A véres bosszú, avagy Jozef akcióba lép

Döbbenten meredtem még mindig a fehér lepedők között fekvő inkvizítor atyára, akinek épp kötéseit cserélték a körülötte sürgölődő gyógyító testvérek. Láttam már sebesülten máskor is, de azok ehhez képest csak karcolások voltak. Most a lába szinte szét volt roncsolva, de nem a vér, vagy a majdnem kilátszódó fehér csont látványa volt, ami miatt egy sötét beugróban, dermedten néztem a jelenetet, hanem a tény, hogy az atyát valaki így elintézhette.
Mikor megláttam a közeledő rendfőnököt, még jobban behúzódtam a mélyedésbe, ahol eddig lapultam, arra várva, hogy mesterem egyedül maradjon és én is a közelébe mehessek, de most sejtettem, hogy ha meglátnának elzavarnának.
És én nagyon szerettem volna tudni, hogy mi történt, maguktól meg úgy sem mondanának nekem semmit.
Sajnos azonban elég messze voltam, ráadásul elég halkan beszéltek, így csak szótöredékek jutottak el hozzám.
- ….már Fremon-ban is…..….démon volt…….mintha csak ember lett volna…………nem is tagadta…..Esroniel von……..összeszűrték a levet……..idehozzák…….ígéret………
- …….semmi hír……..gyógyulni…….súlyos……..feküdni…..
Úgy éreztem, hogy ezek is elegendőek voltak azonban ahhoz, hogy megértsem a lényeget és ettől a szívem hevesen dobogni kezdett és düh fogott el, ami általában nálam nem vezetett soha jóra.
~ Szóval az atya Fremon-ban, volt és ott támadta meg egy démon, akit az eretnekek vezetője küldött, hogy megölje az inkvizítort! És majdnem sikerült is neki, pedig az atya a legjobb a világon! Biztos lesből támadott rá, csak így lehetett. Az a nyomorult! Valakinek már végre meg kell mutatni, hogy nekünk nem lehet ellenszegülni, hiszen velünk van az Úr kegye és áldott harcos testvérei. Persze csak így képesek szembeszállni az atyával! Aljas módon!~
Talán, ha valaki, a saját taktikájukat fordítaná ellenük! De tudtam, hogy ilyet a rendfőnök atya nem hagyna jóvá, ahogy persze a mesterem még úgy sem. De rám nem gyanakodna senki! És most itt az alkalom, hiszen Kather atya talán napokig, hetekig ágyhoz lesz kötve, így nem tudna utánam jönni.
Ha meg sikerrel jártam, már senki nem fog azzal törődni ilyen aprósággal! Ha meg nem, akkor meg számomra úgy is mindegy lesz.
De itt az alkalom megmutatni, hogy már nem vagyok éretlen kölyök, hiszen már nem soká töltöm a 14-et.
Amilyen csendesen csak tudtam elsurrantam, hogy valóra váltsam a terveimet.

Most már sokkal felkészültebben és magabiztosabban keltem útra és a hosszú út nagyrészt, szekereken vagy nagyobb csoportokkal töltöttem, de igyekeztem beolvadni közéjük. Nem igen vettem le a csuklyát, így előzve meg a kérdezősködést, vagy a felismerést. Persze gyalogoltam is eleget, de lassan, ahogy a szavakból kivettem a célomnál voltam.
Ez a város sem volt más, mint a többi, ezt is jórészt emberek lakták, de a hírekből már tudtam, hogy pont az atya által kiváltott küzdelem okán, a protestánsokat támogatják már, ami újabb tüzet gyújtott e lelkemben. Egy nyomorult démont védtek az Egyház inkvizítora helyett! Ez vérlázító!
Meg kell találnom azt a démont, aztán kiszedni belőle, hol van a gazdája, aztán kivárni a megfelelő időt és …….és majd meglátom mit ad az Úr!
Köpenyem alatt ott lapult a buzogány, de nem felejtettem el elemelni egy kardot sem, ami most a hátamra kötve lapult. Már elég nyúlánk voltam ahhoz, hogy kellően elrejtve tudjam.
Elsétáltam egészen a városka főteréig, ahol épp vásár volt és az egyik házfalnál letelepedve, mint aki csak pihenget egyet, nyitva tartottam a fülem.
Az atya és a pokol szülöttének küzdelme még friss volt, így sokan és sokat beszéltek róla, reméltem, hogy azt is elkotyogja valaki, merre lett a démon. Biztos voltam benne, hogy az még rosszabb állapotban lehet, mint a mesterem, hiszen ő soha nem adja könnyen a bőrét.

Felépülésem gyorsabb volt, mint vártam. Rövid időt töltöttem a fővárosban, de szerencsére főként a varázserőm teljes kiapasztása volt az, ami kimerített. A vágás az oldalamon gyorsan begyógyult, és úgy hallottam, hogy ebben sokat segítettek a templomi gyógyítók is. Egy kis kürtős kalács és szikvíz hamar helyre is tett lelkileg, ráadásul még azt is megtudtam, hogy az eltűnt embert megtalálták: Nem túl szerencsés, de valahogy sikerült egy, a faluhoz közeli mocsárba fulladnia. Szomorú eset, de hát örülök, hogy nem lett komolyabb baj belőle.
Ami viszont nem tetszik az az a tény, hogy az illető inkvizítor ráuszította az embereit Fremonra. Most őriznünk kell, és jó eséllyel hamarosan maga az atya is visszatér.
Jobban össze kellett volna törnöm, hogy nyugta legyen tőlünk.
Bár mint ahogy a leírásaim alapján bemérték, nem mással harcoltam, mint a Boszorkánypöröllyel, Norven Kather atyával. Csoda, hogy túléltem: Nem én lettem volna az első, aki kínpadján kivérzik, ha rosszabbul járok. Ha pedig még egyszer elkap...
Aggodalmaim ellenért a falu biztonsága nem hagyott nyugodni, szóval megkértem a hírnökünket, egy Johanne nevű felderítőlányt, hogy vigyen el Fremonba, ha épp viszi majd a leveleket. Készségesen bólintott, így még aznap délre ott lehettem, biztonságban, lóvezetés nélkül.
Bár lenne egy személyi fuvarozóm! Micsoda kényelem ez így!
A falusiak persze felismertek és örültek, hogy jól vagyok. Minden fenyegetettség ellenére csak von Heimsroth lovag és egy Barnabas von Landsheim nevű férfiú vigyázta a települést, de szerencsére nekik se volt sok dolguk - gyakorlatilag henyélhettek egész nap. Így is esett, hogy örömmel fogadtak, és el is siettek vadászni, ameddig nekem kellett a rendre ügyelnem.
Felelőtlen népek ezek, én mondom. MI lenne, ha pont akkor jönne vissza az atya? Vagy egy bérence? Valami vérszomjas pap, vagy hasonló...
Igen, újjászületésem emlékei élénken éltek még bennem, azóta is félek a papoktól.
Minthogy az idő vasárnapra esett, kényelmesen nézelődtem a település főterén, főként szép, régi könyvek után kutatva. Az emberek egyáltalán nem féltek tőlem, és senki sem tűnt ki a tömegből.
Egy alakot kivéve: Egy fekete köpenyű, alig tizenkettő-tizenhárom éves sötét tünde ifjút. Abszolút tanácstalannak tűnt, így a tanítói lelkem azonnal a segítségnyújtás kényszerével indított, hogy megszólítsam. Szépen, kimérten megközelítettem.
- Segíthetek valamiben, fiatalember?

Jó darabig ücsörögtem ott a házfal tövében és szemlélődtem, hallgattam az emberek pletykálkodását, főleg a kofákét, aki természetesen mindent tudtak, ami a városban történt. Közben azt is figyelemmel kísértem, hogy mennyire van őrizve a település, hiszen ha jól következtettem, akkor a protestánsok nem régen kebelezhették be és gondolom számítottak valamiféle egyházi visszavágásra, de nem igen láttam senki katonafélét. Leginkább nőket és gyerekeket lehetett látni, hiszen a férfiak a földeken dolgoztak. Elcsíptem egy beszélgetést, amiből arra következtettem, hogy mégis csak van valamiféle védelem, egy lovag, meg valami másik férfi személyében, de azok jelenleg nincsenek itt. Nem mintha szándékoztam volna bejelenteni, hogy az Egyháztól érkeztem.
Nem nagyon vetettek ügyet rá, csak egy kölyöknek tűnhettem, aki lopja kicsit a napot vagy épp megpihent két feladat között és ezt akartam kihasználni. Ha megtudom hol van a démon, akkor sem szemtől szemben akartam megölni, hiszen a kezdeti düh elmúltával azért kellően végig gondoltam a dolgot. Én még csak papnövendék vagyok, és ha az inkvizítor atyával így elbánt, bolond lettem volna kiállni vele nyílt küzdelemre.
Csak tudjam meg ki az és hol van most, aztán szép csendben szétcsapom a fejét.
Csendes töprengésemből egy közeledő alak zökkentett ki és ahogy ráemeltem a tekintetem a csuklya alól, hirtelen szinte megkövültem.
Nem lett volna vele semmi baj, csinos, vörös hajú lánynak tűnt, termetre talán megegyezve velem, akinek még a szemüveg is jól állt, még a füle is rendben volt, hiszen majdnem olyan volt, mint az enyém, ha…….ha nem lett volna ott, vagyis nem lettek volna ott azok a fekete szárnyak. DÉMON!
- Segíthetek valamiben, fiatalember? – szólított meg csilingelő hangon, de hangjában nem volt semmi ….hmm…..sátáni, inkább barátságos érdeklődés.
~ Ez csak olyan démoni praktika, hogy senki ne gyanakodjon rá. ~ csapott fel bennem a gyanú, hiszen egy ilyen pokol szülöttének csak gonosz dolgok foganhatnak a fejében.
~ Talán felismerte valahogy, hogy egyházi vagyok? Vagy csupán azért szemelt ki magának, mert egyedül vagyok és esendő kölyöknek látszom? ~
- Csak pihenek egyet, mielőtt tovább indulok. – találtam meg a hangom és igyekeztem közömbösnek látszani, nem eshettem neki a piac közepén, bár kezem a buzogány felé mozdult a köpenyem alatt.
~ Az emberek miért köszöngetnek neki és nem akarják agyoncsapni. Most már bizonyos, hogy az eretnekek a démonokkal cimborálnak, ahogy az atya mondta! ~ esett le végül, hogy mi olyan furcsa az egészben.
- De te ki vagy? Látom sokan ismernek. – utaltam rá, hogy aki elment mellette a legtöbb kedvesen köszöntötte.
Ha alapból nem lettek volna ellenérzéseim vele szemben, akkor is gyanakodni kezdtem volna.
- De hallottam egy igen hihetetlen történetet, egy ….magadfajtáról, aki ….el….elintézett egy inkvizítort, hallattál róla valamit? Érdekes történet, de nehéz elhinni. – vágtam bele, nem nagyon volt gyakorlatom az ilyesmiben, ráadásul felfoghatta egy fiatal fiú kíváncsiságának.
Ha ekkora szerencsém van, hogy rögtön a tettesbe botlanék, akkor is higgadtnak kell maradnom. Követem majd és ha alkalmas lesz a hely és az idő vége lesz. Igaz, hogy olyan ártalmatlannak néz ki, mint egy kislány, de nem hagyom, hogy megtévesszen! Csak át kell látnom az álcáján, még ha…..még ha elég nehéz is lesz…..

A srácba természetesen nem szorult annyi jó modor, hogy bemutatkozzon, ehelyett inkább alaposan végigmért.
Perverz egy ficsúr, ilyen nyíltan nézni egy lányt!
- Csak pihenek egyet, mielőtt tovább indulok. - Hangzott rosszul palástolt, nem túl meggyőző válasza. Nyilván való volt, hogy keres valamit.
Egy pillanatra megálltam. Mi van, ha Kather beépített embere? De el is hessegettem a gondolatot: Egy ilyen gyerek? Jó, ha fegyvert épp tud fogni, nem hogy ellenem küldje, amikor egész szépen elgyepáltam.
Az meg biztos, hogy nincs olyan embere, aki nála jobb lenne. És ennek nem az az oka, hogy nem lenne kiválóbb közöttük, hanem mert nem tűrné meg maga mellett. Közben a falusiak köszöngetése felkeltette a figyelmét.
- De te ki vagy? Látom sokan ismernek. - Nem akartam válaszolni egyből, így folytatta. Ki kellett várnom a tényleges szándékait. A naiv gyermekek úgy sem tudják tartani a szándékukat. - Hallottam egy igen hihetetlen történetet, egy ….magadfajtáról, aki ….el….elintézett egy inkvizítort, hallattál róla valamit? Érdekes történet, de nehéz elhinni.
Aha! Kibújt a szeg a zsákból! Most jól rá kell ijesztenem, hogy olyan hírt vigyen vissza az atyának, amitől még a betegágyán is megretten.
- Asmodel Min-Gaat vagyok, a sötét tanok őrzője, a pokoltűz mestere, akit Rettegettnek is hívnak. Ezt a falut megkedveltem, mert elég vért áldoztak, amikor megérkeztem. Valóban járt itt inkvizítor, és úgy döntöttem, hogy elintézem. Összeroppantottam, mint egy bogarat, majd elmenekült, mint egy kivert kutya. - Mindezt olyan nyugodt arccal mondtam (pedig igen közel álltam a nevetéshez a saját őrültségemen), hogy teljesen hihető legyen. Még hozzátettem. - Csak nem a szolgája vagy?

Próbálom úgy megfogalmazni a kérdésemet és a válaszaimat, hogy lehetőleg csak egy kíváncsi érdeklődőnek tűnjek, de sajnos nincs annyi tapasztalatom ebben valószínűleg, hogy jól csináljam.
A szemem is próbálom elszakítani a démon szárnyairól és inkább a szemébe, vagy valahová a nyaka irányába nézni (lejjebb sem merek), mert biztosan feltűnik neki, ha sokat bámulom, hogy nem idevalósi vagyok. Azok láthatóan teljesen természetesnek veszik, hogy itt járkál közöttük.
Erősen koncentrálnom kell, hogy lehetőleg legalább nagyon nyilvánvaló ostobaságot ne csináljak, mert ezek után el tudom képzelni, mit tennének velem, ha kiderülne honnan jöttem és ki vagyok.
Akik egy démonnal cimborálnak – még ha az nem is tűnik olyan hűű, de félelmetesnek, hanem megtévesztő módon egy kedves érdeklődő álcáját veszi fel, - azok már letértek az Egyház által kijelölt útról.
Ettől függetlenül úgy láttam, hogy azért nem hemzsegnek a pokol teremtményei a városkában, így akár még szerencsém is lehet.
Azonban a felhangzó válaszra egyáltalán nem számítok.
- Asmodel Min-Gaat vagyok, a sötét tanok őrzője, a pokoltűz mestere, akit Rettegettnek is hívnak. Ezt a falut megkedveltem, mert elég vért áldoztak, amikor megérkeztem. Valóban járt itt inkvizítor, és úgy döntöttem, hogy elintézem. Összeroppantottam, mint egy bogarat, majd elmenekült, mint egy kivert kutya. –közli, olyan közömbösen és olyan részletesen, hogy ez megszólaltatja bennem a vészcsengőt és ösztöneim nem is csalnak meg, amikor felteszi a végén a kérdést. - Csak nem a szolgája vagy?
Arról már nem is beszélve, hogy a gyomromba jeges kéz markol, hiszen saját két szememmel láttam az atya sérüléseit és állapotát, így nem sok okom volt kétségbe vonni a démon dicsekvését, de …………….nem azért jöttem, hogy meghátráljak.
- Szolgája? Nem, dehogy is….ööö Asmodel mester! – ráztam meg a fejem és oly ártatlanul, tisztelettudóan igyekeztem ránézni, ami az atyáknál is mindig beválik. Egy kis füllentésért sosem kellett a szomszédba mennem. – Honnan veszed ezt. Én Jozef Lehmann vagyok, Guzmann gazda bérese és épp hazafelé tartok a családomhoz meglátogatni őket. És…..ööö……nagyon…..jó, hogy…..valaki így ….megvédi az…..embereket.
Ezek a szavak nyögvenyelősen hagyják el az ajkaimat, az színjátszás még nem a természetem része.
Bolond lennék egy ilyen démonnal nyíltan szembeszállni, de eszem ágában sincs feladni, ha sikerül átvernem, akkor majd követem és akkor csapok le rá, mikor nem számít rá.
Nem is veszem észre először, hogy fészkelődésem közben kicsit szétnyílik a köpenyem és a buzogányom kis része láthatóvá válik, ám, ahogy észlelem, máris összehúzom jobban, miközben a víz lever, hogy talán észrevette.

A srác megijedt. De komolyan, hogyan? Jómagam igazán a jámborabb küllemű fajtársaimhoz tartozom, és a mese, amit elmondtam, közel sem volt hihető. Tényleg gyerek még. Viszont az is tény, hogy Norven Kather szolgája. Nem engedhetem csak így el.
- Szolgája? Nem, dehogy is….ööö Asmodel mester! Honnan veszed ezt? Én Jozef Lehmann vagyok, Guzmann gazda bérese és épp hazafelé tartok a családomhoz meglátogatni őket. És…..ööö……nagyon…..jó, hogy…..valaki így ….megvédi az…..embereket. - Hazudni is borzalmasan hazudik. Sebaj, legalább tisztességes egyházszolga lesz belőle majd. Aki nem támad véletlenszerűen démonokra. Szóval remélhetőleg nem pap.
És itt volt a jó lehetőségem, hogy elijesszem a fajtám közeléből örökké. Természetemtől fogva picit hegyesebbek voltak a szemfogaim, így egy szép, ördögi mosolyt villantottam, majd leguggoltam a fiatal sötét tünde elé.
- Áh, értem. Tudod, Jozef, ahhoz, hogy a falut megvédjem, erős varázslatok szükségesek... - Itt fenyegetően a szemébe néztem. Már amennyire fenyegető tudok lenni... - Van is egy egészen új mágiám. Nagyon szeretném már kipróbálni, de... Senki sem vállalkozott innét. Te nem szeretnél esetleg?
Nagyon remélem, hogy nem kerül ténylegesen tettlegességre sor, ha pedig igen, akkor az "Ezer Tű"-m elég fájdalmat okoz majd neki, hogy kétszer is meggondolja, keresztezi-e majd egy tudásdémon útját!

Ha nem tudom, hogy egy démon bánt el oly csúnyán az inkvizítor atyával, akkor minden bizonnyal egy szavát sem hiszem el az előttem álló lánynak, sőt még kedveltem volna is.
~ Vagyis fiatal lánynak kinéző démonnak. ~ javítottam ki magam megint gondolatban.
De paptanonc létemre tisztában vagyok vele, hogy milyen megtévesztő lehet egy pokolbéli teremtés álcája, ahogy Anat-ból sem lehet kinézni, hogy mire képes, ha megdühödik.
Igazán aranyos lett volna az a mosoly, ha nem villannak elő ajkai közül azok a hegyes fogak, ami egészen más kinézetet adott a dolognak és a mondókájának.
- NEM! – ugrottam fel hirtelen a földről és most már nem ügyeltem rá, hogy takargassam a takargatni valót.
Elszánt voltam az elhatározásomban, de nem akartam, hogy ilyen könnyen legyőzzenek, ráadásul itt volt a sok ember is, nem szerettem volna, ha mindenki nekem esik…..
Aztán hirtelen villant be egy ötlet, amihez azonban minden bátorságomat össze kellett szednem.
Valahogy el kellene innen csalnom és, talán most pont maga ajánlotta fel a lehetőséget, hogy valami csendesebb helyre vonuljunk és ha elém kerül, nem fogok habozni.
Egy démonnal nem lenne szerencsés szemből nekiugrani, valószínűleg esélyem sem lenne.
- El……elhiszem. – nyeltem egyet, bár nem kellett túljátszanom nagyon.
Azonban az ne baj, ha buta parasztgyereknek néz, aki nem tudja mire vállalkozik.
- Milyen mágiát? – adtam a kíváncsit. – Félek a varázslatoktól. – lépdeltem hátrafelé, mint akit úgy igazából, nagyon megijesztette ezzel.
Persze a szándékom inkább az volt, hogy bejussunk a mögöttem lévő szűk, sötétebb utcába. Ha elég ijedtnek tűnök, akkor elbízhatja magát és akkor lehet követ oda, ez jó lehetőséget adna, de ha nem jönne, akkor majd én követem őt.
- Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi……..keress mást a ….kísérletedhez.
~ Gyere, gyere még egy kicsit! ~fohászkodom az Úrhoz és kezem a köpenyem alá csusszan.

- NEM! - Gesztusa elárulja sikerem. A gyerekek mindig mókásan reagálnak, talán ezért lettem tanárnő. Viszont amit felfedett így, megrémített egy fokon.
Papnövendék. Fene essen belé! Ösztönösen hátráltam egy lépést, és Összeszorítottam a fogam. Sikerült mosolynak álcáznom szerencsére.
Átok ezekre a papokra! Sehol sincs nyugtom tőlük! Úgy kell megleckéztetnem, hogy ne merjen többé démon közelébe menni! Egyre hátrált viszont, nyilván alkalmas helyet keresett az összecsapáshoz. Nem fogok kihátrálni, bár félek.
- El……elhiszem. - Nyelt egy nagyot. Látszott, hogy ő is tartott kicsit, de jó eséllyel nem tőlem, hanem a ténytől, hogy meg tudtam sebesíteni Kathert, méghozzá nem is kicsit.
Na de tudjátok milyen ez! Olyan, mint amikor az ember lát egy pókot, és azt mondják neki: "Jobban fél az tőled!", de persze ez nem változtat azon, hogy sikítva ugordj el.
Nos, én a papoktól félek, nem a pókoktól, habár nem sok a különbség a kettő között.
- Milyen mágiát? Félek a varázslatoktól - mondta folyamatos hátrálás közben. Átlátszó volt ,de belementem. Mint amikor az ember lecsapja azt a bizonyos pókot.
Ez még kicsi, ez még gyenge.
- Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi……..keress mást a ….kísérletedhez.
- Oh, én téged szeretnélek. - Vigyorodom el, és figyelek, hogy ne remegjek közben. - Miért is hátrálsz? Talán félsz?

Bár megjátszottam a félelmet, legalábbis egy részét, azért nem kerüli el a figyelmem, ahogy mintha egy pillanatra megtorpanna felém közeledtében.
De lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, hiszen az a mosoly………sosem hittem volna, hogy egy bájos lány arcán egy démon vonásait vélem felfedezni, de hát mitől lennének kétségeim, mikor egy percig sem tagadta, sőt egyenesen eldicsekedett vele, hogy ő harcolt az atyával és ő okozta azokat a súlyos sérüléseket.
Mindent elkövetek, hogy tartsam magam és végig vigyem azt, amit elhatároztam, holott legszívesebben elfutnék, egészen a Katedrálisig és meghúznám magam annak és mesterem biztonságot jelentő árnyékában.
Egyre tisztábban szembesülök vele, hogy milyen botorság volt részemről ebbe így belevágnom, de……
De itt vagyok és nem mehetek vissza, hogy meg sem próbáltam………Hogy néznék az atya szemébe?
Egyáltalán, hogy fogok visszamenni, még ha meg is úszom ezt az elsietett kiruccanást?
Gyorsan elhessegetem a fejemből az atyával való legközelebbi találkozás gyomorszorító érzését, hiszen van sokkal sürgetőbb, amivel foglalkozzak, mégpedig ez a démon itt előttem, aki csak jön utánam, ami persze jó……., de mégis csak félelmetes valahol.
Nem vagyok túlságosan képben, hogy egy démon, milyen varázslatokat képes előhívni, ezért persze, hogy tartok tőle és pont ezért gondolom úgy, hogy ahogy kissé eltűnünk a kíváncsi szemek elől, azonnal támadok, időt sem hagyva neki, hogy bármit is alkalmazzon rajtam.
- Nem! – ugrik fel a hangom hirtelen mélyből magasra, és amire bele is vörösödök alaposan, tekintet nélkül a helyzetre, mert ez annyira………annyira gyerekes, - ….Vagyis….igen! Hiszen te egy démon vagy! Nincs itt semmi keresnivalód! Bántottad az atyát, nem érdemelsz kegyelmet! – értem el a mögöttem lévő ház falát a hátam és mivel nem volt tovább hová mennem, és szavaimból is igyekeztem erőt meríteni, ezért már nem habozhattam tovább, kikaptam a köpenyem alól a buzogányt és felé lendítettem, miközben az Urat hívom segítségül. – SACRA LUX!
Azt tartják, hogy a legjobb védekezés a támadás, remélem nekem is bejön.
Legalább addig, míg ledobom a köpenyem, hogy remegő kezem a lopott kardhoz is hozzáférjek majd.

A fénycsóva a zsigereimig ható fájdalommal csapódott belém. Ösztönösen felsikoltottam, és hátráltam néhány lépést. Egy picit meggörnyedtem, és a lángoló ruhámnak az illata töltötte be a levegőt.
Már megint egy pap, aki miatt át kell élnem ezt! És még minket tartanak szörnyetegnek!
Amint egy kicsit kitisztult a fejem tudatosult bennem, hogy véletlenül sikerült elkerülnöm egy buzogánycsapást. Ez eszembe is juttatta, hogy fegyvertelen vagyok, így könyvem kioldva azonnal sötét dárdát manifesztáltam a kezemben. A szemem még káprázott az erős fénytől.
- Megbosszulom mesteremet! - kiáltott a novícius, ami elég is volt ahhoz, hogy vaktában is eltaláljam a szétrobbantott dárdámmal az illetőt. Hang alapján nem nehéz célozni. Találatom sikerén felbuzdultam, vak düh fogott el. Éreztem, amint az arcomat széles vigyor torzítja el.
- Akkor én is megbosszulom a kegyetlenségetek minden fajtársam ellen! - sziszegem, mire a becsapódástól megtántorodott srác futni kezd.
- Nem érdemeltek mást, az Úr ellenében vagytok, csak nézz magadra! - nyöszörögte menekülés közben, majd a száradni kiterített nagy lepedők közé menekült. Bolond. Nem is várhatom el, hogy olyan okos legyen, mint egy tudásdémon, és gondolom, kellő képzést sem adnak azoknak a szerencsétleneknek odaát. Nyilván rejtekből akar újabb fénnyel sújtani.
Azt már nem! Amint az első szót meghallom, odafordulok, és botlóátkot bocsájtok a fiúra. Egy pillanatra kapom csak el a tekintetét, de látom, hogy nem készült fel arra, hogy a tudatával szórakozzanak.
Persze nem is tettem ezt, csupán a varázserő-áramlását akasztottam meg egy tizedmásodpercre. Lángoló pokoltűz dárdát készítettem, és feltartottam, hogy jól lássa.
- Kölyök! Nem akarlak megölni, de éghető rongyok között vagy. Te is tudod mi történik, ha ez betalál! - Ez igaz is volt, hiszen ha normálisan bocsánatot kér, hát minden további nélkül szabad, nem vagyok én kegyetlen, csak egy tanító. Na meg eszem ágában se volt felgyújtani a falusiak ruháit és ágyneműit.
- Nem fogsz becsapni, démon! - Mondta ingerülten, és olyat tett, amire nem számítottam: felém dobta a buzogányát. Nos, olvastam egy legendát egy régi, izlandi istenről (ha a kedves érdeklődő nem tudná, ez a másik világban van), aki hasonlóan használta kalapácsát, de nem gondoltam volna, hogy ez sötét tündékkel is előfordulhat. Annyira meglepődtem, hogy kitérni is elfelejtettem, és a fegyver jókora lendülettel csapódott a mellkasomba. Hallottam is, amint törik a csont, és úgy meglökött, hogy néhány métert repültem is hátra. Kiszökött a levegő a tüdőmből, és fájdalmas is volt visszanyerni, de amint észbe kaptam láttam, ahogy közelít felém, kivont karddal. Nem számítottam rá, hogy újabb fegyvere lesz, de ez kapóra is jött. Kivártam, míg egész közel ér, majd az ő stratégiáját követve - Már a semmiből előhúzott fegyverek terén - pokoltűz dárdát készítek, amibe őt a lendület bele is fordítja, valahol a vállánál. A gyerek szenvedő arcát szemlélve félmosollyal csak ennyit mondok:
- Mon...dtam, hogy... nem foglak meg...ölni
Miután a fegyver eloszlott, a fal felé hátrált.
- Az atyát......őt is......gonosz teremtmények vagytok. - ebből már tudtam, hogy támadni akart. Természetesen a fájdalom nem kímélte őt se, így elég pontatlan volt, hogy egy jól időzített fordulattal ártalmatlanul mellém csapódjon be a fegyver.
Nehézkesen tápászkodtam fel, csak számítottam rá, hogy nem próbálja újra. Nyilván tisztában van vele, hogy nem veheti fel a versenyt egy tudásdémon repertoárjával, és megpróbált elslisszolni. Ez azért volt veszélyes, minthogy ha még egyszer felkészülés nélkül úsztat el szent fénnyel, végem. Dárdát rántottam, és céloztam.
- Megállj! Ha megmozdulsz, felnyársallak! - Amíg nm dobom el, nem veszítek varázserőt, viszont nyilvánvalónak kellett lennie a fenyegetésnek. Készen álltam. A srác persze megdermedt. Könnyedén átdöfhettem volna a tüdején a fegyverem.
-  Látod, hogy nem jelentek már veszélyt rád és mégis fel akarsz nyársalni, hogyan higgyek így neked?
Volt igazság a szavai mögött, így ösztönösen is lazítottam, majd lejjebb engedtem a dárdám. Ekkor érzelmek vegyes kavalkádja fut át rajtam.
Először is az, hogy hibáztam. Pont most gondoltam bele, hogy akár fénnyel is támadhat. Aztán szégyen, hogy ezt tudásdémonként megengedtem. Düh, amint megláttam a szemében fordulása közben azt a sunyi csillanást. És fájdalom, amint végigégeti a hátam a fénysugár. Felüvöltöttem, majd összegörnyedtem a fájdalomtól. Valami belül kattant abban a pillanatban. Vérgőzös lett minden.
A régi időkre emlékeztetett. Nem születésem pillanata volt az egyetlen alkalom, amikor pap támadott rám. Épp korai időszakomban szereztem meg a napi betevőt (tehát fosztogattam - hé, most mi ez a nézés? Rá voltam szorulva!), amikor egy túlbuzgó papnövendék elkapott menekülés közben, és csúnyán megégetett. Ekkor is kapcsolt bennem ez a valami, és az emlékeim kiestek, de a végén, szinte kívülről, láttam, amint véres dárdával a kezemben állok a novícius véres, sebes teste fölött. Szemeiben rettegés, testén több lyuk.
Talán ez következett volna, ha nem emlékeznék a mai napig ennyire arra a napra, így lélekben csitítottam magam, valamit szóban is engedtem a feszültségen. Nem fogom megölni a kölyköt. De megleckéztetem, az biztos.
- Minden... MINDEN pap ugyanolyan! - A gyerek viszont eltűnt a szemem elől. Ezért nem kellene csak úgy elveszítenem az eszem harc közben!
Szerencsére a kölyök elég hülye volt hozzá, hogy kárörvendő nevetésével és grandiózus megszólalásával felfedje magát.
- Ez a papok dolga, hogy démonokat pusztítsanak, de neked nem ezért kell halnod, hanem mert bántottad az atyát! - Fel sem fogom mit mond, egyetlen dolog jut el az agyamig: Mögöttem. Megfordulok, még látom, hogy támadni készült, de későn. A repülő dárda szilánkjai ismét beterítették a viszonylag alacsony fiút, majd nem is pazaroltam az időt, újabb fegyvert idéztem, és vad sorozatba kezdtem, bár el nem engedtem.
Ha kimerülök, meghalhatok könnyedén.
Éreztem, ahogy húst ért a fegyverem. Aztán azt is éreztem, amint két jókora parasztlegény elkap. Hörögve rángatóztam, de az elmém kezdett kitisztulni. Nem tudtam, hol a gyerek, de nem is érdekelt. Nem itt: Ennyi számított. Fizikailag és mentálisan is kimerülve csuklottam össze ahogy elengedtek.  
- Remélem elment... - Jegyzem meg, főként magamnak. Ha nem menekül el, nem tudtam volna a végleges épségét garantálni.
Hirtelen kirázott a hideg.
-  Sacra lux! - hallottam a szavakat a távolból, és megint elfogott az az érzés, ami a nefilimeknél. Mintha az idő lelassult volna. Láttam, amint a távolban, szalmabálák közül a fiú tekint rám, diadalmas vigyorral.
És még mi vagyunk az aljasak...
Hirtelen eszembe jutott, ami a nefilimeknél is. Hogy nem vagyok egyedül. Hogy én is olyan teremtménye vagyok az Úrnak, mint az emberek.
De bántottam egy szolgáját. Hát van így esélyem? Hiszen ő hivatalosan is az Ő címerét viseli, míg én átkának bélyegét. De már mindegy volt. Megtettem, és nem éreztem mást, csak bűnbánatot.
Uram, sajnálom, hogy ellened fordultam.
A fény becsapódott, de nem égetett. Inkább körül ölelt, mintha egy régi ismerőse lennék.
Talán tényleg apáca lehettem.
Szívemet ismét boldogság tölti el, majd diadalittas pillantást vetek a srácra.
- Kotródj innét, és ne is lássalak többé!
Hogy a gyerek tényleg elfut-e, azt nem tudom, de már ekkor a falusiak teljesen körülvettek, és csodálkoztak. Egy felsegített, majd mindannyian örömmel biztattak. Tudtam, hogy otthon vagyok délen. És meg is fogom védeni mindenkitől, legyen az atya vagy egy tanítványa!

A démon sikoltozva hátra tántorodik, így a buzogányom nem találja el csak a levegőt, ami nem jó hír.
- Megbosszulom mesteremet! - lépek közelebb, hogy megismételjem a csapást, míg zavart a fénytől, nem számítva arra a dárdára, ami hirtelen jelenik meg a kezében, aztán szó szerint belém robban.
- Akkor én is megbosszulom a kegyetlenségetek minden fajtársam ellen! - szeme vörösesen csillog, arcát torz vigyor torzítja el.
Most rajtam a sor, hogy ijedten és fajdalomtól eltelve üvöltsek fel, ahogy a szilánkok eltalálnak és tucatnyi sebtől kezdek vérezni. Az arcomat sem kímélik a kis dárdaként viselkedő tárgyak és egyik szemembe vér patakzik, akadályozva a látásomban.
- Nem érdemeltek mást, az Úr ellenében vagytok, csak nézz magadra! - nyögök fel és az utcán keresztbe szárad ruhák takarásába húzódok, ott próbálok időt nyerni és kardot ragadni, miközben kitörlöm a vért a szememből. Meglapulok, miközben összeharapom a szám, hogy ne nyöszörögjek.
Ha meglátom, azonnal ismét az isteni fényhez folyamodom. Nem hagyhatok időt neki, hogy összeszedje magát, mert akkor végem.
- Sacra lux!
Azonban döbbenten fogom fel, hogy nem tudom kimondani a szavakat és a rémülettől úgy ver a szívem, hogy meg vagyok győződve róla, mindjárt kiszakítja a mellkasom.
- Kölyök! Nem akarlak megölni, de éghető rongyok között vagy. Te is tudod mi történik, ha ez betalál! – mutat fel egy lángoló dárdát.
Egy szavát sem hiszem. Miért akarna életben hagyni, hiszen az ellensége vagyok, meg akartam ölni! Csak ki akar onnan csalogatni! Démon trükk!
- Nem fogsz becsapni, démon! - kiáltom felé, aztán úgy döntök, hogy feláldozom a buzogányomat és hozzávágom teljes erőből, majd megrohamozom a kardommal, amit áldom az eszem, hogy magammal hoztam.
Úgy látszik a kétségbeesés szülte ötlet végül még jól is sül el........elsőre.
Hiszen a buzogány ütésétől jó nagyot repül, én meg üvöltve rohanok előre a kardomat szegezve, eléggé elveszítve a fejem, amibe a pánik is erősen belejátszik. A dárdát nem is látom, csak amikor szinte felnyársalom rá magam a vállamnál fogva és a kín szinte lebénít.
- Mon...dtam, hogy... nem foglak meg...ölni. – hallom akadozó hangját.
Hátratántorodom, egyenesen a falnak, amivel így sikerül kirántom a kezéből a fegyvert, ami nem sokkal később köddé válik.
- Az atyát......őt is......gonosz teremtmények vagytok. - válaszolom alig hallhatóan.
Bal vállam szinte lebénul, de felé csapok a karddal, hogy időt nyerjek, aztán megpróbálok elkúszni.
El kéne tűnnöm előle, elbújni, aztán majd hátulról letámadni, mikor nem számít rá!
Csak ne fájna már mindenem annyira!
Azonban előbb tér magához, mint számítottam és szerettem volna. Hallom, ahogy mozgolódik a hátam mögött, aztán a határozott felszólítását is.
- Megállj! Ha megmozdulsz, felnyársallak!
Nem kockáztatok, hiszen most ő van előnyösebb helyzetben, ezért látszólag engedelmesen megdermedek.
- Látod, hogy nem jelentek már veszélyt rád és mégis fel akarsz nyársalni, hogyan higyjek így neked? - vékonyodik el a hangom, arra játszva, hogy elbizonytalanítom.
Látom, hogy sikerrel jártam, mert a dárda lejjebb ereszkedik és tekintetébe is bizonytalanság költözik. Legszívesebben gúnyosan rávigyorognék hiszékenységére, ami egy démontól számomra ugyan szokatlan, de ezen most nem gondolkozom el, inkább azonnal ráidézem az isteni fényt , majd akármennyire is fáj, azonnal arrébb is gördülök, nehogy vaktában is eltaláljon.
A démonlány felkiált a fájdalomtól, ahogy eléri a az úr büntetése, én meg míg hat az igézet, megpróbálok a hátába kerülni.
Közben eszembe sem jut, hogy akár meg is láthatnak, vagy hallhatnak minket.
- Minden... MINDEN pap ugyanolyan! – hangjában örömmel hallom a gyötrődést és a kínt.
A tervem bejön, ezért komor nevetést hallatok, miközben a tiszta fény okozta fájdalomtól kínlódva fröcsög.
- Ez a papok dolga, hogy démonokat pusztítsanak, de neked nem ezért kell halnod, hanem mert bántottad az atyát! - robbannak ki belőlem a szavak és szúrok előre a karddal, de már csak azért, hogy ne jöjjön utánam azonnal. Persze örülnék, ha eltalálnám, de még bosszútól elvakultan is rá kell jönnöm, hogy nem boldogulok vele szemtől-szemben.
És arra is, hogy nem akarok meghalni.
Azonban botor módon nem kellett volna megszólalnom! De, nem is tarthattam magamban, muszáj volt tudnia, hogy miért jöttem el érte!
Azonban lehet, hogy ez okozza a vesztemet, mert az újabb, felém indított tüskefelhőtől még levegőt venni is elfelejtek, szinte elborít a fájdalom. Kitántorgok a térre, bár se nem látok, se nem hallok jelenleg. Dárdája így a combomat eltalálja ugyan, de éppen csak és felületi sérülést okoz.
Hallom az ijedt, meglepő kiáltásokat az emberek felől és megpróbálok elfutni, hogy valahol meghúzódjam.
Bevetem magam egy csomó szalmabála közé, miközben a könnyeimet nyelem és nem csak azért, mert nagyon fájnak a démon által okozott sebek, hanem azért is, mert kudarcot vallottam, el kellett fogadnom, hogy gyenge voltam.
A démon még él, pár falusi pátyulgatja, ezt kilesve még látom és a látvány okozta düh elnyomja még egészséges életösztönömet is. Ez a lény megsebzett egy inkvizítor atyát és itt készségeskednek vele, aggódnak érte!
- Sacra lux! - a lány felé mutatva mondom el a fohászt még egyszer, remélve, hogy így is működik, de ez már kicsit sok, még sosem használtam egymás után még kétszer sem, nem, hogy háromszor, így szédülten támaszkodok meg, orromból pedig szivárogni kezd a vér a megerőltetéstől.
Elgyötörten, de diadalmas mosollyal az arcomon látom, ahogy az isteni fény lecsap a démonra, de aztán le is fagy rólam azonnal, ahogy pár pillanat múlva épen pillantom meg, ahogy fölényes elégedettséggel a szemembe néz egyenesen.
- Kotródj innét, és ne is lássalak többé!
Szinte jéggé dermedek megdöbbenésemben.
~ Nem sebezte meg az égi fény? Ez, hogyan lehetséges? ~
Döbbenetemet zavar, aztán a menekülési ösztön váltja fel. Nem szeretném, ha a falusiak ellenem fordulnának, ahogy itt a dolgok állnak, így elfutok.
Ám egész úton, míg vissza nem érek a Katedrálisba, azon töprengek, mi történhetett.
Tudom, hogy keserves lesz a visszatérésem, de talán ezzel a felfedezéssel enyhíthetek majd a büntetésemen……..

Jozef névnap alkalmából (ugyan egy nap késéssel) mindkét küzdő félnek 100 TP írnadó jóvá, remélem értékes dolgokat tanultatok egymás gyepálásából!