[Magánjáték] - Kispajtások

- Könyörgöm, kérem szépen, én-én-én egész biztos vagyok benne, hogy bárki alkalmasabb, mint én...
Damien megütközve néz végig az alakon. - Én. Vigyázni egy gyerekre. Mégis miből gondolja, hogy pont...
- Pont ön, mert pont ön jött szembe! Ne idegesítsen fel. Felajánlok... kettő... háromezer váltót! Vagy mennyit kér? Ha ötezernél többet, akkor egy hét múlva ugyanitt...
- Eerre egyáltalán nincs szükség. Nyugodjon meg. Mi baja a gyerekekkel?
- Niiincs velük igazából semmi bajom, csak, tudja... tudja, volt egyszer egy kishúgom, és... mindig azt mondták, vigyázzak rá, és egyszer elszökött, és nem tudnám elviselni...
- Persze-persze. Hihető, teljesen.
- Nem hisz nek...
- Teljesen mindegy, mit hiszünk... de azt javaslom, keressen inkább egy nagyon ráérősnek tűnő, fiatal, nőnemű...
- Damien...
-...parancsolsz?
- Miért is nem megyünk mi? - pislog rá fölfelé ártatlanul. Damien egy darabig csak néz, néz, majd lemondóan-fáradtan sóhajt egyet.
Mondanak valami olyasmit, hogy nem igazi férfi az a férfi, aki állandóan enged egy nő szavának. De őt nemigen szokta érdekelni, mit mondanak mások, azt teszi, amire a szíve meg a józan ész... na meg az a két hatalmas alkonyszín szem vezérni...
- Legyen.

Így lészen hát, hogy most itt vannak, a megadott címnél, készen arra, hogy gatyába rázzanak, de legalábbis felügyeljenek két kölyköt. Állítólag nincsenek egyedül. Társuk biztosan meg fog lepődni, hogy az állítólagos egy segítő helyett két segítőt kapott maga mellé, na de hát három kéz több, mint kettő.
- Szerintem ez lesz az a porta.
- Megfelel a leírásnak. Nos, menjünk be, a nagyok nincsenek itthon, de lehet, hogy az a másik illető már megérkezett. Gondolom, mivel a gyerekeket csak nem hagyják itt felügyelet nélkül - nyugtatgatja magát, nemigen akarja elismerni, de elképesztően izgul. Valaki más, valaki más gyerekei, és Mina... hát, érdekes napnak néznek elébe, az biztos.
Még csak az utca távoli sarkánál állnak, de csak most veszi észre, hogy egy alak már álldogál a ház előtt. Ő lesz hát az. Vékony, és rövid sötét haja fazonja valahonnan nagyon ismerős...
- Nahát, kit látnak szemeim! - tárja szét karjait, egyből fellibbentve láthatatlansága álcáját. Valahogy egy ismerős arc látványa jobb kedvre deríti, már nem érzi magát annyira elveszettnek. - Nem hittem volna, hogy egy ilyen helyzetben taálkozunk újra, Gerard.
- Hát, én sem - jegyzi meg Mina, majd kuncog egyet, ezzel el is intézve a maga részéről a köszöntés-részt. Vajon mi a szent eget kereshet egy démon egy vagyonos házaspár gyerekeire vigyázva?... Jó, gondolom pénzt, de mégis...

- Mina? Damien? Hát ti mit kerestek itt?
- Va...valószínűleg ugyanazt. - bátorkodik megjegyezni, majd a telek felé biccent a fejével. Különös véletlen lenne, ha csak úgy éppen most idekerültek volna, mindenféle szándék nélkül.
- Nos, ez egy hosszú történet - kezdi Damien gesztikulálva.
- Ugyebár, tudsz róla, hogy lett volna egy másik személy, aki segít... öö...
- Vigyázni a gyerekekre.
- Pontosan. Nos, az illető felkeresett minket... Nemigen akaródzott neki elvállalni a munkát - csóválja a fejét a vámpír.
-...úgyhogy felajánlott mindenfélét, de mondtam neki, hogy fölösleges, elvállaljuk, mert hát, miért is ne, ez úgyis olyan kaland, amely... nos... nem mindennapi.
- Meg aztán én szeretem a gyerekeket. - jegyzi meg szelíd mosollyal a lány, a sötét tünde pedig bólint.
- Nem mindennapi? - akad fenn a sötéthajú. Minában kicsikét benne fagy a levegő. Mit lehet ezen félreérteni...? - Tudnom kéne valamit, amit nem tudok?
Ööö... Már mért kéne tudni? Miért is kéne neked mindent tudni a magánéletünkről? Vagy... micsoda?
- Öhm, nem, Damien csak úgy érti, hogy elég ritkán... vigyázunk gyerekekre.
- Mondhatni soha.
- Én csak valami könnyű munkát kerestem. - teszi hozzá, majd megfordul és az ajtó felé int.
Könnyű munkát. Hmm. Igencsak rendkívüli, hogy egy démon ilyenfajta munkák után nézzen. Szívesen rákérdezne, de ezt már túlzásnak érzi, mi joga van beleszólni bárki életébe?... - A két gyerek most éppen hátul játszik. Azt mondom, nézzük meg őket.
- Épp hátul játszanak? - vonja meg szemöldökét Damien. - Nahát, micsoda szerencse. Vagy te küldted őket hátra játszani? - mosolyodik el némi huncutsággal.
- Menjüünk - indul befelé mérsékelt lelkesedéssel Mina és a hegyesfülű is követi, gondolatban felvértezve magát minden elképzelhető és elképzelhetetlen ellen...
- Nekem is ez lesz az első ilyen munkám. Egyébként nem én küldtem őket oda.
Megnyugszik, hogy nem csak ők vannak ilyen helyzetben. Elképesztően rég látott gyerekeket, és valami furcsa melegséggel tölti el a gondolat, hogy most foglalkozhat velük... bár... kicsikét furcsa csavar, hogy mindezt egy démon társaságában kell tennie.
No nem a démonságával van a baj, pusztán az a furcsa, hogy társaság. Annyira még őt nem ismeri. No jó, a gyerekeket meg mondjuk egyáltalán nem...
Érdeklődve körbenéz a portán, ahogy halad, beleszagol a levegőbe, beszívja a kellemes otthonosságot... Furcsa érzés kissé más füvét úgy taposni, mintha a sajátja lenne, de hisz végül is segítenek a házaspárnak...
Beér a hátsó udvarba, ám gyerekeket nem lát. Csak egyet, a földön kuporogva és egy bottal alkotva furcsa jeleket abba. Zavartan áll, gondolkozva, hogy vele van a gond, netán megvakult, vagy mi... - Őőő... itt játszanak, azt mondtad? - pillant vissza Gerardra, mire meghall egy reccsenést és egy apróbb ág hirtelen mellette pottyan pont a földre. Sietve felnéz és megpillant egy, a fa vastagabb ágain egyensúlyozó kiskölyköt... Egy kisfiú az, bőven nem érte el még az első tízest, haja borzos és vörös, akár a róka bundája.
- Hé... hé... az ott... hogy kerültél fel oda?!
- Szerintem a fészerről mászott át - mutat az építményre Damien, amely valóban, ha úgy nézzük, mondjuk tünde- vagy macskaszemmel, mászható közelségben van a fa ágához...
A démon is felnéz a fiúra, majd mondja is sietve: - Gyorsan, le kell szedjük onnan! - Na nem mondod...
Fölemeli karját és kezein valami rúnaszerű kezd el égni... Mina lenyűgözve figyeli a mindenképpen erősnek tűnő mágiát.
A macska, amelyet a kis vörös nyilvánvalóan el akart érni, nyegle mozdulatlansággal várja, hogy a srác közeledjen... majd mikor épp egy karnyújtásnyira van tőle csak, fölényes lazasággal arrébb ugrik. Ám nem jól céloz, ugyanis véletlenül egyenesen a koncentrációban elmerült Gerard fejére érkezik....
...aki ettől kisebb pánikrohamot kap és hadonászni kezd, azt kiabálva, hogy:
- Szedjétek le! Szedjétek le!
Ám az állat nem tűnik úgy, mint aki engedelmeskedni akar, és ha a karmok beleakadnak valamibe, hát el nem engedik, amíg a négylábú is úgy nem akarja.
Mina szíve nem kicsikét hevesedik, ahogy felgyorsulnak az események, ijedtében lehunyja a szemét, mert azt hiszi, a kölyök is esik a macskával... de nem, ő még fent van, csak Gerard kapott frászt.
- Nyuugii, ez csak egy fekete cica, ne már, hogy macskafóbiád van!
Gerard végül egy drasztikus megoldáshoz nyúl, kezével vág bele egyet szegény állatba, ám mivel varázsa még mindig érvényben van, erősen fejbetalálja vele magát is. Damien már indulna is segíteni, de ekkorra a démon megoldja a helyzetet... bár... hogy ez megoldásnak számít-e, az kérdéses...
A férfi úgy véli, a kölyök fontosabb, úgyhogy a fa alá siet. A kisfiú a rajtakapottak ártatlan arcával néz le rá és mozdulatlanná termed. - Szia. Damien vagyok, egyike a gárdának, akik... vigyáznak rátok... - Bár egyelőre nem úgy tűnik, hogy sikerülne. - Szerintem le kéne jönnöd onnan. Nagyon fájna, ha leesnél - bólogat fontoskodón.
Ám hiába, a gyerek csak rávigyorog és megy tovább... na megállj, te kölyök...
- Megpróbáljam leszedni? - kérdi a démon hidegen. Vagyis, még csak nem is hidegen, inkább gyakorlatiasan. Mina megrökönyödve néz a lilaszemű kezeiben megjelenő fekete cuccokra. - M-mit akarsz azokkal?!
- Hogy hívnak, édes kisfiam? - kérdi fennhangon a sötét tünde fáradtan. Ő ilyen démoni praktikákkal nem száll szembe...
...mint egy rakoncátlan gyerek... akinek ráadásul van egy húga is, és egyelőre úgy tűnik, mindketten némák.
Hűha. Érdekes lesz ez a nap.
- F-figyelj, tényleg nagyot fogsz onnan esni... - Bárcsak lenne valami erős meggyőzőképességem...
- Greg, a vitéz és becsületes, a szörnyetegek réme és a hajadonok megmentője!
- Először inkább magadat mentsd! - tanácsolja a vámpír. - Törött lábbal hogy fogsz hajadonokat menteni? - A kellemetlen előrevetítése általában be szokott jönni a gyerekeknél. Például ő is utálta, hogy amikor zokni nélkül mászkált, mindig megkapta, hogy "meg fogsz fázni". Nem... Ő ugyan nem fog!
- Hah, csicsásabb üdvözlése van, mint Altames barátomnak...pedig még egy akkor felfuvallkodott hólyagot nem láttál te egész Veronián. - jegyzi meg Gerard. Minának személy szerint halványlila gőze nincs, ki lehet az, de azért jót kuncog a megfogalmazáson.
Ekkor hirtelen valami pukkanásszerű hang hallatszik. Reflexszerűen odafordulva látják, hogy a porban guggoló kislányt immár szinte mindenhol föld borítja.
- Upsz - pislog, fenékre csüccsenve a földön. - Ezt nem így gondoltam.
- Hát te meg mit....? - fordul oda a tudásdémon is meglepetten.
Aaajjaj... - Hűha, neked is szükséged lesz egy ruhacserére... Tudod, mit, Greg? Felmegyek hozzád és lehozlak! - ajánlja magabiztosan. És még másznom se kell hozzá. Azzal lassacskán elemelkednek lábai a földtől és lebegni kezd...
- Damien, te talán inkább menj be főzni valamit. Úgyis mindjárt vacsora és szerintem megijeszted őket... - halkul el a mondat végén.
- Most viccelsz velem, ugye? - horkan fel. - Hát ez... ezt nem hiszem el. - Minden öszefogott ellenem. Mindegy is, legalább addig se kell velük törődnöm... felelős hozzáállás, de hát na... nem hiszem el, egy démon gyakorlatiasabb, mint én...
- Rendben. Kezeljétek akkor a helyzetet, ahogy tudjátok, én végeztem - tűnik el a házban széttárt karokkal, enyhe bűntudatot érezve Mina miatt... mit fog ő kapni, ha vége ennek a napnak...
Mit fognak kapni a szülőktől, ha vége ennek a napnak?!
Ahogy belép a konyhába, úgy érzi magát, akár egy pap a kuplerájban.
Elveszve.
- Óóóóh, van tojás! - veszi észre, amint kicsikét kutakodni kezd.
Meg van mentve. Azonnal neki is lát rántottát csinálni.

Minának nem nagyon kell elemelkednie a talajtól, hogy kinyújtott karokkal a hóna alá nyúlhasson a kis hősnek. - No megvagy. Íígy ni - ereszkedik vissza, majd kifújja a levegőt. Olyan vörös az arca, akár a pipacs. Kifárasztották... - No gyerekek... ti mindig... így szoktatok játszani?
- Játék! - szólal meg szinte fitymálóan Greg. - Nincs itt semmi szórakozás - vigyorodik el annyi magabiztossággal, amely egy lovagnak is becsületére válna -, ha a világ megmentése a tét! - Erre ismét csak magát tudná ismételni: Inkább magadat mentsd...
- Szeretek játszani - jegyzi meg a kislány, majd kettőt tapsol a kezével, felkavarva párezernyi porszemet maga körül egy lilás fényhatás kíséretében.
Milyen szép - ez az első gondolata a lila ködöt látva, a másik pedig, hogy körülbelül olyanféle fogalma van, hogy fogja kordában tartani ezt a két kis ördögöt... ööö...
- Gerard, mikor is jönnek haza a szüleik?
- Ha jól emlékszem, éjfél után várhatók, de még napkelte előtt hazaérnek.
- Éjfél után...? - Kezd elsápadni, még jobban. Az még három korszak a történelemben. Úgy érződik legalábbis, innen nézve... Óhh, te szent ég. - Hatalmas sóhaj hagyja el a tüdejét.
Eközben a fiú leguggol a lánykával szemben és felteszi a költői kérdést: - Veled most mihez kezdjünk? - Elképesztően aranyos ilyenkor, mikor mosolyog. Az ember készséggel elhinné, hogy egy teljesen ártatlan ifjúval van dolga, olyan becsületessel, amilyen a mai világban kevés akad. Ám Mina úgy érzi valahogy, hogy több van a háttérben azért. Démonok nem teremnek csak úgy szimplán... feltétel nélkül kedvesnek.
No nem azt mondja, hogy nem kedves. Csak hogy nem mindig ilyen. Muszáj erre koncentrálnia, mert ha elhinné, hogy mindig ilyen, akkor elképesztő módon elkezdene szimpatizálni vele, ami butaság, amíg nem ismersz valakit közelről... sokféle helyzetben és sokféle tettéről... Márpedig azért látta már Gerardot más helyzetekben is, mint gyermekvigyázás.
- Hmmm... hát, nagyon úgy néz ki, hogy szükséged van egy fürdésre. Hogy is hívnak?
- Gléti! - válaszol foghíjasan.
- Aham. Gréti. - Gondolja ő. Végül is alliterál a Greggel, egészen nem rossz névválasztás. Greg és Gréti.
Gerard - akinek véletlenül szintén alliterál a neve a kölykökével, hmm... - hirtelen aggódóan megkérdezi: - Meg tudod fürdetni?
Dobban egyet-kettőt a szíve. - Őőőő.... hogy én....? - mutat a mellkasára mutatóujjal és kérdőn néz a démonra, mintha csak tollas lenne a háta és nem értené egyértelműen, amaz mire céloz... Valójában csak elképesztően megrémült.
Ő? Fürdetni? Egy kislányt? Egy csupasz gyereket?!...
Nőj fel, nem tizenéves vagy már... egyszer neked is lesz sajátod... ez egy dadus dolga... - szólal meg benne valahol mélyen a józan ész. Ám ez valahogy nem segít a kétségbeesésén.
A démonsrác rá se hederít, ami eléggé szíven szúrja, helyette figyelme átorientálódik a kis vörösre, és a nappali felé indul meg. - Na, te hős vitéz pedig gyere, addig elütjük valahogy az időt. - Miért? Miért van az, hogy mindenki jobban ért a gyerekekhez, mint én? A fenébe is, volt egy húgom... és nő vagyok... ő meg...
Áh, igazából nem tudom még, ki ő...
- Vadászunk sárkányra is! - érdeklődik lelkesen a fiú.
- Tőlem aztán hegyi oroszlánt is foghatunk...
Öhm... Csak engem zavar, hogy a sárkány picikét nagyobb falat, mint egy hegyi oroszlán? Áh, mindegy, már úgyis leléptek... itt hagyva engem ezzel a kis szőke angyalördöggel.