[Magánjáték] Déli rege II

Ahogy a lelkész kilép az ajtón, a tüdőmből lassan kipréselődik a levegő, amelyről észre sem vettem, hogy benn tartottam. Tudom, hogy a munkája csupán most kezdődik, s ki tudja, mi lesz az eredménye, mégis mintha az eltelt napok után most lélegezhetnék fel először. Valahol szégyellem magam egy kissé, hogy így viselkedem, elvégre bőven nem vagyok már holmi komisz siheder – az utóbbi években azért ezüstös szálak is vegyültek tincseim közé, még ha nem is látszik annyira. Nem ez az első alkalom, hogy ilyesfajta ügyben járok el, nem is a felelősség súlya, ami nyomaszt, sokkal inkább az, hogy olyasvalaki háza táján kell főbenjáró vétek után nyomozni, akit ismerek. Wilhelminának és Damiennek a legkevésbé sem kívánnék ilyesmit. Sokkalta könnyebb volna talán a szívem, ha ismeretlen nemes birtokára érkeztünk volna a vizsgálati paranccsal. Ifjúságom idején a világ legnagyobb megtiszteltetésének tartottam volna, ha magával Erik Ullmannal tarthatok egy zsinati megbízáson, most bosszankodom magamban, amiért a feletteseimnek éppen rám esett a választása.
Egyre nehezebben igazodom ki saját magamon. Nem csak a világ változott meg, hanem benne én is. Hol van már Helmut Regensberg apródja?
Gondolataimból kiszakít, ahogy megérzem magamon a grófnő alkonyszínű tekintetét. Akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra, ahogy hallgatom. Egy pillanatra tényleg úgy tűnik, mintha csupán vendégségre érkeztünk volna, nem hivatalos ügyben.
– Grófnő, – szólalok meg – lekötelez a nagylelkűsége, s hogy nem feledkezett meg legutóbbi találkozásunkról. Attól tartok, hogy a vendégszeretére vagyunk utalva. Örömmel teszünk eleget a meghívásnak, – Némi komorsággal fűzöm hozzá – még ha ily' körülmények közt került is sor a viszontlátásra. Nem így szerettem volna eleget tenni neki.
A téli hadjárat, a Neulander-bál, a szüret és az ostrom, majd a zsinatelnökválasztás; tulajdonképpen jóformán minden találkozásunk egét komor fellegek árnyékolták be, mégsem tűnt akkor maga a találkozás ilyen keserűnek. Talán mert így vagy úgy, de közösen birkóztunk meg a nehézségekkel, most pedig magam vagyok a baljóslatú előérzet hozója. Talán még a grófnőnél is jobban kívánom, hogy ne bukkanjon antitrinitárius eretnekekre a heimsrothi lelkész.
Szükségét érzem, hogy felülkerekedjem ezeken a sehova nem vezető tűnődéseken, s kissé ismét elszégyellem magam: nem vall rám az efféle szétcsúszottság. Megköszörülöm a torkom, s jobbommal a beosztottam felé intek.
– Engedje meg, hogy bemutassam az egységem legújabb tagját, Eirik von Hildebrand lovagot.
Talán ha képes volnám, se akarnék gátat szabni a szememben megcsillanó csöppnyi büszkeségnek; a grófnő egyike azoknak, akik személyesen is tanúi voltak annak, ahogy kudarcot vallottam Wilfreddel még a határvidéken, von Rowan várában.