[Magánküldetés] - Egyik kutya, másik eb...

Magánküldetés Amelia Tewelon részre, a Nebel der Stadt folytatása.

Miután elmenekültem a barakkok közeléből az alsóvárosban találom magam, a kereskedőnegyedben. Ez egy forgalmas városrész annyi emberrel, hogy olyan lenne benne keresni, akár tűt a szénakazalban.
Sejtem, hogy minél több időt töltök azonban a városban, annál nehezebb lesz kijutni, de azt sem kockáztathatom meg, hogy mindenféle információ nélkül nekivágjak a városkapunak. Persze igyekszem a lehető legeldugottabb fogadóban megszállni és nem nagyon mutogatni magam, aminek hála másnap nem kell a városőrséggel randevúznom, amikor meglátom a kiplakátolt körözési felhívást. Nagyszerű! Most már még nehezebb lesz kijutnom és nem is ringatom magam kétségekbe, hogy elég jók-e az itteni rendfenntartók ahhoz, hogy előbb-utóbb megtaláljanak. Arról már nem is beszélve, hogy valaki már előbb is ki akart nyírni. És mindennek több, mint valószínű az az átkozott láda volt az oka. Nem igazán a nevem bemocskolása aggaszt, hanem az, hogy hiába jutnék ki a városból, az aki a halálomat akarta, nem biztos, hogy nem nyúlna utánam.
~ A rohadt életbe! ~ káromkodom magamban.
Ki kell derítenem, miként mászhatok ki ebből a sz...szószból! Kell valakit találnom, aki eligazodik a város "feketébb" felében. Talán egy kikötői kocsma?
Szerencsére, aki a gyűrűn belül mozog, azt nem ellenőrzik csak úgy, így amíg nem akarok egy kapun áthaladni, addig aránylag észrevétlen maradhatok.
A gondolatból cselekvés lesz és mivel tapasztalatból tudom, hogy egyik város sem nagyon különbözik a másiktól, itt sem nehéz megtalálni azt a helyet, ahol azok szeretik meghúzni magukat, akik nem szeretnek a figyelem központjában lenni és a városi őrség érdeklődését is szívesen elkerülnék. Ez a városrész a kereskedőnegyeddel ellentétben, nem túl szívderítő látvány, de hát nem is a kilátásban gyönyörködni jöttem ide. Mivel nincs nagy helyi ismeretem, így találomra nyitok be az egyik ivóba, ahol se nagy tömeg, se nagy kihaltság nincs, ellenben mindenki eléggé meg szeretné őrizni az inkognitóját, ahogy látni lehet. Természetesen nem akarok ajtóstól rohanni a házba, de ha csak tapogatózom, akkor lehet, hogy hamarabb megtalálom a megfelelő informátort.
- Egy mézsört kérek. - telepszem le a pulthoz, aztán, amikor kiszolgálnak, egy kissé magasabb összeget teszek a pultra a kértnél. - Mit tehet az ember, ha egy kapuőr babáját hódította el és nem szeretne túl feltűnően távozni a városból? - nézek a pultosra kérdőn, épp csak annyira hangosan feltéve a kérdést, hogy ő is hallja.
~ Első naptól ide kellett volna járnom. ~ állapítom meg a sör ára hallatán, de ez csak úgy mellékesen villan át most a gondolataim között, hiszen a fontos kérdésemre várom a választ. Persze benne volt a pakliban, hogy egyszerűen nem vesznek rólam tudomást vagy talán kihajítanak, vagy még akár rosszabbra is fordulhat, de hát nem voltam az a nebáncsvirág, aki ne tudná megvédeni magát, különben nem ülnék itt. De a legjobb variáció jön be, és bár lehet, hogy a kocsmáros maga a Néma Levente, azonban az már biztató, hogy útmutatást nyújt. Mikor ujjával megkopogtatja a pult lapját és az egyik sarokasztal felé biccent, ahol egy másik tucatnyi vendéghez hasonló kámzsás alak ül és épp a reflexeit próbálja a késével, csak bólintottam felé és oda tolom a váltókat, majd a sörömmel a kezemben a figurához sétálok.
- A kocsmáros szerint, talán tudna segíteni egy rászorulónak. - állok meg az asztal másik felénél, de egyelőre nem vagyok tolakodóan kíváncsi, mit takar a kámzsa.
Úgy látom a "segítségem" még sem akarja annyira titokban tartania az arcát, mert a szemén kívül elég sok mindent láttatni enged, amikor felém fordul. Persze a félhomály nem sokat segít, de annyit igen, hogy bárhol felismerném. Az a vágás, ami a szemén keresztül fut és megvakította, valamint a nagy krumpli orr elég emlékezetes. Nem húzom el a szám a koszos fizimiska láttán, én sem lehetek most szebb állapotban.
- Ez két dologtól függ. - int nekem, hogy foglaljak mellette helyet - Hogy mire van szükséged, és hogy mitől tudsz megválni.
Bólintok a helykínálására, de azért úgy ülök le, hogy könnyen fel tudjak pattanni és a kardomhoz férni, ha mégis szükségessé válna.
- Hát, ha meg tudunk egyezni akkor több mindenre "lenne szükségem". - teszem le a sörömet az asztalra és szemem az arcára tapad. - Elsősorban információkra. Pl. hogyha valami oknál fogva nem tudnám használni a kapukat, akkor van-e mód ezt kiküszöbölni, de még lenne más is. És van pár váltóm, amit nélkülözni tudnék vagy esetleg olyan info, ami másnak is hasznos lehet........
A férfi kis ideig gondolkodik.
- Az ilyenek még a könnyebb esetek. Menj le a kanálishoz a negyed szélére és keresd Grünbaumot a hajók közt. Ő majd kisegít.
- Ennyi? - emelem meg a szemöldököm.
Őszintén szólva nem hittem neki. Ha ennyire egyszerű lenne, akkor a városőrség agyatlan zombikból kellene, hogy álljon és nem olyan rég még én is oda tartoztam, így tudtam, hogy ez nem így van és akkor még a Héjákról nem is beszéltem. - És hová segít? A városi tömlöcbe? Kösz, abból elég volt. - rázom meg a fejem, főleg, hogy még pénzt sem kér ezért az infóért. - És ha valami csempész áruról lenne szó, akkor kit ajánlanál? – váltok én is tegezésre, ha már ő nem csinált ebből gondot.
- Én csak ötleteket sorolok.... - hőköl hátra a fazon, mintha neki támadtam volna, - Tőlem aztán a bárónő udvari bolondját is megkeresheted. Csempész...az attól függ. A csatornáknál biztos találsz majd valakit, az nem ennyire vészes dolog.
- Szóval minden út a csatornákhoz vezet. - vonom meg a vállam, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire nyápic a figura. Na nem mintha ettől jobban bíztam volna benne. - Oké, és mennyit kérsz, hogy a megfelelő csatornához és a megfelelő emberhez vezess? - kérdezem kortyolva a sörömből.
- Ha kérnék, azt azelőtt kértem volna, hogy elmondom... - köhög egy nagyot, ahogy próbál nevetni - szerencsére más fizet meg.
Na, erre megint csak megemelkedik a szemöldököm a homlokom közepére, mert az elején úgy indított, hogy biztos voltam benne, hogy a lehető legtöbb pénzt akarja kicsikarni a szavaiért. - És minek köszönhetem, hogy ingyen nyújtottad a.....szolgáltatásodat, vagy miért fizetne ezért valaki más? - hajolok közelebb, hogy most a szemébe tudjak nézni.
- Ha tudnád hány hozzád hasonló létezik... - morogja egykedvűen.
- Oké! Jól van! Mondjuk, hogy te egy ilyen jótét lélek vagy. - adom be a derekam egyelőre. - Megmutatod akkor, hogy merre menjek?
A férfi feláll, majd elindul kifelé.
- Kövess.
Ha előbbre akarok jutni a dolgomban, kockázatot kell vállalnom. Már így is elég nagy bajban vagyok és legalább esélyem van, hogy valamivel többet fogok megtudni, így követem a fickót, még úgy is, hogy nem sok bizalmam van benne.
Az úgynevezett kanális egy mesterségesen ásott apró meder, mely a folyóba vezet. Lényegében ide ürítette a város lakója a szemetét, illetve néhány kisebb hajó, melyek elfértek itt szállították a portékájukat, hogy a kereskedőnegyed ne legyen túlzsúfolva a szekerekkel. Egy hajó is horgonyzik ott, ahol végül kilyukadunk, rajta pár emberrel, akik éppen...nem csinálnak semmit. A velem lévő csuklyás int nekik kettőt, mire az egyikük beszalad, s kisvártatva egy társukkal érkezik vissza.
Természetesen végig a fegyvereim közelében van a kezem
A csatornánál nem is gondolok bele, mi minden úszkál benne. Minden bizonnyal a városban nem kívánatos személyek is itt leltek örök nyugalmat. Ettől nem nyugodtam meg.
- Jól hallottam, valaki engem keres? - érdeklődik a férfi, hasonló ruházatban ékeskedve, mint a többiek.
Most már nyíltan markolom a kardomat.
- Nem tudom, de ő - intetek a sebhelyesre, - ezt állítja. Csak meg szeretném tudni, hogy ha valaki nem a kapun akarna kijutni, vagy kijuttatni valamit, akkor ez megoldható-e?
Mindeközben igyekszem elég távolságot tartani, hogy ne érjen meglepetés.
A férfi nyugodtan leül egy kis székre és egy pipát vesz elő, megtömi és meggyújtja. Nem sieti el a választ.
- A hajókkal megoldható. Van pár bárkánk, amiket kérdés nélkül átengednek a folyami kapun. Hely is van rajtuk bőven. A kérdés csak az, mennyire sürgős? - néz rám szúrós szemekkel.
Nyugtalan vagyok az igaz, de ennél a pillantásnál azért több kell, hogy megijedjek.
- Még van pár elintézendő dolgom és lehet, hogy valamikor közben vagy utána sürgős lesz. - válaszolom a lazán pipára gyújtó hajósnak. - De lenne még egy kérdésem. Ha nem ki, hanem be akarna juttatni valamit, ami .....hmm......értékes, akkor kihez fordulna a városban? Próba-szerencse, ha már eddig ennyire készségesek voltak.....
A férfi szív egy nagyot a pipájába, aztán elmosolyodik. Összekulcsolja a kezeit.
- Egy nekem is lenne. Melyik városrészen szolgáltál?
Elég egyértelmű adja a tudtomra, hogy tudnak a körözésemről
- A választól függően...azt hiszem remekül szót tudnánk érteni. – teszi hozzá sokat sejtetően.
~ Hát a könnyű dologról ennyit! ~
Bár láthatóan nem zaklatja fel őket az, hogy tudják ki vagyok és miért akarok megpattanni, de hát mit is képzeltem: ők itt a város alvilágához tartoznak, nem valószínű, hogy a szívükre vennék az ilyesmit.
- Rendben, akkor ezt tisztáztuk. - vonom meg a vállam. - A külső falakon szolgáltam, de belebotlottam valamibe és nagyon úgy néz ki, hogy ezzel nyakig merültem a szarba. És aki megpróbál még mélyebbre nyomni, elég jó magasan van ahhoz, hogy ne piszkolja be a kezét.
- Kiváló. Akkor azt hiszem, ugyanazt az ember akarjuk. – tapsol a férfi - Van nekem ugyanis egy riválison, aki...nos jobb volna, ha alulról szagolná az ibolyát. De nincs egy emberem se, aki ismerné a járást a barakkokban. Íme az ajánlatom. Kiviszünk innen, ha megteszel egy apró szívességet. - nyalja meg a száját.
Valahogy miért éreztem én, hogy ezt fogja mondani?
És még szerencsésnek is mondhatom magam, mert így is, úgy is bele kellene másznom a kulimászba és így legalább a menekülésem biztosított. Persze csak akkor, ha Grünbaum, mert minden bizonnyal épp vele tárgyalok, állja a szavát és nem csak fel akar használni egy kívülállót, hogy kikaparja neki a gesztenyét, neki meg tiszta maradjon a keze.
Lemondóan sóhajtok.
- És mi az az „apró” szívesség? És ki a rivális?

Valamiért nem volt nehéz észrevenni, hogy az a vetélytárs tényleg a bögyükben van, mert amikor - némi kényszer hatására - belemegyek az alkuba, zajos sikert aratok. A fickó ezek után folytatja.
- Íme az ajánlatom: van a városőrök közt egy tiszt, aki a falak alatt szolgál, azon a részen, ahol te. El kell jutnunk egy hajóval a fal alá, bemenni oda, megölni, majd észrevétlenül kijutni onnan. Ehhez pedig kell valaki, aki ismeri a járást odabent, és biztosan nem árul majd el. Vagyis... - vesz egy nagy levegőt - olyasvalaki, aki maga is szívesen ontaná a vérüket.
Végig hallgatva, hogy mi a terv nem mondom, hogy a végeredmény nem tetszett, főleg, ha valami csoda folytán pont az a tiszt lenne a gyilkosság áldozata, aki nekem is keresztbe tett, bár nem hiszem, hogy ekkora mákom lenne. Azonban az odahajózunk, bemegyünk, elvágunk egy torkot, kijövünk, túl ....hmm...egyszerűnek tűnt.
- Szóval én csak azért kellenék, hogy a barakkoknál elnavigáljalak benneteket? A többi a ti dolgotok? De tudod, hogy nem mutatkozhatom odabenn, mert azonnal letartóztatnának, akkor, hogy gondolod?
- Oszt engem is, mégse nyafogok... - mondta a férfi, majd mint aki jól végezte dolgát, lement a kabinjába.
~ Nyafog az édes anyukád! ~ átkoztam el magamban, de azért volt annyi eszem, hogy most visszafogjam maga, mert nem akartam elszalasztani a lehetőséget egyrészt, hogy visszajussak a táborba és megkeressem a tisztet - már ha nem azt keresi a hajós is- másrészt utána hamar el kell tűnnöm és mást nem nagyon ismerek.
A társai közül az egyik valamivel beszédesebb volt a többieknél, mert odajön hozzám, hogy felvilágosítson.
- Elég elvont ember a mi Jürge-bácsink. Régi motoros és gyakran gondolja, hogy amit ő evidensnek vesz, azt mindenki más is. Természetesen éjszaka fogunk odamenni. Ha jól megy minden, meg sem fogják tudni, hogy ott jártunk.
- Azért, ha nem akarjuk otthagyni a fogunkat, nem árt, ha egyértelműbb. Azok a fiúk odabenn, nem hülyék. - morgom oda a barátságosabb fickónak, aki kissé műveltebbnek tűnik a többi zsiványhoz képest. - És mikorra tervezitek a kis akciótokat?
- Ma este, ha minden jól alakul. Az ilyet érdemes azelőtt megcsinálni, hogy híre megy. - rántja elő a tőrét.
Az amit mond egészen jó lenne, mert tényleg jobb az ilyet nem sokáig halogatni, mert ez pont az a város, ahol a falnak is füle van, csak ahogy mondja.........
És mintha csak valami varázsszó lett volna, azonnal mindenki elhallgat és megtorpan, abbahagyja, amit csinál. Mindenki meredten figyel a másikra. Mígnem aztán egy férfi besokall, s hátat fordítva elkezd menekülni az egyik utca felé.
- Ó mibe csöppentem én? - csapok a homlokomra, miközben a fejem rázom.
Valószínűleg kifogtam a város legostobább bűnbandáját, akik csak azért vannak még szabadon, mert a városi besúgóknak és rendfenntartóknak kell valami szórakozás is. Viszont arra számíthatok, hogy velem nem lennének ilyen elnézők, szóval az a menekülő alak nem biztos, hogy jó, ha kijut erről a helyről:
- Várnál egy pillanatot. - tolom arrébb a tőrét fennen lóbálót és előkapva a chakramom a menekülő után hajítom. Nem a kedvencem ok nélkül gyilkolni, de a saját nyakam megér ennyit.
Úgy néz ki azonban, hogy ez nem az én napom, annak ellenére sem, hogy a dobás jobban nem is sikerülhetett volna, a fickó a fegyveremmel a hátában elterül, remélhetőleg holtan, de a többi bámészkodó erre vészemet kap és ........
- Hogy hívhattok egy olyan találkozóra, ahol körül vagytok véve ellenséggel? - hördülök fel a fegyvert rántó riválisok láttán.
Azt hiszem mégis csak el kéne gondolkoznom ezek után, hogy nem járok-e jobban, ha most megyek a fenébe és hagyom, hogy ezek meg elvágják egymás torkát. De egyelőre nem hiszem, hogy most a halott cimborái hagynának elmenni. Dühösen kardot húzok.
- Ez is a terv része? Vagy van valami jobb? - vetem oda a tőrösnek.
Végül azonban még sem látszik elfajulni a dolog, vagy inukba szállt a bátorság, vagy....... A megmozduló köpenyes azonnal magára vonja mindenki figyelmét, így eleve ostoba ötlet volt tőle, hogy megpróbált elfutni. Nem is jut messzire.
- Ne mozduljatok, vagy megölöm!
A késes kezében fickándozó a haleffal a nyakán megmerevedik, amit nem csodálok, én se ugrálnék a helyében, ha a társaimat akartam volna elárulni, azonban a kerekedő szemek és az elhangzó szavak igazán kíváncsivá tesznek.
- Ő...nem a mienk... - mondja egyik hajós.
- Te? - horgad fel bennem a döbbenet és a düh. amikor felismerem, hogy ő az egyik katona, aki ott volt a tiszttel a letartóztatásomnál. - Mit keresel itt? Utánam kémkedsz? - lépek közelebb és már az én kezemben is kés van.
A történtek után, ha kell kivágom belőle az információt, ha már így a kezemre akadt.
Mindenki értetlenül figyeli a másikat.
- De...ha nem veletek van...és nem velünk...akkor kivel...?
Hát én sem nézhetek értelmesebben egyikről a másikra, ahogy a társaság jó része sem.
- Mi az ördög folyik itt? - szisszenek fel és fenyegetően lépek az álruhás katona felé, hogy megoldjam a nyelvét, mert nem látom, hogy közlékeny akarna lenni.
Ám még csak meg sem karcolhatom, amikor a körülöttünk lévő házak rejtekéből, ablakokból fegyveresek bújnak elő és azonnal felénk támadnak. Azonban egyelőre nem látok egyenruhát, bár nincsenek kétségeim, hogy ezek hová tartoznak, hogy nem másik banda, abban majdnem biztos vagyok. Egy íj szinte azonnal leszedi az árulót szorongató késest, amit egy pillanat erejéig sajnálok, mert ő volt talán a legértelmesebb itt.
A katona természetesen azonnal a társai felé veti magát. Nem hagyhatom elmenni!
Ő talán tudja, hogy ki akar engem holtan és miért. Utána rohanok és megpróbálom elkapni még mielőtt elszökik.
De észrevesz és megfordul, majd fegyverével, egy egykezes csatabárddal suhint egy nagyon vízszintesen, kb derékmagasságban az irányomba.
Olyan hirtelen torpanok meg, mint aki gyökeret eresztette és ez a szerencsém, mert ha nem húzom be a hasam, kissé hátrahajolva, akkor keresztbe szel a nyomorultja.
Ahogy elsuhan a testem előtt a fejszéje, azonban én jövök, hiszen egy pillanatra teljesen védtelenül áll előttem. Előre szúrok a kardommal a hasa felé, de nem érzem jónak a döfést, mert én sem állok teljesen biztosan a lábamon a helyváltoztatás miatt. Nem akarok halálos sebet ejteni rajta, mert beszélnie kell még a mocsoknak.
A leszúrt férfi nagyot nyögve térdre zuhan, Ám nincs sok időm gondolkodni, mert egy másik alak támad nekem oldalról, ezúttal egy...léccel, amibe három szög volt állítva, aki nagyot csap bal felől a fejem irányába.
- Mi a fene! - kapom félre a fejem a felém zúgó ütés elől, amikor a katona nyögve a földre dől.
Épp, hogy ki tudom rántani a hasából a kardomat, hogy aztán a következő támadó felé fordulhassak.
- Mióta szabványosítottak a katonaságnál ilyen fegyvert? - kérdezem tőle, ahogy a torka felé vágok, figyelve a lécre, mert bár komolytalannak tűnik, azért könnyen halálos lehet, vagy megnyomoríthat.
Szitkokat morzsolok el a fogaim között, amikor a léc éppen csak elkerüli az államat és a szúrásokból ítélve, elég szálkás volt ahhoz, hogy párat a bőrömben hagyjon. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a fickónak köze nincs a fegyveres harchoz, csak egy lelkes amatőr, ezért egyben ez is volt az utolsó mozdulata az életben.
- A hajóra!
A hang, ami megüti a fülem, túlordítja a vérgőzös küzdelmet, amiben már senki nem nézi ki az ellenfele. Az idegenvezetőm az és talán van abban valami, amit mond. Körbenézve ugyanis újabb két férfi gondolja azt, hogy megfelelő áldozatuk lennék, egy köpenyes alakot, kezében egy rozsdás tőrrel, valamint egy újabb koszos csatornalakót, egy furkósbottal a kezében, viszont én meg nem akarom itt hagyni a katonát, aki elmondhatná, amit akarok.
- Tápászkodj! - ragadom meg a grabancát és erőlködve igyekszem a hajó felé rángatni.
A két fickó még elég messze van, talán sikerül előttük a hajóra érnem.
Fogcsikorgatva vonszolom, rángatom magam után, mert nem akarok már tudatlanságban maradni. Az életem csak úgy lehet valamennyire biztonságban, ha kiderítem mi van a háttérben és ezt a javamra tudom fordítani. Azonban a makacsságom most nem előny, mert így a két támadom csak utolér.
Elsőnek a furkósbotos alak lép oda hozzám egy nagy ütéssel, a fejemet célozva, nagyjából egy másodpercre rá a másik alak próbál meg hasba szúrni.
Félrelököm a foglyomat és gyorsan oldalra lépek a furkós elől, szándékosan arra az oldalra, amely takar a haverja elől. Alulról szúrok felfelé, a botot tartó keze alá, majd egy fél fordulatot perdülve a másik kést szorító kezére csapok felülről, ha nem húzza vissza, akkor le is vágom azt.
- Szálljatok már le rólam! - lihegem.
A botos fickót sikerül leszúrnom, viszont a kardom a levegőt vágva suhan el a kést markoló kéz előtt, amire kissé előre kell lépnem, hogy megtartsam az egyensúlyomat, ami miatt nagyon is érzem, hogy az a felemelt láb túl közel fog járni, ha nem teszek valamit villámgyorsan. Kihasználva hát a lendületemet, fejjel előre vetem magam, hogy karomat kinyújtva felnyársaljam. Így talán a lába elsuhan a fejem felett.
Érzem, ahogy a kardom testbe hatol, viszont vele párhuzamosan az ő lába is oldalba kap, nekivágódva a bordáimnak.
- Agrrrrr! - gurulok oldalt a rúgástól és a bordáim tiltakozva nyilallnak, amitől könny szökök a szemembe. Biztos vagyok benne, hogy legalább kettő eltört vagy megrepedt, de nem sajnálhatom itt magam, mert nem hiszem, hogy ezek voltak az utolsók, akik ki akartak nyírni.
De legalább a fickó összeesik és nem mozdul többet.
Megint megragadom a nyögdécselő katonát és most már fel tudom rángatni a hajóra, ami a kocsmában megismert fickó parancsára neki is veselkedik, hogy elhúzzon innen.
- Húzzátok, naplopók! – ordítja.
- Ki a bánat vagy te? - zihálom a palánknak támaszkodva, mert e látottak alapján enyhén kétlem, hogy az az ostoba fajankó, aminek ki akarta adni magát.
Viszont a zsoldosok valamiért nagyon nem akarják feladni és páran még a hajóra is felkapaszkodnak. Anonymus barátom nem habozik bevetni magát az egyik ellen, én meg a másik kettőt igyekszem lerugdosni a járművünkről.
A hajó végre tiszta lesz és a furcsa, rejtélyes idegenvezetőm látható gyakorlottsággal irányítja a hajót és a legénységet egy olyan helyre, ahol elég nagy biztonsággal el lehet rejteni a bárkát. Szűk a hely, mindenfelé, ahová csak elnézek, házak ablak nélküli oldalai, a parton pedig hatalmas fűzfák, bokrok és egyéb növények, melyekkel az egész hajót el lehet takarni.
- Itt elleszünk egy darabig... – morogja a helyzet kinevezte vezetőnk.
- Ezek szerint lőttek a tervnek. - mondom és a foglyom felé megyek. - Most már az egész város tudja mire készültünk. - teszem hozzá. - Viszont én pár kérdésemre talán választ kapok most. - nézek a sebesült katonára. - Mivel te nem vagy bőbeszédű. - kapom vissza a pillantásom Anonymusra. Mielőtt azonban feltehetném a kérdéseimet, megjelenik az első alak, akivel a hajón beszéltem.
- Megérkeztünk már? - néz körbe flegmán.
- Csak nem végigaludta az előadást? - kérdezem bosszúsan. - Talán megzavarta a csend?
Szerencsétlen katona viszont mint kiderül, közben elvérzett...legalábbis nagyon úgy tűnik, mert nem akart semmire se reagálni. De azért ledobják a sarokba, hátha magához tér majd később.
Nem akarom tudomásul venni, hogy a nagy nehezen idáig eljuttatott katona, most egy darab mozdulatlan rongyként hever a fedélzeten, mert akkor kicsit kiakadnék, de legalább a kirohanásom megoldja a nyelvét Anonymus barátomnak, bár természetesen úgy lódít, ahogy a nagykönyvben meg van írva:
- Én csak egy becsületes munkaközvetítő ügynök vagyok. – mondja, kezeit széttárva.
Jürgen viszont úgy látszik meg sem hallja, amit mondtam és kezdem azt gondolni, hogy nem csak a fejével, hanem a fülével is baj van:
- Ha befejeztétek a sminkelést, akkor talán kezdhetünk is készülődni. Dolgunk van.
- De a lánynak igaza van. Hacsak egy katona is kimenekül onnan, a tervünknek lőttek.
A kedves munkaközvetítő barátom azonban most mellém áll, aminek hamar meg lesz a következménye és a szerencsétlennek Jürgen ökle után a fedélzet deszkája adja a másikat.
- Öreg vagyok nem süket. - lép hátra egyet, majd dörzsöli össze a tenyerét - Ellenük fogjuk ezt fordítani...
- Azta! Az biztos, hogy nem süket! - mondom ki hangosan is, ami a gondolataimban van, de aztán a kezem a kardomra téve, gyanakvóan nézek a hajósra. - Ezek szerint hallotta, amit mondtam még sem nálam próbálkozott? És türelmetlenül várom a tervét, hogyan akarja mégis megcsinálni? – firtatom jegesen.

Azt hiszem, hogy az a kevés hajósélet, amit eddig magaménak tudhattam is bőven elég volt.
Olyan lassan telik a nap, szinte érzem, ahogy unalmában percenként ver egyet a szívem. Bár ezzel egyedül vagyok, rajtam kívül nem igazán aggódik senki ahhoz képest, hogy egyértelműen várni fognak ránk.
Megfogadtam, hogy ezentúl csak lovon vagy gyalog fogok közlekedni ezek után és vízen ringó alkotmánynak a közelébe sem megyek. Sosem kedveltem a semmit tevést és most, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy csapdába fogunk sétálni, szinte viszket a bőröm tőle. Mivel a Jürge nem töri magát a haditerv ismertetésével csak a kiteregetett térképét bújja, én elfoglalom magam, szófukar foglyommal, aki szerencsétlenségére még sem vérzett el és csak állandóan azt ismételgeti, hogyan fognak lemészárolni minket.
- Jó, jó....rendben van, le fognak mészárolni minket, elhiszem neked. - sóhajtom a már sokadszorra elskandált véres jövőnk felvázolására. - De, ha úgy is meghalunk, legalább segíts, hogy ne tudatlanul halljak meg. Ki akar holtan ennyire? És miért?
A férfi továbbra is állhatatosan kitart, mintha valami ostoba fogadalmat tett volna.
- Mintha nem tudnád - köp elém a földre egy véreset - Egy szót sem mondok dezertőröknek.
A kocsmában ücsörgő köpenyes, kétes előéletű alak, jelenlegi társam a fickó faggatásában is így gondolja, mert kezd elfogyni a türelme.
- És ha netán téged dobnánk oda elsőnek közéjük?
- Háh! Amúgy is megölnétek, ti mocskos alávaló áruló férgek. Mit számít az, mikor történik meg!
Komoran bámulom a fickót, de amit Anonymus fenyegetésére mond, ad némi reményt, hogy meg lehet törni.
- Nem foglak megölni. Ha segítesz és elárulod, hogy mit tudsz erről az egészről, akkor kicsit később, egy kis hajókázás után, hogy ne rohanhass az ellenségeinkhez, elengedlek. - kap egy ígéretet tőlem.
Egy kis ideig elgondolkodik, de társam türelme fogytán és megelégeli a várakozást.
- Na jó, hozom a fejszét.
Szerencsétlen fogoly úgy elsápad, hogy megszólalni is alig bír.
- Jó...jó...segítek!
Legszívesebben megveregetném a kocsmai ismerősöm vállát, aki nem kicsit előre lendíti az ügyet, bár szerintem az én ajánlatom az, ami megalapozta a sebesült katona döntését. Biccentek a belevaló fickónak és érdeklődve nézek a fogolyra.
- Akkor hallgatlak. Ne fogd vissza magad, de jó ha sietsz, a barátomnak igen kevés a türelme, mint tapasztaltad. - igazából én ülök tűkön.
- Nem hallottam semmi, csak azt, hogy dezertőröket köröznek a városban... - vágja rá reflexből.
- Na jó! Hozd az a fejszét! – sóhajtok reménytelen sóhajjal és megrázom a fejem. - Ezzel nem oltottad a kíváncsiságomat.
Szerencsétlen férfi megpróbál talpra állni de úgy le van sérülve, hogy mozdulni sem tud.
- Ne! Ne! Tényleg nem hallottam semmit. Nem is értem, egyáltalán mit kerestél a kanális mellett.
- Na, ebből elég! - lököm vissza, nem túl gyengéden, bár láthatóan amúgy sem tudna sokat mozogni. - Nem fogom visszatartani a barátaimat, ha veled akarják megetetni a halakat, ha nem beszélsz végre érthetően. Ha nem tudtátok, hogy ott vagyok, akkor miért támadtatok meg minket? És az véletlen volt, hogy te is itt rejtőztél? - rázom meg a fejem, hogy lássa egy hangyányit sem hiszek neki. - Ez az utolsó esélyed. - állok fel mellőle, készen arra, hogy ott hagyjam.
A férfi ekkor úgy vélem megtörik és lehajtja a fejét.
- Igazából téged követve jutottunk el odáig. Amikor megszöktél, egy ember utánad ment, ő riasztott minket. Nyakon akartuk csípni a csempészeket, akik ott tanyáznak, azt gondoltuk, hogy összeszűrted velük a levet...és nem tévedtünk! - teszi hozzá dacosan.
- Na, persze! - horkantam fel a nevetséges vádak hallatán, de nem volt elképzelhetetlen, hogy a katonákat ugyan úgy megtévesszék, mint az egyszerű embereket. De kik? Ez volt a nap kérdése. - Mondjuk, hogy elhiszem azt, amit mondasz. Már csak az a kérdés, hogy ki? Ki gondolta azt, hogy én egyáltalán ismerek itt csempészeket? Ki vádolt meg ezzel? - ragadom nyakon dühösen, mert nem elég, hogy buktam a zsoldomat, amit pedig megszolgáltam, még a nyakam is hurokba került valaki intrikája miatt.
- Robert Heagel tizedes gyűjtötte össze az embereket a rajtaütéshez. Mindannyian önkéntesek voltunk.
Na végre valami! Egy név, amin elindulhatok! Ha ez a szerencsétlen fanatikus nem is tud túl sokat, talán a tizedes több információval szolgálhat.
És a tizedes neve valahogy ismerősen is cseng, de biztos vagyok benne, hogy nem azon a részen szolgált, ahol én.
- Mit ígértek nektek, hogy ennyire buzgók lettetek és miért voltatok álruhában és nem egyenruhában? - lendülünk bele a beszélgetésbe. - És még azt is elárulhatnád, merre szeret szórakozni a te tizedesed?
- Ne merészelj lebecsülni mindkét... - morogja - nem vagyunk olyan ostobák, hogy az egyenruhánkban menjünk a nyomortanyába. Ami a tizedest illeti...a folyó másik oldalán lévő falat felügyelte. Ha minden igaz, régi ismerősök a századossal, akit elárultál.
Most már nagyon elegem van az ostoba vádjaikból és bár nem ez a nyomorult tehet róla, de mégis részese az eseményeknek, így rajta töltöm ki a mérgem és indulatosan képen törlöm.
- Nem árultam el senkit! - kiáltom a képébe. - Megvádoltak és engem árultak el! Semmit nem tudtak felhozni ellenem és minden bizonyíték nélkül kivégeztek volna, te mit csináltál volna? Mentél volna a vágóhídra, mint egy birka? - lököm el, aztán még mindig dühösen a még mindig a papírjai fölé hajló Jürge felé fordulok. - Mi lesz már? Bemegyünk végre? Ha mást tervezel, lehet nekem lesz egy kis dolgom.
Az öreg ezzel szemben olyan, mint aki éppen a délutáni pihenéséhez készülődik.
- Türelem, mindkét estére várnak. Akkorra beszéltük meg. Ne okozzunk csalódást. Megvádolni mi? Mit látott magácska, hogy így elrúgta a pöttyöst nekik?
- Nem tudom! - lépek a férfi felé alig visszafojtott indulattal, mert már majdnem mozdul a kezem, hogy megfojtsam, de – bár nehezen - visszafogom magam,
- Ez a legnagyobb baj, hogy nem tudom! Egy őrszolgálatom alatt, láttam, hogy egy láda tűnik el a fal alatt és találtam egy raktárt és pár alakot, akik egy ládát rejtegettek. Nem nagyon akarták, hogy meglássam őket, de sikerült lelépnem, de azóta pokollá vált az életem és egyre biztosabb vagyok benne, hogy ehhez annak az átkozott ládának van köze. – rúgok bele tehetetlenségembe a hajó palánkjába, de csak a lábam ujja fájdul meg. - Ha csempészáru is volt, miért lehetett olyan fontos, hogy ezért halálos vesszőfutásra ítélt valaki?
Lehet, nem kellene elmondanom neki, de már elég dühös vagyok, hogy ezt ne gondoljam át és már olyan mindegy is, hiszen valaki az életemre vadászik.
- Hát ez kellemetlen... - válaszol Jürge fapofával, azzal visszafordul a térképhez és újból szótlanságba temetkezik.
Az újabb várakozással teli időt már nehezen viselem, de legalább a mérgem egy részét kiadtam.
Nem sokkal ez után újabb emberek tűnnek fel a part irányából, s ugranak rá egymás után a hajóra.
- Késtetek fiúk... - mondja Jürge, feléjük sem nézve.
- Sokáig tartott a bunyó, meg aztán nem akartuk, hogy más is idetaláljon.
- Remek, akkor a legénység megvan. - nyugtázza a kocsmás alak.
Jürge eközben befejezi a térkép bizergálását és felénk fordul.
- Sötétedés után indulunk el. A fal felől, két irányból fogunk betörni. A hajón maradottak kiugranak, elterelik a többiek figyelmét, mialatt a megmaradt emberek szépen beosonnak, elvégzik a munkát. A fal másik végénél fogunk találkozni. Kérdés van?
Jééé ….még terve is van!
- Oké és hová akartok eljutni, ha már bent vagyunk? - elvégre ezért kellek én, ha minden igaz. - És, ha te is velünk jössz, - fordulok a kocsmai barátom felé, - akkor mondj egy nevet, vagy maradsz nekem Anonymus. - valami mosolyféle is megjelenik a szám szélén. Valahogy kedvelem a fickót, nem egy beszari alak, akármit is sugárzott magáról ott a kocsmában.
- A férfi, akit keresünk nem más, mint Alber von Dornburg, egy altiszt a falnak azon részéről, ahonnan te származol.
- Szóval tiszt.
Természetesen azonnal tudom, hogy hol van a barakkjuk, hiszen még jártam is ott, tehát még a belső elrendezést is ismerem.
- Nem gond, tudom hol van, de nem lesz könnyű oda jutni, majdnem a tábor közepén van. Remélem jók vagytok a lopakodásban. - biccentek a frissen elnevezett Anonymus felé, akinek láthatóan tetszik a ráaggatott név.
- Gyerekjáték az egész. - mondja egy tünde pasas. - Csináltuk már elégszer.
- Ja, a múlt héten is kétszer. - vágja rá egy másik.
Jürge mérgesen néz a hazudozó verőlegényére.
- Hagyd rá. Költő akart lenni, ezért mindenre rímekben próbál válaszolni.
Hidegen elmosolyodom a felelőtlen szavakra.
- Mindenesetre ne felejtsétek el, hogy én szóltam. Én odavezetlek benneteket, ti csináltok, amit akartok, én is csinálom az én dolgom, aztán kivisztek. És kétlem, hogy hosszú életű költő leszel barátom, ha alábecsülöd az őröket. Ám, én kész vagyok. – jelentem ki Jürge-nek címezve.
- Akkor most várunk... – mondja erre.
És tényleg vártunk, egészen, míg ránk nem sötétedik, ahogy Jürge mondta.
Már sokszor kellett megbújva várni egy-egy megbízatásom alkalmával, de ennyire nem volt még nehéz, nagyon viszketett már a tenyerem.

Mivel én nem vagyok hajós, így nagyon segíteni sem tudok, őszintén szólva azt sem tudom, mit csinálnak, így aztán a fegyvereimet ellenőrzöm, élezem, ezzel és láblógatással foglalom el magam az esti indulásig.
Ahogy csendesen csordogálunk nem nehéz kivennem, hogy a fal azon részénél járunk, ahol én is szolgáltam, de nem tudtam mire vélni, hogy miért pont ezt a részt nézte ki magának szófukar vezetőnk, ahol minden bizonnyal hamar fel fognak figyelni ránk. De hát majd meglátjuk mi lesz.
- Pakoljatok ki. Indulunk. - adja ki a parancsot Jürge bá.
A matrózok oldalra fordítják a hajót, mindenki fegyvert ragad, majd felkészül a kikötésre. Jürge, a kocsmai alak, és még egy ember pedig elindulnak a hajó másik oldalára.
- Te is gyere. - utasít az öreg engem is, ahogy elindulnék a többiek után, ahogy elhangzik a felszólítás a hajó elhagyására, de úgy látszik négyünknek más dolgot tervezett nem túl szószátyár vezetőnk.
A hajó másik oldalán egy nagy rakás ládát pillantok meg. Éppen elég nagyok, hogy egy ember kényelmesen elférjen bennük.
- Azt mondod egy ilyen fel tud szívódni a fal alatt, igaz?
- Igen, körülbelül az is ekkora volt, amit én láttam, de nem tudom hol jutott be. - válaszolom és a gyanú, ami felmerül bennem a tervét illetően, nem igazán tetszik.
- Hamarosan mi magunk fogunk rájönni. - dörzsöli össze a tenyerét, majd leveszi a fedelüket és beveti őket a vízbe.
A hajó takarásában aztán mindhárman elfoglalják a helyüket egy-egy ládában. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kit vár a negyedik.
Hát ez az! Valahogy azonnal kitaláltam, hogy ez a fene nagy terv és mind meg fogunk fulladni, vagy összetörjük magunkat a sziklákon!
- Miért nem megyünk mi is a többiek után, szépen, halkan beosonva, elvágva pár nyakat, azt lépünk le. - nézek rájuk nem épp kedvesen. - És miért vagyok olyan hülye, hogy megyek veletek. - morgok el pár szitokszót még mellette, ahogy nagy levegőt véve lemászom az ingatag alkotmányba. - Legalább vízállók?
Követem a példájukat és bár nem szívesen, de a fejemre húzom a láda tetejét. Szerencsére vízállónak tűnnek, bár itt ott mintha folyna befelé a folyó tartalma, ami aztán szépen átáztatja a nadrágomat. Továbbra sincs bizodalmam ehhez az egészhez, de ha már belevágtam, akkor végig csinálom, reménykedve abban, hogy nem a folyó fenekén végzem, ha már ennyi mindent túléltem.
Még jó, hogy csak én vagyok a lassan a parti sziklák felé sodródó ládában, így senki nem hallja, hogy a szívem hogy dübörög.
Csak egy apró kis lyukon kikukucskálva lehet látni, hogy a hullámok a part, a torony felé sodornak minket, ahol szolgáltam. Semmi más különös nem látszik.
A szemem a kis lyukról le sem veszem, mert az éles kövek egyre közelednek és nem látok semmit, de..........aztán valami ....valami mégis .....Ott van! Egy barlangnyílás! Ez csak innen, ebből a helyzetből vált láthatóvá, máshonnan eltakarják a kövek és a fal, nem csodálkozom, hogy senki nem vette észre.
Izgatott és ideges is vagyok, ahogy lassan eltűnik a fény és pár perc sustorgás és imbolygás után a láda a köves talajt súrolva megáll.
Lassan eltolom a tetőt és próbálom erőltetni a szemem, remélve, hogy a nyakláncom segít hamar a látásban.
Azonnal megismerem a helyet, itt bonyolódtam ebbe az egész dologba és úgy látszik többször is használják, mert most is van itt egy ember. Talán újabb szállítmány várnak? Minden esetre biztos meg fog lepődni, ha kinyitja a ládát, ami felé tart és Anonymust vagy Jürge-t találja benne. És mivel nem tudom nincsenek e többen a közelben, akiket segítségül hívhat, jobb lenne, ha nem jönne rá.
Mivel egymás mellett sodródtak partra a ládáink és a meglepetés ereje az enyém, kiugrom a rejtekhelyemről és a tőröm markolatával nagyot ütök a fickó fejére, hogy biztos elájuljon.
Erre aztán mindenki felfigyel és ugranak is elő, majd némi ügyetlenkedést követően fegyvert rántanak.
- Minden rendben? - kérdezi Anonymus.
- Nem! Semmi sincs rendben! - suttogom oda nekik dühösen. - Mi a fenére vártatok ott benn, amikor megálltunk? Talán tapsra? Majdnem lebuktunk! Ez a fickó egy hajszálra volt, hogy felfedezzen benneteket.
Na, de már legalább bent vagyunk és egyelőre úgy néz ki nem jön senki más. Azért biztos, ami biztos, átkutattam az ájult férfit, hogy nincs-e nála valami, ami megmondaná kicsoda, aztán a város felé vezető kijárat felé intek.
- Arra juthatunk a városba.
- Nem kerget a csontváz, kislány... - morogja Jürge bácsi, aki utolsónak száll ki a ládájából. Mintha előre tudta volna, hogy valaki elintézi az embert - Indulás.
Elszámoltam tízig és megfogadtam magamban, hogy ha mindketten élve ússzuk meg ezt a kalandot, akkor az utunk végén bemosok egyet a "kedves" Jürge-nek.
A végszóra mindenki előveszi a fegyvereit. A kocsmabéli embernél egy dobótőr van, valamit egy acél bokszer a másik kezén, a harmadik férfinél, akit nem mutattak be nekem, pedig egy egészen különös fegyver. Nem vagyok biztos benne, hogy láttam-e már ilyet korábban, hiszen ritkaságnak számít errefelé. Egy számszeríj az, biztos vagyok azonban benne, hogy Swartzjeager munka, amit elismerő, irigy tekintettel bámultam meg A férfi vámpír volt, ez már feltűnhetett volna, de nem nagyon néztem meg eddig. Ha ilyenje volt, akkor biztosan tudja használni is és egy jó, hatékony íjász aranyat ér a sötétben. Egyelőre én a tört tartom meg magamnál.
- Mutasd az utat a tiszti barakk felé.
- Erre. - indulok meg a nyílás felé csendesen és minden kanyarban óvatosan kikukucskálok, hogy nehogy meglepetésbe rohanjunk, bár egyelőre csend van......egy lélekkel sem találkozunk.
Ez vajon jó vagy rossz?
Végig abban a hitben voltam és készülök is rá, hogy a lépcső végén egy egész hadseregnyi ember fog majd körbe minket. Erre meg mi fogad? Hatalmas káosz! Jürge partra tett emberei jókora kalamajkát kevertek, mindenki ordít, kiabál, vagy épp csatázik, de egy biztos, senki nem foglalkozik velünk, nem lát meg minket. Hogy Jürge mivel vette rá az embereket, hogy ezt csinálják, az kész rejtély. Akárhogy is, tiszta az út egészen az út elejéig.
- Lejjebb, az árnyak közé... - szól a kocsmás alak.
- Azt hiszem .........ezt sosem fogom megérteni, hogy csinálta. - ingatom meg a fejem hitetlenkedve, de aztán nem habozok, én is az árnyékokat választottam volna, így máris arra vezetem kis csapatunkat. Nem sokára már ott állunk a tiszti barakk előtt, ahol Jürge újabb meglepetést okoz, mert ismeri a zsoldosok kézjeleit.
Intésére az íjász vámpír hátrébb húzódik, majd az egyik ablak felé mutat. Jürge ekkor utasít minket, többieket, hogy induljunk meg a barakk felé.
Egy röpke percig habozok, hiszen a feladatom elvégeztem, nekem nem kellene bemennem, de meg akarom nézni magamnak azt a fickót, akit ki akarnak nyírni, hátha ismerem, vagy valami szerencsénél fogva belefuthatok az én emberembe.
Menet közben már a kardomat húzom elő, mert van egy halvány gyanúm, hogy nem fognak nekünk örülni, akárki is van odabenn.
Egy gigászi rúgással ront be Jürge bá az ajtón, egyenesen a tiszti lakásba. Legalább hat ember áll ott, mind állig felfegyverkezve. Köztük egy rangosabb személy is, egy szikár, harcsabajuszos, vörös szakállú férfi, karddal az oldalán.
Mondjuk, egy féltucatnyi ellenfélre azért nem számolok és most kiderült, hogy hiába a nagy lopakodás, azért már láthatóan vártak minket.
- Nocsak Jozef...rég láttalak. - köszön neki az öreg.
A vezetőjük, a bajszos, láthatóan bírta a többi tiszt tiszteletét, ő is szólalt meg és újabb meglepetés ért. Nyilvánvalóan ismerte Jürge-t, akinél ez személyes ügynek látszott, pedig én azt hittem valami megbízásból dolgozik, vagy a konkurenciát akarja eltenni láb alól, bár ez még szóba jöhet....
- Jürge. Sejthettem volna, hogy te állsz e mögött.
- És most végre rendezzük a számlát!
Mi hárman vagyunk, ők hatan, ez elég rossz arány, de végszóra egy tüske repült be az ablakon, s találta fejbe az egyik katonát. Azonnal életét veszti. A többiek erre hátrahőkölnek, majd nekünk támadnak. Jürge ezúttal nem húzódik hátra, hanem saját fegyverét, egy sétapálcát előrántva támaszkodik meg. A kocsmás ürge ekkor már nagyban kézitusázik az egyik katonával. Úgy látszik, alulmarad, bár jól tartja magát.
Nagyon remélem, hogy Anonymus csak el akarja bizonytalanítani az ellenfelét azzal, hogy gyengébbnek mutatja magát, mert, ha nem, akkor nagy szarban leszünk, hiszen Jürge-re számítani.........
Mindenki nekilódul, így én is szembekerülök az első tiszttel, már nem hátrálhatok ki.
A hátam a falnak vetem, hogy ne kerülhessen senki mögém, aztán magam elé emelem a kardomat, várva az első támadást.
Az egyik katona azonnal nekem támad, elkezd a kardjával sorozni, én pedig buzgómód hárítom a csapásokat. Nyilvánvalóvá válik, hogy képzett kardforgatók. Anonymus közben megembereli magát és egy elég alattomos trükköt húz elő a tarsolyából: fogja és az arcába köp az ellenfelének, amitől az elbizonytalanodik, ő pedig egy jobbegyenessel kiüti...három fogával egyetemben. Ekkor viszont a katonák is összeszedik magukat.
Jürge rögtön Jozefnek ront, majd ketten elkezdik csépelni egymást, olyan bámulatos mozdulatokkal, amiket eddig még nem is láttam, főleg nem egy öreg embertől. Nem kétséges, hogy mindketten jól bánnak a karddal...bottal.
Erre majdnem bekapok egy találatot, amíg döbbenten bámulom, hogy mit művel az öreg és az a bizonyos Jozef, ráadásul a maradék két katonából egy másik is felém támad és a túlerő kezd sok lenni. Mindkettő technikás vívó és tudnak együtt dolgozni.
~ Nem kellett volna bejönnöm, tudtam én! ~ szisszenek fel, ahogy két felé kell már hárítanom.
- Hol a fenében van a Swartzjeager! - kiáltok fel, mert jó lette ha sürgősen javítani az arányon.
Mivel tisztességes harcban láthatóan esélytelenek vagyunk én is hajlok rá, hogy kövessem társam példáját. Míg az egyik katona kardja végig siklik oldalra rántott kardomon, gyors lábemeléssel megcélzom az ágyékát és számítva közben a lehajlására, a teste alatt alattomosan a másik katona combja felé szúrok.
Bár a rúgás sikerül és kiiktatja egyelőre az egyik ellenfelemet, nincs időm azonban a kardomat második ellenfelem felé fordítani, mert az inkább rutinosan hátra lép és meglódítja a kezét. Az oldalamba fájdalom hasít és tudom, hogy eltalált valahol a páncél alatt, de nincs időm a sebeimet nyalogatni. Nem tudom mennyire súlyos, bár fájni jócskán fáj. Alig bírom hárítani a közben feltámadt és férfiúi büszkeségében sértett társa dühös csapását. Eléggé szorult helyzetben vagyok és egy röpke oldalpillantással megállapíthatom, hogy Jürge sem áll jól.
Elfogyott a sétapálcája. A kard módszeresen miszlikbe aprította. Hiába a nagyjából egyenlő képességeik és reflexeik, egy mezei bot nem lehet ellenfél egy kardnak, ha egyformán jól bánnak vele.
~ Hogy lehet valaki olyan hülye, még ha vívni azt tud is, hogy egy pálcával jön harcolni? ~ dühöngök magamba.
A csata veszni, látszik, amikor is újabb tüske suhan be az egyik ablakon, egyenesen annak a zsoldosnak a fejét eltalálva, aki éppen készül Anonymusnak rontani. Végre a vérszívó aktivizálta magát! Bár azt kívántam, bár az enyémet lőtte volna ki. Így azonban már csak három ellenfelünk van életben.
Minden mozdulatomra kín hasít az oldalamba, de legalább már csak egy katona áll velem szemben.
A szeme felé döfök, abban reménykedve, hogy önkéntelen behunyja azt és közben a kardfogó kezére pályázom.
A földön fetrengő harcos közben magához tér, lassan rá is jön, milyen helyzetben van éppen, ezért egy gyors gurulással oldalra fordul. Anonymus azonnal le is csap rá, ő azonban ezúttal gyorsabban reagál, majd ketten ismét vad kézitusába kezdenek. A férfi fél szemét ösztönösen csukva tartja, nehogy ugyanabba a csapdába essen, mint az én ellenfelem, akinek mozgása azonban egyik pillanatról a másikra felgyorsul, megpördül a tengelye körül, s úgy csap le rám.
Ezt egyszerűen nem hiszem el!
Ezek vagy gondolatolvasók, vagy elképzelhetetlenül jó kardforgatók, mert hát azért én is megéltem már egy két csatát. A pengém egy hajszálnyira az arcától veszti el a lendületét, de amúgy is lefelé irányítottam volna, de a fickó, mint egy légtornász, megperdül és már farkas szemet is nézünk a pengéink fölött. Azt láthatja, hogy összecsikordulnak a fogaim a megerőltetéstől és szakad rólam a víz. Az oldalam folyamatosan segítségért sikolt, már a csizmámban érzem a vért, ahogy a kardunk ismét találkozik és a csapástól az eddig stabil tartásom némiképp meginog.
Jürgének is rosszul áll a szénája, ellenfele most már félbevágja a botját, majd le készül felé sújtani. Az öreg azonban igencsak jól állja a sarat, a magasba emeli a lábát és a tulajdon lábszárával hárítja a csapást.
- Erre varrjál gombot... - morogja, ahogy a döbbent arcú Jozef karjára rámarkol a lábszárával, át a válla felett, majd rátehénkedik és a földre nyomja.
Az öreg megdöbbentő mozdulatát más esetben biztos megtapsolnám, de most örülök, hogy nem esek térdre. Kétségbeesetten megpróbálom lefejelni az előttem állót.
A katona kissé hátrahőköl, de nem torpan meg. Ekkor azonban újabb nyílvessző suhan át az ablakon, az arcomtól nem sokkal elköszönve, egyenesen a másik fejét célba véve. A férfi azonnal meghal. Jürge is végzett a maga dolgával, miután még káromkodott egy jóízűt egy ügyes mozdulattal elroppantotta régi haragosa nyakát. Anonymus is végzett, az előző ellenfele sokkal tapasztaltabb volt.
- Mindenki él még?
Azt hiszem az utolsó pillanatban mentett meg az a nyíl, bár meg volt a véleményem a vámpír gyorsaságáról. De legalább célozni tudott, az meg kell adni.
Lassan tudatosul bennem, hogy közben elhalt a csatazaj és halálos csend telepedik a szobára, csak a zihálások hallatszanak.
- A nyomorult, szaros életbe! Ez meg mi a franc volt? - támaszkodom a falnak, miközben megpróbálom kihúzni a dobótőrt az oldalamból. - Tudták, hogy jövünk és majdnem itt hagytam a fogam.
A tőr hagyta seb vérzik, és érzem is, hogy gyengébb lettem tőle, de nem fogok belehalni, úgy néz ki. Jürge rosszabbul járt, neki csontig marta le a húsát a penge...
Oda biceg a lassú...de szokásos lassú tempójában hozzám. Csodálom, hogy még talpon tud állni.
Biztos, hogy az öreg jól bírja, mert az, amit ő kapott, sokkal súlyosabb sebnek kellene lennie, ehhez képest kedélyesen vigyorog.
- Természetesen. De ha tudták volna, nem találtuk volna meg ilyen könnyen a célpontot. Máskülönben nem barikádozza el magát. - fejti ki nagy elégedettséggel - De elég a szórakozásból, ideje olajra lépni.
- Maga nem egy érzelgős lélek, mi? Ennyi embert feláldozni, csak, hogy megölhesse..........- csóválom meg a fejem. - Nem fáj? - kérdezek rá és a lába felé intek, bár halvány sejtelem telepszik rám. Veszek még pár mély levegőt, aztán ellököm magam a faltól.
- Egyébként jó magának, én nem találtam meg az emberem. - mondtam csalódottan, de kész voltam magam mögött hagyni ezt az egész szarságot.
- Ó, hogy ez? - emeli fel a nadrágját - Nem véletlenül nem viselek ám páncélt.
Ekkor látom, hogy egy nagy fémlemez, egy egész jól megkovácsolt lábszárvédő vagy odaszíjazva a lábára pont oda, ahol a kardcsapást kivédte.
- Most azt hiszem már csak annyi maradt, hogy elhajókázzunk innen. Jelezz neki, hogy mehetünk...
Ekkor azonban valami nagyon váratlan dolog történt. Az ablakon egy újabb tüske repül be, egyenesen Anonymus felé. A férfi mellkasát módszeresen átlyukasztja a nyílvessző, majd rá egy pillanatra összeesik. Valami történt odakint. És biztos nem jó dolog.

Láthatóan nem csak engem döbbentett meg a szerencsétlenül járt társunkat leterítő nyíl felbukkanása.
- Rossz előérzetem van... - morogja az öreg.
- Ne mondja! Nekem már egész úton az volt, főleg miután már felkészülve vártak, ha nincs az íjásza, az a vámpír.........
Akivel a fene tudja mi történt most. Egyelőre a falhoz lapulva várok egy kicsit, de ha nem lőnek tovább, akkor megpróbálok Anonimushoz kúszni, hogy megnézzem él-e még.
- Hagyjuk a rizsát, inkább húzzunk innen. Megvan, amiért jöttünk. - megy oda a néhai rangos tiszthez, és tépi le az egyik érdemrendet az egyenruhájáról.
Hát lehet, hogy neki meg van, de nekem nem és nagyon úgy néz ki, hogy valami kinn nem stimmel, vagy az embere állt át a túloldalra, erre ott a bizonyíték, szegény Anonimus úgy látszik halott.
Nyilvánvalóan azonban el kell húznunk innen a belünk, mert elölről egyre nagyobb zaj hallatszik.
A hátsó ajtón kilépve azonnal oda nézek, ahonnan a nyilak jöhettek és mivel a nyakláncomnak hála a sötétség nem akadály, rögtön látom, hogy a vámpírt is elvesztettük és ha nem vonulunk fedezékbe, mi is azok leszünk. Az eddig általa elfoglalt fáról egy számomra nem túl kedves arc néz vissza, egyike azoknak, akik segítettek a letartóztatásomnál. A házból kivilágló fényben biztos jó célpontok vagyunk, bár ő nem tudja, hogy én is jól látom őt…..szerencsére, így talán van egy kis időnk.
- Egy ellenség a fán és mindjárt lőni fog. Szerszámíja van, úgy, hogy jó lesz futni.
Természetesen azonnal a hajó felé vesszük az irányt, mert arra van a menekülési útvonal. A számszeríjász közbe lő ránk, de számítok rá és ezért fel-alá szlalomozok, hogy ne találjon el a lövész, és folyik rólam a víz rendesen, mire elég messzire érünk tőle, hogy már ne jelentsen veszélyt, és elég közel a hajóhoz, hogy kezdjem azt hinni, talán megúszhatjuk, még ha talán soha nem fogom megtudni, miért akart valaki megölni. A lényeg, hogy eltűnjek innen a fenébe.
- HOgy az a.......! - szisszenek fel, amikor a bárka merülni kezd. - Most mi lesz? Most mi lesz?
A lassan süllyedő hajó körül egyenruhás katonákat látni.
- Ajaj... - mondta Jürge bá. Most először látom zavarodottnak
- Ajaj? Remélem van B terv? - rázom meg a kapitányt, mikor közeledni kezd egy ismerős alak, hajdani tisztem, aki hamisan vádolt és nyomában, na meg körülöttünk egyre több katonával.
- Lám-lám, kit sodort ide a szél. - morogta, ahogy elég közel ért.
Jürgére nézek, de ő csak fel alá forgatja a szemeit, valami megoldás után kutatva. Egyelőre úgy néz ki még nincs ötlete.
- A rossz sors volt az, nem a szél. - emelem meg a kardom, hogy körbefordulva átlássam, merre vághatnám ki magam. - Igazán elárulhatná, hogy mivel vívtam ki az ellenszenvét. - próbálkozom a lehetetlennel.
Mögöttünk a tornyok, előttünk a ház. Egyik oldalról a folyó, másik oldalról a fal állja az utunkat.
- Van ötleted? - súgja oda nekem az öreg.
- Gondoltam volna, hogy te állsz a háttérben, Forie. - váltott át aztán nagyobb hangerőre - Hiába mondtam, hogy maradj nyugton, mert rosszul jársz.
- Hát te aztán nem kevés meglepetéssel szolgálsz, öreg! – suttogom vissza dühösen Jörge-nek, hiszen ahelyett, hogy a segítségemre lett volna, eddig csak még nagyobb bajba sodort. Mindenki őt akarta, mindenki őt ismerte és ezek szerint rá vadászott vagy rá fente a fogát. Nekem meg annyi szerepem lesz benne, hogy miatta nyírnak ki.
- Gondolom tudsz úszni. – teszem hozzá gúnyosan. - Mert csak arra mehetünk. De igazán elárulhatnád végre mi folyik itt? Te tudod ugye? De azért belerángattál......Kösz szépen.
Ám egyelőre úgy látszik, hogy nem én vagyok az, akire figyelnek.
- Félnem kéne? - válaszolt dacosan a megszólított. - Előbb utóbb mindenki megpusztul, Jürge. Te így is ráhúztál húsz évet.
Engem pedig tökéletesen figyelmen kívül hagynak, így hátrálok a víz felé, ez az utolsó lehetőség.
- Egy két évig azért még bírnám. – kacsint az öreg, majd sarkon fordul és nekiiramodik ő is a vízpart felé., miközben válaszol a kérdésemre.
- Fogalmam sincs.
Ezzel a zárással le is ugrik a szirtről, egyenesen a vízbe...azaz csak ugrana, de olyan messzire azért nem tud ugrani, ezért a parton ér földet a sziklák közt.
Én már nem bízom benne, de most nem rúghatom seggbe, ahhoz kicsit sokan vagyunk, nem mintha szégyellős lennék, csak ez a saját magánügyem és különben is bízom benne, hogy a végén csak mond valamit. Futás közben bemutatok neki, de már ugrom is utána.
- Fedezék kell. - mondja, miközben az első nyilak elsüvítenek a fejünk felett.
Az elsüllyedt hajó még félig kilógott a vízből, lévén a parton állt meg. Az öreg annak az oldalába kapaszkodva kúszik be a vízbe, majd bújik el a hajótest mögött.
Botladozva küzdöm magam előre én is a vízbe, próbálva minél kisebb felületet mutatva a körülöttünk zümmögő nyilaknak.
- És most? Ez a hajó már nem fog úszni, de mi sem, ha sokáig maradunk. Én nem ismerem ezeket a partokat, de azt tudom, hogy csak annyi a dolguk, hogy a parton kivárják, míg elfáradunk, aztán ha ki akarunk mászni.....- elhúzom a kezem a nyakam előtt, miközben a másik kezemmel én is kapaszkodom.
Elkezd keresgélni a hajó oldalán. Végül aztán talál egy apró kis rést, ahol elsüllyesztették a bárkát.
- Keressünk valamit, ami segíthet. – mászik be.
Nem mondom, hogy fellélegzem, amikor nagy nehezen bepréseljük magunkat egy résen, mert hiába túrjuk fel az egész átkozott helyiséget, semmi használhatót nem találtunk.
A legtöbb mindent elfedte a víz, ami most is térdig ér. Van egy csomó láda, egy ágy, pár polc. Mentőcsónak persze nincs, úgy látszik ilyesmire nem készültek fel. Pár hordó is van, bennük vízzel meg borral, illetve egy csomó elázott kenyér, némi hús. Fegyver egy szál se, csak pár takarítóeszköz, seprű, kapa, egy sarló, és persze Jürge-bá tartalék botja, amit azonnal magához is vesz.
- Ez csak lom, semmi nincs itt, ami segítene kimászni a pácból! - mondom dühösen. - Itt fogunk megfulladni, ha ránk döntik a hajót.
Szebb halált is el tudtam volna képzelni magamnak.
- Talán megint a hordó a megoldás? Próbáljunk meg azzal kijutni, hátha nem tűnik fel pár vizes hordó? Dobáljunk ki mindent, mintha a léken úsznának ki és vegyüljünk el közte......
Érzem, hogy elég ostobán hangzik, de tényleg nincs más ötletem.
Jürge egy kis ideig gondolkodik, majd magához vesz bár hordót és odasétál a partra.
- Jobb ötletem nekem sincs. - morogja - Hogy gondoltad?
Elkezdem kidobálni a sok szemetet, amik úszni kezdenek a felszínen.
- Bújjunk be egy-egy hordóba, húzzuk magunkra a fedelet és lebegjünk a többi lommal, az ár csak kivisz valahol messzebb a partra. - mondom bizonytalanul.
Az öreg bólint, majd útjára indítja a sok-sok rakományt és elbújik egy hordóban.
- Ez érdekes lesz.
Magunkra húzzuk a fedeleket és megindulunk a folyón. Közben az íjászok úgy néz ki nem jöttek rá a turpisságra mert egy lövést sem eresztenek meg felénk. Sodródunk a sötétben már egy jó tíz perce, és nagyon semmi sem történik, csak a víz csobogását hallani, meg hogy időmként a cuccok egymásnak ütköznek.
- Hé! Milyen hosszú is a város? – hallom meg az öreg hangját.
- Ezt tőlem kérdezed? - suttogom vissza döbbenten. - De egyébként, míg őrként szolgáltam sosem gondoltam rá, hogy lemérjem.
Az biztos, hogyha hallom az öreget, akkor a sodrás egy felé visz minket legalább.
- Várjunk még egy kicsit, aztán lelököm a fedelet és körbenézek.
Ahogy lerúgom kicsit később a hordó fedelét a város másik végét látom, a kereskedőnegyedet, a fától nem messze. Jürge bá is nemsokára csatlakozik hozzám, majd némileg meglepődve konstatálja, hogy ismerős terepen van.
- Innen már nincs messze az egyik kapu. Ha ott kijutsz, akkor szabad vagy. Általában két év után szoktak halottnak nyilvánítani, ha nem körösnek más városban. Velem már háromszor megtörtént.
Egyre több mindent tudok meg az öregről, bár pont a lényeget nem említi, de egyelőre elönt e megkönnyebbülés. El sem hiszem, hogy SIKERÜLT!
A kezemmel is segítve irányítom a partra a lélekvesztőmet, ami most mégis megmentette az életem.
- Szerinted nem köröznek? Már eddig is köröztek. Épp ezért akartam veled kijutni, de most már mindegy. Meg kell próbálnom. De tudnom kell, tényleg nem tudsz semmit arról, hogy miért akarják a fejemet? - ez az utolsó kérdésem hozzá, ha nem mond semmit, akkor végeztem vele és nekivágok a kapu felé, vezető útnak.
- Egy-két dolgot tudok...vagyis egy-két dolog kiderült, miután megláttam azt az alakot. -mondja, majd vesz egy nagy levegőt.
- Annak idején én is a seregben szolgáltam. De a kedves társam elárult, amikor megpróbáltunk...nos...némi jövedelem kiegészítéshez jutni. A rohadékja kitüntetést is kapott, amiért leleplezte a bandát - villantja meg az ellopott kitűzőt - Azóta kerestem a módját, hogy visszafizessem a tartozásom. És most sikerült. A csapatunk egyik tagja volt a Forie. Ő vette át az ipart, miután kikerültem a képből. Nem csoda, hogy el akart tenni láb alól. Bár fogalmam sincs, mit terveztek éppen, de elég jókor lehettél rossz helyen.
Megállok, amikor végre megtöri a csendet és magyarázattal szolgál a velem történtek......egy részére.
Mert, hogy nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna annak a pár alaknak ott lenn a pincében. Még mindig nem értem, hogy, hogy jöttek rá, engem kell keresni?
- Tehát te is benne voltál a bandában, akik árut csempésztek be. Tudtál arról az alagútról a fal tövében? Miért hallgattad el? Ha elmondod is segítettem volna, hiszen az életem volt, vagyis még mindig az a tét. Különben pedig nem tudom, hogy találtak ki kit kell keresniük és miért csináltak ilyen hajcihőt, simán elnyisszanthatták volna egy éjszaka a torkom a barakkban.
Azonban ez a Forie jó kis firma és tartozom neki egy halállal, szóval megjegyzem a nevét.
Az öreg értetlenül néz vissza rám.
- Nem tudtam semmilyen üregről... - néz rám unott arccal.
Talán igaz, talán nem, nem megyek el ezen a fickón. Néha olyan ártatlannak néz ki, mint egy csecsemő, néha meg a legfifikásabb alak akit csak ismerek.
- Jó, hagyjuk! - intettem.
Közben lassan megérkezünk a fal alá.
- Felmászunk, leeresztünk egy kötelet és már szabad is vagy. Aztááán, egy darabig csuklya nélkül inkább ne gyere vissza. - magyarázza nagy hévvel.
A rutin meg az évek, fut át az agyamon.
A fal tövében volt egy ház, amellett egy létra, ami a ház tetejére felállítható volt, ami véletlenül pont be volt deszkázva. Itt felmerül a gondolat, hogy vajon hány embert szoktak napi szinten kicsempészni a városból. És hogy egyáltalán hány embernek van ilyesmire szüksége. Mindenesetre jó kimódolták.
Akárhogy is, lassan feljutunk a fajra. Jürge int, hogy tiszta a levegő, majd ad még pár jótanácsot.
- Legközelebb ha jössz feltétlenül ugorj be. Öröm volt veled együtt dolgozni.
- Nem szándékozom egy hamar visszajönni, ha egyszer kijutok. - állok meg mellette a fal tetején. - De tegyél meg nekem valamit. Módold ki, hogy valaki kinyírja ezt a Forie-t helyettem. – nézek rá és indulnék is.
- Ne tovább! - ordítja valaki a távolból.
Természetesen nem én lettem volna, ha simán le tudok lépni.
Hirtelen egy nyíl suhan el mellettünk. A tulajdonosa nem célzott valami jól, lévén még mindig sötét van, mint a nekró pincéjében.
Nem! Épp most kellett felbukkannia az emlegetett szamárnak, Friedrich von Ottonwald-nak, vagy ahogy Jürge bá hívta, Forie-nak, ami nem lett volna baj, ha nincs egy íj a kezében és valószínűleg egy rakat katona a tarsolyában......
- Tudtam, hogy itt lesztek. Ez a folyóhoz legközelebbi pont. - mosolyog elégedetten, mintha már nyert is volna - Most pedig ideje befejezni, amit elkezdtem. Nem fog egy őskövület meg egy sehonnai kis koszos senki túljárni az eszemen.
Az öreg úgy látom, ezúttal már nem lepődik meg.
- Egyedül?
Én nem akarom elhinni, hogy ennyire ostoba legyen valaki, aki egy városnyi őrt vezet az orránál fogva. Ez valami csapda lesz, vagy valami játék......
De úgy néz ki, hogy sikerül Forie-t zavarba hoznia.
- Nos...gyanús lett volna katonát hozni...kuss és küzdj meg velem! - ránt kardot, hajítva el az íját, amihez amúgy sem ért.
- Ez most komoly? Egyedül kettőnk ellen? - húzom elő a kardom és mosolyodom el baljóslatúan, mert talán imáim meghallgattattak.
- Pff, ti aztán makacsak vagytok mint az öszvér. Hát ahogy akarjátok...
Elővesz egy fáklyát az övéről, majd lángot varázsol a kardjára és meggyújtja, azután felénk hajítja Nem telik bele két másodperc, a fal alól nyilak zúdulnak felénk és sajnos Jürge bá nem is jár jól velük, eltalálja az egyik.
ÉS TUDTAM! Tudtam, hogy igazam van és nem annyira hülye, hogy egyedül jöjjön.
Forie pedig önelégülten kacag.
- Berozsdásodtál,  Jürge-bácsi!
Én még időben lebukom, persze ez nem épp jó hír annyira, mivel szegény öreg megsérül, bár meg kell mondanom ........
- Az íjászai nem lőnek épp jól. - jegyzem meg, miközben a leesett fáklyát visszarúgom felé, de eszemben sincs a saját kardomat meggyújtani, mivel nem akarok világító célpont lenni.
A kezemben lévő kard amúgy is a Dämmerung, aminek ő nem látja a pengéjét, én viszont jól látom őt rajta keresztül, bár a lángoló kardja így is elég jól láttatja.
Forie elugrik a fáklya elől, majd némileg kapkodva próbál nekem esni. Mintha bepánikolt volna. Mintha megzavarta volna a fáklya fénye.
- Ne, elég!
Máris lebukom a következő nyílzápor elől is, lehetőleg a tiszt testének fedezékét használva, mivel őt csak nem lövik le lentről. Aztán egy dobótőrt hajítok felé.
- Viszont én nem rozsdásodtam be. – vágom felé hidegen.
Mielőtt még támadhatott volna, már repül felé a tőr, de egy laza mozdulattal félresöpri a kardjával.
Remekül hárított, a sötét fényviszonyok ellenére is. Ekkor azonban olyan dolog történt, amire senki sem számít. Az íjászok lőttek. Ám nem minket, hanem őt! Forie idegesen kap a szívéhez, ahogy megannyi nyílvessző átdöfi a mellkasát, majd egy hang nélkül lezuhan a falról. Úgy tűnik, a fáklya jelezte az íjászoknak, hova kell lőniük. Így keverhették össze a célpontot a vezetőjükkel.
- Szép munka. - mondta Jürge bá, miközben kihúzza a nyilat a testéből.
Még mindig a kardomat emelve meredek a földön fekvő alakra, mikor észbe kapok, hogy az öreg megsebesült és a katonák is hamarosan itt lesznek.
- Legalább őt letudtuk, de mi lesz veled és velük?
-  Megmondom én, mi lesz veletek! - szól ismét egy idegen hang.
Megperdülök, ahogy meghallom, bár nem lennék őszinte, ha nem gondoltam volna rá, hogy nem fognak csak ilyen könnyen elengedni minket, főleg engem. A tiszt halála túl könnyű volt.
Úgy néz ki, hogy egész eddig a kaputorony tetejéről lesett minket. Magas, nyurga férfi , hosszú fekete hajjal, arcán egy kendővel, széles karimájú kalappal. A kalapba egy héjatoll volt tűzve.
- Némi elismerést érdemeltek, mert végre sikerült eltenni láb alól ezt az alávaló gazembert.  - tapsol meg minket.
- Te sem adod fel egykönnyen.
És az öreg természetesen őt is ismeri. Kezdem úgy érezni, hogy nem is az, akinek mondja magát, hanem valami álruhás herceg vagy valami főnemes.
- Hát mit mondjak, von Eichenschild nem tűri meg a resteket. - kuncog ránk a férfi.
Az öreg közben gyors felvilágosítást ad.
- Ez egy héja. A várost alapító család pribékjei. Elit bérgyilkosok és kémek.
- Kiváló megfogalmazás. Mit gondolsz ki adta a fülest az őröknek, hogy hol tanyáztok. Na nem legyél morci, gondoltam meggyorsítom kicsit az eseményeket. - néz rám ravasz szemeivel egyre csak pásztázva.
- Héja....bérgyilkos....miért is nem lep meg, hogy valami magasabb röptű játszma folyik itt, ahol csak valami sakkfigura vagyok. Gondolom a majdnem akasztásomat is neked köszönhetem. - nézek rá nem kissé gyilkosan és a kardom nem engedem le.
- Nos igen...és hála nektek, most már kézre tudok keríteni egy elég régóta körözött csempészt is. - néz előre Jürge bá felé.
Meg kéne könnyebbülnöm, hogy látszólag én nem érdeklem, de ostoba módon aggódom Jürge-ért.
- Ne aggódj, van egy tervem... - morogja az öreg, mintha csak megérezné.
Azzal fogja magát és lebucskázik a falról egyenesen a ház tetejére.
- Sose kapsz el élve, te rohadék!
- Na megállj! - azzal a héja ugrik is utána.
Magamra maradok a fal tetején.
Döbbenten bámulok a két alak után, de bízom benne, hogy az öreg tudja mit beszél. A kötél még ott volt, így le tudok ereszkedni a külső oldalon minden további gond nélkül.
Mikor leérek a fal tövébe, már láthatom, hogy a nap első sugarai áttörnek a hajnalodó égbolt határán.
Furcsa egy város ez. Élettel és gonddal teli. Ez a város...valahogy mégis olyan érdekes és……halálos annak, aki nem ismeri.
Jobb, ha hazai vizekre evezek.

Teltek múltak a napok. A napokból hetek lettek a hetekből hónapok. Eichenschild pedig megmaradt az, ami. A nyüzsgő, élettel teli város, tele csillogással, és sötét titkokkal. A bátor kalandor biztos kézzel markol kardjára. Mert tudja jól, létezik olyan ellenség, melyet nem láthat. A várost burkoló köd már nem is látszik olyan sűrűnek...

Gratulálok a küldetés teljesítéséért. Íme hát a megígért jutalom. 300 TP-vel, valamint 3000 váltóval gazdagodik kiskegyed. Jürge bár régi hajóján menekülés közben a hordóban, amiben úsztál még némi rakomány is volt, ami kifelé menet zsebre vágtál, így 2 Ezüstporral sikerült a várost elhagynod.