Magánjáték: Holló a hollónak...

Egyesek szerint botorság a Fővárosban démonnak lenni. Én meg azt mondom, hogy kihívás. A botorság az, mikor az éjszaka közepén próbálod meg ellopni egy frissen kinevezett lovag dédelgetett kitüntetését, méghozzá a városi őrség raktárából. Én mégis erre készültem, mivel szerettem a kihívásokat. Ráadásul remek lépcsőfokot jelentett a képességeim terén, ha az őrkutyák orra előtt nyúlom le tejben-vajban fürösztött hízott csirkéjüket. Egészen jól kiismertem már magam Carolusburg tetői alkotta útvonalakon, csak esetenként futottam bele a számoltnál nagyobb távolságokba, ahol kénytelen voltam árnyéklépésekkel toldani meg az ugrásaimat. Ahogy sejtettem, a raktárig nem is volt semmi probléma, a járőröző páncélosok fel sem figyeltek a halk neszekre, amit mozgás közben okoztam és alig kétszer estem volna le. Szerencsére mindkétszer sikerült elkapnom valami lelógó dolgot, így csak a bordáim sajogtak az ütődésektől. Ahogy lassan kitárulkozott a borzasztóan széles, lapos tetejű raktárépület, gondolkodóba estem. Nem a négy párokban körbe sétáló őr zavart, sokkal inkább, hogy nem igazán volt belépési pont az épületbe. A tetején ablakok sorakoztak, de az onnan még egy hat méteres esés és nem tudtam, hoztam-e elég kötelet. Minden esetre még mindig jobb ötlet volt, mint a főbejárat, ugyanis az mindig szembe ötlött valamelyik párosnak. Ráadásul nem is volt sok időm felkapaszkodni az épület oldalán, mert a négy jómadár körülbelül húsz szívverésnyi időre hagyta csak figyelmen kívül a hozzám közel eső keleti oldalt. Leereszkedtem a legközelebbi épület mellett, egy használaton kívüli árus standja mögött lapulva megvártam, míg a két pár vasalt csizma eltűnik a sarkon és rohanva indultam meg. Néhány halomba rakott ládát céloztam meg, egyenesen afelé futva hogy minél több lendületet szerezzek, aztán amennyi ideig tudtam a fal függőleges felületén folytattam a kapaszkodást. Amikor a súlyom sok lett a csizmám tapadásának és éreztem a föld ölelő húzását az árnylépést használtam az utolsó méter megtételéhez és ujjaim végével elkaptam a tető szélét. Tizenhat szívverést számoltam, tehát nem volt időm megpihenni. Amilyen gyorsan tudtam behúztam lábam a hasam alá, közben meglehetősen fájdalmas horzsolásokat okozva a térdemen és felrúgtam magam. Húsz, huszonegy... Késtek. Szerencsém volt. Kicsit kifújtam magam odafenn, majd odasétáltam az ablakhoz. Reméltem, minden más is így fog menni...

A terv nagyon egyszerű volt. És legalább annyira kockázatos.
Persze ha valaki (elvi szinten, mivel nincs ilyen személy) megkérdezte volna tőlem, hogy mi a francért épp azt a kitüntetést akarom ellopni, nem adhattam volna normális indokot. Mármint másnak normálisat. Mert hogy nekem tökéletes az, hogy 'csak', és hogy pont azt kívántam meg, egy dolog, de ez valamiért keveseknél van így.
És természetesen képes voltam kemény három napomat erre áldozni. Nagyjából ismertem azt a raktárat (hasznos dolog, ha az ember jóban van egy katonával); mivel konkrétan lehetetlen úgy megközelíteni, hogy az őrök ne vegyenek észre, kénytelen vagyok az orruk előtt besétálni. Ez már az elején egyértelművé vált, ahogy az is, hogy fegyveres éjszakai őröket átverni meglehetősen nehéz dolog, így rendesen rá kellett készülnöm.
Micsoda véletlen, a katonának, akit ismertem, eltűnt az egyenruhája. Nem vette észre, mivel épp egy kocsmaasztal alatt hortyogott békésen és tökrészegen. Nem volt szolgálatban, így kihasználtam az alkalmat, és együtt ittam vele... legalábbis ezt játszottam el.
És szerencsétlennek pont akkor lopták el a páncélját és a fegyvereit. Nem lennék a helyében. Milyen rohadék képes ilyesmire?
Ahogy felvettem a katonai öltözéket (persze alatta ott lapult egy egyszerű, fekete ruha a bibliával és a kereszttel), még egyszer átgondoltam a helyzetet. A sötét részben elrejti majd az arcom, a sisak pedig csak rátesz erre, szóval ettől nem kell tartanom. A katonai szerepet könnyedén tudom majd másolni, már csak azzal van a gond, hogy vajon hisznek-e nekem. Könnyen meg tudok győzni másokat, ez már sokszor segített, mégis... mégis kockázatos. Lehet, hogy elbukom. Lehet, hogy elkapnak, és évek munkája veszik kárba.
Nincs is ennél jobb érzés.
Ahogy az oldalamra csatoltam, és kiléptem a nyílt utcára, szinte maguktól váltak feszessé, katonássá a lépteim. Igyekeztem jól kiválasztani a helyet: nem voltam messze a raktártól, de nem is láthattak meg azonnal az őrök. Szinte szóra pontosan tudtam, mit fogok mondani, ahogy azt is, milyen hangsúllyal, és milyen jellemmel társítva. Minél részletesebben megtervezem, annál jobban bele tudom élni magam, így nem akartam megcsúszni ezen a részleten, hisz mégis ez a terv kulcslépése.
Végre észrevette két őr, hogy a bejárat felé tartok. Már tartották volna elém a fegyvereiket, mikor elbizonytalanodtak az egyenruha miatt.
-Állj! Ki vagy? - nem csodálkoztam a kérdésen, hisz azért voltak őrök, hogy gyanakodjanak, még az álruha ellenére is. Elvégre azt akárki lophat, de persze én soha nem tennék ilyen szemétséget.
-Thorsten Eberhart , harmadik osztag! - szavaim egy tisztelgéssel kísértem, igyekeztem minél pontosabban csinálni. - A parancsnok küldött. Kapott egy fülest, hogy tolvajok célozták meg a raktárat, így megerősíti az őrséget, az épületen belül is. Két társam van, ők nagyjából két fertályóra múlva érnek ide. - enyhén hadartam, hogy érződjön a sietség. A katonák egymásra néztek, majd megint rám... az öltözetem miatti bizonytalanság csak erősödött. Hát persze, túl egyszerű lett volna, ha ilyen könnyedén hisznek nekem.
-Tolvajok, mi? És mi miért nem hallottunk erről? Hogy hívják a harmadik osztag parancsnokát?
-Most hallotok. Mondtam, hogy kapott egy fülest, nem? Gyorsan kellett intézkednie, és így én vagyok a futár is. Nem a semmiért késnek a társaim. És... Dietrich Furmann. - nyomtam meg a két utolsó szót... mintha már említettem volna, hogy hasznos egy katona ismerős. Nem beszéltem méltatlankodva, mégis csempésztem egy lehelletnyi felsőbbrendűséget a hangsúlyba. Nem az volt a célom, hogy szeressenek, hanem hogy átengedjenek.
A két jómadár egymásra nézett, majd megint rám. Habár nem láttam teljesen az arcukat, tisztán érződött, hogy fogalmuk sincs, mi a francot keresek én ott. Mindenesetre a kérdésre tudtam a választ, és ha a mese némileg átlátszó is volt, a tolvajoktól való félelmük és az előadásmód segített. Kelletlenül félreálltak, én pedig egy biccentés kíséretében elhaladtam mellettük.
-Ha bármi gond lesz, a szokásos jellel adom a tudtotokra. - néztem vissza utoljára, mire ők bólintottak. Én pedig újra a bejárat felé fordultam, s enyhe mosoly rajzolódott ki az arcomon.
Megcsináltam. Most van két fertályórám.
Már csak a neheze van hátra.

Hogyan lehet hangtalanul, finoman betörni egy üveget? Természetesen sehogyan, vagyis tolvajok alapszabálya szerint akkor gyorsan kell. Egyetlen erőteljes rúgás elég volt, hogy az üveg ripityára törve hulljon alá és apró csilingelés kíséretében zúzódjon szinte porszerű kristályokká a raktár padlóján. Óvatosan ereszkedtem le, combommal lazán körülfonva a kötelet, kezeimet serényen rakosgatva egymás után. Nem volt okom finomkodni, ugyanis bolondok lettek volna bentre őrt állítani. Nem volt túl fontos raktár, ráadásul egyetlen bejárata volt ha nem számítjuk az ablakokat, amiket elvileg lehetetlen volt elérni. Félúton lehettem, amikor osonó lépések ismerős hangjára lettem figyelmes. Megdermedtem, erősen szorítva a kötelet, majd amennyire tudtam körülkémleltem. Az épület bejáratától nem messze egy őr sunnyogott a holdfényben, vagyis feltehetően észrevett. Ilyenkor nem volt mit tenni, kénytelen voltam a legősibb játékot játszani, amit valaha kitaláltak. Amilyen gyorsan tudtam leereszkedtem, nem is próbálva lerángatni magam után a kötelet majd két hosszú lépéssel bevetődtem egy nagyobb doboz mögé. Ha ő vesz észre először, akkor keresztet vethetnék a nyakamra, ha vallásos lennék. Azonban ha sikerül nekem észrevétlenül mögé kerülnöm, egészen másként áll a helyzet. Ez volt a legősibb játék. Kihúztam csizmám szárából tőrömet és lélegzetemet is lassítva hallgattam lépéseinek hangját, habár láthatóan értett az osonáshoz. Lássuk, ki volt ebben a jobb, te városőr kutya!

Milyen egyszerű. Belépek az ajtón, a kevés beszűrődő fényben körülnézek, és...
És megtorpanok. Ez a zaj... valaki még van itt. A csörömpölésből ítélve az ablakon akarhat bejutni, ami baj. Nagy baj. Az egy dolog, hogy én nem harcolni akarok, hanem lopni, de ha feljutott a tetőre, amiről én megállítottam, hogy lehetetlen, akkor ügyes is.
Menjek el? Vagy hívjak segítséget? Az előbbi nem valószínű, nekem kell az a kitüntetés. Nem megyek el úgy, hogy ne végeztem volna el a dolgom. Az utóbbi pedig... ha behívnám a többieket, akkor megszabadulnék a riválistól, viszont szinte biztos, hogy saját magamnak is ártanék vele. Ha rájönnének, hogy a tolvajról szóló hír nem csak vaklárma volt, valószínűleg más is itt maradna.
Gyorsan döntök hát, annak ellenére, hogy engem is meglepett: véletlenül az igazat hazudtam. Itt maradok, és én magam bánok el ezzel a valakivel. Végtére is van fegyverem. Bánni ugyan nem tudok vele, de nem a semmiért részesítem előnyben a hazugságaim a harccal szemben. Egy ismeretlen, akiről semmit nem tudok, itt van valahol, és csak magamra hagyatkozhatok... furcsa, de mégis mosolyra késztet. Van valami izgalom abban, hogy nem csak az idővel kell megküzdenem.
Ösztönből indulok meg halkan, igyekszem belesimulni az árnyékokba, ami a megcsillanó páncélzatban nem a legegyszerűbb. Nem hallok semmit... mégis itt van, ez nyilvánvaló. És ha így halad tovább a játék, még a végén hátrányba kerülök. Nekem kell hát megtennem az első lépést, akkor is, ha kockázatos. Nincs más választásom.
Felhagyok az osonással, és egy nyíltabb területre lépek. Itt valamiért kevesebb doboz van, mint hittem, nagyjából négy-öt méterre tőlem senki nem tud elbújni.
-Hol vagy, te mocskos tolvaj? Mutasd magad! - húzom ki magam, és kardom jól hallhatóan kihúzom a hüvelyéből. Nem kiabálok, de érezhetően hangosabban beszélek az átlagnál. Csak arra kell ügyelnem, hogy kint ne vegyenek észre semmit, amíg én nem akarom. Egy távolsági támadástól sem kell tartanom: legalább valamire hasznos ez a fémöltözet.
Várok, hisz mást nem tehetek. Az ablakhoz közeli területeket fürkészem, de igyekszem mindenhová figyelni... már amennyire sikerül.
Hogy mi fog történni, arról fogalmam sincs. Hazardírozom, mivel mást nem tehetek, és igyekszem úgy alakítani a helyzetet, hogy én jöjjek ki nyertesként belőle. Nehéz lesz, de kerültem én valaha a bonyolult dolgokat?

Nem ülhettem ölbe tett kézzel, ugyanis könnyen belém botolhatott ami gyors végemet jelentette volna. Óvatosan kikémleltem rejtekemül szolgáló doboz mögül, szemügyre véve a tőlem vagy jó nyolc lépésre szobrozó, kivont kardú férfit (Get it?). Első pillantásra átlagos városőrnek tűnt, de a rangjelzéseit nem tudtam megállapítani. Nem lehetett valami magasan, ha ide küldték. De mi a fenének küldték ide? Komolyan számoltak a lehetőséggel, hogy valaki kihasználja a pillanatnyi holtidőt, eléri a 6 méter magasan lévő tető szélét, eloson a középen sorakozó ablakokig és a csonttörő esést kockáztatva ott próbál bejutni? Nem mintha nem pontosan ez lett volna, amit tettem, de annak a reményében lebegtem, hogy erre az eshetőségre nem gondoltak. Sajnos be kellett látnom, hogy tévedtem.
~ Még hogy mutassam magam, te szemfüles kutya! Hogyne, rögtön a kezemet is fogom nyújtani, nemde? ~ forgattam meg a szemem a félhangosan feltett kérdésre és csöndesen vártam. Még 13 percig kellett várnom, míg újra átléphettem az árnyakon, amikor is vége volt ennek a szórakozásnak, addig kellett csak játszanom a némát. És minthogy várt a férfi is, így ketten malmoztunk a sötétben...

Engedek magamnak egy mosolyt a sisak alatt. Úgysem láthatja meg, bárki is legyen ott... ha minden jól megy, nemsokára én fogom meglátni őt.
Természetesen semmi válasz... pedig itt van, abban biztos vagyok. Nem áll szándékomban a végtelenségig várni, hisz szorít az idő... huszonnyolc percem van még nagyjából. Tehát még úgy húsz percig van időm végső lehetőségként hívni az őröket, ami által igaz, hogy megalázottnak érezném magam, és a kincset se tudnám ellopni, de... hogy életben maradnék? Majd meglátjuk, mennyire lesz veszélyben az életem. Nem, akkor se fogok rászorulni erre a csalásra, ami megtörné ezt a furcsa, torz, a maga módján mégis tisztességes játékot. Egyszerűen én fogok nyerni, és kész.
Két perc csendes, mégis feltűnő álldogálás után elindulok. Nagyjából arra vezet az utam, amerről hallottam a csörömpölést. Bár nem valószínű, hogy pont arra lesz a tolvaj, de valami támpont csak kell. Nem osonok különösebben, hadd higgye, hogy ügyetlen vagyok, annál könnyebben hibázik. Közben figyelek... szerencsére jó a hallásom, így talán meghallok valami zajt.
Na, most vagyok életveszélyben, tessék. Ennek ellenére nem félek... bár a kard csak annyit ér a kezemben, mint egy bot, azzal a bottal is lehet csinálni egyet-mást. Plusz ott a teljes páncélzat, amit igaz, hogy legszívesebben levennék magamról, és belesimulnék az árnyakba, de most nem lehet. Fel kell tartanom az álcát, hogy egy őr vagyok, nem pedig valaki, aki annyit tud az osonásról, mint egy tolvaj.
-Gyere elő, te kutya! Jobb, ha most megadod magad, különben hívom a társaim! - bár valószínűleg már közelebb vagyok hozzá, mégis hangosabban beszélek, mint az előbb. Könnyebb így elhitetnem vele, hogy nem tudom, merre van... mondjuk ez nem hazugság. Tényleg fogalmam sincs.

Okosnak és elővigyázatosnak lenni rohadt unalmas, ha azt jelenti, hogy csendben kell várnom egy doboz mögött. Azt a tizenhárom percet eltölthetem máshogy is, nem tűnt olyan okosnak ez a városőr kutyuska, hogy kifogjon rajtam. Óvatosan felálltam ideiglenes rejtekem mögül, leporoltam a ruhámat és úrnőhöz méltó eleganciával lépkedtem elő, semmi sietség nélkül. Nem voltam színész, ez igaz, de egyszer volt pár napom elbeszélgetni Jonah Messer-rel, az Északi Királyság legnagyobb, meg nem értett komédiásával. Talán a fura szokásai, talán a kényszeres kleptomániája miatt nem volt csak a Főváros csillaga.
~ A magabiztosság nem elég, Shat. ~ magyarázta egy boroshordó fölött. ~ Közel sem. Nem azt kell elhinned, hogy te jól játszol, hanem hogy feljebbvaló vagy a többi hülyénél és ők valamit elrontottak. Ha már félúton vannak a magukat összeszarás felé, bármit elhisznek neked! ~ Úgyhogy hallgattam a neves művészre és felettébb bosszúsan álltam neki a férfinak közvetlen közelről.
- Mit képzel maga földönfutó szaros senki, ki vagyok én? Sasha Müller vagyok a Királyi Különleges Zászlóalj századosa és maga fenyegetni mer engem?! - a megsértődést nem volt nehéz eljátszani, de nem ez volt az erősségem. Csak reménykedni mertem, hogy bejön a hirtelen ötlet.

Lépések hangját hallom, s mikor afelé fordulok, felemelve a kardom, egy alakot pillantok meg, ami közeledik felém.
Nocsak, nocsak. Végre előbújt... de így? Megőrült, vagy mi?
Érdeklődve nézek a nőre, aki szemmel láthatóan nem fél tőlem. Megszólalnék, ráordítanék (persze nem túl hangosan, hisz a végén még meghallják odakint), de egyelőre kíváncsi vagyok, mit akar. Közel jön... ujjaim megrándulnak a markolaton, de nem moccanok. Hipnózisra készülne talán? Remélem, nem, akkor könnyedén legyőzne. De nem, csupán enyhe ingerültséggel kezd neki a beszédnek.
Sasha Müller? Százados? Szinte reflexből hajlanak a lábaim, ahogy féltérdre ereszkedem, és leengedem a kardot.
-E... Elnézést, százados! Én csak egy egyszerű katona vagyok, Eugen Lewald, őrködni küldtek ide, nem tudhattam, hogy egy ilyen magas rangúval találkozom itt! - hadarom bűnbánóan, de sisakos fejem nem hajtom le. - Százados, ön is hallott a tolvajveszélyről, ami miatt engem iderendeltek? - hangom kíváncsian cseng, közben sietős mozdulatokkal átveszem a fegyvert a bal kezembe, a jobbal pedig tisztelgek... elég érdekesen fest féltérden, de hát ez van.
Már csak egy kérdés van hátra.
Ki a franc ez?

Jonah-nak teljesen igaza volt. Nem voltam a legjobb színész, azonban eleget láttam ideges arcokat magam körül, hogy le tudjam másolni a megfelelő mimikát. Legalább is reméltem.
- Ide rendelték, Eugen Lewald? És maga szerint ez feljogosítja, hogy fenyegessen? - Ha már lehetetlen helyzetbe kerültem, addig feszítettem a húrt, míg el nem szakadt. Maximum arcon csapott, mint a kijelentése. Hogy a fenébe számoltak rám? És hogy a fenébe sikerült átvernem ennyire egyszerűen? - Miféle tolvajok? Részegek voltak a felettesei vagy csak paranoiásak? Menjen, mondja meg nekik, hogy én akarok veszélni velük! Marsch! - Talán túljátszottam, de ilyenkor az volt a legjobb, ha annyira arrogánsnak tűnsz, amennyire tudsz. Ugyanis a tisztek ilyenek. Én pedig nagyon szerettem volna, ha ez a városőr elhiszi, hogy az vagyok.

Eugen Lewald.
Természetesen véletlenszerű nevet mondtam. Az Eugen stimmel, de a Lewaldot még csak nem is hallottam sehol... legalábbis nem emlékszem rá.
Máskor nevetnék magamban, hisz élvezem a színészkedést, most azonban teljesen más foglalkoztat. Ez a nő... szinte megborzongok a hangjától, annyira érzem az idegességét. Ha csak ezt nézném, tökéletes tiszt állna előttem.
De ő nem tiszt. Mi több, valószínűleg nem is katona. Hallottam a csörömpölést, tehát ha tényleg az lenne, most nem egy hepciáskodó lovaggal foglalkozna, hanem az eredetét próbálná kideríteni.
És nem bújt volna el.
És nem lenne gyanúsan közel a betört ablakhoz.
Bevallom, egy pillanatra megütött a stílusa. Eugen jóvoltából elég tiszt üvöltözését hallgattam már végig, és úgy tűnik, a nőnek is van tapasztalata ezen a téren. De... bármennyit gondolkodom, annál biztosabb leszek benne: nem Sasha Müller áll előttem.
És ő nem tudja, hogy ezt tudom. Itt az ideje a végletekig kihasználni ezt az előnyt. Persze nem sokáig, hisz fogy az időm.
-I... Igenis! - kapkodva felállok, a kardom újra a jobb kezembe veszem. - Személyesen mondom el nekik, hogy Sasha Müller kívánja felelősségre vonni őket! - hajtom meg a fejem.
Közel vagyok hozzá. Jó, nem zavaróan közel, de nem is távolodtam el túlzottan, mióta idejött, hogy szidalmazzon.
Még bőven a támadási zónámban van. És ez jó, nagyon is. Csak az a fontos, hogy megtartsam a lépéselőnyöm.

Reméltem, hogy olyan ostoba, mint a többi őr. Már így is túlbecsültem ugyan az észbeli képességeit, hogy ennyit belevittem a játékba, de sosem lehetett tudni. Megtörténhetett, hogy a Főváros legokosabb kutyája állt előttem; habár nem arra utaltak a jelek.
~ Így van kutyuli. Menj csak jelenteni és fordíts nekem hátat. Egy gyors szúrás lesz a páncélod rései és a bordáid között és vége is ennek a bohóckodásnak. Mire pedig rájönnek, hogy mi történt, már rég a város túlfelén leszek.
- Mire vár még? Tapsra? Megkapta a parancsot, Lewald városőr! - tettem csípőre a kezem, szemeimmel képzelt szikrákat hányva a tétovázó férfi arca felé. Gyerünk már, hogy fogok így kést állítani a hátadba?

Egész jól szórakozom.
Be kell vallanom, először megijedtem, hogy találok itt valakit - mégsem túl kényelmes úgy lopni, hogy valaki az utadba áll. Szerencse, hogy nem vesztettem el a fejem, és tartani tudtam a lovag szerepét... végül is, ha már városőr lettem, ez hozzátartozik az álcához. Erre jó, hogy utálok kizökkenni a színészkedésből.
Aztán rájöttem, hogy könnyebben megy az elhitetés, mint reméltem, és elszállt az ijedtség. Nem, nem nyugodtam meg, attól még messze vagyok, csupán elkezdtem élvezni ezt az egészet. Igaz, egy rövid időre bizonytalanná váltam, de nem vallottam kudarcot, sőt: sikerült a szándékomnak megfelelően alakítani a helyzetet. Mi kell még?
Hülye kérdés, hisz egyértelmű a válasz: a betetőzés.
Nehogy azt hidd, hogy hátat fordítok neked, besurranó.
Bólogatok az újabb sürgetésre; úgy tűnik, tényleg várja már, hogy egyedül maradjon. Mi tagadás, valóban pont olyan, mint egy katonatiszt. A reflexei vajon milyenek lehetnek?
Erőt veszek az ösztöneimen. Máskor talán megszorítanám a markolatot, hogy rákészüljek a mozdulatra, de most kénytelen vagyok kihagyni ezt. Arcom is pont olyan bizonytalan, szinte kétségbeesett, mint eddig... semmi nem árul el.
Még bólintok egy aprót sietősen, és gyorsan megfordulok.
Gyorsan. Nagyon gyorsan.
A jobb kezemben van a városőr fegyvere, és jobb irányba kezdem a pördülést. Lendületből haladok, s nem állok meg félúton: úgy állok meg, hogy az eredeti irányba nézzek.
Az, hogy közben kinyújtom előre a jobb kezem, már részletkérdés. Ha a buzogányhasználatot kellett gyakorolnom, akkor nincs más dolgom, mint ezt a pengét is akként használni. Fejmagasságban tartom; próbálom úgy becélozni, hogy arconcsapjam a fegyver lapjával - megsebezni természetesen így nem tudom, legfeljebb egy karcolás esik rajta, de a lendület mégis ad annyi erőt, hogy megérezze a különös pofont.
Mondanám, hogy biztos a siker, de hazugság lenne. Igaz, hogy előkészítettem a terepet, bebiztosítottam az álcám, és még a forgás is érződhetett egy pillanatig az elrohanás kezdetének, de... ki tudja, milyen gyors ez a nő. Lehet, előbb észreveszi, mintsem célba érne a fém. Lehet, egész végig látta a csalást, és ő is csak a megfelelő pillanatra vár. Az is lehet, hogy ösztönből vetődik hátra, így elkerülve a támadásom.
Ezek azonban már nem rajtam múlnak, én megtettem minden tőlem telhetőt. Ha sikerül, és hátraesik, akkor előreugrom, rávetem magam, és a nyakának szegezem a kard hegyét... ha nem, akkor rátámadok, ezúttal valóban rendeltetése szerint használva a lovag fegyverét. Nem kimondottan érdekel, hogy nincs nála semmi, amivel védekezhet (legalábbis én nem látom), hisz mikor törődtem én azzal, hogy becsületes legyen egy harc?

Megfordult; habár nem egészen úgy, ahogy vártam. Amin sarka megcsikordult, ujjaim ösztönösen találták meg a derekam hátuljára szíjazott tőr markolatát, ügyesen kibontottam a leszorítást róla és hangtalanul előhúztam. Azonban arra nem számítottam, hogy a kutya meg fog támadni.
Minden esetre gyorsabbnak kellett lennie ennél, hogy egy irigységdémont csak így leüthessen. Izmaim maguktól feszültek és ernyedtek el, gerincem pont elég gyorsan hajlott hátra, hogy a kard lapja fölöttem süvítsen el. Tettem egy gyors lépést hátrafelé, közben nyerve vissza az egyenes helyzetet, majd a tőrt magam elé tartva mértem fel az ellenfelemet. Nem teketóriázott sokat, az első elhibázott mozdulat után hagyományos támadóállást vett fel és tettre késznek tűnt.
- Lebuktam, igaz? - mosolyodtam el hidegen. - De ismerd be, nem volt rossz próbálkozás, városőr kutya. - Egyértelmű volt, hogy erősebb nálam. Arra kellett rájönnöm, gyorsabb és ügyesebb-e, ehhez pedig meg kellett figyelnem, hogyan küzd. Védekező helyzetbe álltam be, minden érzékemet arra állítva, hogy sikerüljön elkerülnöm. Még volt pár perc addig, hogy akadály nélkül használhassam az Árnylépést, valahogy el kellett játszadoznom vele addig.

Ez a pimasz tolvaj ügyesebb, mint hittem.
Tökéletesen kiszámítottam az ívet, és a pördülés hirtelensége is növelte az esélyeim. Csakhogy hiába szedtem össze minden gyorsaságom, az egyetlen, amit elértem, az a hátrálás.
Kis híján szitkozódom egyet, aztán persze erőt veszek magamon. Kíváncsian figyelem a mosolyát, már amennyit látok belőle, és a szavainak hallatán csak megerősödik bennem a tudat: igen, sikeresen átvertem.
De miért is kellene ezt folytatnom? Itt az ideje még jobban szórakozni.
-Nem tudsz színészkedni, tolvaj. - vigyorodom el, és erősebben markolom a kardot. Hogy egy mélységi kóstolná meg, de nem szeretem a közvetlen vágófegyvereket... de mindegy, ezzel kell beérnem.
Lássuk, mire megy egy kis váratlan információval. Ösztönből feloldom a Mimikrit, amire persze semmi szükség nem lenne, hisz nem vagyok olyan erős, hogy érezni lehessen; csupán megszokásból használtam. Szinte már belém égett.
Ekkor megérzem a démoni jelenlétet. Közelről. Nagyon közelről.
Épp itt van, előttem.
Hát így állunk? Egyetlen izmom sem rezdül meg, pedig valójában meglepődöm. Egy élet és halál közt rekedt alak áll előttem, és így valószínűleg nehezebb dolgom lesz. De nem érdekel.
-Nem figyeltél eléggé a körülményekre. Hadd tanítsalak meg, hogy is kell valójában csinálni ezt... démon.
Alighogy kiejtem az utolsó szót, nekilendülök. Ezúttal a penge élével támadok, két kézre fogva a fegyvert; egy kis ívű vágást indítok meg oldalról a bal felkarja felé. Nem akarom megölni, de nem teljesen mindegy? Úgyis kikerüli, még annak ellenére is, hogy ismét jól időzítettem, és a 'démon' szóval együtt szinte már ugrottam is felé. Túl lassú vagyok ezzel a fegyverrel, de kit érdekel? Nem legyőzni akarom, hanem szórakozni vele. Ha veszélyben vagyok, úgyis hívhatom az őrség többi tagját. Nekem kedveznek hát a körülmények, és csak azért nem használom ki őket, mert az elvenne minden izgalmat.
Lássuk, milyen tanár lennék.

A kölcsönös felismerés úgy zúdult mindkettőnk nyakába, mint egy vödör jeges víz, de először ő kapott belőle. Szemein látszott, mikor vette észre igazi valómat, azonban ahogy megszólalt, önmagát is elárulta. Városőr, na persze. Ki hallott már olyan katonáról, aki megérzi a démonok jelenlétét? Ilyet csak olyan körökben mozgó irritáló alakok tudtak, aki vasárnaponként pódiumra emeltek egy darab kekszet.
- Jó érzékkel áldották meg, Eugen Lewald városőr! Kettőnk közül melyikünk a nagyobb hazug? Habár magának hivatala a hívek etetése, igaz, szentfazék? - feleltem neki egy győzedelmesnek szánt mosollyal, miközben egy gyors mozdulattal igazítottam a lábamon, hogy felelni tudjak a támadására. Keskeny ívben vág, oldalasan, de ha hátra próbálok kerülni, csak az fog történni, hogy egy falhoz szorít. Inkább úgy döntöttem, hogy egy fél piruettel baljára léptem, mintha csak táncolnánk, közben a tőrrel nyaka felé suhintva. Csak remélni mertem, hogy a kölcsönös leleplezés ténye és a váratlan mozdulatom meglepte annyira, hogy elbizonytalanítsa a védekezését és kapkodásba kezdjen. Ha kapkodott, nyertem.

Nem felelek a szavaira. Azért lepleződtem le, mert én akartam úgy, és azért jöttem rá a kilétére, mert én alakítottam a fejleményeket.
Enyém a helyzet. Teljes mértékben. Mit számít a táncikálás, a hadonászás a fémekkel? Ha ez valamelyikünknek komoly, az csak ő lehet, én csak játszadozom... az már mellékes, hogy az életemmel. De megbízom a szerencsémben - és a páncélomban.
Ahogy megcélzom a karját, meglepő módon nem hátrál - ügyes, ügyes, hisz valószínűleg egyszerűen elsodornám. Az se szokványos, hogy az oldalra lépéssel együtt már támad is, és létfontosságú pont felé csap a tőrrel... lehet, hogy tapasztalt harcos lenne?
Mindegy, hisz nincs más dolgom, mint kihasználni a páncél súlyát. Egyszerűen lépek még párat, engedve a lendületnek, s kitérve a veszélyes penge elől. Utána megfordulok, még hátrálok egy-két métert (ha engedi), és magam elé tartom a kardom.
Nem hittem volna, hogy valaha hiányozni fog a buzogány.
-Ha el akarod titkolni a kiléted, akkor gondosan meg kell tervezned minden részletet. - hiába nem valószínű, hogy látja a félhomály miatt, komoly arckifejezést veszek fel, mint aki tényleg egy tanítvánnyal beszél. - Fel kell készülnöd minden eshetőségre, és bármilyen változásra kész reakcióval kell rendelkezned. - lépek felé egyet. - Az egyház papja vagyok, démon, s Isten nevében nem fogok kegyelmezni a magadfajtának! - emelem meg a kardot haragosan, majd minden átmenet nélkül féltérdre ereszkedem. - Kérem, ne büntessen meg emiatt, Müller százados! - egy pillanatnál is kevesebb időm van váltani, mégis élethűen adom a megrettent katona szerepét. Amíg a mondat tart. Mert utána felpattanok (de rohadt nehéz ez a páncél, a Sötét Apostol áldaná meg kegyelmével), és ismét magam elé tartom a kardot.
-A kitüntetésért jöttél, ugye, mocskos tolvaj? - húzom össze a szemeim, és lassan sétálni kezdek felé.
Támadni? Ugyan. Én nem sietek, van még nagyjából húsz percem.

Elnézést a hosszas várakozásért!

Sajnos Rakshata nem folytatja a játékot, azonban Astonien az eddig elvégzett munkáért 100 TP jutalomban részesül.