[Magánjáték] “Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,…” (Mt25:35)

Időpont: 822 nyár vége
Helyszín: Nachtwind-kastély

A vendégek érkezése mindig kellemes pezsgéssel tölti el a kastélyt. Nos, kellemes, már akinek. A személyzet örül, hogy valaki újnak mutathatják be tudásukat és mindig elcsípnek egy adag dicsérő szót, amikor a vendégek étkeznek. S általában, történik valami új. Számukra a kastély rutinfeladatai sokszor kevéssé változatosak.
Sebastian még túl apró ahhoz, hogy megjegyezze ezeket az emlékeket, de a benyomások biztosan értékesek lesznek számára. Érzi az illatokat, és valamit fel fog fogni abból is, hogy most megint egy új emberrel találkozik, de később erre pont nem fog emlékezni. Nem baj, talán lesz több ilyen alkalom is.
Damien számára az esemény kellemes felüdülés a feladatok közül, és az egyébként soha nem egyhangú étkek között a mai napon még különlegesebb fogásokra lehet számítani, ennek pedig ő és Mina is örömmel néznek elébe.
Dennis szokása szerint nem kíván közösségi alkalmakon részt venni. Mina szembesült már nem egy rosszalló megjegyzéssel ezt illetően, de rájött, fölösleges erőltetni, történt a gyerekkel elég baj ahhoz, hogy ne zargassák szabályokkal. Ha minden igaz, ellesz, olvasgat a szobájában.

Az ételek készülnek, a helyiségek kitakarítva, pár kék rózsa elhelyezve az étkezőasztalon, Sebastian tisztába téve, bár ez nem jelenti azt, hogy erre ne volna további szükség az este folyamán... Kíváncsi, mennyire lesz furcsa ennyi időt távol lenni tőle, amíg Greta vigyáz rá. Nagon ügyes lány, és szereti is az apróságokat, így Mina nem aggódik, viszont a baba közelségét úgy megszokta már, mint a levegővételt. Furcsa lesz most ismét csak egy asztalnál ülni, úgy, hogy csak ő maga van.
Persze az sem lett volna feltétlenül könnyebb, ha akkor érkezik von Bertold, amikor még Sebastian meg sem született. Akkoriban már nagyon nehézkesen mozgott és a hangulata is hagyott kívánnivalót maga után. Talán jobb így.
Vajon mit fog szólni hozzá? Biztosan meg akarja majd nézni, hisz nyilván emlékezik rá, hogy festett ő legutoljára, amikor találkoztak. Minának elképzelése sincs, milyen lehet a férfi viszonya a gyerekekhez. Nagy, páncélos alakjától és rangjától, tevékenységétől meglehetősen távol áll egy ilyen apró lény gondolata. De ki tudja, lehet, hogy meglepődik, nem ismeri még annyira, hogy meg tudja állapítani. Ha kellemetlen a helyzet, nem szükséges sok időt egy légtérben tölteniük persze.
Szerencsére sírni nem szokott hangosan Sebi. Csak el akar mászni mindenfelé, de ezzel elvileg nagyjából minden korabeli így van.
A tükör előtt állva rátekerinti a sötétkék fonalat hátul az elölről induló, arcát keretező fonatokra. Hasonló színű a ruhája is, a nyakán és az ujja végén fekete rózsamintákkal. Megemelgeti a ruha szoknyarészét, igazgatja, fordul jobbra, balra. Hát, vékonyabb volt a szüreti mulatság előtt, de mit számít az. Mikor von Bertold legutoljára látta, várandós volt ennél sokkal nagyobb hassal.
Késznek ítéli a külsejét, így kilép az ajtón, bekopogtatva a szomszédba Damienhez. Ő is felvette már ünnepi öltözékét, azt, amiben a bálon is volt, szerencsére az is fekete-kék színekkel dominált, így illett az este alapvetően uralkodó hangneméhez. Haját ugyanúgy kék szalaggal fogta össze.
Rámosolyog, Mina pedig vissza.
- Nagyon szép - összegzi mindarra, amit lát, mikor gyorsan végigtekint Mina öltözetén. Biztos benne, hogy látta már őt ezt a ruhát viselni, hisz lehetetlen, hogy minden napra legyen egy belőlük, de valahogy nem bírja megjegyezni őket, mindegyik részletes és szép, és valahogy minden alkalommal újnak tűnik.
- Köszönöm - Mina úgy pirul el, mint mindig. Mintha először hallana bókot. - Még semmi hír?
- Egyelőre nem. - Damien kisétál az ajtón. Megindulnak lefelé a lépcsőn, ki nem mondott megállapodással jót fog tenni egy kis séta a vacsora előtt. Ha még van idő. - A hús már sül viszont. Remélem, nem fog késni, nehogy kihűljenek a dolgok.
- Félretetettem egy adagot erre az esetre. Ha minden jól megy, akkor pedig csak simán holnap esszük azt.
- Tökéletes.
A folyosókon végighaladva mosoly kúszik Mina arcára látva, milyen lelkesek a lányok-fiúk, ahogy sürögnek, vizeket visznek, az utolsó pillanatban portalanítanak néhány szobát, ahova valószínűleg úgysem teszik majd be a lábuk az este folyamán.
Gilbert, az őr, aki ismét a bejárati kapunál áll, némileg csodálkozva néz, ahogy látja a távozókat.
- Ne aggódjon, nem megyünk messze - biztosítja Damien, mielőtt rákérdezne.
A rózsakert szélénél sétálnak pár fordulót, majd ha még von Bertold nem érkezett meg, vissza is térnek az épületbe, hogy érkezése ne érje őket felkészületlenül.

Annette lelkesen jön jelenteni, hogy elkészültek a fogások.
- Köszönöm, csodás, Annette. Szalvéták a helyükön?
- Természetesen, asszonyom.
- A hús is készen áll?
A lány bólint.
- A zöldségek és burgonya két nagy tálban?
- Pontosan, asszonyom.
- Kiváló. Akkor most már csak várunk, igyatok egy kicsit nyugodtan, még nem érke-
Ekkor nyílik az ajtó, megáll beszédében, s megvárja, míg a kopogó léptek a folyosón végighaladva odaérnek hozzájuk.
- Úrnőm, megérkezett a vendégünk - jelenti be kissé lihegve egy legényke.
Huh. Már kezdtem aggódni.
Minden rájátszás nélkül szélesen elmosolyodik. Pont kész lettek.
- Tökéletes. Kérlek, szólj, kísérjék be. A leves éppen készen áll.
Léptek zaja és erős illatok szivárognak ki a konyhából, valamint az étkezőből, a kettő közt nagy az átjárás, már szolgálják fel az első fogást. Mina gyomra kissé megkordul, hisz az egész teret egyre jobban belengik a főtt-sült, fűszeres illatok.
Nem járja, hogy én jobban várom a vacsorát, mint... bár, nem tudhatom, jobban várom-e. Lehet, hogy von Bertold is nagyon éhes már.
Rég volt része hivatalos vacsorameghíváson. Akkor direkt nem evett előtte, hogy sokat tudjon majd lakomázni. Ez határozottan rossz ötlet volt, az úton ugyanis kellett egy kis kitérőt tenniük, így gyorsan szenvedésbe csapott a kellemes várakozás.

A legényke, akit Mina küldött, hamarosan szól egy másiknak, aki pedig siet a külső udvarba. De csak gyorsabb lépésekben halad, nem fut, ahogy a másikuk tette. Elegáns fekete-kékbe van öltözve, szalmszőke haja hátrafésülve, bár néhány tincs kiszabadult és az ég felé kacsingat, vagy épp a szemébe lóg; érezni, hogy nehéz megzabolázni ezt a hajat.
- Herr von Bertold? A grófnő és a gróf úr szeretettel várják, kérem, kövessen. - jelenik meg épp csak egy halvány emléke egy mosolynak az arcán. - Kellemes volt az útja? - kérdezi, ha a férfi elindult vele a kastély felé, ahol pedig a bejárattal szemben Mina és Damien már készenlétben - és kissé éhesen - várakoznak.

A fiú bólint egyet, ahogy kimért léptekkel közelít a kastély felé.
- Ez örvendetes. A vacsora első fele már tálalva - teszi hozzá néhány pillanat múlva, tényszerűen bejelentve, de mintha valami huncutság lenne a hangjában, legalábbis olyasmi, mintha számítana rá, hogy kijelentésével felcsigázza az érdeklődést. Vagy talán csak készséges.
Kihúzza magát, ahogy Gilbert, ki az ajtónál áll, ajtót nyit neki, majd előreengedi Oswaldot, s ha ő besétált, megy csak be mögötte.
- Köszönöm, Anders - biccent neki egyet Mina, s a fiú hasonlóval reagál. - Legyen üdvözölve, von Bertold. Ellenkezőleg, hajszálpontosan érkezett. - Mina kissé feszült mosollyal s csillogó szemekkel üdvözli a férfit, ahogy egyszerre megkönnyebbült és jókedvű izgalommal néz elébe a vacsorának. Csak sikerült. Nem rontották el, nem késtek el, minden pont jól alakult.
Vajon tetszik neki az a két fonat elöl? És a ruha? A szalag a hajában? Azt még nem láthatja, hiszen hátul van. És a vacsoraasztalt pedig még nem is látta, hohó.
Minden ilyen alkalom egy lehetőség arra, hogy bemutassák, milyük is van, és a látszattal ellentétben Mina nem a pénz miatt kedveli, sokkal inkább esztétikai és társadalmi szempontból. Persze erről egyeseket nehéz lenne meggyőzni. Crispin szavai keserű emlékként idéződnek fel néha, aki ezt az egészet oktalan fényűzésnek tartotta.
Mindenesetre a terítők már megvoltak. A rózsák is. Különben is, Mina akkor is ültethetett volna rózsákat a kertjébe, ha az történetesen nem egy kastély körül terül el.
- Készen áll egy levesre?- kérdi Damien, ahogy Mina egy pár pillanatra lefoglalja magát egy kósza, ruhája alá szorult hajtincs előásásával.
Oswald láthatja, ahogy a konyhából az étkezőbe és onnan visszafelé vonuló szolgálók végzik a dolgukat, egy pár pillanatra megállnak és kíváncsi pillantásuk felé szegeződik. Poharakat és borosüvegeket visznek-hoznak, valamint egy apró, zárt tálkaszerű valamit benne szósszal. Néhány lány menet közben hajat igazgat. Néhányan megállnak, ahogy összefutnak, a susmogás felerősödik, néha suttogássá vált, pisszegéssé, majd elhalkul, s a léptek kopognak tovább. A szolgálók nagy része is történetesen kéket visel fehérrel, bár ez gyakori az öltözékeikben.

- Akkor kérem, kövessen minket az étkezőbe.
Damien és Mina meg is indulnak az említett helyiség felé.
Az étkező illatozik, főtt hús és zöldségek aromája száll. Egy tál sokszínű leves várja a vendégeket az asztal közepén. Alatta sötétkék terítő, enyhén sötétebb vonalak átlósan keresztezik egymást rajta. Három teríték foglal helyet, szalvétákkal; a levesestál előtt az étkezők tányérjaitól távolabb fehér két fehér vázában kék rózsák. Mellettük vizeskancsó, a tányérok mellett egy-egy pohár, mely már töltve van vízzel. Egy másik pohár pedig üres. Az a borospohár. Mina egy gesztussal kínálja hellyel von Bertoldot.
- Annette, légy szíves - szólítja a barna hajú lányt, aki a bejáratnál várakozik. Ő besiet és két vörös, valamint egy fehérboros üveget tart fel. Valahogy sikerül a két vörösborosat egy kézben megtartania. Ehhez igazából ő ragaszkodott. Mina végig ellene érvelt, de Annette hajthatatlan volt, szerinte nem elég kettő.
- Melyikből kíván fogyasztani, uram? Ez édes, ez pedig félédes.
Ha a férfi helyet foglalt és választott, a páros is asztalhoz ül.

Annette csillogó szemekkel tölt a kiválasztott borból. Mivel Mina és Damien nemigen szoktak fogyasztani ilyeneket, őket nem kérdezi, de a borokat otthagyja az asztalon - a félédeset könnyebben elérhető helyen, mint a másik kettőt, de azokat is, hátha még szükség lesz rájuk.
- Egészségére.
Annette ezután pukedlizik és távozik egy időre.
Mina kissé lejjebb ereszkedik a székében, egészen pontosan a válla, s igyekszik ügyelni a légzésére, hogy ne legyen túlságosan gyors. És reménykedik, a gyomra nem most fog elkezdeni korogni, mert bizony érzi, hogy éhes.
- Fogyasszon bátran.
Mina lefoglalja magát a rózsák vizsgálatával. Annyira illenek az asztalhoz. Bár talán túlzás ez a sok egyforma szín. De talán von Bertold nem akkora szakértő a divatban és ilyenekben.
Persze ettől még találhatja nem-szépnek. De nem is az asztal a lényeg, hanem, ami rajta van.
Megvárják, amíg von Bertold szed a levesből, s csak azután szednek, először Mina, utána Damien.
- Igazán örülünk, hogy végre eleget tudott tenni a meghívásnak. Remélem, kellemes volt az útja? - kérdi Mina, hogy megtörje a csendet. A mondat félig kijelentés, félig kérdés. És legalább, míg beszél, sem gondol arra, Sebastian vajon hogy lehet.

Mina próbálja elképzelni, milyen lehet az olyanfajta élet, mely során folytonos készültségben kell várakozni a harcra. Nem tudná elképzelni, hogy ezt tegye, hisz ha csak a saját életét féltené, még akkor is féltené mellette legalább egy másvalaki életét.
A harc megadta nekem azt, hogy békében nevelhetem itt a családom...
A tavaszi feladat emlegetésekor természetesen mindketten visszagondolnak arra a napra. Nem volt egy sikeresnek nevezhető, bár a lencse és sajt kiváló vacsorát jelentett - mondjuk Mina még utána otthon evett egy keveset -, nem sok mindent sikerült nekik maguknak kideríteniük. Már csak azért is bosszantó, mert időközben meglehetősen megbizgette ez a nő kíváncsiságát - azonban úgy fest, a diplomáciai misszió hátralévő részét megoldotta más helyettük.
- Valóban. De végül sikeresen eldöntötték, ki legyen az új elnök, nemde?
Nem sokat hallott róla, talán - sőt minden bizonnyal - von Bertold több meglátással rendelkezik e téren. Már amennyiben szabad, illik, illetve szeretne, hajlandó beszélni róla. Ez hamarosan kiderül. Mikor olyanokról van szó, akik közelebb állnak hozzájuk, mint a kizárólagos diplomáciai kapcsolatok és friss ismerősök, Minának még mindig szokása feltenni olyan kérdéseket, melyek adott esetben tabunak számíthatnának.
A férfi kérdésére mindketten bólintanak, Mina már a levese vége felé haladva... Ahogy erre az állapotra rájön, s a különbségre is a többiek levesadagjaihoz mérten, miután lopva odapillantott, kissé visszavesz a tempóból és helyette inkább iszik egy pár kortyot.
- Békés, így van. Sok megválaszolandó levél... - tekint Damien irányába, aki féloldalas mosollyal felel, melyben inkább humor, mint vidámság van. - A rózsakertet leginkább én gondozom, illetve segítek a gyógynövénykert fenntartásában is. És persze a gyerekek. - halkul el kissé, s folytatja az evést. Az említésük ismét felszínre hozta a hiányt, melyhez elég néhány perc is, s elcsendesítéséhez pedig sok gyakorlat. De ez a jó végül is, azt mondják, ennek így kell lennie.

Udvariasan elmosolyodik. Kissé hevesebben kezd verni a szíve, ahogy a vészjelző picit megkondul, ám úgy dönt végül, hogy még egy kérdést megkockáztathat.
- Ismerte korábban az illetőt?
Várható természetesen, hogy hasonlóan elkerülő választ fog hallani - vagy nemlegeset, elvégre arról senki nem tehet, ha nem ismer valakit -, viszont egy próbát talán megért.
Mindenesetre egy újabb korty levesbe rejti zavarát.
Lassan már elfogy, így a vízhez tud csak folyamodni. Ahogy az utolsó kanállal is eltűnik, őszintén, kissé félénken mosolyodik el a kérdésre.
- Igen. - felel lágyan. - A korához képest egészen sokat pihen, és amikor ébren van, akkor is egészen csendes, szóval szerencsés vagyok.
A szeme alatti karikák nem teljesen erről árulkodnak, de azért csodát aligha lehet elvárni egy kisbabától. Anja azt írta neki, az ő rokonságában egy gyerek sem volt ilyen áldott nyugodt lélek, mind sokkal többet sírtak.
Rendezkedik a tányérjai közt, s ahogy oldalra helyezi a levesestányért, már jönnek is érte, hogy elvigyék, bár ráért volna. Lassacskán nekilát a másodiknak, komótosan szeletelget.
Von Bertoldot nem ítélkező embernek ismerte meg, ám egy pillanatra mintha mégis kétkedés suhant volna át az arcán. A gyomra egy picit görcsbe rándul, ahogy elképzeli, mi járhat a fejében, hogy miféle nőnek gondolja őt - ahogy ez mindenkivel előfordult, aki tisztában van Sebastian létezésével; aki ránézett azóta, hogy ő növekedni kezdett a hasában. Ezerszer megtörtént már, a félelem még mindig nem lankad. De nem az ő hibája. Sebinek tudnia kell, hogy nem az ő hibája, és egy alkalmat sem fog elmulasztani, hogy ezt éreztesse vele.
Nem, nem is ezt. Az nem számít. Csak azt, hogy ők itt vannak neki, és mindenhez joga van, amit kap. Aztán pedig, amit majd megszerez magának.

Pozitív csalódás.
Megpróbál nem nagyon meglepettnek tűnni, mintha nem arra számított volna, hogy valóban kap választ.
Ahogy kutat az emlékei közt, nem sok mindent talál a névvel kapcsolatban, de az még inkább meglepi, hogy most már nevet is hallani. Furcsa, hogy idáig nem jutott el, nem verték nagy dobra kifejezetten. Azonban von Bertold elmondása szerint határozottnak tűnik, s ő minden bizonnyal nem mutatja elismerését olyanok felé, akik ezt nem érdemlik ki határozottságban és kiállásban.
Már csak abban lehet reménykedni, hogy kegyetlenségben messze von Himmelreich alatt lesz az illető.
Bár ezt a mércét nem nehéz megütni.
Ugyancsak meglepetten kuncog fel von Bertold következő kijelentésénél. Hát ennyire népszerű hit, hogy a vámpírok valahogyan teljesen máshogy működnek? Ezekkel kapcsolatban rengeteg babonát és őrültséget hallott, ezek némelyike túl élénken jut eszébe, az elbeszélő hangsúlyozásával együtt, így nehezére esik visszafogni széles mosolygását egy ideig.
- Nagyjából úgy, mint az emberek. És attól tartok, hasonlóképpen hangosak is - nevet fel kicsit halkan, kipirult arccal, majd ismét eszébe jut, hogy talán nem kellene feltétlenül megosztania olyanokat - egy katonaférfinak főleg -, amire ő nem kérdezett rá. Nyilván csak udvariasságból érdeklődött általában, mert illik, részletekre nem volt kíváncsi. - Általában. - teszi hozzá halkabban. - De szerencsére vannak kivételek.
Egy pillanatra oldalra sandít Damienre, vajon társa mennyire érzi magát kényelmetlenül a sokadik, Sebastianról szóló könnyed beszélgetés hallatán, azonban arca nem tűnik szenvedőnek, és olyannak sem, amikor ezt erőnek erejével igyekszik leplezni - Mina meg tudná mondani.
Ha a gondolatait olvasná, és felelni tudna, minden bizonnyal győzködné most Minát, hogy csak egyen nyugodtan és társalogjon, erre való ez a vacsora.
Nem is érti, miért érzi magát ennyire furcsán. Ritkán van alkalma ilyen őszintén kedvesnek tűnő emberekkel étkezni.
Vagy ez csak egy vágyakozás? Nem ismeri még annyira, és... von Bertold kevésbé tűnik a megnyíló típusnak, mint ő maga. Nos, mint ő maga volt, amíg nem volt szükséges megnyilvánulásai nagy részét diplomácia mögül tennie. De mégis... talán bízhat magában annyira, hogy emberismerete kellőképp kialakult ennek megítéléséhez.
Sebastian emlegetésére újból feléled a késztetése, hogy felkeljen az asztaltól, itthagyjon mindent és rohanjon hozzá... Ám majd arra is sor kerül. Ezt a lehetőséget kár volna elszalasztaniuk, nem volt a legegyszerűbb megszervezni a vacsorát, amikor a férfinak is engedi ideje.

Izgatottsággal, de megnyugvással is fogadja a hírt. Ezek szerint végül is nem ártotta bele magát olyanba, amelyet nem volna szabad tudnia és kíváncsisága nem hozta kellemetlen helyzetbe von Bertoldot.
- Világos. - bólint. - Megértem a várakozás fontosságát, nyilván volt... égetőbb teendőjük is. Jó lesz viszont, ha nyilvánosságra kerül már; értesüléseim szerint sok... találgatásnak adott okot az ügy. - húzza mosolyra az ajkait, s erre Damien is elmosolyodik evés közben, s sokadmondóan bólogatni kezd, felidézve azt a rengeteg pletykát, mely még néhány hete is végigsöpört a kastélyon. Az új zsinatelnök kiléte a szolgálók egyik kedvelt, terítéken lévő témaköre volt.
Még mindig jóval kedvesebb témakör, mint például Sebastian származása, a szolgálók közti rejtett viszonyok kibeszélése vagy az úrnő hangulatváltozásaira való kommentárok.
Mindegy is, néha jó volna egyszerűen meg sem hallani, mit beszélnek, de annak ellenére, hogy azt lehetne gondolni: igyekeznek titkolni ezeket, meglepően sok eljutott Damien füléhez is...
Ahogy föltekint, von Bertold tekintetével találkozik az övé, ami evés közben mindig kissé zavaró, valahogy sosem szokta meg, hogy ezt a folyamatot mások nézzék. Viszont minden bizonnyal ezzel mindenki így van, így fölösleges feszültnek lennie, hogy egyedül lenne vele.
A kérdés viszont nyilván inkább Mina területe, így mialatt Damien gondolkozik, milyen témával kapcsolatban szólalhatna meg, közben a nő már folytatja is a társalgást.
- Szerintem egyáltalán nem. Ami a... fizikai dolgokat illeti, legalábbis. Tekintve, hogy a vámpírok jó része a vámpírcsaládokkal él, a neveltetésükben jelentős különbségek mutatkoznak, persze. - Egy pillanatra ismét szemez az asztallappal. - De egyébiránt nem. A mágiánkat leszámítva... Nem hiszem, hogy mások volnánk. Persze mindenki választhat egyéni utat magának. - Már, aki képes. Adelin nem tudott választani, inkább fejvesztve menekült... Vannak, akik a családoknál maradtak, hiába nem megfelelő otthon az nekik. Ott van Laetitia például. Szabad ő ott?... Nem, mintha úgy tűnik, hogy túlságosan is korlátoznák. - Amennyi különbség van ember és ember között, néha talán csak ugyanannyi van ember és vámpír között. - sóhajt egyet a beszéde végére, majd a bizonság végére odateszi: - Ez az én véleményem.
Kortyol egyet a poharából.
- Önnek talán van ismerete embergyerekekkel?- jut eszébe hirtelen, és ismét mosoly bujkál a szája sarkában. Majd továbbgondolja, és inkább hozzáteszi: - Rokonok?
Damien szótlanul falatoz tovább.

- Egy nyilvános bejelentés mindenképpen meg fogja oldani ezt - zárja le egy udvarias mosollyal a zsinatelnök témáját. Remek. Egy pletykaforrással legalább kevesebb.
Mina gyomra élesen összehúzódik, ahogy végignézi, ahogy von Bertold láthatóan kis híján belefullad az innivalójába. A tányér elviteléhez várakozó felszolgálók azonnal ugranak is közelebb hozzá, hogy helyére segítség a kortyot, de a férfi ezt megoldja magának.
Damien is megfeszül egy pillanatra, és a szája sarkában bujkáló mosoly eltűnik, amikor pár pillanatig úgy látja, talán komoly baj van. Ám aztán megnyugszik. Mindenesetre egy időre inkább leteszi a villáját.
Mina leforrázottan és rákvörösre pirult arccal szemléli a jelenetet, éppen csak pislog néhányat, kezében az evőeszköz megállt, bár ujjai egyre szorosabban markolják azt.
- M-minden rendben, von Bertold? - kérdi kötelességszerűen, bár mire sikerül ezt kinyögnie, addigra éppen úgy tűnik, hogy megoldódott a helyzet. Amíg a férfi folytatja, nem kezd magyarázkodásba, és talán jobb is így. A remény viszont minden egyes mondatával csökken.
Még Damien sem veszi fel újra az evőeszközt, és Minának kényszerítenie kell magát, hogy levegőt vegyen. A pillanatok kínosan lassúnak tűnnek.
Némileg nehezen meginduló torokhangokkal szólal végül meg.
- A... khm... nos, egy ismerősöm, nos, igazából barátom, úgy tudom, hamarosan életet ad egy gyermeknek, azt hiszem... huh. Mennyi is? Talán két hónap múlva. Akkor meg tudom majd figyelni, mennyiben különbözik ő az enyémtől. - A kuncogása sokkal kevésbé természetes, mint korábban. - Már, amennyiben az édesanyja tulajdonságait örökli. - billenti picit oldalra a fejét. - Az édesapja ugyanis egy tünde. De... biztos vagyok benne, hogy egy tünde apróság sem különbözik annyira az ember- vagy vámpírgyermekektől.
Fél pillanat késéssel realizálja, hogy egy az említett fajból épp mellette ül, azaz majdnem az említett fajból.
Damien épp ekkor dönt úgy, hogy becsatlakozik a beszélgetésbe, Mina óriási megkönnyebbülésére.
- Amennyire tudom, nem. Ugyanolyan hangosak ők is az elején. - mosolyodik el könnyeden. Mina nevetése hangosabb, mint szánta.
A gyermekáldás tényleg nagyon összezavarja az elmét. Korábban is megvoltak a nehézségei az érzelmei uralásával, de azóta...
- Egy gyakori tévhit, hogy a sötét tündék viszont rövidebb ideig élnek. Nos, ez... igaz, átlagban, viszont nem jelenti azt, hogy gyorsabban nőnének fel, pusztán... Mistwoods nem volt a legkedvesebb környék - húzza el a száját.
Mina elkapja a tekintetét és az asztallapra szögezi ismét. Mistwoods. Egy újabb veszteség. Nem az ő hibája, mégis tompa fájdalmat és szégyent érez. Mindazonáltal hálás, hogy a téma elterelődött borzasztó baklövéséről.

Damien egy félmosollyal néz fel ismét. Gyakori tévhit valóban, és valahol elégtételt érez, hogy legalább a társadalom egy apró részében eloszlathatja. Feltéve, hogy von Bertold valaha továbbadja ezt, esetleg egy beszélgetés során véletlenül feljőve a téma...
Mikor kezdte el érdekelni újból, hogy hogy tekintenek az emberek a sötételfekre? Jó régóta nem gondolkodott el ezen.
- Igen. Mistwoodsban sok szörny élt, amely leselkedett ránk, ha nem vigyáztunk. Az életkörülmények korántsem voltak olyan... kényelmesek, mint ez a kastély, és kevésbé biztonságosak, mint az itteni legtöbb falu vagy város.
Tényszerűen beszél, bár szavait átszövi a nosztalgia.
Mina oldalra mosolyog rá, együttérzőn, hiába nem szökött át sok veszteség a szavakon. Damien nem tartozott azok közé, akiknek a tündék távozása megrengette volna az életét. Megrengett az már korábban, többször. Bár Armin herceg felajánlotta, bármikor visszatérhet, szívesen várják, az a hely már nem volt az otthona. Látni azonban jó lett volna még, egyszer vagy kétszer. Most valami más van a helyén... valami vad, veszélyes és idegen.
- Barátságos körülmények között tehát ugyanolyan esélyeim vannak a hosszú életre.
Mina kuncog kissé.
- Szörnyek idáig nem jönnek. És a táplálkozásod is egészen kiegyensúlyozott. - mosolyog némi elégedettséggel, lepillantva az ételre, amit éppen falatoznak.
Damien elméjén közben átfut, hogy remélhetőleg von Bertoldot tényleg érdeklik ezek az apróságok és nem pusztán udvariasságból szövi tovább a szavakat... Akárhogy is, tán nem hiba, ha ismeretei bővülnek.

Von Bertold bókjára Mina arcát pír futja el, s vállai megemelkednek kissé a nevetéstől. Egy pohár mögé rejti vöröslő arcát, ahogy a rájuk ivó férfira tekint. Nem üres szavak, talán. Az ilyenekért érdemes a feladatukat végezni. Crispin fájó szavainak tüskéit némileg enyhíti, amikor ilyeneket hall, s emlékezteti, hogy valóban segít a népnek, amit tesznek. Hogy jó, hogy ők vannak itt és nem valaki más kapta meg ezt a kastélyt, ezeket a falvakat. Hogy az egész nem csak egy enyésző rom. Talán kissé valóban túl díszes. Talán lettek volna döntések korábban, amelyeket máshogy kellett volna meghozni, de visszamenni már nem tudnak.
Damien is hálásan mosolyodik el. Ha fals szavak, ha igazak - és úgy véli, inkább igaziak -, jó tudni, hogy egy ember, egy templomos így vélekedik róluk.
Megvonja a szemöldökét, s lassan szívja be a levegőt. Ami háborgatja őket? Kevésbé kellemes téma... bár Mistwoods szörnyei sem a legvidámabb, azonban az messze van és a feledés homálya telepedett rá, míg a jelenlegi, jóval kevésbé kalandos és izgalmas nehézségek egy része ott várja őt most is az asztalokon.
- Apróbb jogi, gazdasági ügyek, voltaképp több a papírmunka velük, mint a valódi hatékonyság, és ez az, ami fárasztó - sóhajt kissé, majd folytatja az evést.
Mina elgondolkozva néz maga elé. A mindennapjai túlnyomó részét egy gőgicsélő, mászó fekete fürtös apróság tölti ki mindezek helyett. Furcsa mód a tevékenységei ismétlődő mivolta miatt most még a levelekre is ránézne. Talán egyszer megkéri Damient, hogy hadd vegye ki most már ő is részét ezekből az "unalmas" teendőkből, a változatosság címén.