helyezett rá, s egy akkora karéjt kenyeret, hogy akár cipó is lehetett volna.
- Az a átkozott bánya... Amióta felütötték a fejét a pletykák, senki sem jár erre... Az emberek pedig sorban tűnnek el, azt se tudom mit kezdjek ezzel az üzlettel, talán el kéne adnom, s a maradékból kubikosnak menni Hellenburgba. Az ételt fogadja el ajándékba, köszönetként, hogy megpróbál tenni valamit a helyzettel kapcsolatosan.
- Köszönöm. * Jelentette ki hálásan mosolyogva, majd belekortyolt a borba. Nagyon kellemes volt, érezte benne valamelyik fa kérgének fűszeres ízét, és még valami mást, amit nem ismert fel. * - Mondja csak, mégis merre lelem ezt a bizonyos barlangot?
* Az eső már nagyban vert, ahogy végigsétált a máskor száraz, tövises dombságon, a hegy oldalában. Nem kívánt ellátogatni még ma ide, de meg akarta szemlélni a sátán száját, ha igaz, csak messziről is. Közeledtére zúgás csapta fülét, nem értette igazán mi lehetett, de lépésenként hangosodott, s hátát némi hidegleléssel futtatta. Éteri, piszok zaj volt, régen egy kocsmában hallott ehhez hasonlót egy dalnoktól, de ez itt rosszabb hatással volt rá, mint akkor az ott. 
- Ez mi lehet...
- Soha se hallottam még ilyen hangot, egy kicsit se tetszik nekem. Tartsd meg a tisztes távolságot, eső van, este van... Lehet érdemesebb lenne visszamenni még most, s holnap reggel visszatérni, az ilyen időben az ördögök kétszer olyan sokat rohangásznak...
* Ezzel egyet kellett értenie, ám sötétben a szemei mozgást pillantottak meg a bánya körül, nem is keveset ráadásul. Ez nem tetszett neki véletlenül sem, s ahogy felfele mászott az emelkedőn, melyet valaha régen taligák százai jártak, ismét összehúzta a vastag kék palástot.
- Mindjárt, de előtte megnézem kik vannak fent... Hátha veszélyben lennének.

- Biztos ebben? – érkezik a kérdés éles gúnnyal. Érezhetően nem hisz a mesélőnek, aki csak óvni próbálja őt a veszélytől. Még hogy veszély! Csak egy buta kitaláció, amivel próbálnak minél több népséget odacsődíteni, hogy látványosság legyen a helyből, vagy inkább… Próbálnak akkora felhajtást csinálni, amivel távol tartják az embereket, azaz valami titkot őriznek ott, ami nem lehet kicsi.
Egy rövid pillanatig Azrael kardja jut eszébe, de egy ideje lemondott arról, hogy bárhol felbukkanjon csak úgy, váratlanul. Ahhoz valami nagyobb csodának kell történnie, nem pedig egyszerű eltűnéseknek. Az gyakorlatilag bárhol megesik, itt csupán egy bányával egészítették ki a híreket. Nem kell ennél tovább színezni, érti ő…
- Komolyan el kéne hinnem? – érdeklődik tovább, éreztetve a másikkal is, hogy egy szavának sem ad igazat. Minek kéne? Ez csak egy bugyuta história, aminek nincs semmi értelme.
- Kérem, kisasszony, higgyen nekem – szól aggódva, a tekintetét vizsgálgatva pedig őszinte könyörgésre lesz figyelmes. Bezzeg a sajátja… Az övé acélos és kemény, gunyoros és szúrós – áttörhetetlen.
- És mit szólna, ha inkább kideríteném, mennyi ebből az igazság? – könyököl a pultra, tenyerébe helyezve arcát, gonoszkás mosollyal figyelve a csapost. Már ránézésre megállapítható róla, mennyire magabiztos, hogy mennyire erősnek tartja saját magát, legalábbis az átlaghoz képest. Belül tudja, hogy vannak sokkalta rafináltabb és nagyobb hatalommal rendelkezők, akikkel még nem veheti fel a versenyt, de majd hamarosan...
- Kisasszony, kérem, az életével játszik – folytatja a kérlelést, de ez egyáltalán nem hatja meg. Unalmas. Mással kéne próbálkoznia, viszont az, hogy így könyörög, tényleg egyre inkább arra sarkallja, hogy utánanézzen az ügynek. Na meg… Akkor is megcsinálná, ha alig hinné el, elvégre nem a semmiért szoktak ilyen hírek előkerülni. Ha idáig, messzebb is eljut, az azért jelent valamit. Valaminek lennie kell ott, valamit rejtegetnek azon a környéken. Érzi.
- Mint ahogy mindig – sóhajtja lemondóan, aztán felegyenesedik. – Köszönöm a vendéglátást, régóta a legkellemesebb fogadtatásban és ellátásban volt részem – biccent egyet, néhány váltót a pultra téve fizetségként. – És az információt is.
Sarkon fordul, hogy elinduljon kifelé a fogadóból, majd felkeresse azt a vidéket, ahonnan ezek a mendemondák származnak. Őszintén nem tudná megmondani, mennyire fogta meg a történet, amivel a tulaj megpróbálta eltántorítani, de természetesen érdekli annyira, hogy utánanézzen – már csak azért is, mert hasznos tárgyakkal és tudással kecsegtet. Ha lenne jobb szórakozása, egy sokkal többet ígérő esemény, akkor arra menne egyértelműen, és ezt elkönyvelné egyszerű, öregasszonyok által terjesztett hírnek, amivel fölösleges foglalkozni.
Talán. Viszont túl abszurd és brutális ahhoz, hogy ezt egyszerű vénségek találják ki. Legfeljebb azok, akik megőrültek, akik már nem csak a saját gondolataikkal vitáznak, vihognak mindenen, hanem még rémeket is látnak. Vajon egy ilyen talált ki igazából mindent?
- Kisasszony, várjon! – szól még utána, és hallja a lépteket, ahogy igyekszik ki a pult mögül, hogy beérje őt, de nem foglalkozik vele túlságosan. Menni akar, mennie kell, nincs ideje a továbbiakban bájcsevejre.
- Sajnálom, az idő szorít! – int egyet szórakozottan, aztán kinyitja az ajtót, hogy távozzon, azonban néhány vállára szoruló ujj megállítja ebben. Egy darabig nézi a külvilágot onnan bentről, figyeli a napfénytől világos, kitaposott utat, ami már várja őt, a szemben lévő épületet, majd megelégelve ezt, komoran oldalra fordítja fejét, hogy válla felett hátrapillantson a férfira.
- Mit akar? – szűri fogai közt ellenségesen. Nem szereti, ha hátráltatják őt…
- Kisasszony… Ott… Ott tényleg emberek tűntek el – mondja halkan, remegő hangon. – Kérem. Sem én, sem senki más nem akarja, hogy bárki mást elragadjon az ottani rettenet – teszi hozzá suttogva, mire Alicia lefejti a férfi ujjait magáról. Szívesen odaszólna valami olyasmit, hogy a nekromantákat bizonyára nem sajnálná, viszont semmi kedve saját magát hátrányos helyzetbe tenni. Nem akar lebukni, ha már itt nem kergették meg csak azért, mert hullasétáltatással foglalkozik.
- Én pedig arra kérem, hogy hadd döntsek magam arról, mit csinálok és mit nem – válaszol hűvösen, szembefordulva a fogadóssal. – Szóval… Van még valami vagy mehetek? – érdeklődik kimérten. A csapos kissé ledöbben, de végül egy bizonytalan bólintással ráhagyja a nőre az esetet, beletörődve abba, hogy nem tehet semmit, ami megakadályozhatna egy újabb tragédiát. Ő szólt… Tiszta lesz a lelkiismerete.
- Ha a kisasszonyt nem tántorítja el semmi… Menjen csak – próbálkozik meg egy barátságos mosoly felvételével, amit Alicia halványan viszonoz. Láthatóan még mindig nehezére esik elengedni a másikat, még marasztalná szavakkal, még megpróbálná meggyőzni arról, hogy ez az egyik legrosszabb döntés, amit hozhatott, persze aztán lemond róla. Mást aligha tehet.
- Köszönöm – hajol meg kissé, azzal lép egyet hátra, mire már az utcán találja magát.
- Jó utat – hangzik a csüggedt jókívánság, az ajtó pedig becsukódik. Erről ennyit.
Mély levegőt véve fordul meg, elnéz jobbra, aztán balra, és míg tűnődik, merre is kell mennie, feltartja karját, jelezve az eddig tetőn gubbasztó bagolynak, hogy most már jöhet. Az állat halk szárnycsapásokat követően a levegőbe emelkedik, lesuhan a magasból, és pontosan a nő karján landol, ujjait rászorítva a tagra. A nekromantát kissé hátrébb sodorja az érkezés lendülete, de már hozzászokott, így gyorsan tud reagálni az állatra: nem kell lépésekkel igazodni, csupán néhány karmozdulattal.
- Már csak Zabos kell.


Több mesét is hallott a helyről. Az egyik az volt, hogy kísértetek lepik el a barlangot, olyan holtak lelkei, kik haraggal pusztultak el egy bányabalesetet követően. Ez a legkevésbé ijesztő, amiről értesült. Semmi különleges nincs benne, inkább tűnik úgy, hogy nekromanták szórakoztak arrafelé szolgáikkal, mint szabadon kóborló szellemek, akik saját szájízükre ijesztik halálra a lakosokat.
Amiben van némi csavar, az a következő: akadt olyan, aki szentül állította, hogy falánkságdémon is barangol ott az élőholtak mellett, egy olyan bányász, aki annak idején felfalta saját társait, hogy életben maradhasson. Persze a végzete így is utolérte, mivel az egyik járat beomlását követően bennragadt, segíteni pedig nem jöttek. Vagy éhen, vagy szomjan halt, aztán démonná vált a helyszínen, mert Isten ellen vétett. A bugyuta Isten ellen.
Állítólag még most is benn van, és aki bemerészkedik, azt elfogyasztja szőröstül-bőröstül, azért nem kerülnek elő azok, akik úgy döntöttek, hogy felfedezik a helyet. Ezek alapján viszont inkább azt mondaná, hogy valamiféle szörnyeteg, esetleg ténylegesen egy falánkságdémon beköltözött oda, nem csak úgy odatermett a semmiből. Csupán el kell pusztítani őt, és ha embereken élősködik, akkor túlságosan erős sem lehet. Szimplán nagyobb félelmet kelt a kelleténél…
Amit legutóbb a csapos mondott, talán az a legérdekesebb mind közül, de azt azért be kell vallania, hogy az elsővel sincs gond, ahol kísértetek szerepelnek, elvégre… Az ilyen helyeken vannak többnyire olyan tudást rejtő tekercsek, melyek a nekromanciával függnek össze. Ha szerencséje van, és nekromanták által lakott az a hely, akkor tényleg megszerezhet tőlük némi új tudást. Ha nem is öli meg őket – mivel az ilyen barmok, akik ezt csinálják, nem lehetnek azok –, akkor csak elveszi tőlük azt, ami használható, majd továbbáll, nem érdekelve, mi lesz a falu sorsával a továbbiakban.
Viszont, visszatérve a csapos történetéhez, furcsaság szempontjából ez a legkiemelkedőbb: egy barlang, ami elnyeli a behatolókat. Nem arról van szó, hogy eltévednek, és sosem találnak ki… Arról számolt be, hogy egy bányászcsapat bemerészkedett, egy darabig meneteltek a szilárd kövön, a biztos úton fáklyával megvilágítva mindent, oldalt itt-ott hegyes kiszögellésekkel találkoztak, föntről lecsöpögő, hideg vízzel. Egy átlagos barlangnak tűnt eleinte, és mi más is történhetett volna?
Természetesen az, hogy kiderült, egyáltalán nem egy közönséges járatban vannak, elvégre ahogy haladtak, egy idő után megakadtak. Egy darabig nem vették észre, de egyre nyálkásabb és puhább lett a talaj lábuk alatt, az oldalak kisimultak, majd hasonló állagot vettek fel, mint talpuk alatt a föld. Ha mindez nem lenne elég, a barlang sötétbarnás-barnás színe is megváltozott vöröses-rózsaszínes árnyalatra, mintha valamiféle óriási lény beleiben mászkáltak volna. Rendesen lehetett hallani a mélyből a bugyogást, a morajlást, ezzel még élénkebbé téve az emberek elborult, félelmekkel teli fantáziáját és iszonyodását. Szép mese, nem igaz?
Ahogy az egyik bányász még beljebb merészkedett, észrevette, hogy a járat hirtelen lejt, pontosítva… Ha tovább lépett volna, gyakorlatilag a semmibe való zuhanást vállalta volna. Előtte tátongott egy sötét, fekete lyuk, nagy valószínűséggel egy mélységes, szörnyűséges pokollal az alján…
Az egyik munkás odalépett, közel hozzá, még annak ellenére is, hogy undorodott az alatta lévő nyálkától, ami még a cipőjére is ráragadt. Mellette még tisztában volt azzal is, hogy esetleg megcsúszik, majd beleesik a mélységbe, de ez a tény valahogy nem foglalkoztatta – sokkal érdekfeszítőbb volt a semminek a felfedezése. A fáklyáját így a sötét folt felé tartotta, hogy legyen egy elképzelése, milyen mélységig vezet, és erre meg is találta a választ…
Megcsúszott. Pontosítva: valami megragadta a lábát, kirántotta alóla, pontosan a lyuk felé lendítve őt. Valami kis apró nyúlvány, ami kiemelkedett a földből, óvatosan rátapadva cipőjére és bokájára.
Éles kiáltással esett hasra, és mivel súlya nagyobb része a feketeségbe húzta, valamint a csúszós közeg sem kedvezett, így belezuhant a sötétségbe. Hiába futottak oda néhányan, hogy elkaphassák, majd kihúzhassák társukat, elkéstek vele. Ott álltak a szélén, tehetetlenül, hallgatva az egyre tompuló kiáltást. És mintha nem akart véget érni a járat… Mintha a végtelenségig zuhant volna. Nem visszhangzott fel odáig egyetlen puffanásra hasonlító hang sem, mely jelezte volna a föntieknek: van vége.
Nem volt. Állítólag.
Ami még ennél is borzasztóbb, hogy a szélén állók mindegyike sorban hullt az első után. Miért is? Történetesen azért, mert az egyikük oldalra fordította a fejét egy halk suttogásra, és mit látott? Egy kirajzolódó alakot. Először csak egy torz arcot a bőrszerű, puha falban, ami egyre jobban elvált onnan, és ahogy egyre jobban megformálódott a teste, úgy távolodott, úgy öltött ténylegesen alakot, de a bőrréteg még mindig kötötte.
A bányász ezt látva annyira megrémült, hogy ijedten elkezdett hátrálni, kiáltani alig mert. Elborzadt vonásaira kiült a rettegés, szemeiben is ez tükröződött. Az alak persze nem tántorodott meg ennyitől: követte a férfit, aki remegve kiáltott fel, a nyálkától fenékre esett, de a félelem annyira mozgatta, hogy azonnal felállt. Rohant a többiekhez, akik ugyanolyan döbbenettel figyelték a jelenetet, és a furcsa jelenségre reagálni sem tudtak, legalábbis egy-kettő… A maradék igyekezett odébb húzódni, de nem igazán volt hova: egyikük megpróbált oldalra kitérni, de az ember alakú szörnyeteg könnyedén ragadta meg a torkánál, hozzávágva aztán a falhoz. Ott nyomta szét a testrészt…
Hogy mi történt a továbbiakban, azt nem tudni. A furcsa bestiáról ejtett még el néhány információt: valószínűleg egy vézna férfi lehet, de nincsen se szeme, se szája, orra se ténylegesen, csak valamilyen kis dudor, ami jelzi, hogy ott lenne. Fülei szintén nincsenek, teljesen kopasz, valamint a falhoz van kötve a bőrrel. Hogy is volt a jellemzés erről? Mintha egy hatalmas lepedő lenne kiterítve valahova, biztosítva, és azon áthalad egy ember? Csak nyilván rugalmasabb, elvégre nyúlós-csúszós bőrről van szó. De a mozgása korlátozva van, viszont nagy valószínűséggel bárhol felbukkanhat, ahol ilyen undormány lepi a járatot.
A hallottak alapján az egyik bányász kijött, hogy elmesélje, miféle szörnyűség zajlott le a bányában. Állítólag pont a szörnyeteg háta mögött volt, és nem bírt megmaradni azon a helyen a gyilkosságot követően: fülét-farkát behúzva menekült el onnan, a faluba, azonnal szétkürtölve ezt a bizarr eseményt. Ami újabb furcsa csavarként szolgált, az nem más, minthogy ahogy a végére ért a történéseknek, elkezdett habzani a szája, és mintha ideggörcsökkel küzdött volna, egész testében remegett, aztán egy váratlan pillanatban teljesen megdermedt – kimúlt szerencsétlen. Mintha megmérgezték volna.
Ezt beszélik a rossz nyelvek. De vajon mennyi igazság van ebben? Talán semmi. Talán csak egy kitaláció az egész, ami iszonyatosan felkapottá vált, bár ez valószínűtlen.


Hát itt lenne, Eistanz közelében, a Schatteschilddel a láthatáron. El se hiszi, hogy komolyan eljött… Viszont a tudásvágy és némi kíváncsiság így is hajtotta, tehát nem volt más választása. Jó, igazából az új hatalom megszerzése a mozgatórugója… De az már csak részletkérdés. A hatalom nála úgyis megegyezik a tudással, elvégre mágus, mi mással kerülhetne előrébb?
Már látja a távolban az épületeket, melyek még össze- és egybemosódnak egymással és a környezettel és környező építményekkel. Érezve, hogy nemsokára megpihenhet egy kissé, Zabos nyakát megveregeti, aki komótosan, lustálkodva lépeget a település felé, míg Voile a magasban szárnyal, megtartva egy biztos távolságot, ahonnan még látja őket. A hátas természetesen érti a jelzést: hamarost megérkeznek arra a helyre, ahol végre kaphat friss vizet és élelmet, szerencsésebb napokon még akár almát vagy répát is. Vagy talán cukrot…? Nem számít, lényeg a friss víz és étek.
Meg is indul egy kissé, amelyet először Alicia meglepetten tapasztal, de utána halványan elmosolyodik. Érdekes egy hátas. És így belegondolva ilyen hosszú időre nem is nagyon volt mellette ló, akinek kiismerhette volna egy-két furcsa hóbortját, vagy megtudta volna, mit szeret és mi az, amit kevésbé. Furcsa érzés ismerni.
A pej hátast, ahol lehet, kiköti, elvégre barlangászathoz nem kifejezetten lesz szüksége rá, mindemellett Voilénak is másféle elfoglaltságot kell találnia arra az időre, míg benn kóborol, remélhetőleg túlélve az ottani akadályokat. Vagy inkább… Inkább csak jót nevetve azon, hogy mekkora balgaságokat képesek összehordani az emberek.
Mindenesetre Zabosnak gyorsan sikerül helyet találnia, meg is fizeti az ottani lovászfiút, hogy viselje gondját addig az állatnak, míg vissza nem tér. Már ha visszatér valaha.
Körbenéz, eleinte az égen keresve baglyát, aztán kutatva valamivel lejjebb, mivel nem találja a végtelen kékségen, és ahogy megpillantja egy közeli fa ágán, megemeli karját, észrevéve, Voile figyeli őt aranyló-barnás pillantásával. Tollas barátja a cselekedetre rögtön odasuhan hozzá, karmos ujjait rászorítja a nő karjára, aki elővesz egyik erszényéből egy kisebb húsdarabot.
- Valószínűleg egy ideig nem fogjuk látni egymást – suttogja társának. – Szóval majd vadássz magadnak, de ne szökj el, rendben? – Tisztában van vele, hogy úgysem tudja befolyásolni, mikor dönt úgy ez az idegesítő dög, hogy faképnél hagyja őt. Minél később, annál jobb… Nem akarja kényszerrel marasztalni, ugyanakkor kedveskedéssel sem akar elérni semmit, viszont nem tudja eldönteni, hogy ez színtiszta szövetségre épülő kapcsolat, vagy ebben már van némi bajtársiasság is. Kicsit talán reméli az utóbbit.
Az állat felborzolja tollazatát, az étel felé nyújtja a nyakát, mire a nő finom, kesernyés mosollyal adja oda neki.
- Jó étvágyat. – Még végigsimítana a bagoly fején, de az azonnal kikapja ujjai közül a vékony szelet húst, majd csőrében tartva emelkedik fel a magasba, hogy máshol fogyassza el étkét, gyakorlatilag faképnél hagyva gazdáját.
Rosszallón megrázza a fejét. Nem mintha elégedetlen lenne, számított erre a lépésre, de azért mégis… Ennyi idő után némi tiszteletet azért mutathatna. Bár… Ha Alexandernak sem mutatott, akkor mire számítson?
- Jól van. Induljunk, de előtte lássuk, mink van és mi kell – biccent egyet, halkan mondva saját magának a biztató szavakat, azzal elindul, hogy kivegyen magának a fogadóban egy szobát.


A megvetett ágyra kiterített köpenyére helyezi saját és a faluban összeszedett felszereléseit. Először is az ékszereit veszi sorra, és ugyan mind biztosan megvan, nem győzi ellenőrizni: Moonshift, Szentségtelen függő – bár egy ilyen helyen aligha lehet bármi is szent –, Death Dominance, Breathstealer, rubint gyűrű, a fogazat, valamint az ametiszt gyűrű és a Hamvasztó. Ha valóban élőholtak garázdálkodnak odabenn, akkor három ékszer nagyon is jól fog jönni, elmebefolyásolás esetén pedig ott lesz a rubintos kellék, elvégre még az is elképzelhető, hogy az az elátkozott hely pont ezt csinálja: megzavarja a benn tartózkodók eszét. Így még értelmet is nyerne a történet, a haláleset pedig könnyedén ráfogható valamilyen ellenségének a cselekedetére, esetleg óvintézkedésére.
Nem érdekes ez most, haladnia kell tovább. Gyorsan magára veszi az összeset, a nyakékeket fekete fölsője alá rejti, a karkötőket pedig ruhaujja alá, így csupán a gyűrűk maradnak láthatóak.
Fölsője alá nyúl, megérintve a felsőtestére csavart Szívmeleg vöröslő, finom anyagát, mely még mindig ugyanolyan fájdalmas élénkséggel rikít. Természetesen ezt sem hagyhatja hátra, elvégre a nap nem süt be oda, a bányába, nem melegít fel semmit a mélységben, és talán jól jön, ha valamivel jobban tűri a hideget.
Más tárgyak felé fordítja tekintetét: varázskönyve és botja, a kis gyógyital, valamint a szellemes palack – ezeket azonnal övére illeszti a bot kivételével. Néhány fáklya maradt már csak, eszközök a tűzcsiholáshoz, némi elégethető olaj, és ha valóban le kell majd másznia, akkor kötél is van nála, bár kérdés, mennyire lesz ereje egy feneketlen lyuk végéig ereszkedni. Mindenesetre tart azért magánál egyet, mint ahogy néhány vasdarabot is, amik majd tartani fogják a köteléket.
Talán ennyi. Körbenéz azért még egyszer, hátha talál mást, de a szobában nincs egyéb, ami fontos lehetne. Állatai biztonságban vannak. Legrosszabb esetben Voile elszökik, ha túl sokáig megváratja, Zabost pedig elviszi majd egy lovas, ha úgy akarja. Ha nem tér vissza, ez úgyis meglehetősen kis veszteség a számára úgyis.
… mintha számítana abban az esetben a veszteség…


A barlang szája felé sétál egy nagyobb, vállon átvethető, kopottas, ócska bőrből készült táskával, amiben a bónusz kellékek találhatók. Vállairól leomlik köpenye, csuklyája pedig ezúttal lehúzva lóg hátára – a Moonshift miatt tündeként nem igazán zavartatja magát. Ha meglátják, meglátják, eredeti faja úgyis rejtve marad addig, míg a Hold nem veti rá sugarát. Meg úgyis meleg van… Ennyire feketébe öltözve is csak ő közlekedhet nappal, még jobban felforrósodva tőle, legalább a csuklyától hadd szabaduljon meg, hogy fejét érje a néha-néha feltámadó finom szellő, kissé belekapva az illúziónak köszönhető sötétbarna hajába. De így is csurog róla a veríték...
Kissé nehézkesen teszi meg a lépéseket, mivel nem szokott hozzá túlzottan a hurcolkodáshoz – pláne nem azután, miután lova is lett –, és hiába vándor, nem abból állt eddig sem az utazása, hogy rengeteg felszereléssel járja a vidékeket. Minimalizálta mindig, csupán most, hogy van egy hátasa, úgy szokott rá valamivel több tárgy cipeltetéséhez. Amúgy teljesen elhanyagolható mennyiség volt nála mindig is. Talán mindössze… Váltó és egy szettnyi ruha, de nem több sosem.
Félúton hallja meg azt a furcsa morajt, amiről nem tudja megállapítani, micsoda: hangszer? A bennragadt lelkek különös sikolyai? Na meg vajon csak ő hallja? Vagy a közelben lévő falusiak is? Fene se tudja, így vet egy pillantást a rubintra, villog-e, van-e bármi, ami befolyásolja őt – legalább ilyen szempontból biztosra megy. Akármit jelezzen is, továbbmegy, mert ha már elindult, bármilyen nehéz is legyen, végigviszi. Többnyire ezen elv alapján él, de természetesen vannak olyan pillanatok, mikor fel kell adnia, és inkább a menekülést választania.
Ahogy felér, furcsán ismerős alakokat vél felfedezni az összegyűlt társaságban. Távolról még nem túl biztos a dolgában, így csak később, mikor a közelükbe sétált, akkor méri fel őket jobban: van egy lándzsás, páncélos nőalak, aki kissé kilóg a többiek könnyedebb felszereléseit látva, van itt még egy ezüsthajú, magas férfi is, aki vagy koraősz, vagy egy átkozott szerzet lehet, viszont egyikük sem tűnik ismerősnek. Továbbhaladva szemügyre veszi a többieket, és bár hátulról nehéz bárkiről is megállapítani, kicsoda-micsoda, egyiküknél mégis az az érzése, hogy találkoztak már korábban. Egy röpke ideig tervezi, hogy odalép hozzá, azonban a mellette álldogáló személy elbizonytalanítja, így nem közelíti meg, megpróbálkozva az üdvözléssel. Csak a másik páros az, akit ténylegesen felismer: Mina és Damien, akikkel ezelőtt már rengetegszer összefutott.
- Kiket látnak szemeim? – enged meg egy halvány mosolyt, odalépve a pároshoz, talán megzavarva a csevegésüket, és ha felé fordulnak, biccent egyet köszönésképpen. Nagyon úgy tűnik, hogy ők is ugyanazért jöttek, amiért ő: felfedezni a barlangot, később újabb feladatot tudva majd a hátuk mögött. Feltéve, ha túlélik. Az árvaházi eset sem volt épp egykutya.
A többiek felé fordul, és mit ne mondjon, szép kis társaság ez itt. Egyelőre fogalma sincs, miként fognak összedolgozni, mert így, első szemlélődésre mindenki annyira más, és bizonyára a célok is nagyban eltérnek egymástól, a személyiségek, a taktikák, az elképzelések… Nehéznek ígérkezik.
- Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem: a barlang miatt jöttek – beszél magabiztosan, vonásai hasonlóak, tekintetében pedig mintha némi gúnyt lehetne észrevenni.