Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Veres Burgonya

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Veres Burgonya Empty [Magánküldetés] Veres Burgonya Csüt. Feb. 04, 2021 11:16 am

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Veres Burgonya


"A közhiedelmek ellenére sajnos eléggé ritka az, hogy a jóból megártana a sok... Kellően cudar időkben pedig gyakran a rosszból sincs elég."
– Az egyszeri éhező értekezései

[Magánküldetés] Veres Burgonya Witch_10


Határidő: Sajnálatos módon nem ismerem ezt a kifejezést

2[Magánküldetés] Veres Burgonya Empty Re: [Magánküldetés] Veres Burgonya Szer. Feb. 10, 2021 7:12 pm

Eirik von Hildebrand

Eirik von Hildebrand
Templomos
Templomos
A kora reggel kezdődő seregszemlét követően még egy délutáni őrjáratot is a szakaszunkra sóztak; mit mondjak, repdestem az örömtől… Egy templomos számára rettenetesen unalmas és fárasztó órák hosszat teljes páncélzatban strázsálni a nyári kánikulában. Mikor tavaly ősszel von Bertoldhoz kerültem, hasonló munkával telt az első hónapom. Valamiféle büntetés volt a szakasz számára, egy korábbi beosztott engedetlensége miatt. Bár akkoriban jóval hosszabb őrjáratokat kellett vállalnunk, mégis valamelyest elviselhetőbbnek érződött, elvégre novemberben mégsem főttünk bele a páncélunkba.

Mikor napnyugtához közeledve végre lejárt a szolgálati időm, megizzadva, kissé kimerülten indultam vissza a parókiai szállásomra. Egy kevésbé forgalmas mellékutcán vágtam épp át, mikor a sarkon befordulva egy fiatal, vörhenyes sihered közeledett felém sietős léptekkel, ám kissé bizonytalanul.

- Von Hilebrand, uram? – kérdezte, ahogy közelebb ért.

Biccentettem, mire a kezembe nyomott egy levelet, és ezzel tovább is állt. A borítékot megfordítva láttam, a pecsét kissé megsérült rajta, de az utcai félhomályban is jól kivehető volt, hogy a von Wittenek pecsétje az.

A parókiai szállásomra érve némi fény mellett közelebbről szemügyre vettem. Nem, nem törte fel se a siheder, se más. Inkább tűnt olyannak, mint amit kissé kapkodva pecsételtek le, emiatt mosódhatott el. Felbontottam a levelet, majd a lámpás pislákoló fényénél gyorsan végigfutottam a tartalmát. Erik von Witten kapitánytól érkezett, és arra kér, látogassam meg az otthonában, civilben, lehetőleg minél kevesebb feltűnéssel. A levél személyesen nekem volt címezve. Elképzelésem sincs, mit akarhat tőlem a kapitány, már az is meglep, hogy egyáltalán névről ismer engem. Nem jártam még nála, de mellékelt néhány instrukciót az odajutáshoz. A ház a templomnegyed és a barakk negyed szélén található, egy Arany Borjúnak címzett sörházzal szemben.

Mivel a kapitány a levelében arra kért, hogy siessek, nem vesztegettem az időt. Gyors mosdás után tiszta inget vettem, magamra kanyarítottam egy egyszerű köpenyt, és a barakk negyed felé indultam. Hamar megtaláltam von Witten házát, ugyanis ismertem az említett fogadót, egyszer-kétszer megfordultam ott az újonc templomosokkal. Mikor odaértem, egy részegen kibotorkáló, fiatal városőr látványa fogadott, ahogy hatalmasat okádott a sörház melletti macskaköves placcra. Fintorogva fordultam el, amikor is megpillantottam a másik irányból érkező Oswald von Bertoldot. Felteszem, ő sem a kocsmába jött. Akkor hát nem csak engem hívatott a kapitány.

- Áldás, békesség, von Hildebrand – köszöntött. – Mi járatban?
- Jó estét – biccentettem. – Von Witten kapitányhoz érkeztem.

Von Bertold bólintott, majd a bejárathoz lépett, bekopogott. Hamarosan ajtót is nyitott nekünk Erik von Witten. Nagyjából velem egymagas, fiatalos férfi volt, vörös hajjal, ápolt bajusszal és borostával. Bár látásból már ismertem a kapitányt, személyesen nem volt még szerencsém beszélni vele. Mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar privát találkozóra fog invitálni az otthonába.

- Szép estét, fáradjanak beljebb! – invitált be minket. – Fáradjanak fel az emeletre, kérem. Én is azonnal érkezek, csak hozok önöknek egy kupa méhsört – majd indult is volna meg, azonban az ajtóból még visszafordult hozzánk – A nyitott ajtó, nem a zárt.

Bár maga az épület kívülről egy tekintélyes kereskedőház látszatát keltette, odabenn meglehetősen szegényesen, de takarosan berendezett szobák látványa fogadott minket.

- Igazán köszönjük – mondta von Bertold, majd egy apró kézmozdulattal jelzett, hogy nyugodtan menjek előre.

Von Witten eltűnt a konyhában, mi pedig felfelé indultunk a lépcsőn. Magunk mögött hallottuk még a kapitány hamiskás, szórakozott dudorászását. Az emeleti berendezés már valamelyest otthonosabbnak hatott, a földön egy nagyobb, fehér prém terült el, a fali polcokon pedig néhány díszesebb fémkorsó állt. Jobbfelé egy nyitott ajtó várt minket, azonban a vele szemben lévő sem volt teljesen bezárva. Inkább ösztönösen, mintsem indiszkrécióból, de vetettem egy futó pillantást a résnyire nyitva hagyott ajtó irányába. Egy viszonylag díszesebb szoba volt, egy nagyobb kanapét láttam bent, néhány virágot, a falon pedig egy hölgy portréját. Hirtelen zavaromban csak pár futó pillanat elteltével ismertem fel, hogy a festményen szereplő nő Skadi von Himmelreich volt. Tapintatosan elfordultam, és követtem von Bertoldot a társalgóba, elvégre a kapitány szobáján kívül sokkal inkább foglalkoztatott az, hogy mégis mit akarhat tőlünk. Bármi is legyen az, úgy tűnik, csak kettőnkre tartozik.
A társalgó is egy diszkrétebb szoba volt, néhány könyvespolccal, egy kisebb kandallóval, fölötte egy dámvad preparált fejével. Emellett egy kisebb asztal, körülötte néhány karosszékkel. Az asztalon egy sárguló papírt felejtett a kapitány. Mielőtt helyet foglaltam volna, még körbejártam, szemügyre vettem von Witten könyvespolcait. Többféle kötetet is megpillantottam a polcon, leginkább állatokkal, növényekkel foglalkozó írások, de volt kardforgatásról szóló könyv is. Emellett kiszúrtam valamiféle hittel kapcsolatos kötetet is, ám amilyen porosnak tűnt, nem sűrűn forgathatták.

- Ön tudja, miért hívatott bennünket a kapitány? – kérdezte von Bertold.
- Fogalmam sincs – válaszoltam - Kaptam egy levelet egy küldönctől az őrjárat után. Csak annyit írt, hogy jöjjek mielőbb. Felteszem, akkor ön sem tud többet.
- Nem - pillantott rám - Ugyanennyit tudtam meg magam is abban a levélben, amit én kaptam. Különös – tűnődött el - Akárhogy is, hamarosan megtudjuk, miért is vagyunk itt.
- A kapitány mindig ilyen titokzatos? – kérdeztem, majd helyet foglaltam az asztalnál.
- Nem mondanám. Valahányszor alkalmam volt találkozni vele a parancsnokságon, világosan és lényegretörőn szólt. Biztosan van oka ennek a rejtelmeskedésnek.
- Értem - biccentettem - Remélhetőleg hamarosan kiderül - pillantottam az ajtó irányába, ahonnan egyre közelebbről hallottuk von Witten ráérős dúdolását.

Lépcsők nyikorgását hallottuk kintről, majd hirtelen abbahagyta a dudorászást. Egy ajtó csapódása hallatszott, majd sietős léptekkel megjelent előttünk a kapitány, kezében egy tálcával, rajta színig töltött korsó méhsörökkel.

- Nem is szaporítom a szót, rátérnék a lényegre… - foglalt helyet velünk szemben, majd magasra emelte korsóját – Egészségükre! – majd szinte minket meg se várva hatalmasakat kortyolt italába.
- Köszönjük! – kóstoltam bele én is a sörbe – Igazán remek ital – biccentettem. Kissé feszülten vártam, hogy rátérjen meghívásunk okára.
- Az, a szemben lévő sörházból hozattam – húzta ki magát - No, de tegyük félre a bolondozást. Gondolom meglepődtek, hogy miért kerestem fel önöket – von Bertoldra pillantott, majd nagyot sóhajtott. - Von Bertold minden bizonnyal tudna mesélni a zsinatelnök választás során történt dolgokról, de nem fogom elvárni ezt tőle. Kissé bizalmatlan vagyok néhány a vezetőségben lévő tiszt kapcsán, s mivel nagyon friss még az új zsinatelnök megválasztása, közel sem szeretném, hogy fiaskó legyen abból, aminek kapcsán idekérettem önöket – majd az asztalon lévő, sárguló levélpapírra mutatott. - Ez a levél nem rég érkezett a Zsinat elé, s többet mesél a helyzetről, mint amit én tudnék. Bízom benne, hogy megtanulták, hogy miként kell lovaghoz illő sebességgel olvasni.

Von Bertold a levélért nyúlt, úgy tartotta, hogy én is lássam. A korsómat félretéve közelebb hajoltam, és olvasni kezdtem. A levelet egy Aaron Ehmann nevű lelkész írta, akit egy éve helyeztek át egy Altenhelm nevű településre. Sietősen, rendezetlen betűkkel írt beszámolójában arról szólt, hogy furcsa dolgok történnek a környéken. Kevesen járnak templomba, mi több, az emberek néha gyanús szimbólumokat viselnek a nyakukban, ami egész pogány jellegűnek hat. Továbbá az előző lelkész halálának a körülményei is aggodalomra adhatnak okot. Attól tart, hogy valamiféle kultusz terjedhetett el a környéken, ezért kér védelmet az egyháztól. A levelet azzal zárta, hogy ő nem fog elmenekülni a szolgálati helyétől, s bátran várja a sorsát, mert neki a halál is csak jutalom. A papír alján az aláírása elé még annyit biggyesztett, hogy "Gott mit uns".

Meglepetten olvastam a levélpapírra kapart szöveget. Pogány kultuszok manapság? Bármi is zajlik Altenhelmben, aggasztó hírek, és nem kérdés, hogy kell odaküldenünk fegyvereseket… Kérdően pillantottam először von Bertoldra, majd a kapitányra.

- Mindez lehet igazság, s mendemonda is, ezen a ponton még nem tudjuk, de többek között ezért van önökre szükség. – vette el a levelet von Witten. A férfi először von Bertold felé tartotta a kezét, majd felém. - Von Bertoldban megbízok. Megvannak a maga hibái, de a hűségében sosem kételkedtem. Ön pedig, von Hildebrand, túl friss ahhoz, hogy bármi kapcsolata legyen azokkal a tisztekkel, akiktől tartanék – összefonta a karjait majd folytatta - Egy ilyen esetben talán indokolt lenne egy század templomost elküldeni, hogy tegyenek rendet, de attól tartok, hogy ha tényleg valami sötét történik a városban, akkor csak elbújnának a templomosok láttán az igazi gazemberek... Arról nem beszélve, hogy nem is nélkülözhetünk egy egész század katonát a mostani időkben. – biccentett - Győződjenek meg róla, hogy mi történik.

- Azonkívül provokációnak vennék, ha túl sok fegyveres érkezik, megnehezítené a nyomozást – tette hozzá von Bertold - Mindent megteszünk, hogy kiderítsük, mi folyik Altenhelmben, uram.
- Ezesetben feltételezem inkognitóban kell odautaznunk – mondtam. Ha tényleg csak mi ketten megyünk, jó lesz nem magunkra vonni a figyelmet.
- Pontosan – bólintott a kapitány mindkettőtöknek. - Szeretem, mikor nem kell feleslegesen magyaráznom a dolgokat. Egy kis pontatlanság van csak, tulajdonképpen a nyomozást elsősorban nem önök végzik. Önökkel fog utazni a Zsinat egy embere, Haimirich Töpfer, akit a hasonló ügyek kivizsgálására tanítottak ki. Védelmezniük kell majd, s persze segíteni a vizsgálódásban.
- Mennyi időt kapunk a feladatra? – szólalt meg von Bertold.
- Nem tudom, hogy mikori a levél, Ehmann úr nem tette meg a szívességet, hogy esetleg keltezte volna – mondta von Witten - Siessenek a városba, hogy esetleg elkerülhessék a bajt. Ha odaértek, tulajdonképpen annyit kutakodnak, amennyit szeretnének. Esetleg van még kérdésük?
- Hol találjuk Haimirich Töpfert és miről ismerjük fel? – kérdezte von Bertold - Úgy gondolom, botorság volna kérdezősködnünk utána, s ő is értesült róla, hogy az útitársai leszünk.
- Legyenek napfelkeltekor egy a kapun kívül lévő fogadóban – biccentett a kapitány - Vidám Csíkász a neve a helynek, ott fog várni önökre. Felismerik, tudálékos alaknak hat, okulárét hord, s van egy folt, ahol nem nő a szőr a jobb szemöldökén.

Elsőre kissé meglepett, hogy maga a nyomozás nem a mi feladatunk lesz, ráadásul, hogy pont egy Zsinat tagot küld velünk, de hát érthető. Mi lovagok vagyunk, katonák. Ez a bizonyos Haimirich Töpfer bizonyára hatékonyabban végére jár az Altenhelmben zajló eseményeknek, mi pedig tesszük, amihez mi értünk. Megvédjük őt, és az ottani lelkészt, amennyiben szerencsétlenül alakulnának a dolgok. Mindenesetre, reménykedjünk, hogy erre nem kerül sor. Nem tudhatjuk, hányan lehetnek a kultisták, és mégis mire képesek... Némán figyeltem a kapitányt, várva, hogy van-e még mondandója. Hamarosan felemelkedett az asztaltól, ugyan nem közölte velünk, hogy távozzunk, de elég egyértelmű volt az utalás.

- Apropó, még egy dolog – szólt még von Witten - Ismerem a helyi földesurat, von Altenhelmet. Egy harcedzett veterán, aki állandóan a helyi Finsterblut portyákkal küzd. Jóképű, sötéthajú teremtés, felismerik. Ha van rá egy mód, kerüljék el, nem egy jótermészetű alak.
- Úgy lesz – biccentett von Bertold.
- Az álcánk mi lesz? Arra az esetre, ha kérdezősködnek az altenhelmiek - kérdeztem, miközben felhajtottam a maradék italomat. Az üres korsót visszatettem az asztalra, majd indulásra készen felálltam a karosszékből.
- Altenhelm több mint egy hétnyi út, lesz idejük kitalálni – vonta meg a vállát a kapitány - Bízom az ítélőképességeikben, nem gondolom, hogy probléma lenne.
- Igyekszünk rászolgálni a bizalmára, kapitány – mondta a felettesem.
- Ebben nem kételkedem.
- Megtesszük a tőlünk telhetőt, kapitány - helyeselve bólintottam. - Köszönjük a bizalmát. És a vendéglátást – pillantottam az üres sörös korsókra az asztalon.
- Több mint szívesen, von Hildebrand – fordult felém - Egy fontos dolgot kérek még önöktől. Ha kiderül, hogy tényleg valami sötét dolog történik a vidéken, akkor jöjjenek vissza Hellenburgba. Nem az a feladatuk, hogy megoldják a bajt, arra ott egy egész század. A biztonságuk a legfontosabb.
- Így fogunk eljárni. Remélhetőleg hamar rájövünk, mi történik a térségben.
- Óvatosak leszünk, uram – biccentettem. Von Bertoldra pillantottam, majd lassan az ajtó felé indultam. - Bármi is zajlik ott, a végére járunk.
- Nagyszerű, köszönöm. - azzal ő is megindult, majd elém lépve lesietett a lépcsőn, s kitárta nekünk a kifelé vezető ajtót. - Jó szerencsét, derék katonák. Gott mit uns!
- Köszönjük a vendéglátást, jó éjszakát, kapitány. Gott mit uns! – felelt von Bertold.

Von Witten házából kilépve újra megcsapta fülemet a sörházból kihallatszódó hangzavar. Későre járt már, ezek viszont még mindig mulatoztak.

- Napfelkeltekor a fogadóban – nézett rám von Bertold.
- Napkeltekor - biccentettem helyeslően. - Jó éjt, von Bertold - köszöntem el felettesemtől, majd a Parókia felé vettem az irányt. Ha sietősen összepakolom a szükséges útravalókat, lesz még néhány órám aludni.

Másnap kora hajnalban felébredtem már. Gyorsan megmosdottam, hogy kissé magamhoz térjek, majd felöltöztem. Oldalamra felcsatoltam a kardomat, hátamra kanyarítottam egy sötét utazóköpenyt, majd vállamon a batyummal a megbeszélt találkozóhely felé indultam. Csípős, hideg reggeli szél fújt, az utcák elsőre még illatosnak is érződtek a korábbi esőzéstől, azonban a legtöbb helyen ez inkább a nedves lószar bűzével vegyült…

Nagyjából épp időben értem a fogadóhoz, ahol a precizitásáról méltán híres von Bertold már várt rám. Még kissé fáradtan, csöndes biccentéssel köszöntöttem, amit ő is viszonzott. Nem kellett sokat várnunk, rövidesen befutott útitársunk is. Haimirich Töpfer egy szép kis almásderes hátán érkezett, kopott utazóruhát viselt, helyenként lyukacsos, fekete köpennyel. Alóla íves, vékony pengéjű szablya lógott ki. Lova két oldalára egye-egy batyut pakolt, fogalmam sincs mi mindent hozhatott még magával… Elénk léptetett a lovon, majd feltolta vastag keretes, kerek szemüvegét.

- Áldás, békesség, barátaim. – nyújtott kezet nekünk, miután leszállt lováról- Haimirich Töpfer, örvendek a találkozásnak.

3[Magánküldetés] Veres Burgonya Empty Re: [Magánküldetés] Veres Burgonya Pént. Ápr. 02, 2021 11:23 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
A levegőben ilyenkor estefelé is érezni már az igazi nyár ígéretét. Itt Délen annyira más volt, mint a földön, ahol felnőttem, s ennyi idő után is, bár láttam a szépségét, időnként megviselt. Nem sokat változik az év során a viseletünk, valamennyi szolgálatot teljes páncélzatban látunk el. Ami télen jégbörtön, az nyáron izzó pokollá változik, és ha az előbbi körülményeket el is szoktam viselni, általában kutyamód szenvedek a tűző nap alatt. Hiába, van, amit megszokni két évtized is kevés.
A fiaimon jobban látszott azért a szenvedés már most, ha belegondolok, de alighanem inkább a munka tehetett róla. Előfordult olykor, hogy a templomosok besegítettek olykor a városőrség feladataiba, mióta pedig emberhiány van, gyakrabban is, mint régente. Ezúttal járőrözés várt az egységemre a délután folyamán. Éppenséggel gond nem is lenne az ilyesmivel, de ez éppen egy napra esett a havi szemlével is. A fiúk korán keltek, hogy patinásan, annak rendje és módja szerint készen álljanak időben, s a tisztek elégedettek is voltak velük. Arról azonban ekkor még nem szólt a fáma, hogy egyéb feladat is jut nekik, nem is a kellemesebb fajtából.
Épp amikor már úgy gondolnám, hogy nem látok több palástost, egy idősebb templomos bukkan elő egy ház takarásából és se szó, se beszéd egy levelet nyom a kezembe. Szó sem ér a nyelvemre, hogy megkérdezzem, mégis honnét ismer, s ki küldi a levelet. Nem is nagyon van erre szükség: a pecsétre pillantva azonnal megismerem a von Wittenek címerét.
- Köszönöm - Biccentek oda neki, s egy pillanatra hálásan el is mosolyodom.
Utamat ezután sietősebben folytatom hazafelé. Miután becsukom az ajtót magam mögött, s az asztalnál világot gyújtok, töröm csak meg a pecsétet. A kapitány, ha éppenséggel akart volna valamit közölni, megtehette volna a szemle alkalmával. Nyilvánvaló tehát, hogy sürgős, vagy éppenséggel titkos dologról lehet szó. Neki sem állok levetni a páncélomat; tudni akarom, mit írt a levélben.
Magyarázatra azonban nem bukkanok, csak arra kér, hogy látogassam meg otthonában civilben, feltűnés nélkül, méghozzá hamar.
Nincs túl jó érzésem. Valamennyire ugyan tudom, hogy kedvelnek a feletteseim és megbízhatónak tartanak, emellett a kapitány öccse, míg közvetlen felettesem volt, keresett már fel személyesen az otthonomban, mégis különös és kellőképpen komoly dolognak tartom a kapitány kérését. Amilyen embernek ismerem, óvatossága mögött komoly indok lehet; hideg fejjel szokott döntést hozni, egyike azon férfiaknak, akiknek minden mozdulatát tudatosság vezérli.
Nem vesztegetem hát az időt. Miután megmosakszom és átöltözöm valami kényelmesebb viseletbe, már útra is kelek az instrukciónak megfelelően. Az időpont kedvez a titkos dolgoknak: Már a hold is felkelt az égen, fénye talán lámpák nélkül is halovány derengéssel ragyogná be a várost. Ismerem az utat, s a biztonság kedvéért az üzenet is tartalmazza, elvéteni is nehéz volna az irányt, ám rokonszenv ide vagy oda, még jártam soha a kapitány otthonában. Még egy utolsó fordulat és az ajtó előtt vagyok.
Sötét szempár, sötét haj, sudár termet. Ezer közül is megismerném Eirik von Hildebrandot, az egységem legújabb tagját. Tekintetünk nem fonódik össze hosszú időre; mindkettőnk figyelmét elvonja egy furcsa és jól ismert hang. A fiú a városőrség tabardját viseli, és a vacsorájában sokféle dolog mellett sárgarépa is lehetett. Nem járok az Arany Borjú fogadóba - amelynek sosem tudom, szándékosan adtak-e ilyen baljóslatú nevet -, így nem vagyok ismerős az oda látogatók dolgában és származásuk felől.
Tekintetem aztán elszakítom róla és a fiatal templomosra pillantok.
Vajon mit keres itt, pont ilyenkor?
- Áldás békesség, von Hildebrand. Mi járatban?
- Jó estét - biccent üdvözlésképpen -  Von Witten kapitányhoz érkeztem.
Nocsak. Biztosra veszem, hogy igazat mond, de ha lehet, így csak még furcsábbnak tűnik számomra a helyzet, s annál jobban fúrja oldalam a kíváncsiság. Mit akarhat a kapitány tőlem és a legfrissebb emberemtől? Felvonom egy pillanatra a szemöldököm, s tompán hallom csak a fogadó felől szűrődő zajokat, amelyek erősen arra utalnak, hogy miután a fiút berángatták a társai, a bentieket sem kímélte elfogyasztott étke maradékától. Lassan bólintok beosztottam válaszára, majd némán az ajtóhoz lépek és bezörgetek rajta. Von Hildebrand is mellém lép.
Valaki mögöttünk akkorát esik a macskakövekre, hogy jóformán az én tagjaim sajdulnak belé. Az ajtó nyílik, s felbukkan az ismerős arc. Láthatóan von Witten vállunk fölött nagyon is figyelmet szentel a történéseknek, talán a fiatal őröket fürkészve. Nem lennék a helyükben másnap, s nemcsak a macskajaj miatt. Pár pillanat után aztán visszafordul hozzánk.
- Szép estét. Fáradjanak beljebb.
- Kapitány - biccentek válaszul.
- Jó estét, kapitány! - üdvözli a fiú is.
Nem nézelődöm nagyon, nem akarok udvariatlannak tűnni, de azért diszkréten körbepillantok, ahogy belépek. Sosem foglakoztatott igazán, milyen körülmények között élhetnek a feletteseim, de a házbelső egyszerű, szinte már szegényes berendezése valahogyan nem hat idegennek a tiszttől, aki katonaként maga is a letisztultságot és praktikusságot részesíti előnyben. Tükrözi azt az Erik von Wittent, akit én ismerek. A ház méretén egy kissé azért elcsodálkozom. Bár magas beosztású tisztről van szó, mégis talán a legnagyobb, amit templomos birtokában tudok. Mindenképpen így tűnik legalább is, s alighanem azért, mert csupán a kapitány él benne.
Mögöttem von Hildebrand is belép, s felettesünk tesz róla, hogy ne kelljen zavartan ácsorognunk túl sokáig.
- Fáradjanak fel az emeletre, kérem - szólal meg, ahogy becsukja az ajtót maga mögött - -Én is azonnal érkezek, csak hozok önöknek egy kupa méhsört - még mielőtt azonban sarkon fordulna, hozzáteszi: - A nyitott ajtó, nem a zárt.
- Igazán köszönjük - felelem, majd ahogy összetalálkozik a tekintetem a beosztottaméval,  egy kézmozdulattal intek a lépcső felé, jelezvén, hogy nyugodtan menjen előre.
A kapitány eltűnik a konyhában dudorászva valamit, mi pedig elindulunk fölfelé a lépcsőn. Az emelet kissé otthonosabbnak tűnik; a földön egy kissé megszürkült, de nagyobb darab prém, a falakon sötétlő polcokon néhány krigli foglal helyet.
A jobb oldali ajtón belépve a társalgóban találjuk magunkat. Ez a helyiség sem bővölködik a díszektől. Egy asztal van itt, körülötte néhány karosszékkel, polc rajta mindenféle könyvvel, s azért akad itt egy szép kandalló, nem nagy ugyan, s nincs is begyújtva ilyenkor, fölötte a falra akasztva pedig egy dámvad preparált feje néz vissza rám. Egészen szép munka, elejteni is nagy dolog lehetett, de ezeket olyan fenemód nehéz megcsinálni olyanra, hogy élőnek hassanak. Kifejezetten ügyes volt, bárkivel is készíttette. Bár leköt a látvány, azért a gondolataim mindig visszatérnek ugyanoda.
- Ön tudja, miért hívatott bennünket a kapitány? - Kérdezem csendesen, von Hildebrandot.
- Fogalmam sincs - feleli - Kaptam egy levelet egy küldönctől az őrjárat után. Csak annyit írt, hogy jöjjek mielőbb. Felteszem, akkor ön sem tud többet.
Mintha közelebbről hallatszódna a dúdolás.
- Nem - pillantok rá - Ugyanennyit tudtam meg magam is abban a levélben, amit én kaptam. Különös. Akárhogy is, hamarosan megtudjuk, miért is vagyunk itt.
- A kapitány mindig ilyen titokzatos? - kérdi valamivel halkabban, ahogy elhelyezkedik az egyik karosszékben.
- Nem mondanám - felelem - Valahányszor alkalmam volt találkozni vele a parancsnokságon, világosan és lényegretörőn szólt. Biztosan van oka ennek a rejtelmeskedésnek.
Bár azóta sem tudom, bizalma jele vagy büntetés volt-e, hogy Wilfredet a gondjaimra bízta.
- Értem - nyugtázza - Remélhetőleg hamarosan kiderül.
Nyikorog a lépcső, a dúdolás hangosabb. Megáll, becsapja az ajtót (ezek szerint nyitva lehetett mégis a baloldali), majd pár elnyújtott lépést követően megjelenik az ajtóban a kapitány, kezében egy tálcával, némi meglepetésemre nem kupákkal, hanem jól teletöltött korsókkal. Mielőtt még von Hildebrand felállhatna a székből, nekem is int, hogy foglaljak helyet. Úgy tűnik, komolyan veszi, hogy civilben akar találkozni. Leülök tehát, amint az elöljáróm is így teszt.
- Nem is szaporítom a szót, rátérnék a lényegre...
Szemeim nagyobbra nyílnak, kíváncsian hajolok közelebb, egy pillanatra sem véve le róla a pillantásom. Végre választ kapok a kérdésemre...
Felemeli az egyik korsót, várakozva pillant ránk.
- Egészségükre.
Azzal nagyokat kezd kortyolni az italba, de nem dönti le mindet, méregető pillantása azonban nem kerüli el a figyelmem. Pár pillanatnyi zavarodottsággal később én is követem a példáját: megemelem a korsóm és belekortyolok.
- Köszönjük - vesz magához egy korsót a fiú is - Igazán remek ital.
Megtisztelőnek találom, hogy von Witten kapitány fogad bennünket, de szokatlan számomra a helyzet.
- Az, a szemben lévő sörházból hozattam - feleli a kapitány, s kihúzza magát - No de tegyük félre a bolondozást. Gondolom, meglepődtek, hogy miért kerestem fel önöket.
Tekintete találkozik az enyémmel.
- Von Bertold minden bizonnyal tudna mesélni a zsinatelnökválasztás során történt dolgokról, de nem fogom elvárni ezt tőle. Kissé bizalmatlan vagyok néhány a vezetőségben lévő tiszt kapcsán, s mivel nagyon friss még az új zsinatelnök megválasztása, közel sem szeretném, hogy fiaskó legyen abból, aminek kapcsán idekérettem önöket.
Az asztalon heverő levélre mutat. Itt volt már amikor mi beléptünk, de egyikünk sem nyúlt hozzá. Érdekes mód a papír már megsárgult, amitől azt a hatást kelti, hogy hosszú ideje íródott, de meglehet, a szállítás módja okozta az elszíneződést.
- Ez a levél nemrég érkezett a Zsinat elé, s többet mesél a helyzetről, mint amit én tudnék. Bízom benne, hogy megtanulták, hogy miként kell lovaghoz illő sebességgel olvasni.
Biccentek válaszul, azzal elhallgat és a méhsörnek szenteli a figyelmét. A papírlapért nyúlok, kihajtom és igyekszem úgy tartani, hogy Eirik is láthassa, mi van ráírva. Oda sem kell pillantanom, érzem magamon a kapitány tekintetét.
A levél betűi rendezetlenek, mintha rázkódó kézzel vetette volna papírra őket altenhelm lelkésze, Aaron Ehmann. Beszámol arról, hogy kissé furcsa a hely, amelynek pásztorává lett két éve: kevés a templombajáró, s mintha a hívek néha különös, pogány jellegű  szimbólumokat viselnek a nyakukban. Eszembe jut az öreg Knud, aki sokat mesélt nekem gyermekkoromban és a nyakában Mjölnirt hordta az inge alatt. Mesélt róla nekem. Odahaza mind tudtuk, hogy ő a régi istenekben hisz, de apám nem hajtotta el: megmentette az életét és úgysem érdekel senkit, hogy a szolgák mit csinálnak. Pláne a Skarstind vidékén.
A lelkész gyanítja, hogy az elődje nem szélütés miatt távozott a Teremtőhöz. Attól fél, kultusz terjedhetett el a faluban, saját biztonsága miatt is aggódik. Ezt a levelet sem merte helyi futárra bízni, kereskedővel küldette. Ez megmagyarázza a levél állapotát és azt, miért most érhetett ide.
Sorait végül azzal zárja, nem szándékozik szolgálati helyéről menekülni. Aláírás, majd a levél alján csak annyi áll még: “Gott mit uns”.
A szemöldököm ráncolom. Elég egyértelmű, hogy valami nagyon komoly gond lehet Altenhelmben, így azonban csak még kevésbé értem, miért éppen mi ketten vagyunk itt?
Von Hildebrandra pillantok, s miután látom, hogy ő is befejezte az olvasást, a kapitánynak nyújtom a levelet.
- Különös.
Elveszi a levelet, majd összehajtva visszateszi az asztalra.
- Mindez lehet igazság, s mendemonda is, ezen a ponton még nem tudjuk, de többek között ezért van önökre szükség. Von Bertoldban megbízok. Megvannak a maga hibái, de a hűségében sosem kételkedtem. Ön pedig, von Hildebrand, túl friss ahhoz, hogy bármi kapcsolata legyen azokkal a tisztekkel, akiktől tartanék.
Összefonja karjait, úgy folytatja.
- Egy ilyen esetben talán indokolt lenne egy század templomost elküldeni, hogy tegyenek rendet, de attól tartok, hogy ha tényleg valami sötét történik a városban, akkor csak elbújnának a templomosok láttán az igazi gazemberek... Arról nem beszélve, hogy nem is nélkülözhetünk egy egész század katonát a mostani időkben. Győződjenek meg róla, hogy mi történik.
Ugyan próbálom jelét nem adni, meglepnek a kapitány szavai. Bár jólesik felettesem bizalma, mégis inkább egyfajta jóindulatú gesztusnak érzem ezt részéről: olyan sokat nem tettem, hogy ilyen mélyen megbízzon bennem, pláne, hogy saját szemeként tulajdon testvérét is küldhetné, kettejüket a legerősebb kapocs köti össze: a vérség.
Egy pillanatra Eirikre vándorol a tekintetem.
- Azonkívül provokációnak vennék, ha túl sok fegyveres érkezik, megnehezítené a nyomozást. Mindent megteszünk, hogy kiderítsük, mi folyik Altenhelmben, uram.
- Ez esetben feltételezem, inkognitóban kellene oda utaznunk - szólal meg a fiú.
- Pontosan - bólint mindkettőnknek - Szeretem, mikor nem kell feleslegesen magyaráznom a dolgokat. Egy kis pontatlanság van csak, tulajdonképpen a nyomozást elsősorban nem önök végzik.
A férfi belekortyol a sörébe, bár nem sok maradhatott benne, úgy rávetette magát, ahogy behozta.
- Önökkel fog utazni a Zsinat egy embere, Haimirich Töpfer, akit a hasonló ügyek kivizsgálására tanítottak ki. Védelmezniük kell majd, s persze segíteni a vizsgálódásban.
Valahogy kettős érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy egy ismeretlen is velünk utazik. Épp megörülnék a megtiszteltetésnek, hogy kettőnket bízott meg a feladattal a kapitány, akik egy egységben szolgáljuk a Protestáns Egyházat. Nem tehetek róla, a választások óta különösen is kétkedéssel fogadom a Zsinat valamennyi emberét. Ugyanakkor nem szólhatok a felettesem ellen. Bizonyára olyan ember tart majd velünk, akit ő is megbízhatónak tart.
Egek, nem is tudom, miért gondoltam, hogy ilyen egyszerűen megússzuk.
- Mennyi időt kapunk a feladatra?
- Nem tudom, hogy mikori a levél, Ehmann úr nem tette meg a szívességet, hogy esetleg keltezte volna. Siessenek a városba, hogy esetleg elkerülhessék a bajt. Ha odaértek, tulajdonképpen annyit kutakodnak, amennyit szeretnének.
Von Witten méreget titeket.
- Esetleg van kérdésük?
Bólintok.
- Hol találjuk Haimirich Töpfert és miről ismerjük fel? Úgy gondolom, botorság volna kérdezősködnünk utána, s ő is értesült róla, hogy az útitársai leszünk.
- Legyenek napfelkeltekor egy a kapun kívül lévő fogadóban - feleli - Vidám Csíkász a neve a helynek, ott fog várni önökre. Felismerik, tudálékos alaknak hat, okulárét hord, s van egy folt, ahol nem nő a szőr a jobb szemöldökén.
Azzal felemelkedik a székből, mintegy szavak nélkül is jelezvén: befejezettnek tekinti a beszélgetést.
- Apropó, még egy dolog. Ismerem a helyi földesurat, von Altenhelmet. Egy harcedzett veterán, aki állandóan a helyi Finsterblut portyákkal küzd. Jóképű, sötéthajú teremtés, felismerik. Ha van rá egy mód, kerüljék el, nem egy jótermészetű alak.
Megiszom a maradék sörömet, majd felállok én is.
- Úgy lesz - bólintok az intelemre, igyekszem eszembe vésni a földesúr ismertetőjegyeit. Olyan érzésem van, hogy igencsak kemény fába vágjuk a fejszénket. S zavar egy kissé, hogy nem tudom, miféle szerzet ez a Töpfer.
- Az álcánk mi lesz? Arra az esetre, ha kérdezősködnek az altenhelmiek  - kérdi a fiú felhajtva utoljára a korsóját, majd ő is felemelkedik a székből.
A kapitány vállat von.
- Altenhelm több mint egy hétnyi út, lesz idejük kitalálni. Bízom az ítélőképességeikben, nem gondolom, hogy probléma lenne.
Biccentek és egy pillanatra el is mosolyodom. Jókat kérdez a fiú, jól vág az esze. Gondolkodom egy darabig, de nem jut eszembe semmi, amit még kérdezhetnék.
- Igyekszünk rászolgálni a bizalmára, kapitány.
- Megtesszük a tőlünk telhetőt, kapitány - bólint von Hildebrand is - Köszönjük a bizalmát. És a vendéglátást.
- Ebben nem kételkedtem - bólint elébb nekem, majd beosztottam felé fordul - Több, mint szívesen, von Hildebrand. Egy fontos dolgot kérek még önöktől. Ha kiderül, hogy tényleg valami sötét dolog történik a vidéken, akkor jöjjenek vissza Hellenburgba. Nem az a feladatuk, hogy megoldják a bajt, arra ott egy egész század. A biztonságuk a legfontosabb.
Bólintok a kapitány szavára, Eirikre pillantok, majd vissza von Wittenre.
- Így fogunk eljárni. Remélhetőleg hamar rájövünk, mi történik a térségben.
- Óvatosak leszünk, uram. Bármi is zajlik ott, a végére járunk.
- Nagyszerű, köszönöm.
Elibénk lépve lemegy a lépcsőn, hogy lekísérjen, majd végül kitárja nekünk az ajtót.
- Jó szerencsét, derék katonák. Gott mit uns!
- Köszönjük a vendéglátást, jó éjszakát, kapitány. Gott mit uns - felelem felé biccentve, majd ahogy eltűnik az ajtó mögött, egy darabig még a fogadó fényét és zaját figyelem, mielőtt megtörném a közénk telepedő csendet.
- Napfelkeltekor a fogadóban - Mondom inkább csak magam elé, aztán pillantok von Hildebrandra. Összekészülni sem lesz sok időnk, de ha valóban egy hétig utazunk, lesz időnk kifundálni mindent harmadik társunkkal egyetemben.
- Napkeltekor - biccent a fiú - Jó éjt, von Bertold.
Utunk azzal elválik egymástól. Ő a Parókiára, én az otthonom felé veszem az irányt.


Szokásomhoz híven jóval előbb ébren vagyok, mint az feltétlenül szükséges lenne. Szeretek előbb ott lenni az előre megbeszélt találkozókon és most azért is igyekszem, hogy lehetőség szerint a kedvencem, Sárkányt vihessem magammal. Volt, amit még ebben a furcsa és új Hellenburgban is szerettem.
Ahogy várakozom, a fogadónál, elgondolkodva nézem a hajnali tájat. Ilyenkor már hamar megjelennek az első napsugarak. Valahogy a reményt juttatja eszembe ez a kép, ahogy a fény szerteűzi az éj sötétjét pirkadatkor.
Kisvártatva Eirik is megjelenik, időben, késés nélkül. Már közeledtében odabiccentek neki. Mindenünk megvan, tervet pedig majd út közben kieszelünk.
Már szinte szóvá tenném, hol késlekedik harmadik társunk, amikor alakot látok közeledni. Almásderes hátán léptet kopott utazóruhában, amelyen egy helyenként már igencsak lyukacsos fekete köpenyt visel. Jó nagy cókmókot is hozott magával, csodálom, hogy a kis lovacska elbírja gazdástól. Ahogy közelebb ér, feltolja orrán a párás lencséjű okulárét.
- Áldás, békesség, barátaim - köszönt bennünket, ahogy leugrik a nyeregből, s kezét nyújtja - Haimirich Töpfer, örvendek a találkozásnak.


_________________
Adatlap

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.