[Magánjáték] “Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,…” (Mt25:35)

- Így van. Aztán persze vigyázni kell, hogy senkit ne sértsünk meg, márpedig az érdekek még a legbékésebb helyzetben is ütköznek valahogyan.
Talán szüksége volt némi panaszkodásra - maga is meglepődik, miért beszél erről ennyit, hiszen a diplomácia és annak alapvető nehézségei nyilván nem újak senki számára, a szavak viszont mintha csökkentenék a teendői terhét kicsit.
- Hálás köszönetünk a felajánlásért, von Bertold - hajtja meg kissé a fejét Mina egy mosoly kíséretében. Nagyon reméli, ilyesmire nem lesz szükség, de jobb felkészültnek lenni.
- Hasonlóképp, ha módunkban áll és időnk engedi, bármikor írhat nekünk és megtesszük a tőlünk telhetőt.
- Nos, engem talán ritkábban tud majd nélülözni a kastély... - mondja halkan Mina - ... vagyis inkább annak egy bizonyos lakója, azonban néhány év múltán is fenn fog állni a helyzet, akkor pedig már jobban ráérek majd. - Elgondolkozik. - Igaz is, beszéltünk róla mostanság, hogy jó volna valamikor egy bált szervezni. De talán még... várhat néhány hónapot. - dörzsöli meg kissé az állát a mutatóujjával. - Mindenesetre, mindenképpen értesíteni fogjuk, ha megvan az időpont. - tekint fel egy mosollyal a férfira.
Egy jó kis összejövetel jótékonyan eltereli az emberek figyelmét problémáikról, s talán, mikor visszatérnek otthonukba, a problémák apróbbnak is tűnnek.

Ahogy az udvariasan távolabb álló, ám ugrásra kész felszolgálók látják, hogy a tányérokról kiürül az étel, megvárva, míg erről teljesen megbizonyosodnak, hagyják persze jóízűen befejezni mindenkinek a fogást, ám, ha már üres, akkor elviszik a tányérokat, mások pedig helyükbe édesen illatozó tálcákat hoznak be.
- A menü kiválasztása többnyire az én dolgom... azaz... nem annyira nagy dolog, vagyis kedvelem, tehát nem nehéz feladat, szívesen csinálom. - kezd hadarásba kissé hirtelen zavarában, ám az őszinte lelkesedés is átsüt szavain.
A tálcák felfedődnek és alóluk még kissé gőzölgő, gyümölcsökkel tűzdelt tésztafélék kerülnek elő, piskótatészták sült gyümölcsökkel, valamint meggyes, almás és túrós piték, amelyek kevésbé dekoratívnak néznek ki, ám annál erősebb az illatuk.
- Akad persze idő, amikor nem érek rá, ekkor a szakácsokra bízom, igen. - feleli Mina, szemeit vágyakozóan a pitékre függesztve.
- Vagy rám. - veti közbe Damien.
- Valóban. - mosolyodik el a nő. - Előfordul, hogy valamit én magam készítek el... ritkán. Szoktam örömöm lelni ebben, korábban is, még... még mielőtt a kastélyban éltünk volna. Meg aztán, itt van a gyógynövénykert, ott is én ültettem a növényeket.
Mina felpillant a férfi arcára, keresve bármit az őszinte kíváncsiságon kívül. Volt már, aki meglepődött, sőt egyenesen felháborítónak tartotta, hogy Mina néha saját maga készít el néhány ételt a kastélyban... Könnyű elsiklani afelett, hogy ez menekülés is lehet az ismétlődő, unalmas, vagy terhelő feladatok közül. Vagy, hogy egyszerűen csak felszabadító, mert alkotás. Ráadásul így tényleg olyan lesz az étel, amilyenre szeretné, erről első kézből bizonyosodhat meg.
Udvarias mosollyal várja, hogy von Bertold kóstoljon először a süteményekből - melyhez időközben új, apróbb tányérok kerültek eléjük -, ám alig tudja leplezni türelmetlenségét. A desszertet mindig is kedvelte.

Damien elmélázva futtatja végig a tekintetét a süteményeken. Nagyrészről jóllakott, de egyet megkóstol, miért is ne? Egy ideig kedveli az ízüket, bár kettő-három darab után már általában mindegyik túl édesnek tűnik. Annyira sosem fog átalakulni az ízlése az úri léthez, hogy az ilyenfajta étkeket ízlelgesse órákig. De nem is baj, a megannyi teendő mellett egyébként sincs mindig annyi ideje kimozdulni, és a végén még netán elkezdene elhízni... Nem gondolná, hogy ez különösebben lehetséges lehet, de amennyi süteményt látott ittléte alatt, ha abból nagyobb mennyiséget elfogyasztott volna, talán kideríthette volna. Ez nem éppen célja.
Egy kerek, szilvás süteményt vesz el végül és apró falatonként rágni kezdi.
Mina egyetértőn bólogat von Bertold szavaira, és kezei közé vesz egy almáspitét, majd elegáns lassúsággal, de tisztán látható jó érzéssel kezdi eszegetni.
Ahogy a férfi említi, kovács volt, tekintete gondolkodás nélkül a karjaira ugrik, majd miután erre rájött, azonnal vissza is ugrik a kezeiben tartott süteményre. Nem, mintha nem lett volna alkalma korábban is látni, a bálon aztán mindenképp, hiszen von Bertold még táncolt is vele. Utólag belegondolva nem tudja, ez hogy volt lehetséges, de semmiképpen sem álmodta...
A zavar ismét vörösre festi az arcát, így igyekszik sebtében felelni valamit minél előbb.
- Nahát, ez mindenképpen hasznosnak hangzik... és talán hozzáértőbben is tudja így válogatni, hogy milyen felszerelést vá...laszt. - fejezi be tétován a mondatot, amint elér a tudatához, mit is mondott von Bertold az imént. - Északon? Azt mondta?
Elveszi tekintetét az almáspitéről, s kissé értetlenül néz föl. Damien is csodálkozva pillant a templomosra.

Damien inkább elgondolkodón húzza össze a szemöldökét, Mina viszont csodálkozásra nyílt tekintettel hallgatja a szavakat. Megpróbálja felidézni a korábbi beszélgetéseiket, alkalmakat, amikor egy helyen voltak és akár másokkal való társalgásokból rá kellett volna jönnie, vagy rájöhetett volna, de nem, nem emlékszik, hogy valaha említésre került volna von Bertold északi származása.
Valóban, valaki számára választás volt, hogy egyetért-e az eszmékkel, vagy sem. Családi nézeteltérések... Ismerős, túlságosan is. Mikor a férfi az apját említi, Mina arcán együttérző fájdalom suhan át. Mintha megrezegne valami fal, amely mögé eltett valamit, és évek óta nem nézett rá.
És Észak. Egy másik fal, de... ez a fal mindig ledől, hisz elég ránéznie Sebastianra, hogy rágondoljon, honnan származik.
Idővel ez persze már nem fog számítani. Már most sem teszi. Sebastian nem egy északi szörnyeteg fattyú gyermeke. Sebastian egy ártatlan, hatalmas szemű baba, a mozgolódása, a hangjai, a hasról hátra fordulása, a levegőben kalimpáló lábai, a hosszú szempillái, amelyek árnyékot vetnek az arcára, ahogy alszik.
Tizennégy esztendős... gyermek. Azóta nincs apja.
- Sajnálom - szólal meg halkan, az asztallapra vetve pillantását, nem fókuszál semmire. - Nagy erőre utal, hogy meg tudta hozni ezt a döntést. Nem lehetett könnyű. - Majd elrévedve elmosolyodik kissé, még mindig kezében tartva a pitét, de egyelőre szünetelteti az étkezést. - Én ékszereket... javítgattam. Akkor még nem volt hozzá megfelelő felszerelésem, így inkább egyszerűbb fércmunkák voltak, ha mondhatom így - a kis település piacán adtuk el őket. Nem urak és úrnők vették, így nem bántotta a szemüket annyira, hogy nem tökéletesek, nem mestermunkák. - A visszakozás és büszkeség keveredik a hangjában. Kaparászó túlélés volt az a néhány év, régi, másoknak nem kellő kacatok feljavítása, vadászat, és a mostanihoz képest meglehetősen szűkös tér... Mégis annyira boldogok voltak. Furcsán, félőn és szabadon, de egymást segítve. Felidéződik szemei előtt néhány tekervényes fémdarab, ahogy kiegyengette őket, ahogy rögzítette a kissé megkopott zöld, kék, vörös, barna köveket. Nem is azért a csekély kis pénzért csinálta talán... már akkor is élvezett babrálni velük.
- Most már komoly műhelyed van - jegyzi meg Damien halkan, elismerően. Mina felsóhajt kissé.
- Igen, van, de most, ugye, kevesebb időm van rá, hogy ott tevékenykedjek.

Vajon Leo mit érezhetett, amikor a reformáció kettészakította az országot? Egyáltalán... mennyi idős lehetett akkor? Most jön rá, hogy fogalma sincs, hány telet is élt meg a férfi. Von Bertold pontos életkorát sem tudja persze, de úgy sejti, Leo-nál azért jó pár évvel korábban született.
Talán még csak csecsemő volt tán. Amikor felnőtt, adott volt neki mindaz, amiben élt. Vajon mi tette ilyen színlelővé? Miért nem lehet Észak harcosa nyíltan és tisztelettel? Miért fonta őt az ujjai köré?
Mi másért... a kémkedés egyik formája - gondolja sötéten. És talán egyszerűen csak élvezte.
Vajon az Isten mit gondolhat róla? Milyen lesz az ítélete neki, és milyen von Bertoldnak?
Messzire szaladt eszmefuttatásával, s arcán is tükröződik kissé a belső vihar, amelyet nap mint nap igyekszik lecsendesíteni.
Az ékszerek útját végiggondolva elképzeli, ahogy a zöld köves gyűrű az akkor még gyermek, most már fiatal leány ujját ékesíti. Vajon hordják-e őket? Talán elunták, nem tetszett, vagy engedett a kapocs és a fém újból használhatatlanná vált. Talán kiestek a kövek, és átokszavak záporoztak az irányukba úgy, hogy nem is hallották azokat. Talán. Vagy egy doboz alján lapulnak, mint emlék, és valamikor unokák fogják megtalálni a nagymama ékszereit.
Sebastian születése óta sokkal messzebbre bolyong a jövőben, s talán gyakrabban réved a múltba is.
- Remélem, tetszettek a használóiknak. Mindenesetre megvették őket, nekünk pedig volt egy kis hasznunk belőle - emeli meg kissé a vállát. - Már akkor is gyakoroltad kissé az üzletet... - tereli tovább a témát, hogy kevésbé kelljen figyelnie a Leo-val kapcsolatos gondolataira.
Damien elhúzza a száját, amely félig talán mosolynak mondható.
- Az biztos...
Egy eszkábált ékszereket a saras, poros piacon áruló sötételf szürke, barna ruhákban... most pedig némileg drágább kelmékben ülhet asztaloknál és írhat meg, illetve alá hosszadalmas leveleket a falvak bevételeiről, kiadásairól, szállítmányokról és igényelt árucikkekről. Nagyon másnak tűnik, de voltaképpen kicsit ugyanaz.
A szabadidőre vonatkozó megjegyzésre Mina felnevet kissé.
- Sebastian is kedves a szívemnek, ám időm sok részét rá kell szánnom. De egyébként... az ékszereket is kedveli. - jut eszébe, összekapcsolva a két témát. - Az egyik kedvence mondjuk pont nem olyan, amit én készítettem, hanem...
Érzi, ahogy Damien megfeszül mellette, és egy ideig megfagynak a szavai is. Aliciáról nem volna jó, ha egy templomos tudna. Persze, az, hogy itt járt, köztudomású, a szolgálók tudják, csak éppen nem ilyen néven ismeretes számukra... és valódi professzióját sem ismerik.
- ...egy kedves ismerősünk ajándéka.
Hangja kissé halovány lesz, ahogy szívverése gyorsul. Nem kenyere a titkolózás, és Alicia nem ártana von Bertoldnak, ám őt sem szabad veszélybe sodorniuk.
- Nem nagyon volt választása, Sebastian kiválasztotta az ékszert magának - felel Damien és Mina kissé kienged, megállapítva, hogy nem dőlt össze a világ. Kuncog.
- Igen... olyan erősen tud nyúlni a tárgyakért, és néha nem tetszik neki, ha elvesszük tőle, és... volt oly kedves, és ideadta - fejezi be egy mosollyal.
Az nem számít, hogy ki.

Mosolyra húzza a száját.
Ez a beszélgetés csak még jobban ösztönzi, hogy folytassa annak a könyvnek a tanulmányozását a drágakövekről. Talán majd, amikor Sebi alszik és ő sem borzasztóan fáradt... Olyan mondjuk ritkán fordul elő. De legalábbis fölvehetné valamely gyűrűit az elkövetkező napokon. Az utóbbi időben, a baba születése után egyre csökkentek a rajta levő ékszerek. Fölösleges volt, az étkezéseket is sokszor külön költötte el, Sebastian érdeklődő kezei pedig előszeretettel ráncigálták le róla a csillogó dolgokat, úgyhogy inkább lemondott róluk. De a gyűrűket nem tudja levenni, ha pedig igen, hát hadd nézegesse, legalábbis az nem fáj... És, talán néha fonhatna egy-két apró fonatot is a hajába. Hova is tette a rózsás csatokat? Valamelyik nap az eszében volt, hogy jó ideje nem látta őket...
A dicséret meglepi. Mindeddig úgy hitte, a férfinak kellemetlen ez a téma, de talán mégsem. És ezek szerint ő nem úgy látja, hogy Mina váltig csak sopánkodik azon, hogy nem tölthetnek együtt időt... szerencsére.
- Köszönöm - mosolyodik el ismét. - Sokan segítenek nekem, van, amikor vendégek is jönnek, van egy kedves ismerősöm, Anja, időnként eljön meglátogatni és mindenben segít Sebastian körül... Aztán ott van Bertha és Annette is - ők itt dolgoznak. És van még néhány lány. Kedvelik... azt hiszem. - halkul el a hangja, és rájön, hogy ismét fecseg. - De amennyit tudok, szeretnék vele lenni, igen.
Sok mindent hallhat majd, ami fájhat neki. Itt kell lennem, hogy el akarja mondani nekem... de legalábbis a fájdalmát, ha van... s az örömét pedig végképp muszáj látnom.
Damien elmélyülten és udvariasan hallgatva majszol egy szelet mézes süteményt, amelyben világos és sötét rétegek váltogatják egymást. A sötétebb rétegbe kevertek valami fűszert, amelynek tegnap még tudta a nevét, hisz ránézett a menüre, mára azonban elfelejtette.

Szúrást érez a szeme tájékán. Igyekszik hát azt sokáig nyitva tarani, nehogy még valami árulkodó dolog kiszökjön onnan. Inkább folytatja a pitéjét.
Sebastian öt év múlva, mikor már jócskán a saját lábain fog szaladni, sokat fog csacsogni őhozzá, kérdez, és mesélhet neki mindenféléről, amit lát, amit olvasott, amit álmodott... Sebastian tíz év múlva, mikor talán már látja, mivel jár a kastélybeli élet, mi a jó benne és mi a rossz... húsz év múlva, mikor már felnőtt férfi lesz, és talán talál valakit, akivel örökre megosztaná az életét.
És akkor már nem lesznek mindig együtt.
Furcsa lesz.
S hogy mi lesz belőle, azt minden eljövendő nap formálja majd...
De vajon mennyit fog sírni, amiért fattyúnak csúfolják? Hol talál addig barátokat, amíg nem elég idős hozzá, hogy megértse, nem ez számít? Hogy az anyja egy Nachtraben mágus volt, és még mindig hasznára válik, amit ott tanult, ám új életet kezdett, mert olyat tettek vele, és mellette, ami megbocsáthatatlan?
Nem maradhat a kastély falai közt. Látnia kell sok mindent. Tudnia. Értenie. Veszélyes helyre és helyzetbe született... lehetett volna máshogy. Mástól. Ám akkor egy másik gyermek lett volna. S amíg képes boldogan ránézni, Mina vigyázni fog, hogy mindig ismerhesse az örömöt...
- Remélem - kényszeríti hangszálait, hogy megszólaljon, majd mély levegőt vesz.
- Nem rossz ötlet... és igazán kedves. Gondolkoztam már, mifélékre szeretném tanítani majd, ha már lehet... Ki tudja, most az ékszerek érdeklik, talán egyszer ő is kovács szeretne lenni, vagy...
Vajon nem tűnik naivnak és elrugaszkodottnak, hogy azt véli, egy nemesgyermekből bármi lehet? Vajon nem neveti ki von Bertold belül?
- Sokfelé járunk majd, hogy kiválaszthassa, mi érdekli - húzza mosolyra a száját. Mintha magyarázkodnia kellene...

- Remélem - ismétli Mina, és betömi a száját az almáspitével, amelyet már régóta csak tartogatott a kezében. Picit kikerekednek a szemei, ahogy az ízek újra színesre festik az elméjét, élénken űzve el az aggodalmas gondolatokat.
Egy rövid időre az az abszurd gondolat fut át az agyán, hogy mi történik, ha Sebastian esetleg lelkész akarna lenni. A vívóleckékkel kapcsolatos ajánlás összefonódik a képpel, ahogy von Bertold oktatja a fiút...
Halványan elmosolyodik a gondolatra.
Valami megmozdul a látóterében. Odavillannak a szemei - az ajtó résnyire kinyílik... éppen csak résnyire, ám így is sejti, ki lehet mögötte. A zavar bizsergése bénítja meg mozdulatait. Talán még nem vették észre, hogy ennyire néz valamit...
A sütemények tálai közben foltosra fogytak - szeletek és kerek sütemények akadnak még rajtuk szép számmal, de azért látszik, hogy fogyott - valamelyik jobban, valamelyik kevésbé.