Azonnali: Fagyos világ

Egy hideg sátorban ébredsz, mindenféle felszereléseddel együtt. Mindened megvan, azonban egy dolog nem hagyható figyelmen kívül: el van törve a lábad, azonban valaki sínbe rakta. Nem tudod a bal lábad teljesen használni, mert három óránként elviselhetetlen fájdalom kezd el gyötörni. A sátorból kiérve szinte orrba vág a csontig hatoló szél, emellett azzal kell szembesülnöd, hogy az egész vidék egy pusztaság. Kevés itt az élet, s fogalmad sincs, hogy hol vagy valójában.

Feladat: Mutasd be, hogy miként hat rád ez a kegyetlen fagy. Éld túl pár napig ezen körülmények között, valamint jöjj rá merre van a hazafelé út, s sikeresen emlékezz vissza rá, hogy miként kerültél ide, s jutottál erre a sorsra.

Jutalom: 150 Tp

( Lehet párban dolgozni a túlélés érdekében )



Határidő: Július 3. Vasárnap

Hideg van. Úgy fázik… Miért kell erre ébrednie? Mindene átfagyott… Vajon képes még mozogni…?
Alig él. Lassan veszi a levegőt, szíve is iszonyatosan lassan ver, és nem akar megmozdulni. Csak pihenni tovább…
… az örökkévalóságig.
Nem, ezt nem teheti! Még céljai vannak és tervei, amiket még teljesíteni akar. Nem hagyhatja, hogy ennyi végezzen vele. Nem engedheti, hogy így legyen vége.
Hatalmas erőt kell vennie ahhoz, hogy megmozdítsa kezét, majd könyékkel kitámasztva magát emelkedjen fel, de sikerül. A kényelemért lábait is felhúzná, azonban az egyik nem követi a másikat, és ha ez nem lenne elég, még fáj is, egyelőre csak tompán lüktetve. Kíváncsian nyújtja ki a nyakát, emeli feljebb fejét, hogy vizsgálódjon, majd keserűen ejti hátra. Erősen behunyja szemeit, halkan, suttogva szitkozódik, ahogy eszébe jut: eltört a lába valamilyen szerencsétlen esés következtében. Még csak attól sem könnyebbül meg, hogy sínbe rakták. Egyáltalán ki csinálta? És miért nem vitte magával? Vagy talán kinn van és várakozik?
Körbenéz a sátorban, mire megtalálja botját, de nem ez a fontos: senki sem rejtőzik itt – nem is lenne nagyon hol, de még a sarokba sem húzódott egy lélek sem.
- Édes Istenem… - Nem mintha hinne bármiben is, és ezen kétségbeejtő helyzet sem változtat rajta, csupán nem talál szavakat arra, hogy kifejezze ezt a szorultságot és reménytelenséget.
Valamit tennie kell. Nem maradhat itt, ölbe tett kezekkel várva, mikor jön el a halál, és bár szinte mozgásképtelen, valamit mégis tennie kell. Mielőtt azonban bármihez nekilátna, átnézi, mindene megvan-e: felül, és végigtapogatja mellkasát, kitapintja a hideg ruhán keresztül nyakában lógó ékszereit. Halványan érzi a Moonshift apró kövét, a Breathstealer megnyúlt, finom ívű formáját, a Death Dominance hosszúkás, egyenes alakját, a szentségtelen függő keresztjét. Jobb csuklóját ott van az egyszerű karperec, a Hamvasztó, és ahogy felhúzza balján a ruhaujjat egy kissé, felfedezi az oda csavart felső, goblintól származó fogsort is. Jobbjának ujjain megpillantja a tompán csillanó rubintot, valamint az ametiszt gyűrűt, és ahogy oldalához kap, megtalálja az üvegcséket, a váltóval teli erszényét, valamint egy másik kisebb erszényt, amibe a tengeri galambot süllyesztette. Csupán lélegeznie kell ahhoz, hogy az így létrejövő apró mozgással megérezze a Szívmeleg finom szövését – ezt szinte mindig a ruhák alá, felsőtestére csavarja, maga köré. Bizonyára ennek köszönhető, hogy még nem hűlt ki teljesen, míg eszméletlen volt.
Halványan elmosolyodik, ahogy erre gondol. Nem egyszer volt jó szolgálatára a vörös anyag. Annak a nyavalyás rókának tényleg nem ártana megköszönni, de várni kell addig a bizonyos legközelebbig, míg ismét összefutnak. Már ha megtörténik ez…
Átfagyott, merev ujjakkal próbálja elővenni a facsigát, majd ügyetlenkedve illeszti tenyerébe az arca elé emelve.
- Ast… - nyel egyet. - Astonien…? – hangja remeg, és ő maga sem ismer rá. Egy pillanatig sem hiszi, hogy választ fog kapni, mégis valahogy reménykedik abban, hogy talán a környéken van. Felelet azonban nincsen.
Letörten helyezi vissza erszényébe az eszközt, majd varázskönyvét húzza elő tokjából. Sokat ügyetlenkedik, rengetegszer csúszik ki a könyv kezéből, de végül sikerül ölébe fektetni azt, majd fellapozni a zombik pecsétjénél. Finoman végighúzza ujjbegyét rajta, hogy képes legyen koncentrálni és odafigyelni – nem tud összpontosítani még. A vezetésnek köszönhetően azonban képes fókuszálni, kiélesedik látása a mutatott helyen, így a következő pillanatban megjelenik két élőholt. Sajnos a csontvázak nem lennének alkalmasak arra a feladatra, amire most küldené őket, a goblinok még kevésbé… Szellemeket nem hozhat, viháncék szintén gyengék, így maradtak a lomha dögök, akik elbírják őt.
Dögök… Vajon Voile hol lehet? És Zabos?
Visszacsúsztatja a kötetet a helyére, mire a zombik megragadják a karját, majd felrántják őt a földről. Sziszegve, elfojtott üvöltéssel tűri lába fájdalmát, ami hirtelen felerősödött, ujjaival durván rá is szorít ennek hatására a botra, és mintha csak azt akarná mondani neki, hogy maradjon még egy kicsit és pihenjen, viszont ezt nem teheti. Nincs nála élelem, nincs nála víz, nincs semmi, ami arra buzdítaná, maradjon itt egy darabig. Nem teheti meg, máskülönben biztosan odaveszik.
A zombik komótos, egyenetlen lépésekkel, ügyetlenkedve mennek ki a sátorból, magukkal hozva Aliciát is, és ahogy kikerül, a fagyos szél azonnal átfúj a szöveteken, érintve a bőrt. Azon nyomban kirázza a hideg, megborzong tőle, de ahelyett, hogy saját bajaival törődne, inkább megszemléli, hol is van és mi vár rá.
Végignézve csak a sík, egyhangú pusztaságot látja. Sehol semmi a környéken, még egy fa sincs, és szinte látja maga előtt az elhullott embereket, akik beterítik a földet. Ugye nem…?
A hideg és a tájkép tökéletesen illik arra a helyre, ahol a Holtmezei Csata történt. És igen, mintha… Mintha Zabossal erre jött volna… Nem emlékszik rá pontosan, de mintha így történt volna.
Ideges dobogásra figyel fel, mire körbenéz, ám senkit nem talál: aki sínbe tette a lábát, az sincs itt. Elment volna? Itthagyta volna a semmi közepén?!
Lemondóan felsóhajt, és inkább utánajár annak, mi okozza a dobogást. Amennyire tud, előrehajol, ismét nyújtóztatja nyakát, úgy tekint oldalra, a ponyva mellé, ahol megpillantja barna táltosát felszerszámolva, a nyergen pedig megkönnyebbülésére ott ül Voile, kinek tekintete gunyoros, mint mindig. Leesett volna hátasáról, és elhozták volna idáig? Nem tudja felidézni, mi történt, de nagy valószínűséggel erről van szó. Az esés következtében meg eltörhetett akkor a lába – előfordult már, hogy a ló felbukott alatta, így ő is kis híján széttörte magát, de hogy ő essen le egy hátasról mindenféle a saját ügyetlenségének következtében… Ilyen még nem történt vele, persze lehetséges, hogy újra menekült valami elől. Vagy… Megitattak vele valamit, ami kiütötte? Zavaros mindez, és pontosan emiatt olyan idegesítő is.
Figyelembe véve, hogy senki sincs a környéken, egyik kezével visszanyúl a csigáért, melyet újra arca elé emel. Mély levegőt vesz, úgy kiáltja el magát:
- ASTONIEN!
Talán meghallja… Talán továbbítja ezt a kis csiga a másik oldalra, és talán kap rá választ. Talán… Talán lesz segítsége, és nem egyedül, ebben a bizonytalanságban kell eltöltenie hosszú-hosszú időt.
Nincs válasz. Kétségbeesve figyeli egy darabig a kicsi faeszközt, végül feladva, beletörődő sóhajtással teszi el. Nem fog segítséget kapni. Egyedül kell hát megoldania ezt.
Az élőholtak odaviszik a holtmágust a kikötött paripához – az ismeretlen gyógyító legalább ennyit megtett. Nem érzi, hogy hálát kéne ezért mondania, elvégre az lett volna az igazi segítség, ha addig marad mellette, míg fel nem ébred. Ez lett volna a minimum, de nem baj. Megoldja ő. Vissza fog jutni egy lakott helyre, nem fog itt maradni.
A bagoly, ahogy ráeszmél, Alicia nemsokára lóra ül – legalábbis megpróbál –, odébb röppen, majd valahol a felállított sátor tetején igyekszik magának helyet találni, ha már közel s tova egyetlen fa sincsen. Ott letelepedik, onnan szemléli a továbbiakban, gazdája mit is tesz.
- Nyugalom, Zabos, nem fognak bántani… - mondja elhalón és megfáradtan, ahogy észreveszi a mén idegességét. Nyilván hiába beszél, elvégre természetellenes lények kerültek a közelébe, és ezt bizonyára megérzi, ami nyugtalanná teszi őt. Voile már hozzászokott ehhez, na meg ő eleve egy higgadtabb állat, a lóról ugyanezt azonban nem lehet elmondani. Sajnos kicsit idegesebb és ingerlékenyebb fajta annak ellenére is, hogy egy fejvadászé volt. Ott azért kell, hogy a hátas ne legyen ijedős, valamint engedelmes legyen, nem?
Mindegy, nem ezen kell most tűnődnie, még ha nagyon szeretne, akkor sem. Bot nélküli kezével megragadja a nyerget, támaszkodva addig, míg az elengedett szolga a másik oldalra megy, majd belekapaszkodik a másik kezével is a felszerelésbe, már amennyire tud nekromanciával fertőzött eszköze miatt. Elkezdi húzni magát fel, a mellette lévő halott pedig segíti őt: csípő tájékán megfogja, és úgy tolja fel az idegesen kaparó paripára. Másik oldalon a vállakat ragadja meg az oda átvánszorgott lény, úgy húzza és tartja egyaránt, nehogy a halálpap valamilyen véletlen folytán lecsússzon, csak kárt téve saját magában és eleve sérült lábában.
Nehéz, fáradságos, fájdalmas és hosszú művelet az, mire sikeresen felül a hátasra. Eleinte elég bizonytalan, görcsösen kapaszkodik a nyeregbe, csak később lazul el annyira, amennyire szükséges. Furcsa és elbizonytalanító érzés, hogy csupán egyik lábával tud szorítani, a másik azonnal kínozza őt, így csak lógatja a táltos oldalán, igyekezve a lehető legkevesebbszer megmozdítani. A zombikat eltűnteti, amint eloldozták a kötelet, ami Zabost itt tartotta, és nincs már rájuk szüksége, aztán megemeli karját, hogy madarának jelezze: jöhet. Pillanatokon belül megérzi a rászoruló lábakat, a súlyt, ami fokozatosan nehezedik rá.
- Tudod, merre az út? – néz Voiléra, a madár azonban csak megrázza magát. Persze, hát honnan is tudhatná? Annyira egyforma ez a hely, hogy képtelenség megjegyezni egy idő után, merről érkeztek. És ez aggasztó…
- Akkor nincs más hátra, mint próbálgatni – sóhajtja lemondóan. Megrántja karját, mire a bagoly a magasba emelkedik, és tudván, mi a feladata, elindul egy hatalmas kör mentén, hogy feltérképezze a területet. Alicia nem tart attól, hogy a madár esetleg nem találna vissza hozzájuk, mivel onnan föntről könnyedén kiszúrhatja azt a sötét, mozgó foltot, ami ő és hátasa. Vissza fog találni hozzá.
- Zabos, mi is megyünk, de csak lassan – simít végig a jószág nyakán, majd finoman jobbja sarkával ösztökéli indulásra. A ló kényelmes tempóban teszi meg a lépteket az Alicia által megszabott irányba, bele a végtelen pusztaságba. Talán kitalál… Talán nem…


Olyan fájdalom hasít a lábába órák múlva, amitől oda sem tud figyelni, éppen merre mennek. Hagyja, hogy lova haladjon arra, amerre jónak látja – ő egyelőre azért küdz, hogy legyűrje a kínt, amit törött tagja okoz, a fagyot, amely ellen aligha tud mit tenni, csak tűrheti. Ugyan a Szívmeleg enyhíti a környezet kegyetlen hatásait, de a csípő hideg egészét nem tudja kizárni. Nem tudja teljesen megvédeni. Nem mintha elvárná, elvégre így is sokkal megkönnyíti a dolgát…
Előregörnyed, balját ösztönösen csúsztatja le a sajgó részhez, az erős fájdalomtól pedig nyöszörög. Nem sok híja van annak, hogy hangosan kiáltozva szenvedjen, de nem akarja sem Zabost megijeszteni néhai feljajdulásaival, valamint ha a környéken egy vad tanyázna, az ő figyelmét sem akarja felhívni rá: sérült préda van a közelben.
Túl akarja élni… De vajon lova meddig bírja még? Vajon megetették? Megitatták? Meddig lesz képes ebben a farkasordító hidegben is menetelni előre, teherrel a hátán, sétára kényszerítve? Nem tudja megmondani, de egyre kétségbeesettebb. Egyre reménytelenebb.
A sík terület nem változott. Már régen nem látszódik a sátor, ahonnan indultak, ha hátrapillant, de a hely mégis ugyanolyan: változatlan és néma, a süvítő szél néha feltámad, majd elül, és ezt ismétli folyton folyvást. Olyan egyhangú… Olyan monoton…
… lehetséges lenne, hogy már meghalt…?
Erőtlen… Érzi, hogyha nem lenne a fájdalom, nem hevülne ismét a teste, és órák múlva kihűlne. Gyomra a halálérzettől összeszorul, így nem kíván ételt, de tudja jól, szervezetének égető szüksége lenne táplálékra, hogy pótolni tudja az energiaveszteségeket. Viszont nincs semmi, amit elfogyaszthatna…
Zabos, meddig bírod még…?


Zabos egyre lassabb, Voile sem tért vissza még. Ennyire nem akar telni az idő? Meg nem tudja mondani. A fájdalom viszont elült, ami lényeges könnyebbséggel jár, ugyanakkor iszonyatosan kimerültté is vált tőle. Fekszik, és bár kényelmetlen ez a pozíció, mégsem hajlandó felülni. Tehetetlenül hajol rá hátasára, fáradtan és álmosan – aludni akar. Aludni egy kicsit, csak egy nagyon kicsit…
Szemeit behunyja, köpenyét arcába húzza, hogy kevésbé csípje a fagyos levegő. Hallja, ahogy a mén prüszköl alatta, érzi a hátas összes porcikájának minden rezdülését, és ugyanúgy hallani véli szívének dobogását is. Vajon beképzeli…?


Zuhanásra ébred – ő zuhan. Leesik a táltos hátáról, aki váratlanul rogy térdre, majd lefekszik a földön, és már csak fáradtan néz és lélegzik – mozdulatlan a továbbiakban. Nem képes több lépés megtételére. Nem képes tovább élni sem.
Alicia egy rövid pillanatra felüvölt, mikor a talajjal ütközik, a levegő nagy része azonban tüdejében marad – képtelen pár pillanatig kifújni a levegőt. Hasra fordulva köhög és fuldoklik, majd kimerülten ejti vissza magát az elszáradt, zörgő fűszálak közé. Gyenge mozdulatokkal keresi meg köpenye alatt övére fűzött üvegcséit, mire megnyugodva tapasztalja, hogy túlélték az esést. Szerencsére nem rájuk esett…
Hosszú időre elnémul, mint maga a táj, mikor a szél sem sivít, egy darabig zihál, majd halkan veszi a továbbiakban a levegőt.
Nincs itt élet.
Nincs itt semmi.
Csak a halál.
- Zabos…? – érkezik aztán halkan a kérdés, és újra fordul egyet, tekintetével keresi hátasát. Nem lát tisztán, körülötte minden homályos, de a közelében lévő barna mén még jól kivehető. Nyöszörögve odamászik hozzá, a fejéhez, karjaival húzza magát, és durván alsó ajkába harap, mikor belenyilall lábába a fájdalom, csak mert egy rossz mozzanata volt.
Odaér mellé. Percek hossza, mire sikerül a megnyújtott fejhez érni, és finoman végigsimít rajta, másik kezével könyököl, hogy ráláthasson a táltosra.
- Elérted hát te is a határaidat. Jó szolgálatot tettél… - suttogja keserű vonásokkal, figyelve a barna szempárt, végignézve az emelkedő és süllyedő oldalon, a puha orron, a fekete sörényen. Szép állat… Kivételesen szép.
Előveszi a könyvét, amit maga elé dob, majd felnyitja.
– Álmodj szépeket, bátor táltosom.
Egy csontváz jelenik meg a hátas mögött, kardját megemeli, hogy lesújtson vele.


- Voile, hol vagy már? – suttogja, de maga se tudná eldönteni, hogy ezt tényleg kimondja, vagy csak gondolatai olyan hangosak, hogy azt hiszi, elhangzanak. Még mindig nincs senki a környéken, egy fa, egy bokor, semmi, ami támpontot jelenthetne, ami jelezné, haladt valamerre, ami bizonyítaná: megérte Zabos halála. De semmi… Semmi nincs itt, az égvilágon semmi. Lehet, körbe-körbe mentek? Lehet, elátkozták? Lehet, befolyásolják az elméjét?
Lepillant rubintgyűrűjére, de nem fénylik. Ezek szerint nem. Nincs semmi, ami érzékeit zavarná össze.
Hideg van… Úgy fázik… Mikor jön már a vég…?
Egyik zombijára támaszkodva biceg a semmibe, folytatva az utat a végtelenségbe. Használhatná botját is, de annyira nincs ereje ahhoz, hogy minden lépésénél maga elé tegye, hogy erre kényszerült. Arra, hogy egy élőholtra támaszkodjon…
Olyan fáradt… Mikor jön már egy település, ahol megpihenhet végre?
Nem lát semmit… Olyan homályos minden… Olyan erőtlen… Olyan gyenge… Olyan elveszett…
A szolga hiába tartja őt, Alicia kapaszkodása nélkül ő sem tud mihez kezdeni. A nő egyre rosszabb állapotba kerül, egyre jelentéktelenebbé válik szorítása, és úgy tűnik, most már ő is elérte a határait. Végül…
… lecsúszik karja a rothadó vállról, kicsúszik a förtelmes lény kezei közül, és elesik, majd mozdulatlanná válik.
Didereg.
Fél.
Eljön a halál érte…?
Rápillant az ametiszt gyűrűre. Közel kerülhet az Apostolhoz, mi? Majd talán egy következő életben…
… ha megadatik neki…
- Ennyi… lett volna… hát…? – Hangja is ugyanolyan erejét vesztett, mint teste. Szinte csak egy árnyék.
A zombi eltűnik.
Szemeit becsukja, erőt véve magán percek múltán ismét kinyitja. Még nem hagyhatja magát…
Voile… hol vagy már…?
Egyre kevésbé érzi a hideget. Egyre kevésbé tudja megmondani, mennyi idő telik el. Egyre tompább. Él még…? Vagy már megfagyott…? Milyen szerencsétlen halál ez… Pedig nem erre volt hivatott. Nagyobb dolgokat kellett volna véghez vinnie. Nagyobb eseményekben kellett volna részt vennie. Sokkal jelentősebb személy kellett volna legyen…
Fáradt… Fáradt már ehhez az egészhez… Nem bírja tovább. Képtelen ébren maradni.
Alszik egyet. Menni nem képes már, máshoz sincs energiája – kimerült. Teljesen. Majd felébred…
… talán…
… talán felébredek… egyszer…
Behunyja szemeit. Rideg sötétség öleli körül, de valahogy mégis olyan puhának és hívogatónak tűnik. Engednie kéne…? Enged…
Olyan néma minden… Olyan kellemes ez a csend… Olyan jó így egyedül… Olyan megnyugtató nem törődni semmivel…
Közeledő léptek tompa zaja hallatszódik távolról.
Freya…? Te vagy az…?


Öblös nevetés, körülölelő melegség, testét takaró durva anyag, homlokán forró vízbe mártott rongy. Ezekre figyel fel elsőre. Utána, ahogy kinyitja szemeit, mást is megpillant: Voilét. És még valakit. Egy ismerős arcot, egy ismerős alakot.
Alexander Deetz.

//Rövid magyarázat: Alexander Deetz adta oda Liának Voilét.//

Először az öntudata tért vissza, ahogyan belehasított a fájdalom a lábába. Minden bizonnyal álmában megpróbálta megmozdítani, és talán ez a szerencsés, öntudatlan ösztön volt, ami visszahozta az életbe. Erőtlenül nyögött el, és próbált volna odakapni hozzá, felülni és megnézni mi történt, de a tagjai nem engedelmeskedtek. Merev szoborként feküdt a fagyott, kőkemény földön. Lassú lélegzetvétel… Ahogy kinyitotta a szemeit koszos, barna sátor ponyváját látta maga előtt, amit fáradhatatlanul ostromolt a kinti szél. Ez jó, legalább az elől védve volt. Újabb, lassú mély levegőt vett. Ahogy kifújta látta maga előtt a párát, ahogyan a vízgőz rögtön kicsapódik a hidegben és láthatóvá teszi a lélegzetét. Az oldalán feküdt, ezt a vállába nyilaló fájdalomból tudta. Órák óta fekhetett rajta, így az alsó keze teljesen használhatatlanná vált. Minden akaraterejét összeszedve gördült a hátára, és rögtön érezte, ahogy baljában fájdalmas bizsergés formájában tér vissza az éltető vér. Megpróbálta megmozgatni az ujjait, de mintha azok nem is hozzá tartoztak volna. Apró rezdülésekre volt képes csupán, de minden izma fájt, recsegett és ropogott – legalábbis érzetre. Teljesen át volt fagyva, de már rég túlvolt azon, hogy dideregjen. Nem átta, de biztos volt benne, hogy az ajkai is kékek.
Elveszítette az időérzékét. Azt se tudta nappal van-e vagy éjszaka, vagy, hogy hány órába telt, mire össze tudta magát szedni annyira, hogy legalább felüljön és megnézze, hogy a lába miért fáj sokkal jobban, mint a többi tagja. A hideg némileg csillapította a fájdalmát, de így is biztos volt benne, hogy súlyos sérülést szenvedett. Ahogyan a kezeire támaszkodva ülőhelyzetbe küzdötte magát már látta is, hogy valaki gondosan sínbe tette a lábát. Törés. Egyszerre szaladt végig az agyán a meglepettség, mert hirtelen fogalma sem volt, hogy mégis hogyan törte el a lábát, a hála, hogy valaki bekötözte, a harag hogy az a valaki bizony otthagyta egyedül egy sátorban a hidegben, az értetlenség, hogy mégis miért tette, majd legvégül és legerősebben a kétségbeesés lett úrrá rajta.
A sátor bejáratához kúszott és kinézett a fagyott, szeles pusztaságra. Ahogy sejtette. A messzi horizont egyenletes pusztát sejtetett, de az egyhangúságot nem törte meg semmi néhány sziklán kívül. Se egy fa, se egy bokor, nem hallott bogarakat, csupán az orkán üvöltését. Visszahúzódott a sátorba, és nyelt egy nagyot. Ha itt marad, megfagy. Ha kimegy és nekivág a pusztának, akkor se valószínű, hogy elég messzire jut törött lábbal.
~ Itt fogok meghalni. ~
Nem látott kiutat a helyzetéből, csupán halogathatta az elkerülhetetlent. A felszerelése a sátorban feküdt mellette, de semmit nem ért a nyilaival, és bár volt tűzszerszáma a pusztában semmit nem volt, amit elégethetett volna, hogy egy kis meleghez jusson. Nem így képzelte el a vége. Mindig úgy gondolta, hogy csatában fog meghalni, az országát és a népét szolgálva, egy méltó ellenfél keze által, aki valamilyen okból jobb volt nála. Úgy képzelte el, hogy a végsőkig küzdeni fog, az utolsó csepp véréig, és így amikor újra egyesül a teste és a lelke a természettel, akkor elmondhatja, hogy teljes életet élt, és az otthona védelmében esett el. Abban a halálban nem lett volna semmi szégyen. A jövőben Edith Fairbranch királynő a lovagok könyvéből is azt olvasta fel, hogy a Raumfeld mezei csatában fog meghalni, és ezzel a véggel meg is volt békélve. Csakhogy a jövőt megváltoztatta, a jó ügy érdekében, és így a saját sorsát is. Már egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha sor kerül majd arra a csatára, nem volt meg a nyugalom, hogy bármi történjék, túléli, mert a vége már meg van írva. Még kíváncsi is volt rá, ki lesz az, aki a végén pengét döf át rajta, remélte, hogy valaki olyan lesz, aki megérdemli ezt a győzelmet. De nem. A fagy fogja megölni a karként hasító széllel. A szél… De hát a szél az ő szövetségese. A természet a tündék szövetségese, az ő gyermekei voltak mind.
Ismét a sátor ponyvájához kúszott és kinézett a pusztára. Nappal volt. Látta a Napkorongot a szürke felhők mögött fényesen világítani. Ha pedig a napot látta… Akkor tudta merre van dél.
- Nem fogsz legyőzni. – suttogta erőtlenül kiszáradt ajkakkal, majd megköszörülte a torkát. Valahonnan mélyről merített erőt. Haragudott. Az egész helyzetre, magára… De a düh erőt is adott neki. – HALLOD? NEM FOGSZ LEGYŐZNI! – üvöltötte a pusztaságnak.
Felszisszent, ahogy visszahúzódott a sátorba, majd kivette a nyilait a tegezből. Levette róluk a fém-fejet, majd a vesszőkből rakott hevenyészett kis máglyát, és meggyújtotta. Az áldott nyilakat meghagyta, azok túl értékesek voltak, de a többit feláldozta. A végén lévő tollak még gyújtósnak is tökéletesek voltak. Háromszor esett ki a merev ujjai közül a tűzszerszám, de mindannyiszor újrapróbálta és végül takaros kis tábortüze lett a sátor közepén.
- Nem fogok itt meghalni. Nem fogok itt meghalni… Haza fogok menni. – ismételgette, mint valami rítus szövegét. Érezte, ahogy a melegtől visszatér a kezeibe az élet. Így a lába ugyan jobban fájt, de valahol örült neki. A fájdalom azt jelentette, hogy még élt. Mire leégett a tűz megevett némi fagyott élelmet, amit még a táskájában talált és olvasztott kintről egy kis havat, így vize is volt. Legalább ezzel nem volt gond… Talált egy gyengébb gyógyitalt is a táskájában és egy élénkítő italt is. A gyógyitaltól kicsit enyhült a fájdalom a lábában, talán ki fogja bírni. Az élénkítőbe éppen csak belekortyolt, a többit eltette későbbre. Csak annyira kell, hogy ne aludjon el, de talán napokig kell, hogy kitartson, nem pazarolhatott.
Vállára vette az íját, a tegezét és a táskáját, majd kilépett a sátor ponyváján. Ahogy rálépett a lábára felüvöltött fájdalmában. Nem hallotta senki, így nem törődött azzal, hogy csöndben és méltóságteljesen tűrjön. Egy lépés… Majd még egy. Minden egyes lépés pokoli kínokkal ért fel, pedig megszokhatta volna már. Shadowthorn annyi csontját törte össze, hogy akár régi ismerősként is köszönthették volna egymást. Felnézett a Napra és megpróbálta megállítani merre volt dél, és elindult arra. Lassan haladt, és minden egyes botlásnál hangosan káromkodott az anyanyelvén. Meg se próbálta visszatartani a haragját és a felháborodását, mert tudta, hogy csak az fogja előre vinni, és ez az egyetlen, ami életben tartotta. Ha leül nem fog tudni felállni, ha elalszik soha többet nem fog felébredni. Időnként aprót kortyolt az élénkítőből, de nem tudta, hogy tényleg az hat, vagy csak elhiteti magával, hogy működik. Nem is számított, a lényeg az volt, hogy folytatni tudja. Nem adta meg magát, még a természetnek sem. Igyekezett próbaként felfogni. Igyekezett a szelet, ami nagyon küzdött, hogy ledöntse a lovagnőt a lábáról magába fogadni, hiszen pont a szél mágiája volt, amit elsajátított. Érdekes tapasztalat volt, hogy szinte érezte, ahogyan a viharban a varázsereje egyre nő, és egy idő után maga is elhitte, hogy ez nem szól másról, minthogy az ő akarata megküzd a szél erejével, és ha legyőzi, akkor lesz valóban az övé. Sokkal kellemesebb volt erre gondolni, mint a saját halálán aggodalmaskodni.
Mire leszállt az éj elérkezett egy szakadékig, benne pedig ismerős alakot látott meg. A szürke csődör holtteste fagyottan feküdt a szakadék mélyén… Arcán forró, sós könnyek szaladtak le. Hát így történt... Még emlékezett is az esésre halványan, ahogyan Jóska lába megcsúszik, és mindketten leesnek. Beüthette a fejét… De azt még mindig nem tudta, kié volt a sátor, ki látta el, és ki hagyta ott. Valakinek még tervei voltak vele.
Nem volt ideje meggyászolnia az örökké hűséges társát. Tovább kellett mennie, előre és még tovább. Valahol a távolban pislákoló fényeket látott. Egy falu fényei… Ha eljut odáig segítséget kap. Még egy lépés. És még egy… Csak még egy… Ha eljut a fényig élni fog.

Fázom. Ez az első, amit biztosra veszek, amikor magamhoz térek, kótyagosan a mély álomtól.
A második, hogy fáj a fejem.
A harmadik, hogy forró a térdem.
Borzongva rándulok össze, és már moccannék, hogy felkönyököljek, amikor őrjöngő kín lobban föl a bal lábamban, közvetlenül a forróság kellős közepében - vakító fények szikráznak fel a szemem előtt és nyögve hanyatlom vissza a hátamra.
(úgy tűnik, hanyatt feküdtem.)
Ez egészen felébreszt, azonnal kirázva a fejemből a kásás álommaradékokat, s a helyükre félelmetes bizonyosságként tódul a talaj fagyos hideget árasztó, göröngyös keménysége.
Hol vagyok?
Most, hogy rájöttem, mennyire fázom, már képtelen vagyok többé figyelmen kívül hagyni azt: érzem, hogy az orrom és az állkapcsom egészen kihűlt, az ujjaim pedig fájdalmasan elzsibbadtak a hidegben. Éles, felületes levegővételek kapkodó sorozatával mozdítom meg a lábamat, de elég éppencsak feljebb húznom, azonnal végigvág rajtam a törés villámcsapásszerű fájdalma: az éles kínok ködén át hallom csak a vékony női hangot, s bár tudom, hogy a légcsövem kellemetlenül elfagy belé, ha sűrűn lihegek, mégsem tudom megállni. A levegő éles, akár a kés, és pontosan úgy is esik a torkomnak. A szemem sarkában összegyűlő könnyek ijesztő sebességgel hűlnek le. Fölnézek az arcába mögülük.
- Nem megyek innét sehová. De valaki bekötötte a törött lábam.
Kell pár perc, hogy a fagytól harapdált agyam felismerje a kaparászó, figyelmeztető érzést. Démon. A szívem vagy egylábnyit süllyed.
- Mit keresel itt?
Vállat von, megtévesztően emberi mozdulattal.
– Nem tudom.  Itt ébredtem –  a hangja nem árulkodik semmiről. Igazat mond. – Egyáltalán… hol vagyunk?
Nehezen állom meg, hogy szemügyre vegyem a kárt: remegve nyúlok a saját lábam felé, de félúton meg kell állnom, hogy összeszedjem a bátorságomat. Félek, mi maradt belőle.
- Nem tudom - didergem párát fújva. - Utoljára a Holtmezei csata előtt éreztem ilyen hideget.
Reszketek tovább, akár a nyárfalevél, ennek aligha tudatában, de ha pontosan érzékelném, akkor sem tudnék mit tenni ellene: valami átvette fölöttem az irányítást, s nekem csak a vele járó neszezés jut aláfestésül. Kis szünetet tartok - ezalatt megpróbálom, felidézni, mit is kereshettem errefelé. Aztán feladom.
- Te démon vagy.
A nő úgy sóhajt föl, mint aki számított erre.
- Te pedig bajban, törött lábbal az istened háta mögött – vágja rá, hogy kivillan belé a tökéletes fogsora. – A helyedben elsősorban nem arra figyelnék, hogy mi vagyok, hanem, hogy mi lehetek. Például megmenthetem az életed.
Szívdobbanásnyi csend, aztán egyszerre veszünk levegőt. Ő a gyorsabb; vonásai immár teljesen komolyak, korábbi gunyorosságának árnyékát sem látni.
- Igaz, még nem tudom, hogy. De célszerűbb lenne azt nézni, ami közös bennünk, és nem azt, ami különbözik. Gondolom, te se akarsz meghalni. Vagy, ha igen, nagyon szívesen itt hagylak.
A megjegyzése nem olyasféle, amelynek eltűréséhez szokva vagyok: könnyedebben hatol át a rám telepedett fagyon és fájdalmon, mint eddig bármi, amit mondott, sértett, gőgös haragra lobbantva azonnal.
- Vigyázz rá, hogy mit beszélsz - vicsorgok rá, amely a kínnal együtt sokkal könnyebben megy, mintha egszerűen dühös volnék. - Ha itt pusztulok, meghalsz te is. Nehogy azt hidd, hogy nem tu-
Éles szusszanásba fúl a mondanivalóm, ahogy önkéntelenül ránehezedem a bal oldalamra: a nagy ellenségeskedésben megfeledkeztem a gyulladt sebről, amelyre óvatlanul rátámasztottam a százötven fontnyi testsúlyomat,  s most dicstelenül rogyok az oldalamra azonnal - belül még képes vagyok rácsodálkozni, hogy a könnyeim nem fagynak közben az arcomra. Hosszú szünet következik, a véknyam kétségbeesetten hullámzik a lihegéstől, aztán, hogy a fülem csengése alábbhagy, rájövök, mennyire nincs bennem erő. A tüzem most pislákoló zsarátnok; izzik, de ott ül rajta a langyos hamuréteg. Csak a haragom tudta felszítani, de az sem elég sokáig. Annyi büszkeség azonban még van bennem, hogy ne mondjam ki, amit gondolok.
Hogy nem akarom, hogy itt hagyjon, mert félek. Mert egyedül innen egy tapodtat sem fogok mozdulni tudni.
- Nem - jegyzem meg, reszelősen a kíntól. - Nem akarok.
- Jó, mert én se - érkezik a válasz, amint kilábaltam a fülem csengése alól. -, és bármennyire nem tetszik, szükségünk van egymásra.
Összeszorított szemmel préselem magam a földhöz, hátha így könnyebben viselem a vörösen izzó fájdalmat; a leszálló ködön át is érzékelem a kutakodás apró neszeit, ahogy a csábdémon a holmijai közt keresgél. 'Nekem aztán nincs szükségem rád', akarom visszafújni gőgösen, de az iménti fájdalom még élénken hasogat bennem ahhoz, hogy ezt visszanyeljem: a tehetetlenség jobban sért, mint bármi más, a tény pedig, hogy ő erre nem átall rámutatni, igencsak felmérgesít. Hogy merészeled...! Azt azonban kénytelen vagyok belátni, hogy neki van igaza: ha kedve támadna, némi küzdelem árán ugyan, de kihámozhatna az irhámból, és bár ezt tapintatosan nem említi, mégis érzem, hogy a fején már átfutott.
Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor a mocorgás abbamarad. A szőke sörényű démon vörös folyadékkal teli fiolát nyújt felém.
– Gyógyital - teszi még hozzá, és kivételesen azonnal hiszek neki. Láttam már ilyen üvegcsét. - Nem fogsz tőle lábra állni, de nem lesz majd olyan szörnyű. Van benne alkohol, az majd tompítja a fájdalmat.
Sértett méltósággal pillantok rá, mert a szelíd hanghordozása is bosszant egy kicsit... persze leginkább azt gyűlölöm, hogy ki vagyok neki szolgáltatva. És fázni. Istenem, mennyire gyűlölök fázni! Törött lábam vad remegésbe fog, teljesen magától, ahogy felkönyökölök, esetlenül, mint egy falkától durván elmart farkas. Legszívesebben az üvegcse után kapnék, de a megtépázott méltóságom erősebb.
- Nincs rá szükségem.
A démon nem türelmes fajta.
- Ühüm, ez látszik rajtad – jegyzi meg, mint aki jól szórakozik, aztán harag felhőzi el a homlokát. − Mégis kinek akarsz bizonyítani és mit? - csattan fel élesen. - Igen, elég nagy férfi vagy ahhoz, hogy visszautasítsd egy démon segítségét. Gratulálok! Ha nem fáznék ennyire, még meg is tapsolnálak… De nézz körül, senkit nem érdekel. Csak engem. Nekem pedig, verjen meg érte az ördög mindkettőnket, de szükségem van rád. Úgyhogy idd meg ezt légy szíves, vagy én nyomom le a torkodon, de akkor üvegestül…!
A kifakadása olyan, mintha az orromra koppintott volna késsel, ahogy az engedetlen kutyáknak szokás: megdöbbenten pislogok rá, mert amit mond, egyáltalán nem illik egy démonhoz. Egy nőhöz annál inkább.
Erről nem volt szó.
Bosszúsan méregetem, percre megfeledkezve a hidegről is, meg a fájdalomtól is: kinyitom a szám, hogy visszavágjak, aztán inkább csak becsukom. Megleckéztetve érzem magam, de soha nem lennék hajlandó elismerni. Nem fogok szégyenkezni csak azért, mert... nos, nem fogok, és kész. Csendben válogatok az ajkamra toluló, gőgös válaszok közül, aztán nyelek egyet. A könyököm nélkül nem tudok feltámaszkodni, csak feküdni.
Egy kicsit nézem a fiolát. Fagyott viaszpecsét ül a tetején.
- Kibontod?
Hosszúnak tűnő, pár pillanatnyi csend következik: durván, ellenségesen méreget, élesen, és már várom, mikor fakad ki gúnyosan. De csak visszahúzza az üvegcsét, és megjegyzés nélkül felbontja. Párásan szusszanok fel: ezúttal nekem sem jut eszembe semmi. Dideregve hagyom, hogy megtámasszon, és bár a keze hideg, jólesik a nyakszirtemnek: most döbbenek rá, hogy valójában rettenetesen melegem van.
Veríték csordul le az oldalamon, s egy csepp megindul a halántékomon is lefelé. Lázas fürgeséggel felhajtom az enyhén gombaízű, vöröses tinktúrát, és levegő után kapkodva ejtem a fiolát a földre. Muszáj szabadulnom a rettenetes hőségtől, s bár a reszketés nem hagyott alább egyáltalán, gondolkodás nélkül borítom át magamról őrá a takarót. Aztán megszabadulok a sálamtól.
Nem kapok levegőt, de talán a levegő lehűt valamennyire.
- Hogy hívnak? – csendül fel a nő hangja valahol felettem, s érzem, hogy közelebb húzódik. – Vagy szólíthatlak az egyház emberének is… Te meg hívhatsz engem démonnak. Vagy Adrasteának… Teának. Sajnálom, hogy valószínűleg mellettem kell meghalnod. A magam részéről is valami nagyobb dologra számítottam.
Olyan, mintha a vérem besűrűsödött volna valamitől, ólmosan, ragacsosan vánszorog a nyakamban és a végtagjaimban: dideregve bámulom a sátor összefolyó tetejét, összpontosítva, hogy kevesebb látsszék belőle, mennyire széthullottak az érzékeim. Eladnám a lelkem egy pohár vízért, égő szemmel fordulok felé, ahogy elhelyezkedik: nem látom rajta, hogy fázna, márpedig rettenetes hideg van. A veríték megdermed rajtam, noha az is igaz, hogy a térdem, amely gyulladtan izzott eddig az idegszálaim összességét magának követelve, iőközben valahogy megjuhászodott kissé.
- Norven.. Kather - felelem, összébb húzva magam a földön. Szédülök, és biztos vagyok benne, hogy az ereim elkékültek a fagytól. Érzem, ahogy  minden lélegzetvétellel pillanatnyi, jégkristályokból álló hártya képződik az orromban. A hangja valamiért megragad, olyan, mintha lomha folyó venne a hátára. Egy kicsit. - Nem... fogok meghalni. Tea.
Nem állt szándékomban becézni, de az igazi neve kiröppent a fejemből a láz szárnyain. Odakint felüvölt a szél, s a gerincem mellett reszkető izmokon újból megindul a veríték. Érzem, hogy a karcsú lábát elnyújtja mellettem, bizonyára azért, hogy az oldalamból sugárzó izzásnál megmelegítse. Összerándulok, és elhúzódom, de a vállammal elfelejtek távolodni.
Hegyes kis állacskát, álmos cirógatással seprő szempillavégeket érzek a nyakamnál: a hangja egészen közelről hallatszik, álmosságtól kásásan.
- Makacskodj egy kicsit, Norven – duruzsolja. – Ha feldühítesz, nem is érzem, hogy mennyire hideg van.
Annyi erőm nincs, hogy teljesen harcba szálljak vele. Iszonyú viszont ez a szárazság.
- Muszáj innom... valamit - zihálom felületesen, sokkal kevesebb lendülettel igyekezve talpraállni, mint szerettem volna. Remegve torpanok meg, amikor már felkönyököltem, pihennem kell egy kicsit, mielőtt folytatnám. - Mindenütt... hó van. Kérsz?
Olyan fürgén tapint a vállamra, mintha félne, hogy elfutok.
– Maradj… Kérlek. Nem kellene arra ráállnod… Majd hozok be én.
Ködösen pillantok rá, egy pillanatig alábbhagy a reszketésem, s a láz is kitisztulna a fejemből. gyengének érzem magam, ahogy letörlöm a felső ajkamon megült izzadságcseppeket, s a szemhéjammal bólintok kimerülten; figyelem, hogy kibotorkál, leküzdve a késztetést, hogy utánamenjek. Óráknak tűnik a pár perc, ami után visszatámolyog, és bár az önérzetem tiltakozik, a tenyere öblében olvadozó vakítóan fehér kristályok túlságosan is enyhülést ígérnek. Magammal ellenkezve dermedek meg, csak az ádámcsutkám mocorog követelőzőn.
- Nyugalom… - didergi, mer alighnem látja a tépelődésemet. - Nem… a... sárgából hoztam.
Megjegyzése oldja a levegő feszültségét, és bár szégyellem magam, mégis előrehajlok, vigyázva, nehogy hozzáérjek az ujjaihoz. Tétován tekintek föl az arcába innen, anélkül, hogy moccannék.
Iszom a tenyeréből.
A nyakszirtem bizsereg, mint amikor valaki nagyon erősen figyel a sötétből.
Érzem, hogy mosolyog.

- Segített valamicskét a gyógyital?
- Igen - ismerem be, mert a gesztus, amellyel innom adott, egy kis szelídséget ébreszt bennem. Nem nézek rá, de hallhatja, amit mondok. - Köszönöm.
Elfáradtam, a láz vámpírként csatlakozott a szívemből előtekergő kövér erekre, és mintha semmit nem hagyott volna: könnyűnek érzem magam és végtelenül fáradtnak. A pillanatnyi tisztaság a végéhez közeleg. Megint fázom. Eszembe ötlik, nevetségesen egyszerűen, hogy a lovam villámlástól riadt meg: elzuhant velem oldalvást, rá a lábamra, s ahogy a fejem a befagyott tó kemény jegének vágódott, elveszítettem a történet fonalát. Erőtlenül heveredem végig a fagyott talajon, újból reszketve, de már sokkal fáradtabban. Figyelmeztetőn erőtlenek az izmaim.
- Nem kellene...elaludnunk. Túl hideg van.
Álmos vagyok, enyhe rohamokban remegek végig néha-néha, mintha a szívdobogásom indítaná el a hullámokat; gyengén veszek lélegzetet csak, homályos az arca is, hogy elhever: az ujjaim sajognak a hidegtől, és jegesnek érzem az ő kezét is, mikor megtámaszt az államon. Zsibbadtan figyelem, ahogy előrehajlik, de csak késve csukom be a szemem; ez sem változtat azon, hogy visszacsókolom, sokkal mohóbban, mint ahogy ő kezdte... aztán elhúzódom riadtan. Nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érezzem a mohó ajánlkozást az ajkain. Démoni jelenléte élesen kapar a kótyagos fejemben, még akkor is, ha a vérem hirtelen ismét folyékonynak érződik. És mintha fel is melegedett volna.
Az ijedtség felébresztett.
- Ne.
Úgy húzódik el, élénk, hajlékony fényekkel a szemében - vajon így született az északi fény? -, hogy egy pillanatig rá sem ismerek.
- Bocsánat… − suttogja, mintha megégetett volna. – Azt hittem… haragudni fogsz. Csak azt akartam, hogy ne aludj el.
Szégyellem magam, jobban, semhogy azt kimutatnám valaha is: a csók ugyanolyan, mint amilyenre emlékeztem és ahogy megszólal, élesen tudatosul bennem, hogy az ajkai finoman megduzzadtak. A nyakszirtemről a gerincem aljáig végigfut a hideg. Nem a fagy, hanem az, ami mindig is megvolt bennem. Nyelnem kell.
- Haragszom - vágom rá, teljesen őszintén. Hogyne haragudnék. Saját magamra. - Csak túl gyenge vagyok.
Utólag kapok észbe, hogy akár félre is érthette, pedig való igaz, ha megtalálnám a holmimat és benne a kardot, akkor sem volna erőm rátámadni. Erre gondoltam. Csakis erre. A magyarázkodáshoz viszont túlságosan eleven az önérzetem.
- Haragudj csak. A harag jó – suttogja, és én ösztönösen érzem, hogy a hangját fáradtság tompítja el. Fáradtság és hideg. – A harag életben tart.
Félálomba süllyeszt a mormogása, mert a szemhéjai finom vonalú ívre csukódnak újra meg újra: különös, álmatag nyugalmat áraszt, s a fejem oldalvást ejtem a karomra, zsongó elmével megfeledkezve a térdemről egy pár percig. Ennyi elég is ahhoz, hogy elaludjak; zagyva rémálmok közé süllyedek felületesen, amely alighanem a hatodik érzékemnek s a jelenlétének tudható be.
Nem tudatosul bennem az óvatos mocorgás, ahogy a hátával hozzám fészkel biztonságot, vagy valami mást keresve; mélyen járok már az álomvilágban, mikor szuszogó kis tömege összegömbölyödik előttem. Az emlékek mélyen ülnek a csontjaimban - alighanem ez az oka, hogy finoman átfogom az oldalán, elég szorosan ahhoz, hogy szabadon hozzám támaszkodhasson, de elég lazán ahhoz, hogy megfeledkezhessen a ránehezedő karomról.

Nem a hidegre ébredek fel.
Valami ősi, primitív inger játszik az idegeimen, ösztönös rezdülés, egy ragadozófalka egymásra hangolt érzékei - még mielőtt magamhoz térnék, már azelőtt érzem, hogy veszély ólálkodik a közelben. Felületes, sekély, híg álomból riaszt a mocorgása: a kisugárzásában bujkáló őszinte félelem és a bőrömön érződő remegése egyből éberré tesz. A lázam lejjebb ment - talán el is tűnt -, s bár gyengének és zsibbadtnak érzem magam, a kezemre fonódó ujjai hidegéről meg tudom állapítani, hogy nem a levegő hűtötte át őket.
- Valami van odakinn - szól vékony, elerőtlenedett hangon, és én ösztönösen a mellkasomhoz meg a hasamhoz húzom őt védelmezőn, még mielőtt rájönnék, hogy egyáltalán semmi keresnivalója nincs a közelemben. Megdermedek, ahhoz azonban túl nyugtalanító a helyzet, hogy ellökjem. Kitágult ereimben dobolva gyorsul fel a vér, s ahogy átmelegszem tőle, azonnal érezni kezdem, milyen hideg is van.
- Csitt - mormogom fojtottan. - Mit hallasz?
- Nem tudom… - motyogja, aztán érzem, hogy előremászik, feltápászkodva lassan. - Megnézem, jó?
Támolyogva indul el a sátorlap felé.
- Várj. Ne menj egyedül - előbb fejezem be a mondatot, hogysem rájönnék, a lábam még mindig el van törve: fájdalmasan megdagadt, és bár tegnap rosszabbnak éreztem, szinte biztos, hogy csak a mozdulatlan pihentetése miatt voltam képes megfeledkezni róla ennyi ideig. Most először jut eszembe, hogy az ispotályban le fogják vágni rólam a csizmát.
Már ha egyáltalán eljutok oda valaha.
Azért felülök, sokkal erőtlenebbül, mint szerettem volna: kinyújtott lábbal igyekszem talpra evickélni, hogy ha sántítva is, de vele tartsak. Nem tudok felegyenesedni, hiába próbálkozom: csak a sátor bejáratánál vagyok képes a lapba kapaszkodva, állásból magam alá húzni a törött lábamat, s hogy a démon kitekint a fagyos hidegbe, rőtarany szőrű, kecses ékfejű futárlóval nézünk farkasszemet. Nyaktól a faráig sűrű szövésű, puha és vastag gyapjútakaró borítja, lábán friss, hótól kifényesedett patkóit indulás előtt verettem föl rá. Megkönnyebbült, nevetésre emlékeztető hang szakad föl belőlem, ahogy felém nyújtja a pofáját. A lovak nem szeretik a vérszagot. Megsimogatnám, de nem merem elengedni a sátrat.
- Megtaláltál, szép fiam.
A ló nem kedveli jobban ezt a hideget, mint mi; didergősen billegeti a fülét, s a fagyos csendbe a csábdémon szava hasít bele rögtön fanyarul.
- Minden bizonnyal meghaltunk, és ez a pokol.
- Talán igen. De ha ez még Veronia, akkor kijuthatunk.
Tea - még mindig nem emlékszem a nevére, de soha nem kérdezném meg, hogy hívják - fáradtan rogy le, minden porcikáján látszik a megadás. Hagyom, hogy a lovam a sátorlap felé oldalazzon, és belekotrok a nyeregtáskába. Hal. Szárított hús. Sajt. kenyér. Bor. Mind félig megfagyva.
- Mi lesz az első dolog, amit megteszel, ha túléljük?
Visszatekintek rá a vállam felett, mielőtt esetlenül előhalásznám a csomagot onnan.
- Visszaszerzem a lábamat.
Inkább összeesem, semmint leülök, semmi támasz nincsen, és rettegek attól, hogy terhet rójak a bal oldalamra; nyekkenve terülök el a földre terített bőrökön, aztán felkönyöklök, eltorzult arccal. - Egyél.
Soha nem osztanék meg semmit egy démonnal, mégis... a tenyeréből ittam tegnap.
Másféle fából faragták, mint engem: teketória nélkül vesz a csíkokra vágott, szívós húsból és rágcsálni kezdi.
- Én szeretnék úszni egy langyos vizű tóban… − motyogja lányosan. – És mezítláb állni a fűben. Erdőben lenni, ahol minden zöld. Elegem van a fehérből.
Figyelem, ahogy rágcsálja a húst, és most, hogy semmi démonias nincs benne, most egy kicsit megkedvelem. Pedig a fejfájás még ott kaparászik a homlokom mögött.
Démon ez, most is.
Elgondolkodva próbálom meg a fogaimat egy ropogósra fagyott kis halon. Még mindig reszketek a hidegtől, de már túlságosan fáradt vagyok ahhoz is, hogy ezt hosszasan szenvedjem.
- Nincs sok időnk. A lovam nem bírja soká a hideget. Én pedig nem jutnék rajta messzire.
Kimerülten heverek el a földön, mert a nagy mocorgásban újból megtalál a fájdalom. A sebet még nem láttam. Nem is akarom.
- Nincs nálam több gyógyszer – szól tehetetlenül, de a szavai elúsznak az orrom elől. Érzékelem, hogy mozgolódik, de a szemhéjaim előtt sűrű, ólomszürke köd szitál éppen. Kitekintek mögüle, és a kulacs deres száját pillantom meg. – A fájdalomra jó lesz - szűrődik át  a ködön Tea hangja. - Aztán induljunk. Ha már ennyire közel vagyunk a túléléshez, szégyen lenne most meghalni. Egész Veronia rajtunk nevetne, ha megtudnák, hogy a lovad mellett ért utol a fagyhalál.
Pislogok. Hullámokban vesz erőt rajtam a gyengeség a fagytól meg a törésből sugárzó kíméletlen fájdalomtól.
- Egy kicsit... - kezdek bele kábán - Egy kicsit aludnék még - mormogom, bár magam is tudom, hogy nem kellene. A szemhéjaim résén át látom, hogy felém mászik, és hirtelen ráébredek, hogy nem félek tőle. Pedig megölhetne. Még mindig megölhetne.
- Egy kicsit. Aztán mehetünk.
- Nem - szögezi le parancsolón. - Ha most elalszol, el fogok aludni én is, és ha mindketten elalszunk, mindketten meghalunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam el azon, mennyire szép lenne meghalni a karjaid közt, de nem ér annyit az egész, hogy szerelmes balladákat írjon rólunk egy részeg tünde bárd.
A hangja meglep, annyira, hogy félig felébredek a ragadós álomból. Kiűzi a fejemből a köd egy részét.. de nem az egészet. Tompasággal keveredő hitetlenkedést láthat rajtam: nem szoktam én hozzá, hogy utasítgassanak vagy dacoljanak velem. A jégvirágszemek dacosan megvillannak.
- Vagy megcsókolhatlak megint.
Megint...? Lehetetlen. Azt ámodtam. Minden csábdémon belelát az emberek fejébe? Egy kissé zavarba jövök, s hogy ezt leplezzem, a hátamra fordulok, megdörzsölve az arcom, hátha segít ébren maradni.
- Nem - jegyzem meg, sokkal kevésbé durván, mint szerettem volna. - Azt nem hagynám.
A tiltakozásom lepereg róla, akár víz a viaszról.
- Ha most elalszol, én megesküszöm neked, hogy bennem fogsz ébredni - szól komoran; megjegyzése megdöbbentően pimasz, ugyanakkor bátrabb, mint sok mindenki, akit valaha láttam: annak ellenére, hogy nem kellene meglepődnöm rajta, mégis megteszem, és egy pillanatig egymást nézzük. A halántékom kínzón lüktet, de feleannyira sem, mint a lábamból a gerincembe vezető idegcsatornák. A hangja ellágyul, akárcsak a világszép vonásai.
- Kérlek…
Remegek a kristályos levegőn, és látom rajta, hogy ő sem bírja megállni borzongás nélkül. Nehezen lélegzem, de a kezében nem lehet nem észrevenni a gyengédséget. Nem démon, és mégis az.
Micsoda egy talány vagy. Szuszogó csend, aztán lassan bólintok.
– Biztos nem kérsz ebből? Nem leszel jobban tőle, de talán tompítaná a fájdalmat a lábad miatt.
Megrázom a fejem, mert nem vagyok benne biztos, hogy maradt bármi is a hangomból.
- A bortól álmosabb lennék.
És persze még kevésbé volnék a magam ura. Semmi szükség rá, hogy végleg elmosódjanak az utolsó határok az értelmetlenül egymásra torlódó rémálmaim és a valóság között.
– De legalább máris jegeltük. Az jó, nem?
Elmosolyodom, még a kín függönyén keresztül is. Valamiért úgy érzem, Augustinus rendfőnök is valami effélét mondott volna.
- Igazi szerencse. Hátha rá tudok állni.
Magam sem gondolom komolyan: két egész napos sincs még talán a seb, és szinte biztos vagyok benne, hogy a gyulladásnak el kellett volna tűnnie. Vagy összébb mennie.
- Induljunk.
A láz még itt ólálkodik körülöttem, de mégsem várhatom meg, amíg a lovam halálra fagy odakint.
Én pedig idebent. Egy démonnal. Még ha ő is az.
Elfehéredve könyökölök fel. Csoda lesz, ha eljutok a lóig.
- Induljunk.

Fura érzéssel keltem fel. Mintha csak valaki, vagy valami mászkálna mellettem. Felriadtam. Egy sátorban feküdtem, egy meglehetősen nagyban. Meg hidegben. Furcsa. Megpróbáltam felállni, de éles fájdalom nyilalt a lábamba. Meglepődve néztem magam elé, ekkor fedeztem fel hogy sínbe van rakva. Eltörtem volna ? Hogyan ? Mikor ? Mintha csak a válasz érkezett volna meg, Cara lépett a sátorba. Nyakig be volt öltözve, és ahogy félrelibbentette a sátorlapot, láttam hogy odakint mindent hó borít.
- Sil, felébredtél ? - kérdezte, miközben néhány a karjaiban cipelt néhány fadarabot a földre dobta. - Hogy érzed magad ? - kérdezte aggódóan, mialatt letérdelt hozzám, és elővette a kulacsát. Arca átpirosodott a hidegtől, hópelyhek feküdtek szerte a ruháján és láttam hogy kissé vacog a hidegben.
- Köszönöm Cara, most már jobban. - mosolyogtam rá, miközben próbáltam olyan arcot vágni mint akinek semmi baja. A lábam rettentően fájt, bár tény hogy ez semmi volt azokhoz képest amin már átmentem. A fájdalomhoz vagyok szokva. Mióta csak elveszítettem a szabadságom, a fájdalmamra csak a családom a gyógyír. Márpedig ők nagyon jók ebben. Mi gyógyíthatja a lélek fájdalmát jobban egy örömteli kacagásnál, vagy egy meleg ölelésnél ? Azt hiszem, semmi.
- Kérsz valamit ? Van némi fájdalomcsillapítóm, ha szükséged van rá. - nyúlt az oldaltáskája felé. Cara mindenféle növényt ismert, és mindig hordott magánál mindenfélét, csak a biztonság kedvéért. Talán most jó hasznát venném a fájdalomcsillapítónak, de ha kérnék az azt is jelentené, hogy nem vagyok rendben. Márpedig bármilyen is a helyzetünk, erősnek kell látszanom. Nem maradhatok önmagam árnyéka.
- Nem, nem kérek. - legyintettem - Inkább azt áruld el hogy mi történt ? Fogalmam sincs hogy hogyan kerültünk ide. - kérdeztem tovább. Jobb volna, ha letisztázódna a helyzet. Jelenleg csak annyit tudok hogy valahogy eltört a lábam, egy sátorban vagyunk ketten, valahol északon. Meg hogy hideg van, bár nem érzem túlságosan zavaró tényezőnek. Tekintve hogy szeretem a csípős hideget, a fagyos pusztát, ez nem túl rossz dolog. Hacsak nem fagyunk jégkásává, és esznek meg Eichenschildben valami jómódú nemesek. Az kissé zavaró lenne.
- Nem emlékszel semmire ? Egek, csúnyább lehet a fejsérülésed, mint gondoltuk. - válaszolta Cara. Többes számban beszélt, valószínűleg valaki más is lehet itt. Valami kezd derengeni haloványan, egészen haloványan.
- Valahová mentünk...nem emlékszem teljesen mindenre. Aztán jött az a sok hó... - válaszotlam. Emlékszem valami vakító fehérségre. Ahogy lezúdult. Valahonnan.
- Lavina. Éppen elindult egy, ahogyan megpróbáltunk átkelni a rövid úton. - szólalt meg egy hang a sátor ajtajából. Mika lépett be rajta, tetőtől talpig havasan. Még az ajtóban lerázta magáról, majd helyet keresett a szűk térben. - Elsodort minket.
- Te jó ég, nem sérültetek meg ? - kérdeztem riadtan. Bármi történhetett míg eszméletlen voltam. Megpróbáltam újra felülni, ám Cara és Mika egyszerre hajoltak oda hozzám és toltak vissza.
- Nem, hála neked, Apa. Beálltál elénk, bár így sikeresen eltörted a lábad. A sátrat pedig itt találtuk. Meg egy megfagyott vadászt is. - mutatott kifelé a sátorból. Megnyugodtam. Rendben, akkor csak én törtem el a lábam. Nem mintha nem fájna, de igyekszem figyelmen kívül hagyni. Akkor a történet legalább tisztázódott. Álmosságot éreztem, így hát lehunytam a szemem. Csak egy pillanatra. Csak egy kicsit...

Egy hólepte mezőn ébredtem fel. Körös körülöttem fák, az égbolton pedig furcsa, zöld fény lebegett. Egy hang szólított meg, amely körülöttem szólt. Nem értettem meg. Idegen nyelven beszélt. Nem ismertem a nyelvet, de gyönyörűen hangzott. Mintha énekelt volna. Felültem. Hópelyhek szálingóztak az égből, egyenesen az arcomra estek. Nem éreztem hideget. Nem éreztem fájdalamat. Megmozgattam a lábam hogy megbizonyosodjak az állapotáról. Nem volt semmi baja. Kutattam bármi után ami mozog. Nem láttam semmit. A fák minden oldalról körbezártak, suttogtak. Halkan és alig érthetőn skandáltak.
~ Indulj !
Úgy éreztem tele vagyok energiával. Szinte felpattantam a hóból, s mindenre készen tekintettem magam elé. Egy meredek domb látszódott előttem, egyetlen ösvénnyel felfelé, amely az égi fények felé vezetett. Furcsa érzés fogott el. Úgy érzetem el kell mennem oda, valami vár rám. Megindultam, lépteim magabiztosan mélyedtek a hóba. Egyik a másik után, határozottan haladtam előre.
~ Indulj !
A világ lüktetni kezdett. Egyszerre a szívemmel. A pulzáló vibrálás megtöltötte a levegőt, szinte éreztem a vágyat, az ösztökélést hogy gyorsítsak a tempómon. Lépéseim megnyúltak, szinte átszeltem a távolságot. Rohantam. Úgy futottam ahogy a lábaim bírták, s a fák hangja egyre hangosabb és kivetőbben hallatszott.
~ Indulj !
Elértem a domb alját, s felfutottam rajta. Megcsúsztam egy kissebb buckán, ám karmaim erőteljesen csapódtak bele a hó alatt megbújó kemény jégbe. Elszántam magam. Szédült velem a világ, ám én erőteljesen másztam előre. Vagyis fel. Egyik a másik után, egyre feljebb és feljebb. A hófödte mező lassan kezdett távolodni tőlem. Valami furcsa érzés kezdett a hatalmába keríteni, mire kirántottam a karmaimat a jégből. Valami furcsa jégszerű képződmény kezdett kialakulni rajta. Egy pillanatra megcsillant rajta az égbolt gyönyörű zöld fénye.
~ Indulj !
Fel kell jutnom oda. Megkettőztem az erőfeszítéseimet, a karmaim egymás után csapódtak a kemény jégfalba. Éreztem ahogyan egyre dermedtebbek a tagjaim. Egy pillanatra visszatekintettem oda ahonnan jöttem, de valami furcsa ködfelhőt láttam. A mélységet. Akaratlanul is elöntött a szánalom érzése a lenti világ iránt. Nem tudtam mire vélni ezt. Tovább kell mennem. Felfelé.
~ Indulj !
Nem is tudom mióta mászom már. Csak azt hogy egyre kevesebb az erőm. Nem is nézek már fel, csak magam elé meredve csendesen bámulok. Újabb erőfeszítés egy újabb méter. Meg kell másznom ezt a hegyet. Ha nem teszem...valami rossz fog történni. Feltekintettem, és láttam már a végét. Oda. Oda kell elérnem. Az eddigi suttogás már ordítássá fajult, egyre gyakrabban kántálva a szót.
~ Indulj !
Utolsó erőmmel elrugaszkodtam, megkapaszkodva a hegy kiálló peremében. Egy pillanatra lógtam még a szakadék fölött, majd a felhúztam magam. Zilálva feküdtem el a hóban. Csak levegőért kapkodtam, de az is fájdalmasan úszott bele a tüdőmbe. Fájt minden lélegzetvétel. A fejemet oldalra fordítottam. Egy trónszéket pillantottam meg. Az egész jégből volt kifaragva, valamiféle rúnák borították amelyeket nem ismertem. Nem mintha ismertem volna bármennyi rúnát is. Rajta egy félszemű férfi ült, talpig páncélban. Jobbjában egy lándzsa pihent, míg válláról két holló nézett engem.
~ Indulj !
A trón mögül egy másik alak lépett elő. Egy nő. Hófehér, hosszú haja volt, szemei aranyszínűen lángoltak az éjszaka sötétjében. Hasonlít rám. Tulajdonképpen úgy néz ki mint én magam. Dermesztő a hasonlóság. Jobbjában egy szépen díszített lándzsát láttam, mellyel felém mutatott. Előre lépett, négy méter távolságban megállva előttem. Feltápászkodtam a földről és kérdően tekintettem rá. Nem tudtam mit akar.
~ Indulj !
A kántálás lassan valóságos hangorkánná fajult. A mellkasomban zakatoló szívem együtt ordította velük. Valami furcsát éreztem a kezemben. Ahogy lepillantottam egy lándzsa volt a markomban. Nem tudom hogyan kerülhetett oda. Mintha csak...ott termett volna. A másik felé szegeztem, és hegyét picit feljebb emelve intettem hogy jöjjön csak.
~ Indulj !
Összecsaptunk. Én felülről, ő alulról indította meg a támadását. Balom elengedte a lándzsát és ökölbe szorítva az arcát célozta meg. Túl későn vettem észre hogy ő is pontosan ugyanezt tette. Az ökle nagyot csattant az arcomon, de éreztem hogy az enyém is betalált. Hátraléptem kettőt, majd előreszegeztem lándzsát. Vesznie kell. Nem akarom hogy meghaljon. Csak azt hogy én győzedelmeskedjek. Nem akarok semmi mást, csak ezt.
- Indulj !
Újra összecsapunk, a lándzsája egy fél centivel suhan el az arcom mellett. Az enyém talál ugyan,de csak egy vékony sebet ejt az oldalán. Visszapördítem a lándzsát, ezúttal a karját szántom végig. Kicsit megcsúszik a jégen, ami időt a hogy felkészüljek az újabb támadásra. Mielőtt bármit is mondhatna, a lándzsám keresztüldöfi a torkát, szabad utat engedve a torkából kispriccelő vérnek. Az arcom, a ruhám, mindenem csupa vér. Elfordítom a fejem és látom a trónszéken ülő férfi néma bólintását. Egy pillantnyi csend után a másik felkacag.
- Mond csak Sil, élvezted ?

Felriadva az álmomból Mika arcát pillantottam meg magam előtt. A kivont karmaim alig fél centire álltak meg a torkától. Azonnal visszahúztam őket, és visszadőltem. Mika nyugtatóan simogatta meg a fejem.
- Rosszat álmodtál, Apa ? - kérdezte a miközben feljebbhúzta rajtam a takarót. Cara nem volt sehol, odakintről pedig a szél nyugtató hangját hallottam. Valószínűleg kint van. De mi történhetett vele ?
- Semmi bajom, kincsem. - válaszolom nyugodtan. - Mi történt amíg eszméletlen voltam ? - kérdezősködtem tovább. Nem tudom mennyi időre dőltem ki, de jó lenne tudni. Talán néhány óra lehetett csak.
- Három nap. Annyi történt. - válaszolta egykedvűen. Te jó ég, három nap ? Mégis, hogyan ? Lehunytam a szemem, próbálva összeszedni hogy mi történhetett. Nem sok mindenre emlékeztem, zavaros képek, álmok töredékei. Az álom. - Belázasodtál, hebegtél-habogtál arról hogy induljunk. Persze nem voltál olyan állapotban hogy megpróbálhassunk elvinni téged bárhová is.
- Nem emlékszem semmire... - szólaltam meg némi hallgatás után. Csak az álomra. Furcsa álom volt, valósabbnak éreztem mint hogy itt fekszem. Sokkal valósabbnak. Mintha meg is történt volna. Legyintek egyet, mintha csak a gondolatot próbálnám elhessegetni. - Mi történt még ?
- Nem sok minden, apa. Cara meg én megpróbáltunk némi tüzifát szerezni, de alig akadt valami a környéken. Ételünk pont annyi volt, ami az útra elegendő. Képzeld megtanított pár tünde mondókára ! - válaszolta felvidult arccal. Legalább ennyi jó származott abból hogy itt ragadtunk. Mindig is az életem szebbik oldalát próbáltam látni. Nem meglepő egy magamfajta szörnyetegtől. Az aki a sötétségben él, a fény után vágyakozik.
- Köszönöm hogy vigyáztatok rám. - válaszoltam csendesen. Valóban, ha más lett volna itt velem, lehet hogy sosem ébredek fel újra. Hálás vagyok a gondoskodásért, hálás vagyok mindenért. Ha ők nem lennének nekem, nem is tudom mihez kezdenék magammal. Vajon Míria most mosolyog odafentről ? Látván hogy az ő pici lánya milyen derék nővé érett ?
- Erre van a család, nem ? - kérdezett vissza Mika, angyali mosollyal. Ekkor rebbent a sátorlap, és Cara hajolt bújt be a sátorba, és eltöprengve megszólalt a saját nyelvén.
- Ohana means family. Family means nobody gets left behind or forgotten...

Az első dolog, ami eljut a tudatomig, a hideg.
Csontig hatoló hideg. S hiába van rajtam a reverenda és a fekete köpeny egyaránt, annyit ér, mintha meztelenül állnék a hóban. Reszketni kezdek, és ekkor érzem meg azt, ami talán még az előbbinél is rosszabb.
Fájdalom.
Sokszor éreztem már. Nem, egyáltalán nem idegen a testi kín: annyiszor vertek már félholtra, hogy számon se tudom tartani. Még az egyházi képzésem befejezése óta is húztak már deresre. Mégis... mintha újra meg újra megdöbbennék, mekkora úr is a szenvedés.
Semmit nem érek vele szemben. Hiába tudom kitűnően leplezni az érzelmeim, ez valahogy túl sok ahhoz, hogy fenntartsam a nyugodt álcám.
Pedig érzem, hogy sokat segítene. Mindig is jót tett, ha még egyedül is úgy színészkedtem, mintha a leggyanakvóbb alakokat kellene átvágnom. Gyakorlás és önszuggesztió egyben, s ez a páros meglepően hatásosnak bizonyult... eddig.
Most azonban...
...most azonban előbb végig kellene gondolnom a helyzetem.
Lassan realizálom: a bal lábamban érzem a fájdalmat. Megpróbálom kinyitni a szemem, és sikerül - meglepően világos van. Hogy nem érzékeltem ezt eddig? Ennyire mély álomból ébredtem volna? De hát...
Várjunk csak.
Hol is vagyok? És... hogy is kerültem ide?
Nem emlékszem semmire. Ráadásul nem is érzek semmi olyat, ami akár csak kicsit is hasonlítana a másnapossághoz. Nem rúgtam hát be, de akkor... miért nem rémlik semmi?
Talán csak álmodom?
A számba harapok, ahogy ismét a lábamba hasít a kín. Nem, ez a valóság.
Jobb híján körbenézek, hátha választ lelek valamelyik kérdésemre a sok közül. Egy sátor... teljesen üres, csak az a priccs-féleség van benne, amin fekszem, mellette pedig egy szék, rajta a felszerelésemmel.
Micsoda, az összes eszközöm itt van? Igen... a két bájital, a buzogány, a Doppelgänger, hiánytalanul itt pihennek tőlem karnyújtásnyira. Ahogy magamra nézek, látom, hogy a fekete köpeny van rajtam, alatta a reverendával, a bal lábam pedig...
...sínben...?
Eltört? Rendben, ez a fájdalom alapján sejthető volt, de... ki tette? Biztos, hogy nem én voltam, még önkívületi állapotban sem, hisz egyáltalán nem értek az elsősegélyhez.
Ki hozott ide? Ki rakta sínbe a lábam? Ki hagyott itt egyedül, ráadásul úgy, hogy nem nyúlt a tárgyaimhoz? Vajon egy személy tette mindezt, vagy többen is voltak? És... vajon jönni fog értem valaki?
Egyre több a kérdés.
Márpedig muszáj felkelnem, még ha fáj is. Érzem a gyomromba maró éhséget, és bármennyire is szeretném, semmi ehetőt nem látok - tehát magamnak kell szereznem. Remélem, egy településen vagyok éppen, ahol normálisan ellátnak, aztán biztosítanak elég lehetőséget a lopáshoz, máskülönben elég siralmas végnek nézek elébe.
De ezt csak egy módon tudhatom meg. Összeszedem minden erőm, és felülök az ágyban, közben felszisszenek a fájdalomtól. Egy friss töréssel elég nehézkes bármit is csinálni, de köszönöm, megfagyni nem igazán van kedvem. Ismét körbefuttatom a tekintetem, de tényleg nincs itt semmi más azon kívül, amit már amúgy is láttam. A fény is csak a félrecsúszott sátorlapon keresztül szivárog be... igaz, vele együtt a hideg is, de ez a legkisebb gond; kétlem, hogy ez a vékony ponyva sokat segítene a dolgon.
Ideje felszerelkezni! A köpenyem belső zsebeibe pakolom a Bibliát (igen, benne van a Rosarius), a Mea Culpa zsoltároskönyvét, és a többi holmit... legvégén a Doppelgängert tekerem a nyakam köré (most nem rejtegetem, többet ér, ha valamennyire véd a hideg ellen), és a buzogányt csatolom az oldalamra. De... mit keres itt egy tőr? Kicsi, egyszerű darab, és mintha valaki direkt hagyta volna itt nekem.
De mi szükségem lenne egy efféle szerszámra? Mindegy, az egyik belső zsebembe rejtem azt is a tokjával együtt, majd felállok.
Ugyanabban a másodpercben a földre zuhanok. Hoppá. Nem kellene használnom a törött lábam. De akkor hogy fogok járni?
Jó, tudom, pórul...
Mindenképp szereznem kell egy botot. Nem baj, majd lopok egyet valahonnan, addig meg marad a fogaim összeszorítása.
Felállok hát, nem törődve azzal, hogy szépen bevágtam a gerincem a priccs szélébe - legalább valami eltereli a figyelmet a törésről. A jobb lábamon egyensúlyozva nézek a sátorlap felé - ugyan kicsi ez az egész tákolmány, mégis mintha elérhetetlenül messze lenne. Felsóhajtok, és megpróbálok tenni egy lépést.
Nem megy. Újra a földre esem, ráadásul ezúttal a sín csapódik a székhez, amitől felüvöltök. Talán vigyáznom kellene... az ajkamba harapva csillapítom a kínt, és mikor sikerül, újból nekiindulok - ezúttal a földön kúszva.
Így már könnyebb. Ha lassan is, de zökkenőmentesen eljutok a célomig, és a lazán lógó ponyvába kapaszkodva állok fel, ismét csak a jobb lábamra támaszkodva. Aztán arra figyelek fel, hogy a sátor enged a húzásnak, túlzottan is; egyszerűen összeszakad az egész a súlyom alatt. Ha középen állnék, rám omlana az egész, így viszont csak az egyik szövetdarab terül a fejemre.
Ez volt aztán a mestermunka. Remélem, aki csinálta, a törések kezeléséhez legalább értett... lehúzom a fejemről az idegesítő anyagot, és elém tárul a kilátás.
Két dolgot veszek észre.
Az egyik, hogy egy pusztában vagyok. Sehol egy épület látótávolságon belül.
A másik, hogy közvetlenül előttem áll az almásderesem, és pontosan úgy néz, mint aki komplett hülyének gondol, mert leromboltam egy sátrat.
Biztos jól szórakozik.
De hogy került ide? Ez egyre különösebb. Itt állok a semmi közepén, csontig hatoló hidegben, hátam mögött egy összedőlt sátorral, de minden felszerelésem megvan... ráadásul a lovam se tűnt el. Pedig meg sincs kötve sehova.
Ha nem loptak meg (milyen ironikus lenne), akkor miért hagytak itt egyedül? Esélytelen, hogy az a valaki visszajöjjön, hisz akkor nem csak az én holmim lett volna mellettem. Ha viszont így van, akkor magamnak kell megoldanom a túlélést.
Rossz érzés fog el. Most tudatosul bennem, hogy veszélyben vagyok.
Hideg van, mardos az éhség, a lábam ismét kezd fájni, és senki nincs a segítségemre.
Ez húzós lesz.

Pár másodperc után felsóhajtok. Rendben, lenyugodtam, elmúlt a kezdeti pánik... persze ugyanúgy tisztában vagyok a helyzetemmel, mégis könnyebb elviselni, ha a probléma helyett inkább a megoldás lehetőségeire gondolok.
Más szóval: bemesélem magamnak, hogy nincs baj.
Először is keresnem kell valamit, amire támaszkodhatok... márpedig így nehéz lesz botot lopni, még a természettől is, hisz a legközelebbi fa is elég messze van tőlem. De mi van, ha...
Kívánvcsian hátranézek a sátor romjaira. Vajon az egyik tartórúd megteszi? Üggyel-bajjal, egyensúlyozva kiveszem a tőrt a tokjából, és lehajolva (majdnem a földre esek) elkezdem nyiszálni a ponyvát. Jól sejtettem: nem hiába szakadt össze alattam, hisz elég vékony fából eszkábálták össze. De elbír, ha rátámaszkodom?
Nem kell sok idő, hogy kettétörjem az egyiket, és kipróbáljam. Mi tagadás, nem a legstabilabb támaszték, de mit lehet itt tenni? Ezzel kell beérnem.
Azért a semminél többet ér: máris könnyebb a lovamhoz bicegni, és elgondolkodni, mégis miként fogok felszállni rá. Mert muszáj lesz, gyalog esélytelen, hogy eljussak bárhová is.
Ez fájni fog.
A bal lábam használhatatlan, így jobbnak látom balról próbálkozni. Nekitámasztom a botot a hátasnak (minden különösebb ingerültség nélkül tűri), és megragadom a kantárt.
Most. Elrugaszkodom a földről az ép lábammal, közben próbálom felhúzni magam mindkét kezemmel - igyekszem ráhasalni a lóra, nem törődve azzal, hogy a nyereg keményen a bordámba vág, és sikerül. Felkiáltok a fájdalomtól, mikor meglendül a törött végtagom, de úgy tűnik, az ápolóm legalább a sínhez jól értett: stabilan tart, és hiába erőltetem túl magam, még a fájdalomtól is megvéd valamennyire. Igaz, a lüktetést nem tudom figyelmen kívül hagyni... zihálok, összeszorítom a fogaim, lenyúlok a botért, és végigsimítok az állat sörényén.
- Indulunk... - préselem ki magamból ezt az egy szót kimerült, halk hangon, és mintha értené, középgyors lépésben elindul valamerre.
Rábízom magam az ösztöneire. Lehunyom a szemem, és hiába fáj, hiába nehéz, megpróbálok pihenni.

...hogy sikerült-e? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy valamivel éberebben figyelem a környéket. Pont ugyanolyan síkság, mint ami a sátornál volt: itt-ott van egy fa, de több nem töri meg az egyhangúságot.
Hiányzik a város nyüzsgése.
Nem túl messze előttünk, egy fa mellett megcsillan valami. Pislogok párat, míg rá nem jövök, hogy egy patakot látok; épp szólnék az almásderesnek, hogy menjünk oda, aztán észreveszem, hogy felesleges. Pont azt csinálja.
Én kérek elnézést.
Ahogy odaérünk, felkészülök a szenvedésre, és átvetem a ló hátán a jobb lábam.
Arccal előre zuhanok le, és ha nem tenném magam elé az alkarom, valószínűleg hosszú ideig nehézkes lenne bármilyen érzelemmaszkot felvennem.
Ja, és természetesen üvöltök. Be fogok rekedni.
Olyan hirtelen hasított a törésbe a fájdalom, hogy nemhogy a leszállásra nem tudtam figyelni, de még arra sem, hogy megtartsam magam. Ez csúnya landolás volt.
Jó ideig csak nehezen tudok eszméletemnél maradni, és a vártnál lassabban tisztul ki az elmém. Ahogy alábbhagy a hasogatás, és sikerül összeszednem magam, felemelem a botot (ezt meg hogy tudtam megtartani eddig?), és odaszenvedem magam a vízhez.
Szerencsém van: bár jéghideg, kristálytiszta. Követem a ló példáját, és iszom belőle... sokat... nagyon sokat. Most jövök csak rá, milyen szomjas voltam. Ki tudja, meddig bírtam volna még?
Lehet, tudatosan hozott el ide? Nem lepne meg.
Miután ittam, kiegyenesedem - és megszédülök az éhségtől.
Sürgősen szereznem kell valami ehetőt. De mit? Itt maximum néhány ragadozó élhet, és azokat is lehetetlen lesz elkapni, ha itt vagyok. Na meg... mihez kezdenék, ha sikerülne is?
Lényegtelen. A megszerzése lesz nehéz, nem az elfogyasztása.
Megborzongok - mintha kezdeném megszokni a hideget, ugyanakkor egyre jobban kimerít -, és összehúzom a szemeim. Mit tehetnék, hogy odavonzzak valamilyen vadat, de az mégse figyeljen fel rám? Nehéz lesz csaliként bármit is használnom, hisz semmim nincs... azaz... talán mégis.
Én.
Ahogy rájövök, mit kell tennem, egy pillanat alatt elhatározom magam.
- Maradj itt egy kicsit. - felesleges, úgyse mozdulna el innen. A bot segítségével elbicegek a pataktól, nagyjából ötven méterre...  majd felemelem az acélt, és belevágok a jobb alkaromba.
Mélyen. Talán túl mélyen.
Hagyom, hogy a földre csorogjon a vérem. Még én is érzem a szagát, talán egy vad érzékeny orra szintén észreveszi. Mikor úgy ítélem, elég volt, elindulok vissza, a sebet azonban nem szorítom el: tisztán követhető nyomként csepegtetem el, egészen a lovamig. Még az oldalára is kenek egy keveset, aztán a köpenyemből hasított csíkkal úgy-ahogy elkötöm a vágást.
Vajon a vér illata elég lesz valaminek, hogy ne érdekelje az én szagom?
Nekitámaszkodom a fának, úgy, hogy ne látszódjak a vértócsa irányából. Nem ülök le. Bár nagyon vonz a lehetőség, mégsem szabad... ha megteszem, nem tudok majd elég gyorsan reagálni.
Elég egy pillantás az almásderesre, hogy lássam: valóban biztos az értelmem teljes hiányában.
Várok.
Várok, mert nem tehetek mást.

Nem kell sokáig tétlenül ácsorognom: szimatolást hallok. Bevált volna? Úgy tűnik, igen... halk, közeledő léptek jutnak el a fülemig, s a ló füle megrezzen. Csodálatra méltó, hogy ennyire bízik bennem. Nem kötöttem meg, így ha akarna, elvágtathatna, mégis vár... és nem hiába.
Nem hagyom, hogy bántsák.
Óvatosan előveszem a buzogányt, és az arcom elé húzom a Doppelgängert.
Jön.
Feszülten figyelek, és erre a pár másodpercre elfeledkezem minden bajomról. Hideg, fáradtság, éhség; mind elenyésznek, mert most nincs időm rájuk. Ujjaim rászorulnak a markolatra, s miközben láthatatlanul simulok a fához, meglátom, mit vetett ide a préda utáni vágy.
Egy farkas.
Hát, jobb, mint a semmi. Tényleg megveszhet egy jó zsákmányért, ha még az ösztönével se vesz észre.
Lassan közeledik a lóhoz, aki háttal áll neki. Tud róla, hogy épp egy ragadozó oson felé, természetesen... elég éber ahhoz, hogy hallja, de elég okos is, hogy megértse: nem a semmiért csinálom mindezt.
Kirobbanok a helyemről. Nem törődöm a fájdalommal; ahogy megtörik az álcám, csak egy pillanatom van cselekedni.
És az pont elég.
Nem tökéletes a csapás: fejbe akarom vágni a tüskékkel, de lecsúszik, és a nyakánál találom el. Gyönyörű látvány, hisz még a fejbőre is lejött félig, de az most egyáltalán nem foglalkoztat... a fő, hogy sikerült a tervem.
Az almásderes kényelmesen megfordul, és úgy pislog rám, mintha nem is lett volna az előbb pár méterre a haláltól.
Nagy levegőt veszek, és előveszem a kést. Éhes vagyok... elmebeteg ötletnek tűnik, de nem tehetek mást. Itt van előttem egy frissen levadászott állat, tüzem nincs, mit tehetnék hát?
Úgy-ahogy lenyúzom a bőrt a combjáról, és vágok egy kisebb darabot a friss, meleg húsból.
Itt az ideje túlélni.
Bármibe is kerüljön.

Elfojtom a hányingert. Meglepően sokat küzdöttem le az ízetlen, rágós, nyers farkascombból, és bármilyen furcsa, erőre kaptam tőle. Tápláló vagy sem, a gyomromat megtöltötte, innentől kezdve pedig már csak egy rossz emlékként gondolok rá.
A hátasom felé bicegek... félúton a földre roskadok, és felüvöltök.
Kezdem unni ezeket a hirtelen rohamokat.
Legyen már vége.
Előkaparom a kis, vörös fiolát. Tartalékolni akartam, de nincs más választásom... ha most nem iszom meg a gyógyitalt, itt maradok. Feltépem hát, és egy hajtásra legurítom az egészet.
Azonnal érzem a hatását. Nem múlik el teljesen a fájdalom, de sokkal elviselhetőbbé válik, és a vágás is félig begyógyul. Valóban hasznos, jó ajándék volt attól a nekromantától... persze nem is a semmiért kaptam.
Elvigyorodom, ahogy eszembe jutnak az emlékek. Vagy talán a szenvedés enyhülése az oka? Magam sem tudom, az viszont biztos, hogy nem pazarolhatom az időm.
Sokkal könnyebben ülök a nyeregbe, mint az előző alkalommal. Igyekszem minél jobban kímélni a sínbe tett lábam.
Kérés nélkül indul meg alattam a ló, és én hagyom, hogy vigyen.... egyikünk se tudja, merre.

Alig pár perc kell, hogy ismét valami újat pillantsak meg.
Egy út. Illetve nem is út, a széles ösvény megnevezés jobban illene rá, de kit érdekel? Csak vezet valamerre, nem? Egyértelmű, hogy követni fogjuk. Hagyom hát, hogy a ló ráforduljon, és...
...és...
...ezt az utat már láttam valahol.

Halkan beszélnek melletted, alig érted. Rázkódsz a zárt kocsin, közben igyekszel kitalálni, hová is visznek.
Átvertek, és emiatt szinte szétvet az idegesség. Mégsem tudsz tenni semmit: meg vagy kötözve, és az egyikük kezében lévő vékony tőr egyértelművé teszi, hogy a kiszabadulással sem érdemes próbálkoznod.
Nem tudod, mire kellesz nekik, csak azt, hogy nem a pénzedért. Mindened itt van a kocsiban, valahol - a lovad otthagytad, persze valahogy érzed, hogy ösztönből követni fog.
Zajt hallasz. Dulakodás zajait, s míg azon gondolkodsz, vajon mi történhet odakinn, az elrablóid idegesen kiáltozni kezdenek. A tőr a földre hull, és az ajtó kiszakad a helyéről.
Csak annyit érzel, hogy valaki kiránt a szabadba... zuhanás... éles fájdalom a bal lábadban...
...aztán sötétség.

Még kevésbé értem, mi történt, de legalább már többet tudok a nullánál.
Valaki lecsapott az elrablóimra. Hogy miért tette, miért mentett meg, és miért hagyott egyedül, arról fogalmam sincs, de ki fogom deríteni.
Legalább tudom, hová vezet az út.
- Húzzunk bele, nemsokára emberek közé jutunk! - paskolom meg az állat oldalát újult erővel, mire ő engedelmesen ügetésbe vált.
Nemsokára vége. Melegben, jóllakottan pihenhetek majd.
De...
...ki lehetett az?

Sötét volt. Egy különös világba barangolt, ahol semmi sem volt igaz, amit látott. Ezt a világot úgy hívták, álom. Úgy tartják, ha az ember mély álomba zuhan, olyan dolgokat is képes meglátni, amiket ébren képtelen észrevenni. A tudatalattija most alaposan megtréfálta a fiatal tudásdémont. Ennek oka talán az lehet, hogy gondolatai régóta vegyülnek egy másik lélek szavával, aki olyan dolgokat látott és hallott, amik talán még egy ember álmaiba sem illenének bele. Talán ez, talán valami más oka lehetett neki, de a fiú olyan álmot látott, ami elől sokan már az őrületbe menekültek volna. Saját magát látta, a csillagok közt lebegve. Nem is a csillagok, inkább a világok közt. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha nem is lenne az ismert világ része, inkább csak külső szemlélője a dolgoknak. Közben egyre csak mardosták a kétségek. Az álombéli alak egyre csak futott és futott, mintha keresne valamit, ami megnyugvást adna számára. Emlékek suhantak el a feje mellett. Hol egy pillanatnyi kép formájában, hol egy éles hang alakjában, hol egy érzés megtestesülésében. A vízió Gerardja nem nyugodhatott meg. Végül hosszas menekülés után kifáradt és megállt. Egy szárnyas alak várt rá, közvetlenül előtte. Nem mozdult egy tapodtat sem, nem is pislogott, nem forgatta a fejét. Gerard könnyen felismerte: ő volt Azrael, ahogyan ő elképzelte.
- NEM ÉRTÉL EL SEMMIT! NEM TETTÉL SEMMIT! NEM ÁLLÍTHATOD MEG!
Ahogy az angyal hangja zengett a semmiben, a démon megpróbált lassan kihátrálni előle, de bármennyit is lépett vissza, az nem távolodott el tőle.
- KÖZELEDIK! NEM ÁLLÍTHATOD MEG! EL FOG ÉRTED JÖNNI A...


Gerard levegőért kapkodva nyitotta ki a szemeit. Arcáról patakokban folyt a veríték, pupillája kitágult, arca olyan vörös volt, mint az érett alma.
~ Csak egy rossz álom volt...nem igaz Lia.
~ Miről van szó?
~ Nem láttad?
~ Haver, én is szoktam ám aludni.
Idegesen dörzsöli a homlokát. Ekkor ébred rá, hogy nem a városi fogadó egyik szobájában fekszik. Idegesen forgatja a fejét jobbra-balra.
~ Lia...mi...mi most mégis hol vagyunk?
~ Nem a szobában aludtuk el?
~ Konkrétan. De most nem ott vagyunk.
~ Azt én is látom...
Egy sátorban feküdt ezidáig. Stabil szerkezetű, fémvázat utazósátor lehetett, vastag bőrborítással, ami megvédi az időjárás viszontagságaitól. A sátorban két férőhely volt, ezek közül az egyiken foglalt ő helyet, a másik üresen állt, de ennek ellenére két takaró volt fellelhető a sátorban. Ezen kívül számos hasznos felszerelés, úgy mint kulacs, tűzszerszám, lámpás és megannyi más dolog volt odazsúfolva az ideiglenes lakóalkalmatosság egyik sarkába.
~ Hol a fenébe lehetünk?
~ Nézzünk ki?
Gerardnak rossz előérzete volt. A sátoron kívülről éles hangú szál zúgása szűrődött be. Mikor felemelte a felsőtestét és kinézett, rá is jött miért. Egy havas hely oldalán kötött ki valamilyen oknál fogva. Amerre csak elnézett, mindent hó és jég borított be. Tőle nem messze látszódott egy magas sziklaszirt, aljáról majd egy méteres jégcsapok lógtak le.  A sátor jó helyen lett felállítva, a szirt háta mögül fújó jeges szelet felfogja a méretes kőfal. Bár, így is éppen elég erősen tombolt.
~ Felismered ezt a tájat?
~ Nem igazán. Sose utaztam sokat hideg területekre. Egy biztos, sokáig nem maradhatunk itt.
~ Igazad van, induljunk.
Azzal lábra állt és kilépett a sátorból...azaz lépett volna, de amikor megpróbált felegyenesedni, hirtelen egy erős fájdalom nyilat a lábába. Idegesen kapta le magáról a takarót. Ekkor vette észre, hogy a lábát egy masszív sín fogja közre. A fájdalomból ítélve eltörött.
~ Ez meg mégis mikor történt? Lia, próbálj meg az emlékeimben kutatni.
~ Homály...mármint még a szokásosnál is több. Nem látok semmit.
Idegesen huppant vissza a fekhelyére. A helyszínből ítélve egy hegyoldalon lehetett. Tehát ha lefelé halad előbb utóbb kijut ebből a hóviharból. Ekkor gondolt bele először, hogy milyen magasan is lehet. Talán bőven a hóhatár felett van. Veronia legmagasabb hegyei akár négyezer méteresek is lehetnek, ami nem sok jót jelent Gerardnak. Ha sokáig marad itt előbb utóbb biztos feldobja a talpát, ha más nem az éhségtől. De a törött lábával nem jutna messzire, komolyabb felkészülés nélkül biztosan nem. Visszafeküdt hát az ágyába, hogy lenyugtassa magát és átgondolja a dolgokat. Agyalás közben egyre csak forgolódott, szemügyre véve, mi áll rendelkezésére a túlélésre.
~ Van mellettünk még egy hely.
~ Ja. Kis szerencsével talán vissza is jön és akkor végre megtudjuk, hogy kerültünk ide.
~ Addig kell kihúzzuk valahogy.
~ Ne bízd el magad. Még be sem esteledett és máris olyan hideg van, hogy én elkezdtem dideregni. Kell valami ennivaló meg víz is. És valahogy meleget is kell varázsolni.
~ Mindent sorjában.
Megköszörülte a torkát, ami a hideg időtől igencsak kiszáradt. Azon tűnődve, vajon hány órát alhatott ebben a sátorban megragadta a kulacsot, amit a sarokban talált, majd kiment és teletömte hóval. A sátorba visszaérve aztán egyszerűen megvárta, amíg felolvad. Volt mit innia, a hó csak nem fogy el a helyoldalból egyhamar.
~ Kész, egy probléma máris megoldva. Van még valami észrevételed?
~ Van...nem húztad be a sátor ajtaját.
Miután ezt az „apró” kis hibát kijavította, hozzálátott kicsit trópusiasabbá varázsolni a klímát a sátron belül. Először az Archeus jutott eszébe, elvégre a szent tárgyak képesek megégetni a démonokat. Körbenézett a sátorban, beletelt egy kis időbe míg megtalálta a pengét. A köpenye mellett volt lehajítva a sátor egyik végében.
~ Szerinted ez működik?
~ Szerinted használtam már valaha szent kardot tűzhelynek?
Óvatosan kezébe vette a becses fegyvert. Amint megragadta érezte, ahogy a keze lassan felmelegszik. Eddigi tapasztalatai alapján nagyjából fél óra után kezd el égetni úgy, hogy már fájdalmas hólyagokat is hagyjon maga után. Ha óvatosan bánik vele, talán sikerült melegen tartania a testét vele. Erősen rámarkolt a kardra, majd a testéhez szorította. Érezte, ahogy a melegség szétáramlik a testében.
~ Úgy látszik működik....
Bő negyed óra után furcsa érzés kerítette hatalmába. Azon kapta magát, hogy didereg. Idegesen ránézett a karjára. Tiszta libabőr volt, minden egyes szőrszál égnek állt rajta. Meredt tekintettel taszította el magától az Archeust.
- Nem igaz!
- Haver, ezt szerintem te sem gondoltad komolyan.
- Most miért? Létezik szent tűz nem?
- Igen, de biztos nem arra használják, hogy átmelegítsék magukat.
- Szólhattál volna hamarabb is. Így most nem értem el ezidő alatt semmit.
- Tévedsz. Annyit elértél, hogy a felsőtesteden végig megégett a bőr.
Új, használható hőforrást kellett találnia. Ekkor megragadta a nyakában lógó amulettet. A végén ott tündöklött a Fókuszkristály. Ekkor jutott eszébe, hogy bármikor képes tüzet létrehozni. De félő volt, hogy hamar felgyújtana mindent a sátron belül. Kellett valami, amit a tűz nem emészt fel, s azon csiholni a lángokat.
- Lássuk, ezzel mire megyek. Sötét Dárda, jelenj meg!
Előrenyújtotta a kezét, mire a semmiből ott termett egy csillogó, színtiszta mágiából álló majd másfél méteres fegyver. A végét ki is kellett dugnia a sátorból, ki ne lyukassza annak oldalát. Készen is volt a fáklyája, már csak a lángot kellett valahogyan rávarázsolnia. Egy hirtelen ötletből vezérelve beizzította a Fókuszkristályt.
- Egyensúly törő: Lángbéklyó!
A kezétől színtiszta tűzből font kötelek kezdtek kígyózni a dárda felé, majd néhány másodperc alatt a mágikus fegyver köré tekeredtek. Innentől kezdve már csak arra kellett vigyázni, nehogy a láng meggyújtson bármit is a sátron belül, és már árasztotta is magából az éltető meleget. Sajnálatos módon azonban a tűzből alkotott kötél közel sem volt annyira tartós, mint a mágiából kovácsolt társa, így szépen lassan gyengült a lángja, majd egyszerűen eltűnt a dárda hegyéről. Az általa sugárzott hő azonban felmelegítette a sátor levegőjét annyira, hogy pár óráig ne kelljen újabb kötelet idézni. Gerard hamar elkezdett azon gondolkodni, vajon meddig bírja ezt a fajta lángkészítést varázserővel. Gyorsan nekilátott a sátorban kutakodni, hátha talál valami könyvet vagy tekercset, amiből tudást tud meríteni, ezzel töltve a varázserejét. A köpenyébe csavarva talált is egy régi feljegyzéseket összegyűjtő kötetet hajdan hatalmas mágusok nagy cselekedeteiről.
~ Ezt bizonyára én hoztam magammal, mielőtt ide kerültem volna.
~ Ezek szerint bárhogy is kerültünk ide, felkészültünk egy hosszú utazásra.
~ Különös...de vajon mit kereshettünk mi itt?
A kérdéssel nem foglalkozva lapozgatja a könyvet, erőt merítve annak tartalmából. Eközben egyre csak mardossa az éhség, ami nem is csoda, hiszen ebben a hidegben az ember majd kétszer olyan gyorsan éli fel tartalékait, és szegény fiú egyébként sem mondható annak az embernek, aki sokáig el képes az éhezést viselni.
~ Táplálékot kell szerezzek!
~ Hát...ilyen vidéken maximum pár kósza állat rohangálhat. Ott akarsz strázsálni a hóban naphosszat törött lábbal?
~ Igazad van...jobb ötletem van!
~ Mi...Gerard, meg ne próbáld...
De mintha meg sem hallotta volna, sietve lekapta az amulettet a nyakából és kiakasztotta a sátor egyik támaszául szolgáló fémrúdra, így „szemei” elé tökéletes kép tárult a kinti világról.
- Haver, ha egyszer kikerülök innen, én nem tudom mit csinálok veled!
- Csak tartsd a szemed a lejtőn és szólj, ha valami ehetőt látsz.
Hosszú órák teltek el várakozással. Nem volt könnyű még ülni egyhelyben és valami jelre várni sem. Az a sérülés, amit Gerard lába elszenvedett valószínűleg sokkal súlyosabb volt, mint elsőre látszott, ugyanis bő fél óra múltán olyan elviselhetetlen fájdalom kerítette hatalmába, hogy megmozdulni sem volt képe. Illetve de, arra volt képes, hogy fogát összeszorítva fetrengjen a sátorban. A kínszenvedés szerencsére nem tartott tovább negyed óránál, s mikor a fiú már azt hitte el fog ájulni a sebe okozta sokktól, Lia felkiáltott.
- Látok egy medvét...el tudsz bánni vele?
- Meglátjuk. – nyögi, miközben térden állva kitekint a sátorból és sietve a nyakába akasztotta Liát.
Megidézett egy sötét dárdát, majd teljes erejéből az állatban dobta. A fegyver beleállt a hátába, ám a bestiának ennél több kellett, hogy kimúljon. Gerard csak annyit ért el a kis mágiájával, hogy a dühös medve elkezdett felé futni. Most viszont, hogy felé fordult, könnyedén be tudta mérni a torkát és egy újabb dárdával átdöfni. Az állat nem volt képes ezután tovább őrjöngeni, s pár másodperc vonaglás után holtan terült el alig két méterre a sátortól.
- Ez csak elég lesz egy pár napra. Majd kicsit megpirítom, mikor legközelebb tüzet idézek.
~ Aha, a helyedben már neki is kezdenék, torkos!
~ Mi az, megsértődtél, hogy csak telepatikusan szólalsz meg?
Jópár nap telt el hasonlóképpen. Aludni nem volt képes túl sokat, az egyre csak visszatérő fájdalomtól, de szerencsére a gyűrődésnek ezt az egy formáját kiválóan tűrte. Élelemből és vízből nem volt hiány, ami meg a meleget illeti...nos bár szép lassan megfogyatkozott a varázsereje, mégis sikerült elkerülnie a fagyhalált. Három nappal az ébredés után visszatért a sátor másik lakója.
- Gerard, Lia! Megjöttem!
A páros nem akart hinni a szemének. Leo volt az teljes valójában. Vastag, tündéhez nem illő bundát viselt egy csuklyával, ami az arca nagy részét is eltakarta. Egyik kezében egy kardot, a másikban valamiféle régi faragványt tartott.
- Leo! Mi a fenét keresel te itt?
- Hogy-hogy mit? Hát elmentem a relikviáért, ahogy mondtak?
- Mit mondtam?
- Sajnos nem igazán emlékszünk még arra sem, hogyan kerültünk ide.
A kardforgató erre felhúzta a szemöldökét, majd vidám, kissé gúnyolódó hangon elnevette magát.
- Ugyan már, biztos emlékszel rá. Eljöttünk ide a Schattenschild hegységbe, hogy ősi nefilim ereklyéket kutassunk. Sajnos csak ezt a régi fadarabot találtam a hóban.
Gerard próbált visszaemlékezni. Tényleg olvasott korábban ősi ereklyékről, amiket gyakran emlegetnek együtt a nemrég megjelent félangyalokkal, de hogy ők hárman egy ilyen után kutassanak?
- Biztos igazad lehet...várjunk csak! Mégis mi történt a lábammal?! És miért hagytál engem ilyen állapotban magamra.
Leo idegesen túrt bele a hajába, ahogy ezeket a nyomasztó kérdéseket meghallotta. Olyan arcot vágott, mintha az ő jóvoltából került volna a sín Gerardra és próbálná ezt eltitkolni.
- Hát...történt veled egy kis baleset, amikor felfelé másztunk egy szirten. Eredetileg csak egy napra mentem volna el mellőled, de eltévedtem a hóban így kénytelen voltam tábort verni innen messzebb.
A két démon nem akart hinni a fülének. Emiatt a bolondság miatt jöttek el a világ végére, egy teljesen ostoba balesettől kínozza Gerardot a fájdalom naphosszat ráadásul egész végig nem emlékeztek semmire sem! Ezt hallva hirtelen megrohamozták az emlékek, hirtelen eszébe jutott minden...többek közt az is, hogy ő volt az, aki mindenáron el akart ide jönni.
- Jó, nem érdekes – szólal meg végül Gerard flegma, nemtörődöm hangon – nálad van a menetfelszerelés?
- Igen, mindennel, ami kell.
- Helyes, akkor induljunk is haza!
Leo egy pillanatra csak némán bámult előre.
- És...mi lesz a sátorral?
- Inkább mutasd az utat, nagyokos!
Azzal felegyenesedett és barátja vállára nehezedve megindult lefelé a lejtőn.

A hideg szél durván süvít végig a tájon, ahogy a szerencsétlen, oldalt kissé szakadt szövetű szürke sátornak ütközve veri a havat. Az ébredés durva, emléktől megfosztva éri el a lányt, ki kótyagos józanodásnak hála hirtelen riad eszméletre. Keze azonnal fegyverért nyúl, meglepetésére többnyire minden rendben, ám ahogy maga mellé pillant még Oswald előtt, annak sínbe helyezett, s betekert lába fogadja. Hitetlenkedve emeli fel fejét a másikra,nem igazán értve, hogy mi is történt velük. Úgy érezi magát, mint egy üres kulacs. 
- Hilde...Hol vagyunk? 
- A pusztaföldön
- Nem emlékszem én se semmire, de ilyen hóvihar csak igazán északon lehet... Mi a pokol történt itt.
* Tagadhatatlanul nem ért semmit ebből az egész kialakult helyzetből, s magához közelebb húzva öleli a lándzsát, aminek melege nyugtatóan szalad át rázkódva vacogó testén. Nagyon hideg van... Nagyon fáradt is.
- Mi történt a lábaddal?
- A lábammal? * Látszólag a férfit legalább annyira meglepi a felvetés, mint őt magát sokkolta a látvány. Pár pillanatig csak értetlenül figyel, majd megszólal * -  Fogalmam sincs... Leestünk?
* Nem, nem ért semmit... Valami haloványan dereng, de pont csak annyira van jelen az emlék fejének legmélyebb zugában, mint ahogy az ember száján a kis seb, amire aztán sorozatosan ismét rá és rá harap, amíg végül nem kezd el igazán figyelni rá. Viszketés fut rajta végig... Idegesen vakarja fejét, agyrázkódása lett volna talán? Az megmagyarázná a fáradtságot és ezt a rettenetes fejfájást ami elméje zugában bujkál.
- De... Ha le is estünk, hogyan kerültünk ide?
- Nem tudom * Sóhajt a férfi * - Valaki bizonyára ránk talált és segíteni akart rajtunk.Talán hagyott valami üzenetet, vagy elment és később visszajön.
- Talán...
- Valami nincs rendjén, én sem emlékszem semmire sem, pedig elméletben nem veszíthetnél el az emlékeimet...
* Hidegen csengnek benne a szavak, értette az értelmüket, ám mégsem teljesen tudta felfogni, ez mit is jelenthetett. Olyan... Furcsa, olyan visszás. Ez nem történhet meg, nem velük, nem most, nem itt. A hideg szaladgál hátán.
- Üzenet...?
* Egy kicsit úgy érzi, mégis visszatér bele az erő, ahogy felemelkedve végigpásztázza a kis, nyomorult sátrat, ám hamar konstatálnia kell, hogy erről persze szó sincs. Ez a hely üres, ketten vannak itt, a felszerelések, a terhük, s persze csak a sátor maga. A felismeréstől tovább rázkódik, közelebb húzva magához a palástját. Pont úgy érzi magát, mintha minden csontjából jeges víz csöpögne.
- Semmi, a sátor üres.
- Ez nagyon különös. Miért segít rajtunk, ha aztán eltűnik?
- Nem tudom...
- Nem sejtek tiszta szándékot, félek, játékszerek vagyunk egy játékban, melynek a szabályai ismeretlenek... Ki tudja, mi vagy ki él ezen a földön, aligha lepne meg, ha lenne itt olyan, ki ismeri az emlékek elzavarásának művészetét.
* Nem találták meg a szavak, csak csöndben öleli magát és a lándzsát, miközben fülel a süvítő szellőbe. Olyannak találja, mintha csak ordítana valaki kint. Senkinek se tűnne fel, ha ő is kimenne és visítana torka szakadtából. Egyedül vannak, egyedül a fagyban, ebben a szürkeségben a hóvihar közepén. Megrázza magát, összedörzsölve kissé kezeit, melyek pont úgy fájnak, mintha csak szögeket nyomnának rajtuk keresztül épp most.
- Hátha csak elment, és majd visszajön később. A gond csak az, hogy tűzifát sem látok, pedig nem ártana, ha legalább tábortüzet rakhatnánk valahogy vagy egy forró teát főzhetnénk.
- Egy kevés tüzet tudnék nagyapa segítségével idézni, de hamar elfogyna, s aligha bírná ki tovább mint egy órácska.
- A mozgásnál nincs jobb tűz a hidegben.
* Könnyebb mondani mint tenni. Végig tekint a férfin, s alig láthatóan rázza meg a fejét. Tudja nagyon jól, mit kell tenniük, de mégis tisztában vele, hogy mennyire is nehéz lenne, s hogy aligha tekinthető másnak, mint egy kissé gyorsabb, de talán kegyesebb halál kergetésének.
- Magam is ezt mondanám, ha egy kicsit más volna a helyzet...
- Tudom.
- Jó lenne, ha legalább azt tudnánk, merre is vagyunk igazából, hogy legyen egyáltalán esélyünk visszajutni délre.
- Kinézek.
* Egy porcikája sem kívánja a dolgot, ám kénytelen lesz mégis így tenni, s valahogy összehúzza magát a lehető legkisebb méretre, szinte eltűnve a palást alatt. Így is csak a fagyot érzi, de ha más nem, talán a hit, miszerint így megőrizheti a meleget legalább segít egy kicsit rajta. A szellő hidegen kapaszkodik bele, ahogy kilép a nyomorult fedezékből. A szürkeség valami gyönyörű, hihetetlen erővel simogatná a lelkét a látvány, ha éppenséggel látni bármit is, ami bizonyítékként szolgálhatna arra, hogy nem a semmi közepén vannak. Talán egy hegy a távolban... Amarra is... De mindenfele csak hihetetlen zivatar, eszméletlenül és dühöngő zimankó, s persze hóban festett irtózatos fagyási fájdalom. Sírni van kedve, szinte érzi ahogy a szemei kilöknék a nedvességet magukból, de egyszerűen túl hideg van, nem adhat nekik utat, s orrát megtörölve lép át ismét a textil szedett-vetett ajtaján, sokat mondóan megrázva a fejét.
- Semmi, fogalmam sincs hol lehetünk... A semmi közepén, ennyi biztos csak.
- Tehát sehol semmi támaszpont vagy irány... * Némi hallgatás után a férfi ismét megszólal * - Össze kellene szedelődzködnünk valahogy és elindulni valamerre. Hátha találunk valami erdőt, hogy egy kis fát vághatnánk vagy gallyat szednénk. Egyszer csak találunk egy falut... Itt csak tehetetlenül megfagyunk.
* Az egész ismét visszásan hat fülének, ütődve kapaszkodik meg egy pillanatra a sátorfába, miközben az egyetlen logikus lépést teszi, s kitörve belőle a düh, levezetné azt az egyetlen emberen, aki most itt van, s lényegében célpontnak tekinthető.
- De hiszen a semmi közepén vagyunk, se fa se... * Arca ocsmányul eltorzul, a düh szinte szivárog fogai közül, majd pár pillanat múlva inkább elfordul, elengedve az egészet. Oswald nem tett semmit, csak bátorítani szeretné, ő pedig ilyen házsártos.* - Igazad van, jobb lesz mielőbb elindulni.
* Szeme dühösen táncol végig ismét a sátron, figyeli a ponyvát, tudja, hogy szükség lesz majd rá. Emellett nem szeretné azt se, hogy a férfi megpillantsa a lassan kibújni készülő könnyeket, a tehetetlenség tökéletes jeleit. Már meghaltak, csak éppen még mozognak.
- Még csak az kéne, hogy cipelj... Majd valahogy megoldom. Csomagokat is kellene vinnünk ráadásul.
- Te is tudod jól, hogy nem leszel képes egyedül mozogni egy pár méter után. Mindig én támaszkodom rád, támaszkodj te most rám... Akkor talán kevésbé érezzük a fagyot.
* Nem akar vitát nyitni, nem is fog. Messze túl sokat köszönhet már most is a férfinak, hát ha ezzel kell megfizetnie, hogy segíti a járásban, hát legyen. Még így is olcsóbb mint a váltó, s valóban jobb lesz, ha ketten képesek lesznek együtt utazni, közel egymáshoz, a test melegét megosztva. Cudar egy mocsok idő van, nem a halál a kérdés, a mikor, s hogy esetleg sikerül-e eljutniuk valahova. Szerencsére Oswald nem is erősködik, s végül elfogadja a kezet. Komolyan meg kell erőltetnie magát, de végül kettejük együttes ereje elég ahhoz, hogy felállítsák a kolosszust, amire is végül a férfi már-már szégyenkezve megszólal.
- Legfeljebb gyakran megpihenünk.
- Attól tartok a táskának nálad kell lennie, mert nem fog menni a segítség a táskával együtt...
* Erre csak röviden bólint, majd végül egy pillanatra belenyomja a langyos lándzsát a férfi kezébe, hogy az megtámaszkodhasson. Kis teketóriázás után végül sóhajtva elvágja a ponyvát fogó zsinórokat, s kivág abból egy tekintélyes méretű részt, ami tökéletes lesz arra, hogy takarózzanak vele útközben. Melegíteni biztos nem fog sokat, de valamit csak számít majd. Ezt rá is teríti a férfira, majd végül odanyújtja neki a táskákat, ami leginkább a szállítmány, amiről már azt se tudja, hogy minek volt náluk. A hideg hihetetlen erővel vágja pofán így a fosztott épületben, ahogy végül teljesen készen állnak a kimerítő, s könnyen lehet, hogy halálos menetre. Még átveti a férfi kezét a vállán, hogy képes legyen valahogy támaszkodni rá, majd átveszi tőle a lándzsát, s egy halvány, reményvesztett mosollyal végignéz azon.
- Indulhatunk.

Szörnyű álomból ébredek, reszketve a csontig hatoló hidegben. Kissé szakadt, szürke sátorfal fogja a szelet oldalt, de az ajtó nyitva. Tökéletes kilátás nyílik a teljes fehérségre. Hol vagyok? Mi a csuda történt? Ekkor jövök rá, hogy nem vagyok egyedül.
- Hilde...
Meglepetten emeli fel a fejét és rám néz. Az arckifejezése mintha csak az enyémet tükrözné. Ugyanaz az értetlenség, tanácstalanság. Próbálok visszaemlékezni, mi is történhetett. Emlékszem, hogy egy levelet próbáltunk titokban eljuttatni valakihez. Észrevettek minket és kénytelenek voltunk harcba bocsátkozni velük.
- Hol vagyunk?
Hilde szomorúan sóhajt fel. Nyomorúságos lehet a helyzetünk csakugyan.
- A pusztaföldön
- Nem emlékszem én se semmire, de ilyen hóvihar csak igazán északon lehet... Mi a pokol történt itt?
Félrepillant, átöleli a lándzsát, majd újra rám emeli a tekintetét. A hangjából kihallani az őszinte érdeklődést.
- Mi történt a lábaddal?
Erre a kérdésre azonban igencsak meglepődöm.
- A lábammal? - vonom fel a szemöldököm, egy kissé összébb húzva magam egy hirtelen szélfuvallat érkezésekor. Megdöbbenve tapasztalom, hogy a helyzet még annyira sincs rendjén, még hittem: a bal lábam sínben, bekötözve. Még sietősebben kutatok az emlékeim között.
- Fogalmam sincs - csóválom a fejemet. Öten voltak, lóháton. Próbáltunk minél messzebbre jutni előlük, mivel nem lett volna sok esélyünk ellenük, úgy gondoltuk, hogy keresünk egy sziklahasadékot, ahol megbújhatunk. De könnyen beértek minket. Elveszítettem az egyensúlyom. Hilde felkiáltott.
- Leestünk?
Látom rajta, hogy ő is erősen gondolkodik, mégis mi történhetett velünk. A hideg persze nem segít, hogy gyorsabban mozogjanak az agy kerekei. Aztán mintha a kérdésem megütné a valóságot. Megvakarja a fejét és ahogy a lábamra pillant, tudom, hogy bajban vagyunk.
- De... Ha le is estünk, hogyan kerültünk ide?
- Nem tudom - sóhajtok. Azt hiszem, erre hiába is próbálnék emlékezni - Valaki bizonyára ránk talált és segíteni akart rajtunk.
- Talán...
- Valami nincs rendjén – szólalt meg a nagyapa -, én sem emlékszem semmire sem, pedig elméletben nem veszíthetném el az emlékeimet...
Akárhogy is, már csak ebből is egyértelműen érzem, hogy valami nagyon furcsa dolog folyik itt, hogy ebben az egész helyzetben van valami félelmetesen szokatlan.
Fülelek, de nem hallok kintről neszezést. Ezek szerint az illető irgalmas samaritánus vagy gonosz boszorkány nincsen itt.
- Talán hagyott valami üzenetet, vagy elment és később visszajön.
- Üzenet...?
Kutatni kezd, összébb húzza magán a palástját. Szabályosan vacog szegény ebben a dermesztő hidegben.
- Semmi, a sátor üres.
Csalódottan hajtom le a fejem, de továbbra is gondolkodón ráncolom a homlokom, igaz, ebben az időben még az ilyen apró mozdulat is fáj szinte.
- Ez nagyon különös. Miért segít rajtunk, ha aztán eltűnik?
Kimondhatatlanul zavar, hogy nem mozog a lábam, pontosabban nem úgy, ahogy szeretném. Esélytelen, hogy magamtól rá tudjak állni, márpedig körül akarok nézni odakinn, és nem ártana tüzet gyújtanunk sem, ha nem akarunk megfagyni. Rögtön az van bennem, hogy tennem kell valamit, és így sem segíteni nem tudok, sem Hildére vigyázni, ha arról volna szó.
- Hátha csak elment, és majd visszajön később. A gond csak az, hogy tűzifát sem látok, pedig nem ártana, ha legalább tábortüzet rakhatnánk valahogy vagy egy forró teát főzhetnénk.
- Nem tudom...
- Nem sejtek tiszta szándékot, félek, játékszerek vagyunk egy játékban, melynek a szabályai ismeretlenek... Ki tudja, mi vagy ki él ezen a földön, aligha lepne meg, ha lenne itt olyan, ki ismeri az emlékek elzavarásának művészetét.
Attól félek, hogy a lándzsa szavai igazak. De kinek állna szándékában ilyesmi?
- Egy kevés tüzet tudnék nagyapa segítségével idézni, de hamar elfogyna, s aligha bírná ki tovább mint egy órácska.
- A mozgásnál nincs jobb tűz a hidegben.
- Magam is ezt mondanám, ha egy kicsit más volna a helyzet... - morgok, nem sértetten, inkább csak a helyzetünk miatt való bosszúságomban, és a saját tehetetlenségemen. Valahogy muszáj lesz felállnom. A holmink úgy nézem, valószínűleg hiánytalanul megvan, de attól tartok, fogalmunk sincs, merre lehetünk, és a legközelebbi ösvény nagyon messze van innét. Valaki járt itt, és ez viszont ó hír. Hogyan jutunk vissza Hellenburgba? Újabb jeges szélfuvallat érkezik, és minden izmom összerándul.
- Tudom.
Nem a hangnememre akar ez válasz lenni, úgy érzem, egyszerűen csak ő is ugyanolyan kétségbeesett, mint én.
- Jó lenne, ha legalább azt tudnánk, merre is vagyunk igazából, hogy legyen egyáltalán esélyünk visszajutni délre.
Ekkor felemelkedik, majd int nekem.
- Kinézek.
Még mielőtt szólhatnék, hogy várjon, ne menjen ki egyedül, már el is tűnik a szemem elől. Egy kissé elszégyellem magam. Hiszen tud ő magára vigyázni, valamiért mégis meg akarom védeni, mint mindig. Sóhajtok egyet és mereven nézve a sátorajtó nyílását, várok.
Hamarosan megérkezik, fájdalmas, szenvedő arccal, mintha már közel járna a síráshoz.
- Semmi, fogalmam sincs hol lehetünk... A semmi közepén, ennyi biztos csak.
Szeretnék mondani valamit, de a torkomon akad a szó. Az imént elhangzott szavak visszhangoznak a fejemben: a semmi közepén...
- Tehát sehol semmi támaszpont vagy irány... - mondom ki a nyilvánvalót, mintha reménykednék egy tagadó válaszban. De igen, van egy tábla errefelé, arra meg egy magas szikla. Kár lenne hiú álmokba ringatnom magam.
- Össze kellene szedelődzködnünk valahogy és elindulni valamerre. Hátha találunk valami erdőt, hogy egy kis fát vághatnánk vagy gallyat szednénk. Egyszer csak találunk egy falut... Itt csak tehetetlenül megfagyunk.
Már én sem hiszek magamnak. Teljesen kilátástalan a helyzetünk.
A lány erre már kifakad.
- De hiszen a semmi közepén vagyunk, se fa se... – elhallgat és sóhajtva néz rám. Mintha erősen próbálná megemberelni magát. Figyelem őt. A sátor falára pillant, majd újra énrám. Hildének igaza van. Ostobaság most csalfa reményeket hajszolni. Ha nincs a helyén az eszünk, végünk van.
- Fel tudsz állni, ha segítek?
Elcsodálkozom a kérdésén. Hiszen tényleg ostoba ötlet volt, de tény, hogy mást nem nagyon tehetünk, hogy túlélhessük.
- Még csak az kéne, hogy cipelj - tudom, hogy Hilde valamivel erősebb az átlag korabeli lányoknál, de azt is tudom, hogy nem vagyok pehelysúlyú, enyhén szólva sem.
- Majd valahogy megoldom. Csomagokat is kellene vinnünk ráadásul.
Az azonban szent, hogy itt nem maradhatunk, mozdulnunk kell valamerre. Talán a hidegnek köszönhetően nem érzem annyira a fájdalmat, az ijedtség erre rá is segít.
- Te is tudod jól, hogy nem leszel képes egyedül mozogni egy pár méter után. Mindig én támaszkodom rád, támaszkodj te most rám. Akkor talán kevésbé érezzük a fagyot.
Még mielőtt bármit is szólhatnék, felém nyújtja a kezét. Borzalmasan érzem magam, amiért ha nem is szándékosan, de nehézséget okozok, ahelyett, hogy segítenék. Minden értelemben tehernek kell lennem most tehát. Elfogadom a felém nyújtott kezet, szégyellve magam és erősen sajnálva a vámpírt. Megpróbálok felállni így, figyelve, hogy a súlyomat az ép lábamra helyezzem főként. Hilde valóban erős, ennek ellenére is kellemetlennek érzem valahol a helyzetet.
- Legfeljebb gyakran megpihenünk.
Egy kisebb küzdelem, hogy fel tudjak állni, Hilde kitartásának hála, végül sikerül: nagy nehezen sikerül rántania egyet rajtam és megtámasztania a vállán. Igyekszem azért, hogy ne terheljem jobban, mint kellene. A kezembe nyomja a lándzsát, amíg felveszi a csomagokat. A fájdalom régi ismerősként köszönt, nekünk viszont nincs vesztegetni való időnk.
- Attól tartok a táskának nálad kell lennie, mert nem fog menni a segítség a táskával együtt...
A cipekedés természetesen nincs ellenemre, sőt, örülök, hogy legalább ennyivel segíteni tudok.
Nagyon hosszú út áll előttünk.
Megidéz egy tőrt, amivel elvágja a sátor tartózsinórjait, s a vastag anyagból kivág egy nagy darabot, amivel mindketten be tudunk takarózni. Fogja a szelet és valamennyire melegít is. Aztán elveszi a lándzsát és átveszi a helyét.
- Indulhatunk.

Annyi örömteli és szomorú pillanatokat éltünk már át együtt, Hilde, és te voltál az egyetlen igaz barátom. Hálás vagyok a közös percekért.
De vajon lesz-e még több? Vagy most indulunk az utolsó közös utunkra?

Halihó! Noh, megnéztem, hogy mit alkotott az, aki ide írt. Ennek fejében lezárom ezennel az azonnalit, s természetesen a résztvevőknek jár a 150 Tp.