Engedélypályázat - Nefilim

Második eséllyel szeretnék Celina helyett egy Nefilimet indítani.

Már jó ideje itt lakok az embereknél, mégis annyira keveset tudok a kultúrájukról. Rengeteget tanultam már azóta, hogy átjöttünk a hegyen, de még mindig találok valami újat.
Legelőször nagyon furcsa volt, hogy milyen ruhákban járnak errefelé, de hamar megtapasztaltam, hogy az ilyen hidegben mennyire praktikus tud lenni. Ha nem bővítettem volna a ruhatáramat vastag és meleg darabokkal, akkor valószínűleg már megfagytam volna itt.
Amit viszont sehogy sem tudok megérteni, az a vas. Miért hordanak vasat? Nehéz, akadályoz a mozgásban és ezen kívül még biztosan borzalmas benne kibírni egyes évszakokat. Télen jéghideg, nyáron pedig tűzforró. Nem irigylem szerencsétleneket. Bár ha ez nekik jó, akkor felőlem hordják, engem viszont köszönöm szépen, hagyjanak ki ebből.
Az idő egyre enyhült a tavasz közeledtével és én egyre több szabadidőmet töltöttem a szabadban, míg nem beosztottak, hogy kísérjek el egy felderítőcsapatot. Vagy talán inkább ők kísértek engem…? A lényeg, hogy lépten-nyomon rákérdeztem valamire, amire kedvesen, türelmesen válaszoltak mindig.
Az erdő tele volt érdekes élőlényekkel. Rengeteg állat lakta, amit forró sivatagunk messziről sem látott, ezen kívül pedig hihetetlenül gazdag növényzet uralkodott ezen a vidéken.
Újabb kérdéseket szegeztem volna társaimnak, de még mielőtt szólhattam volna, le is pisszegtek, mire értetlenül néztem rájuk. Nem feleltek, csupán elmutattak az egyik irányba. Fülelni kezdtem és néhány ember beszélgetését hallottam egyre és egyre közelebbről.
- Kik ezek? – hajoltam közelebb a lovag füléhez.
- Fogalmam sincs, de nem árt vigyázni velük – vonta meg a vállát, miközben szinte némán válaszolta meg kérdésemet. – Ha például ellenségek, akkor nincs kegyelem, ők sem kegyelmeznének nekünk.
- Yareach – suttogtam, mire apró derengéssel megjelent előttem egy farkas. – Segítségre lenne szükségem. A közelben ólálkodnak néhányan, de túl messze vannak ahhoz, hogy meg tudjuk mondani barátok-e vagy ellenségek. Közelebb terelnéd őket?
Az állat csak bólintott, majd hangtalanul eltűnt a fák között. Egy ideig még az irányában pihentettem a tekintetem, de végül visszafordultam társaim felé, akik földbe gyökerezett lábakkal figyeltek engem.
- Bocsánat, csak merőben más képességeket használsz, mint mi emberek. Egyszerre csodálatos és ijesztő is – ocsúdott fel hamarosan az íjász.
Én csak halványan elmosolyodtam válaszképpen. Lassan túltették magukat a farkason és elkezdtek fülelni. Hamarosan hallhattuk is, ahogy az egyik ijedtében a kelleténél hangosabban szólalt meg. Németül beszélt ugyan, de ettől függetlenül mégis különbözött ez attól, amit eddig hallhattam a Fővárosban. A csapatom is észrevette ezt, és fegyvert rántottak.
Még nem mozdultak, várták, hogy a farkasom a közelbe csalogassa őket. Én is elbújtam egy fa mögé és onnan hallgattam, ahogy próbálnak megküzdeni a farkassal, sikertelenül. Szóval bárkik is ezek, mágus nincs köztük. Viszont a hangok alapján akár négyen-öten is lehettek. Igaz, hogy ők túlerőben voltak, de nekünk meg a kezünkben volt a rajtaütés lehetősége, amelyből hatalmas előnyt is kovácsolhattunk magunknak, ezt pedig egyikünk sem felejtette elmulasztani.
- Kesem – suttogtam felfelé fordított tenyerembe, mire a kezemben megjelent a jól ismert kehely.
Mivel megszerettem az erdő zöldjét, ezért nem akartam tűz elemű mágiával ezt tönkretenni, úgyhogy a választásom a földre esett. Amint előtűntek a növények közül, egyből repítettem is feléjük egy követ, ami a csapat egyetlen nőjét találta fejen. Csak hátratántorodott, de társaimnak több sem kellett. A lovag előugrott és az ellenfél íjászát egyből a túlvilágra küldte. Persze egyből kettő kard vágott felé, az egyik tulajdonos egy nyílvessző miatt viszont előbb elejtette a kardot, minthogy eltalálta volna a vas védelmében álló férfit. A másikat én céloztam meg és egy hegyesebb kővel próbáltam meg felsebezni a karját, hogy elejtse a kardját, de ehelyett csak a mellkasán lévő bőrből készült mellvértet karcolta meg.
A lovag ügyesen hárította a támadást, én pedig már lőttem is egy nagyobb követ, egyenesen a fejét célozva. Mivel el volt foglalva a támadással, ezért nem sikerült kitérnie előle, ahogy az ezt követő kardcsapás elől sem, hasonlóan végezte, mint másik két társa. Az ellenfél lovagja közben elérte a miénket, hangos fémcsörömpöléssel ütközött kardja a másik kesztyűjével. Segítettem volna szívesen, de egy tetőtől talpig beburkolt ember ellen nem mentem sokra, úgyhogy inkább áttértem az ötödik emberre, aki két rövidkarddal rohant felénk. Mivel kikerülte a felé repülő íjat, ezért feltételeztem, hogy nem csak sejtése volt arról, merre is lehetünk.
Gyorsan megittam a kehelyben lévő folyadékot és éreztem, amint a fogyóban lévő mágikus erőm valamelyest visszatöltődött. A serleg hamarosan eltűnt, én pedig nekiláttam egy újabb mágiának.
- Melek – mondtam közepes hangerővel és éreztem, ahogy a kezemben felbukkant egy jogar. Amellett, hogy inspirálja a többieket, még közelharcra is jó. Az utóbbira használtam fel, ugyanis ellenfelem egy bottal hadonászó mágusra számított, nem pedig egy közelharcosra. Én fejbe vágtam őt, ő pedig megvágta a karom, de szerintem összességében még mindig ő járt rosszabbul. Ha nem törtem be ezzel a koponyáját, akkor sem maradhatott eszméleténél.
Egyelőre nem foglalkoztam ezzel, a lovagok felé siettem, de mire odaértem volna, addigra már mind az öten elterültek. Szinte egyszerre szakadt ki belőlünk egy megkönnyebbült sóhaj.
- Esélyünk sem lett volna, ha nem lesből támadunk – törölte le izzadó homlokát az íjász.
- De hála neked, mégis túléltük ezt, jobbára sérülés nélkül – mosolygott rám a lovag is. – Megsérültél? – figyelt fel vérző karomra.
- Ugyan, ez semmiség – legyintettem. Nem egy karcolásba fogok belehalni, sőt, hihetetlenül csekély ár öt ember életéért
- Tényleg bámulatos vagy – tátották a szájukat, mire csak legyintettem. Nem kevés erőmet emésztette fel a harc, úgyhogy fáradtan roskadtam össze a fedezékemül szolgáló fa tövében. Lehet, hogy kívülről lenyűgöző voltam, de ebből én csak annyit érzékeltem, hogy teljesen kimerültem.
- Nem vagyok benne olyan biztos. Ahogy abban sem, hogy megérdemelték a halálukat – néztem komoran végig a mozdulatlan testeken.
- Ismerem közelről a fajtájukat, gondolkodás nélkül megöltek volna. Helyesen cselekedtél.
Némán bólintottam, ezzel rájuk hagyva az esetet. Úgyis csak egyvalakinek van joga ahhoz, hogy ítéletet mondjon felettem. Ha pedig vétkeztem, akkor alázatosan várom a büntetésemet.

Így második verzióban elfogadva, kéretik majd a karaktert is legalább ennyire korrekten kijátszani.