[Magánjáték] Kalkstein und Stahl

Dekadens. Az ember sok kifejezést kereshetett volna arra, hogy milyen is volt egy Neulander bál, de ennél jobb választ soha sem találhatott. Milyen egyszerű. Dekadens. Ínyencségekkel rogyásig rakott asztalok, forrásként folyó vörösbor (csak hogy keverni lehessen bele a vért, s ne tűnjön fel a többi vendégnek!), kosztümös nők, s persze a jelenleg legmodernebb vámpír divatnak megfelelő muzsika; olyasmi, amit Hellenburgban csak azokon a fogadásokon játszanak, ahova egyháziakat nem hívnak meg, mert esetleg megbotránkoznának azon, hogy mégis miféle túldíszített hangzavar ez. 

Az igazat megvallva otthon volt itt, s bármennyire is próbálta volna tagadni, nem érezte annyira kellemetlenül magát, mint ahogy azt esetleg sztoikus arckifejezése tükrözhette. Ez volt a feladata: úgy kellett néznie, mint akit zavart ez a fényűzés, de valójában nagyon is megszokta ezt akkor, mikor még itt élt a toronyban. Kezén sem tudta számolni, hogy ebben a terembe hányszor kellett ellátogatnia, s mennyit is gyakorolta azt, amit éppen most is tett. Lucrecia fontosnak tartotta, hogy az összes eshetőségre felkészítse: minden bálnak megvolt a maga légköre, s tudnia kellett, hogy ezekben a helyzetekben miként illett viselkednie. Néha távolságtartóan kellett csevegnie hájas kereskedőkkel, máskor unalmat kellett tettetnie, hogy minél többen felkérjék táncolni. Minden alkalomra megvolt a megfelelő kiállás, s nem meglepő módon a maira is. Ahogy körbepillantott, időként szeme még találkozott is hőn szeretett tanárja tekintetével, aki csak mosolygott, a sokat sejtő emberek szórakozottságával. Sosem tudta átverni a nőt, nyilván ő is sejtette, hogy most is a leckéknek megfelelő szerepet játszik.

A serleget a szájához emelte, s nagyot kortyolt a bódítóan testes nedűből. Bor volt, kétségtelen, de olyan fajta, amit a régi idők királyival itattak, mielőtt vadászni mentek. Nem csoda, hogy oly sok oda is veszett, nehéz volt az ilyen erős italoktól nem megrészegedni, pláne, ha ilyen finomak is voltak. Ugyanis csodás volt, bűnösen csodás, bármelyik úr szívesen látta volna az asztalán. Az övében persze csak a szőlőből préselt ital volt, de érzékeny orra azonnal kiszúrta, hogy sok vendég serlegében valami mást is kevertek, valami egész fűszereset. Rotmantelektől vásárolt ínyencség lehetett, sok módját ismerték annak, hogy miként tegyék az egyébként is mézédes vért még ízletesebbé: az ilyen jellegű nedű elképesztően drága volt, s igazából senki sem tudta, hogy miként készült. Voltak róla persze pletykák, hogy elrabolt embereket etettek mindenféle fűszerekkel, s ettől lett a belőlük csapolt vérnek ilyen íze, de ezt a senki se tudta biztosra megmondani. Nem egy ilyen csapoló felszámolásában vett már részt, de az összes rohadt nyom eltűnt mindig, s sosem sikerült igazából kiderítenie, hogy mi is ez pontosan. Egy másik teremben oszthatták ezt? Őt magát meg sem kínálták, ami mondjuk nem volt meglepő, hiszen a protestánsok kék színében utazott, ruhája pedig ezüsttel volt hímezve, rajta a címerrel. Ettől függetlenül kissé sértve érezte magát, de persze ezt soha se tette volna szóvá, hiszen ha fel is ajánlják számára a különlegességet, kötelessége lett volna elutasítani azt. Nem csak elvi okokból, hanem azért is, mert nem saját szakállára van itt, hanem mint Hellenburg Örzője, s emellett az est egyik díszvendégének kísérete. Ha már itt tartottunk, Oswald vajon merre lehetett? Az előbb távoznia kellett egy rövid időre, de még mindig nem tért vissza, s lassan egy fertályórája itt várt már az egyik asztal mellett, több kérőt is elutasítva. Minden bizonnyal elrabolhatta valaki... Fanyar mosoly szaladt végig az arcán: biztos volt benne, hogy a férfi jobban szenvedett emiatt, mint ő. Nem szerette az ilyen szociális helyzeteket, s már amiatt is igen fájt a feje, hogy egyáltalán a meghívásban részesült...

Lassan visszaérhetett volna mindenesetre, kezdett tényleg kissé unalmas lenni a várakozás, s több bort nem igazán ihatott: nem viselte jól az alkoholt, szüksége volt a támogatásra, ha esetleg a fejébe szállt volna. Kínjában csak nézelődött, s jobb híján végigmért egy szemrevaló északi katonát, aki csak egy kimért biccentéssel viszonozta a gesztust. Milyen nagyvonalú a Neulanderektől, hogy még a kutyákat is vendégül látták erre az alkalomra.