[Azonnali] Halloween: Képernyőbe ragadva

Dracula (1931) - (Hil)decula és Van Bertold dialógusa

Ismét beköszöntött az éjszaka. Az elmúlt időkben, amint a Nap alábukott a horizonton, veszélyessé vált az élők számára a világ. Sokszor elgondolkodtam, vajon Lucy halála vagy már Renfield érkezése volt az első mozzanat a furcsa és hátborzongató események sorában? Ez már csak olyan kérdés volt, amire utólag vagy ráébred az ember, vagy nem, azonban úgy éreztem, nem volna előrevezető ezen túl sokáig töprengeni. A jelenre kellett koncentrálnom és arra, hogy megakadályozzam további szerencsétlenségek bekövetkeztét. Valóban, elkerülte a figyelmem Miss Mina új estélyi öltözéke, meglehet, illett volna, legalább mikor tudtomra adta az iménti beszélgetés során, hogy vadonatúj, megdicsérnem, de a figyelmemet túlságosan lekötötte az, hogy végre összekapcsolódott előttem az események láncolata. Renfield furcsa éhsége az apró állatok vérére, a Miss Mina nyakán talált árulkodó sebhely, melyeket Lucy tetemén is láttam. A tükrös eset pedig maradék kétségemet is eloszlattam. Éreztem, hogy jó helyen tapogatózom, hogy tudom, honnan, vagy inkább kitől eredeztethető a ránk leselkedő veszedelem. Túl sok különös dolog történt túl rövid idő alatt Carfax Abbey-ben. Ideje volt véget vetni a rémálomnak.
Ilyen hosszú, gondterhes és fárasztó nap után különösen jólesett a reggel elkészített, tulajdonképpen madárlátta sonkás szendvicsbe végre beleharapnom, egy pillanatra megfeledkezni a problémákról. Éhesen egyébként sem lehet gondolkodni, pláne ilyen súlyos dolgokon.

Nem hallottam a szárnycsapások hangját, pedig nyitva volt az erkélyajtó. Csak a szemem sarkából pillantottam meg, ahogy az éj sötétjéből kiválik egy alak és lassan emberi formát ölt. Ahogy felé fordultam, a szendvicset egy gyors, reflexszerű mozdulattal a zakóm zsebébe csúsztattam. Maga Hildecula grófnő állt előttem.
- Van Bertold! Moooost, hogy megtudta aaazt, amit megtudott, jóóól tennéé, ha visszatérne a saját hazájááába.
Pár lépést tesz felém. Kihúzom magam és egy kimért mozdulattal felteszem a szemüvegem, mintegy jelezve számára, hogy vámpír ugyan nem vagyok, mint ő, de azért van egypár titulusa szerény személyemnek is professzorként. Nem engedhettem, hogy - ahogy a fiatalok mondják manapság - palira vegyen.
- Szívesebben maradok itt és védelmezem azokat, akiket elpusztítani szándékozik.
- Túúúl késő - válaszolta Decula, ahogy megállt a szoba közepén - Máááár az éééén vérem folyik az ereiben. Évszázadokat fog élni... - pislogás nélkül bámul a szemeimbe, fekete köpenye úgy is libben, hogy a szél érezhetően nem fúj be a nyitott ajtón - Ahogy én is éltem.
Rezzenéstelen arccal állom vérfagyasztó tekintetét. A karórámra pillantok: egy darabig még itt leszünk, ha ilyen elnyújtva beszél. Biztos vagyok a dolgomban, hiába próbál megfélemlíteni: tudom, hogy a beszélgetés végével folytathatom az étkezést.
- Jobban tenné, ha menekülne, Decula, tudjuk, miként mentsük meg Miss Mina lelkét, ha az életét nem is feltétlenül.
- Ha nappal találja a halál - feleli. Korábban is feltűnhetett volna, hogy percek óta nem pislog. Hogy nem szárad ki a szeme? - De biztosítom, hogy éjjel fog... - elakad a szava valamiért, de azért fontosnak látja, hogy kihangsúlyozza: - Éjjel fogja.
Felvonom a szemöldököm, ahogy hallgatom Decula szavait. Efeletti bosszúságom - tudniillik, hogy már percek óta nem folytathatom egyébként is késői vacsorámat - akár határozottá, sőt, eltökéltté teheti szavaim. Nincs ínyemre, hogy a vámpír kételkedik a szavaimban, mintha olyan hihetetlen volna számára, hogy rájöttünk a titkára és tudjuk, hogyan győzzük le. Nem szeretem, ha lenéznek, de tudom, hogy ez csupán védekező mechanizmus részéről: nem akar szembesülni a helyzetével, nem akarja beismerni a vereségét. Szám szélén halovány mosoly játszik, ahogy emeltebb hangon megszólalok.
- Én pedig lebontatom a Carfax Abbey-t, hogy kő kövön nem marad, felásatom körbe mérföldekre. Megtalálom a doboznyi földjét és a szívét karóval átdöföm.
Decula összevonja szemöldökét és komoran bámul rám, tekintete szinte keresztüldöf.
- Jer ide... - nyitja nagyra szemeit, a szemkontaktust töretlenül tartva - Jer... Ide.
Értetlenül pillantok a vámpírra, némiképp gyanakvón annak szándékait illetően. Kissé összevonom a szemöldököm, ahogy és lefitymálón lebiggyesztem a szám: nem tetszik, hogy még mindig itt van, de addig is legalább nem valami rosszban sántikál. Egy rövid időre aztán anélkül, hogy kíváncsiságom erőt venne a bizalmatlanság felett, valamiért öntudatlanul is teszek pár lépést felé, s ekkor tudatosul bennem, hogy sötét mágiája áldozatául akarja, hogy essem. A gyomrom halkan kordul egyet és ez ránt végül vissza a valóságba. Elkomorult arckifejezéssel hátrálok vissza, s csupán a véletlen műve hogy a számomra még ismeretlen Jojo’s Bizarre Adventure című kínaimesét is később inspiáló pózban állok meg. Hiába nyújtja Decula furcsa mozdulatra kezét, az éhségem és az efölött érzett bosszúságom erősebb démoni kisugárzásánál.
(A szerk: a World of Darkness világában játszódó Vampire: the Masquerade játékokból jól ismert uralom diszciplínát próbálja az elméletileg tzimisce klánba tartozó Hildecula használni, nem tudván, hogy a halandó karakter játék elején felvett előnye megakadályozza ezt. Emiatt gyúl haragra.)
- Erős az akaratod, Van Bertold.
Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez (azt hiszem, így mondák) - Decula közelebb lép, s kezem a zakóm alá csúsztatom, fenyegetőn pillantva rá. Léptei lelassulnak, végül megáll, s szórakozott mosoly terül el sápadt arcán.
- Még egy kis sisakvirág? - gúnyolódik. Nem tehetek róla, hogy éppen nem volt nálam más, az Isten szerelmére, kíváncsi voltam, bele lehet-e főzni valamibe, ezért oda akartam adni a cselédlánynak. Egy pillanatra azt hiszem, a vámpír végre valahára pislog egyet, de nem: a fényviszonyok csaltak meg. Ennél jobban is álcázhatta volna holt mivoltát. Nem értem, hogy nem leplezték le? Itt bezzeg elég volt pár nap, hogy gyanúba keverje magát, még kevesebb, hogy hipotézisünket igazoljuk, s talán észre sem vette. Mi másért nyitottam volna fel előtte az ékszerdobozt?
Gyanútlansága és személyemet támadó becsmérlése azonban biztossá tesz a dolgomban. Egy darabig nem is mozdulok, jobbját az anyag takarásában hagyom, s én is kissé elmosolyodom, már-már játékosan, ahogy reakcióját előre elképzelem.
- Még hatásosabb is, mint a sisakvirág, grófnő - felelem, tudva, hogy a sonkás szendvics a másik zsebemben biztonságban van és hamarosan kiélvezhetem. Reggel óta várok rá.
Decula lendületet vesz, s kinyújtott karral, mint a villám, lendül felém.
- Valóban?
A reflexeim szerencsére mindig is egészen jók voltak: egy gyors mozdulattal előrántom a zsebemből a fésűt, melyet külön ilyen helyzetre készítettem oda, hogy Deculától megvédjem. A vámpír fájdalmasan felszisszen és azon nyomban elfordul, köpenyével takarva arcát.
- Most dolgom van.
Azzal az erkély irányába iramodik. Elégedetten figyelem, ahogy ismét egy műanyag denevérré változik, hasonlatossá ahhoz, amelynek képében megjelent, s sietve távozik. Ügyelve rá, hogy a kedvelt pózt megtartsam, visszateszem a fésűt a zakóm belső zsebébe, majd a jobb oldali külső zsebbe nyúlok, s egy lassú, kimért mozdulattal kiemelem belőle a sonkás szendvicset.

Régen sokat gondolkoztam azon, hogy a nap melyik része is a legjobb. Sok érv szól a reggel mellett: a friss hajnali levegő, a reggeli palacsinta, esetleg a harmatos pázsit, de azt hiszem mindig arra kellett jutnom végül, hogy az este a kedvencem. Vége a munkának, az ember megihatja a kis sörét, megnézheti a kedvenc sorozatát, esetleg kiruccanhat a közeli plázába, hogy áldozzon a kapitalizmus szellemének. 

Ameddig a világ még megállt a saját két lábán, ez volt a kedvence elfoglaltságom... Bemenni, elkölteni a nehezen szerzet pénzt, s ezután olyan elégedetséget érezni, hogy már az sem érdekelt, hogy használni fogom-e egyáltalán a vásárolt szarságokat. Igazi zombi voltam, a fogyasztó társadalom csapdájába veszett szerencsétlen dagadt kis légy. Azt hiszem a jelenlegi állapotokért akár hálás is lehetnék, ha kissé túlozva is, hisz ha más nem, hát megszabadultam ezektől a láncoktól, de egész más csapdába estem, egy olyanba, ami sokkal béleltebb volt még az előző kalitkámnál is. Már nem kellett pénzt költenem érte. Nem is volt pénz. Minden megváltozott. Óh, a központi áruház! K E L L E G Y Ú J T É V É. Gyors meg is indultam bicegve, de tudtam, hogy nem kellett sietnem. Minden az enyém volt. Minden. 


Hol is tartottam? Áh... Az ember azt hiszi, hogy a világ egy forrón lángoló üstökösként ér véget, mely csak elszáguld a szem előtt, gyakorlatilag alig érintve a légkörünket. Faszság. A világ szépen lassan vérez ki, hánykolódva, napról napra halványulva. Az első pár napban még nem is tudtuk, hogy mi történt, a kormány igen komolyan vette az igazság elhallgatását, s hát jól is tették a pánik elkerülése végett. Nekem csak az volt a szerencsém, hogy időben képben voltam, de ezt nem annak köszönhettem, hogy túlzottan okos lennék, áh, a fenét. Egy őrült voltam, vagyok. Mióta az eszemet tudom a végidőket féltem, s ha szabad ilyet mondanom, maga Uncle Sam sem lehetett nálam jobban felkészülve arra, ami történt. Egyik pillanatban még a tévé előtt ültem szarosra kacagva a gatyám Al Bundy elbaszott életén, a következőben pedig már az óvóhelyem mélyén lapultam, több mázsa élelemmel. Évekig túl tudtam volna élni ezt az átkos helyzetet, de persze ahogy mondtam, sajnos egy eszelős idióta vagyok, s ahogy elfogyott az első pár konzerv, azonnal azon kezdtem gondolkodni, hogy még most kéne a készleteim még jobban feltölteni, mert később fosztogatni fognak a szörnyetegek. Nem, nem a zombik, az emberek. 

Egy élőholt mit tehet? Nyög, morog, ha talál húst, akkor zabál. De ennyi, nem gonoszak, a szó legszorosabb értelmében semlegesek. Bezzeg az emberek... Abban a pillanatban, hogy szar röppen a ventillátorba, egymás torkának esnek, úgy, ahogy még egy állat se támadná a fajtársát. Lényeg a lényeg, tudtam, hogy most kell mentenem magam, hisz máskor nem lett volna rá lehetőségem. Felszerelkeztem, majd beültem a Land Roverembe, s irány a közeli pláza. Így utólag nem tudom, hogyan is gondolhattam azt, hogy pont a telibevert plázába kell mennem, de azt hiszem a régi szokások okozhatták. És az, hogy tudtam, hogy a plázában lévő fegyverboltban annyi feszerelés van, hogy még a nácik is át tudták volna vele venni a hatalmat. Már most, így a világ letérdelése közben.

A pláza meglepően jó helynek bizonyult, voltak ugyan zombik benne, de a legtöbb bestia olyan ostoba volt, hogy bizonyos távolságból észre se vették, hogy nem egyikük vagyok. Emberek se nagyon voltak, gondolom félték a forgalmas helyeket, így értelemszerűen elkerülték a bevásárlóközpontot, ami az esetek zömében szarásig volt a különböző népekkel. Logikus. De egy ilyen világ nem azt a logikát igényli, amit az ember általában felszed, hanem egy sokkal kacifántosabb őrült gondolkodást. Az enyémet. Könnyedén kifosztottam egy-egy üzletet, s aztán haza is iszkoltam a zsákmánnyal. Leginkább elemeket vittem, akumulátort, benzint, fegyvereket, konzerveket. Mindent, amit találtam, s mindenből szégentelen sokat.

Pár napig megelégedetem ezzel a status quoval, de hamar rá kellett jönnöm, hogy még mindig lett volna mit szerezni. Könyveket, filmeket, csecsebecséket, amik nem csak az alapvető igényeket elégítették ki, hanem annál picit többet is. Ahogy egyre többet, s többet jártam vissza a plázába, elkényelmesedtem, s el is bíztam magam. Éppen porcelán csészéket pakoltam (igen, tudom), s eltörtem egy készletet. Az egész szinten hallható volt a zaj, s ezen a ponton tudtam, hogy menekülnöm kellett, de nem nagyon volt hova. Az üzlet pont az épület kellős közepén volt, s nem tudtam elkerülni őket. Minden irányból felém tódultak az ökrök, s bár megbújtam a kasszás pultja alatt, rájöttem, hogy akár estig is maradhatok, nem fognak tágulni. Az ingerek érdekelték őket, s sajnos az egész istenverte világban nem volt most akkora inger, mint egy csörömpölő tálnyi szaros csésze. Megvártam az estét, gyűjtögetve az erőm. s a bátorságom, majd a fülembe doboló adrenalin társaságában léceltem meg az agyhalott szarok közül. Nem tudom, hogy mi történt, de mire magamhoz tértem a stressztől, egy embercsoporttal találtam szembe magam. Ők voltak azok, akik a kitörés kellős közepén itt maradtak, s a saját otthonuknak tekintették a helyet. Hamar magukhoz fogadtak, s megtantották, hogyan is tudok megélni ebben a világban. Szépen lassan az egész pláza az otthonommá vált, s úgy mozogtam ott, mintha csak a régi napokban jöttem volna el venni egy doboz Twinkiet, na meg egy hatos csomag Budweisert.

Várjunk, valami nincs rendben. Embereket hallottam, ráadásul pont az üzlet felől. Mint mondtam a zombiktól nem féltem, de az emberektől annál jobban. Képesek lettek volna a saját anyjukat is lemészárolni azért, hogy megszerezzék a pláza kincseit, ezek pedig hozzánk tartoztak. Az enyém volt minden, a miénk volt minden. Volt pofájuk bejönni, s elorozni a tévéket, a mikrókat, a hűtőket...?! A korábbinál is sietősebben indultam meg a hangzavar irányába, ahol végül megláttam az üzletet. Több társam már ott volt, hogy elzavarják a fosztogató embereket, de azok magukra zárták a elektronikai cikk részlegét, s kacagva bámultak minket. A barátaimmal igyekeztem betörni, de nem tudtam, s hiába vertem a plexit, egyszerűen nem lehetett mit tenni. Csak ott álltak, s bámultak minket, miközben mi magunk igyekeztünk visszavenni a jogos jussunkat...

Ezután elkezdték kifosztani a szintet, s mindent magukhoz vettek, amit találtak. Aljas fosztogatók! Kezdettől fogva tudtam, hogy ennek az egész időszaknak nem a járkálók lesznek a nagy veszélyei, hanem az emberek. A félelmeim pedig végül tényleg bebizonyosodtak, ugyanis ez az új csoport befészkelte magát az áruház szívébe, majd elkötötték a pláza közepén lévő Volkswagent, s eszeveszett módon autókázni kezdtek az alsószinten. Próbáltam őket követni, de a sántikálásom maitt nem nagyon sikerült, így végül csak megálltam az pláza egy elektronikai szaküzlete előtt, s a tévéket figyeltem. Mit meg nem adtam volna most egy új tévéért, egy új mikróért, egy hűtőért, esetleg egy kis húsért... Igen, a húst kívántam a legjobban.

Egy kis ízelítő:

Hát ezek nagyon szuper kis azonnalik lettek, jól szórakoztam, miközben olvastam. Kimondottan tetszett, hogy mindenik szöveg történetébe csempésztetek valami kis csavart, így egyrészt nagyszerűen rájátszott az eredeti műre, ahonnan az ihletet merítették, másrészt ki is mozdította azt a megszokott jelentéséből. Elégedettek lehettek magatokkal, és méltán írhatjátok fel magatoknak a kiérdemelt jutalmat:

150tp
1500 váltó

és a szezonális juti:

Félelem-ellen
Típus: -
Kritérium: -
Leírás: Egy picinyke, áttetsző üvegcse, viasszal fedve, benne sárgás-szürkés, sűrűnek tűnő kortynyi folyadék.
Hatás: A bájital csakis mesélő által vezetett küldetés során használható, egyetlen alkalommal, olyan helyzetben, mikor a használója épp nagyon fél valamitől. A bájital elfogyasztása után a következő körben valamilyen előnyhöz jut a karakter (mint egy adrenalin-löket) például gyorsabb lesz, erősebb (szituációtól függően a mesélő dönti el a hatást).