'A Rémálom? Az csak félig ló. Mit nézel úgy, fiú? Ja, hogy a másik fele? A másik fele ördög.'
Egyetlenegyszer került szóba ilyen nevű ló a fülem hallatára úgy, hogy ilyen hosszú idő elmúltán is emlékezzek rá: fekete félvér volt, hosszú lábú, széles ékfejű fiatal mén. Nem tűrte a vasat a lábán, nem tűrte a nyerget - egész héten át arra kötöttek fogadásokat mindenfelé a legények, ki tudja megülni elsőnek. A részletekre nem emlékszem, s arra sem, kié lett végül... az azonban biztos, hogy ezzel a Rémálommal, hiába az eltelt évtizedek, ugyanolyan nehéz dolga lesz annak, aki megpróbálja visszavinni.
Van időm effélére - több, mint egy hét szabadidőt kaptam pihenésül, s most, hogy a vasderes Ólmosesőt elveszítettem, nemigen találom a helyem a Katedrális birtokain. A legtöbb lovat meg tudom ülni, a rájuk kényszerített munka mégis mérföldekkel elmarad attól a sikerélménytől, amely a ló meg a lovas közötti ösztönös egyetértésből fakad.
Fogalmam sincs, kicsoda H.p. E., de a Rémálmot visszaviszem neki; ha másért nem, hát a ló kedvéért. Egy férfi meg a lova összetartoznak.
És addig sem kell tétlenül bóklásznom az udvaron.
Az ajtóban torpanok meg.
Rendesen nem vinnék magammal fegyvert - akadályoz a szabad mozgásban, amelyre alighanem nagy szükségem lesz -, de ki tudja, hová keveredem közben? Túl sok minden terheli a számlámat ahhoz, hogy neki merjek fegyvertelenül vágni; kelletlenül bár, de visszafordulok a kardomért, mielőtt lekocognék az istállóba.
A nagy harci mént viszem, amelyet még Hellenburgból hoztam el. Lassabb, mint ideális volna, de az erejére szükségem lesz; valami azt súgja, a szökött állat nem kezesbárány éppen.
Szerencsém akad bőven, mert verőfényes idő van: a téli ég fagyosan szikrázik odafenn, s az út meg az erdei talaj egyaránt sártól mentesek. Foltokban ül meg csak rajtuk a jég - ha időjárást kérhetnék a kedvemre az Úrtól, hát valami ilyesmi jönne a nyelvemre a télen. Jókedvű galoppban vágok neki a terepnek, Waldburg felé toronyiránt; a ló, még ha szökik is, nem nagy kalandor. Szívesen marad az otthona tájékán.
Dombos, tisztásokra oszló vidék terül el errefelé: jól tettem, hogy kitartó lovat választottam, de az ítélőképességem dicsérete idáig terjed mindössze.
A szökevény fekete mén ugyanis sehol.
Órák óta rójuk a környéket, és még mindig semmi: szarvast és rókát már találtunk nem egyet, Rémálomnak azonban nyoma sincs. Miért is gondoltam, hogy a végtelen tájon csak úgy rábukkanhatok az állatra? Az is lehet, hogy a háborúban éhező parasztok még a szökése napján elkapták és megették az utolsó morzsáig. Majd a szerszámzata szebejön a gazdájával az egyik feketepiacon, ha ugyan túl tud adni bárki is efféle drága holmin.
A fejemet ingatva ugrom le a nyeregből a patak partján, hogy a lovammal együtt igyak a vízből; egymás mellett hajlunk a zubogó, áttetsző tükör fölé, amikor mozgást látunk a túlparton.
Ő az!
Dermedten bámuljuk egymást a víz felett, az ember meg a két ló: a jövevény csak Rémálom lehet, mert a fején makulátlan, fényes csatokkal és karikákkal összefogott szíjak szikráznak. A patái fénye sem kopott még meg a kóborlásban, szinte érzem az olaj illatát, amellyel ápolták egészen pár nappal ezelőttig...
Erős, tökéletes ívű hátán fekete bőrből való nyereg, alacsonyra engedett kengyelszíjjal.
Akárki is legyen H.p. E., a lába olyan hosszú, mint az enyém.
Én mozdulok elsőnek, villámsebesen ugrom talpra, s már elrugaszkodtam a lovam felé, amikor Rémálom észbe kap; idehallatszik a szilaj prüszkölése, ahogy csöpögő pofáját felrántja és helyben fordul sarkon, hogy nekihuzakodjék a vágtának.
Aztán futunk. Átgázolva a patakon, felhajrázva a domboldalon és le a túloldalán; kiugró tölgyfagyökéren ugratok át a nyomában, hogy belemelegedtünk mindhárman.
Kegyetlenül gyors a fekete mén, elmaradunk tőle: szerencsére a lovamat hiú versenyszellem hajtja utána, én pedig elég gyakorlott erdei lovas vagyok, hogy tudjam, merre fordulva tudok a sarkában maradni. Így üldözzük egymást egy darabig: hogy eléje vágok, néha éles kiugrásra ösztönzöm, az idő pedig úgy illan el a fejük felett, mintha számon kéne tartanunk hozzá, hogy az általunk ismert ütemben teljék. Csatakos zihálásban osztozunk mindannyian egyhamar; akkor is, amikor a nyereg szarvára hurkolt kötéllel oldalról célba veszem a nyakát.
Természetesen elvétem.
Rémálom hátrahőköl - a sátánfajzatnak jobbak az ösztönei, mint egy vadászkutyáé -, a hurok pedig ártalmatlanul hull a földre egy szomszédos fa tövében; szitkozódva rántom vissza, csaknem lerántva magam a nyeregből, ahogy megakad valamiben odalent. Ösztönösen helytelen mozdulattal kapaszkodom meg a saját lovam kantárjában, amivel oldalra rántom a fejét: fájdalomtól nyerítve táncol a fekete csődör felé, aki a közelségétől megvadulva, gondolkodás nélkül előreugrik.
A mellső lába beleakad a kötélbe, kitépi a lemért hosszát a kezemből; hogy szabaduljon, vadul ugrik egyet, de csak pár lábnyi teret nyer vele. A kötél megfeszül, mindkét ló felháborodottan, fülsértőn nyerít - aztán Rémálom összegabalyodott mellső lábakkal zuhan előre, s én nem várom meg, hogy teljesen fölhemperedjék. Leugrom a csatamén hátáról, vakmerő ívben a szökevény felé; ahogy az féltérdre emelkedik, én már ott is vagyok, megragadom a sörényét és átvetem felette a lábam.
Könnyedén találom meg a kengyelvasat a lábammal, a kantár azonban sokkal nehezebb falat: az a ló ficánkolásától előrecsúszott annak homlokán, nem hagyva nekem semmi más fogódzót, csak a nyerget vagy a dús, hullámos fekete sörényét. Egy pillanatra megdermedünk, amíg felfogjuk, mi történt: én reagálok először, és előrehajlok a nyaka mentén, hogy megszerezzem a szárat, mire a csődör előrenyújtja a hosszú, makacs fejét.
Komolyan?
Megreszkírozom a mozdulat elnyújtását, fél kézzel a nyeregbe kapaszkodva, és egy percig úgy érzem, nem sok választ el a sikertől, amikor Rémálom úgy dönt, elérkezett a megfelelő pillanat. Oldalra fordul lendületesen, amitől félrebillenek a hátán; hátrahőkölök, hogy megtartsam az egyensúlyom, ő pedig a nyaka minden erejét beleadva hátrafejel. Egyenesen homlokon talál, és én ösztönösen tudom, mi következik: ahogy felágaskodik, felállok a kengyelben és átölelem a nyakát. Két lábon táncol hátra egy lépést, amíg én a szédülő fejem a sörényébe fúrva fohászkodom, hogy ne rúgjon ki hátrafelé - azzal a fején át előre vetne le magáról, és szinte biztos vagyok benne, hogy ha sikerrel jár, azonnal eltipor.
'Ja, hogy a másik fele? A másik fele ördög.'
Szerencsém van, egy vágtaugrást választ: kemény izmai felpattannak, akár az íjhúr és már messze járnánk, ha a kötél nem volna a másik mén nyergére hurkolva - így csak félrerándul a teste keményen. Alighanem a térdére hurkolta a lelazult hosszát, amíg velem birkózott. Szédülve kapaszkodom a nyereg szélébe meg a kezembe akadó meréknyi sörénybe, úgy cseng a fülem, akár a Katedrális fiatornyába akasztott harangfüzér; ő felbakol alattam, és hiába szorítom a lábammal, ahogy csak tudom, mégiscsak sikerül feldobnia a nyeregből. Előre rettegek, teljes joggal, mert nem várja meg, hogy visszataláljak a kengyelbe a lábammal; szilaj dobbantását azonnal megismétli, én pedig, hogy az övön aluli ütéstől meneküljek, letámaszkodom a farára, hátrafelé. Rossz döntés, mert észre sem vettem, hogy közben kitáncolt oldalra; a felpattanó háta egyszerre találja el a combomat meg a jobb kezem, és hirtelen nem tudom, a csuklóm vagy a lábam tört-e el. A mén nem várja meg, hogy kiderüljön, hanem megrázza magát még egyszer; érzem, hogy ezúttal gunyorosan kevés energiát öl a mozdulatba, de nincs is szüksége többre - ennyi éppen elég e pillanatban, én pedig akkorát esem a magas hátáról összegömbölyödve, félvakon, hogy a föld is belerázkódik alattunk.
Rettegve ugrom fel, hogy elkerüljem a lesújtó patáit, de nem jutok túl messzire - becsületesen hemperedem a göröngyös talajra két botladozó lépés után, aminthogy fogalmam sincs, merre a lefelé, s merre a fel: csak egy pár pillanat múlva, ahogy keservesen feltápászkodom
(vigyen akkor el az ördög lovastul, H.p. E!)
akkor veszem észre, hogy végül mégiscsak győztem: a szökevény csődör a bal mellső térdére hurkolt kötéllel ácsorog, ellenségesen hátracsapott fülekkel, de a patája csak az élével érinti a földet: ahogy félrehúzódik, látom, hogy egy kissé sántít. Megránthatta a nagy ficánkolásban.
Legszívesebben orrba vágnám, és ingerülten meredünk egymásra, leszegett fejjel: mindenem fáj, mintha vasdoronggal vertek volna végig, de ő is megszenvedte a találkozást: kifulladva zihálunk egy ideig, mielőtt lazítanék a tartásomon.
Másnap reggelre jár az idő, mire Waldburgba érünk.
A lába fájdalmát bizalmatlanul, de sokkal szelídebben adta a kezembe, mint a hátát - órákba telt, mire engedte, hogy bekötözzem, de a végén egy egész fertályórára nyugtatta súlyos, puha orrú pofáját a vállamon. A sántasága a lassú sétában tovatűnt hajnaltájt - most meglehetősen engedelmesen sétál utánunk, egészen a könyvtár előtti térig.
Nem próbáltam meg felülni rá többször.
Eloldozom a lovamtól, s kipányvázom az istálló elé - nyurga lovászfiú szalad elém, megragadva az értékes kantárt. Megveregetem Rémálom nyakát, utoljára - leverem a rám ragadt port a vállamról meg a mellkasomról, és felsétálok a lépcsőn.
A könyvtár számos asztalánál, az egybenyíló helyiségek közepén egyetlen ember ül: magas, karcsú alakja, lehajtott feje, az arcába lógó világos, hosszúszálú haja eltéveszthetetlen ugyanúgy, ahogy a vigyor is, amely a képére kúszik, amint belépek az ajtón.
- Hozott valamit, vagy inkább vinne, Kather?
A férfi hangja kedélyes, tartásában semmi feszültség. Tudhattam volna.
- A fejemet éppen megtartanám - felelek csakoly nyugodtan. - Hanem a lova elkóborolt, zsinatelnök. Mentségemre legyen mondva, nem tudtam, hogy a magáé.
- Ha tudja, hogy az enyém, akkor vissza se hozza, hanem elviszi?
- Magától jött át a határon - vigyorodom el gondolkodás nélkül. - Így nem az igazi.
Esroniel von Himmelreich szeme nevetősen szikrázik, életre keltve a mosolyát egy pillanatra. A főeretnek erszényt vesz elő az asztalfiából.
- Ha magamtól adom ezt, akkor visszajön?
- Megtarthatja. A ló kedvéért tettem.
- Ha nem fizetem ki, még a végén elszökik megint. Vigye nyugodtan.
- A fejébe vette, hogy nem marad adósom, igaz? - vonom fel a szemöldököm, további ellenkezés nélkül.
- Odaírtam, nem? Mindenkinek jár a pénz.
- Azt nem írta, hogy a lova a Sátán fia.
Nem sok híja volt, hogy a zsinatelnök lova véghez vigye azt, amire az emberei képtelenek. A férfi derűsen mér végig.
- A tündéktől kaptam. Használati utasítás nélkül.
- Kint várja.
- Köszönöm, Boszorkánypöröly.
Szívdobbanásnyi szünet. Csak nem te voltál...?
- Ne kísértsen - ingatom a fejem egy horkanással, de már sarkon is fordulok: meg kell hagyni, hogy von Himmelreich zsinatelnök nem mozdul a helyéről. A tekintetét magamon érzem, ahogy kisétálok a teremből, majd átvágok a hallon, mégsem támad rám senki.
Az istállóig még kibírom sántítás nélkül.