[Magánjáték] Damnata, invisus ubique

*Nem érti..lassan ott tart, hogy szinte semmit nem ért, a háborúkat, a csatákat meg aztán végképp nem. Szerinte teljesen feleslegesek, hiszen akinek meg kell halnia az így is-úgy is meg fog halni, miért kell a halál elé szaladni, és ráadásul még meg is indokolják, hogy a hit miatt. Hát...neki aztán teljesen mindegy, lényeg az, hogy őt legyenek szívesek és hagyják ki belőle, vagy legalábbis próbálják meg nem belerángatni, van neki saját gondja, semmi kedve még az egyházak csatározásaiban is részt venni...csakhogy nagyon úgy tűnik, hogy most nem kerülheti el, mert a fegyver és egyéb fémek csörgése az erdőhöz viszonylag közelről, szinte annak határáról hallatszik, így aztán nem tudja kikerülni a csatározást, bár tény, megfordul a fejében, hogy most nem a megszokott útját rója, de a megszokás nagy úr, az igazságérzet meg még annál is nagyobb, így aztán arra veszi az irányt, amerről a fegyvercsörgést véli hallani, s megszaporázza lépteit, hogy a lehető legrövidebb idő alatt odaérhessen, hiszen nem akar felesleges vérontást, a harcokból pedig csak az sül ki. Sajnálatos módon mire odaér a csata színhelyére addigra már a két sereg egymásnak esett.*
- Ne, ne csináljátok, ennek semmi értelme, halljátok? Álljatok meg!*kérleli a szembenálló feleket, bár ő is tisztában van vele, hogy szinte semmi értelme, hiszen ekkora lármában esélye sincs, hogy meghallják, de azért reménykedik, hogy hátha van még valaki, aki úgy gondolkozik a helyzetről, mint ő. Ha nincs, hát...akkor más stratégiához kell folyamodnia.*

*Fogalma sincs, hogy meghallotta-e egyáltalán valaki is a kiáltozását és figyelmeztetését, hogy hagyják abba, abba meg inkább bele se gondol, hogy érdekel-e egyáltalán valakit is a harcoló felek tagjai közül, hogy itt most bizony teljesen feleslegesen kaszabolják egymást...legalábbis szerinte teljesen feleslegesen, de persze mindig is ritkán érdekelt bárkit is, hogy az elf leányzó mit gondolt, így aztán legtöbbször megtartotta magának a véleményeit, mint ahogy teszi ezt most is, viszont úgy tűnik, hogy egy valaki éppen felé tart. Lehet, mégis meghallotta őt? Nem tudja, de nem is nagyon mer reménykedni, mindenesetre kíváncsian, érdeklődve, mégis egyúttal nyugtalankodva is figyeli a felé igyekvő, nőnek kinéző páncélos alakot, akit folyamatosan támadnak. Segíteni akar rajta, neki, de fogalma sincs, hogy mégis mit tehetne, de mivel szerencsére a nő éppen szinte a közvetlen közelében esik el, így aztán pár hosszabb lépéssel ott terem mellette, és ha amaz engedi, akkor gyors, bár gyengéd mozdulatokkal felsegíti a földről, majd a másik ismeretlen harcos felé fordul, aki a nőt támadja, bár azt nem tudja, hogy van-e rá bármi oka is azon kívül, hogy ellenséges sereg tagjai. Ő nem szokta nézni, hogy ki hová tartozik, akinek segítség kell, annak bizony segít, ha kérik, ha nem...ha nem, akkor majd fogják, ha rájönnek helyzetük komolyságára. Furcsa, tőle nem megszokott komoly arckifejezéssel mered az idegen lovagra, majd ismét a nő felé fordul.*
- Tudsz járni? Gyere, segítek...szerintem jobban jársz, ha eltűnünk innen, még mielőtt tényleg megölnek...közel jártál hozzá, ugye tudod?*kérdi kedvesen, majd nyugtalankodva várja a másik reakcióját és beleegyezését. Nem, megint nem azt nézi, hogy a másiknak ez milyen helyzet, ismételten csak segíteni akar, és mindent meg is tesz, hogy segíthessen.*
- Ó, egyébként Brienne vagyok, de hívj csak nyugodtan Brienek. Most pedig menjünk.*teszi hozzá sürgetőleg, így remélhetőleg már az újdonsült társa is megindul az erdő belseje felé, ahol már nyugodtabb a helyzet.*