Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Yrsil
Faj: Démon
Frakció: -
Kaszt: Csábításdémon / Incubus
Nem: Férfi
Kor: 200
Kinézet:
Magas, 195 körüli, karcsú alkatú, szemrevaló férfi. Az arcán ülő ártatlan mosoly, ezüst színű szemek csábos pillantásai, s az azt körülölelő hófehér hajzuhatag teszi oly ellenálhatatlanul vonzóvá. Harc közben lilán ízzik a szeme. Egyszerű, könnyű, és kényelmes ruhákat hord, a külleme ápolt és gondoskodó egyénre utal. Démoni formák jegyei nála nem találhatóak. Egy hatalmas csengő lóg a nyakában amolyan jószerencsét hozó talizmánként. Bár ránézésre nem látszik, az igazán tapasztalt megfigyelőnek lehet egy olyan érzése, hogy itt túl tökéletes minden.
Jellem:
Határozatlan, kiszámíthatatlan, és felelőtlen. Vágyai hatalmas erőt szolgáltatnak neki, ámbár érdeklődése gyorsan múló jellegű. Ha megkérdőjelezik döntése helyességét, hajlamos viszakozni, egyhelyben topródni. A világot fura módon látja, a testi épsége nem érdekli, teljes mértékben figyelmen kívül hagyja hogy szórakozásának a tárgya éppen egy vidéki földműves, vagy a birtok Nagyura. Harcban nem futamodik meg, ám ha valami érdekesebbet talál, akkor faképnél hagyja ellenfelét és egyszerűen elsétál. Ez általában életveszélyes helyzet szokott lenni, ám valami folytán a jószerencse folytán megmenekül. Ilyenkor legtöbbször fel sem fogja hogy az élete csupán egy hajszálon múlik.
Kettős lélek. Folyamatosan hall egy belső hangot, akit ''Frya'' néven hív. Ő folyamatos ''narrátorként'' van jelen, és éppenséggel ösztönzi, vagy demotiválja Yrsilt. Frya léte, és célja fedi a múltjának egyik legnagyobb titkát, ami valószínűleg a démonná válásához is kapcsolódik. Néha fura, és gonosz tettekre sarkalja őt, egyfajta késztetést indítva el benne, ez által előhozva a sötét oldalát. Frya manipulatív, szadista, kegyetlenkedő és ármánykodó, míg Yrsil csupán a vágyak és élvezetek hajszolója.
Előtörténet:
Ó, imádom a tavaszi vásárokat. Frissen sült cipók, olcsó sör, részeg földművesek, és persze csinos leánykák. Úgy tűnök fel az ilyen eseményeken, akár egy jelenség. Elvegyülök a néppel, úgy járok kelek közöttük, mintha egy lennék velük. Nincsenek démoni jellegzetességeim, se szarvak, se szárnyak. Ezért nem vagyok több, mint egy újabb szépfiú aki átutazóban van a vidéken. Egyszer vándorbárd, másszor utazó kereskedő. Jövendőmondó, kuruzsló, szerzetes, zsoldos, megannyi alakban feltűntem már. Az idei vásárra egy lantal a kezemben érkeztem. Egyből ki is szúrtam a sarkon álló, szemrevaló pékárus leánykát. Fehér ruhát viselt, ami igencsak kihangsúlyozta telt kebleit, s karcsú derekát. Ellenálhatatlan vágyat éreztem hogy megkaphassam őt. Ám ebben a pillanatban egy templomos is feltűnt, én pedig felszisszentem a látványtól. A hátamon végigfutott a hideg, s ösztönösen hátraléptem. Hátammal egy vastag ajtónak ütköztem. A megfáradt vándorhoz nevű fogadó ajtaja. Egyetlen porcikám sem akart találkozni egy templomossal, ezért úgy döntöttem, inkább kerülöm a felfedezés legkissebb esélyét is.
//Nem gyűlölöd őket igaz ? Egyszerűen csak kerülöd velük a találkozást, akár a démonokkal. Mindkét felet bolondnak tartod. A templomosok vakon teljesítik az egyház parancsait, kérdések és indokok nélkül. Üldöznek minket, pedig TE nem teszel semmi rosszat. A démonok sem különbek. Inkább elbújnak ahelyett hogy összefognának, és megvédnék magukat. Szánalmasnak tartom mindkét felet. Egymás iránt érzett gyűlöletük vezeti őket a vesztükbe.//
Kinyitottam az fogadó ajtaját, s amint beléptem rajta arcon csapott a füst, kiloccsant sör, s a részegek izzadt szaga. Néha tényleg azt kívánom hogy ne érezzem a szagokat. A hely tömve van kérges tenyerű, durva beszédű parasztokkal akik megelégelve a földeken végzett robotot, úgy döntöttek most kirúgnak a hámból. Pont a sarokban található asztal áldogált üresen. Odaballagtam miközben intettem a pult felé, hogy rendelni szeretnék. Éppen csak leültem mikor egy pirospozsgás, szeplős arcú leányzó lépett oda hozzám.
- Mi adhatok jóuram ? - kérdezte pihegve. Kipirult arcáról láttam, hogy nem sokat ténfergett még ma.
- Ami nékem tetszik, kedves hölgy, azt talán nem az ajánlatukból választanám. - feleltem, miközben az erszényem után kutattam.
- Hát uram, jobbat nem adhatok A megfáradt vándor boránál. Három falura innen nem talál még ilyen jót. Még a Gróf úr is innen szokta rendelni havi hörpintenivalóját. - felelte dagadó mellel, büszkeségtől és persze magabiztosságtól ragyogva. Ott pedig volt minek dagadnia, mell, akarom mondani szemmagasságomban.
- Azt hiszem egy kis bor megtenné, és szívesen látnám szépséges kegyedet társaságomban. Vándorbárd vagyok én, ajkam éneklésre, s éltetésre teremtetett. Szívesen mesélnék egyet, s mást utamról, ha volna ki hallgatá. - feleltem, átlényegülve a szerepemmé. Nem volt nehéz, számtalanszor eljátszottam már, szerettem is, s csakugyan sok történetet ismertem. Visszautaztam emlékeimben, egy idevaló pajzán, ám egyben érdekes történetet kerestem, egy olyat amely felkeltheti vágyát, de mégsem taszítja el a tiszteletrevaló jónépet sem. Mihelyt kihozta borom, mélyet belekortyoltam, s rákezdtem a mesém. Csakugyan finom, érlelt nedű, rég ittam ily finomat. Így hát, hogy ajkam megízesítettem, mesélésbe belemelegedtem, a népek gyűlni kezdtek körém. A történetem szavai közé finom mágiát fűztem, s a lány szívét magam felé hajlítgattam. Felajzottam, akár a vadász az íját, tudtam, hogy akár a legkissebb érintésemre megfeszülhetne. Vágyat, és pajzán gondolatokat gerjesztettem benne, s témám is effelé tereltem. Láttam a kocsmáros rosszalló pillantásait, ám nem törődtem vele, a vágy szinte perzselt hogy ágyba vigyem. Kapván a gondolaton, s a tényen hogy nincs hol fejem álomra hajtanom, szobát kértem a fogadóstól. Még fél pohárig szórakoztam a jónéppel, énekeltem s játszottam a lanton, ám tudtam a vágy, s varázs múlandó, így fáradtság okán a szobámba vonultam visszavonulót fújtam.
Kényelmes álmomból, sötétedés után ébredtem fel, az ajtómon kopogtak. Még egy menet, gondoltam magamban, s az ajtóhoz osontam. Mikor nyílott az ajtó, nem az fogadott amire számítottam. Egy szép női arc látványa terült elém, zöld macskaszemek, vörös hajfürtök, halovány mosoly, ám ez alatt nem éppen könnyed, félmeztelen test, hanem páncéllemezek, és egy hatalmas kard lakozott. A ruhája közepén a keresztesek félreérthetetlen jelképe ékeskedett. Épp hogy hanyatt tudtam vetődni a kard így is csak hajszál híján nem szelt két részbe.
//Hát Yrsil, valahogy tudtam hogy a nők fognak sírba vinni. Pedig egészen szemrevaló, ha a páncélt és kardot nem számítod bele. Bár végül volt dolgot rosszabbal is. Mint az a szadista Nemeshölgy északon. Vagy az a magányos és őrült tünde az erdőszéli kalyibában. Még említhetném a a vámpírhölgyeményt aki meg akart minket enni. Valamint ott van...//
A seb nem volt túl mély, ettől függetlenül még igencsak fájt. Elég abszurd volt a helyzet. Én teljes egészében mezítelenül, az előttem álló templomos pedig talpig páncélban. Valahogy az a gondolat jutott eszembe hogy fordítva mennyivel élvezetesebb lenne a helyzet. A keresztes előrelendült, hogy lesújtson rám, ám időben sikerül félregurulnom, így a kardja csak a padlót törte darabokra. Az első kezem ügyébe kerülő tárggyal próbáltam eltalálni. Ez egy párna volt. A templomos annyira meglepődött, hogy zavarában még kardját is elfelejtette felemelni. Kihasználva ezt a lehetőséget minden közelemben lévő tárgyal hajigálni kezdtem, ezek többnyire ruhadarabok, almák és könyvek voltak. A templomos hangosan felnevetett.
- Ennyit tudsz, Démon ?! - kiáltotta széles vigyorral az arcán, majd kirántva a kardját felém rohamozott. Az utolsó pillanatban megragadtam egy széles könyvet, egy pillantásra láttam a címét is : Biblica Veronia. Elfordultam, s olyan erővel vágtam fejbe a lovagot hogy térdre rogyott. Egy gyors csókot leheltem az arcára, majd a ruháimmal és a csengőmmel egyetemben kivetettem magam az ablakon. Elég rosszul estem le, összezúztam magam, de a csengőm szerencsére nem törtem el semmim. Odakint kevés ember volt, a legtöbbjük már ekkora hazament, ám akik az utcán maradtak teljesen összezavarodott arckifejezéssel néztek rám. Páran összesúgtak, míg néhányan megindultak felém, hogy felsegítsenek. Nem vártam meg, éreztem hogy vérzek az összetört üvegektől, és számítottam rá hogy a Biblica Veronia sem elég ''súlyos'' olvasmány hogy hosszabb ideig lekösse a templomos ''figyelmét''. Szaladni kezdtem ahogy bírtam, s ahogy a sebesüléseim engedték.
Egy fa alatt találtam nyugtot a falutól úgy ötven méternyire. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, miközben magamban mélyen meggyászoltam, a könyveim, kényelmes ágyam, s erszényem elveszítését, s fogadkoztam, hogy ha még egy templomost látok, biztos hogy valami úton-módon majd borsot török az orra alá. Minden alkalommal megfogadom ezt, ha templomosokkal találkozom. Ahogy pedig az lenni szokott öt percel később már nem is emlékszem erre. Kifújtam magam, majd felálltam hogy folytassam utam a világba. A szabad ég alatt alszom, hát, legalább szépek lesznek a csillagok. Ekkor azonban lihegést hallottam. Megfordultam és a keresztes állt a kardjára támaszkodva, levegőért kapkodva.
- Hogy...volt...merszed...pont...egy...református bibliával arcba csapni ! - üvöltött rám. Arca tajtékzott a dühtől, és tudtam, hogy most fognak darabokra vágni. Éreztem hogy itt tényleg nagy a baj. Bár ki volt fuladva a futástól, tudtam, egy rossz mozdulat és megszabadít az életemtől. Meg voltam rémülve. Készen álltam hogy fussak ameddig csak bírok, bár tisztában voltam vele, hogy ezekkel a sebekkel hamar összesnék. De harcolni nemigazán akartam.
//Egy gonosz démon és egy hős templomos. Olyan ez mint a mese amiket a gyerekeknek szoktál mesélni, Yrsil. Tudod a jó mindig győz. Szóval most jön, lecsapja a fejünk, megmutatja az embereknek, hogy megölte a csúnya rossz démont, mindenki ünnepelni fogja. Az emberek jönnek majd, az ''ó köszönöm uram, megmentett mindannyiunkat !'' dumáikkal, és minden csak úgy az ölébe hullik. Te szereted a jó történeteket, nem ? Írjuk újra ! Öld meg ! Mindig is kíváncsi voltál egy olyan történetre, ahol a ''jó'' feje hullik a porba, nem ?//
Megnyugodtam. Szívverésem lelassult. A szemem sarkából, egy csillanást vettem észre. Egy fejsze. A keresztes nekem rontott, ám sikerült elvetődnöm mellette, és újdonsült fegyverem mellett értem földet. Felkaptam majd lazán előreszegeztem. Bal kezemben mást is tartottam, egy marék földet. Már haláli nyugalommal vártam hogy ellenfelem meginduljon. A templomos két kézre fogta kardját, és újfent nekem rontott. Nem is hibázta volna el az ütést, de én gyorsabb voltam. A szemébe csapott fölt nemcsak megvakította, hanem a támadását is megakasztotta. Miközben tétova léptekkel hátrált, én gyorsan mögékerültem. Megtámadtam az egyik gyenge pontját. Iszonyatos, fájdalommal teli üvöltés szelte át az éjszakát, amint a fejsze hátulról a térkalácsába csapódott, ezzel kis híján levágva a bal lábát. A nő elejette a kardját, és térdre rogyott. Én lenyúltam a kardért, majd a fejem fölé emelve a térdét markolászó jobb karjára súlytottam. Vajon ezen mit élvezhetnek ilyenkor ''azok'' a démonok ? -futott át bennem a gondolat. Újra lecsaptam, ezúttal a bal válla volt a célpont. A páncél nem tudta felfogni a kard puszító csapását, és engedett a megállíthatatlan erőnek. A páncélemezek eltorzultak penge pedig szétroncsolta a nő vállát. Éreztem Frya kísértését, az újabb és újabb csapásokra, ám megálltam. Már haldoklott. Sajnáltam egy picit. Elszomorodtam. Nem számított különösképpen hogy meghal, ám különösképpen a végén kötődni kezdtem hozzá.
- Tudod, örömöt is nyújthattam volna számodra fájdalom helyett. - mondtam neki halkan, szomorúan, majd eldobtam a kardot. Lehajoltam hozzá, s átöleltem az fejét az ölembe vettem. Tudtam hogy iszonyatosan szenved.
- Te...te...démon...vagy...és azok... - nyögte vért köpködve. Nagyon nehezére esett beszélni, ám úgy tűnt valamit el szeretne mondani. Elkezdtem használni a mágiámat, hogy könnyebbé tegyem az utolsó perceit. Megpróbált még leszúrni, ám olyan gyenge kezeiből úgy fejtettem ki tőrét, akár egy anya a gyermeke kezéből a virágot.
- Maradj így. Éneklek neked. Nem hagylak magadra, midőn az Istened szólít téged. - mondtam neki szelíden, s simogatni kezdtem a fejét. Vele akartam maradni amikor elmegy. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel.
- A...többiek...úgyis megtalálják...Azrael... - mondta fuldokolva. Azrael. Már hallottam a nevet, de a mesék alapján egy hanyag, nagyzolós, és felelőtlen angyalszerűségnek tűnt. Éreztem, hogy közeledik a Halál. Énekelni kezdtem. Az dalomba font mágikus szálak a közelbe vonzották a szentjánosbogarakat. A nő csak mereven bámulta felfelé. A sebeiből patakzott a vér. Az égen mosolygó csillagok, a szelíd holdfény, a táncoló szentjánosbogarak illően búcsúztatták a templomost, utolsó perceiben. Ahogyan a dalom a végéhez közeledett, úgy a karomban tartott életé is. Úgy éreztem, amíg éneklek, addig nem mehet el.
//Minden történetnek vége van egyszer, ahogyan minden életnek vége szakad egyszer. Yrsil, nem tudod örökké magad mellett tartani. Rázd meg a csengőt.//
Itt volt az idő. Megráztam a nyakamban lógó csengőt, ezzel jelezve a templomosnak az élete végét, a Halálnak az áldozata készségét, a szentjánosbogaraknak a tánc befejeztét, és önmagamnak...egy törtétnet kezdetét.
Ezekután útnak indultam, hogy megtaláljam Azraelt. Vagy mint utóbb kiderül csak a pengéjét. Ha megvan a penge, akkor meglessz a gazdája is. Kíváncsiság fúrja az oldalam, az én kicsi templomosom, vajon mit akart Azraeltől. Elég bolond lehet ha valaki csak úgy elhagyja a kardját ezen a földön. Ráadásul azt másokkal keresteti. Mert ő egy olyan...angyal. Ha megtalálom nem adom vissza neki. Inkább elrejtem még én is.
//Valószínűleg a Azrael pengéjéről akart beszélni, nem pedig magáról Azraelről. Yrsil, te tényleg nehéz eset vagy//
Faj: Démon
Frakció: -
Kaszt: Csábításdémon / Incubus
Nem: Férfi
Kor: 200
Kinézet:
Magas, 195 körüli, karcsú alkatú, szemrevaló férfi. Az arcán ülő ártatlan mosoly, ezüst színű szemek csábos pillantásai, s az azt körülölelő hófehér hajzuhatag teszi oly ellenálhatatlanul vonzóvá. Harc közben lilán ízzik a szeme. Egyszerű, könnyű, és kényelmes ruhákat hord, a külleme ápolt és gondoskodó egyénre utal. Démoni formák jegyei nála nem találhatóak. Egy hatalmas csengő lóg a nyakában amolyan jószerencsét hozó talizmánként. Bár ránézésre nem látszik, az igazán tapasztalt megfigyelőnek lehet egy olyan érzése, hogy itt túl tökéletes minden.
Jellem:
Határozatlan, kiszámíthatatlan, és felelőtlen. Vágyai hatalmas erőt szolgáltatnak neki, ámbár érdeklődése gyorsan múló jellegű. Ha megkérdőjelezik döntése helyességét, hajlamos viszakozni, egyhelyben topródni. A világot fura módon látja, a testi épsége nem érdekli, teljes mértékben figyelmen kívül hagyja hogy szórakozásának a tárgya éppen egy vidéki földműves, vagy a birtok Nagyura. Harcban nem futamodik meg, ám ha valami érdekesebbet talál, akkor faképnél hagyja ellenfelét és egyszerűen elsétál. Ez általában életveszélyes helyzet szokott lenni, ám valami folytán a jószerencse folytán megmenekül. Ilyenkor legtöbbször fel sem fogja hogy az élete csupán egy hajszálon múlik.
Kettős lélek. Folyamatosan hall egy belső hangot, akit ''Frya'' néven hív. Ő folyamatos ''narrátorként'' van jelen, és éppenséggel ösztönzi, vagy demotiválja Yrsilt. Frya léte, és célja fedi a múltjának egyik legnagyobb titkát, ami valószínűleg a démonná válásához is kapcsolódik. Néha fura, és gonosz tettekre sarkalja őt, egyfajta késztetést indítva el benne, ez által előhozva a sötét oldalát. Frya manipulatív, szadista, kegyetlenkedő és ármánykodó, míg Yrsil csupán a vágyak és élvezetek hajszolója.
Előtörténet:
Ó, imádom a tavaszi vásárokat. Frissen sült cipók, olcsó sör, részeg földművesek, és persze csinos leánykák. Úgy tűnök fel az ilyen eseményeken, akár egy jelenség. Elvegyülök a néppel, úgy járok kelek közöttük, mintha egy lennék velük. Nincsenek démoni jellegzetességeim, se szarvak, se szárnyak. Ezért nem vagyok több, mint egy újabb szépfiú aki átutazóban van a vidéken. Egyszer vándorbárd, másszor utazó kereskedő. Jövendőmondó, kuruzsló, szerzetes, zsoldos, megannyi alakban feltűntem már. Az idei vásárra egy lantal a kezemben érkeztem. Egyből ki is szúrtam a sarkon álló, szemrevaló pékárus leánykát. Fehér ruhát viselt, ami igencsak kihangsúlyozta telt kebleit, s karcsú derekát. Ellenálhatatlan vágyat éreztem hogy megkaphassam őt. Ám ebben a pillanatban egy templomos is feltűnt, én pedig felszisszentem a látványtól. A hátamon végigfutott a hideg, s ösztönösen hátraléptem. Hátammal egy vastag ajtónak ütköztem. A megfáradt vándorhoz nevű fogadó ajtaja. Egyetlen porcikám sem akart találkozni egy templomossal, ezért úgy döntöttem, inkább kerülöm a felfedezés legkissebb esélyét is.
//Nem gyűlölöd őket igaz ? Egyszerűen csak kerülöd velük a találkozást, akár a démonokkal. Mindkét felet bolondnak tartod. A templomosok vakon teljesítik az egyház parancsait, kérdések és indokok nélkül. Üldöznek minket, pedig TE nem teszel semmi rosszat. A démonok sem különbek. Inkább elbújnak ahelyett hogy összefognának, és megvédnék magukat. Szánalmasnak tartom mindkét felet. Egymás iránt érzett gyűlöletük vezeti őket a vesztükbe.//
Kinyitottam az fogadó ajtaját, s amint beléptem rajta arcon csapott a füst, kiloccsant sör, s a részegek izzadt szaga. Néha tényleg azt kívánom hogy ne érezzem a szagokat. A hely tömve van kérges tenyerű, durva beszédű parasztokkal akik megelégelve a földeken végzett robotot, úgy döntöttek most kirúgnak a hámból. Pont a sarokban található asztal áldogált üresen. Odaballagtam miközben intettem a pult felé, hogy rendelni szeretnék. Éppen csak leültem mikor egy pirospozsgás, szeplős arcú leányzó lépett oda hozzám.
- Mi adhatok jóuram ? - kérdezte pihegve. Kipirult arcáról láttam, hogy nem sokat ténfergett még ma.
- Ami nékem tetszik, kedves hölgy, azt talán nem az ajánlatukból választanám. - feleltem, miközben az erszényem után kutattam.
- Hát uram, jobbat nem adhatok A megfáradt vándor boránál. Három falura innen nem talál még ilyen jót. Még a Gróf úr is innen szokta rendelni havi hörpintenivalóját. - felelte dagadó mellel, büszkeségtől és persze magabiztosságtól ragyogva. Ott pedig volt minek dagadnia, mell, akarom mondani szemmagasságomban.
- Azt hiszem egy kis bor megtenné, és szívesen látnám szépséges kegyedet társaságomban. Vándorbárd vagyok én, ajkam éneklésre, s éltetésre teremtetett. Szívesen mesélnék egyet, s mást utamról, ha volna ki hallgatá. - feleltem, átlényegülve a szerepemmé. Nem volt nehéz, számtalanszor eljátszottam már, szerettem is, s csakugyan sok történetet ismertem. Visszautaztam emlékeimben, egy idevaló pajzán, ám egyben érdekes történetet kerestem, egy olyat amely felkeltheti vágyát, de mégsem taszítja el a tiszteletrevaló jónépet sem. Mihelyt kihozta borom, mélyet belekortyoltam, s rákezdtem a mesém. Csakugyan finom, érlelt nedű, rég ittam ily finomat. Így hát, hogy ajkam megízesítettem, mesélésbe belemelegedtem, a népek gyűlni kezdtek körém. A történetem szavai közé finom mágiát fűztem, s a lány szívét magam felé hajlítgattam. Felajzottam, akár a vadász az íját, tudtam, hogy akár a legkissebb érintésemre megfeszülhetne. Vágyat, és pajzán gondolatokat gerjesztettem benne, s témám is effelé tereltem. Láttam a kocsmáros rosszalló pillantásait, ám nem törődtem vele, a vágy szinte perzselt hogy ágyba vigyem. Kapván a gondolaton, s a tényen hogy nincs hol fejem álomra hajtanom, szobát kértem a fogadóstól. Még fél pohárig szórakoztam a jónéppel, énekeltem s játszottam a lanton, ám tudtam a vágy, s varázs múlandó, így fáradtság okán a szobámba vonultam visszavonulót fújtam.
Kényelmes álmomból, sötétedés után ébredtem fel, az ajtómon kopogtak. Még egy menet, gondoltam magamban, s az ajtóhoz osontam. Mikor nyílott az ajtó, nem az fogadott amire számítottam. Egy szép női arc látványa terült elém, zöld macskaszemek, vörös hajfürtök, halovány mosoly, ám ez alatt nem éppen könnyed, félmeztelen test, hanem páncéllemezek, és egy hatalmas kard lakozott. A ruhája közepén a keresztesek félreérthetetlen jelképe ékeskedett. Épp hogy hanyatt tudtam vetődni a kard így is csak hajszál híján nem szelt két részbe.
//Hát Yrsil, valahogy tudtam hogy a nők fognak sírba vinni. Pedig egészen szemrevaló, ha a páncélt és kardot nem számítod bele. Bár végül volt dolgot rosszabbal is. Mint az a szadista Nemeshölgy északon. Vagy az a magányos és őrült tünde az erdőszéli kalyibában. Még említhetném a a vámpírhölgyeményt aki meg akart minket enni. Valamint ott van...//
A seb nem volt túl mély, ettől függetlenül még igencsak fájt. Elég abszurd volt a helyzet. Én teljes egészében mezítelenül, az előttem álló templomos pedig talpig páncélban. Valahogy az a gondolat jutott eszembe hogy fordítva mennyivel élvezetesebb lenne a helyzet. A keresztes előrelendült, hogy lesújtson rám, ám időben sikerül félregurulnom, így a kardja csak a padlót törte darabokra. Az első kezem ügyébe kerülő tárggyal próbáltam eltalálni. Ez egy párna volt. A templomos annyira meglepődött, hogy zavarában még kardját is elfelejtette felemelni. Kihasználva ezt a lehetőséget minden közelemben lévő tárgyal hajigálni kezdtem, ezek többnyire ruhadarabok, almák és könyvek voltak. A templomos hangosan felnevetett.
- Ennyit tudsz, Démon ?! - kiáltotta széles vigyorral az arcán, majd kirántva a kardját felém rohamozott. Az utolsó pillanatban megragadtam egy széles könyvet, egy pillantásra láttam a címét is : Biblica Veronia. Elfordultam, s olyan erővel vágtam fejbe a lovagot hogy térdre rogyott. Egy gyors csókot leheltem az arcára, majd a ruháimmal és a csengőmmel egyetemben kivetettem magam az ablakon. Elég rosszul estem le, összezúztam magam, de a csengőm szerencsére nem törtem el semmim. Odakint kevés ember volt, a legtöbbjük már ekkora hazament, ám akik az utcán maradtak teljesen összezavarodott arckifejezéssel néztek rám. Páran összesúgtak, míg néhányan megindultak felém, hogy felsegítsenek. Nem vártam meg, éreztem hogy vérzek az összetört üvegektől, és számítottam rá hogy a Biblica Veronia sem elég ''súlyos'' olvasmány hogy hosszabb ideig lekösse a templomos ''figyelmét''. Szaladni kezdtem ahogy bírtam, s ahogy a sebesüléseim engedték.
Egy fa alatt találtam nyugtot a falutól úgy ötven méternyire. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, miközben magamban mélyen meggyászoltam, a könyveim, kényelmes ágyam, s erszényem elveszítését, s fogadkoztam, hogy ha még egy templomost látok, biztos hogy valami úton-módon majd borsot török az orra alá. Minden alkalommal megfogadom ezt, ha templomosokkal találkozom. Ahogy pedig az lenni szokott öt percel később már nem is emlékszem erre. Kifújtam magam, majd felálltam hogy folytassam utam a világba. A szabad ég alatt alszom, hát, legalább szépek lesznek a csillagok. Ekkor azonban lihegést hallottam. Megfordultam és a keresztes állt a kardjára támaszkodva, levegőért kapkodva.
- Hogy...volt...merszed...pont...egy...református bibliával arcba csapni ! - üvöltött rám. Arca tajtékzott a dühtől, és tudtam, hogy most fognak darabokra vágni. Éreztem hogy itt tényleg nagy a baj. Bár ki volt fuladva a futástól, tudtam, egy rossz mozdulat és megszabadít az életemtől. Meg voltam rémülve. Készen álltam hogy fussak ameddig csak bírok, bár tisztában voltam vele, hogy ezekkel a sebekkel hamar összesnék. De harcolni nemigazán akartam.
//Egy gonosz démon és egy hős templomos. Olyan ez mint a mese amiket a gyerekeknek szoktál mesélni, Yrsil. Tudod a jó mindig győz. Szóval most jön, lecsapja a fejünk, megmutatja az embereknek, hogy megölte a csúnya rossz démont, mindenki ünnepelni fogja. Az emberek jönnek majd, az ''ó köszönöm uram, megmentett mindannyiunkat !'' dumáikkal, és minden csak úgy az ölébe hullik. Te szereted a jó történeteket, nem ? Írjuk újra ! Öld meg ! Mindig is kíváncsi voltál egy olyan történetre, ahol a ''jó'' feje hullik a porba, nem ?//
Megnyugodtam. Szívverésem lelassult. A szemem sarkából, egy csillanást vettem észre. Egy fejsze. A keresztes nekem rontott, ám sikerült elvetődnöm mellette, és újdonsült fegyverem mellett értem földet. Felkaptam majd lazán előreszegeztem. Bal kezemben mást is tartottam, egy marék földet. Már haláli nyugalommal vártam hogy ellenfelem meginduljon. A templomos két kézre fogta kardját, és újfent nekem rontott. Nem is hibázta volna el az ütést, de én gyorsabb voltam. A szemébe csapott fölt nemcsak megvakította, hanem a támadását is megakasztotta. Miközben tétova léptekkel hátrált, én gyorsan mögékerültem. Megtámadtam az egyik gyenge pontját. Iszonyatos, fájdalommal teli üvöltés szelte át az éjszakát, amint a fejsze hátulról a térkalácsába csapódott, ezzel kis híján levágva a bal lábát. A nő elejette a kardját, és térdre rogyott. Én lenyúltam a kardért, majd a fejem fölé emelve a térdét markolászó jobb karjára súlytottam. Vajon ezen mit élvezhetnek ilyenkor ''azok'' a démonok ? -futott át bennem a gondolat. Újra lecsaptam, ezúttal a bal válla volt a célpont. A páncél nem tudta felfogni a kard puszító csapását, és engedett a megállíthatatlan erőnek. A páncélemezek eltorzultak penge pedig szétroncsolta a nő vállát. Éreztem Frya kísértését, az újabb és újabb csapásokra, ám megálltam. Már haldoklott. Sajnáltam egy picit. Elszomorodtam. Nem számított különösképpen hogy meghal, ám különösképpen a végén kötődni kezdtem hozzá.
- Tudod, örömöt is nyújthattam volna számodra fájdalom helyett. - mondtam neki halkan, szomorúan, majd eldobtam a kardot. Lehajoltam hozzá, s átöleltem az fejét az ölembe vettem. Tudtam hogy iszonyatosan szenved.
- Te...te...démon...vagy...és azok... - nyögte vért köpködve. Nagyon nehezére esett beszélni, ám úgy tűnt valamit el szeretne mondani. Elkezdtem használni a mágiámat, hogy könnyebbé tegyem az utolsó perceit. Megpróbált még leszúrni, ám olyan gyenge kezeiből úgy fejtettem ki tőrét, akár egy anya a gyermeke kezéből a virágot.
- Maradj így. Éneklek neked. Nem hagylak magadra, midőn az Istened szólít téged. - mondtam neki szelíden, s simogatni kezdtem a fejét. Vele akartam maradni amikor elmegy. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel.
- A...többiek...úgyis megtalálják...Azrael... - mondta fuldokolva. Azrael. Már hallottam a nevet, de a mesék alapján egy hanyag, nagyzolós, és felelőtlen angyalszerűségnek tűnt. Éreztem, hogy közeledik a Halál. Énekelni kezdtem. Az dalomba font mágikus szálak a közelbe vonzották a szentjánosbogarakat. A nő csak mereven bámulta felfelé. A sebeiből patakzott a vér. Az égen mosolygó csillagok, a szelíd holdfény, a táncoló szentjánosbogarak illően búcsúztatták a templomost, utolsó perceiben. Ahogyan a dalom a végéhez közeledett, úgy a karomban tartott életé is. Úgy éreztem, amíg éneklek, addig nem mehet el.
//Minden történetnek vége van egyszer, ahogyan minden életnek vége szakad egyszer. Yrsil, nem tudod örökké magad mellett tartani. Rázd meg a csengőt.//
Itt volt az idő. Megráztam a nyakamban lógó csengőt, ezzel jelezve a templomosnak az élete végét, a Halálnak az áldozata készségét, a szentjánosbogaraknak a tánc befejeztét, és önmagamnak...egy törtétnet kezdetét.
Ezekután útnak indultam, hogy megtaláljam Azraelt. Vagy mint utóbb kiderül csak a pengéjét. Ha megvan a penge, akkor meglessz a gazdája is. Kíváncsiság fúrja az oldalam, az én kicsi templomosom, vajon mit akart Azraeltől. Elég bolond lehet ha valaki csak úgy elhagyja a kardját ezen a földön. Ráadásul azt másokkal keresteti. Mert ő egy olyan...angyal. Ha megtalálom nem adom vissza neki. Inkább elrejtem még én is.
//Valószínűleg a Azrael pengéjéről akart beszélni, nem pedig magáról Azraelről. Yrsil, te tényleg nehéz eset vagy//
A hozzászólást Hóhajú Yrsil összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 06, 2017 5:18 pm-kor.
