Magánjáték: Fűalatti küldemények

Dél vagy nem dél, átkozottul hideg van a partvidéken.
Két napja még jó ötletnek tűnt errefelé kerülni, mert az itteni települések kisebbek a Királyság belterületein találhatóaknál, de az akkor volt: mostanra, amikor a roppant víztömeg felől fújó szél már kikezdte az összes ízületem, a hajamban és a képemen pedig levakarhatatlanul megtelepedett a tengeri só, hajlok rá, hogy újra átgondoljam az egészet.
Kár, hogy már késő.
Szerencsére igen közel járok a mi felségterületeinkhez: lépten-nyomon botlottam latinul elmormolt imádságokba vasárnap az úton, ahol a vásárba igyekvők félősen összebújva térnek ki minden fegyveres elől, aki arra vetődik. Éjfélre át is érhettem volna, de egész egyszerűen nem éreztem magamban elég hajlandóságot hozzá, hogy a sziklás partokon botladozó lovammal együtt félig megfagyjunk, ahogy lement a Nap; meghúztam magam a kikötőváros csálé tetejű, meglepően huzatmentes fogadójában. A tulajdonos alighanem remek üzleti érzékkel rendelkezik, mert - mint azt mindkét tenyeremen fájdalmasan megtapasztalhattam - rengeteg mindenhez használtak fel idebenn szálkásra hasadt, ősöreg gerendákat és mindenféle szedett-vedett faanyagot.
Az az érzésem, a fickó hajóroncsra akadt itt nemrégiben, és az összes munkája annyi volt vele, hogy tetőfedőt hívott hozzá.

Korán van, még nem jött fel a Nap: nem volnék ébren rendesen, de a kikötőben felharsanó kürt, amely a hajókat hivatott eligazítani a ködben, kivert az ágyból, ahogy az otthoni harangszó sohasem tenné. Kíváncsi vagyok, az itteniek megszokták-e már teljesen, ahogy én amazt.
Jól aludtam, a hajam álmos kuszaságát sem borzoltam még ki egészen, csak nekitámaszkodom a söntéspultnak a fogadóterem kandallója mellett: füstölt heringet hoz a fogadós friss vajjal és aszalt szilvával, kérés nélkül is, mintha ismerne - az egyetlen, ami zavar, hogy az effélét borsozni csak Északon szokás, így ettől ez alkalommal el kell tekintenem. Nekivetem a vállam a szúrós fafalnak - a szék egyébként is errefelé lejt -, s a korsó langyos, barna sör habja felett csendesen szemlélem a belépő alakokat. Nő és gyermek, szokatlan páros magában, különösen ilyenkor.
- Kivenném a legkényelmesebb és legtisztább szobát az úrnak, továbbá két másikat kettő kettő ággyal, ha van.
Mégsincsenek hát egyedül. Férfi biztosan kíséri őket... ezek szerint nem is egy. Fontos ember lesz valamelyikőjük. Vagy nagy a család. Jólöltözöttek mind a ketten.
- Az úrnak oda tudom adni a kért szobát, de csak egy darab kétágyasunk van még.
- Jó lesz.
A nő olyan könnyedén fizet, mintha midnennapos volna az ilyesmi, én pedig megnézem magamnak közben; középmagas, ruganyos és erős a termete. Bájos arcocskája van, fiatal még, de akár lehet is az úrfi anyja. Valószínűbb azonban, hogy a nővére. Vagy csak a kíséret része ő maga is. Talán a gyerek apjának a szeretője.

'A ládákat biztonságban arrébb rakták.'
Ráuntam volna, hogy a párost figyeljem, ha ez az ember nem jelenik meg, az ilyesmi viszont felkelti az érdeklődésemet: mást nem mond a nyurga látogatójuk, a nő azonban jelentőségteljesen bólint, és arca olyan komoly, hogy a megjegyzés egészen szöget üt a fejembe.
Ha már úgyis itt ragadtam tegnap, lássuk, mivel kereskednek a legészakibb kikötőjükben az eretnekek.
- Erre tessék, megmutatom az úr szobáját - hajlong a fogadós, és elvezeti az úrficskát felfelé a lépcsőn: kutya bánja, hogy nem mondtak mást, szemem van nekem is, és félig már indulásra készen álltam, amikor lejöttem reggelizni. Nincs a szobámban semmi, amiért érdemes volna visszamenni.
De a nő megmozdul: nem úgy néz körbe, ahogy az általános kíváncsiság egy asszonynak diktálná.
Előbb-utóbb úgyis felmegy, ha a kölyök megkapta a szobáját, ez a tengeri szél ordít érte, hogy az ember lemossa magáról.
Addig én, immár teljesen éberen, nekilátok a reggelimnek inkább: félszemmel kitekintek az ablakon, hátha idelátszik, mit művelnek odakint a hajnal első fényei alatt.

Sose szerettem a kikötővárosokat.
Mocskos, aljas, veszedelmes környék a legtöbb, tömve bűnözőkkel meg mindenféle aljanéppel: felesleges bajba keveredik az ember legtöbbször, ha kénytelen útba ejteni egyet, és még én is kétszer meggondoltam, mielőtt a partvidéki útvonal mellett döntöttem. Általánosságban véve elmondható, hogy tudok vigyázni magamra, ez mégsem jelenti azt, hogy mindenáron szeretnék késekbe meg botokba szaladni, akárhányszor a dolgom után járok.
Ezzel eddig szerencsém volt és ahogy a legtöbb kikötőt, őket is javarészt felmenti a neheztelésem alól, hogy remek halaik vannak: ha hosszabban volnék kénytelen itt időzni, alighanem megkörnyékezném a konyhát némi gumbo reményében.
És alighanem még ma összetűzésbe kerülnék valami déli féreggel.

Az ablakból nem látszik semmi: sós tajték és partra mosott, elvizenyősödött, döglött alga borítja a hullámtörő szegélyt, meg felette az utat a téli viharoknak köszönhetően, az ég pedig lassan sápadt, beteges ónszürkévé fakul a közelgő reggel alatt.
Rideg és borult, de legalább valamennyire száraz napnak ígérkezik.
Annál könnyebb lesz körülszimatolni.
Ropogva, ráérősen nyújtózkodom; fél füllel s a szemem sarkából észlelem, hogy a jövevény körül megint mocorgás támad. Egy férfi lép oda hozzá - együtt jöttek be, alighanem egyike azoknak, akik részére a szobákat kivette.
Hányan vagytok, mégis? Mit visztek? Kit visztek?
- Az úrnak nem tetszik a szoba - tördeli a kezét a fickó, mint aki a választól is legalább ennyire tart.
- Hát az nagyon kár - hárít a fiatal nő türelmetlen hangon. - Jobb, ha gyorsan lefekszik pihenni, mert nemsokára haladunk tovább.
Felém pillant, de hiába: ugyanúgy a tányérommal vagyok elfoglalva, ahogy eddig.
- Hogy mi?! De hát a szobák egy egész éjszakára lettek kibérelve!
A nő felel valamit, de túlzottan halkan ahhoz, hogy kiértsem a szavait. Vitatkoznak: végül a fickó a padlóra köp és sarkon fordul, majd eldöng.
Én már rég a pultba vágtam volna a fejét. De ez nem az én gondom.
Ki az ördögök lehetnek? Innen csak lóháton vagy szekéren, hintón mehetnek tovább; az én lovam is a fogadó istállójában van kipányvázva, ennek örvén vethetnék egy pillantást az övéikre. Egy ló sokat elmond a lovasáról.

Felpillantva látom, ahogy a jövevény helyet foglal kétasztalnyira tőlem: a hajnali derengés épp a profilját vonja fénybe, kiemelve az arca szépségét. Formás ajka van, s a tekintete fényesen világít. A végtagjai nem túl hosszúak, nem túl lazák - jó erőben van, mint aki kedveli a megmérettetéseket.
Elé is tányér érkezik, ő szertartásosan összefonja az ujjait és én a fülemet hegyezem. Suttog ugyan, de egy-két szavát elcsípem.
Németül imádkozik.
Vagyis eretnek.
Ez önmagában még nem volna furcsa itt, az érdeklődésem a titokzatos társasága, meg a rakományuk felé azonban csak fokozza - jó nyomon járok, ha a zsinatelnök nyájába tartoznak. Melyik családhoz tartozhat a kölyök, és mi olyan fontos, hogy ilyen szétszórtan érkezzenek a városba? Ha szétváltak, sietős lehet nekik.
Engem néz: a szeme olyan világos színű, hogy rögtön szúrósabbnak is hat, mintha egyszerű barna volna. Elkapom a pillantását - ha fiatalabb lennék, hihetném, hogy a merész metszésű állkapcsomban gyönyörködik, most azonban biztos vagyok benne, hogy egy ideje rajtam tartja a szemét, és egyáltalán nem azért, mert egyébiránt vonzanám a figyelmét.
Azután megszólal, olyan zavartan, akár egy úrikisasszony - a hangja vékonyabb, mint amikor vitázni hallottam, s ezért a pillanatnyi elesettségért cserébe rávillantok egy felemás, sokat ígérő mosolyt.
- No, ne féljen - jegyzem meg nyugodtan, az orgánumaink közt tátongó oktávok teljes tudatában, mielőtt felegyenesednék a ferde székről: az utolsó kortyok végeztével ráérősen koppantom a korsót a pultra. - Hozzászoktam az ilyesmihez.
Ideje megnézni azokat a lovakat. Az enyémet is beleértve.

Feszültnek látszik a fiatalasszony, nyugtalanítja valami - érzem, hogy emögött az egész mögött lappang valami sokkal érdekesebb, mint egy egyszerű átutazó család. Talán csak valami hellenburgi belviszály, talán csak rossz lelkiismeret - az is előfordulhat, hogy menekülnek valaki elől, aki bármelyik percben a nyakukba szakadhat.
Ládákat emlegettek; a tartalmukat talán lopták.
Talán tőlünk lopták. Közel a határ.
Ki fog derülni.

Röviden biccentek neki, mielőtt hátat fordítanék a pultnak; gyorsan körülpillantok a helyiségben, aztán kilépek az ajtón. Menet közben felhúzom a kesztyűm és megigazítom a fegyverövemet; oda sem figyelve seprek végig a zekémen itt-ott, hogy az öltözékem minden apró gyűrődése a helyére kerüljön. Körülnézek, ellátni a tengerig... lenyűgöző látvány a szélesen elnyúló víztükör, mégsem állok meg csodálni. A távolabbi oldal felől megkerülöm az istállót, és a hátsó ajtón lépek be.
Mindig a leghátsó állásban hagyom a lovamat - így feltűnés nélkül végignézhetek odabent minden mást, és könnyen rajtakapok bárkit, aki körülötte ólálkodik.
Elég belépni a széles faajtón, hogy meglóduljon a szívverésem: magas, nagy kerekű hintó áll a féltető alatt legelöl. El sem téveszthetném. Ez alighanem az úrfi érdeme.
Legelőször is fölszerszámozom a lovamat. Saját, fényesre viaszolt öreg szerszámzatom a szürke Ólmosesővel együtt Hellenburgban maradt, így mind ló, mind felszerelés terén a Katedrális istállójára hagyatkoztam; hamar meghúzom a szíjakat a nyárifekete futárló pofáján meg a hasa alatt, aztán eloldom a pányvát... az állás ajtaját azonban nem nyitom ki.
Helyette átmászom rajta és leugrom a túloldalon, olyan könnyedén, mintha a magas deszkaajtó közönséges kerti rács volna: fürgén seprem le magamról a port és nekivágok az istálló belsejének, hogy körülszimatoljak.

Nem kell messze mennem: alig pár bokszszal az én hátasom előtt megpillantom az első bizonyságot arra, hogy a hölgyike meg az úrfi útja nem egyszerű kirándulás. Megtermett félvér csődör rágcsálja teljes nyugalomban az elé helyezett zabot; kissé tátva marad a szám a csodálattól, mert olyan gyönyörű, mint egy szem friss és fényes, fekete igazgyöngy. Széles, bőven izmolt szügy, kerek, robosztus far, a háta éppen elég hosszú mindehhez; a szőre ragyog, mintha egy perce csutakolták volna le, nemes ívű kosfeje, erős nyaka és levesestányér méretű patái pedig nem hagynak kétséget afelől, hogy csak egy lovag hátasa lehet.
Templomos lovagé.
Izgatottan ugrom oldalra néhányszor, fürgén számba véve, mennyien is vannak ezek a lovak itt: ha tényleg annyian, ahány szobát a nő ki akart venni, az csak egyvalamit jelenthet.
Nagy nevű protestáns család sarját láttam felmenni azon a lépcsőn.
Ami nála van, az pedig Esroniel von Himmelreich zsinatelnöké.

Nem fordulok meg azonnal az ajtó hangjára.
Tudom, ki jött utánam: senki más nem használná a hátsó ajtót, csak olyan ember, aki a fogadóból jött, kizárólag az én lábnyomaimban lépkedve. Ez pedig ezúttal nem lehet más, csak a fiatalasszony, aki kinézte felém a szép kék szemét.
Megtorpanok.
- Gyönyörűek, nemde? - csendül fel a hangja, és most nyoma sincs benne a zavart szendeségnek, amit odabenn kihallottam belőle. Nyugodt lassúsággal fordulok meg, bal kézzel a kardom gombjára támaszkodva. A nő feszülten megvetett sarkakkal ácsorog az ajtó előtt, konokul állva a tekintetem, ahogy folytatja.
- Nehéz rájuk felszállni, de ezekről a széles hátakról leesni úgyszint nehéz. Azt ott, amelyikkel szemez, Rémálomnak hívják... A gyerekek nevezték el így, mert színe és mérete miatt gyakran rosszakat álmodtak tőle. Meglovagolni is nehéz, makacs mint egy öszvér, de rettenetes erő van benne. Kettővel mellette, a másik pedig Üstökös. Az egyik leggyorsabb, amelyikről tudomásom van.
Figyelmesen hallgatom, amit mond, elismerőn biccentve hozzá. Nem vagyok meglepve a választásaikon; a sodrott mén könnyedén elbír egy lovagot és otthonosan forgolódik minden helyzetben, ahová nyers erő kell, impozáns külsejéről nem is szólva. Megjártam a Hellenburgból lopott csataló hátán fél Veroniát; örülnék, ha valaki lefestett volna közben, de abban is biztos vagyok, hogy bármikor örömmel váltanám vissza a nagycsontú, bő vérű vadászlovamra. Ezek az állatok bizonytalanul ugranak és rossz az ítélőképességük; ha valamire, hát egyénieskedésre nem felelnek meg.
Hanem a ló az Úr keze munkáját dicséri, akármilyen is legyen: ez olyan meggyőződésem, amely kölyökkorom óta egy percig sem ingott meg. Engedékenyen bólintok hát, derűsen hunyorítva a jövevényre, mintha ez a vélemény a mi kis titkunk volna.
- Az enyémnek amott egy kissé rövid a háta. A lába hossza viszont tökéletes. Egyenesen lép. Nehezen botlik.
- Kitartó állatok, lovasaik úgyszintén.
- Nem kétlem - helyezem a testsúlyom ráérősen a jobb lábamra. - A templomosok értik a dolgukat.

Vasvillatekintettel mered rám, állkapcsa keményen összeszorul: így már nem nehéz rájönni, hogy alighanem ő maga is a lovagok egyike, valami különös okból fegyverzet és társ nélkül.
Bizonyára álruhában kíséri a taknyost.
És ha lovag, az azt is jelenti, hogy már a fogadóban rám ismert. Azért jött volna, hogy elvigye a fejem von Himmelreich zsinatelnöknek? Aligha. Akkor legalább egy kardot hozott volna. Valamit akar tőlem - de mit? Egymaga nem bír el velem, különösen puszta kézzel. A gyerekről akarja elvonni a figyelmem? Arra vár, hogy a kollégái visszaérjenek?
Vagy csak azt akarja, hogy abbahagyjam a kutakodást? Újfent jobbra pillantok, végigmérve a robosztus csatalovat.
- Rémálom - visszhangzom kedélyesen, és ráérősen kivonom a kardom. Akár a fegyverről is rám ismerhetett. - Hát téged hogy hívnak, szép boszorkányom? De vigyázz...! Még komolyan érdeklődni kezdhetek.

Csaknem olyan idegesnek tűnik, mint a lovaik: prüszkölés, dobrokolás hallatszik az állások félajtajai mögül, s én közel állok hozzá, hogy elnevessem magam, amikor a nő komoly arccal vasvillát ragad. A fél szemöldököm felszalad a válaszára, de igazat is szólhatott éppen.
- Az én nevem Norven Kather - jegyzem meg, teljesen feleslegesen: alighanem álmából felkeltve is tudja, hogy hívnak engem, máskülönben most nem volna itt. Igencsak lendületesen léptem a zsinatelnök lábára. Fölszegem az állam dölyfösen, végigmérve őt a kard veszedelmesre köszörült, olajos éle felett. - Őszentsége inkvizítora vagyok.
Apró csend; kutakodva lépek oldalra, hogy lássam, mennyire reszponzív a mozgása. Nem tévedtem, amikor a szemembe ötlött az erős válla meg a kerek lábizmai: különösebb nehézség nélkül emeli fel a súlyos vasvillát és szinte biztos vagyok benne, hogy egyenesen előrenyújtva is képes volna megtartani. Elnéz mellettem, a tekintete fürgén villan körbe.
A többieket várja.
- Van benned mersz, hogy a nyomomba mertél szegődni egymagad, hallod-e - horkanok fel, ha nem enged a tartásából. - Mit akarsz tőlem, Áldott? Nem félsz, hogy ízekre téplek?

Nem mozog éppen rosszul.
Gyakorlatlanul, de erősen markolja a vasvilla nyelét - kemény, rugalmatlan kőrisfának látszik innen - és úgy fordul, hogy minél kisebb célpontot nyújtson. Tehetség szorult belé, ahogy látom, mégsem tartok tőle igazán. A kíváncsiságom kezd alábbhagyni, mert ő maga is olyannak tűnik, mint akit kőrisfából faragtak - keménynek és rugalmatlannak.
- Isten hű szolgája vagyok - jelenti ki higgadtan. - Mondanék én kardot is, de jelenleg az nincs nálam. Ennek ellenére soha nem vétkeztem, így ha meg is halok, tudom, hogy igazságosan ítél majd felettem. Ezért sem félek a haláltól... se tőled, ki ártatlanok felett ítélkezik és kínozza őket halálra.
Érzem, hogy ettől az ájtatos maszlagtól lassan türelmetlenné válok. Az eretnekektől Esroniel von Himmelreich maró éleselméjűségéhez vagyok szokva.
- Egyszer volt szerencsém látni egy ilyen alak munkásságát - folytatja, le sem véve rólam a szikrázó szemét. Így, hogy a deszkafal résein át felragyogtatják a kora reggel első fényei, jól látszik, hogy színe a nyári villámok elektromos kékje. - Nem volt sem szép, sem emberi, de démoni, kegyetlen és embertelen. Repes a szívem, hogy amint a Protestáns Egyház megnyeri a háborút, a démoni magvakat villámként fogja kigyomlálni a katolikusokból.
- Végignézted? - érdeklődöm kajánul, félrebillentett fejjel, figyelmen kívül hagyva a kinyilatkoztatást. A szenvedélye talán használ az eretnekeknek egyszer, nekem viszont nem árt. - Ha leteszed a vasvillát és elfutsz, lehet, hogy elengedlek. Ha nem, eltöröm az arccsontod és az egyik csuklód, hogy megtanuld, nem érdemes tengelyt akasztani velem. Egyáltalán semennyi időd sincs dönteni.

Önuralma van bőven, azt meg kell hagyni.
Szótlanul állja a megjegyzést: ha nem volna mostanra egyértelmű, az unalmas sótlanságából akkor is rájöhetnék, hogy templomos. Páncélos, hosszúkardos küzdelemre van kiképezve: el nem tudom képzelni, mi oka lehet fegyver és vért nélkül kísérni a kölyköt. A vasvillával aligha tanította meg bánni bárki is, puszta kézzel pedig gyorsabban tekerem ki a nyakát, mint ahogy a zsinatelnök lapoz egyet abban a németre fordított Bibliájában; rövid gondolkodás után inkább vállat vonok, és visszalököm a kardot a tokjába.
Indulás előtt jártam a fegyverkovácsnál, és anélkül jutottam el idáig, hogy kardot használtam volna. Semmi kedvem az utolsó nap csorbát ejteni a Justitia friss élén.

Inkább nekiugrom, egyenesen szemből.
Ha valóban lovag, akkor én vagyok a gyorsabb; semmi más dolgom nincs, mint megkerülni az otromba szálfegyver végét, s ha egyszer elkaptam a csiszolt fa nyelét, onnantól egyetlen hosszú, csúsztatott lépésre vagyok csak attól, hogy a könyököm a nő arcába vághassam, amilyen erősen csak tudom.

A játékot lezárom, a két fél részére 50-50 TP pont írható jóvá! Én beszéltem!