Magánküldetés: Lectio

Finsterblutvadászós magánküldetés Jozef és Norven részére!

- Jozef Strandgut novíciusért jöttem csak, Gabriel testvér. Ne hagyja, hogy félbeszakítsam!
Eltelt már jó néhány hét azóta, hogy a szökött sötételf kölyköt visszacibáltam a Katedrálisba, és ha mást nem is, annyit azért elértem, hogy nem próbált újra megszökni. Ez valószínűleg sokkal inkább köszönhető a bizonyos von Kranitz parancsnoknak, mint nekem, a lényeg mégis ugyanaz: a fiú, ha mintagyerekké nem vált ugyan, legalább az ámokfutással felhagyott. Most is jelen van az óráján, ugyanott ül középen, ahol először láttam; a mögötte helyet foglaló másik kölyök, Erik, némán az előtte kiterített papírokba mélyed.
Csend, rend, fegyelem.
- Hogyne, inkvizítor - hangzik a fiatal tanító kellemetlen tenorja, és pillanatnyi megtorpanás következik, amíg Jozef összeszedelődzködhet - a következő óráig kirótt házi feladatáról ugyan lemarad így, de gondolom, hogy cseppet sincs ellenére a dolog.
Amúgy sem lesz itt azon a napon, amelyiken be kellene adnia.

- Feladatot kaptunk, fiam - jelentem be azonnal, hogy a tanterem súlyos, téli párától megvetemedett ajtaja becsukódik. Megvárom, amíg összekapja magát teljesen, aztán megindulok a hosszú folyosón a dormitóriumuk felé. Még csak nem is intek neki - tudom, hogy így is tartani fogja velem a lépést.
- Délre visz az utunk, de nem annyira, mint legutóbb. Bernard von Finsterblut és az emberei... vámpírjai, ha úgy tetszik... felforgatták a rendet arrafelé. A te dolgod, hogy helyrehozd, amit összerontottak. Veled tartok, hogy egészben megúszd.
Megállok az ajtó előtt, amelyhez időközben megérkeztünk: a fejemmel intek neki, hogy futás befelé.
- Készülj össze! Rögtön indulunk.

Amikor visszahoztam a gyereket a déli határfaluból, ahol fagyhalálra ítélték, nem gondoltam, hogy ilyen éles feladatra terjesztem fel.
Tény, hogy a makacs, rendíthetetlen kitartása és a benne rejlő büszke állhatatosság meggyőzött annyira, hogy a - meglehetősen bosszús felhangú - beszámolómban megemlítsem őt Augustinus rendfőnöknek; az öreg felvonta a szemöldökét, mint aki azon gondolkodik, büntesse vagy jutalmazza a hozzáállást, végül azonban csak jókedvűen dünnyögött. Most pedig ez a levél!
'A legjobb lenne, ha a legtöbbel Jozef bánna el.'
A fiú kivívta magának a lehetőséget, hogy belekóstoljon abba, amire annyira vágyik. Az őrzése pedig természetesen énrám hárul. Miért is nem hagytam annyiban az egészet?
Mielőtt megválaszolhatnám a kérdést saját magamnak, feltűnik a kölyök kormos képe az ajtóban: dicséretesen fürge volt, és én előrekocogok a lépcsőn, egyenest az udvarra. Ideje megtanítani egy s másra.
Megkerüljük a roppant főépületet jobb kéz felől - erre fekszenek a gyakorlóterek és az egyik szélső udvar, ahol az új szövetségeseink, a nefilimek szoktak gyakorlatozni szabadidejük legnagyobb részében. Elképesztő gyorsasággal hozzák be jelentékeny lemaradásukat: nemegyszer láttam őket harcolni és könyvekkel bóklászni ugyanúgy, fáradhatatlanságuk pedig bőséges gyümölcsöt hozott már most. Folyamatos kérdezősködésük eleinte felborította a Katedrális mindennapjait, mégis úgy éreztem, nagy katasztrófát kerültünk el; a legtöbben mostanra hozzáedződtek a megújult, jövevényekkel teli otthonukhoz és úgy tűnik, az angyalok gyermekei kimondottan jól érzik magukat emberi társaságban.
Még keresik is.

Ahogyan ezt végiggondolom, kecses ujjak kapaszkodnak a zekém ujjába könyéktájon: Anat úgy jelenik meg mellettünk az egyik felfelé törő támpillér takarásában, mintha csak a gondolataim csalták volna elő az épületből. Mostanra már számítok a tökéletes metszésű, sötét szemére és erőteljes, bensőséges vonzerejére, mégis rövidke csend következik, amikor a tekintetünk egymásba fogódzik - kérdőn nézek rá azután, mert a belőle áradó friss lelkesedés csaknem kivilágítja a Katedrális lábánál kushadó árnyékokat.
Nem késlekedik a válasszal.
- Hallottam, hogy küldetésre mész - szól. Telt hangja dallamos, olyan, mintha mézet csorgatnának egy korsóból, s mostanra úgy beszél németül, ahogy az Északi Királyságban akárki más. Talán jobban is.
- Olyasmi - biccentek válaszul. - De nem szokványos küldetés... és nem is igazán az enyém. A fiút fogom felügyelni.
- Végre megmutathatom, mit tudok! - dicsekszik Jozef azonnal, csaknem a szavamba vágva; hogy móresre tanítsam kissé, oda sem nézve mordulok rá.
- Elhallgass!
A kölyök arcán látszik, hogy ellenkezne, egész viharnyi felhő és villámlás vonul át rajta, mégis képes engedelmeskedni. Hanem a nefilimmel nem ennyire egyszerű a helyzet, Anat sokkal lelkesebb annál, hogysem az ilyesmi zavarba hozza.
- Mehetek? - kap az alkalmon azonnal, hogy megállok levegőt venni; formás orrát felfelé fordítja az élénk kíváncsiság, amely egyszerre megül a vonásain is.
Szó sem lehet róla, hogy mind a kettejüket nekem kelljen pesztrálni, amíg Bernard von Finsterblut a nyaki verőeremre feni a fogát! A nefilim tud vigyázni magára, de a tájékozatlansága könnyedén bajba sodorhat bárkit. Jozef mellé egyáltalán nem hiányzik senki és semmi: a gyerek tökéletesen képes egymaga is életveszélybe keverni mind a kettőnket.
Helytelenítő arcot vágok.
- Egyikőtök sem tud tisztességesen megülni egy lovat, és az Úr ne adja, hogy bármelyiknek is mindhármunkat cipelnie kelljen! Mellesleg, veszélyes helyre készülünk.
- De tudod, hogy a veszély számomra nem olyan rossz! - tiltakozik Anat, jóformán még azelőtt, hogy befejeztem volna; szemvillanásnyi késéssel kórusban csatlakozik hozzá a fiú serdülőkortól bizonytalan, felháborodott tenorja is.
- Egyetértek, nem lányoknak való! - rikkantja közbe, amit egy gyors, ingerült nyaklevessel jutalmazok: a nyakát behúzva fogadja, mert alighanem ő maga is érezte, hogy a megjegyzéssel kissé elveti a sulykot.
Mégis mihez kezdjek velük? A püspök alighanem kitűnően szórakozik.
- Te csak egy kölyök vagy, ha valakinek nem való, az nem ő, hanem te! - kezdem a gyerekkel, bosszús szusszanás kíséretében. - Anat felerészben az Úr angyala, válogasd meg a szavaidat, ha hozzá beszélsz! És te... - fordulok a nefilim felé, hajszálnyira attól, hogy megmasszírozzam a halántékomat. - Tudom. De Jozefre vigyázni kell.
- Segítek vigyázni rá - erősködik Anat lefegyverző szelídséggel.
- Már sokat tanultam, nem vagyok kisgyerek! - dünnyögi a fiú a bajsza alatt, de a hangját halkabbra veszi, nehogy túlságosan megharagítson.
Elfojtok egy sóhajt, a vele feltörő fohászt azonban hagyom elhangzani, ahogy keservesen végigdörzsölök a képemen a tenyeremmel. Augustinus rendfőnök támogatólag lép fel mind az új jövevények, mind a feltörekvő novíciusok képzése mellett - ha nagyon erőltetném a dolgot, alighanem megszabadulhatnék a nefilimtől, azt azonban nem tudom elfelejteni, hogy Anat jelenléte nemegyszer óvott meg attól, hogy végérvényesen átszabják az irhámat.
Tanulniuk kell, a háború pedig a nyakunkon dühöng.
- Legyen - egyezek bele végül szigorúan. - De mind a kettőtökért én vagyok a felelős! Nincs kérdezősködés vagy ellenkezés. Értem?
- Igen! - zendül fel a tiszta női hang jókedvűen. Ahogy rápillantok, látom, hogy a mosolya szikrázóan kiszélesedett.
- Értem! - érzem meg a rándulást is, ahogy Jozef rosszkedvű vállvonással beadja a derekát.
Mintha lett volna választásod, fiacskám.
- Helyes - biccentek, és furcsa elégedettséget érzek. - Márpedig nem egy lovon megyünk. Jozef, neked ideje megtanulni felszerszámozni és megülni a magadét. Ennél jobb alkalmad nem lesz, hogy elkezdd...!

Elég időm volt töprengeni a szökésemen és az egész életemen addig, amíg végül visszatértünk a Katedrálisba az inkvizítorral. Ez persze elég komolyan hangzik egy 13 éves kölyöktől, mint amilyen én vagyok, de a hátam mögötti események tükrében sokkal idősebbnek érzem magam.
Átrágom magam az eseményeken és rájövök most már magamtól is, hogy mekkora ostobaságot csináltam. Persze ezt soha, senkinek nem vallanám be, főleg nem Kather atyának, de még a gyóntató atyának sem, még ha el is kárhozom miatta, akkor sem!
Pár napon belül visszazökkentem a napi ritmusba a többi novíciussal együtt, akik bár majd megölte őket a kíváncsiság, mi történt velem, nem mertek kérdezősködni, főleg nem mikor szándékosan sötét tekintettel méregettem őket, vagy rájuk vicsorítottam. Láthatóan nem tudták hová tenni, hogy az inkvizítor atya a szárnyai alá vette, de legalább távol tartotta az olyan ellenségeket is tőlem, mint, amilyen Eric lett, ami egyre nyilvánvalóbbá vált időnként rám vetette sötét tekintetéből.
Én meg arra az elhatározásra jutottam magammal, hogy saját érdekemben érdemes tanulnom az atyától, még ha ezért a bőrömet is nyúzza le, hiszen ha valameddig vissza is tudtam tartani hirtelen természetemet, sokszor a lehető legrosszabbkor tört ki belőlem.
Az önuralmat volt a legnehezebb elsajátítanom, egyelőre nem is sikerült!
Meglepődve kaptam fel a tekintetem, amikor a terem ajtajában megjelent Kather testvér és kijelentette, hogy értem jött. Ez igen …..szokatlan. Eddig még nem volt ilyen, de egyáltalán nem bánom, mivel a latin szavak ismételgetése, elég unalmas elfoglaltság volt.
Gabriel atya hangja felrezzent és én gyorsan összekapom az íróeszközeimet és követem a hosszú léptekkel induló férfit. Már megtanultam, hogy nem túl jó ötlet feleslegesen váratni az inkvizítort.
Szótlanul várom, hogy elmondja, mi ez az egész és amikor megtudom, továbbra is elveszi a szavamat – bár valószínűleg csak míg legyűröm a megdöbbenésemet, - amikor kiderült, hogy miért kellett otthagynom az unalmas órát. Az örömtől felragyognak a szemeim, arra részre nem is sok figyelmet szentelve, hogy vámpírokat emleget és főleg Finsterblut-okat, akikről. mintha rémlene is valami, de ezt most elnyomja a kitörő lelkesedés, bár igyekszem visszafogni magam.
- Igenis! – szalad szét egy széles vigyor az arcomon, most eszembe sem jutva, hogy bármiben is ellentmondjak az atyának.
Sebesen szedtem a lábam, hogy a teremben az ágyamhoz és a hozzá tartozó kis szekrénykéhez rohanjak, ahova csak beszórtam a kezemben tartott holmit és a durva csuhát lekapva magamról, vastag, télies göncöt húztam. Nadrág, ing, zeke, csuklyás köpeny és egy kopott csizma, amiket gyorsan szedtem magamra, aztán az övembe csúsztattam a szekrényként heverő Bibliát és a csak engedéllyel viselhető buzogányt, mert gondolom, a megbízással az engedély is vele jár.
Aztán már rohanok is, hogy csatlakozzam az atyához, mielőtt még megró lassúságomért.
Még mindig kicsit a szavak hatása alatt vagyok! ÉN kaptam megbízást! Óóóó….csak most jutott eszembe, hogy ez azt jelent, hogy………hogy magától a püspöktől? Mert hiszen az inkvizítor felettese maga a püspök, nem? Ezek szerint hallott rólam? És kitől hallhatott, ha nem…..ha nem az atyától!
~ Óóóó Szentséges Isten! ~
A vigyor visszatér az arcomra, miközben követem a lépcsőn lefelé siető Norven atyát.
Hátrafelé tartunk, ahol mostanában nagy a nyüzsgés, mióta megjelentek azok a lények…..a nefilimek. Furák voltak és minket novíciusokat nem igen engedtek a közelükbe, de azért én, ha lehet sokszor meglestem őket, ahogy gyakorlatoztak. Időnként jókat nevettem rajtuk, annyira……annyira gyerekesek voltak néha, de harcolni azt tudtak és én igyekeztem figyelni minél jobban.
Aztán majdnem nekiszaladok a megtorpanó atyába, mert az hirtelen megáll, aminek oka a karjába csimpaszkodó angyallányt, akit gyanakodva és féltékenyen figyelek, mert az inkvizítor sokat foglalkozik vele, néha többet, mint velem.
Ettől függetlenül el kell ismernem, hogy Anat-nál gyönyörűbb teremtést nehéz lenne találni, légies termete, csillogó szemei különlegessé teszik és ellenérzéseim ellenére sem tudok huzamosabb ideig mérges lenni rá.
- Hallottam, hogy küldetésre mész? – szólal meg lágyan és tekintetét az atyáéba mélyeszti, akinek szemében szokatlanul barátságos fényeket látok.
- Olyasmi. De nem szokványos küldetés... és nem is igazán az enyém. A fiút fogom felügyelni. – válaszolja az atya, felém villantva egy pillanatra a szemét.
- Végre megmutathatom, mit tudok! - vágom rá azonnal nem állva meg, hogy ne dicsekedjek vele.
- Elhallgass! – dörren azonnal mesterem hangja.
Elfut a méreg és szemem elsötétül, de most még van annyi lélekjelenlétem, hogy befogjam a szám. Nem akarom még az elején elszúrni és megvert kutyakén visszakullogni a tanterembe.
- Mehetek? – folytatja zavartalanul a lány, nem foglalkozva a kis közjátékkal.
Sokszor van olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy mintha kívülről figyelné csak a körülötte zajló eseményeket és nem érintené őt ez az egész.
~ Nagyzolós liba! ~ szívom be a levegőt egy pillanatra és remélem, hogy az atya gyorsan lerázza.
- Egyikőtök sem tud tisztességesen megülni egy lovat, és az Úr ne adja, hogy bármelyiknek is mindhármunkat cipelnie kelljen! Mellesleg, veszélyes helyre készülünk!
Elégedett képpel hallgatom a választ.
- De tudod, hogy a veszély számomra nem olyan rossz!
- Egyetértek, nem lányoknak való! – horkanok fel azonnal, hogy megerősítsem az atya szavait, hiszen ez az én küldetésem és nem kell, hogy bármi is elvonja mesterem figyelmét, amikor megcsillogtatom a tudásomat.
De mesteremnek nem ez a véleménye, amit egy azonnali nyaklevessel értésemre is ad, pedig azt előbb………..
Persze már a mozdulatából látom, hogy mi következik, így a nyakam behúzva enyhítem a fenyítést, amennyire csak lehet és szám vékony vonallá húzódik érzéseimtől. ahogy szavai is lecsapnak.
- Te csak egy kölyök vagy, ha valakinek nem való, az nem ő, hanem te! Anat felerészben az Úr angyala, válogasd meg a szavaidat, ha hozzá beszélsz! És te...- emeli tekintetét türelmesebb hangon a nefilim felé. - Tudom. De Jozefre vigyázni kell.
- Segítek vigyázni rá. – hangzik a dallamos válasz, nekem meg majdnem eldurran az agyam.
- Már sokat tanultam, nem vagyok kisgyerek! – tör ki belőlem, de csak halkan, mert nem nehéz látom már, hogy ki fogja itt húzni a rövidebbet.
Pedig minden meggyőző tekintetemet és szuggeráló képességemet bevetem, hogy jobb belátásra bírjam az atyát, aki láthatóan elbizonytalanodik.
- Legyen De mind a kettőtökért én vagyok a felelős! Nincs kérdezősködés vagy ellenkezés. Értem?
Piff neki! Ennyit a kiskutya tekintetről! Nem is fog vele többet találkozni erre mérget vehet!
- Igen! – szalad mosoly a lány arcára, ami rólam nem mondható el.
- Értem! – válaszolom kis szünet után, rosszkedvűen megvonva a vállam.
Tisztában vagyok vele, hogy ha el akarok menni erre a küldetésre ezt kell válaszolnom, de magamban már elhatároztam, hogy megtalálom a módját, hogy megkeserítsem Anat életét ezért a kényszeredett válaszért.
- Helyes! – hallom Kather atya elégedett hangját és ehhez még csak rá sem kell néznem. - Márpedig nem egy lovon megyünk. Jozef, neked ideje megtanulni felszerszámozni és megülni a magadét. Ennél jobb alkalmad nem lesz, hogy elkezdd...! - teszi hozzá, amitől mindjárt ki is megy minden fogadkozásom a fejemből. ~ Ló?!!!! ~

A kölyök fekete képe kissé elszürkül a lovaglás említésére, amire elvigyorodom: hencegni máris van esze, de még azt sem tudja, hogyan kell elindulni! Nem eszik a vámpírölést olyan forrón, fiam.
- De... de... - kezdi megszeppenve, hanem rá kell ébrednie, hogy ez ellen nem tud semmit felhozni. Nagyot nyel, idehallatszik. - Na jó, de melyiket?
- Ne félj, megtanítalak rá először - biccentem félre a fejem. - Anat, ha készen vagy, találkozunk odabenn.
- Értettem! - vágja rá a nefilim töretlen lelkesedéssel. - Mindjárt ott leszek!
- Hát persze - szippant egyet Jozef félszegen, mintha saját magát bátorítaná. - Nem gond, megtanulom ezt is.
Egy pillanatig nézem a távolodó nefilimet; próbálom eldönteni, örülnöm kellene-e, hogy jön, vagy a fejemet fogjam, de aztán a fiú szavára visszafordulok felé. Összehúzza magát, mintha a tanuláson behunyt szemmel is át lehetne esni. Nincs türelmem hozzá, hogy győzködjem, így mindössze megrántom a vállam.
- Ha nem akarod, járhatsz gyalog - szúrom közbe leereszkedőn. - A papok legtöbbje nem lovagol.
- Nem! - csattan fel Jozef azonnal sértetten, beváltva a megjegyzéshez fűzött reményeimet. - Megcsinálom!
- Akkor lódulj! - intek neki a fejemmel.
Ha a dühétől látna, mosolyt fedezhetne fel a vonásaimon.

Elszántan vonul végig az udvaron, egész az istállóig: csak odabenn torpan meg félősen, tétova pillantással méregetve az állatokat. Tiszta, száraz szalma, friss víz és a lovak szaga keveredik a levegőbe idebenn, s a tompaszögben befelé tűző fénynyalábokban jól látni a szénapor szemcsés, szikrázó táncát. Régi, kedves elfoglaltságom a lovak közelében lenni; a velük való foglalatoskodás csaknem annyira megnyugtat, mint a Katedrális otthonos légköre. Idebenn csend van éppen: csak enyhe toporgás hallatszik némely ló felől, s a meggondolatlanul közelre felakasztott szerszámok halk csilingelése.
- Hol kezdjem? - töri meg a fiú a csendet, és engem figyel: felvonom a szemöldököm, majd intek, a helyiség belseje felé.
- Válassz egyet! - biztatom, meglehetősen szelíden.
Ez fontos. Az elejétől a végéig. Most még én tanítom a gyereket és ez sokáig így lesz, de lovát nem érdekli majd. Neki csak Jozef lesz, s az ifjú kormosnak csak a ló: ha felül rá, nem leszek ott, hogy utasítgassam. Együtt is fognak tanulni... de leginkább egymástól.
- Azt, ott! - bök egy kecses, poroszka pejlóra végül, némi habozás után. - Az talán jó lesz.
A hátas nem túl magas növésű, csikókorából éppen kinőtt kanca - nagy és fényes a szeme, a szőre ragyog, pofáján helyes lámpás. Alighanem őt ítélte a legkevésbé félelmetesnek. Helyes. Semmi kedvem egy tüzes csataménről vitatkozni vele.
- Akkor jer, nézd meg. Ismerkedj meg vele! - intem oda a fiút az állathoz lépve, amely máris kíváncsian nyújtogatja felé a puha orrát. - Sok fog múlni azon, hogy bánsz a lovaddal. Az életed is, vagy másoké.
- Mit tegyek?
- Állj a baljára! - utasítom, belépve az állás ajtaja mögé, leemelve a nyerget a falról. - Mindig a baljára.
A nyerget az állat hátára emelem, jóval a marja elé, s csak onnan tolom a helyére, nehogy összeborzoljam a szőrét.
- Ne hagyd, hogy a lábadra taposson...! - folytatom, de a figyelmem a lóé és nem Jozefé: követhető lassúsággal haladok, minden különösebb nehézség nélkül. - Nyerget a hátára, szárat a nyakára, zablát a szájába. Mindig légy határozott! Sose légy durva.
Ellépek a ló feje mellett, megtartva a szárat.
- Felülhetsz.
Becsületére legyen mondva, a kölyök élénken figyel: bizonyosan érzi, hogy mostantól neki kell végigcsinálnia az egészet minden alkalommal. Bátran ragadja meg a nyerget, s pár próbálkozás után sikeresen átveti a lábát a ló felett: diadalmas vigyorral veszi át a kantárt, s én egy elismerő mosolyt öltve húzom meg a kengyelszíjat, hogy fentről is elérje.
- Megvagyok!
- Helyes, fiam - biccentek, végignézve rajta: az egész jelenet adott neki egy kis tartást, és még beletelhet pár percbe, míg a kamaszos hencegése visszatalál. Egy pillanatig kicsit büszke vagyok rá. Aztán megveregetem a lova nyakát.
- No, léptess ki az udvarra, rajta! - biztatom, a szemem sarkából a belépő Anatra pillantva. - A sarkad leszorítod, a térdeddel összefogod őt, amennyire csak bírod. Majd megerősödik a lábad.
Hosszú időbe fog telni, amíg eléggé megerősödnek az izmok a lábában, addig minden áldott este gyalázni fog és tántorogni; örülhet majd, amikor végre leszállhat a nyeregből és retteghet, amikor reggel vissza kell ülnie. Kétségtelen, hogy le is fog esni párszor, de a lovagláshoz az esés is hozzátartozik: majd szépen összeszoknak, és mire olyan magas lesz, mint én, visszagondolva nevetni fog ezen a napon.
Addig pedig ráfér egy jó lecke.

Figyelem, ahogy bizonytalanul kapaszkodik a kantárba, a ló pedig békésen kiléptet vele; odakint megtorpannak, s bennem hirtelen felismerés támad, hogy magamra maradtam a nefilimmel. Felé fordulok - olyan közel van, hogy tisztán látom a szempilláin megtapadó, halvány porszemeket. Fogalmam sincs, melyik válasznak örülnék kevésbé, de a kérdés elkerülhetetlen.
- Te nem most akarod megtanulni, ugye?
- Nem - mosolyogja fesztelenül. - Nekem jó lesz mögötted is.
Elfojtok egy keserves arckifejezést. Elképzelésem sincs, mi vehette rá arra, hogy megragadjon az utazás eme formájánál - sem a lovak nem szeretik, sem pedig én. Eleinte azt képzeltem, legalább valamennyire képes leszek megszokni, ahogy a derekamnál fogva magához szorít a nyeregben, de tévedtem: úgy tűnik, akármennyi ideig képes vagyok a közelsége okozta borzongás és a leesésétől való félelmem közt őrlődni, ha esetleg túlságosan elhúzódnék.
Azt viszont nem várhatom el, hogy mind a ketten fikarcnyi lovastudás nélkül botorkáljanak szanaszéjjel.
Sima mozdulattal szállok nyeregbe, s a kezemet nyújtom: Anat gyakorlott rugalmassággal ül fel mögém és még a lélegzetemet sincs időm visszafojtani, máris átkarol, egészen a legalsó bordáim alatt. Nem szorít - miért is tenné -, csak a lábamnál érzem, hogy megkapaszkodik a térdével a ló oldalán; mellkasával teljes hosszában a hátamhoz simul.
Kiléptetünk a tető alól a téli verőfénybe, Jozef mellé.

- Tudod-e, merre mész, fiam?
- Ööh... nem nagyon! - vallja be a fiú tanácstalanul, amire a fejemet csóválom egy mosollyal.
- Délnek fordulj, kölyök! Arra van, amit keresel.
A gyerek biccent, irányba húzva a lova fejét - kis késéssel csendül csak fel a hangja izgatottan, s félig hátrafordul a nyeregben, hogy lásson.
- A mocsárvidék! - rikkantja. - Ugye a a mocsárnál vannak? De ott a protestánsok vannak, nem? Csak úgy odalovagolunk?
Most áll meg gyerekeskedni! Nem úgy van az, Jozef Strandgut. Gondolkodni korábban kellett volna.
- Hallottad a feladatot! - felelem ellentmondást nem tűrő hangon, de nem barátságtalanul. - Meg kell ölnöd a vámpírokat. Ha protestánsok vannak ott, akkor is. Ha maga az ördög kártyázik velük, akkor is. Tudod-e, kitől kaptad a parancsot, fiam?
- Tőled, atyám? Vagy nem?
- Augustinustól, igaz? - kérdi Anat is, Jozefet figyelve, noha a kérdése jobbára nekem szól.
- Igaz. Augustinus rendfőnöktől, aki az én elöljáróm - biccentek mindkettőjüknek. - Én továbbítottam neked, mert részben az én parancsom is. De a te utasításod is tőle érkezett.
- Tényleg? - hajlik felém a nyeregben a fiú, képén ottfelejtve megszokott kivagyiságát. - A rendfőnök tudja, hogy ki vagyok?
- Fogalma sincs - vigyorgok rá nyíltan, élvezve, hogy letörhetem a hencegését. - Azt tudja, hogy mit akarsz.
Jozef fintorog, mint akinek folyamatosan csalódnia kell.
- Tudja, hogy olyan akarok lenni, mint te? De gondolom, azt nem, hogy... egy kormos vagyok. De mindegy! Képes vagyok rá, hgy megcsináljam!
- Nem tud rólad semmit, fiacskám! - pirítok a kölyökre, mert megelégelem az önérzeteskedését. - Miért tudna? Nem vagy senki. Nem vagy semmi. Még nem. Bizonyíts! Ha nem jár érte jutalom, akkor is ez a dolgod.
A hozzáállása nem rossz, de azért végigmérem, nem engedve a vigyoromból; látszik, hogy elképzelése sincs, mi fog történni, de már úgy ül a lován, mint egy győztes hadvezér. Jó lecke lesz, te gőgös kis taknyos. Egyszer még férfi lesz belőled. Majd, sokára.
- Mivel fogod megölni őket?
Jozef az orrát ráncolja, az előtte tornyosuló feladat miatti megilletődöttség és a szokásos, túltengő gőgje közt őrlődhet: végül hátraveti a haját, és bátran előrenéz.
- Azt majd a... helyzet... megmutatja... - mormogja félszegen, minden erejével próbálva határozottnak tűnni. Ellenállok a késztetésnek, hogy nevetve a hajába borzoljak. Goromba egy kis hörcsög, annyi bizonyos. Fél, de nem hátrál meg. És beismerni sem hajlandó.
Egyelőre.
- Magabiztos vagy. Jó! - mordulok rá derűsen, mert mi tagadás, én sem indulok el soha másképp. Megrúgom a lovam, nem túl gyorsan ügetve előre. - Ne vesztegesd az időd!

Kezdek ideges lenni, amit most nem is tudok eltitkolni, annyira a dologra koncentrálok! Arról nem volt szó, hogy lovat kell felszerszámozni! Olyan nagy dögök és harapnak! Persze nyilvánvaló volt, hogy elég nehéz lenne a feladatot gyalogosan megcsinálni, de a nagy lelkesedés közben arra nem gondoltam, hogyan is fogjuk a helyszínt megközelíteni.
- De.....de.......- kezdenék bele, aztán még jobban belém mar a félsz, egyszerűen NEM kockáztathatok, mert a végén az atya lefújja az egészet. - Na jó, de melyiket? – bukik ki belőlem végül.
Remélem egy kisebbet választ.
- Ne félj, megtanítalak rá először .- hallom a kissé sem megnyugtató választ. - Anat, ha készen vagy, találkozunk odabenn.
- Értettem! Mindjárt ott leszek! - csilingel a lány hangja és már fordul is el, de én már szinte nem is hallom, csak a lovakra gondolok.
- Hát persze! – suttogom szinte csak magam elé. - Nem gond, megtanulom ezt is……...
Fogalmam sincs miért tartok épp a lovaktól és kevésbé attól a gondolattól, hogy majd vámpírokat kell legyőznöm. Talán azért, mert ezt most kell megcsinálnom, az meg még a jövő zenéje.
- Ha nem akarod, járhatsz gyalog! A papok legtöbbje nem lovagol. – hallom az atya gunyoros hangját és ez azonnal ellenreakciót vált ki belőlem.
Na, azt már nem! Ha az inkvizítor lovon közlekedik, akkor én is!
- Nem! - szorítom össze makacsul a szám. - Megcsinálom!
- Akkor lódulj! – biccent Kather testvér az istálló fel és bennem még dolgozva a makacs elszántság, lendületes lépésekkel indulok el, csak magamban fortyogva.

Elszántságom egészen az istálló ajtajáig tart ki, de aztán elpárolog a bátorság, ahogy meglátom a toporgó, hatalmas állatokat, ahogy csendben ropogtatják a szénát, néha-néha horkantva egyet. De én látom, hogy füleikkel együtt figyelmük is rám terelődik. Megtorpanok és a mögöttem megálló atyára nézek tanácstalanul, akinek arcán most békés türelem honol.
- Hol kezdjem?
- Válassz egyet! – int a kezével az állatok felé kissé értetlenül, hogy még ezt is el kell magyarázni, bár ezt meglepően higgadtan teszi.
De hát tudom én, hogy itt ki kinek a lova? Van itt akkora fenevad is, mint egy ház és olyan gorombán néz rám, hogy önkéntelenül arrébb lépek.
- Azt, ott! - mutatok szememet gyorsan körbefuttatva és némi habozás után, egy kisebb termetű, békésen eszegető pej kancára. - Talán az jó lesz!
~ Az legalább nem úgy néz ki, mint aki azonnal le is vet a hátáról, ha megpróbálok rá felkapaszkodni és nem is olyan félelmetesen hatalmas! ~
Nagyon remélem közben, hogy az inkvizítor sem gondolja máshogy és nem valami tüzes hátast akar alám adni, ezzel is próbára téve. Láttam már mikor ledobott magáról egy istállófiút az egyik ilyen, aki aztán egy életre nyomorék lett, annyifelé tört a lába.
Megborzongtam!
- Akkor jer, nézd meg. Ismerkedj meg vele! –lép maga a mester a lóhoz először és hív magához, kizökkentve rémképeim közül. - Sok fog múlni azon, hogy bánsz a lovaddal. Az életed is, vagy másoké.
Megteszem az utolsó lépéseket és már én is ott állok visszafojtott lélegzettel, de a pej csak érdeklődően szaglászni kezd. Attól félek, hogy heves szívdobogásom elijeszti, de végül kissé megnyugszom, ahogy az orrából párálló meleg lélegzet végigsimít félszegen felemelt kezemen.
- Mit tegyek?
- Állj a baljára! Mindig a baljára. – ragadja meg az atya a nyerget és lendíti a ló hátára. - Ne hagyd, hogy a lábadra taposson...! – ijedten lépek oldalt egyet. - Nyerget a hátára, szárat a nyakára, zablát a szájába. Mindig légy határozott! Sose légy durva.
Izgatott vagyok, de igen elszánt és mindenre figyelek, amit most mond nekem Kather inkvizítor. Most szavait nem veszem félvállról és nem akarom kihozni a sodrából sem a flegmasággal, mert meg akarom csinálni! Ez is hozzátartozik, hogy jobb legyek!
~ Bal oldal, láb, nyereg, szár, zabla! Ha határozottság! ~ ismétlem magamban utána, mint valami imádságot.
- Felülhetsz! – hangzik az utasítás aztán.
Megragadom a nyereg elejét és végét, belelépek a kengyelbe, aztán harmadszori nekirugaszkodásra végre sikerül fellendülni a nyeregbe és ettől büszke vigyor kúszik a számra.
- Meg vagyok!
- Helyes fiam! - a szavaira valamiféle jóleső büszkeség ömlik el rajtam.
Igazán nem mondhatom, hogy sűrűn fordul elő velem, hogy valaki megdicsér valamiért, inkább az ellenkezője a gyakoribb.
- No, léptess ki az udvarra, rajta! A sarkad leszorítod, a térdeddel összefogod őt, amennyire csak bírod. Majd megerősödik a lábad. – hangzik a további jótanács, amit igyekszem megfogadni ellenkezés nélkül.
Persze nem az én fene nagy hozzáértésemen múlt, hogy minden további nélkül kiértem az udvarra, hanem csak azon, hogy a ló valószínűleg a legnyugodtabb jószág volt a királyságban. Ettől függetlenül, biztos voltam benne, hogy fertályórán belül minden izmom tiltakozni fog, főleg a lábamban.
Azonban készen álltam!
Az udvaron esetlenül, de sikeresen megállítom ….ööööö…….valami nevet kéne adnom a pejnek, nem hívhatom Lónak, azt meg nem is kérdeztem, hogy van-e neve, bár biztos van, de most én fogom elnevezni, amíg ….együtt vagyunk. Remélem értékeli majd a jószándékomat.
~ Sárga?...Hmmm….ez olyan….semmitmondó!.....Kese? Nem jó!....Cipó! Ez az! ~
- Cipó lesz a neved hallod? – suttogtam a fülébe és veregettem meg a nyakát, ahogy az atyától láttam, bízva benne, hogy nem fog megugrani, mert akkor én repülök.
De semmi ilyen nem történt és én ezt biztatásnak vettem, miközben arra vártam, hogy végre az atya és a vele sutyorgó nefilim is kegyeskedjenek végre csatlakozni hozzám.
Meglepődve látom, hogy a lánynak nem választanak lovat, hanem az kecsesen lendül fel az inkvizítor segítségével annak termetes lovára és így léptetnek mellém.
~ Na persze! Neki nem kell megtanulnia a lovaglás szentséges tudományát! ~ berzenkedek magamban, de véleményemet csak egy kis grimasz jelzi egyelőre.
- Tudod-e, merre mész, fiam? – kapom azonban rögtön a kérdést és rájövök, hogy jobb lett volna, ha ezen agyalok és nem más problémán, mert megint csak okot adok arra, hogy mesterem megrójon a lány előtt.
- Ööh... nem nagyon! – nyögöm ki végül az igazat, mert hiszen azt sem tudom melyik útra lovagoljak ki és ez úgy is hamar kiderülne.
- Délnek fordulj, kölyök! Arra van, amit keresel.
Meglepődök mikor a bosszúság helyett mosoly jelenik meg az atya arcán. Ha tudja valaki milyen ritkán teszi ezt, akkor megértheti meglepődésemet is.
Azonban most próbálom magam elé képzelni a tanórákon látott térképeket és amit a vámpírokról tudok, miközben a mondott irányba fordítom a lovam fejét.
- A mocsárvidék! Ugye a mocsárnál vannak? De ott a protestánsok vannak, nem? Csak úgy odalovagolunk? – kérdezem visszapillantva, de majd, hogy nem sejtem is a választ.
- Hallottad a feladatot! – reccsen rám Kather testvér, de csak úgy megszokásból, nem is dühösen, de nekem ennyi is elég, hogy ismét elindítsam a lovat. - Meg kell ölnöd a vámpírokat. Ha protestánsok vannak ott, akkor is. Ha maga az ördög kártyázik velük, akkor is. Tudod-e, kitől kaptad a parancsot, fiam?
Nem tudom, hogy most megijednem kéne, vagy büszkének lenni, hogy máris ilyen feladatot kapok, de ezen akkor aggódom majd, ha látok egy vámpírt, vagy egy eretneket.
- Tőled atyám? Vagy nem? - nézek rá meglepődve a kérdésén.
- Augustinustól, igaz? – hallatszik az angyal hangja, akiről már kezdtem elfeledkezni, olyan csendben volt eddig és mielőtt még rákérdezhetnék mesteremtől, hogy igaz-e, bár volt némi büszke sejtésem, már választ is kapok rá.
- Igaz. Augustinus rendfőnöktől, aki az én elöljáróm. Én továbbítottam neked, mert részben az én parancsom is. De a te utasításod is tőle érkezett.
De hiába a sejtés, azért csak megdobban a szívem a megerősítésre, mert soha nem gondoltam, hogy számítok bárki másnak is az atyán kívül, nem, hogy magának a rend főnökének.
- Tényleg? A rendfőnök tudja, hogy ki vagyok?
- Fogalma sincs! Azt tudja, hogy mit akarsz.
Erre csak vágok egy fintort. Jellemző! Biztos tudja, hogy van egy sötét elf tanítvány, de, hogy ki vagyok azt nem. De majd megtudja!
- Tudja, hogy olyan akarok lenni, mint te? De gondolom azt nem, hogy......egy kormos vagyok. De mindegy! Képes vagyok rá, hogy megcsináljam! - szegem fel az állam konokul.
- Nem tud rólad semmit, fiacskám! – csattan fel az atya rendreutasító hangja azonnal, amire már ösztönösen húznám be a nyakam, de közben eszembe jut, hogy most, ha akarna sem érne el, meg aztán szavaival ellentétben, mintha még mindig mosolyt látnék az arcán. - Miért tudna? Nem vagy senki. Nem vagy semmi. Még nem. Bizonyíts! Ha nem jár érte jutalom, akkor is ez a dolgod.
Vonásaimra merevséget ró a viharzó érzelmeimen való uralkodás egészen a kérdésig.
- Mivel fogod megölni őket?
Hát ez egy jó kérdés! Van nálam hurok, meg egy buzogány, na meg persze a Biblia, de ember ellen, vagyis állaton kívül még máson nem próbáltam.
- Azt majd a.....helyzet.....megmutatja...... - igyekszem határozott lenni és kihúzni magam Cipó hátán, de az inkvizítor vesébe látó tekintete biztos kiérzi a bizonytalanságot, ahogy fél szemmel közbe a csendbe burkolózó lányra is nézek közben.
Vajon ő mit gondol rólam? De mit érdekel ez engem, meg fogom oldani a feladatot és kész!
- Magabiztos vagy. Jó! – válaszol az atya és megesküdnék rá, hogy alig bírja visszafogni kuncogását.
~ Őrület! Mi történhetett vele? ~
- Ne vesztegesd az időd! – fogja kissé gyorsabb ügetésre a lovát.
- Sokat tanultam és nem félek! - rúgom kicsit oldalba én is a lovam, aztán majdnem lepottyanok, ahogy az ettől megugrik előre. - A szen........a szedett-vedett mindenit! - harapom el elsőre kibukó szavaimat, aztán fejezem be sietve, de már kellően megkapaszkodtam. - Rajtam nem múlik!

Nem sietek túlzottan előre, elég feladat Jozefnek nyeregben maradni az első pár mérföldön: jobban örültem volna, ha taníthatom, mielőtt feladatot kap, mert vannak a mostani megbízásunknak fontosabb részei is ennél. Azokig viszont nem fog eljutni, ha félúton a nyakát szegi; így azonban eleinte meglehetősen barátságos tempót diktálok, hadd ismerkedjen a lóval.
- Sokat tanultam és nem félek! Rajtam nem múlik! - hangoztatta a kapuban, de tudom, hogy pár órán belül elcsendesedik majd, így ezúttal eltekintek a ledorongolásától. Hátha így önt bátorságot magába.
- És ő mit fog csinálni? - bök a nefilimre, ahogy felzárkózik mögénk. - Csak néz majd?
- Anat kedvére van, ha elkísérhet az útjaimon - sandítok hátra, mert igen nehezen feledkezem meg a derekamra fonódó karokról. - Azért jön, hogy megismerhesse Veroniát és az Egyházat, annak ellenségeivel együtt.
- Öh....te, olyan ...izé...olyan ...angyal vagy? - méregeti Jozef Anatot. - Te is az atya tanítványa leszel? Én már az vagyok! - szögezi le sietve, mintha az ilyesmi kizárná, hogy másokkal is szóba álljak az engedélye nélkül. A dicsekvése bosszantó, valahol mégis van benne valami, ami jólesik - mosolyogva ingatnám a fejem, ha hagynám magam belefeledkezni a társalgásukba.
- A tanítványa? - csendül fel Anat érdeklődő hangja. - De hát csak a lovaglásról tud tanítani.
Jozef fejhangon felvihog, még azelőtt, hogy ingerülten hátrafordulnék a nyeregben, kibillentve ezzel a kisasszonyt az egyensúlyából: kétségbeesetten csimpaszkodik belém, de most az egyszer túlságosan lefoglal a bosszúságom ahhoz, hogy ezzel törődjek.
- Tessék?
- Ti papok vagytok - magyarázza veszélyesen billegve. - Mi közelebb állunk Istenhez.
Dühösen kapaszkodom a kantárba, hogy ne taszítsam le Anatot a lóról, s közben szegény állatot úgy megszorítom a térdemmel, hogy idegesen megrándul; érzem, hogy a homlokom ingerült ráncokba gyűrődik.
- Taníthatod a fiút te is, ha gondolod. Egy gonddal kevesebb! - reccsenek rá sértetten, s Jozef boldog lehet, hogy nem érem el innét, mert kiosztanék neki egy taslit, hogy megjegyezze, mikor érdemes vihorászni a jelenlétemben. A két szemtelen, oktondi kölök! Megérdemelnék, hogy hagyjam őket kettesben elmenni, aztán a vámpírok nyársra húzzák és felfalják őket.
- Csak azt ne! - tiltakozik a fiú azonnal. - Hacsak nem tudsz jó vívástrükköket. Imádkozni már tudok.
Anatról lepereg Jozef pimaszsága, de rólam nem. Figyelmeztetőn pillantok rá, de egyelőre észre sem veszi.
- Harcolni nem tudok - szól a nefilim ártatlan hangon, alighanem tovább bátorítva a kis mihasznát. - De a mágia érdekel. Te mágus vagy, gyermek?
- Mágia? Nem, nem vagyok, legalábbis nem tudok róla.
- Kather azt mondta, hogy a papok Sacra Luxa mágia. Te nem vagy pap?

A társalgásuk rohamtempóban harapózik el vegytiszta pimaszkodásba, hirtelen nem is tudom, melyikükre förmedjek rá előbb, hogy hagyják abba, így egyelőre rájuk hagyom - valahol mélyen enyhe megkönnyebbülést is érzek, hogy most az egyszer nem nekem kell magyarázni a nefilimnek.
- Még nem sajnos, de hamarosan már olyan leszek, mint az atya! - húzza ki magát a gyerek. - De a Sacra Luxra én is képes vagyok... talán, bár még ...még nem használtam.
- Szükséged lesz rá majd - nyilatkoztatja  ki Anat röviden, a megingathatatlan bizonyosság hangján.
- Honnan tudod? - mordul rá a fiú, olyan hangon, mint akit sért, hogy rosszabbul értesült egy félangyalnál. Ez a hanghordozás nem olyasmi, amit megengedhetne magának. Különösen az én jelenlétemben nem.
- Vigyázz a szádra, Jozef! - figyelmeztetem röviden, mielőtt még jobban elragadtatja magát.
- Hagyd, Kather - int szelíden Anat, és esküdni mernék, hogy egy cseppet megszorított nyomatékul. Éppen hogy csak. - Nem tudja, mit cselekszik.
Azután a fiú felé fordul.
- A déli emberek alkalmaztak vámpírokat. Valami sötét van bennük, ami ellen Isten hatalma kell.
Rendesen soha, senkitől nem tűrném, hogy megpróbáljon megszelídíteni, Jozefnek nem árt, ha folyamatosan fegyelmezve van, valami a nefilim hangjában mégis rávesz, hogy annyiban hagyjam a dolgot - helytelenítő pillantást vetek a kölyökre mindössze, és hagyom, hadd társalogjanak.
- Boldogulok majd! - makacskodik a kormos, tovább próbálgatva, mikor égeti meg magát. Úgy döntök, most már eljött az ideje.
- Elég lesz a pimaszkodásból, fiam! - dörrenek rá, a tekintetemmel jókora verést ígérve neki Anat feje felett. - Alázatot kellene tanulnod.
A kis ördögfattya azonban mintha szárnyakat kapott volna.
- Igenis, atya! - rikkantja szilajon, és megnógatja a lovát, hogy előrerúgtasson: a szemtelen megátalkodottságára ismerős ütemben önti el a fejemet a vér. Megállj csak, átok kölyke!
- "Amelyik szülő megvonja a gyermekétől a fűzfavesszőt, az gyűlöli őt." - dünnyögi a nefilim a fülembe, és én teljesen egyetértek vele.

- Megérdemelnéd, hogy visszaforduljunk - rivallok a gyerekre, amikor végül leszáll a lováról; a keserves arckifejezése elárulja, hogy pontosan tudja, mi következik, de ez egyáltalán nem hat meg. -, és meggyónd a rendfőnöknek, hogy gőgös vagy és tiszteletlen, és nem érdemled meg, hogy feladatot bízzanak rád! Elhallgass, amíg szépen mondom és imádkozz, hogy ne gondoljam meg magam! Eleget komédiáztál, fiam.
A bosszúságomon fikarcnyit sem enyhít a verés, amit kap: sokkal egyszerűbb lenne, ha nem kellene ilyen felesleges ostobaságokért elporolnom minden áldott alkalommal, amikor egy óránál többet együtt töltünk. De mert sokadjára sem fogadott szót, a szemrehányó, fájdalmas pillantásai sem használnak: gyűlölöm, ha befolyásolni akarnak és amíg el nem ismeri, hogy minden egyes pofont megszolgált, abba se hagyom.
Végül azért bosszúsan taszítom el, hogy fenékre essen a földön: tudom, hogy morgolódni fog, pedig az egyetlen, akinek erre joga volna, az én vagyok. Dühösen vetem a hátam egy terebélyes bükkfának, hogy őrizzem az álmukat: a fiú a hasán fekszik a tábortűz mellett, képén fájdalmas fintor és megátalkodott neheztelés keveredik a jogos felháborodással.
Nem vagyok hajlandó arra figyelni, amit Anatnak címezve motyog, de a nefilim emelt hangú, meglehetősen kioktató válaszát én is jól hallom.
- Abaddón, Samael és Mikhael közel sem olyan kedvesek, mint gondolod, fiú. Lucifer is angyal volt egykor.
A gyerek felháborodását ez a végtelenül érdekes kijelentés úgy fújja el, mint pipacsot a tavaszi szél.
- Ezek szerint te is olyan... arkangyalféle vagy? - érdeklődik. - Megtaníthatnál pár varázslatra a vámpírok ellen.
- Nem vagyok arkangyal - kuncog fel Anat röviden. - Mi bukott angyalok gyermekei vagyunk. A varázslataim pedig egyedül menekülésre jók.
Elnézem őket az egyre mélyülő, kései estében: lopva sötétedett ránk, s a tél végi hideg helyett szokatlanul enyhének érződik a levegő. Magam sem tudom az okát, de némán a háttérbe olvadok, figyelve, ahogy a tűz vörhenyes fénye rájuk vetül; csöndes, fesztelen beszélgetésük, ahogy észrevétlen összeszokni látszanak, ki tudja, miért, valahogy békésnek érződik. Nem is moccanok sokáig, nehogy otrombán megzavarjak valamit.
- Ha az vagy, amit mondasz, mi dolgod itt? - kíváncsiskodik tovább a fiú. - És miért segítesz a pa... nekünk? A bukott angyalok megtagadták Istent, nem?
- Néhányuk miattatok bukott el - szól a nefilim, s a hangjából a súlyos igazsága ellenére mindennemű neheztelés hiányzik. - Mert ki kellett javítani, amit ti elrontottatok. Mint Azrael, aki a fegyverkészítést tanította nektek.
- Ha előkerülne a.... tudod... a kard? - fordul meg a novícius, szisszenésekkel adva a hallgatóság tudtára, mennyire szenved a mozdulattól. - Ti is megváltódnátok?
Percek óta lekötnek a félvér angyal vonásain táncoló lángszín fények, a fülem pedig felerészben rájuk, felerészben a külvilágra figyel; engem néz már Jozef egy ideje szemrehányón, mire viszonzom a pillantását, egyáltalán nem dühösen.
Azt kaptad, amit megérdemelsz. Te is tudod.
- Nem tudom - folytatja Anat ábrándosan. - Azrael jó kovács volt. Ő csinálhatta minden angyal fegyverét. A sajátja nyilván kitűnő. Hogy mit is tud... Senki sem lehet biztos benne. Meglehet, hogy csak egy angyal kezében van hatalma...
Rövid szünet, látom a kölyök arcán, hogy eltűnődik a hallottakon: egyformán laposakat pislognak a nefilimmel, s azután a csend, amely valamely furcsa harmóniát, egyetértést hordozott közöttük egy ideje, hosszan elnyúlik...
Egyszerre nyomja el őket az álom, olyan gyorsan és finoman, mintha csak otthon lennének az ágyukban. Biztonságban érzik magukat, a bátyám ezt mondaná. Én azonban tudom, milyen kimerítő nap áll mögöttük.

Rövid álomból ébredek reggel - az őrködést, úgy látszik, nem nekem találták ki -, de még előttük: eseménytelen pár perc volt valószínűleg, így ropogva nyújtózkodom az ég felé, ráérősen, mire feltápászkodnak, meglehetősen frissen.
Csak Jozef fájlalja mindenét, amin egyáltalán nem csodálkozom: ilyen hosszú lovaglás után még gyakorlottabb ember is így érezne másnap.
- Hogy fogok így lovagolni! - siránkozik, pedig a verésből nem érezhet sokat; azért csak megrántom a vállam válaszul.
- Legalább megtanulod fékezni a nyelved, ha nem akarsz minden reggel így nekivágni a napnak.
Ha panaszkodni van ereje, nem lehet nagy baja.
- Részemről indulhatunk! - csatlakozik Anat derűsen, leporolva az oldalát.
Eseménytelen, meglehetősen rövid utazás van már csak hátra, amely alatt kellően felébredünk s egy pataknál, amelyek egyre sűrűbben keresztezik az utunk, mindenki kedvére ihat: ha eddig nem lettem volna ébren, hát a sebes, jéghideg vize most tenne róla.
- Egyedül kell felkutatnom a vámpírokat? - töri meg a csendet nyugtalanul nézelődve Jozef, ahogy megtorpanunk kissé - most már benne járunk a vidék határában, ideje óvatosabbnak lenni.
- Kétlem, hogy sokat kellene keresgélnünk - állok fel a kengyelben, hogy körülnézzek. - Zavargások hívták fel a Katedrális figyelmét az itt zajló dolgokra.
- Ott! Arra! - kiált fel a fiú, jobb felé mutogatva izgatottan: a faluból, amelytől nem messze táboroztunk tegnap éjjel, több füstoszlop kígyózik az ég felé. - Felgyújtották a falut!
Biccentek neki, most nincs itt az ideje, hogy kisgyerekként kezeljem. Mostantól övé a felelősség egy része. Kényelmes tempójú galoppba váltok, remélve, hogy Jozef lova követi a példánkat: csak a legközelebbi fasor szélén torpanok meg, a szememet erőltetve.

Feleslegesen hunyorgok: mindjárt az első háznál két megtermett, szurokfekete köpenyes alakot látunk. Mindketten bárdot markolnak, legalább akkorát, mint én magam; egyikük súlyos, vascsizmás lábával éppen a kis ház ajtajába rúg, pontosan a zár mellett. Az panaszos recsegéssel kiszakad a fából, s az ajtó befelé vágódik: nem várom meg, amíg a vérszívók benyomulnak az épületbe, csak átlendítem a lábam a lovam marja felett, s leugrom a nyeregből. Kardot rántok, nekilendülve a közöttünk húzódó százyardos távolságnak.
Azonnal észrevesznek, és mind a kettő felém fordul.
Szerencsém van: az első, amelyikre rárontok, lassabban mozdul nálam, így lehetőségem adódik rá, hogy félreüssem a bárdját. Átkozottul fáj, jókora zúzódás marad utána az alkaromon - kőrisfából lehetett az átkozott nyél, de még mindig jobb, mintha széthasított volna vele. Ha megint eltalál, kettétöri akármelyik csontomat. Vagy levágja a fejem. Szitkozódva ugrom félre, ahogy ismét felém lendíti az átkozott fegyvert, aztán újra és megint egyszer - megelégelem a csóválását hamar, kitörök előre, s ahogy védekezésül felfelé rántja a bárdot, megragadom annak fáját a feje alatt, s jókorát taszítok rajta. Ettől a vámpír meglepetten hátrabotlik, s én végre vérszomjas fürgeséggel ugorhatok az acélfej hatósugarán belülre, ahol a fegyver semmit sem ér: erősen megmarkolom a kardot, és belevágom alulról a karja alatti illesztésbe, ahol a páncélja nem takarja eléggé. Fölüvölt, én pedig ráfogok a balommal a markolatgombra és akkorát csavarok a fegyveren, amekkorát csak bírok. A vére végigszalad a pengén és a kezemen: ahogy térdre esik előttem, visszakezes csapással vágok végig az arca közepén. Ettől aztán elnémul.
Megpördülök, mert a másikról egészen elfeledkeztem: meglepve látom, hogy Jozeffel van elfoglalva. A fiú a fűben fekszik, az arcát fogja, tenyeréből vér csepeg a mellére; küszködve mászik hátrafelé, a vámpír pedig öles léptekkel közelít hozzá.

Azt már nem!
Nem férek hozzá a férfi páncéljának réseihez, megküzdeni pedig nem tudnék vele, mielőtt megöli a gyereket: nekirugaszkodom ösztönösen, mindenféle terv nélkül, s már a sarkában járok, mikor eldobom a kardot. Itt úgysem veszem hasznát.
A vámpír magasabb nálam, fel kell ugranom a hátára, hogy az egyik, kezembe akadó láncomat a nyakába vethessem: meglepetten bicsaklik meg a térde, ahogy teljes erőmből a torkára szorítom az acélszemeket. Vergődik, mint a haldokló állat, fuldokló kapálózása majdhogynem tőből letépi a karom: ráhurkolom a láncot a kezemre, nehogy teret nyerhessen. Birkózunk egy pár pillanatig, de érzem, hogy hiába: lassan talpra áll, még úgy is, hogy teljes súlyommal ráakaszkodom, és biztos vagyok benne, hogy ha megfordul vagy elkap a könyökömnél, hát képes, és leszakítja a fél hátam.
Ha viszont én győzök, égni fogsz, vicsorgok magamban, mert utálok veszíteni - a lánc minden igyekezetem ellenére lassan engedni kezd, én pedig hirtelen eleresztem a jobb oldalon, s ahogy ő levegő után kapva előrebillen, szabad kezemmel finoman benyúlok a torokvédőjének acélja mögé.
Ujjaim összezárulnak az amalgám nyakék függője körül.
Égni fogsz, mondom!
Durva rántással szakítom le a finom ékszert a nyakából: szinte azonnal megcsapja az orrom a tűztől felhólyagzó hús összetéveszthetetlen szaga és felcsendül az az ordítás, amit legtöbbször a Katedrális tömlöceiben hallani. A vámpír kíntól megvadultan rándul félre, kitépve magát a szorításomból: őrjöngő szabadulása közepette akkorát ránt rajtam, hogy elvágódom a fűben. Nem törődik semmivel, fejét súlyos, fekete palástjába igyekszik takarni menekülés közben - rettenetes, velőtrázó ordítása végigvisszhangzik a falu főutcáján.
Zihálva pillantok a tenyeremben lapuló nyakláncra, mielőtt feltápászkodva a zsebembe gyűrném, majd a fűben fetrengő Jozefhez lépek.

A fiú nem panaszkodik, csak szipog és nyöszörög, az arcát szorongatva.
Megtámadta a vámpírt!
Nem történhetett máshogy, csak úgy, hogy elvonta a Finsterblut figyelmét, amíg én a másikkal küzdöttem. Megkapta érte a maga jussát. Alighanem leugrott a lováról, és azonnal a nyomomba szegődött, gondolkodás nélkül.
Tudod, mit, fiam? Egy kicsit máris olyan vagy, mint én, fut át a fejemen, de nem szólok egyelőre: csak féltérdre ereszkedem mellette, mert látom, hogy felülni igyekszik, de azt is, hogy szédeleg, s a bal szeme lassan résnyire szűkül, ahogy az arcát ért ütés utoléri magát.
- Nyughass egy kissé - teszem a vállára a kezem, hogy megállítsam a mozgolódásban. - Hadd lássam a szemed, fiam.
Finoman fölemelem az állát, s megnézem magamnak szemből, hogy lássam, mennyire súlyos a fejsérülése; a tekintete tiszta, de a járomcsontja kezd rondán feldagadni. A szemöldökéből vér folyik le, végig a képén. Megrepedhettek az arcában a csontok.
- Bátran viselkedtél - jegyzem meg csitító hangon, híven az igazsághoz. - Fáj, mi?
Egy szusszanásnyi időre vizslatom a dacos, összevert ábrázatát, aztán szó nélkül leoldom a megszentelt feszületet a nyakamból.
A haját kissé összekuszálva, gyengéden akasztom át az övébe. Ez majd meggyógyítja. Most az egyszer legalábbis.
- Vigyázz rá - szólok a szívességet kérő ember hangján. - Holnapig nem húz ki több bajból.

Egy darabig csak élvezkedek azon, hogy nem vagyok Norven atya kezének közelében, de aztán a lábam is fáradni kezd és el is unom magam, így hamarosan már az ő lova mellett üget az enyém is.
- És ő mit fog csinálni? – intek az angyali lány felé. - Csak néz majd?
Ha nem akarom is kicseng a hangomból a kétség, akár mit is mondanak ezekről az embernek látszó, de még is többnek mondott lényekről.
- Anat kedvére van, ha elkísérhet az útjaimon Azért jön, hogy megismerhesse Veroniát és az Egyházat, annak ellenségeivel együtt.
Az atya szavaira csak tovább meresztem a szemem Anat-ra, mintha olvashatnék benne.
- Öh....te, olyan ...izé...olyan ...angyal vagy? – nézek rá sandán. - Te is az atya tanítványa leszel? Én már az vagyok! – jelentem ki, hangsúlyozva, hogy mindenki értse, főleg ő, hogy én voltam az előbb.
- A tanítványa? – szólal meg a maga dallamos hangján a lány. - De hát csak a lovaglásról tud tanítani.
Minden eddigi önuralmam odavész ezekre a szavakra, hiába vélem úgy, hogy viselkedésem biztos kiakasztja mesteremet, de hát ez annyira jól sült el! Persze, hogy szinte azonnal felnyerítettem kamaszosan mutáló hangomon.
A várakozásnak megfelelően Kather testvér kellően megdöbbent ezen és ezért az arcért , amit vágott, érdemes volt kockáztatni!
- Tessék?
Kíváncsi voltam, hogy Anat-ra mikor förmed rá……
- Ti papok vagytok – kapaszkodik meg megfeszítve magát a lány, hogy le ne billenjen az atya hirtelen mozdulatától, de folytatja rendületlenül. - Mi közelebb állunk Istenhez.
~ Naaaaaa???????........~
- Taníthatod a fiút te is, ha gondolod. Egy gonddal kevesebb!
Hitetlenkedve kerekedik a szemem és nézek a mesterre. Ez nem lehet igaz!
Még arról is megfeledkezem, hogy éber legyek a következmények miatt, ami az inkvizítor bosszúságát szokta követni! Egyikről a másikra kapom a tekintetem, aztán nagyot nyögök.
- Csak azt ne! Ha csak nem tudsz jó vívástrükköket. Imádkozni már tudok.
Azért annak is meg vannak a maga előnyei, hogy másik lovon ülök, így nem ér el az atya keze, ezt szinte látom a tekintetében.
- Harcolni nem tudok De a mágia érdekel. Te mágus vagy, gyermek? – kérdezi Anat, mintha semmit nem venne észre ebből.
- Mágia? Nem, nem vagyok, legalábbis nem tudok róla. – rázom meg a fejem megerősítve ezzel a szavaimat.
- Kather azt mondta, hogy a papok Sacra Luxa mágia. Te nem vagy pap?
- Még nem sajnos, de hamarosan már olyan leszek, mint az atya! – egyenesedem ki a nyeregben, nem kevés dicsekvéssel a hangomban. - De a Sacra Luxra én is képes vagyok... talán, bár még ...még nem használtam. – ismerem el azonban kelletlenül.
- Szükséged lesz rá majd!
Az angyal olyan magabiztosan és tényként közli ezt, mintha előre látná a jövőt.
- Honnan tudod? –horkanok fel és meredek gyanakvóan Anat szemébe.
- Vigyázz a szádra, Jozef! – jön persze azonnal a korbácsként csattanó helyrerakás, amit persze én megkapok azonnal. Miért csak én?! És ehhez még hozzájön, hogy a lány még védelmez is, bár inkább sértésként értékelem megnyilatkozását.
- Hagyd, Kather! Nem tudja, mit cselekszik. - fordul felém és szelid hangjától fel tudnék robbanni, bár egyáltalán nem értem miért vagyok vele ennyire ingerlékeny. - A déli emberek alkalmaztak vámpírokat. Valami sötét van bennük, ami ellen Isten hatalma kell.
GYEREKNEK NÉZ! De Kathet atya még képes lenne lelökni a lóról, ha elragadtatom magam, így inkább csak mérgesen meredek rá is meg a férfire is.
- Boldogulok majd! - mondom fojtottan, bár tény, hogy a lány hangjában van valami, amitől nem tudok rá igazán mérges lenni. Ééééés az atya sem tiltakozik! Ez érdekes!
- Elég lesz a pimaszkodásból, fiam!
Hahh! Na persze én nem nyithatom ki a számat!
- Alázatot kellene tanulnod.
Ismerem már ezt a tekintetet és tudom, hogy nem sok jót ígér, de nem én lennék, ha ez sokáig visszatartana.
- Igenis atya! - villantok rá egy teli fogas pimasz vigyort és kissé megbiztatom a lovat, hogy ne legyek kéznél.
Szerencséje Anat-nak, hogy nem hallom mit motyog, talán megint a „védőszárnyai” alá akár venni és azt jobb is, ha nem hallom.


Ám a mesterem haragját csak elódázni tudom és ezt hamarosan, ahogy megállunk pihenni meg is tapasztalom, nem mintha kétségeim lettek volna felőle, de ennek ellenére soha nem tudom befogni a szám.
- Megérdemelnéd, hogy visszaforduljunk ! – áll meg előttem a mester és sejtem, hogy ez csak a kezdet. Alapos verést kapok, már kész porolni való szőnyegnek és egy egész fájdalom gombócnak érzem magam, aminek kellően hangot is adok, mikor végre kifújja maradék mérgét is az atya és figyelmeztető prédikációját is befejezi.
- És meggyónd a rendfőnöknek, hogy gőgös vagy és tiszteletlen, és nem érdemled meg, hogy feladatot bízzanak rád! Elhallgass, amíg szépen mondom és imádkozz, hogy ne gondoljam meg magam! Eleget komédiáztál, fiam.
Semmi kedvem most szájaskodni, egyelőre eleget kaptam mára, csak szipogva dünnyögök magamban, mikor a végén a fenekemen landolok. Fájdalmasan fintorogva húzódom tőle arrébb és duzzogva fekszem hasra a tűz mellett, dühösen bámulva a másik oldalon elhelyezkedő Anat-ot.
- Nem is vagy angyal! Azok jók és kedvesek. – suttogom megbántottan felé, hogy csak ő hallja, fél szememet azért az atyán tartva, aki egy távolabbi fánál ül.
- Abaddón, Samael és Mikhael közel sem olyan kedvesek, mint gondolod, fiú. Lucifer is angyal volt egykor.
Hmmm......ez igaz! Ezen van mit elgondolkoznom és most már más szemmel nézek az "angyali" arcú Anat-ra, egy pillanat alatt elfeledkezve „sérelmeimről”.
- Ezek szerint te s olyan........arkangyalféle vagy? Megtaníthatnál pár varázslatra a vámpírok ellen. - szólalok meg most már némileg "kedvesebben".
- Nem vagyok arkangyal – csilingel fel a lány nevetése. - Mi bukott angyalok gyermekei vagyunk. A varázslataim pedig egyedül menekülésre jók.
A bukott angyalok azok akik megtagadták Istent, ha nem tévedek és biztosan nem tévedek. Ez igazán érdekes és ezek után megújuló kíváncsisággal nézek a lányra.
- Ha az vagy, amit mondasz, mi dolgod itt? És miért segítesz a pa......nekünk? A bukott angyalok megtagadták Istent, nem?
- Néhányuk miattatok bukott el Mert ki kellett javítani, amit ti elrontottatok. Mint Azrael, aki a fegyverkészítést tanította nektek. – javít ki továbbra is szelíden, mintha nem érintené keserűen.
Sokat és sokszor tanították az igét, ezért mégis csak ragadt rám valami a koszon kívül is. Tudom, hogy valószínűleg van igazság abban, amit mond, ráadásul nem is vagyok szó szerint "ember", ha azt vesszük, így nem veszem magamra.
- Ha előkerülne a....tudod....a kard? Ti is megváltódnátok? - fordulok az oldalamra, némi sziszegéssel és vetek egy szemrehányó tekintetet Kather atyára, de folytatom, mert fúrja az oldalamat a dolog.
- Nem tudom. Azrael jó kovács volt. Ő csinálhatta minden angyal fegyverét. A sajátja nyilván kitűnő. Hogy mit is tud... Senki sem lehet biztos benne. Meglehet, hogy csak egy angyal kezében van hatalma...- hangzik el a válasz és én őszintén egy kicsit többre számítottam, hiszen nem is olyan rég még bizton állította a jövőt.
Elhallgatok és hosszan elábrándozok, hogy milyen lenne, ha én szerezném meg egyszer azt a fegyvert. Mire használhatnám, mit adna nekem?
Észre sem veszem, mikor nyom el a fáradtság, hajnalban sajgó hátam, lábam és ülepem fájdalmára ébredek.
- Hogy fogok így lovagolni. – panaszkodom, mikor készülődni kezdünk és ránézek a hátasra már előre elképzelve kínszenvedésemet. Nem a legjobb helyen és időben panaszkodom!
- Legalább megtanulod fékezni a nyelved, ha nem akarsz minden reggel így nekivágni a napnak. - kapom is a választ azonnal.
- Részemről indulhatunk! – hangzik fel a lány friss hangja, mintha ő nem is lovagolta volna végig a tegnapot.
Én meg úgy döntök, hogy jobb ha ma visszafogom éles nyelvemet, mert az atya nem arról híres, hogy a levegőbe beszél.
Egy kis hideg fürdő után, elég hamar elérjük most mára a mocsaras vidéket, így óvatosan nézelődök és hegyezem a fülem.
- Egyedül kell felkutatnom a vámpírokat? – teszem fel a kérdést végül, mert őszintén szólva elképzelésem sincs mit kéne tennem, annak ellenére, hogy induláskor olyan magabiztosnak mutatkoztam és úgy is éreztem magam, de most………
- Kétlem, hogy sokat kellene keresgélnünk. Zavargások hívták fel a Katedrális figyelmét az itt zajló dolgokra. – emelkedik ki a nyeregből az atya, hogy magasabbról vegye szemügyre a vidéket.
- Ott! Arra! - mutatok a tegnap táborozáskor már látott házak felé, ahol nyilvánvalóan tüzek égnek, bár onnan, ahol vagyunk nem sokat látni. - Felgyújtották a falut! – kiáltom izgatottan.
Mikor mesterem biccent, azonnal gyorsabb menetre nógatom lovamat és a falu felé igyekszem, de azért arra ügyelek, hogy nagyon ne ragadjon el a hév és ne legyek távol az atyától. A kaparó füst, korom és égett hús szagától kezd tudatosodni bennem, hogy ez már nem játék és szórakozás, hanem a rideg valóság.

Aztán alig érünk a falu szélére máris megbizonyosodhatunk róla, hogy a püspök urunk, nem tévedett, hiszen azonnal két megtermett vámpírba botlunk, akik nyilvánvalóan nem békés meghívásra és háztűznézőbe érkeztek, ahogy kemény rúgással nyitják meg a felénk közel eső ház ajtaját.
Gyomrom gombóccá zsugorodik össze, ahogy szemügyre veszem páncélba burkolt termetüket és a kezükben tartott tekintélyes nagyságú bárdokat. Még lovon is majdnem eltörpültnek érzem magam mellettük, fogalmam sincs mit kezdhetnék velük.
Mire azonban ezt jobban átgondolnám az inkvizítor már mozgásba is lendül és szinte még meg sem állt a lova, máris a földön terem, kardot rántva igyekszik csökkenteni a vámpíroktól még meglévő távolságot.
Természetesen azonnal felfigyelnek ránk!
Hazudnék, ha azt mondanám, nem dobogott a torkomban a szívem, amikor a két vérszívó felénk lépett, de ahogy az inkvizítor nekik ront, én is elfeledkezem a félelmeimről és vicsorogva ugrom le a lóról tőrt rántva, hogy az atya háta mögött félig rejtve, döfjek a támadókba.
Norven inkvizítor és az egyik Finsterblut azonnal egymásnak esik , a másik viszont fél szemmel hátranéz és meglát engem. Villogó szemekkel fordul szembe velem, én meg azonnal felé döfök a menet közben elővont tőrömmel. Az ártalmatlanul siklik le a páncélján és nekem meg későn ugyan, de leesik, hogy talán nem ártott volna a buzogányt leakasztani Cipó nyergéről, talán hatékonyabb lettem volna vele.
Hamar rá kell jönnöm, hogy ez már nem babra megy, nem a gyakorlótéren szerzek majd pár kék foltot, ha elrontok valamit. A vámpír hideg tekintetére feleszmélve megborzongok és gyorsan hátrébb lépek, majd életemben először a Sacra Lux-hoz fordulok és elmondom az imát.
Hiába tudom elméletben, hogy minek kéne történnie, mikor a fénysugár lecsap az égből, én legalább annyira meglepődök, ahogy a vámpír sem számít rá. Valami sötét derengés válik el a testétől, és erőtlen kezéből hirtelen a földre zuhan a fegyver nehéz feje. Nem ejti el, még fogja, de képtelen felemelni.
Egy pár pillanatig döbbenten meredek a vámpírra és el sem hiszem, hogy sikerült, de aztán hirtelen ocsúdok és mivel nincs más ötletem, teljes erőmből nekirohanok, hogy míg erőtlen, fellökjem és ha találok valami deszkát, vagy botot, akkor jól fejbe is verjem. Azonban csak szeretnék eljutni idáig!
A vérszívó vasalt csizmája csak árnyékként suhan felém, majd hatalmasat esek a vámpír rúgásától és érzem, ahogy elönti a vér az arcom, amit két kézzel fogok, így nem látom, csak hallom, ahogy közeledik. Rémülten próbálok elmászni, de tudom, hogy erre kevés esélyem van és minden bizonnyal a következő percben meghalok.
A dulakodásra hangjára megpróbálom kitörölni a vért a szememből, ami a felrepedt pofacsontomról és halántékomról folyik le, ahol eltalált a bakancs. Visszafojtotta lélegzettel nézem, ahogy az atya megküzd az ellenséggel és elűzi a vámpírt, aki hirtelen olyan éles hangon kezd visítani, hogy szívesen befognám a fülem, ha nem a képem próbálnám egyben tartani. Az égett bőr és hús szaga most még erősebben csap át rajtam. Az előbb még olyan magabiztos és vérszomjas Finsterblut most már közel sem olyan bátor és a köpenyét magára rántva úgy iszkol el, mint egy gyáva nyúl.
- Ez nem fordul elő többször. - motyogok nyögve a mellém letérdelő inkvizítor vizslató tekintetére, mert arra számítok, hogy most alaposan csalódott bennem.
Most, hogy az adrenalin is elszáll a testemből , érzem csak igazán mennyire fáj az arcom. Lelki szemeim előtt látom, hogy az a rúgás miként torzíthatta el az arcomat, mert most úgy érzem az egész egy romhalmaz, talán épp csontom sem maradt. De fel akarok állni, legalább lássa a mester, hogy nem könnyű elbánni velem.
Ettől függetlenül nem erőlködöm, amikor keze visszanyom és elvonva arcomról a kezemet, államat felemelve veszi szemügyre a vámpír „ajándékát”.
- Nyughass egy kissé Hadd lássam a szemed, fiam.
Érzem, ahogy egyik szemem kezd bedagadni, de a másikkal nagyon szeretnék most olvasni az atya szeméből, hogy vajon mit lát, de nem merem megkérdezni, bár legalább nem látok elborzadást az arcán. Na persze soka mindent látott már az a szem………
- Bátran viselkedtél!
Hát, ha nem fájna ennyire, most biztos leesne az állam! Mindenre számítottam csak erre nem! Azt hittem jól össze leszek szidva és csak azért nem kapok tőle is egy nyaklevest, mert megelégszik a vámpír büntetésével. Erre meg……
- Fáj, mi?
Most először mióta az atya a szárnyai alá vette, nem jutok szóhoz és ebben nem csak a repedt vagy törött csontoknak van szerepe, végül csak nagyot nyelve bólintok.
Míg a nyakában függő lánccal szöszmötöl, gyorsan letörlöm kibuggyanó könnyeimet, hogy ne lássa, de aztán még nincs vége a meglepetéseknek.
A lánc a feszülettel az én nyakamba kerül, mire kérdő, tágra nyílt szememmel találhatja szembe magát.
- Vigyázz rá! – szólal meg az atya és ilyennek még sosem hallottam a hangját. - Holnapig nem húz ki több bajból.
- Kö…….köszönöm. – találták meg remegő ujjaim a keresztet és szorítottam markomba, mint valami óriási kincset, mert nekem az volt és nem a képessége miatt, hanem mert valaki őszinte érzelmekkel, önként adta. Nekem!
- Ugye visszajönnek? – kaptam a földre áruló tekintetem, amiben egy pillanatra a dacon kívül mást is megpillanthatott Kather atya.

- Vissza - bólintok az arcába nézve, s bár a maga tekintetét elkapja, majd a földre szegezi, a hangja éppen eleget mond.
Talán korai volt éles harcba küldeni, és egészen biztosan korai volt Finsterblut vámpírok ellen küldeni, mégis mindannyian parancsot teljesítünk. Most már nincsen visszaút. Gyerek vagy sem, most cselekedje, amit kell.
Én majd teszek róla, hogy közben baja ne essék.

Felegyenesedve pillantok körbe, érzékelve, hogy Anat mellénk ér; felé akarok fordulni éppen, amikor a szemem sarkából mozgást észlelek. A hozzánk legközelebb eső ház az: fekete csuhás, előregörnyedt vállú alakot látok elosonni belül, az ablak mögött.
Késlekedés nélkül sarkon fordulok, s felveszem a kardot a fűből: átmelegedett tenyeremen érzem a bőrmarkolatra tapadt harmatcseppeket. Feléjük pillantok - most Jozef helyett Anat pillantását kapom el -, s csendesen az épület felé intek.
- Maradjatok itt - szólok halkan, ellépve mellettük. - Megnézem, mi folyik odabent.
Anat bólint, szokatlan komolysággal az arcán, Jozef pedig feltápászkodik, a nyakába akasztott feszületet szorongatva; dacos mozdulattal mázolja el a vért kiegyenesedett vonásain és elszánt képpel ragadja meg a buzogányát; észre sem veszi, hogy a lova kedveskedve törleszkedik széles homlokával a vállának.
'Vigyázz rá!', intek a szememmel a nefilimnek, s a válaszul szolgáló biccentését meg sem várom.

Már az elülső homlokzat vetette nyúlós árnyékban járok, amikor a suttogás megüti a fülem.
- Jöjjön be, atya, gyorsan!
Megtorpanok, feszes inakkal méregetve az ajtó melletti illesztéseket, amelyeken átszűrődtek a szavak: emberi hangnak tűnik és - bár ösztönösen gyanakodnom kellene -, mégis leengedem a fegyvert, és gondolkodás nélkül benyitok.
Három, fekete köpenybe burkolózott férfi fogad odabent: kopár, egyszerű szobába érek, egyedül a kandalló mutatja, hogy ha valaha vendéget fogadnak e tető alatt, az nagy valószínűséggel ebben a helyiségben történik.
Ki nem állhatom, ha titokzatoskodnak a jelenlétemben, úgyhogy előrelépek, s a kardot fenyegetőn emelem derékmagasságba.
- Kik vagytok és mit akartok tőlem? - reccsenek rájuk anélkül, hogy választanék egyet, akihez szólhatok. - Egy-kettő!
A sietős mentegetőzés, amely válaszul a középen ülőtől érkezik, szinte azonnal meggyőz arról, hogy a városka polgáraivan van dolgom.
- Atyám, kérem, nyugalom! - emeli fel mindkét kezét a férfi. Középkorú lehet; kék szeme merész, de alázatos fénnyel ragyog a beszűrődő napvilágnál. - A Katedrális küldte ezek ellen a barbárok ellen?
- Így van - biccentek, valamivel higgadtabban. - Norven Kather vagyok. A pápa Bernard von Finsterblut fejét akarja.
- Én a falu polgármestere vagyok, Robert von Stahlwald. Egymaga jött?
- Inkvizítor vagyok, Herr von Stahlwald - jegyzem meg dölyfösen, mert még mindig nem bízom bennük igazán. - Mi egyedül járunk. Ki a két embere? És honnan vették a köpenyüket?
- Döglött Finsterblutokról. Távolról legalább nem szúrnak így ki - fintorodik el, s a padlóra köp hozzá nyomatékul. Elfojtom a viszolygást, amit a gesztus támaszt bennem. - És jó, hogy egyedül van. Ha kint hagyott volna valakit, már rég lecsaptak volna rá.
Mintha csak von Stahlwald polgármester szavait akarná igazolni, odakint felharsan Jozef hangja - regiszterek közt csúszkáló, kamaszos orgánumát ezúttal nem szégyellni hallatni, úgy kiabál, ahogy csak a torkán kifér s a szavaiból ítélve oka is van rá.
- Atya, vámpírok! - visszhangzik a fiú szava végig a főutcán; úgy ugrom az ajtóhoz szinte helyből, akár a macska, feltépem s a kilincset éppen hogy van időm elengedni, mielőtt a lábam nekilódulna. Rohanvást veszem csak szemügyre az elém táruló látványt: Jozef szemtől szemben áll egy megtermett, fekete palástos vámpírral, mellette, jó két yardra Anat: támadójuk hétrét görnyedve hörög, görcsös horkanásai egészen idehallatszanak. A fiú rémülten igyekszik a földre küldeni; ide látom, hogy nincs se élő, se holt, s arcán a zabolátlan harag keveredik a halálfélelemmel. Innen nézve nincsen sok különbség a testmagasságukban: a vérszívó szabadon leomló, szőke sörénye majdhogynem a tanítványom arcát söpri.
A tanítványomét, aki a jobbjában még mindig buzogányt szorongat tétlenül.
Úgy üvöltök föl, akár a nyári égzengés.
- Öld meg, Jozef! - kiáltok rá, nem törődve azzal, hogy a Finsterblut is hallja. - Zúzd be a fejét!
Egy pillanatig mintha megállna minden: ugyanolyan sebesen rohanok feléjük, de a fiú és a vámpír mintha álomból ébrednének. Látom a férfi arcára kiülő bamba, kínnal elegyedő vérszomjat, ahogy a fülébe jut a szavam, de a kis sötételf arcát nem láthatom, mivelhogy tőlem kissé elfordulva áll: olyan lassúnak tűnik a mozdulata, mint amikor valaki mellig vízben próbál futni, de a buzogány feje azért felemelkedik és anélkül sújt le, hogy egy pillanatig is megtorpant volna odafent.
- Pusztulj! - hallom a fiú hangját, amely most sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál: szava harci kiáltás helyett elkeseredett sikolynak hangzik leginkább.
Teljes erőből találja el a vámpírt a halántéka mögött. Én is hallom a gyomorforgató, nedves reccsenést, ahogy a féreg koponyája beszakad a fegyver alatt, s a fickó összecsuklik azonnal, mindenféle magasztos ceremónia vagy kecses hanyatlás nélkül.
Pontosan úgy, ahogy azok szokták, akiket egyetlen csapással leterítenek a csatában.
Jozef arcába némi vér és egy kevés sárgás, nyúlékony anyag fröcsköl, de ő észre sem veszi: most érek csak oda melléjük, lelassítva az iramomat és farkasszemet nézünk egyszerre: szája kinyílt, ujjpercei elfehérednek a fegyver nyelén, s mintha a szemhéja önálló életet élne. Felpillant rám, ha lehet, még ijedtebben, mint az előző harc után.
- Én...
Biccentek neki elismerően, mert - bár nem így képzelte, lefogadom - éppen most teljesítette a püspök parancsát: felnőttnek is becsületére vált volna. De nincs időnk ünnepelni. Hátrapillantva az elöljárót látom: sürgetőn integet a ház belseje felé.
- Befelé...! - terelgetem a kölyköt, hogy mielőbb belül kerüljön a küszöbön. - De várj előbb.
Az elöljáróra nézek, meglehetősen szúrósan.
- Nem bánnak egy kis tömjénfüstöt odabenn, ugye?
A férfi a fejét rázza.
- Dehogy, sőt! Adjon nekik.
Előremegyek azért, s megállok oldalt, von Stahlwaldot s az övéit a balomon, Anatot és Jozefet pedig a jobbomon tartva. Hamar beleharap a parázs forrósága a ráhelyezett gyantába s most, hogy az illat küszöbtől párkányig végigkúszott a szobán, firtató pillantást vetek a férfira.
- Mennyien vannak? - kezdem higgadtan. Csak a szemem árulkodik arról, mennyire éber vagyok valójában.
- Húszan-huszonöten - hangzik a válasz. - Mi kettőt öltünk meg, maguk többet. Így van esélyünk.
- Mi is kettőt öltünk meg. A harmadik elmenekült. Nem tetszett neki a napfény.
- Hm, ugye? Jó is, míg nappal van. Este rosszabb lesz. Tegnap is ketten meghaltunk.
A vámpírok az én nyájamból merészelnek lakmározni! Haragvó pillantást vetem a polgármesterre, mintha ő tehetne az egészről.
- Ne tartsa meg magának, amit tud, jóember! - csattanok máris. - Mikor jelentek meg? Mit akarnak itt? Mi történik általában és mikor?
- Mindent elvinni, azt akarnak - feleli a férfi félelem nélkül. - Este kirajzanak és lerohanják a városházát.
- Mind egyszerre?
- Egyszerre.
- Honnan rajzanak ki?
- A fák közül. Valahol ott táboroznak.
- Legalább húszan vannak még, igaz?
- Azt hiszem.
- Az rengeteg - leheli Jozef mellettem és bár egyetértek vele, most rá sem pillantok.
- Mikor érkeztek? - folytatom a szemöldökömet ráncolva.
- Egy hete. Megölték a falu felét. Azóta kevés az áldozat, de már nem bírtuk volna sokáig...
- Hogy-hogy nem jutottak még hozzá ahhoz, amire vágynak? - tudakolom tapintatlanul. - Egy hét sok idő. Maguk tartják a frontot ellenük, egyszerű polgár létükre?
- Mi magunk. Szóltunk a szomszéd városnak - köp ki újból-, de nem jöttek.
Taszító szokásai ellenére ezúttal elismerő mosolyt vált ki belőlem a fickó.
- Bátor emberek. Ez tetszik nekem - biccentek bajtársiasan, mert keményen állták a sarat akkor is, ha az elhangzottaknak csak a fele igaz. - Fogadjátok az Egyház és a Szentatya őszinte részvétét a benneteket ért veszteségért. Azért vagyok itt, hogy megpróbáltatásaitoknak mielőbb vége szakadjon és a gyászotokban ne zavarjon semmi.
Elmosolyodik válaszul.
- Köszönjük, atya, jól fog jönni a segítsége.
- Hányan maradtatok?
- Százan.
- Menjen, szedjen össze mindenkit! Kiürítjük a városházát.
Hadd férjenek be mindannyian, ha annyira akarnak.
- Rendben.

Az egyik háznál egy csuklyás alak tűnik fel, mire az atya Anat és felém fordul.
- Maradjatok itt. megnézem, mi folyik odabent.
Az angyal bólint.
Szorongatom a keresztet és feltápászkodom, hogy arrébb húzódjam, miközben elmázolom a vért a képemen, majd elhátrálok a lóig, hogy előhalásszam a buzogányomat is.
Harcias tűz villan meggyötört arcomban, de elszánt vagyok, hogy megvédjem az angyalt, ha kell és feszülten figyelem mit tesz az atya.
Kicsit meg is szusszanok mikor ezek után az atya Anat-ra néz, mert látom a szemén a ki nem mondott szavakat, amivel rá bíz.
Persze nem sokáig tudok nyugton maradni, főleg, hogy az atya által adott kereszt már megtette áldásos hatását.
- Menjünk közelebb, hátha segítség kell az atyának! - suttogom oda Anat-nak, de én már el is szántam magam, hogy mindenképp oda settenkedem az ajtóhoz.
- Ne! - int Anat, majd egy közeledő, fekete köpenyes alakra mutat.
Megszorul a kezemben a buzogány és szemem a köpenyesre szegezem.
- Hé fiú, tedd azt el! - suttogja. Közelebb jön. - Hol a mestered?
- Nem míg nem tudom miért vagy itt. - intek nemet a fejemmel is megerősítésként. - Az atya pedig a házba ment. Mit akarsz tőle?
- A házba? Tökéletes... - láttam, ahogy elvigyorodik. Szemfogai hegyesek voltak, aztán a köpenye alá nyúl és egy rövidkardot vesz elő.
Talán nem kellett volna az a vigyor, így azonban felfedte magát és én nem hagyhattam, hogy a mesterem után menjen. Azonnal, szinte csak reflexből, alulról indítva az ütést csaptam az ágyéka felé, remélve, hogy ott nincs rajta védelem.
- Atya, vámpírok! - kiáltottam közben, ahogy a torkomon kifért.
Ha előre görnyed, akkor felrántom a térdem és úgy próbálom arcon találni, hogy megboruljon, közben látom, hogy az atya kirobog a házból.
- Öld meg, Jozef! Zúzd be a fejét! – hallom távolian az atya buzdít kiáltását és azt, hogy gyorsan közeledik.
Habozásomat elfújja a felém szálló hang sürgetése, így, mintha álomból ébrednék meglendítem a buzogányt és lesújtok teljes erőmből.
- Pusztulj!
A rám fröccsenő vér térít észhez és döbbenten meredek a véres tetemre, majd a szintén vére buzogányra, majd fel az atyára.
- Én......
Norven atya szemében, mintha elismerést látnék, amitől kicsit megkönnyebbülök, aztán a ház felé int, ahonnan az előbb az a másik köpenyes kiszólt.
- Befelé... de várj előbb. – áll meg. - Nem bánnak egy kis tömjénfüstöt odabenn, ugye? – kérdezi az idegen férfit.
- Dehogy, sőt! Adjon nekik.
Mikor az atya bemegy a házba megrázkódom, majd lerázom a vörös folyadékot a kezemről és az atyával tartok, megállva mellette, ahogy Anat is teszi, amíg a füstölő jellegzetes illata be nem tölti teljesen a teret. Sejtem miért teszi, ezért továbbra is szorongatom a buzogányt, de semmi nem történik.
- Mennyien vannak? – szólal meg hirtelen Mesterem.
- Húsz-huszonöt. Mi kettőt öltünk meg, maguk többet. Így van esélyünk.
- Mi is kettőt öltünk meg. A harmadik elmenekült. Nem tetszett neki a napfény.
- Hm, ugye? Jó is, míg nappal van. Este rosszabb lesz. Tegnap is ketten meghaltunk...- válik keserűvé a férfi hangja.
- Ne tartsa meg magának, amit tud, jóember! Mikor jelentek meg? Mit akarnak itt? Mi történik általában és mikor? – noszogatja elkomorodva, sürgetően az atya az előtte állót.
- Mindent elvinni, azt akarnak... Este kirajzanak, és lerohanják a városházát.
- Mind egyszerre?
Még eléggé meg vagyok rendülve ahhoz, hogy csendben figyeljem a beszélgetést, de azért megjegyzek minden szót, ami elhangzik, hiszen a dolgok nem állnak valami jól, ahogy le tudom szűrni.
- Egyszerre.
- Honnan rajzanak ki?
- A fák közül. Valahol ott táboroznak.
- Legalább húszan vannak még, igaz?
- Azt hiszem.
- Az rengeteg! - suttogom szinte csak magamnak, hiszen az egyik majdnem megölt és nem felejtettem el az arcát akkor.
- Mikor érkeztek? – kérdez tovább az atya töprengve összehúzva a homlokát.
- Egy hete. Megölték a falu felét. Azóta kevés az áldozat, de már nem bírtuk volna sokáig...
- Hogyhogy nem jutottak még hozzá ahhoz, amire vágynak? Egy hét sok idő. Maguk tartják a frontot ellenük, egyszerű polgár létükre? – az atya kétkedőnek látszik.
- Mi magunk. Szóltunk a szomszéd városnak – köp egyet a férfi megvetően. - De nem jöttek.
- Bátor emberek. Ez tetszik nekem. – bólint feléjük végül elismeréssel a hangjában az atya. - Fogadjátok az Egyház és a Szentatya őszinte részvétét a benneteket ért veszteségért. Azért vagyok itt, hogy mielőbb vége szakadjon és a gyászotokban ne zavarjon semmi.
- Köszönjük atya, jól fog jönni a segítsége.
- Hányan maradtatok?
- Százan.
- Menjen, szedjen össze mindenkit! Kiürítjük a városházát. – határoz mesterem és én kíváncsian várom mit tervelt ki, mert biztosan tudja, hogy miért teszi, amit tesz.
- Rendben. – bólint a másik férfi vita nélkül és gyorsan távozik.

Robert von Stahlwald ellenkezés nélkül fordul sarkon - az emberei követik -, és a következő pillanatban már be is csapódik mögötte az ajtó. A polgármester, ha úriembernek nem is, katonának meglehetősen rátermett volna.
Most, hogy a feszültség alábbhagyott, Jozefék felé fordulok.
- Hát ti?
A nefilim ezúttal messze megelőzi a tanítványomat.
- Vigyáztam rá! - vágja rá lelkesen, s majdnem felugrik ültéből nyomatékul. Félmosollyal kapom el a tekintetét.
- Köszönöm, Anat - szólok, de be se fejezhetem: a kölyök ugyanis nem veszi jó néven, ha kimarad valamiből.
- Höhh! - mordulja vehemensen, szándékosan figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a hangja irányíthatatlanul megbicsaklik közben. - Én öltem meg az a vérszívót!
Ez egyszer igaza van.
- Így igaz - bólintok felé komolyan -, teljesítetted a parancsod. Büszke vagyok rád. De még nem végeztél, fiam. És lehet, hogy Anat még a vége előtt visszafizeti neked.
Keskeny vállára támasztom a tenyeremet kétfelől, hogy a szemembe nézzen.
- Amíg nincs vége, a hátatok egymásnak vetve lássam! A többi ráér utána. Beleértve a számvetést is.
Ő fegyelmezetten bólint, békülékeny pillantást vetve a nefilimre.
- Rendben.
Anat csinos arcán önelégült kifejezés jelenik meg, s ő fölszegi a formás orrát.
- Ha nem figyelmeztetlek, hátbadöf - jegyzi meg elégedetten, elkapva a gyerek pillantását.
- Elég volt! - szakítom félbe a hencegésüket, szigorúan nézve mind a kettejükre. - Hátravan még a java. A lehető legfeltűnésmentesebben ki kell ürítenünk a városházát és előkészíteni arra, hogy amint mind betódulnak, rájuk zárjuk és a fejükre gyújthassuk.
Természetesen nem szándékszom tűzbe borítani a falut, valamit azonban tennünk kell, hogy elkapjuk a vámpírokat. Méghozzá minél hamarabb. Jozefen látszik, hogy vitázni akar, visszavágni a nefilimnek, de végül lakatot tesz a szájára és megszorítja a buzogánya markolatát.
- Én készen állok - szól komolyan. Anat megismétli a gesztusát.
- Szintén.
- Jó - mordulok föl elégedetten. - Indulás! Összeszedjük az embereket és körülnézünk a városházán elsőként. Tempósan! Nem sok időnk maradt és biztosra veszem, hogy figyelnek.

Elég kilépnem az ajtón, von Stahlwalddal találon szemben magam.
- Mi is kész vagyunk, atya - mondja, s a mögötte felsorakozott lakosság félénk zsinatolását egycsapásra elnémulni hallom, ahogy mind kilépünk a napvilágra.
- Hová visszük az embereket? - kérdi Jozef, végigmérve a sokaságot. - Ennyit nehéz egy éles szem elől elrejteni.
- Mind bemegyünk először is. Hadd higgyék, hogy ott várja őket a teljes lakosság.
Egyáltalán nem szeretném, ha a Finsterblutok megneszelnék, hogy itt vagyunk és szétválnának. Ha húszan tízfelől támadnak, akár harangozhatunk is magunknak.
Alig két perc telik el aközött, hogy ez megfogalmazódik bennem és aközött, hogy a városháza felé menet megpillantom a fekete palástos alakot a távolban: úgy menekül hanyatt-homlok a fák közé, hogy ha hangosan káromkodnám el magam, valószínűleg már azt sem hallaná meg.
Megdörzsölöm az állkapcsom.
- Talán így is megvárják a napszálltát. Ha nem, bajban vagyunk. Ha igen... az majd kiderül. Mozgás!

Jókora épület a városháza, egy teljes szinttel a kisváros fölé magasodik s még keskeny, ólomszürke tetejű tornya is akad; beletelik némi időbe, míg töviről hegyire átkutatjuk az egészet - magam sem tudom igazán, mit keresünk, s így nem meglepő, hogy nem is találunk semmit. Zaklatott fújtatással  túrok a hajamba, belékenve minden, a kutakodás alatt a tenyeremre gyűlt port; elképzelni sem tudom, mégis mit akarhat kéttucat ilyen pokolfattya ebben az épületben annyira.
Jozef bukkan fel mellettem, világos hajába pókhálók tapadtak.
- Erre ki lehet jutni - mutat a hátsó kijárat felé. Alighanem onnan jött.
- Már nyilván ők is tudják - sóhajtok. A nyakszirtemet dörzsölöm, mert nem jutok fejben egyről a kettőre, s a polgármestert keresem a tekintetemmel. - Mit vittek el?
- Semmit. A falu maga kell nekik.
Ez váratlanul ér. Megütközve nézek a férfira, mert fogalmam sincs, mihez kezdenének a vámpírok egy kiüresedett emberi településsel, de aztán félresöpröm a kérdést.
Megszerezni úgysem fogják.
- Templomotok van-e?
- Van. Elég régi és kicsi, de van.
Mély lélegzetet veszek.
Ha a falut akarjátok, átadom tálcán, de vegyétek az egészet. Úgy, ahogy van. Egyházastul.
- Jozef, eridj Herr von Stahlwalddal meg az embereivel a templomba. Hozd el a tömjénezőjüket, szenteltvizet, bort és ostyát. Robert fiam, bemennek-e a vámpírok a templomba?
- Nem hinném.
- Jó. A pokolfattyak nem bírják elviselni a szertartást.
Anat felé fordulok, és a szemébe nézek.
- A te dolgod lesz, hogy áldást mondj a földre, amin a városháza áll. Nem tudom, hogy működni fog-e - szívdobbanásnyi szünetet tartok, hogy nehogy megkérdezze, mit tervezek. Amíg nem mondom ki fennhangon, talán nem csap belénk a villám. - Tudod, mire gondolok, ugye?
- A... Azt.... Azt hiszem... - pislogja tétován, legalább olyan meglepetten, amilyenre számítottam. - Bár nők... Nem szoktak áldást adni ilyen fiatalon...
- Én sem szoktam misézni. Különösen nem világi épületben - sóhajtok föl olyan arccal, mint aki épp egy szakadékba készül leugrani. Tessék. Kimondtam. Sújts le rám, vagy segíts...! - De nincs választásom. Maguktól nem jönnek a templomba. Elhozom én a templomot őhozzájuk.
Hosszú szünet, amíg egymás szemébe nézünk, azután ahelyett, hogy a kezéért nyúlnék, folytatom.
- Majd a polgármester meg az emberei összezárnak velük, kívülről. Ha a láncot az ajtóba fűzik, nem jut ki senki... és semmi.
Újabb csend.
- Megpróbálom - bólint azután eltökélten és moccan, hogy elforduljon.
Hanem én még mondani akarok valamit; elkapom a karját, aztán a tekintetét újból, mielőtt nekiindulhatna. - Nagy rá az esély, hogy ez istenkáromlásnak számít. Tudod, igaz? És ha így van, akkor végünk.
Most gondolkodás nélkül válaszol, merész hangon.
- Megoldom, hogy ne számítson.
Megint hallgatás következik, s nekem egy egész sornyi folytatást kell visszanyelnem erőszakkal. Mert mi van, ha mégsem? És ha a mennybolt nem is szakad ránk, de mégis rajtavesztünk? A vámpírok sokan vannak: gyanút foghatnak, vagy egyszerűen csak kicselezhetnek valahogyan. Ma éjjel meghalhatunk, akár mindannyian is, de az első mindenképpen én leszek.
Lehet, hogy most látom utoljára. A Nap magasan jár az égen, tompaszögben beömlő fénye gondos hozzáértéssel hangsúlyozza ki az arca finom csontozatát. Egy percre belefeledkezem a lenyűgöző metszésű szempárba - legalábbis bizonyosan ezt mondanám még Szent Péter színe előtt is, annak ellenére, hogy ő is biztosan észrevette, valójában az ajkára tapadt a szemem.
Mi történik, ha nem érjük meg a holnapot? Sikertelenül próbálok elszakadni a látványtól egy egész szívdobbanásnyi ideig, azután megérkezik a segítség.

- Itt van minden, atyám! - tódul be Jozef, felmálházva mindazzal, amiért elküldtem: ünnepélyes, tettrekész arccal torpan meg mellettünk, és most, hogy felé fordulok, ráébredek, hogy visszanyertem az uralmat az érzékeim felett.
Legelőször is feladatunk van.
- Jól van, fiam - ütök a kölyök vállára biztatón, azután az ajtó felé intek. - Hordd be a holmit, és várj meg!
A nefilimre pillantok megint, s ő viszonozza a tekintetet, kíváncsi várakozással.
- Anat, tudod, mi a dolgod. Herr von Stahlwald... - fordulok végül a polgármester felé. - Mit tud az inkvizítorok láncairól?
Gyanakvó, ugyanakkor érdeklődő tekintet a válasz.
- Vannak nekik.
Rá kell jönnöm, hogy valahol mélyen igenis kedvelem ezt az embert.
- Jó acélból készültek, és fel vannak szentelve - bújok ki az enyémekből könnyedén, a kezébe nyomva őket. - Ma este szentmisét tartok a városházán, Robert fiam. Eljönne-e? De vigyázzék! Ha egyszer mindenki megérkezett, már nem gondolhatja meg magát. Végig kell ülnie az egészet és énekelni, akármi is történik közben. Az ajtót leláncoltatom.
Odabenn majd elválik, mennyire vagyunk méltók az Úr kegyelmére.

- Hát ti? – hangzik fel az atya kérdése felénk, ahogy a falusiak elhagyják a házat..
- Vigyáztam rá! - mondja olyan lelkesen Anat, mint amilyennek egész úton nem láttam.
- Köszönöm, Anat.
- Höhh! - morranok fel, bár ez elég komikusan sikerül mutáló hangommal. - Én öltem meg az a vérszívót! – vágok vissza azonnal, hiszen egyáltalán nem gondolom, hogy vigyázni kellett volna rám.
- Így igaz, teljesítetted a parancsod. Büszke vagyok rád. De még nem végeztél, fiam. És lehet, hogy Anat még a vége előtt visszafizeti neked. – ereszkedik kemény marka a vállamra az atyának és fordít maga felé. - Amíg nincs vége, a hátatok egymásnak vetve lássam! A többi utána. Beleértve a számvetést is. – néz szigorúan a szemembe.
Mivel nem olyan rég a halállal néztem farkas szemet, ezért bár az ellenvetés ott dolgozik bennem, végül , nem szívesen, de engedelmesen bólintok. Nem most van itt a makacskodás ideje.
- Rendben. - nézek rá kicsit enyhültebben az angyalra, de persze nem felejtettem el még mindent.
- Ha nem figyelmeztetlek, hátba döf. - szól az angyal ennek ellenére elégedetten.
- Elég volt! – csattan fel Kather atya hangja és villan ránk figyelmeztetően a tekintete. - Hátravan még a java. A lehető legfeltűnésmentesebben ki kell ürítenünk a városházát és előkészíteni arra, hogy amint mind betódulnak, rájuk zárjuk és a fejükre gyújthassuk.
Egy dühös grimaszt kap azért tőlem Anat, de most nem merem megkockáztatni, hogy felpaprikázzam az atyát.
- Én készen állok. - emeltem meg a buzogányt tettre készen, ahogy az izgalomtól buzogni kezdett a vérem.
- Szintén. – bólint Anat is.
- Jó! Indulás! Összeszedjük az embereket és körülnézünk a városházán elsőként. Tempósan! Nem sok időnk maradt és biztosra veszem, hogy figyelnek. – sürget meg minket az inkvizítor és ki is lépünk az ajtón.
Épp akkor, amikor a polgármester is megszólal, háta mögött meg ott pusmorog a falusiak megmaradt hada.
- Mi is kész vagyunk, atya. – mondja.
- Hová visszük az embereket? Ennyit nehéz egy éles szem elől elrejteni? - kérdezem töprengő hangon.
- Mind bemegyünk először is. Hadd higgyék, hogy ott várja őket a teljes lakosság.– indul meg az atya, hogy jó példával járjon elő és én gyorsan követem is, jobb most nem lemaradni tőle.
Még el sem érjük az épületet, mikor én is látom, hogy volt, akiit a vámpírok figyelőnek hagytak és az most rohanvást válik köddé a fák között. Az atya szavaiból és bosszús mozdulatából azonban látom, hogy ő sem repes az örömtől.
- Talán így is megvárják a napszálltát. Ha nem, bajban vagyunk. Ha igen... az majd kiderül. Mozgás!
A hír nem jó, de már vissza nem forgathatjuk a dolgokat, így mikor elérjük a faluhoz képest tekintélyes épületet, türelmetlenül rohanok át rajta, hogy hátha gyorsan megtalálom a másik ajtót, amin keresztül szükség esetén kimenekülhetünk.
- Erre ki lehet jutni. - hívom fel kis kutatás után az atya figyelmét is a kijáratra, amit megtaláltam, bár sejtem, hogy ezzel most nem valószínű, hogy sokra megyünk.
- Már nyilván ők is tudják. – cseng keserűen az atya hangja és valószínűleg igaza van, közben a köpenyeshez fordul, akiről megtudtam, hogy a falu polgármestere. - Mit vittek el?
- Semmit. A falu maga kell nekik. – jön a meglepő válasz.
Nem ismerem túl jól a vámpírokat, ezért számomra nem olyan furcsa a dolog, de az atya hangjából kihallani, hogy ő megdöbbent és ez igazán nem sokszor fordul vele elő.
- Templomotok van-e? – kérdezi kis idő múlva.
- Van. Elég régi és kicsi, de van.
Én közben türelmetlenül topogok és szemem a környéket pásztázza, mire várunk még?
- Jozef, eriggy Herr von Stahlwalddal meg az embereivel a templomba. Hozd el a tömjénezőjüket, szenteltvizet, bort és ostyát. Robert fiam, bemennek-e a vámpírok a templomba? – kérdezi a falu vezetőjét.
- Nem hinném.
- Jó. A démonok nem bírják elviselni a szertartást. – vonja le a következtetést mesterem, majd Anat felé fordul. - A te dolgod lesz, hogy áldást mondj a földre, amin a városháza áll. Nem tudom, hogy működni fog-e. …….Tudod, mire gondolok, ugye?
- A... Azt.... Azt hiszem... Bár nők... Nem szoktak áldást adni ilyen fiatalon...
Most látom Anat-ot először zavarba jönni.
- Én sem szoktam misézni. Különösen nem világi épületben. – vesz mély levegőt Norven atya és ettől a gyomromba hidegség kúszik.
Talán ő sem biztos a dologban?
- De nincs választásom. Maguktól nem jönnek a templomba. Elhozom én a templomot őhozzájuk. Majd a polgármester meg az emberei összezárnak velük, kívülről. Ha a láncot az ajtóba fűzik,, nem jut ki senki... és semmi.
- Megpróbálom. - bólint eltökélten végül az angyal, de mikor indulna az atya elkapva a kezét megállítja.
- Nagy rá az esély, hogy ez istenkáromlásnak számít. Tudod, igaz? És ha így van, akkor végünk.
- Megoldom, hogy ne számítson. – Anat hangja már ismét biztosan cseng.
Ezt már az ajtóból hallom, mert a polgármester már elindul megyek vele, hogy elhozzam, amit az atya kért. Ha elérünk a templomba, gyorsan összeszedem, amit az atya mondott és rohanvást viszem vissza, kölyökként is érzem, hogy a készülődéshez kevés az időnk.
~ Összezárni magunkat a vámpírokkal? ~ borzongok bele a gondolatba is, de ezt semmiképp nem hagynám ki, még ha az izgatottságtól sápadtabb is vagyok tőle a szokásosnál.
- Itt van minden atyám! - teszem le a holmit, mert mikor odaértem hozzá, nem nagyon akart észrevenni, csak az angyalt bámulta, mintha az valami csodát tett volna vele éppen.
- Jól van, fiam. - fordul felém kissé lomhán, aztán azonban a vállamra csap biztatóan. - Hordd be a holmit, és várj meg! Anat, tudod, mi a dolgod. Herr von Stahlwald... mit tud egy inkvizítor láncairól?
- Vannak nekik.
Helyzetünk ellenére elvigyorodom ezen a remek válaszon.
- Jó acélból készültek, és fel vannak szentelve. – szedi le magáról az atya és adja a polgármester kezébe. - Ma este szentmisét tartok a városházán, Robert fiam. Eljönne- e? De vigyázzon! Ha egyszer mindenki megérkezett, már nem gondolhatja meg magát. Végig kell ülnie az egészet és énekelni, akármi is történik közben. Az ajtót leláncoltatom.
Mivel a miséhez ministráns is kell, izgatottan kezd verni a szívem, miközben leteszem a kellékeket.
Most van rá esély, hogy nem küld el az atya, hiszen kellek neki, bár arra kíváncsi vagyok lesz-e a polgármesternek elég bátorsága is bevállalni a dolgot.

Robert von Sthalwald elszántan bólint, és megmarkolja a kezébe nyomott láncokat.
Úgy tűnik, értjük egymást.
- Adja a láncokat az embereinek. Bújjanak el, s ha a vámpírok betódultak, zárják ránk az ajtót. Az összes ajtót.
Ő bólint, én pedig Jozefhez fordulok.
- Most remélem, odafigyeltél a templomban, mert egyedül te vagy nekem asszisztencia gyanánt.
Látom az arcán, ahogy összpontosít, és most kivételesen nem felesel semmit. Egyszerűen csak figyel.
Anatot keresve pillantok körbe, s ahogy ráakadok, a tekintetünk találkozik.
- Te maradj kint.
- De...
- Nincs de - parancsolok rá. - Jozefnek jönnie kell, mert a feladat az övé. Ha meghalunk, valakinek vissza kell vinnie a hírt a Katedrálisba.
- A menekülés a mesterségem - vágja rá a félvér makacsul. - Maradok.
Haragosan fújok egyet: még soha, egyetlenegyszer sem hallgatott rám, és most aztán igazán biztos vagyok benne, hogy túlságosan veszélyes ez az egész, de már jól ismerem a vonásain megjelenő kifejezést. Mostantól azt fogja hajtogatni, hogy marad. Még hogy rám hallgat! Dühöngve bámulok rá, teljesen reménytelenül: újból megtapasztalhatom, hogy rá egyáltalán nem tudok ráijeszteni.
- Össze akarod magad zárni a vámpírokkal?
- Ha az kell, hogy megvédjelek, igen.
- Tessék?! - csattanok fel, fittyet hányva a tényre, hogy a kiáltásom végigvisszhangzik a főutca homlokzatai közt. Anat higgadtan állja a tekintetem.
- Segítek, hogy túléld - szögezi le határozottan. - Hogy lezárd a háborút.
- Nem lesz időm mindenkit megvédeni, ha ennyien jöttök.
- Engem nem is kell.
Még mielőtt válaszolhatnék, Jozef elérkezettnek ítéli a pillanatot, hogy állást foglaljon.
- Engem sem! - rikkantja közbe dölyfösen, a lány mellé lépve.
Az önuralmukat megőrizni próbálók ősi mozdulatával túrok a hajamba, aztán végigdörzsölök a képemen, de hiába: a haragom egyáltalán nem enyhül, s hogy a fiú arcán is feltűnni látom Anat megingathatatlan, önfejű kifejezését, tehetetlen dühömben teljes erőből rúgok az első kézre eső tárgyba - történetesen egy üres, könnyű fenyődeszka dobozba -, aztán megtámaszkodom az ajtófélfán.
- Jól van! - őrjöngök, és Isten bizony, kedvem lenne addig tombolni, amíg eléggé megrémülnek hozzá, hogy szót fogadjanak. Csakhogy hiába. Az angyal nem fél tőlem, arra pedig gondolni sem tudok, hogy bántsam őket. Legszívesebben beleöklöznék az ajtóba, de az sem használna semmit. Mit lehet ilyenkor tenni? Dühöngve üvöltök tovább. - Mindegy, mit mondok, igaz!? Meg akartok halni. Hát jó, maradjatok csak!
A tény, hogy bárki mástól habozás nélkül elfogadnám az ajánlkozást, csak tőlük nem akarózik, teljességgel elkerüli a figyelmemet.
Jozef ijedten szipog egyet, és vékony hangon megköszörüli a torkát.
- Én csak... segíteni akarok... - szól tétován. - Meg a miséhez is kellek.
- Ha nem védi senki a hátad, véged - jelenti ki komolyan az angyal, majd káprázatos vonásai s a hangja megenyhülnek, akár a fagyott föld, ha kora tavaszi napfény éri. - Tudjuk, hogy meg akarsz védeni minket, de hagyd, hogy mi is védjünk téged.
Eszemben sincs hagyni, hogy ők védjenek engem, de kényszerítem magam, hogy visszanyerjem az önuralmam, és egy pillanatig nézem kettejüket, immár összeszedettebben, aztán sóhajtok - valamelyest mégis igaza van Anatnak, az pedig fikarcnyit sem segít, ha dühöngök.
- Jól van, legyen. Gyertek mindannyian. Jöhet mindenki, aki elég bátor, hogy részt vegyen a szertartáson.
A félvér határozottan bólint, Jozef pedig feszülten szusszan föl, mint aki idáig visszatartotta a lélegzetét.
- Azt hiszem, mindent sikerült beszerezni a templomból, ami kell - szólal meg újból, immár valamivel átlagosabb hangon.
- Akkor befelé! - intek a fejemmel a főbejárat felé. Furcsán szorongok még mindig, de nincs értelme vitatkozni. - Készüljünk, mert nem sok idő van hátra. Aki kint marad, fegyverkezzen fel! Előfordulhat, hogy pár közülük az ablakon át menekül. Koncoljátok fel őket! Az Úr megáld érte.

Odabent megtorpanok a jókora hallban, s érzékelem, ahogy a polgármester megáll a sarkamban.
- Kezdje, atya.
Körülpillantok, olyan arccal, mint aki birtokolja az épületet: szemügyre veszem a tetőgerendák aljától a padlóig s egy pillanatra behunyom a szemem. Amikor kinyitom, von Stahlwalddal nézek farkasszemet.
- Az emeleten tartjuk a szertartást - parancsolom. - A karzaton elférünk. Asztalt oda! Ha szerencsénk van, nem jutnak majd fel, de nem gyújthatjuk meg a füstölőket túl korán, mert elárulhat minket, mielőtt bejönnének az épületbe. Csak akkor kezdhetünk, ha mind bent vannak... az ajtók pedig bezárva.
Jozef nem szól, nem akadékoskodik, csak fogja a tömjénezőket, és felkaptat a lépcsőn. Talán mégis a rendfőnöknek volt igaza.
- Ha mind fenn leszünk, akkor elrekeszthetnénk vagy lerombolhatnánk a lépcsőt, hogy kicsit feltartsa őket - teszi hozzá azért, ahogy felért, áthajolva a korláton.
A fejemet csóválom.
- Észrevették, hogy itt vagyunk. Nem tűnhet fel nekik, hogy csapda, amíg itt nincs az összes.
A polgármester leporolja a kezét, s megáll előttem.
- Hívjak embereket a lépcsőkre?
- Ha maguk ajánlkoznak, tegyen úgy - felelem. - Ha félnek, csak útban lennének.
- Megkérdem - hagyja rám, s már abban is kételkedem, hogy ő maga visszatér, amikor az ajtó újranyílik: von Stahlwald nem pazarolta az idejét odakünn, mert a nyomában húsz legényel toppan be fegyelmezett sorban: jó kötésű, napbarnított arcú, fiatal emberek, egytől egyig merész képpel.
Egy pillanatig bennem reked a lélegzet a meglepetéstől, ez a falu igencsak kemény bástyája az Úrnak s ha így van, még inkább megérdemlik, hogy megszabaduljanak a vámpíroktól mihamarább.
- Szép, fiaim! A bátorságotokról tőlem fog hallani a Katedrális - jegyzem meg a lépcsőn megállva, aztán végighordozom rajtuk a pillantásom. - Van-e köztetek, aki nem ismer minden imádságot fejből? Ne féljetek, ma embert nem büntetek.
Megrázzák a fejüket mindannyian, egy emberként. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire lenyűgözött volna akár egyetlen falu nyája is.
- Büszkévé tesztek, és ez nem könnyű - vigyorodom el, aztán intek nekik. - Fegyvert a kézbe, akinek van, s álljatok meg a lépcsők tetején kétfelől! Megadom az engedélyt, hogy harcba bocsátkozzatok, jöjjetek-menjetek, ahogy a harci ösztöneitek diktálják, a szertartás legelejétől a zártáig! De énekeljetek fennhangon, akármi történik! Az istentisztelet nem szakadhat meg.
- Értettük!

Feszülten telik az idő - meg nem tudnám mondani, mégis pontosan mennyi telt el azóta, hogy mindent előkészítettünk, de a legjobban még mindig a közelgő, bizonytalan veszedelem aggaszt. Anatra pillantok nyugtalanul, majd Jozefre, majd az ajtóra, majd a Bibliára, és körbe megint.
Épp megismételném harmadjára, amikor kopogtatnak.
A szememmel intek von Stahlwaldnak, s ő megemeli a hangját.
- Ki az? - szól ki, amire a kilincs megsüllyed, s az ajtó résében megjelenik egy vámpír. Fehér kendőt hoz magával, amelyet a magasba emel, ahogy átlépi a küszöböt.
- Tárgyalni jöttem.
Úgy mordulok rá, mintha a vacsorámul szolgáló húst akarná elvenni előlem.
- Miért hinném ezt el? De Herr von Stahlwaldé a falu. Mondd, mit akarsz tőle.
- A falut akarjuk, és elengedjük az embereket.
- Ne merészelj alkudozni velem! - reccsenek rá, meg sem várva, mit felelne von Stahlwald erre. - Megölünk benneteket egy szálig, és megtartjuk a falut is.
- Akkor én távozom - feleli a vámpír, egyáltalán nem sajnálkozó hangon. - Sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezésre jutni.
- Sajnálhatod is - horkanok fel, aztán előrehajlok a galéria korlátja felett. - Öljétek meg! - üvöltök fel, s aki kapja, marja, a legszemfülesebbé a parancs. Eggyel kevesebb.
Nem csalódom ezúttal sem, egy legény egy kaszával mint a villám ugrik, s lefejezi a vámpírt, olyan könnyedén, ahogy egy csirke nyakát tekerheti ki máskor. Helyeslőn mordulok föl.
- A fegyvere a tiéd, fiam. Dobjátok félre az ajtóból!
- Köszönöm, atyám - veszi el a kardot a fiú, s az oldalára köti.
- Mi lesz, ha nem jönnek? - szakítja félbe a gondolataimat Jozef. - Meddig maradhatunk itt?
- Ha a falu kell nekik, jönni fognak - felelem, s nem maradok megerősítés nélkül, mert a polgármester csatlakozik a véleményemhez.
- Fognak. Minden este jönnek.
Jozefnek ennyi elég is, hogy megacélozza magát és összpontosítson.
- Akkor jöjjenek!
Mintha csak válaszul érkezne a megjegyzésére, velőtrázó üvöltés zengi be az estét odakinn.
Egy emberként meredünk előre, a főbejárat felé.
Éppen akkor, amikor az első után fölzeng a többi hang.

A polgármester vállalkozott a ministránsságra
- Adja a láncokat az embereinek. Bújjanak el, s ha a vámpírok betódultak, láncolják ránk az ajtót. Az összes ajtót. – utasítja a közben az atya Sthalwald-ot.
A férfi bólint.
- Most remélem, odafigyeltél a templomban, mert egyedül te vagy asszisztencia gyanánt. – fordul hozzám az atya, mire én hezitálás nélkül bólintok.
Az atya aztán körbenéz, láthatóan keresve valakit a tekintetével, ami végül megállapodik Anat-on.
és mikor találkozik a tekintetük a lány kissé megbiccenti felé a fejét.
- Te maradj kint. – szól neki a mesterem.
- De...
- Nincs de. Jozefnek jönnie kell, mert a feladat az övé. Ha meghalunk, valakinek vissza kell vinnie a hírt a Katedrálisba.
- A menekülés a mesterségem. Maradok. – replikázik az angyal.
Látszik az atyán, hogy nincs szokva az ilyen ellentmondásoknak, mégis visszafogja magát.
- Össze akarod magad zárni a vámpírokkal?
- Ha az kell, hogy megvédjelek, igen.
- Tessék?! – le sem tagadhatja Norven atya a megdöbbenését, miközben én elrejtek egy kaján vigyort.
A háttérbe húzódva élvezem a szópárbajt, hiszen az én szerepem már tisztázódott, de az agyam is jár közben, mert nem igen gondoltam a halálra, hogy akár itt is maradhatok, a vámpírok széttéphetnek, kiszívhatják a vérem, de mivel az atya és a rendfőnök is megbízott bennem, nem hátrálhatok meg. Azért csak kihúzom magam és csak hallgatom, miként vitatkozik az angyal. Tisztára, mint ahogy én szoktam. Még a bajt is feledve, kíváncsian várom mi lesz, vajon enged-e az atya?
- Segítek, hogy túléld. Hogy lezárd a háborút.
- Nem lesz időm mindenkit megvédeni, ha ennyien jöttök.
- Engem nem is kell. – nyomatékosítja Anat.
- Engem sem! - replikázom én is.
Mikor az atya megdörzsöli az arcát, már tudom, hogy nagyon zaklatott, mert ez nála egy jellegzetes mozdulat, de arra nem számítok, amit utána tesz. Ilyen dühösnek még sosem láttam.
- Jól van! Mindegy, mit mondok, igaz!? Meg akartok halni. Hát jó, maradjatok csak! – kiabál, hogy csak úgy zeng a környék.
- Én csak......segíteni akarok.....meg a miséhez is kellek. - szeppenek meg azért kicsit összerezzenve az indulatos cselekedetére az atyának, de még sem hátrálok meg.
- Ha nem tarja senki a hátad, véged. -  jelenti ki komolyan a lány, majd enyhültebben folytatja, - Tudjuk, hogy meg akarsz védeni minket, de hagyd, hogy mi is védjünk téged.
Feszülten, dobogó szívvel figyelem mentoromat és mintha látnám, ahogy lassan oldódik benne a feszültség, ahogy ránk néz.
- Jól van, legyen. Gyertek mindannyian. Jöhet mindenki, aki elég bátor, hogy részt vegyen a szertartáson.
Anat határozottan bólint.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mintha valami jó hírt kaptam volna, pedig épp az ellenkezőjét, de mégis jó volt hallani.
- Azt hiszem mindent sikerült beszerezni a templomból, ami kell. - intettem a becipelt holmikra.
- Akkor befelé! – adja ki a parancsot kurtán az atya. - Készüljünk, mert nem sok idő van hátra. Aki kint marad, fegyverkezzen fel! Előfordulhat, hogy pár közülük az ablakon át menekül. Koncoljátok fel őket! Az Úr megáld érte.

Én egy percig sem habozok, elszántan vonulok be az épületbe, inkább izgatottan, mint félelemmel telve. Bíztam az atya tervében és végül is még egy angyal is velünk volt! A vámpírok bár sokan voltak, de nem számíthattak erre.
A polgármester hallgat, majd besétál ő is.
- Kezdje, atya.
- Az emeleten tartjuk a szertartást, a karzaton elférünk. Asztalt oda! Ha szerencsénk van, nem jutnak majd fel, de nem gyújthatjuk meg a füstölőket túl korán, mert elárulhat minket, mielőtt bejönnének az épületbe. Csak akkor kezdhetünk, ha mind bent vannak... az ajtók pedig bezárva.
Felnéztem oda, ahová az atya mutatott és magamhoz vettem a füstölőket, hogy felvigyem. A polgármester jobb erőben volt,így az asztalt így rábíztam.
- Ha mind fenn leszünk, akkor elrekeszthetnénk vagy lerombolhatnánk a lépcsőt,, hogy kicsit feltartsa őket. - néztem az említett feljáratra már fentről.
- Észrevennék, hogy itt vagyunk. – veti el rögtön az ötletemet tapasztalt veteránként. - Nem tűnhet fel nekik, hogy csapda, amíg itt nincs az összes.
Hát, ha nem, akkor nem! Akkor marad az imádság és a hit, hogy időben megakasztja őket a szertartás.
Mindent felhordok, amit kell, aztán már csak várni kell.......
- Hívjak embereket a lépcsőkre? – kérdezi lent a polgármester.
- Ha maguk ajánlkoznak, tegyen úgy. Ha félnek, csak útban lennének.
Ezek szerint még sem olyan elvetélt volt a javaslatom és ez önbizalommal tölt el.
- Megkérdem. – válaszolja a falu vezetője és elballag, majd kicsit később húsz legénnyel jön vissza, ami észrevehetően megemeli az atya szemöldökét.
- Szép, fiaim! A bátorságotokról tőlem fog hallani a Katedrális. Van-e köztetek, aki nem ismer minden imádságot fejből? Ne féljetek, ma embert nem büntetek.
Megrázzák a fejüket.
- Büszkévé tesztek, és ez nem könnyű. – húzódik mosolyra az atya szája, ami nála felér egy jókora dicsérettel. - Fegyvert a kézbe, akinek van, s álljatok meg a lépcsők tetején kétfelől! Megadom az engedélyt, hogy harcba bocsátkozzatok, jöjjetek-menjetek, ahogy a harci ösztöneitek diktálják, a szertartás legelejétől a zártáig! De énekeljetek fennhangon, akármi történik - az istentisztelet nem szakadhat meg.
Gyorsan végig gondolom, hogy milyen imádságokra lesz szükség a mise során és bár majd kiesik a szívem a helyéből, tudom, hogy egy szót sem fogok elrontani. Olyan sokszor hallgattam már végig, hogy álmomból felkeltve is tudnám.
- Értettük! – vágják rá a fiatal férfiak, mintha begyakorolták volna.

Norven atya körbenéz, hogy mindenben felkészültünk-e, mindenkire ráfüggeszti elszánt tekintetét, amit igyekszem legalább annyira elszántan viszonozni, már amennyire sikerül.
Ekkor kopognak az ajtón!
Kezem megszorul a buzogányon és próbálok minden hangot meghallani, ami kintről jön, hogy időben reagáljak.
Az atya Stahlwad-ra néz, aztán az ajtóra, jelezve, hogy övé a megtiszteltetés.
- Ki az?  - szól ki az a helyzethez mérten elég határozottan, majd benyit egy vámpír, kezében egy fehér kendővel.
- Tárgyalni jöttem.
- Miért hinném ezt el? De Herr von Stahlwaldé a falu. Mondd, mit akarsz tőle. – csattan fel mesterem.
Most olyan volt a testem, mint egy felhúzott rugó, ami csak arra vár, hogy kiugrasszák a helyéről. A torkomban dobogott és alig hallottam, mit mond mellettem az atya, mikor megjelent a vámpír.
- A falut akarjuk, és elengedjük az embereket. – jelenti ki a vérszívó.
Meg is jósolhatnám, hogy mit fog erre válaszolni egy inkvizítor.
- Inkább megölünk benneteket egy szálig, és megtartjuk a falut is. Ne merészelj alkudozni velem!
- Akkor én távozom. Sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezésre jutni. – von vállat a vámpír közömbösen, mintha eleve erre számított volna.
- Sajnálhatod is. Öljétek meg! – csattan fel azonnal az atya hangja.
A távolság miatt nekem esélytelen, hogy elérjem, bár nem is nekem volt szánva az utasítás, de szinte felrikoltok örömömben, ahogy egy fiatal paraszt, gyorsan reagálva, pillanatok alatt leüti a fejét.
Az atya hangja továbbra is erős és határozott marad.
- A fegyvere a tiéd, fiam. Dobjátok félre az ajtóból!
- Köszönöm atyám. - elveszi legény a kardot, de csak az oldalára köti.
- Mi lesz, ha nem jönnek? Meddig maradhatunk itt? - higgadok le és jut eszembe ez a lehetőség is.
- Ha a falu kell nekik, jönni fognak. – szögezi le az Norven atya.
- Fognak. Minden este jönnek. - helyesel a polgármester is.
- Akkor jöjjenek! - nézek az ajtó felé elszántan összeszorítva a szám……és várunk.
Pár perc múlva egy velőt rázó üvöltés zengi be az estét és szinte azonnal több, talán több tucatnyi torokból is követőre talál

Elkezdődött.
A nyakszirtemen fölmeredő, rövidre nyírt szálak lesimítása helyett szembefordulok a lépcsőn állókkal meg von Stahlwald polgármesterrel és áldást adok. Lassan ideje hozzáfogni.
A túlvilági vonyításra Jozef megrázkódik, s hallom, ahogy suttogva felé húzódik egy kissé.
- Mi ez, atyám? - leheli csendesen. - A vámpírok? Jönnek?
'Fogalmam sincs', akarom rávágni az igazsághoz hűen, de ha valakinek, hát nekem nem szabad elveszettnek tűnnöm, így csak összeharapom az állkapcsom, és biccentek.
Ekkor kiált fel az egyik megtermett, kalapácsos legény az ablaknál.
- Jönnek!
A szavait vasalt csizmák dobogása tompítja el, de most jött el az ideje annak, hogy ne csak hallgatózzunk és várjunk.

- A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal!
Ennél őszintébb is régen voltam, s egy kicsit idegen az egész, lévén igen rég nem hárult rám ilyen feladat... most már azonban nem lehet meghátrálni.
- Ámen! - kiáltja a falusiak kórusa, mintha csak meg akarnának erősíteni a gondolataimban.
Azután pillanatnyi csend és én gyors, néma fohászt iktatok közbe. Ugyan jönnének be a fattyak már...!
Még jóformán végig sem mondtam, amikor az elsők közülük felbukkannak az ajtóban: megtermett, tagbaszakadt férgek, akkor pörölyökkel felfegyverkezve, amekkorát talán még a kovács is csak két kézzel bírna felemelni. Legszívesebben összeszorítanám a szemem, mert már így is elég messzire mentünk, de ha nem akarom, hogy mindenki meghaljon, ugranom kell. Pár sorral későbbi passzusra váltok, igencsak megrendülve, mert ez már olyan terület, amelyre magamtól sohasem merészkednék.
Hanem itt és most vagy hallgatok az ösztöneimre, vagy meghalunk. Minden más ráér.
- Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.
Odalent, a lépcsők alján a parasztok nekifeszülnek az első vámpíroknak, s a nagy acélcsattogásból kihallom az 'én vétkem, én vétkem...' -et: úgy látszik, valóban tudnak mindent fejből, az legalábbis nem okoz gondot nekik, hogy a reszponzóriumok között ugráljanak velem együtt. Mégis örülök most, hogy nem engem bámul mindenki útmutatásért, mert alighanem olyan fehér vagyok, mint a meszelt fal... Hanem azért tartom magam belül és intek Jozefnek. Ideje füstölni. Ha szerencsénk van, mire észbe kapnak a vámpírok, már bezárult az ajtó
- Uram, irgalmazz...! - fogok bele közben a Kyriébe, ezt álmában is tudja mindenki. Látom, ahogy a polgármester nekifekszik az ajtónak; kívülről dulakodás és lánccsörgés hallik. Alig néhányan rekedhettek odakint a támadók közül. A falusiak alighanem darabokra tépik őket. A városháza félhomályát megtölti a tömjén jellegzetes, átható füstje közben: a velünk összezárt Finsterblutok vicsorogva forgolódnak, mint a veszett kutyák, keresve a fojtogató szubsztancia forrását, egyelőre teljesen hiába.
Ez a látvány egy kicsit helyrebillent: megemelem a hangom, egyre erősebben, addig, amíg olyan nem lesz, mint az oroszlánüvöltés anélkül, hogy a dallamot elveszíteném.
- Könyörögjünk! - bömbölöm visszhangosan, hogy a szemem éppen nem könnyezik belé. - ...mindörökkön örökké.
Jó volna becsatlakozni a harcba, hogy mielőbb győzzünk, de nem mozdulhatok a helyemről, így megvetem a lábam és mondom tovább. A szemem az odalent dúló vérontásra szegezem: amit látok, megerősít az eddigi véleményemben a falut illetően. Minden égi segítséget megérdemelnek.A fiú, aki levágta a küldöttet, vezeti a rohamot. Úgy aratja a vámpírokat a kaszájával, mintha csak érett gabona volnának.
Jozef megmoccan mellettem: alighanem észrevette, mit művel a vérszívókkal a füst, s ezen felbuzdulva beleakaszkodik a tömjénezőt tartó apró láncokba, s az egészet úgy, ahogy van, merész, gyönyörű ívben elhajítja, egyenesen a csata közepébe. Ezért a húzásáért minden más helyzetben olyan pofont kapna, hogy attól az asztal, amire támaszkodik is összetörik, de most csak figyelem a falusiakat és töretlenül folytatom, őszintén remélve, hogy a kölyök nem fog mindent közibük vágni. Lepillantok a Szentírás csontfehér lapjaira.
- Lectio az Apostolok Cselekedeteiből.

Az első szót sincs érkezésem kimondani, mielőtt bevágódik az ajtó, elsöpörve két felnőtt férfit, akik az útjába kerültek; hatalmas vámpír lép be rajta, akkora, hogy felegyenesedve soha nem férne el a szemöldökfa alatt. Végigtekint a vérfürdőn, s érzelemmentes arccal bődül el.
- Ki a főnökötök?
Felnézek, a tekintetünk találkozik egy percre, de közben nem szakítom meg a szertartást, s az arcáról a Szentírásra fordítom a tekintetem.
- 'Eredj el a néphez és mondd: Hallván halljátok, és ne értsetek; és nézvén nézzetek, és ne lássatok!'
A vámpír, aki csakis Bernard von Finsterblut lehet, végigmér, meglehetősen becsmérlőn.
- Te ott, láncos! - vakkantja nekem: alighanem rájött, hogy a láncok, amelyeket az ajtóról szakíthatott le odakinn, az enyémek. - Vagy tán' a ministránskölyök az? Mindegy, beszélnün' kellene...
Anatot keresem a tekintetemmel valamiért; olvasnék, vajon mit mond az arca. Ő éppen engem néz, s a pillantásunk összeakad: hang nélkül is ért, mert bólint hangsúlyosan. A nagyra nőtt fickóra nem hat sem a tömjénfüst, sem a szertartás. Valamelyikőnknek mennie kell. Jozefről szó sem lehet, lesétálok hát a lépcsőn, egészen elébe: három yard távolságot hagynom kell kettőnk között, mert vagy másfél lábnyival magasabb nálam. Sohasem láttam még ekkora nagy embert.
Vámpírt. Ez nem ember, hanem vámpír.
Tetőtől talpig nehéz vaspáncélt visel, fején sisak; fegyvere láncos buzogány, amelynek acéltüskés feje emberfej méretű. Olyan férfinak látszik, aki egyetlen ökölcsapással képes megölni egy igáslovat. Fölényes szigorral nézek rá.
- Bernard von Finsterblut?
- Az - dörgi flegmán. - Te meg az Egyház küldöttje, igaz?
- Inkább csak az Egyház. Ilyen röviden.
- A családfő a falut akarja felségterületül - emelkedik felül a szemtelenségemen. - Átadjátok önként, vagy megvívtok érte?
Érzem, hogy a fejemet elönti a vér. Mit képzelsz, te kövér csatornapatkány!
- Ha az enyém volna sem adnám át - vágom rá hetykén. - Lélekben Őszentsége birtoka, földben Károly királyé. A családod feje választhat. Írásos kérvényt terjeszt be a törvénynapokon a többi koldussal együtt... vagy mérlegeli az esélyeit, és elmehet a pokolba.
A sisakján keresztül is sejtem, hogy elvigyorodik.
- Inkább harcolj érte, szemtől szemben - indítványozza, s akaratlanul is a buzogányra pillantok. - Vagy a kölyök.
- Én? - nyög fel mögöttem Jozef, aztán indulatosan csattan föl. - Ez neked egy tisztességes ajánlat?
A kölyköt figyelmen kívül hagyva méregetem a vámpírt.
- Miért adnám meg, amit akarsz? Egyszerűen csak levágunk, ahogy az ökröt szokás, aztán elviszem a fejed a Katedrálisba.
- Hah - nevet föl, most először, visszhangosan - Bizonyíts, ne a szád járjon akkor!
- Atyám, a mise... - érkezik Jozef rekedtes suttogása, de már késő. A szertartás félbemaradt, és ez ellen a pokoli féreg ellen a kezdetektől fogva hatástalan volt. Végigmérem őt komoran.
- Miért akarsz megvívni velem? - firtatom, gondolatban egy ló marmagasságához hasonlítva a vállszélességét, egyáltalán nem bátorító eredménnyel. - Nem vagyok ellenfél neked.
- Mert van bennem annyi tisztesség, hogy rendesen intézzem ezt.
- Én megküzdök a faluért - rikkantja Jozef eltökélten előrelépve -, de ha olyan becsületes akarsz lenni, egyenlő ellenfelet adj!
- Elhallgass, Jozef! - reccsenek a kölyökre, majd megint felszegem a fejem, akaratlanul is ráébredve, hogy az íves kovácsoltvas holmi, amelyet Bernard von Finsterblut arca mögött függeni látok, nem más, mint a fogadóterem csillárja. - Eddig talán tisztességesen intézted?
A vámpír nem törődik velem.
- No? Vagy mindkettőtok jönne?
- A fiamat felejtsd el, Finsterblut! Kölyök még. Azért van itt, hogy tanuljon. De legyen. Kiállok veled.
Hallom, hogy Jozef levegő után kap, és most az egyszer egyetértek vele: fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni, amikor ez a hústorony megmozdul, abban viszont biztos vagyok, hogy vagy kiállok vele, vagy valaki másra fog támadni. Itt pedig mindenki az én védelmem alatt áll.
- Hadd segítsek... - köti az ebet a karóhoz ijedten a fiam. - Atyám, kérlek...
Egyetlen pillanat alatt megfogalmazódik bennem a válasz. Feléje fordulok, és megvárom, amíg a szemembe néz. Nem kell sokat várnom.
- 'Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott.'
- Félre, ti söpredékek - bődül el közben a buzogányos szörnyeteg, s döngő léptekkel vonul a csarnok közepére. -, mert darálthúst csinálok belőletek!
Megállok előtte - az övé mellett egészen hangtalannak érződnek a mozdulataim, puhának, akár az árnyék. Nincsenek láncaim, nincsen tőröm s az egy szem, harapósra fent rövidkardomért nyúlni, úgy érzem, felesleges volna. A vámpír páncéljának illesztései fontos részeken túl magasan vannak, a fején sisakot visel, ezt a buzogányt pedig egy kamrányi tölgyfával sem tudnám felfogni. Ha csak egyszer is eltalál vele vagy a páncélkesztyűs kezével, végem. Megmozgatom a lábujjaim a szarvasbőr csizmámban.
- Na, akkor készen állsz, kis ember?
Hazudnék, ha tagadnám, hogy a szívfrekvenciám nincs sohasem látott magaslatokban, s a gerincem mellett is patakokban folyik a víz, de azért bólintok.
- Vedd el a falut, ha tudod.
A férfinak semmi érzéke a nagy szavakhoz, mert egész egyszerűen meglendíti a buzogányát, egyenesen a homlokom irányába.
- Akkor veszem is.
Magasságos egek, aki rám fordítja a szemét, az legyen irgalommal...! Feszült idegességgel ugrom félre, csordultig telve adrenalinnal: kíváncsi vagyok,a monstrum mennyire gyors énhozzám képest. Ha gyors is, akkor ideje végrendelkeznem.
Szerencsém van, amennyivel nagyobb, annyival lassabb is és bár éjszaka van, ez jottányit sem érződik a lomha mozgásán. A páncélja még tovább lassítja - nincs időm ezen hosszan örvendezni, mert a buzogányfej ismét ott a kezében.
Adok magamnak néhány percet, hogy kitapasztaljam, milyen ritmust diktáljak... és hogy kitaláljam, mégis hogyan tudnám elkapni. Megsebesíteni lehetetlen, a páncélja pedig minden ütést felfog; a saját buzogánya kétségkívül hatásos volna ellene, de azt akkor sem bírnám felemelni, ha megötszöröződnék elébb.
Na meg el is kellene venni tőle.
Meglehetősen kitartó vagyok a gyorsaságomban, a végtelenségig mégsem ugrálhatok előle; ha megvolna valamelyik láncom, talán...
Talán.
Kecsesen fordítom Jozef irányába a courante-ot, amit néhány ütem óta járunk, s egy apró szünetben, amelyet eddig egyszerű lélegzetvételre pazaroltam, odaszólok neki latinul.
- Kötelet, fiam!
A szemem sarkából mozgást látok, Jozef érti a szavamat, de csak a levegőt éri a kezem; közben Bernard von Finsterblut - alighanem egyre kevésbé elragadtatva a párbajról alkotott elképzeléseimtől - felénk fordul, és megforgatja azt az irdatlan, szegecses acélfejet a levegőben. Őrá figyelek, nem Jozefre: oda sem nézve kiabálok megint a fiúra.
- Add már azt a kötelet!
A kölyök észbe kap, és már a látóterem szegélyén sincs, csak a hangját hallom.
- Megy!
Valahol a hátam mögött lehet, s ha volna egy másodpercem, bizonyosan elkaphatnám a kötelet, amit felém dob, de szemből zúgva közeleg a másfél mázsás acélgömb. Nem törődöm semmivel, csak felkiáltok.
- Félre!
Laposan vetődöm előre, áthemperedve a saját vállamon, ahogy elérem a poros deszkákat a férfi csizmája mellett. A háta mögött ugrom talpra s van annyi időm, hogy hátratáncolva bemérjem, hová hullott a Jozef által dobott tekercs: jókora gombolyagnyi sodrony, alighanem a legelő kerítéséhez szánták s a kereskedő itt rakta le. Több helyen összegabalyodott, de így is megteszi.
Bernard von Finsterblut utánam fordul: lassú, hátráló mozgásban csalogatom körbe, hogy hozzáférjek a sodronyhoz.
Hanem ekkor váratlan fénysugár csap föl a vámpír feje felett.
- Sacra lux! - hallom Jozef merész csatakiáltását: a kölyök alighanem elérkezettnek látta az időt, hogy belépjen a küzdőtérre s most hallom, ahogy az őáltala markolt buzogány tompa, hatástalan kondulással ütődik a vámpír páncéljának. Lehajlok azonnal, felmarva a sodronycsomót a porból; ahogy felpillantok, látom, hogy a hústorony sarkon fordul, s jókora, vasalt markával megragadja a fiú fejét, a magasba emelve őt.
A buzogány nyelét elengedi, hogy a jobbja szabaddá váljon, s a padlóba csapódó irdatlan fegyver súlyába belereng az egész épület.
Tágra nyílt szemmel torpanok meg, ahogy a kapálózó Jozefet megpillantom: idáig hallom a koponyája keserves recsegését, és biztos vagyok benne, hogy másodpercek választanak el a pillanattól, amikor a vámpír diadalmas mozdulattal összeroppantja a fejét, akár egy mázatlan csészét.
Lihegve egyenesedem fel. Kezem a magasba emelem, anélkül, hogy a kötelet elengedném.
- Állj! Ne bántsd.
Ez alighanem meglepi, mert a sisakja felém fordul, s a szemnyílása mélyén mintha csillogást látnék.
- Hmmm...?
- Engedd el! - ismétlem riadtan, attól tartva, hogy így is, úgy is megöli. - Engedd el, és beszéljünk a faludról!
Egy pillanat műve csak az egész, de mégis olyan részletességgel látom, mintha csak víz alatt mozognánk: Jozef mindkét markával megragadja a vámpír csuklóját, s amíg az rám figyel, egyetlen mozdulattal kitépi magát a szorításból, vérpermetet szórva szét a levegőben, amire a féreg irdatlan haragjában hátraveti a fejét, és felbömböl.
- Szétverem ezt a mocskos kölyköt....!
Most nem érdekel, hogy templomnak szenteltük fel a helyet, szitkozódom egy kört félhangosan és mert felbőszített az egész, nekivetem a kötelet egy erős csapással; páncélkesztyűs markával a fiam felé nyúl, s így tökéletesen találom el a könyöke alatt. A sodrony kétszer fordul át rajta, s én már úton vagyok felé, mire megrántja. Erősebb, mint gondoltam, de nem vagyok hajlandó elengedni a tekercset: fölhemperedem mellette újból s hogy talpraugrottam, erősen megmarkolom a szálat két kézzel.
Kövess, ha tudsz, vagy győztem.
Vad lendülettel kerülöm meg jobbról, átbújva a karja alatt: a kötélbe kapaszkodva éles kanyart veszek, s mögé kerülve felugrom a lépcső ötödik fokára, hogy elérjem a nyakát. Hurok kerül a torkára, majd áthúzom a másik karja alatt; hosszabbra engedem a sodronyt, hogy ne érjen el a kapálózásában, teret hagyva neki, hogy rángathasson. A nyavalyás kötél mélyen harap a kezembe, de egyelőre nem érdekel. Előrevetődöm, és átbújok a térde közt, aztán talpraugrom, feldobva a sodronyból kétlábnyit a vállára.
Újra megkerülöm.
Most, hogy ráébred, miben sántikálok, éktelen bömbölésbe fog: üvöltő, visszhangos basszusa egy páncélba zárt vadállaté, de késő. Sokkal gyorsabb vagyok nála, és a rácsavart kötéltől már nem szabadulhat, annyi irányból tekertem rá. Csak tekerem és tekerem, húzom és eresztem, egészen addig, amíg magába gabalyodva meg nem torpan, billegve.
Akkor megállok, fájdalomtól lángoló tenyeremre csavarva a sodrony végét. Lihegve pillantok fel rá.
- Csaló, áruló kutyák! - őrjöngi, teljesen feleslegesen. Elkaptam a grabancát.

Rendesen leizzasztott, meg is vagyok rémülve: nem sokon múlt, hogy végünk legyen. Odalépek hozzá, szorítónyolcasba kötve a kötél végét, aztán a tenyerem a mellkasomra tapadó ingemhez kenem, és a zsebemből előhúzom az amalgám nyakláncot.
- Szeretnél a tiéd nélkül a napvilágra kerülni, Bernard?
Mindent elkövetek, hogy a szokásos félelmetes hangomon szóljak, de aki ismer, azt nem tudom megtéveszteni. Érzem, ahogy a derekamnál összegyűlt veríték az oldalamra csordul.
Meg kell hagyni, a vámpír nem ijed meg.
- Nem leszel jobb egy kutyánál így sem, inkvizítor...
Senki sem kérdezte, mi a véleményed rólam.
Megragadom a nyakvédőjére csavart hurkokat, a lábam a combjára tekertekre támasztom, és felmászom a köteleken a hátára.
Drván nyúlok az álla alá, s a bőrszíj csatját kioldva letépem a fejéről a sisakot, aztán levágom a padlóra, s leugrom magam is.
Borostás, kemény arc. Eszelősen vigyorog.
- Bolond vagy, inkvizítor.
Rá sem hederítek:körülnézek inkább, a kaszás parasztlegényt keresve. Nem messze áll tőlem, s most intek neki, amire odalép elém. Vállas, erős fiú, az arca nyílt és merész. Elvigyorodom.
- Akarsz-e kereszteslovag lenni?
Egy pillanatig néz, elkerekedett szemmel, majd meghajol előttem, ahogy kell.
- Nagy megtiszteltetés lenne, atya.
- Én megajánlom neked a lovagságot. Csak tedd a lábamhoz a fejét!
A legény nem tétovázik, ráfog a kaszára, hanem aztán megtorpan egy kicsit.
- Megtenném, atya, de baj van - szól. - A szeme... Eszelős. Készül valamire.
- Eszelős volt már születésekor - horkanok fel, mert nem is vártam mást. A fiatal parasztot azonban nem nyugtatom meg.
- Lépjen hátra, atya, bármi történhet - mondja, majd a kaszát a vámpír feje mögé emeli.
Rendesen nem fogadok el utasítást senki fiától, csak a felettesmtől, ám ez az ő pillanata, így megadom neki, s ellépek, még mindig zihálva kissé. Anatra pillantok megint, s a füstön át is látom a sötét, okos szempár csillogását.
A nefilim összehúzott szemmel figyel. Int nekem, hogy álljak távolabb, s ettől kiráz a hideg. Sötét mágia van jelen.
Átkozott nyomorult! Hátrálok, amíg a lábam egy döglött vámpír testének ütközik.

A legény se rest, megsuhintja a kaszát, s az óriás vámpír feje koppanva hullik a fapadlóra. A nyomában fekete lángok törnek elő. forróság vág arcon, akár egy katlan belseje. Háttal végigvágódom a földön. A fejem éles csattanással ütődik a terem talajának, s könnyező szemmel ugrom föl, de a fülem csengésén át már hallom Jozef hangját.
- Elmenekülnek!
Alig öt-hat vámpír maradt, akik a vezérük győzelmére vártak mindvégig, tömjéntől félájultra fojtva: most, hogy Bernard von Finsterblut nincs többé, köhögve, visítva, öklendezve iszkolnak ki a feltépett ajtón át a szabadba, s én most az egyszer hagyom őket futni. Odalépek az Egyház legújabb lovagjához, s a lapockájára csapok felülről.
- Jó ember! - veregetem meg a széles vállát. - Áldás rád és a falud minden lelkére!
Elkapom az állán, és homlokon csókolom, aztán szélesen elvigyorodom, von Stahlwaldra is. - Itt a vége, polgármester. Te Deum laudamus!
- Amen, atya, amen! - szól vigyorogva a férfi, majd lesétál a lépcsőn, elénk. - Jól vannak?
Csak bólintani van érkezésem, mert Anat kezét fogom a kezembe most, hogy megkapja a rá jutó mosolyt.
- Köszönöm.
- Jól harcoltatok, Kather - mondja vidáman, s a szeme úgy ragyog, hogy azonnal meg akarom csókolni, megfeledkezve a galérián felállított oltárról meg a körülöttünk tolongó falusiakról: hanem eszembe jut Jozef is, és megfordulok a sarkamon, hogy megkeressem a kis ebadtát.
A főbejárat felé furakszik, át a tömegen.
- Kérem... szabad... - motyogja, mint aki friss levegőre vágyik.
Félretaszítok két parasztlegényt, hogy utolérjem a küszöbön.
- Jozef!
- Atyám? - torpan meg, de a hangja egy kissé remeg. - Csak meg akartam nézni, hogy mind elmentek-e.
- Elmenekültek - ragadom meg a vállát, ezúttal finoman, hogy megfordítsam. - Nem fognak visszajönni. Egyben vagy?

- Igen, semmi bajom! - bólogat serényen, úgy fordulva, hogy ne lássam a bal orcáját. Bizonyosan arra kapta a legtöbbet, amikor kitépte magát a szorításból. - És nagyon jó trükk volt azzal a kötéllel, nem gondoltam, hogy így... lesz vége.
Elvigyorodik, mert ő sem bírja túlságosan sokáig sajnáltatni magát, ha egyszer megérezte a győzelem ízét. Kedvem lenne megölelni, de inkább felsóhajtok.
- Bolond vagy, kölyök - szorítom meg a vállán, de nem bírom soká mosoly nélkül. Elvégre engem akart megmenteni. - Átkozott bolond. Augustinus rendfőnök hallani fog erről.
Megpaskolom az arcán, jobb felől, mert már látom magam előtt a püspök vigyorát.
- És biztos lehetsz benne, hogy tetszeni fog neki.
- Tényleg? - rikkantja boldogan, hagyva, hogy a mosolya fültől fülig szaladjon. Aztán vad, lelkes hadarásba kezd. - Nem akartam bajt, de akkora volt, mint egy hegy és mikor megfordult... azt szerettem volna... szóval úgy gondoltam... Elmondod a püspöknek? Megcsináltam a feladatot?
- A te feladatod. Te jelentesz - borzolom meg a haját, tenyerem a fején nyugtatva egy kicsit, majd a kaszás legény felé fordulok elkomolyodó, elismerő arckifejezéssel.
- Nekem a lovagok elöljárójával kell szólnom.
A lovag meghajol, és én érzem, hogy ezt a falut örökre megnyertük: olyan bástyája ők az Úrnak, amely mementót érdemel az Ítélet Napjáig. A pápa hallani fog erről, s áldásra is számíthatnak, mielőtt összeszedelődzködve elindulnánk haza.
Hanem előbb...
Előbb van egy befejezetlen szentmisénk.

Önkéntelenül megremegek mikor meghallom azokat a hangokat és egy fél lépést az atya felé húzódom, miközben lopva a rendületlenül álló atyára pillantok a szemem sarkából.
- Mi ez atyám? - suttogom. - A vámpírok? Jönnek?
Látom, ahogy állán megfeszülnek az izmok, de végül nem válaszol csak biccent.
Mély levegőt veszek és próbálok olyan nyugodtságot erőltetni magamra, amit az atyán látok. Vajon ő hogy csinálja?
- Jönnek! - kiáltja egy parasztlegény, majd kemény, dobbanó léptek hallatszanak az ajtó felől.
- A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal! – kezd bele az atya a szertartásba.
- Ámen! - kiáltja a falusiak kórusa.
- Ámen! - mondom én is szinte automatikusan az áldásra a bentiekkel együtt.
Berobbannak az első vámpírok az ajtón és a gyomromba hirtelen belemarkol a félelem, hiszen olyan harcra késznek, olyan ádáznak és nagynak látszanak és hatalmas pörölyöket lóbálnak, nem tudom képesek leszünk-e egyáltalán feltartóztatni őket. A kétség elbizonytalanít, de az atya határozott, zengő hangja áthatol ezen az elgyengülésen és egy pillanatra bár elbicsaklik a hangom, ismétlem utána, igyekezve nem elmaradni tőle.
- Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással…..
A parasztok első sorai csattanva nekifeszülnek a vámpíroknak, de közben végig kihallani az "én vétkem, én vétkem..."-et. Szerencsére nem rémülnek meg annyira, hogy megszakítsa őket és ez erőt önt belém is, hiszen ha ők nem félnek, akkor én sem!
- Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. –mondom velük, összekulcsolt kezem szinte görcsbe mered, miközben le nem veszem fél szemem az atyáról, - aki egy pillanatra sem inog meg, - hogy a füstölőt időben meggyújthassam. Mikor felém vág a tekintete, szinte ugrom egyet, annyira igyekszem.
A kezem is remeg, de sikerül meggyújtani őket és hamarosan már meg is érezzük az első jellegzetes illatokat, miközben egy percre sem hagyom abba az imádság zsolozsmáját, ami kissé magasabb régiókba csap a torkomból, ahogy nő az izgalmam.
A polgármester utasítása szerint közben ránk csukták kívülről az ajtót. Alig egy vagy két vámpír rekedhetett odakint.
A vámpírokra hatni kezd a sűrű, nehéz füst, vicsorognak és nem értik a dolgot.
Most már szinte csak az atya hangját hallani, ahogy bezengi magasan az egész teret.
- Könyörögjünk! …….mindörökkön örökké.
Alig néhány parasztlegény esett el, aki meg oly gyorsan mozdulva levágta a küldöttet, az vezeti most is a rohamot. Kaszával harcol, nagyon ügyes, mintha mindig is ezt csinálta volna.
Tudom, hogy nem hagyhatjuk el a helyünket, mert a misét végig kell csinálni, de mivel látom mit okoz nekik a tömjén füstje, az egyiket úgy gondolom megéri feláldozni és a vámpírok közé hajítom, bár nem vagyok benne biztos, mennyire okozok ezzel meglepetést még az atyának is.
- Lectio az Apostolok Cselekedeteiből.
Nem szakítja meg a beszédét, még csak meg sem akad, de kapok tőle egy vasvilla tekintetet, amitől behúzom a nyakam a biztonság kedvéért, mert ezt szokta követni egy kemény nyakleves. Ez azonban elmarad.....de, hogy a füstölőnek hála-e vagy a kemény küzdelemnek a vámpírok nem tudnak egyelőre áttörni és ez bátorságot önt belém is. Becsületesen fogynak, míg egyszer csak bevágódik az ajtó, letarolva két parasztot, és egy batár állat vámpír lép be, teljes vasban.
- Ki a főnökötök? –dörög bele a hangja a küzdelembe, ami azonnal félbe is szakad, mindenki visszahúzódik előle, szétfröccsentve megjelenésével az előtte állókat és még az én kezemben is ledermed a füstölő egy pillanatra, de aztán folytatom, bár szemem riadtan az atyára tapad közben. Most mi lesz?
- 'Eredj el a néphez és mondd: Hallván halljátok, és ne értsetek; és nézvén nézzetek, és ne lássatok!' – sorolja tovább zökkenőmentesen az atya.
- Te ott, láncos! Vagy tán' a ministránskölyök az? Mindegy, beszélnün’ kellene...- folytatja nem túlságosan zavartatva tőle, hogy nem kapott választ.
Egy-két pillanatra, mintha megfagyna körülöttünk a levegő és, ahogy le nem veszem az inkvizítorról a szemem, látom, hogy egy pillanatra összekapcsolódik a tekintete valakivel és, amikor odanézek látom, hogy a nefilim lány az. Vajon mit mondanak azok a szemek? De aztán mesterem megindul…
Ijedten nézek az atyára, hiszen nem szakíthatjuk meg a misét, azt mondta........
Mozdulok utána, mert ha ő nem hagyhatja abba, akkor nekem kéne beszélnem ezzel a hegynyi páncélba burkolt vérszívóval talán, de nem szeretnék bajt okozni sem. Alig bírok mozogni, ahogy tekintetem a magával cipelt buzogányra siklik, aminek a feje semmivel nem kisebb a sajátomnál. Nagyot nyelek, de összeszorított szájjal, elszántan követem az atyát, aki meg sem áll a vámpírig.
- Bernard von Finsterblut?
- Az. Te meg az egyház küldöttje, igaz?
- Inkább csak az Egyház. Ilyen röviden.
Az atya háta mögé húzódva figyelek és nem mondhatnám, hogy nem húzza kicsire a gyomrom a félsz. Hogy tud az atya ilyen nyugodt maradni?
- A családfő a falut akarja felségterületül. Átadjátok önként, vagy megvívtok érte? – kérdezi alig titkolt gúnnyal a hegyesfogú.
- Ha az enyém volna sem adnám át. Lélekben Őszentsége birtoka, földben Károly királyé. A családod feje választhat. Írásos kérvényt terjeszt be a törvénynapokon a többi koldussal... vagy mérlegeli az esélyeit, és elmehet a pokolba. – hangzik a határozott komor válasz.
- Inkább harcolj érte, szemtől szemben. Vagy a kölyök. – int felém könnyedén a vértes ellenség, és könnyed a hangja.
- Én? - nyögöm ki megdöbbenten, de aztán elvörösödve csattanok fel. - Ez neked egy tisztességes ajánlat?
- Miért adnám meg, amit akarsz? Egyszerűen csak levágunk, ahogy az ökröt szokás, aztán elviszem a fejed a Katedrálisba. – koncentrál az atya a rosszindulatú hergelésre hidegen, figyelmen kívül hagyva, a közbekotyogásom, bár egyáltalán nem bánom most, ha nem rám figyelnek.
- Hah, bizonyíts, ne a szád járjon akkor! – csap le a vámpír azonnal jeges kiszámítottsággal.
- Atya, a mise...... - suttogom, hogy csak ő hallja…….vagy nem hallja……Szemét azonban nem veszi le a vele szemben állóról.
- Miért akarsz megvívni velem? Nem vagyok ellenfél neked. – kérdez ismét az inkvizítor és én nem firtatom tovább a szertartás folytatását, mert biztos oka van, hogy a félbehagyása mellett döntött.
- Mert van bennem annyi tisztesség, hogy rendesen intézzem ezt. – mondja dölyfösen a vámpír.
- Én megküzdök a faluért, de ha olyan becsületes akarsz lenni, egyenlő ellenfelet adj! - lépek előre leküzdve hideglelős félelmemet.
- Elhallgass, Jozef! Eddig talán tisztességesen intézted?
- No? Vagy mindkettőtök jönne? – szinte látom a kéjes vigyort a sisakja alatt.
- A fiamat felejtsd el, Finsterblut! Kölyök még. Azért van itt, hogy tanuljon. De legyen. Kiállok veled.
Beharapom a szám, de nem veszem le a szemem a vérszívóról, még ha futkos is tőle a hideg a hátamon. Az atya szava azonban elég keményen szólt, hogy ne mondjak ellent neki, csak, amikor egyedül akar nekimenni ennek a izomhegynek. És akkor esik le, hogy mit mondott......Fiam? Fiam! Elszorul a torkom.
- Hadd segítsek.......Atyám, ....kérlek....
- 'Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott.' – szegeződik szavaimra rám mesterem tekintete, amivel eléri, hogy megálljak és számot vessek vele, mit akar ezzel a tudomásomra hozni, mert ez volt a szándéka ebben biztos vagyok és úgy, hogy a vámpír ne értse.
„Úgy lesz, ahogy nékem mondatott”? Most az atya azt mondta maradjak veszteg, de a rendfőnök megbízott, hogy irtsuk ki a vérszívókat. Két ellentétes utasítás…….Talán ezzel rám bízta a döntést? Kutatóan néztem az atyára, de már egyáltalán nem figyelt rám, csak az ellenfelére.
A nagydarab közben mind a parasztoknak, mind a sajátjainak szól, üvöltve:
- Félre, ti söpredékek, mert darálthúst csinálok belőletek! Na, akkor, készen állsz, kisember? – fordul vissza a mellette szinte eltörpülő mesterem felé.
Én is félrehúzódok kissé, ahogy sietve mindenki más de nem azért mert magára akarom hagyni az atyát, csak, hogy kikerüljek a vámpír látóköréből, remélve, hogy látható lenézésében eszébe sem jut egy kölyök.
- Vedd el a falut, ha tudod. – bólint fagyosan az atya.
- Akkor veszem is! – aztán szinte azonnal magasról lendíti a buzogányát, egyenesen mesteremre.
Nagyon izgatott és rémült vagyok, legszívesebben felkiáltanék.
Segítenem kell! Nem hagyhatom, hogy bántsa az atyát! Azt várom szinte reszketve, hogy a hátát mutassa felém. Az atya fürgén mozog a lomhább páncélos körül.
- Kötelet, fiam! – hangzik fel feszült hangja és én ha megfeszítenének sem tudom, mennyi idő telhetett el.
A latin szóra felkapom a fejem, bár nem egészen tudom mire gondol az atya, ezért habozva kapok egy kötélcsomó után, hogy kéznél legyen, de még nem csinálok semmit vele, remélve, hogy pontosítja mit is vár tőlem.
Finsterblut azonnal felénk fordul, mintha kiszimatolhatná mi a terv, aztán megpörgeti buzogányát a levegőben
- Add már azt a kötelet! – kiáltja már sürgetőbben Norven atya.
Most már nincsenek kétségeim és a már kézben lévő kötelet az atya felé lendítem.
- Megy! - kiáltom, hogy időben kaphasson utána és egy pillanatra leveszem a szemem a vérszívóról.
- Félre! – süvít azon nyomban az ismerős hang, amire szerencsére gondolkodás nélkül mozdulok, így nem veszítem el a fejem.
Talán itt az alkalom, amire vártam azonban, hiszen a vámpír az atya után fordult, rám ügyet sem vetve, valószínűleg nem tart veszélyesnek.
- Sacra lux! - kiáltom és egyúttal a buzogányommal lecsapok a vámpír csípőjére.
A vámpír felüvölt, és fordulásból elkapja a fejem. Iszonyatosan erősen szorít, mintha satuba fogták volna a koponyám.
Minden rosszul sült el! Borzasztóan rosszul. Ezért az atya megöl! Bár azt hiszem ezen lehet kár már aggódnom. A szorítás nagyon fáj és önkéntelen feljajdulok. Nem kételkedem benne, hogy a vámpír meg fog ölni…..
- Állj! Ne bántsd. – jut el hozzám kissé messziről.
- Hmmm...? – morran fel fogva tartóm, amit most sokkal élesebben hallok..
- Engedd el! Engedd el, és beszéljünk a faludról!
A fejem már vörös, mint a paprika, egyrészt a szorítástól, másrészt a dühtől és szégyentől, hogy csalódást okoztam, de az atya szavaira elernyedek, egyrészt, mert nem hiszek a fülemnek, én egyszerűen nem érhetek annyit, hogy feladjon értem egy falut a vámpíroknak, másrészt hátha ki tudom használni a másik figyelmetlenségét és akkor van talán esélyem a megbocsátására.
Bernard von Finsterblut bőszülten felüvölt, ahogy sikeresen kicsusszanok a kezei közül.
- Szétverem ezt a mocskos kölyköt....!
Nem látok, nem hallok, csak lihegve távolodom el annyira, hogy ne legyek útban és próbálom lecsillapítani vadul dübörgő szívemet, mert ennél sosem voltam biztosabb benn, hogy csak egy hajszálra voltam a haláltól.
Mikor rendeződik vérem zubogása valamennyire, akkor nézek a küzdőkre ismét és kikerekedik a szemem. A vámpír az atya kezében tartott kötélbe teljesen begabalyodva, tehetetlenül hörög.
- Csaló, áruló kutyák...
- Szeretnél a tiéd nélkül a napvilágra kerülni, Bernard? – lép hozzá az atya és meglóbálja előtte a másik vérszívótól elvett nyakláncot.
Meg sem merek nyikkanni, csak nézem, ahogy ezt a hatalmas férfit végül legyőzi az atya éles elméje, de azt is tudom, hiszen ismerem, hogy most egyáltalán nem olyan határozott, mint máskor és ebben elég sok szerepem lehet nekem is, az előbbi kis megmozdulásommal. Ezek után csoda, ha próbálok nem a szeme elé kerülni most?
- Heh, nem leszel jobb egy kutyánál így sem, inkvizítor...- köpi a szavakat a vámpír.
Mesterem kis tornázás után leszedi a férfi sisakját. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy alóla felbukkan a szögletes, vigyorgó arc, de nem érzek szánalmat iránta, rengeteg embert megöltek itt, csak mert valaki közülük szemet vetett a falura.
- Bolond vagy, inkvizítor!
Az atya magához inti a kaszával harcoló legényt.
- Akarsz-e keresztes lovag lenni?
- Nagy megtiszteltetés lenne, atya. – hajol meg a fiú, az első döbbenete után.
- Én megajánlom neked a lovagságot. Csak tedd a lábamhoz a fejét!
- Megtenném, atya, de baj van. – habozik bizonytalankodva. - A szeme... Eszelős. Készül valamire. - bök a fejével a vámpírra.
- Eszelős volt már születésekor! – jelenti ki mesterem meggyőződéssel.
- Lépjen hátra, atya, bármi történhet. – mondja erre már a legény elszánva magát, majd a kaszát a vámpír feje mögé emeli, mire Norven atya elhátrál.
A fiú megrántja a kaszát és a vámpír feje koppanva leesik. Ijedten ugrom hátra, de most hírhedt gyorsaságom sem segít, elvágódom, ahogy a csonkán maradt nyakból feltörnek a sötét, forró lángok, de aztán sietve feltápászkodva visszaóvakodom és a menekülő vámpírok után lesek.
- Elmenekülnek! – mondom teljesen feleslegesen, mert a félelmetes látvány teljesen összezavart.
- Jó ember! Áldás rád és a falud minden lelkére! – fordulok vissza már lassuló szívveréssel, ahol az atya épp a kaszás fiú vállát lapogatja, majd homlokon is csókolja mosollyal az arcán. Az irigység féltékenyen mar belém. Én állhatnék most ott!
- Itt a vége, polgármester! Te Deum laudamus! – néz aztán a falu vezetőjére, ellépve a felmagasztalt legénytől.
- Amen, atya, amen! - szól vigyorogva a férfi, majd lesétál. - Jól vannak?
Hogy vidámabbnak látom az atyát már sokat lendít az én kedvemen is és örülök, hogy vége ennek a félelmetes, pokolbéli harcnak, de most úgy érzem sürgős dolgom támad, amihez el kell tűnnöm az atya szeme elől, míg ő a polgármesterrel és Anat-tal van elfoglalva. Hátha mire hiányolni kezd elfelejti miként avatkoztam közbe és miként döntöttem majdnem romba a terveit.
Az emberek boldogan súgnak össze és mindenhonnan a hálálkodás és megkönnyebbülés szavait hallom, de az ajtónál már annyira összetömörülnek, hogy lassítani vagyok kénytelen és hirtelen úgy hallom, mintha Anat a nevemet emlegetné.
- Kérem.....szabad..... - törtetek az ajtó felé gyorsabban, még mindig reménykedve, hogy most úgy sem hiányzom.
Az atya hangja már az ajtóban ér és most már nem tehetek úgy, mint aki nem hallotta, vagy mégis? De nem kockáztathatok, ezért ártatlan arccal megfordulok.
- Atyám? Csak meg akartam nézni, hogy mind elmentek-e.
- Elmenekültek. Nem fognak visszajönni! - teszi a vállamra erős kezét. - Egyben vagy?
- Iiiiigen, semmi bajom! - bólogatok serényen és lehetőleg úgy fordulva, hogy ne lássa a félig lenyúzott bőrömet bal arcfelemen. Végül is nem is fáj annyira..... - És nagyon jó trükk volt azzal a kötéllel, nem gondoltam, hogy így......lesz vége. - jelenik meg egy vigyor a képemen.
- Bolond vagy kölyök – szorítja meg a vállam. - Átkozott bolond. Augustinus rendfőnök hallani fog erről... ... és biztos lehetsz benne, hogy tetszeni fog neki.
Először elkerekedik a szemem és összeszűkül a gyomrom, de aztán felvillan a már jól ismert kaján vigyorom, ahogy meghallom mi kerekedik ki belőle és főleg mikor kapok pár enyhe taslit és az atya szája is mosolyra húzódik.
- Tényleg? Nem akartam bajt, de akkora volt, mint egy hegy és mikor megfordult.....azt szerettem volna.....szóval úgy gondoltam.....Elmondod a püspöknek? Megcsináltam a feladatot? - fecsegtem boldogan és feledve az előbbieket máris.
- A te feladatod. Te jelentesz!
Fura, de most nem esik rosszul, hogy a hajamat borzolja. De amit mond, attól kicsit visszaveszek a lelkesedésemből. Nekem kell beszélnem Augustinus rendfőnökkel? Még mindig ezen agyalok, miközben az atya már a legénnyel beszél, aki levágta a vámpír fejét:
- Nekem a lovagok elöljárójával kell szólnom.
A lovag tiszteletteljesen meghajol.
Ezután már tényleg semmi dolgunk nincs, mint még párszor végig hallgatni a falusiak hálálkodását, amitől mi tagadás dagad a mellem, de persze ezt igyekszem nem kimutatni, bár a megdicsőült arckifejezésemet, sokszor elmossa az elégedett vigyorgás.
Az atya úgy dönt befejezi még a megkezdett misét, de aztán megindulunk vissza a Katedrálisba, hogy életem első megbízásáról számot adjak a rendfőnöknek.

Az egyház győzött, szép munka! Remekül helyt álltatok, jó ötletekkel, szóval megérdemlitek a jutalmat!

200 tapasztalat

Valamint mindkettőtök kap egy ilyet:

Név: Crucifix Aurum
Ár: 700 váltó
Leírás: A Finsterblut vámpírok amalgám nyakékéből újrakovácsolt apró feszülettel ellátott kis imalánc, aminek viselése pont hogy jobb kedvűvé és kevésbé fáradttá teszi az illetőt napfényben.