Küldetés: A hegyi remete

Teszitek a dolgotokat mindannyian, valahogyan azonban fültanúi lesztek a remete mendemondájának, aki a hegyekben él, és egy olyan tárgyat birtokol, ami megvédi őt, neki mozdulnia sem kell és azt híresztelik arra vár, mikor avatkozzon be a háborúba. reagáljatok valamit a hírre és határozzátok el magatokat a következő lépésetek mellett!

A Főváros felé tartottam, hogy kicsit megpihenjek és egy időre meghúzzam magam. Elég messze vitt a legutolsó megbízásom és az áldozatot is kergetni kellett egy kicsit, így hát én is és Hűséges is fáradtan baktattunk, alig várva, hogy megérdemelt pihenésünket megkezdjük.
Már azon járt az eszem, hogy ha több időt fogok eltölteni a gyűrűk között, megint felújíthatom  a keresésemet szüleim gyilkosa vagy gyilkosai után, hiszen azzal, hogy megtudtam az Egyháznak is lehet valami köze a dologhoz, igen csak megbonyolódott és veszélyessé is vált a dolog, óvatosan kellett bánnom a kérdezősködéssel.
Felpillantottam a látóhatáron lefelé nyugvó napra és a messzi távolba vesző falakra, melyek a Fővárost jelezték, aztán nagy sóhajjal balra húztam Hűséges fejét, amerre egy falu bújt meg egy kis liget fái között.
- Ma még meg kell elégednünk egy egyszerűbb fogadó ellátásával pajti. – paskoltam meg a fejét lógató hátas nyakát kedveskedve. – De biztos kapsz itt is friss szénát.
~ Én meg valami meleg étel a gyomromba. ~
Egy kölyök gondjaira bíztam a lovat, majd a fogadóba lépve megcsapta orromat az ismerős szagok kavalkádja.
~ Ez sosem változik! ~ fújtam ki a levegőt, aztán beljebb sétáltam, mikor a zsivaj, mely megjelenésemre elült, ismét a szokásos mederbe terelődött.
- Van szabad szobája? – kérdeztem a belülről a pultot támasztó pirospozsgás, termetes asszonyságtól, aki tetőtől talpig végig mért, aztán elmosolyodott.
- Hát persze aranyoskám! Nem olyan ugyan, mint a városban, - intett állával kifelé, gondolom a Főváros felé, - de azért friss szalmával töltött derékaljon alhat és egerek sincsenek. – mondta olyan büszkén, mintha ez valami hatalmas fegyvertény lenne, bár talán az is.
- Akkor kiveszem egy éjszakára. – bólintottam, bár kicsit megvonaglott az arcom, utálom, ha aranyoskámnak, vagy más hasonló szavakkal becézgetnek. – Jól esne valami meleg étel és a lovamnak is abrak.
- Vadnyúl leves melegítheti a gyomrát és sonkát meg friss cipót adhatok hozzá.
- Jó lesz köszönöm. – futott össze a nyál a számban, aztán szemügyre vettem, hol is költhetném el.
A középső nagy asztalnál egy nagyobb társaság iszogatott, földművelő parasztok lehettek, kik nemrég végezhettek a földeken és egy élénk ruhás regélőt hallgattak kíváncsian, aki távoli vidékek történeteivel szórakoztatta őket. Még három asztalnál ültek és egy volt két asztal volt szabad, az egyik a szobákhoz vezető lépcső mellett. Az jó lesz nekem, pont szembe az ajtóval és védve a hátam. A megszokás nagy úr.
Már nagyban falatozgattam, mikor megütötte a fülem a következő történet, amit a mellettem lévő asztalnál elhangzott és mivel soha nem volt ellenemre, hogy furcsa kalandokba keveredjek, ez is méltót tartott az érdeklődésemre számot.

- Jöjjenek, jöjjenek közelebb, hadd mondjak el egy történetet! Valahol a hegyek között, a nagy Nordenfluss forrásánál él állítólag egy remete, akinél van valami. Valami, ami – azt mondják - képes őt megvédeni, neki meg sem kell mozdulnia... valami, ami képes megölni bármit, ami betéved... Ő ott ül ezzel a valamivel és vár... Azt suttogják, hogy talán egy alkalomra, hogy lejöjjön a hegyekből, és megnyerje a háborút valakinek. De sem őfelsége Károly, sem őfelsége Rudenz király nem tudja, hogy ott van. Azt pedig végképp senki, hogy mi van nála, hiszen senkiről nem tudni, hogy személyesen járt volna ott és ezek után ki mer felmenni hozzá és utána nézni van- e igazság a pletykákban?

~ Szóval Nordenfluss! És ha nem tévedek a történet arra utal, hogy ennél a világtól elvonult vénembernél lenne az a híres-neves kard? Mivel mi más adna ilyen hatalmat? Mindenki attól várja a megváltást, nem? Ezért már érdemes félbeszakítani pihenési terveimet! ~

Rezzenéstelen arccal mélyedtem az ételbe és a hitetlenkedő bekiabálásokkal tarkított történeten rágódtam. Később, már a szobámban tettem ugyan ezt az ágyon feküdve.
Nem gondoltam, hogy egyszerű lenne a dolog, már ha egyáltalán igaz, de megér annyit, hogy elnézzek arrafelé.
~ Hűséges, azt hiszem még várnod kell a megérdemelt pihenésre!  Reggel indulunk a hegyekbe! ~

A reggeli napsugarak fényére ébred. Összeszorítja szemeit, majd nyűgösen hátat fordít a sugaraknak, melyek kegyetlenül hozták vissza a valóságba. Viszont még pihenni akar, nem keveset... Borzasztóan fáradt, és ennek nem az az oka, hogy sokáig tartott volna a faluról való érdeklődés. Sőt... Az roppant könnyen ment, és bár kelletlenül, de válaszoltak a kérdéseire, így hamar végzett ezzel. Ami viszont a gondot okozta, az pár disznó volt, akik nem bírtak megmaradni a fenekükön, és kihívták a sorsot maguk ellen. Pontosítva: Aliciát maguk ellen. Kaptak is a fejükre rendesen...
Eltelik néhány óra, míg képes felkelni, azt is csak azért, mert Voile odaszáll mellé, az idő elteltével pedig már rá, öltözet nélkül pedig elég kellemetlen tud lenni a szorítása. Jobban fogalmazva nagyon is fájó... Gonosz egy madár, efelől semmi kétség, és Alicia legszívesebben megkötözött szárnyakkal reptetné ki az ablakon, csak hogy még egy kicsit békében legyen.
Nem túlzottan van ínyére a szedelődzködés, viszont kénytelen továbbállni, mivel nem derített ki semmi olyat, ami érdekes lenne. Nincs a közelben egyetlen elhagyatott épület sem, amit érdemes lenne átkutatni, nincs senki, akivel felvehetné a kapcsolatot, hogy valamit tanuljon tőle. Abszolút nem vitte ez előrébb őt, tehát új irányba kell indulnia, ehhez viszont nem ártana azt csinálnia, amihez semmi kedve sincsen: annak a bizonyos sátornak a szedése. Nebel természetesen nagyon is örülne ennek a lépésnek, pontosan azért szorítgatja folyamatosan a karját kisebb sérüléseket okozva karmaival a finom bőrön. Ezen megnyerő ösztönzésének köszönhetően a nő természetesen kikel az ágyból, ám nem a legbékésebb módon: morogva, halkan szitkozódva, baglyát visszazavarva a faszék támlájára. Pár másodpercig még farkasszemet néznek egymással, és míg a nekromanta enyhe méreggel figyeli a madarat, Voile úgy tekint vissza rá, mintha unná gazdája reakcióját.
- Jól van... - morgolódik, és ekkor sikerül a bagolynak elérnie, hogy a tünde kikászálódjon. Felölti ruháit, könyve oldaláról lóg tokjában, köpenyét magára húzza, botját kezébe veszi, és az alig használt szobát már maga mögött is hagyhatja. Még egyszer azért körbepillant, csak a megszokás és biztonság kedvéért, amúgy meg biztos benne, hogy semmi sem marad itt, hiszen... Nincs minek itt maradnia.
A fogadósnak még biccent egyet búcsúzóul, aki megismétli ezt a mozdulatot válaszképp. Alicia elindul az ajtó felé, karján ott üldögél madara - hát hol máshol lenne? -, ám még mielőtt az ajtót feltárhatná, az épület ura megszólal:
- Kisasszony!
A hangra válla fölött hátrapillant, Voile pedig gyakorlatilag úgy fordítja hátra a fejét, mintha kitekerték volna a nyakát. Morcosan mered a férfira, aki folytatja mondanivalóját:
- Azt tetszett mondani, hogy vándor, ugye? - érdeklődik, mire a nő bólint egyet.
- Igen, az lennék. Valami gond van vele?
- Semmi gond nincs azzal! - legyint szórakozottan, arcvonásai ezt követően komolyabbá válnak. - De tudja, északra ne menjen... Valami remetéről beszélnek mostanában.
- Remetéről? - Érezhetően felkeltette ezzel a tünde figyelmét, így egész testtel az informálója felé fordul. Közelebb lépdel, majd a pultra támaszkodik.
- Meséljen róla - fekteti el alkarját a fán, Voile pedig összeborzolódik, majd behunyja a szemét, ezzel egyértelművé téve, hogy nem túlzottan tartja ezt érdekfeszítőnek. Egyértelműen kinn lenne már a szabadban, érezve a szelet tollai közt, figyelve az alatta elterülő vidéket.
A fogadós megemeli szemöldökét, nagy szemekkel mered az elfre, úgy, mint aki nem hiszi el, hogy ez valóban megtörténik, bár végső soron teljesen jogos az érdeklődés. Mégiscsak jó lenne tudni, miért nem kéne arra mászkálnia az embernek.
- Tudja, állítólag van nála valami tárgy. Valami... egészen rendkívüli. Megvédi őt mindentől, már ha jól emlékszem - morfondírozik állát dörzsölgetve, a plafont vizsgálgatva elgondolkodón. Egyértelmű, hogy nem emlékszik rá tisztán, és még az is lehet, hogy téves információkat oszt meg vele, ennek ellenére Aliciát eléggé megnyeri ez a mese. Bár... Nem hinné, hogy bármi valóságalapja is lenne ennek a történetnek, főként az előbbi indok miatt, azonban annyira felkeltette az érdeklődését, hogy enyhe vágyat érezzen ennek a kiderítésére.
- Egy tárgy?
- Hát azt én nem tudom - vonja meg a vállát.
- Értem... Van még valami más? - kérdezősködik tovább, mire némi tűnődés után a férfi megrázza a fejét.
- Nem, nem hinném - teszi aztán hozzá.
- Nos, ez esetben köszönöm - löki el magát a pulttól, majd ismét a kijárat felé fordul. Voile megrázza magát, csap párat szárnyával csak a látvány és izgatottságának kifejezése kedvéért. A nekromanta kinyitja az ajtót, mire ismét férfihang üti meg a fülét:
- Ó, mégis van valami! - mondja hangosabban, túlharsogva a fogadó zaját. Alicia újra megfordul, ám már a nyitott ajtóban ácsorogva.
- Igen?
- Azt rebesgetik, hogy csak a lehetőséget várja, hogy becsatlakozhasson a háborúba. - magyarázza vészjóslón.
A tünde szemei nagyra nyílnak. Hogy a... háborúba? De hát... Akkor ez a remete veszélyesebb, mint hitte volna. Az még hagyján, hogy egy értékes tárgy a tulajdonában van, azért úgyis elment volna, de hogy becsatlakozzon...?
Nebelvoile nem érzi át a helyzet súlyosságát, viszont a sötételf annál inkább. Tudja, hogy muszáj valamit tennie ez ellen, hogy fel kell keresnie ezt a hírességet, de már most nem tűnik egyszerűnek ez a feladat.
- Azt mondta, északra? - érdeklődik, a férfi pedig óvatosan, már-már félve bólint egyet. Minden bizonnyal sejti, hogy nem épp arra készül a nő, amire figyelmeztette - hogy kerülje el azt a helyet.
- Köszönöm - hallatszódik újra ez a szó, majd az elf sarkon fordul, és mögötte már csukódik is az ajtó.

- Merrefelé lesz az út, vándorok? - kérdi tőlük egy rendkívül beszédes útszéli kereskedő, akivel egyébként nem kezdeményeztek semmiféle beszélgetést, pusztán az szólította meg a párost, ahogy elhaladtak mellette.
- Miért, talán van valami különleges, amire ügyelnünk kéne az utunk során? - kérdezi Damien, mivel a vámpírlány megkulult, nem tudván, hogy feleljen a kérdésre. Mindig bizonytalan, kinek mennyit mondhat el, nem, mintha annyira különösebben titkos útjuk lenne, arra járnak most is, akárcsak bármikor: mindenfelé.
A sötét tünde viszont akaratlanul is meglehetősen ügyesen beletrafált. - Hát, ami azt illeti, én a helyükben vigyáznék ezzel az úttal. - bök a háta mögé, ahol is a faluból kivezető - vagy éppen be, attól függ, honnan nézzük - ösvény található, felfelé visz a hegyekbe, elég göcsörtös, de fogattal azért elviselhető minőségű utakon, amelyek viszont rövidesen belevesznek az átláthatatlan hegység erdőségeibe, nagy részükben valószíűleg rejtélyes félhomály uralkodik. Valóban hasonlít egy regénybeli misztériumokkal teli, veszélyes helyzet, gondolja Mina, de az ilyeneknek általában kevés a valóságalapjuk; egy város sikátoraiban jóval több veszély leselkedhet rájuk, mint egy erdőben. Így hát fogalma sincs, miért figyelmeztetik őket óvatosságra, különösen egy kereskedő, aki biztosan nem járt még azon az úton, hisz miért tette volna? Elég néptelen térség, hacsak nem elhagyatott barlangokban akarja árulni a portékáit, akkor nem sok oka lehet, hogy arra vegye útját; márpedig azokban a hegyi barlangokban nem nagyon adnának érte váltót, inkább erővel elvennék, a kufár életét pedig szintén, mintegy ráadásként. Hm... így belegondolva már lehet alapja a figyelmeztetésnek...
A kereskedő nem folytatja a mondandóját, csak szótlanul pislog aggódóan a mutatott út irányába, elgondolkozóan túrva bele ütsökébe, amelynek nem ártana már egy kiadós mosás.
- Miért, tud valamit? Tanyázik arrafeé egy rablóbanda, vagy ilyesmi? - tudakozódik a sötét tünde.
- Háát, ami azt illeti, lehetséges, hogy ez csak egy afféle mendemonda...
- Micsoda? - Damien hangján szinte alig érződik a türelmetlenség, amit érez, csak szemében villan élesebben a kíváncsiság.
- Azt rebesgetik, hogy odafent a hegyekben, él egy remete. - A páros felvonja szemöldökét, s várakozó állásmódot vesznek fö, mintha csak mesét hallgatnának. Úgy sejtik, úgyis sokáig fog tartani még, mire mindent kiszednek a kereskedőből, márpedig ki fogják várni, mert ez a történet kezdi érdekelni mindkettejüket.
Viszont a férfi ismét szótlan marad... Határozatlansága lassan kezdi feszegetni mindkettejük türelemhatárát. - És? A remeték általában... öreg, természetbe visszavonult békés öregemberek. Vagy asszonyok. Kicsit morcosak ugyan, de hát... - vállat von, jelezve, hogy nem lehet mindne tökéletes...
- Á-á, ez nem olyan közönséges remete ám. - csóválja meg a levegőben mutatóujját tagadólag a kufár. - A korát nem tudni, biztosan nem fiatal ám, de ravasz. Legalábbis szerencsés fickó. Azt hallottam, van nála valami... valamiféle ereklye... Ki tudja, micsoda,de valami csodatárgy lehet, mert állítólag annak köszönhetően senki nem háborgatja a remetét. Se rablók, se vadállatok, semmi. Csak ott csücsül a házában, és még az időjárás se tesz kárt ám abban a házban! Hisz tudják, a hegyekben, ott aztán zúdul néha eső, a fagy is keményebb, mint lent a falvakban, mégis, annak a kis faháznak kutya baja, holott úgy néz ki, mint aminek már húsz éve össze kellett volna dőlnie!
A kereskedő olyan lelkesedéssel beszél, hogy már-már kezdenek hinni neki. Legalábbis azt elhinni, hogy valami lehet ott. - Szóval valamilyen mágikus tárgya van?
- Lehet, hogy valami, ami kis mértékű védőfalat képez... - kezd el Mina rögtön különféle varázslatokon agyalni, majd eszébe jut egy kérdés: - Ez a remete... ember? - A korát nem tudni... biztosan nagyon öreg lehet... - visszhangzik az elméjében, s az jut eszébe, hogy talán egy nagyon idős vámpírról lehet szó.
- Én azt mondom, vigyázzanak. Maguk fiatalok még. - Miért mondja mindenki ezt... miért? Nem is vagyunk annyira fiatalok... csak úgy nézünk ki.. nem ugyanaz... - Az öreg flótás pedig igencsak nagy babérra hajt. Azt várja, mikor veheti kezébe a stfétát és tehet egy pontot a háború végére. Ki tudja, mit tervel ott abban a homályos kis házikójában. Nem tudom, nem is akarok belefolyni ilyen világra ható tervekbe, de egy biztos: én ilyennek a közelébe egymagam... sőt, még kettedmagam se merészkednék! Na de... maguk döntése... én elmondtam, amit tudtam, az ég áldja aztán magukat...
- Köszönjük a figyelmeztetést - zárja le a sötét tünde a beszélgetést, majd udvariasan elköszön, s csendben megvárják, míg a kereskedő eltűnik a falucska belső, kanyargós utcácskái egyikében. - Nos - fordul vissza a fehérhajú Minához - Ha valóban valami hatalmas világra ható terve van ennek a valakinek, akkor úgyis mindegy, két ágrólszakadt valaki, mint mi, mit tesz. Nem igaz?
- Szóval, akár utána is járhatnánk... - fejezi be a lány a gondolatmenetet, majd eme közös megegyezés alapján felkerekednek s folytatják utukat felfelé a kanyargós utakon...

Amy: Másnap reggel el is indulsz hát, ám nem is igazán érsz még ki a településről, ahol megszálltál, mikor patadobogást hallasz magad mögött. Követnek, méghozzá egy déli egyenruhát viselő lovag egy megtermett csataménen és bármennyire erőlködsz, csak tartani tudod a kettőtök közti távolságot, növelni nem. Mit teszel?

Alia: Te is útnak indulsz, azonban belátható időn belül egy fajtársad, pontosabban egy bőrruhás, bérgyilkosokhoz hasonló vékony, de erőteljes alkatú sötét tünde nőt veszel észre, aki nem is igazán követ, sokkal inkább ugyanarra vezeti az útja, mint téged, és felettébb próbál valahogy elédbe jutni. Mit teszel? (Ha szükség van párbeszédre, tudod, hol találsz)

Mina: Ti is haladtok a hegyekben felfelé, míg az út egyszer csak egy barlangba torkollik. Ha esetleg bemerészkedtek, természetes vak sötét fogad, egészen addig, míg meg nem pillantotok egy fáklyát himbálódzni a levegőben, ami mögül egy fiatal ember férfi arca tűnik fel egy poros vadászkalap mögül.
- Eltévedtek? - kérdezi barátságos vigyorral. Hogyan reagálsz(tok)? (szintén, ha párbeszéd kell, keress meg skypeon)

Hűséges azért legalább pihent egyet és abrakot is kapott tisztességesen, így neheztelés nélkül kocogott ki velem a városból reggel és én is teli hassal ücsörögtem a nyeregben.
Ennek ellenére egy idő után csak feltűnt, hogy valaki ugyan azt az időpontot és utat választotta az útra keléshez, mint én, ami lehet, hogy csak véletlen, de azért maradtam sokszor életben, mert nem igazán hiszek az ilyen véletlenekben.
Ragyogó napsütés lévén nem is nagyon kell erőltetnem a szemem, hogy megfigyeljem ki az, aki utánam caplat és bár nem vagyok elvakult északi keresztény, azért nem vagyok boldog a tudattól, hogy egy déli egyenruhás lovag üget a hátam mögött. Hogy lovag az nyilvánvaló, hiszen jókora csataménen terpeszkedik. Persze még mindig nem biztos, hogy az én nyomomban jár, így ideje erről meggyőződni.
Gyorsabb ügetésre ösztönzöm Hűségest, aki engedelmesen kezdi el pattógósabban kapkodni patáit. Pár perc múlva hátranézve, mikorra már jócskán el kellett volna hagynom a délit, azt kellett látnom, hogy bizony semmivel nem került távolabb. Ez azért már tényleg nem lehet véletlen, de talán csak ő is rájött, hogy túl lassan halad.
Vágtába ugrattam hátasomat, mert a távolban egy liget fit pillantottam meg és ha gyanúm beigazolódik, jó lesz a tervem végrehajtásához. Félúton már tudtam, hogy a fickó már biztosan engem követ, hiszen ő is vágtatva lovagolt mögöttem.
~ Na ez nem lesz így jó! ~ komorodtam el és tenni is óhajtottam ellene.
Ezért kellettek a fák! Hűséges hátáról az út kanyarulata előtt az egyik vaskosabb ágra lendültem, míg ő tovább trappolt. Tudom, hogy nem soká megáll majd, de ennyi előny most elég volt nekem.
Rövid idő múlva már meg is hallom a csatamén nehéz dübörgését. A fickó megsejthetett valamit, mert kissé visszafogta a lovat, ami viszont pont kapóra jött nekem és a következő pillanatban, ahogy alám ért, már ugrottam is, lesodorva a lóról, majd a tőr már a nyakánál is volt.
- Miért követsz? Ki vagy?
- Csak lassan, nem akarlak bántani. Ha a nevemet kérdezed, az Ernst Stahlkrieg, és egy kóbor lovag vagyok.
- Ne félj biztos kézzel tudom elvágni a torkod, ha úgy hozza a szükség. - mosolygok rá zordan. - És egyrészt ezzel nem válaszoltál a kérdésemre, miért követsz, másrészt mióta viselnek a kóbor lovagok déli egyenruhát? Ennyire ostobának nézel?
- Mert ezt találtam. Nézz rám, fegyverem sincs, ha ártani akarnék neked se tudnék. ÉS azért követlek, mert segíteni akarok.
- Találtad? - ez akkora bolondságnak hallatszik, hogy ilyet hazudni nem lenne értelme, így egy kicsit elbizonytalanít. És tényleg nincs fegyvere. - Az ember nem talál csak úgy déli egyenruhát és jól táplált csatamént. - csóválom meg a fejem azért kétkedően. - Azonban honnan tudod mit akarok tenni és, hogy egyáltalán ehhez segítségre lenne szükségem?
- Láttalak, ahogy azokkal beszélsz, akik a remete meséjét terjesztik. ÉS abból, hogy észak felé indultál felteszem a Nordenfluss forrásához készülsz, hogy beszélhess vele. Ami nem veszélytelen, szóval igazán nem ártana két segítő kéz.
- Én ugyan nem beszéltem velük, de te ezek szerint le sem vetted rólam a szemed. - ingattam meg a fejem és a tekintetemben semmi biztató nem volt. - Szóval még egyszer kérdezem ki is vagy te, aki csak úgy "talál" egy egyenruhát és egy lovat, aztán meg lovagiasan a segítségemre akar lenni. Mond te elhinnéd, amit nekem akarsz beadni és még el is fogadnád a segítséget? - kérdeztem tőle őszinte érdeklődéssel és azt hiszem most volt az utolsó alkalma, hogy nagyon meggyőző legyen.
- Egy halott lovagtól szereztem mindkettőt, aki két pappal küzdött, legalább is azt hiszem azok voltak. Nem tudtam közbeavatkozni, de úgy gondoltam, mielőtt eltemetem a páncéljára már úgy sem lesz szüksége. Se a lovára. És még mindig az vagyok, akinek mondom magam, akár elhiszed, akár nem. Ölj meg, ha akarsz, vagy hagyd, hogy segítsek.
Végül is mondott valamit! Ha meg akart volna ölni, akár elém is vághatott volna és lesből lecsaphatott volna. Másrészt tényleg nem volt nála fegyver, arról most meggyőződhettem és nem is nagyon akart tőlem megszabadulni, nem küzdött az életéért. Viszont akár az is lehet, hogy csak az éberségemet akarja elaltatni, aztán, ha már nem figyelek rá, akkor rám támadni, akármi is legyen a szándéka.
Ezen meditálás után, ahol a pro és kontra érveket is figyelembe vettem, végül elvettem a tőrt a nyakától és lekászálódtam róla.
- El kell ismernem nem féled a halált, de ezek szerint tudsz valamit erről a különös remetéről, vagy, hogy mit őriz, ami ilyen fontos?
- Ismerem a remetét, ez igaz. - bólint. - De hogy mit őriz most, arról fogalmam sincs. Ezért akarok felmenni hozzá, hogy megtudjam, mennyi igaz abból, hogy be akar csatlakozni a háborúba.
Azt hiszem nem volt rossz döntés életben hagyni!
- Jól van! - tettem el a tőrömet végül, ami azt is jelentette, hogy döntöttem. - Nem bánom velem tarthatsz, de ha lovag vagy, esküdj, hogy nem állsz az utamba, akármi is történik és azt se feledd, hogy szemmel tartalak.
- A becsületemre esküszöm, hogy nem fogok neked rosszat tenni és csak segíteni próbálok! - teszi öklét a mellkasára, ami fémesen csattan a mozdulat közben. - Ha az ellenkezőjét érzed, a vérem és az életem a tiéd, hogy rendelkezz felette.
Elégedetten nézek végig rajta, aztán intek, hogy szálljon vissza a lovára és így teszek én is.
- Ez igazán kedves tőled és ne hidd, hogy nem élek vele, ha okot adsz rá. - biccentetten felé. - A nevem ........Amelia, de lehet, hogy már tudod. Akkor Stahlkrieg lovag, talán indulhatunk is. - engedtem kissé magam elé, hogy ne veszítsem szem elől.
Minden esetre legalább többet megtudhatok erről a titokzatos remetéről, míg oda nem érünk, ami nem rossz.

Poros út lábai alatt, fönt tiszta ég ragyogó napsütéssel - ilyenkor ad hálát annak, hogy rá már nem hatnak ezek a sugarak. Voile Alicia karján ücsörög egy darabig, néha felborzolja tollait, rászorít a nő karjára, majd a friss szellőt érezve ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy szárnyra kapjon. A tünde meg is áll, halvány mosollyal emeli meg kezét, majd figyeli, ahogy a bagoly felemelkedik. Ráfekszik egy légáramlatra, így kényelmesen száll a magasban, néha egy-egy csapással megtartva a magasságot, a sötételf pedig egy fejrázás után követi társát, aki hamar maga mögött hagyja gazdáját. Milyen jó is lenne, ha ő is így szárnyalhatna észak felé...
Jobban belegondolva... Mi is található arrafelé? Egy folyó, az még rémlik a térképről, Nordenfluss, ha minden igaz, na meg hegyek, másra azonban nem emlékszik, viszont tekintve, hogy ez az egyetlen út, ami abba az irányba vezet, nem tévedhet sokat. Remélhetőleg nem lesznek útelágazások, amik megkeserítik utazását, megakadályozzák azt, hogy részt vegyen egy újabb kalandban, aminek túlélése nem kevés jövedelemmel, azaz nem egy jelentéktelen tárggyal kecsegtet.
Nem figyeli túlzottan, mennyire telik az idő, gondolatai néha-néha a különleges tárgyon járnak, de igazából értelmetlennek találja az ezen való tűnődést. Nagy valószínűséggel úgyis eltévesztené, bármit is gondoljon, és ha egy tippje lenne csak, akkor sem mondaná az elhangzottak után Azrael kardját, mert egyszerűen abszurdnak tartja. Miért pont egy remetéhez kerülne a kard? Bár kérdés: miért kerülne bárki máshoz? Teljesen bolond feltételezések ezek, elvégre miért ne lehetne nála? Vagy éppen egy földönfutónál? Hogy nem túl valószínű, az megint más. Bárkinél lenne, ugyanazt hinné a megannyi csalódás után: nem túl valószínű. Akárhogy is gondolja, mindennek utána kell járnia, és csak így mehet biztosra, máskülönben még mindig ugyanott tartana. Viszont abban az esetben, ha a remeténél lenne a kard, már korábban hallott volna az esetről... Azonban...
Állát dörzsölgeti, ahogy tűnődik és mérlegel, és a maga kellemes tempójában halad. Se fülét, se farkát nem látja gondolatmenetének, ebből is látszik, mennyire ködös az, amibe belekeveredett. Azzal meg már csak nem is foglalkozik, hogy Voile milyen messzire repült, elvégre úgyis visszajön hozzá előbb vagy utóbb, aggódni meg értelmetlen. A levegőben van, egy többnyire ártatlan ragadozómadár, mi baja eshetne ott fönn? Ha meg el akarna szökni, már nem lenne mellette.
Feltekint, az égen megpillantja a ködszín tollakat, ami újabb mosolyt csal az elf arcára. Szép kis emlékek fűződnek már ehhez az állathoz, nem szívesen válna meg tőle, és nagyon úgy tűnik, hogy a bagoly is ugyanígy van vele. Kissé megingatja a fejét, ahogy a madár gonoszabbnál gonoszabb tetteire gondol, de a mosolyt így sem bírja megállni, azonban nem sokáig maradhat meg ez az idilli hangulat, mivel léptek zajára lesz figyelmes, méghozzá mögüle érkezőkére. Jönne bárki erre, annak ellenére is, hogy veszélyes...?
Egy darabig nem folgalkozik vele, igyekszik elkönyvelni egy egyszerű, békés utazónak, ám hamar beéri, próbálja megelőzni Aliciát, aki azonban nem igazán enged ennek. Megfordul, elállja a nő útját, majd így szól:
- Hová-hová ilyen sietősen, kedves utazó? - érdeklődik, az enyhe gúnyt viszont nem tudja kiszűrni hangjából.
Nem kis meglepetésére szolgál, hogy egy sötét tündét talál maga előtt, viszont ezt nem mutatja ki - megtartja közönyös arckifejezését. Bár az éjszaka sok veszélyt rejt, a nappal egy sötételf számára annál többet, elvégre a reakcióidő igencsak megnő, és ez borzasztóan nagy fenyegetésnek teszi ki a tündék ezen népségét. Ha ő lenne a koromképű helyében, biztosan megvárná, míg a Hold válik az uralkodóvá az égen, még akkor is, ha megannyi banditával kell számolnia az út során.
Bőrruhája, alkata miatt bérgyilkosnak tűnik, de sosem lehet ebben sem biztos, mindenesetre óvatosnak kell lennie. Mondjuk... Egyértelmű, hogy nem Alicia levadászására jött, mert akkor már rég megtehette volna, és ha nagyn bonyolítani akarná a saját dolgát, és csak akkor csapna le, amikor a holdcsókolt bizalmába férkőzött, akkor sem a nekromantának kellett volna a beszélgetést kezdeményeznie. Ő lépett volna oda hozzá derűsen - már amennyi derűt el lehet várni nappal egy ezüsthajútól.
- Mi közöd hozzá? - lassít le a másik, és felvont szemöldökkel végigméri a sápadtat. Alicia meg sem lepődik ezen a válaszon, mivel ő is gyakran így indít - nem szívesen köti mások orrára, mit keres egy-egy helyen, mi a célja.
- Talán egyezik az úti célunk - enged meg egy félmosolyt egy vállvonás kíséretében, a pár másodpercig figyelő szemeket pedig magára sem veszi. Nem számít arra, hogy túl nagy örömmel fogadná a másik azt a hírt, hogy egy irányba mennek, valamint a mögötte rejlő gondolatot: menjünk együtt, talán a másik hasznára lehetünk.
- A hegyekbe megyek, a Nordenfluss forrásáig. Te?
Nordenfluss forrása... Á, igen, az van északra, tehát a cél valóban egyezik.
- Csak nem egy bizonyos remetét keresni? - ignorálja a felé irányuló kérdést. Ha a remete a cél, akkor tényleg támogathatnák egymást, hiába, hogy sem a nekromanta, és bizonyára sem a bégyilkosnak kinéző nő nem csapatjátékos. Viszont meg kell próbálniuk, mert ha valóban akkora a veszély, mint ahogy azt állítják... Sosem lehetnek elegen. Ilyenkor megkockáztatja az összedolgozást és vállalja annak minden hátrányát.
- A remetét? Nem. Csak a kacatját. Te? - teszi hozzá az utolsó szót ugyanazzal a hangsúllyal makacsul, mint előtte. Itt érzi úgy, hogy nem kéne tovább húznia a nő idegeit, így készségesen felel neki.
- Részben a remete, részben az a kacat is érdekel - ad választ, majd hagy egy kis szünetet. - De miért sietsz ennyire?
Igazat megvallva fogalma sincs arról, mégis miről érdeklődhetne. Valószínűleg ő se tudhat többet, mint mások, viszont akik erről hallottak, inkább kerülik a környéket, minthogy nekiiramodjanak, hogy keblükre öleljék a remetét. Szöget is üt a fejében a sietség, vagy talán... Vadásznak a remetére, és aki előbb kapja el, az részesül jutalomban? Ez is elég bugyuta elképzelés.
- Nem akarom, hogy a kacat meglógjon előlem.
Ennyire sürgető lenne?
- Áh, világos - bólint egyet. - Társuláshoz mit szólnál?
Így mégis egyszerűbb lenne egy tárgy visszaszerzése, és talán még ő is részesül így némi jutalomban.
A másik hosszan méreget, azonban ez nem okoz Aliciának semmiféle feszültséget. Végső soron neki az is jó, ha egyedül megy neki, a holtak is jó társak.
- Végül is, miért ne. Csak ne lassíts le - von vállat végül.
- Nem állt szándékomban ilyesmi - mosolyodik el magabiztosan. - Amúgy tudsz valamit erről? - utal a remetére és annak "kacatjára". Nyilvánvaló, hogy tud, máskülönben nem indult volna el.
- Tudok. Csak egy hülye indul neki vakon és sötéten valami ennyire veszélyesnek.
Ez nem különösebben nyűgözi le a nekromantát, kis híján meg is forgatja a szemeit. Úgy tűnik, a finom kérdések nála nem működnek, mert kihasználja, hogy teljesen más választ adhat rájuk. Konkrét rákérdezést meg ugyanúgy elutasíthatja, és ha a jelenlegi felállást figyelembe veszi, bizonyára így is tenne. Semmi értelme faggatni.
Mindenesetre halkan felnevet.
- Teljesen igazad van. - Újabb rövid szünet következik. - Miért akarod... ellopni? - keresi a megfelelő szót, így egy pillanatra megállva a beszéd közepén.
- Nem akarom ellopni. Vissza akarom szerezni.
Alicia szemöldöke a magasba emelkedik meglepettsége jeleként.
- Vissza? - Ezzel lényegében egy kis mesét vár, hogy tisztázódjon a helyzet.
- Vissza - feleli, bár nem úgy tűnik, mintha szaporítani akarná a szót. Annak ellenére, hogy a nekromanta érzékeli ezt, egy torokköszörülés után folytatja az érdeklődést, mivel ez egy felettébb érdekes történetnek ígérkezik, amiről, ha nem is az egészet, nem ártana pár dolgot megtudni. Feltéve, ha igaz, mert az is lehet, hogy az egész egy hazugság.
- Miért, eddig kinél volt?
- Nálam, míg lába nem kélt - ad egy újabb tömör választ. Ez az információ újra egy enyhe döbbenetet okoz. Hogyhogy nála volt? Lehet, akkor nem is olyan hatalmas erővel van felruházva az a tárgy, mint ahogy azt mondják? Lehet, igazából a remete az, akinek akkora hatalma van?
Álljon meg a menet! Továbbra is feltételeznie kell, hogy ez egy kitaláció, de nem éreztetheti a másikkal, hogy kételkedik a szavaiban. Játékban kell maradnia, ami talán a legnehezebb a számára, elvégre nem egy színészpalánta.
- És mégis hogy kelt lába? Egyáltalán pontosan milyen tárgyról is van szó? - tesz fel több kérdést is.
- Már így is túl sok időt vesztegettünk erre. Majd meglátod, ha odaértünk! - Nos, ebből levonhatja a következtetést, hogy rosszul tette, hogy két dologról mert érdeklődni. Nem tudja eldönteni, hogy valóban ennyire sürgős, vagy csak ki akar bújni a válaszadás elől, így fenntartja kételyeit. Természetesen ha ennyire sietniük kell, akkor ugyanúgy érthető, hogy nem akar a továbbiakban erről fecsegni itt álldogálva - pontosan ezért olyan bizonytalan az eset.
A holdcsókolt némán bólint egyet, jelezve egyetértését, majd előreengedi ideiglenes társát, hogy vezessen, és igyekszik felvenni a sötételf gyors lépéseinek tempóját, így követve őt Nordenflussig, a hegyekbe.

Hamvaiból feltámad, mint a főnixmadár

Robogunk tovább, ha a kedves érdeklődőket még érdekli a küldetés. Ugyanott vesszük fel a szálat, ahol abbahagytuk, skypeon lehet keresni a folytatásért.

Ezek után nekiindulunk a lovaggal, hatalmas lova szinte tornyosul melletted, de igazodik a tempódhoz, se nem hátráltat se nem siet.
- Te melyik oldalhoz tartozol? - kérdezi egyszer csak.
Bár váratlanul ér a lovag kérdése a nagy csönd után és nem vagyok ostoba sem, hogy ne értsem mire gondol, mégis visszakérdezek:
- Csatlakozol hozzám és utána jut eszedbe megkérdezni? Egyébként igazából egyikhez sem, sosem érdekelt a vallás és ott vállalok munkát, ahol jobban megfizetnek.
- Nem érdekel kinek van igaza a háborúban? - kérdez vissza.
- Igazából.......? Nem! - vonom meg a vállam. - Szerintem a hatalomról szól minden, mindig azon marakodnak és semmi köze ahhoz, hogy én latinul vagy németül olvasom a Bibliát.
- Természetes, hogy a hatalomról szól. De nem mindegy melyik fél ragadja magához, nem igaz? Még egy zsoldosnak is vannak nézetei. Vagy tévedek?
Mindig igyekeztem kívül maradni lehetőleg a vallási dolgokon, mert nem akartam senki csahos kutyája lenni, arra meg voltak a megfelelő emberek és az üzletnek sem tett volna jót. Persze a véleményem meg volt, de hát azt jobb megtartani magamnak.
- Mindenkinek meg van a maga nézete, véleménye, gondolom neked is, de őszintén mondom nem tudom, hogy kinél lenne jobb helyen a hatalom. De az emberek számára mindig vonzóbb az, ami e jelenleginek az ellenkezője, holott lehet, hogy az még rosszabb lesz. - fürkészem a lovag vonásait, hová akar kilyukadni.
- Nincs véleményem. Nem ismerem a háborút, de szeretnék neki véget vetni. Épp ezért akarok minél többet megtudni a helyzetről.
- Nem ismered a háborút? - néztem rá hökkenten. - Hát hol éltél eddig, főleg lovagként?
- Nagyon északon. Nem hívtak be. - feleli vállvonva.
Elég sokfelé jártam már az országban, de nehezen tudtam elhinni, hogy van olyan hely, ahová nem tette be a lábát a széthúzás és a megosztás. De annak sem látom értelmét, hogy ebben hazudjon nekem, mert mit érne el vele?
- És most, akkor, hogy kerültél ide? Mi vezetett pont erre?
- Ami téged is. A szóbeszéd a remetéről.
- Igaz is a Remete! Mesélj még róla, hiszen úgy néz ki te többet tudsz, mint én. Gondolod, hogy tényleg van nála egy......olyan tárgy, amivel eldöntheti egyik vagy másik oldalra a háború sorsát?
- És te melyik oldalon állsz, ha már erről esett szó? – pillantok rá oldalról, hogy lássam a reakcióit is.
- A remeténél sok-sok olyan dolog van, amivel eldöntheti a háborút. Ha nem is egymagában, de megadhatja valamelyik oldalnak a löketet hozzá. Én viszont nem állok egyiken se, illetve még nem döntöttem. Azt reméltem te segítesz nekem dönteni, de úgy látszik tévedtem. Viszont az adott szavamat nem vonom vissza, segítek neked eljutni a remetéhez.
- Annak ellenére, hogy egy seholnincs távolvégen élted az életed, szavaid szerint semmit nem tudva a háborúról, mégis elég sok ismereted van a Remetéről. - állítom meg a lovam és fordulok vele szembe. - Nem vetheted a szememre, hogy az első utamba akadó ismeretlennek, még ha az magát lovagnak mondja, nem tálalok ki hová húz a szívem, hiszen akár csapdába is csalhatsz. De ha kérdezni akarsz, megismerni a dolgokat, csak rajta. - indulok meg újra.
- Hát akkor kérdezek, ha nem zavarlak meg vele... - ám mielőtt kérdezhetne vijjogó hang hallatszik a fejünk felöl és valami sötétszürke test zuhanva indul meg felénk.
~ Ha kérdez, én is kérdezek és előbb-utóbb talán kiismerem, hogy miféle lovag tévedt az utamba "véletlenül". ~ vetődik fel bennem a lovag szavaira, amikor észlelem a veszélyt.
Ösztönösen rántom oldalra Hűséges zabláját és rántok kardot, hogy lecsaphassak, ha megtámadnak.
- Vigyázz! - kiáltom a lovag felé közben, aztán csak pislogok a támadóra értetlenül.
- Ez meg mi a szent szar? - lepődtem meg a kőként felénk zúduló lényen, mert ilyeneket még csak a Katedrális tetején láttam és azok nem voltak ilyen élénkek.
Magamban már láttam, ahogy a kardom elvásik vagy eltörik ezen a valamin és biztos voltam benne, hogy ezzel a fegyverrel nem megyek sokra, ha csak a szeme nem a gyenge pontja. A tőröm kapom a kezembe és ha meg tudom célozni, akkor nem habozok.
Mire eljutok idáig gondolatban, a lény sokkal gyorsabban közeledik, mint vártam és mire elindítom a tőröm már túl közel van. Biztos vagyok benne, hogy belém csapódik és akkor minimum néhány csontomat töri a földet érésnél, azonban a lovag tényleg állja a szavát és ökle támadása arrébb löki az eleven vízköpőt, mielőtt elérne.
- Ez a lény kőkemény. - ropogtatja meg az ujjait. - Van valami ötleted hogyan tudnánk ártani neki?
- Életemben nem volt dolgom még ilyennel és elhiszem, hogy kemény, hisz láthatóan kőből van. Nem hiszem, hogy ezzel sokat ártanék neki, nézek a kezemben lévő tőrre és el is teszem, de talán a tüzes penge nem tetszik neki. - készülök a következő rohamra a kardommal. - Azonban véleményem szerint ide mágia kéne, ha komolyan ki akarjuk nyírni. Az nekem meg nincs. Neked? - nézek rá reménykedve.
- A lovagok nem arról híresek. - sóhajt. - De talán egyvalamit megpróbálhatok. - feleli, majd leugrik a lova nyergéből. - Megpróbálok sérülést okozni rajta, ha sikerül ne habozz és csapj le ugyanarra a pontra. - magyarázza, miközben farkasszemet néz az újra rohamozó gargoyle-al, majd mikor az felé támad ökölvívó védekező állásba áll és mikor elég közel ér ismét irtózatos pofont kever le a lénynek, ám az némi bénázással a levegőben marad és visszafelé tart.
Sajnos sejtettem, hogy ezt a választ fogom kapni, így csak egy nehezet sóhajtok.
- Lehet, hogy nem jó ötlet egy kőlényt megpróbálni agyonverni. De rajtam nem múlik, elég jól célzok. - bólintottam.
Közvetlenül a lovag mellé állok, de úgy, hogy ne legyek neki útba és ahogy lecsap, azonnal előrelépek és az öklével megütött pontra támadok, minden erőmet a szúrásba adva.
- Lássuk milyen erős a "bőröd"!
- Nem elég, hogy kemény, mint a kő, még gyors is a rohadék! - szisszenek fel, ahogy döfésem csak a levegőt éri, mert a lény már arrébb szállt.
- Valahogy a földre kell szorítanunk. - elgondolkozva figyeli, ahogy a gargoyle visszafelé tart - Ez őrültségnek fog tűnni, és lehet hogy az is. - amikor a lény újra támad a helyett hogy ütne a lovag szélesre tárja karjait, átkarolva a vízköpőt, akinek karmai és fogai erősen tépik a fémpáncélját, de nagy nehezen egy mérhetetlen erejű mozdulattal a földre taszítja és két kézzel püfölni kezdi a lény fejének hátulját míg egy helyen meg nem reped. - Most!
Ernst lovag pedig elgondolkozva egy olyan ötlettel áll elő, amilyen őrültet már rég hallottam, de nagyon úgy néz ki, hogy nem igen van más választásunk.
- Igazad van tiszta őrültség, de csináld!
Minden izmom ugrásra készen fezsül meg és alig bírok arrébb ugrani, ahogy a két test egymásba gabalyodva elzuhan mellettem.
Kiáltása nem ér felkészületlenül, azonnal odaugrom és most is mindent beleadok a szúrásba, ott ahol látom a kőpáncélt megrepedni.
Elismeréssel kell adóznom a lovag erejére, mert le tudja fogni a kőlényt és még sérülést is tud okozni neki, miközben persze az sem marad adósa. Lehet, hogy csak ez az egy lehetőségünk adódik, így egy pillanatig sem habozok a szúrás miatt és most érezhetően megsebzem. A szörny fülsértő módin felvisít, elengedi Stahlkrieg-et és szinte belerobban a levegőbe, pillanatok alatt eltűnve a légben. Én meg a füvön maradt különös tócsát nézem, meg a kardomra tapad anyagot.
- Hát ez nem sokon múlt. Nézd! - mutatom az olajos valamit. - Ez valami vérféle lehet?
Aztán hozzáteszem megbiccentve felé a fejem, miközben felsegítem.
- És köszönöm. Egy bika ereje van benned lovag.
- Igazán nincs mit. És ez... - vizsgálja meg az olajos dolgot. - Igen, szerintem a lény életnedve.
- Akkor reméljük eleget kapott és soha nem jön vissza. - fújok egyet és óvatosan a fűbe törlöm a kardomat, hogy megtisztulva el tudjam tenni. - Keressük meg a lovakat és menjünk innen tovább, nehogy kiderüljön ez az izé nincs egyedül. Te tudod egyébként mi volt ez?
Remélhetőleg a lovak nem szaladtak világgá és hamarosan már újra nyeregben zötykölődhetünk.
- Csak sejtem. De remélem, hogy tévedek. - válaszolja, miközben felszáll.
Ismét van min elgondolkoznom, de örülök mégis, hogy most velem volt, mert különben lehet már nem élnék, talán még sem ostoba dolog tőlem, hogy hagytam velem jöjjön.

Ahogy elindulunk, az út mellett a hegy hirtelen magasodik, és mire észrevehetnénk egy kanyonban haladunk bukdácsolva, a lovaink nehezen találják meg az egyenes talajt a kövek közt, Ernst lovag pedig gyanúsan pislog szerteszét.
- Nem tetszik ez a rész. Gyanúsan rajtaütés érzésem van.
Én is rossz érzésekkel küzdök, ahogy szinte a semmiből nőnek a fejünk fölé a sziklák, a Hűséges is nyugtalanul horkangat. Szemem folyamatosan a fölöttünk meredező sziklapárkányokat pásztázza és jobban összehúzom magamon a köpenyemet is. Hűvös itt az idő.
- Mit remélnének tőlünk? Nem látszunk tehetőseknek. - utalok kissé megszaggatott ruhánkra, amiket nem rég szereztünk.
- A banditáknak az keveset jelent. Meg amúgy emlékezz hová tartunk, nem kell feltétlenül kirabolniuk minket, lehetnek akár a vetélytársaink is.
Persze igaza van a lovagnak, hiszen én is jó pár hasonló megbízáson már részt vettem és a Remete történetét sem én hallottam egyedül. Na meg Ernst még messzebbről jött és ő is tud róla, ez sok embernek felkeltheti az érdeklődését és nem csak embernek.
- Igaz, akkor tartsuk a kezünket a fegyvereink közelében és fogjuk tempósabbra. - lököm meg a lovam véknyát, hogy szaporázza meg a lépteit.
Remélem hamar kijutunk ebből a szűk helyről.
Ernst követi a példám, ám mielőtt nagyon messze juthatnánk egy rövid, vékony acéltüske csapódik be a földbe előttük.
- Höööö! Hűséges! - rántom meg a lovam zabláját, ahogy észlelem a veszélyt és a sziklákhoz közel próbálok húzódni, hogy legalább egyik oldalról védve legyek.
Aztán leugrom, hogy még kevesebb célpontot mutassak. Eszembe jut, hogy akár vágtába ugorva megpróbálhattunk volna kijutni, de szerintem nem jutottunk volna messzire.
- Látod őket? Látod, honnan lőttek? - kapom le az övemről a chakramomat.
- Nem hiszem hogy nagyon látni kell. Nem rejtőznek. - bök állával előre, ahol egy apró emelkedőn a sziklafal oldalában egy páncélos, fekete köpenyes alak áll kezében egy számszeríjjal és rátok céloz
Tekintetem követi a lovag biccentését és tényleg nem nagyon kell keresgélni, elég feltűnő egy alak, fekete köpenye jól kiemeli a környezetéből, így nem lenne gond megcélozni, de az a szerszámíj nem viccből van a kezében. És azt sem feltételezem, hogy az előbb annyira rosszul célzott.
- Azt hiszem ez akar tőlünk valamit! - súgom Ernst felé, aztán felkiáltok a fickónak. - Mit akarsz tőlünk? Miért szegezel ránk fegyvert?
- Igazából nem akartam közbeavatkozni de kimondtátok a varázsszót. Mit akartok a Remetétől?
- Nagyszerű, még egy. Néha nem szeretem ha igazam van. - sóhajt Ernst.
Ha nem lettem volna ilyen feszült, akkor most biztos megforgatom a szemem, mert elég érdekesen alakult most a helyzet, még ha a lovagnak tényleg igaza lett is.
- Lehet, ha nem hangoztatnád akkor...... - javasoltam neki, de sejtésem szerint a minket sakkban tartó lovag türelmetlen lehet már.
- Már ne is haragudj, de mi közöd van hozzá?
A sziklapárkányon álló alak fegyvere némán kattan ki, a lövedék elrepül a fülem mellett, meglebbentve a hajamat.
- Mondjuk úgy, hogy a megbízóm nem szeretne kompetenciát. Forduljatok vissza míg tehetitek.
Talán össze is rezzennék, ahogy a vessző elsüvít a fülem mellett, ha lenne rá időm, így csak elkönyveltem magamban, hogy nem tévedtem, tényleg tud célozni és, hogy nem hiszem, hogy sok esélyem lenne, ha ugrálni kezdenék. Hogy utáltam ezt a helyzetet és ezt nem is rejtettem véka alá, az arcomra volt írva.
- Aha! De miből gondolod, hogy egyáltalán azt jelentünk? Kompetíciót jelentünk, lovag? - nézek a nagyon hallgatag Ernst-re.
- Én biztosan nem, nekem nem kell a Remete kincse. - rázza meg a fejét a lovag. A számszeríjász erre egy különös, vastag és pirosas színű nyilat illeszt a fegyverébe, majd megcélozza a kanyon falát mögöttünk.
- Eleget csevegtünk. Ne gyertek utánunk! - ahogy a lövedék kirepül és nekicsapódik a sziklának robbanás hallatszik, kövek gördülnek iszonyú erővel és mikor a por elül, egy jókora görgetegfal áll előttünk.
Nekem már a nyíl sem tetszik és szinte biztos vagyok benne, hogy valami aljas dologra képes, ezért azonnal lekuporodom, ahogy a páncélos alak kiereszti azt az íjából. A robbanástól jó pár percig cseng még a fülem és a szememből is alig győzőm kipislogni a port. És bár nem lep meg, amit látok ezek után, de attól még kellően dühös vagyok.
- Hogy törnéd ki a nyakad, rohadék! - kiáltom bele a levegőbe.
Elkeseredve nézem a kőfalat előttünk.
- Ezt el nem takarítjuk innen, kerülő utat kell találnunk.
- Nincs kerülő út. Ez az egy szurdok vezet fel. Okos volt ez a vámpír. Át kell másznunk a falon. - húzza el a száját Ernst.
- A rohad vérszívó fattyú! - mérgelődök még mindig és kiköpök oldalra, de amilyen gyorsan felkaptam a vizet, olyan gyorsan le is higgadok, ahogy a lovag szavai a fülembe jutnak. - Akkor a lovakat itt kell hagynunk és.......a vámpír előtt kell megtalálnunk a Remetét. Akármi is van nála, azt nem kaparinthatja meg az a pióca.
- Csak utánad! - int felfelé a lovag.
- Milyen udvarias vagy! - vágok egy grimaszt felé, de közben már leakasztottam a zsákomat Hűséges hátáról és a fülébe súgtam, gyengéden a tomporára csapva. - Menj vissza a faluba szépségem, majd megkereslek.
Nincs idő nagyon habozni, így nekiállok megmászni a köveket, azért figyelve, hogy hová lépek, nem akarom a nyakam szegni.
A tenyerem nem sokára véresre horzsolták a sziklák, de azért haladok.
- Szedd a lábad lovag, ne maradj le!
Ernst követ is,a hogy pedig felérek egy bánatos féltünde fiú arca fogad fejcsóválva.
- Ejnye, nem megmondta Günther hogy ne kövessetek?

- És honnan veszed, hogy őt akarjuk követni? - állok meg a kapaszkodásban, de közben már azt lesem, hogyan tudnék olyan gyorsan felugrani, hogy ledöntsem a lábáról és ne is lőjön le. - Csak épp arra vezet az utunk, még sem maradhatunk odalenn.
Nem gondolom, hogy ez a szöveg hatásos lenne, de időhúzásnak talán bejön, addig Ernst hátha kitalál valamit.
A fiú sóhajt.
Az a sóhaj, .........akár még biztató is lehetne először, de ami azután következik......
Megemeli a karját és beleöklözik a sziklába amibe kapaszkodok és amitől az szinte kiszakad a helyéről és ettől azonnal elkezdek visszafelé zuhanni.
- Óóó, hogy az az ork anyád.......- kiáltottam fel kétségbeesve kapva másik kapaszkodó után, ahogy megindultam lefelé és szerencsémre sikerült is, különben csúnyán megjártam volna.
~ Hogy a fenébe volt erre képes? ~
Fogamat összeszorítva legalább fél kézzel meg tudtam kapaszkodni és onnan vethetek egy pillantást egészen unottnak tűnő arcába, amitől hangosan megcsikordulnak a fogaim.
~ Meg foglak ölni! ~
De ahhoz  először fel kéne jutni!
- Ernst! - suttogom a lovagnak, mikor sikerül biztosan megmaradnom már. - Te mássz jobbra, én meg balra és egyszerre menjünk fel, kétfelé nem tud figyelni, így valamelyikünk csak feljut és akkor ledobhatja ezt a hosszúfülű haramiát!
Ernst nekikészül, majd megragadja az egyik követ és óvatosan mászni kezd, noha világos, hogy ez nehezebb neki, mint nekem a páncélja miatt.
Ha a tünde látja is, nem hiszem, hogy túl sok mindent tehet, így én a lovagtól távolodva, ferdén mászok fel, tartva vele a lassúbb tempót, közben az egyik dobótőröm a fogai közé kapom, hogy hamar el tudjam repíteni, ha alkalmam lesz rá.
A fiú felegyenesedik a kőrakás tetején, aztán felém fordul.
- Szóval azt hiszitek ketten van esélyetek. Aranyos.
Ha már ilyen szépen még ki is húzza magát, hogy jó célpontot nyújtson, nem szalaszthatom el az alkalmat, egy percig sem habozok és megtorpanva, kezembe kapom a kést, majd a mellkasa felé hajítom.
- Igen, azt!
Késem azonban ártalmatlanul pattan le az ingéről, még bambán utána is néz, ahogy leesik.
- Ennyi lett volna? - veszi fel a tőrt, majd ujjai közé fogja. - Valami ilyesmire gondoltál, nem? - dobja felém iszonyú sebességgel.
Na, erre aztán nem számítottam! Mivel elég döbbenten meredek rá, csak az utolsó pillanatban engedem el a sziklát, amibe kapaszkodom, hogy egy rövid zuhanás után, kissé lejjebb újra elkapjam, így talán kikerülve a felém száguldó tőrt.
- Mi a fene vagy te? – bukik ki a számon önkéntelenül a döbbenet.
- Valaki, aki nem akarja hogy tovább menjetek. - feleli, majd egy puffanást hallok, ahogy Ernst nagyot nyekken pont fölöttem a sziklán.
- Bájolva van az összes ruhája és rúnákat is láttam felvillanni. – nyögi.
- Hát ez nagyszerű! - forgatom meg a szemem. - Most, hogy fogunk feljutni? - kezdek eléggé dühös lenni a tehetetlenségünk miatt.
- Fel tudsz dobni vagy lökni? - jut eszembe egy újabb ötlet.
- Fel. Az arca védtelen, de próbáld elkerülni, hogy megüssön! - nyújtsa a kezét felülről a lovag.
Megragadom a kezét és megtámasztom a lábam, hogy elrúghassam magam, segytve ezzel a lendületemet.
- Háromra! - lehelem, aztán már az erős karok röpítenek is.
Igyekszem egyszerre lehetőleg biztosan lábra érkezni, közben kardot rántani és ha tudok egy lendülettel a tünde felé szúrni is.
A féltünde könnyedén hajol el a szúrás elől és öklével a gyomrom felé üt.
- Azt hitted ennyire egyszerű lesz?
Hát, hogy ez nem lesz egyszerű, abban biztos vagyok, ahogy látom, milyen könnyedén mozog, de ezt nem fogom az orrára kötni.
Na meg, amíg velem foglalkozik, addig sem tud Ernst-re figyelni.
- Hogy mit hiszek, az nem tartozik rád. - ingerelem és gyorsan hátra ugrom.
Félek, hogy azok az öklök nagyobb kárt tennének bennem, mint egy sima verekedésnél, egyáltalán nem hagytam figyelmen kívül a társam figyelmeztetését.
A kőrakás teteje felől igyekszem elcsalni, így oldalazni kezdek és hol jobbról, hol balról villan felé a kardom, figyelve reagálását.
Kerülget a kölyök, kerülget, közben próbál megütni de nem elég hosszú a karja hogy gondot jelentsen; egészen addig cicázunk, míg Ernst megragadja hátulról erős medveöleléssel, lefogva a karjait.
Nem túl biztató lenne a helyzetem, ha csak magamra számíthatnék, de van kire várnom, ezért most az idő nekem dolgozik, bár megizzaszt a kis féreg.
Mikor aztán megjön a segítség nem kell kétszer mondani, azonnal az arcába szúrok, ahogy a lovag javasolta. Nem veszíthetünk több időt!
- Ennyire egyszerű, barátom! - fűzöm a szúrás mellé.
Nem igazán ad ki hangot, furcsa mód némán tűri a döfést és a halált is.
- Ez... ijesztő volt... - törli meg a homlokát a lovag.
- Még ha meg is bűvölték, akkor sem ......normális.....igazad van, - bólintottam még mindig készenlétben tartva a kardom, mert abban sem voltam biztos, hogy meghalt, míg meg nem rugdostam egy kicsit, - mondhatni, több, mint ijesztő.
- És jó ideig feltartott, sietnünk kell. - tettem el a fegyvert és szedtem össze a tündétől, amit lehetett.
- Tudsz ebben a cuccban futni? - kérdeztem a lovagtól.
- Tudok. Tényleg nem árt igyekeznünk.
- Az jó! - bólintottam, de még előtte visszamásztam a holmimért meg a tőrömért.
- Induljunk! - eredtem neki erős tempóban az tovább vezető ösvénynek, remélve, hogy nem érünk oda későn.
Már csak le kell másznunk, aztán tovább az egyre emelkedő szurdokban, míg egy jó fél óra múlva azt veszem észre hogy az egyik fal elfogy mellőlem és már félúton felfelé járunk a hegyen.
Azért menet közben elgondolkozhattam azon, hogy mennyire van esélyünk a másik fickó ellen, akinek ilyen emberei vannak. Talán valami erős mágus, nem csak harcos.
- Azért nyisd ki a szemed, nem szeretnék valami csapdába rohanni. – folytatom hangosan a gondolatmenetemet a mellettem loholó lovag felé címezve.
- Igyekszem. Több meglepetés nem kellene, de szerintem lesz. - mondja sötéten, mintha neki is ezen járt volna az esze.

Meglepődve nézek fel aztán rá, mikor nem soká Ernst lovag megszólal, mert elég hallgatag fajta.
- Furcsa. Nagyon közel vagyunk, ilyenkor már szoktak lenni fogadók... - feleli hümmögve, ahogy szemünkbe ötlik egy ismerős gargoyle maradványai, melynek mellkasából több acéltüske áll ki - a Schwarzjägerek rettegett nyoma. - Nem tetszik nekem ez a vámpír. Félelmetesen erős.
- Mármint, olyan fogadók, akik megkérdezik tőlünk, hogy mi a frászkarikát keresünk itt, vagy meg sem kérdezik, csak a nyakunkba szakadnak? - kérdezek vissza egy fintorral, mert ha ezekre gondolt, akkor nekem valahogy nem hiányoznak.
Ám tagadhatatlan, hogy bár örülök, hogy a megelevenedett vízköpővel nem nekünk kell megküzdeni újból, azért teljesen egyetértek Ernst-tel.
- Már a tünde se volt piskóta az előbb és sejtésem szerint a vámpír még ennél is rosszabb. Félek, hogy ezzel az egy szál karddal nem sokra fogok menni ellene. Ötlet?
- Van. Ha találkozunk vele te hátra állsz, én pedig elintézem. De előbb találjuk meg... - néz még egyszer a tetemre, majd tovább haladunk. Út közben jó pár, furcsa élő szobrot láttunk, vannak újabb gargoyle-ok is, vannak félkész gólemek, van amelyik nem is kőből hanem acélból és rézből készült, mind ugyanarra a sorsa jutva, de van amelyikből csak kavicsok és alig felismerhető darabok maradtak. Végül egy barlangszájánál kötünk ki, Ernst pedig megáll.
- Nos itt volnánk. Ezen az alagúton túl kilyukadunk a Remete fennsíkjára, csak kérdés hogy itt működik-e még a csapda.
Az mondta, hogy ismeri a remetét, de azt nem, hogy már járt is nála....
- Azt nem említetted, hogy annyira jóban vagy a Remetével, hogy még a csapdáit is elárulta neked. Ráadásul, ahogy elnézem a gargoylok is hozzá tartoznak, ez is elfelejtetted említeni, mikor majdnem megölt minket. - hánytorgattam fel neki, bár azt igen csak értékeltem, hogy maga akart szembeszállni a veszélyes vámpírral. - Egyébként milyen csapda van itt? Talán megállíthatta a vérszívónkat? - néztem befelé a sötétbe reménykedve.
- Nem árulta el. Magam tapasztaltam ki őket. Egyébként pedig hogy megállította-e nem tudom, de itt érintetlennek tűnik minden... - hajol le a barlang szája elé megvizsgálva a földet.
Egy darabig kételkedve nézek rá, aztán bólintok, hiszen nincs okom kétségbe vonni a szavait, eddig kiállt mellettem a veszélyes helyzetekben, sőt...
- Majd egyszer elmeséled miért jártál nála......De, ha nem erre jöttek, akkor merre? Én nem láttam elágazást.......
- Mintha... – kezd bele, ám ekkor apró dobbanások hallatszódnak és furcsa súrlódó hang, az alagútban pedig két kékes fénypont jelenik meg.
- Mi a jó élet ez? - ugrok hátra és rántok kardot, ahogy meghallom a hangot és megjelenik a fény. - Vigyázz! - rántom hátra a lovagot is.
A fény közeledik, és nemsokára egy bronzos csillogású kígyófej követi az ahhoz tartozó testtel; a gólem, mert mi más lenne akkora, mint a kísértet szigetek környékén élő jörmungand-ivadékok, tehát jó egy méter vastagságú és tizenöt méter hosszú lehet, amiből a feje olyan három; fogakat egyelőre nem látni.
- Mond, hogy ez az a csapda és tudod, mit kell vele csinálni, vagy mivel kell lábhoz parancsolni! - fogom önkéntelenül suttogóra a hangom és nem mertem levenni a szemem a kígyózó szörnyről, aminek csak a feje is nagyobb volt, mint én.
- Nos mikor legutóbb itt jártam még nem volt itt. - feleli fejvakarva, láthatóan tanácstalanul. - De ha egy gólem kell lennie rajta egy energiaforrásnak, feltételezhetően valahol a bőre alatt. Ha elterelem a figyelmét és lefoglalom, meg tudod keresni rajta?
Fél szemmel a lovagra sandítok, hogy mennyire gondolja komolyan. Komolyan gondolja!
- Te látod, hogy ez mekkora???? Ha,.....mondom HA, nem nyel el rögtön téged egy harapással és nekem sikerül valahogy felmásznom rá - tartottam némi szünetet, hogy érezze a dolog súlyát, - ha mindez össze is jönne, hol a bánatos égbe keressem rajta azt az energiaforrást? - hátráltam közben folyamatosan, hogy legyen köztünk és a gólem között hely.
- Valahol a hátán. Biztos van valami arra utaló jel. – feleli Ernst, miközben a lényből egyre erősebb sziszegés hallatszik és imbolyogva valószínűleg azon filozofál, hogy megegyen-e minket rögtön vagy esetleg tegyen-e el vacsorára.
Azt hiszem nem nagyon van sok időnk terveket kovácsolni, legalábbis nekem nincs ötletem, hogy egy megelevenedett kőkígyót mivel győzhetnénk le.
- Bezzeg most nincs itt vámpírbarátunk a mindenható nyilaival. - morogtam, aztán kezdtem eltávolodni Ernst-től, hogy oldalba kerüljem a gólemet.
- Jó cicus! Csak semmi heveskedés.......
A kígyó felém kapja a tekintetét a hangomra, de a lovag hatalmas, fémes csengéssel tapsol maga előtt, amitől a fémgólem felé fordul és nekirugaszkodik; állkapcsát széttárva kap a lovag felé, de az iszonyú erőről téve tanúbizonyságot szétfeszítve tartja a gyilkos koponyát, elkerülve az acélszínű, karhosszúságú fogakat.
- Ohh! Ezt el sem hiszem! - merednek ki a szemeim a kígyó támadása és az azt követő hihetetlen látványra, ahogy a lovag kidagadó erekkel a nyakán tartja vissza az őt lenyelni készülő teremtményt.
Észbe kapva azonnal a nyakamba kapom a lábam és nagy lendülettel rugaszkodva neki igyekszem felmászni a gólemre, hogy aztán idegesen keressek rajta valami olyan helyet, ahol éltető energiaforrása lehet.
Persze a kígyó sem rest, ahogy megérzi magán a súlyomat, kissé ráng egyet így sikerül bevernem az állam és csillagokat látni egy pillanatra, de nem sikerül lelöknie.
- Tarts még ki egy kicsit! - suttogom, mert magamnak be kell vallanom, hogy ettől az izétől halálra válok, szerencsére azért nem merevedek le, hanem annál gyorsabb cselekvésre sarkall a helyzet.
Viszont, ahogy lefelé haladok a gerince mentén, nem igazán találok semmi jelzést, ami forrásféleségre utalna, de aztán egyre tisztábban kezdek érezni valamit: a bronz egyre melegebb a kezem alatt.
Mikor megérzem a meleget, igyekszem kitapintani a legsugárzóbb pontot, aztán lángot idézve a kardomra, teljes erőmből belevágok lesz, ami lesz alapon.
A kardom nekifeszül a fémbőrnek, ami végül meglepően könnyen horpad be alatta, majd egy másodpercnyi nyomás után átszakad, mint valami lágy héj – én meg majdnem leesem a lendülettől - és feltár egy rúnákkal teleírt kockát alatta, a gólemet minden valószínűség szerint mozgató tárgyat.
Látom rajta az izzó jeleket, de azonnal, gondolkodás nélkül megpróbálom kiszedni onnan, hogy összetörjem, mert ha gondolkodnék, akkor biztos nem csinálnék ilyen őrültséget. Na meg, ha lenne más választásom!
Azonban, ahogy hozzáérek vissza is kapom a kezem ösztönösen, mert a kocka jobban süt mint a pengém.
- Fúhh! Forró, az istenit!
De nem adhatom fel, így a kardommal kezdem el döfködni és csapkodni.
Minden erőmmel a kardomba kapaszkodtam, ahogy beleszúrtam a felsértett bőrbe és ez volt a szerencsém, mert a kockában tett kárra a gólem olyan hevesen reagál, hogy alig bírok megmaradni rajta, sőt a bal könyököm úgy beverem, hogy az zsibbadt és hasznavehetetlen lesz minden bizonnyal percekig.
- Nyomorult féreg, akkor is megdöglesz! - szitkozódok dühösen és újra és újra lecsapok, aztán a következő, amit érzek, hogy a levegőbe emelkedem és kemény nyekkenéssel zuhanok a földre jó pár méterrel odébb.
Szívesen időznék még egy darabig, hogy visszanyerjem legalább a levegőm egy részét, de nem lehet, hiszen élethalál harc folyik éppen, így máris kászálódok fel.
- Vége? - nyögöm aztán a térdemre támaszkodva hálásan a sorsnak, ahogy megpillantom a mozdulatlan kígyót.
- Vége, fräulein! - hallok meg egy ismeretlen hangot azonban, aminek a gazdája egy északi nemes módra öltözött fiatal férfi, aki tapsolva közelít felém. Az ujján több gyűrű villan meg közben, mögötte pedig a már jól ismert vámpír áll zordan. - Igazán ügyesek voltak, köszönjük, hogy elvégezték helyettünk.
Elfelejtkezek azonnal sajgó bordáimról és zsibbadt kezemről és kardomat magam elé emelve, összehúzott szemekkel pillantok a férfira és a minő meglepetésre, vele lévő vérszívóra.
Megpróbálok olyan képet elhitetni velük, hogy teljesen harcképes vagyok....
- És ki a jó bánat vagy te? - vetem oda neki fél szemem sápatag társán tartva és Ernst-et keresve.
A lovag mellettem áll némi megkönnyebbülésemre és ugyanolyan csúnyán néz a két alakra mint én, mire a férfi meghajol.
- Klaus von Rotschild vagyok, örvendek a szerencsének.
Nekem ugyan semmit nem mond a fickó neve, de abban biztos vagyok már így első látásra is, hogy nem kedvelem és ez láthatóan a lovagról is elmondható mellettem.
- Günther, ha megkérhetlek. – folytatja és ekkor a vámpír előre lép, ujja furcsán görbülnek be és mielőtt bármit tehetnék két árnyakból botlókötél repül felénk gúzsba kötve engem is és a lovagot is, a lendület pedig hátralök.
Günthert sem kedvelem, de sajnos, ahogy sejtettem, nem vagyok vele egy súlycsoportban, mert mire egyáltalán eljutna az izmaimig a parancs, hogy emeljem fel a kardom, már kötözött sonkaként heverek a földön, társammal együtt.
- Sszzzzzz! Cseszd meg! - nyögök fel tekeregve, ahogy igyekszem megszabadulni a gúzstól. - Ezt még nagyon meg fogod bánni!
Persze én is tudom, hogy ez igen csak üres fenyegetés, de hát valamit mondani kell!
- Hát persze, fräulein, hát persze! - nevet a nemes, aztán eltűnnek az alagútban...ott hagyva minket megkötözve.

Össze-vissza tekergek, hogy megszabaduljak a kötelektől, amik azonban véleményem szerint mágikusak, így vagy nem fog sikerülni, vagy a gerjesztője eltűnésével a varázslat is szertefoszlik.
- Ki kell szabadulnunk! Van használható ötleted? - zihálom az erőfeszítéstől a lovag felé, eddig egészen jó ötletei voltak.
- Van. - feleli, majd mély levegőt vesz és csikorgó hang kíséretében szétfeszíti az alkarjait, amitől az árnyékkötél lefoszlik róla. - Ha vársz egy kicsit azt hiszem eltűnik rólad is, de azért... - mondja, majd rámarkol az engem gúzsba kötő árnybolára és letépi rólam.
- Jó, ha van valaki az emberrel, aki olyan erős, mint te. - telepszik egy rövid időre mosoly az arcomra, de aztán máris talpra ugrom. - Nem hagyhatjuk, hogy megelőzzenek! Mi a fenét akarhat ez az alak a Remetétől? - indulok meg lendületesen az alagút felé a kezemet masszírozva, hogy visszatérjen a vérkeringésem.
Persze a dühöm nagyobb volt, mint az óvatosságom, bár menet közben azért azon agyaltam, hogy vajon miként lehetne kiiktatni azt a nyomorult vámpírt a történetből.
- Azt a Klaust simán kiütném, ha nem lenne mellette a vérszívó. Viszont az a fickó kemény falat és én nem vagyok mágus. - húzom el a szám.
- Sajnos én se. - lohol mellettem. - De sietnünk kell, mielőtt bántják a remetét! A vámpírt hagyd csak rám, te intézd el a nemest.
A kezembe készítem a kardot, a másikba meg a tőröm és próbálom kivenni, hogy mi van előttünk, nehogy ismét belefussunk a párosba.
- Mi van az alagút túloldalán? Meg tudjuk lepni őket?
- Elvileg csak egy fennsík ahol a remete lakik és abba nyílik az alagút így amit kilépünk nem lesz hová elrejtőznünk.
Miért lenne most szerencsénk, ha eddig nem volt. Egy sóhajtással jelzem, hogy mi a véleményem a helyzetről, de hát muszáj előre menni, az alagút másik oldaláról nem segíthetünk a Remetén, így nincs sok választásunk.
- Akkor támadjunk lendületből, hogy a váratlanság legyen a segítségünkre. - nézek Ernst-re, hogy benn van-e a dologban.
- Megyek előre. Kövess, ahogy tudsz. - feleli, majd egyik lábát előre téve rajtpózba áll be.
Nem tiltakozom, amikor előre akar menni, hiszen termeténél fogva jó a faltörő kos szerepére, én meg mögötte adom majd az éles pengefalat.
Újra hallom a nyikorgást, amit a botlókötelek eltépésekor, pedig a lovag meg sem mozdul.
Azonban, amikor elstartol, majdnem lemaradok róla, mert ki nem nézném belőle a sebességet, főleg nem teljes páncélban. Még jó, hogy nekem is meg van a magam képessége a gyorsaságra.
- Majd ha már túl leszünk rajta, elmeséled, hogy csinálod? - inaltam utána, felkészülve, hogy ha kibukkanunk, azonnal ugranom és harcolnom kell.
- Ha túlleszünk rajta. – hallatszik a hangja már jóval előrébbről.
Nem panaszkodhatom az erőnlétemre, hiszen a munkám miatt nem kényelmesedhetek el, de a tempó és a lovag kitartása elképesztő, én már kezdem kapkodni a levegőt, mire kiérünk, vagyis inkább kirobbanunk a túloldalon, ahol igazán meglepő látvány fogad.
Egy fennsíkon vagyunk, olyan magasan hogy a peremén felhőket látok; nagyjából 30 m2 lehet területre, a közepén egy fából és vesszőkből fűzött kunyhó áll, előtte pedig egy tünde nő ül pipázva; a tündét egyik oldalról a vámpír fogja közre, másik oldalról a nemes.
Azt vártam, hogy harc lesz, kiabálás, ellenállás, erre meg majdnem idilli a kép, bár én megvallom valami elhanyagolt és nagyszakállú férfit vártam a hely lakójának.
Azonban ez igen csak megtévesztő és nem si dőlök be neki, csapásra kész pengével azonnal a nemest célzom meg, hogy kiiktassam a történetből. A megbeszéltek szerint a vámpírt Ernst-re hagyom.
- Na aggódjon, megvédjük! - vetem oda rohantamban a ......női remetének.
- Günther, befejeznéd míg én befejezem a tárgyalást a hölggyel? - mondja a nemes, de be sem fejezi már három árnyéklövedék tart felém, ami elől nem ártana kitérnem.
A lendület és a megfeszített figyelem segít, hogy időben reagáljak a felém tartó támadásra. Szándékaim szerint rögtön a nemesnek ugranék, de így vissza ugrom Ernst árnyékában oldalra, de aztán azonnal vissza, lehetőleg cikk-cakkban mint a villám.
- Miért nem állsz ki velem magad, miért kell ugráltatnod hozzá a csicskádat?
Mivel nincs nagy távolság, remélem hamar elérem Karl-t és ha ott vagyok már, előre döfök.
A vámpír azonban azonnal beáll a nemes elé és felém tartja a számszeríját, hogy közvetlen közelről átlyukassza a koponyámat.
Néztem már szembe a halállal, de ilyen közelről még sosem. Még a szemem is összeakad, ahogy a nyíllövedékre bandzsítok, de aztán csak állok ott és leesett állal bámulok az előttem megjelenő kézre, aztán a lovagra.......vagy arra, ami ..........aztán a pipázó tünde nőre, aztán vissza.
- Örülök, hogy ide értél, Steelwar. Kezdtem azt hinni elkésel. - hallom meg a tünde nő hangját.
- Elnézést, úrnőm de feltartottak.
- Mindegy, paterold ki innen a hívatlan látogatókat. - hagyja rá legyintéssel, mire Ernst kezei könyökből és csuklóból kissé megnyúlnak (alatta furcsa, teleszkópos szerkezetet jelenik meg), megragadja Günther von Schwarzjäger vállát és oldalra hajítja.
- Ahogy mondtam, enyém a vámpír, tiéd a nemes!
- Steelwar? Úrnőm? - hebegem elég idiótának érezve magam, ahogy a megnyúlt kezű társam tettekre lendül, de ez szerencsére csak egy pillanatra merevít le, aztán az ösztönök átveszik az elmém felett az irányítást, mielőtt még tovább gondolhatnám mi történik itt. Karl nyaka felé suhintok a kardommal, amit követ a tőröm is, ami a mellkasát célozza meg.
A kardom előtt erre egy elegáns vívótőr jelenik meg és ügyes kézmozdulattal félretolja azt, majd egy szinte intésszerű mozdulattal félretolja a tőrömet is.
- Nem ennyire egyszerű, fräulein. - feleli, ahogy felém döf.
Most örülök a hajlékonyságomnak, mert szinte derékszögben homorítok hátrafelé, hogy elsuhanjon előttem a férfi vívótőre.
- De nem is olyan bonyolult, most, hogy a vérszívód eltűnt a színről. - válaszolom.
Hátrább ugrok, hogy legyen némi terem, aztán magam elé tartom a pengéket, próbálva körözni körülötte. Azt hiszem most az idő inkább nekünk dolgozik.
A nemes erre szabályos vívó alapállásba áll, és láthatóan azt várja, hogy én támadjak.
Hát, ha így, akkor így. Nem vagyok az a túl türelmes típus és nem fogok szakállt növeszteni, míg hajlandó megküzdeni velem. A tőröm a homloka közepére irányítva hajítom el laza csukló mozdulattal, de meg sem várom, hogy célba érjen máris megindul kardom hegye a gyomra felé.
Ha ösztönösen elcsapja a közeledő tőrt, akkor nem tudja védeni a szúrást. A kitörésből azonban, azonnal vissza is húzódom, ha még sem jönne össze.
Könnyen üti félre a felé repülő pengét, alig mozdítva a kardon, majd félfordulattal lefelé fordítja a párbajtőrt és közben kilép a fegyverforgató kezének oldala felé hogy elkerülje a kardom, majd a nyakam felé döf.
Mivel visszaléptem, így fegyvere elsuhan a nyakam előtt és visszahúzott kardom felfelé csapja a pengéjét, aztán félkanyarral a válla felé tart.
A csel teljesen bejön és sikerül is megvágnom a vállát, bár csak belevágva a drága szőrmébe rajta, mire hátra lép egyet és kis roggyasztásból elrugaszkodik és a gyomrom felé szúr.
Most én alkalmazom azt, amit ő az előbb és oldalra fordulok ki a szúrás elől, remélve, hogy nem ér el, aztán alulról próbálom kanyarítani a kardomat az övé alá, egyre tovább hátha kiszakíthatom a kezéből.
Aztán a másik oldalra perdülök, ahogy az előbb sikerült a levegőt kaszálnom csak, ő meg lehetőséget látott a hibám miatt az újabb támadásra. A perdülésem egy egész kört tesz ki és ezt követően, most én csapok le az ő oldalára.
Most gyorsabb vagyok mint ő, bár sajnálatomra a technikája jobb, így lehetőségem van végigvágnom az oldalát, amitől fájdalmasan megfeszül és egyik kezét rászorítja a sérülésére.
- Add fel Karl! - lépkedek lassítva körülötte. - Innen nem távozhatsz győztesen, de az életed még megtarthatod. Mát, ha közben Remete asszony meg nem gondolta magát. - intek az elf felé.
- Neked csak Rotschild báró! - vicsorogja, miközben kitör felém, bár eléggé bizonytalanul és csak dühödten szúr felém.
A lelki hadviselés is hozzátartozik a harchoz, így számítottam rá, hogy kihozom a sodrából, hiszen már az is nagy csapás volt számára, hogy várt győzelem kapujában bukik el.
A hosszabb és lassabb mozdulatára erőteljesen oldalra csapom a vékonyabb pengét és vállammal a sebesült oldalába robbanok, aztán ha elesik, akkor már rajta is vagyok.
- Már nem sokáig! - vágok vissza közben.
Fájdalmasan felnyög és hanyatt vágódik, én meg rögvest fölé állok és a nyakának szegezem a pengém és csak azért nem döföm le, mert ő is életben hagyott az alagút előtt.
- Ne moccanj és levegőt is óvatosan vegyél!
Felnézek, hogy mi a helyzet a többiekkel.
- Mi legyen vele?
A vámpír ebben a pillanatban hatalmas csattanással nekivágódik az alagút szája melletti kőnek, ülő helyzetbe csúszik és oldalra bicsaklik a feje; Ernstből több tövis áll ki és még több lyuk, az egyik karja teljesen csupasz ám már bőr sincs rajta, csak fogaskerekekből és vázakból álló fémkar; nyikorogva lépked oda hozzám, majd lenéz a nemesre, aki csak nyögni tud.
- Te... Te vagy... - ekkor a tünde nő lendületesen fejbe rúgja, amitől eszméletét veszti.
- Eleget beszéltél. - aztán visszaül törökülésbe és tovább szívja a pipáját, majd sandán vetül rám a pillantása. - És te ki vagy és mit akarsz?
Egy pillanatra még az előttem nyöszörgő báróról is elfeledkezem, ahogy meglátom a felém közeledő......inkább gépezetnek, mint bármi másnak kinéző.......valamikori Ernst-et.
Ahogy a rúgástól félrebicsaklik Karl feje, leeresztem a kardom, bár a feszültségem mit sem enged. Tényleg másként képzeltem a remetét! Túl sok volt ma a meglepetésekből.
- Csak egy .....érdeklődő. - nyögöm ki aztán, némileg összekapva magam. - Olyan hírek járnak a környéken, hogy maga eldöntheti a háború kimenetét, mert van valamilye hozzá......és, ahogy látom ez igaz. - intek egykori társam felé. - Mindenki arra kíváncsi hogy kinek az oldalán tenné ezt meg.
- Eh, akkor csak a szokásos. Ülj le, hozok teát. Biztos van kérdésed! - feleli majd eltűnik a kunyhóban, otthagyva engem csapongó gondolataimmal.

Eléggé furcsán érzem magam nyugodtan teázgatva, miközben ott ül velem szemben egy nem közönséges remete és egy annál is különösebb gépezet, vagy valami hasonló és engem bámultak.
- Khmm........Tulajdonképpen ki ő.....vagy mi ő és mit akar vele? - buktak ki a számon hirtelen a kérdések, nem bírva tovább.
- Steelwar? - kanyarodik rá a nő szeme a lovagra, aki hosszan sóhajt. - Voltaképpen egyszerű. Egy agyalromból vett kőszív köré épített bronzgólem, ami köré növényi sortokból és egyéb természetes anyagokból készített bőrszerű anyagot növesztettem. Legalább is nagyrészt. Hogy mit akarok az végtelenül egyszerű: semmit. Sosem akartam belekavarodni a háborúba és tartom a semlegességemet. Na de hogy ő mit akar az más kérdés...
- Steelwar? - kérdezek vissza nagy szemeket meresztve a lovagra . - Nekem Ernst Stahlkrieg-ként mutatkozott be. - mondtam szemrehányóan nézve rá.
Nehezen tudtam azért azt elképzelni, hogy ennyire egyszerű lett volna az egész.
- Hát nem úgy néz ki.......olyan emberszerű - vontam meg a vállam kissé szomorúan, de aztán újból meglepetten néztem fel a nőre. - Van önálló akarata? - hökkentem meg. - Az, hogy lehet? Egy gólem nem azt teszi, amit megalkotója parancsol neki?
- Az Ernst a választott neve. A Stahlkrieg meg amit én adtam neki, csak ugye a maguk nyelvén. És az átlagos gólemek igen, de ő... hát, nem sok eddigi gólem mászkált angyalkővel a mellkasában. Több, mint bármi eddig.
Hát igen! Az információk kissé letaglóztak és még mindig többet bámulom Ernst vagy hogy is hívják karját, amit már nem takar semmi, mint ildomos lenne. Ezért kissé nehezen fogom fel ennek az egésznek minden részletét. És ez az angyalromból nyert kőszív is ilyen volt.
- Csak úgy találta azt a szívet és simán elhozta? - kérdezek rá kis szünet után. - És akkor sem lenne rá sok mindenki képes gólemet építeni köré. Ki maga?
- Itt találtam. Ez a hegy egy angyalrom, illetve annak a teteje. És azért voltam képes ezt tenni mert ennek szenteltem az életem. Én vagyok a Hegyi Remete, Abigail Sagelight, szolgálatodra! - hajol meg kissé.
Önkéntelenül is lenéztem a földre, hogy látok-e valamit, de legalább nem ugrottam fel, de ez már talán csak a letaglózó dolgoknak volt köszönhető.
A remete neve nem mondott nekem semmit, bár lehet ismernem kellett volna, így inkább csak én is viszonoztam a meghajlását.
- Akkor valamiféle tudós vagy? Vagy inkább mágus? - fürkésztem kíváncsian. - Gondolom nem mondok újat, főleg a történtek tükrében, hogy akármit is akartál vele, északnak és délnek is felkeltetted az érdeklődését, bár, hogy ők épp kinek dolgoztak......? - intek a két eszméletlen figura felé.
- Is-is. Ez az én szakmámban keveredik, amit a tudomány nem tud ott a mágiával hidalom át a dolgokat. És nem fogok hasznára lenin sem északnak, sem délnek. Északnak főleg nem! - nézett hunyorogva a nemesre, akit én intéztem el.
Nem ütöttek szíven Abigail szavai, hiszen nem voltam elkötelezett északhívő, még ha azt nevezhettem időnként otthonomnak. Zsoldos voltam, aki bárkinek dolgozott aki megfizette és most a saját szakállamra vadásztam. Jó lett volna valami olyat birtokolni, amit bármelyik félnek felajánlhattam volna, de nem vagyok ostoba, hogy ne lássam, ha valami nem megy.
- De nem az én tisztem eldönteni. Steelwar, mire jutottál? - fordul a gólem felé, aki megsimogatja az állát.
- Kétséges. Túl sokfélék az emberek és túl megbízhatatlanok. Még nem láttam eleget.
- Akkor megint elmész?
- Talán. Nem ma, de valószínűleg.
- Nem vonom kétségbe a véleményedet Ernst, én sem bíznám mindenkiben - szólítom azon a néven, amit már megszoktam. - De azt hittem megkedveltél az úton. - mondtam kissé megbántottan.
- Téged igen. - mosolyodik el a lovag. - Ezért mondom, hogy sokfélék az emberek. Bár benned is látom, hogy nem igaz cél mozgat, csak a haszon.
Bólintok, de aztán megrázom a fejem.
- Ennek semmi köze a megbízhatósághoz barátom!
El is felejtkezem róla, hogy nem egy emberrel beszélek, még ha a karja emlékeztet is erre.
- Én zsoldos vagyok, ezzel keresem a kenyerem, de soha nem árultam még el egy megbízómat sem. Ha elkötelezem magam, akkor azt nem rúgom fel és egy társat sem hagyok cserben. – szúrom közbe, miközben Ernst bólintva folytatja.
- Őt azonban... - bök a nemes felé. - ... a lehető legrosszabb cél vezette. Őt pedig... - fordul a vámpír felé, ám ekkor hirtelen elnémul. Ekkor meghallom én is a zihálást és a surlódást, ahogy a Schwarzjäger feltápászkodik ülő helyzetbe és ránk szegezi a fegyvert.
- Heh, hogy el... elcsaládiasodott... a hangulat... heh...
Megdermedek, ahogy a vámpír kezében tartott fegyverre nézek:
- Nincs értelme, vége - jön meg a hangom.
- Vége... Így van... De nem csak nekem... - vigyorodik el a vámpír, ahogy felizzanak a lövedékén az azt borító lila rúnák.
Miközben beszélünk, kezem az övemben matatott és mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt a földhöz vágom az üvegcsét, amiben a Fénylopó van.
//Fénylopó:
Egy sötétkék, opálos folyadékkal teli üveg, amelyet a földhöz csapva fél percig teljes sötétséget lehet kelteni egy húsz méter átmérőjű körben.//
Aztán a kezembe kapva Dämmerung-ot, a vámpír felé vetem magam, hiszen azon keresztül szinte nappali fényben láthatom merre van.
- Fedezékbe! – csattan társam hangja.
Egy pillanat múlva már tudom, hogy nem érem el időben a vámpírt és hallom, ahogy a nyílvessző elsurran, de mivel fémes hang követi, így valószínűleg Ernst fogta fel és nem a remete.
Arrébb gurulok és a még mindig eszméletlen nemes mögött hasalok el.
A robbanás iszonyú hangos, amivel egyidejűleg erős lökéshullámot érzek a hátam fölött elsuhanni, amitől majd beszakad a fülem és a nemes teste nekem feszül, ahogy valami nagy erővel nekem tolja, aztán felszisszenek, ahogy apró, forró valamik potyognak körém és rám.
- NE! - kiált fel Abigail hirtelen.
A sötétség eltűnik és én rémülten nézek a remete felé, hogy mi történhetett, de rossz előérzetem van, ahogy kidugom a fejem.
A fémek hullása nem jelent jót.
Ernst lovagot sehol nem látom, a vámpír nyakaszegetten fekszik a fal mellett és a nő pedig a romok között térdel és egy fehér, aranyló színnel világító tojásdad követ markol.
- Nem, nem, nem, ez nem lehet...
Meglátva a kétségbeesetten térdelő elf nőt, feltápászkodom, hogy közelebb menjek. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi történt és hová lett a lovag. A torkom elszorul és csomót érzek a gyomromban, ahogy a remete mellett térdre rogyok.
- Mi.....mi történt?
- Feláldozta... Feláldozta magát. Az életet, amit kapott, amit adtam neki... Egy gondolat nélkül, hezitálás nélkül... Értem... És magáért. - néz rád. - Ennyire meggyőzte az úton?
Már akkor tudtam, hogy ezt fogja mondani, amikor csak rám nézett. Végig az úton, amit idefelé megtettünk Ernst-tel ez valahogy mindig a levegőben lógott. Most már tudtam, hogy bármikor megtette volna akkor is.
- Nem.....tudtam....csak ....együtt voltunk, együtt harcoltunk. - indultak meg ujjaim a furcsa fényben úszó kő felé.....talán, hogy elbúcsúzzam. – Bajtársak voltunk, jóban-rosszban.
A nő egy pillanatig tétovázik, de aztán odanyújtja nekem.
- Vigye haza. A magáé, szerintem ezt gondolhatta utoljára. Nem hiszem, hogy akarnék valaha még egy élő gólemet alkotni, nem ezután...
- Nem tudja visszahozni? - néztem a kezemben tartott kőszívre. - Ha egy kis esélye van, nem akarom elvinni. - nézek rá habozva, kifényesedő szemekkel.
- Nem. A kő csak egy szikrát ad, a körülötte folyó mágia adott neki hangot, adott neki szellemet és arcot... Nem tudnám ugyanolyanra csinálni és nem ő lenne. De nem is akarom. Megtanultam a leckét.
- Lovag volt. Jó ember......vagyis gólem volt, jobb, mint bárki, akit ismertem. - szorítottam a kezem közé a követ. - És megértem.
Tényleg megértettem, nem akarta, hogy még egyszer ilyen kavarodást okozzon, hogy kétes célokra akarják használni, vagy akár megpróbálni, hogy hadakozzanak érte.
- És köszönöm.
Abigail kotorászni kezd a fémtörmelék között, míg egy kissé megpörkölődött, de ép erszényt nem húz és a súlyát kezdi méregetni, aztán vállvonva felém dobja.
- Igazából ezt is viheti, én nem tudok mit kezdeni a pénzzel. Maga pedig zsoldos, nemde? Ez a fizetsége, amiért megvédett engem és megbosszulta Steelwart... Ernstet.
Most először nem örülök a pénznek, valahogy piszkosnak érzem magam tőle, de abban igaza van, hogy itt nem sokra menne vele. Keserűen nézek az elf remetére.
- Megbosszultam? Bár megtehetném, ……bár én is megmenthettem volna, mint ő engem. De megőrzöm az emlékét. - emelem meg a kezemben lévő követ. - És mondatok pár imát érte. - emelem meg az erszényt is. - Vigyázzon magára Abigail. Minden esetre elterjesztem a hírét, hogy nincs semmi valóság alapja a legendának, nincs magánál semmi, amiért érdemes megkeresni.
- Köszönöm. Ég áldja!
Biccentek felé és összeszedve magam elindulok lefelé. Hiányzik Enst megnyugtató csörömpölése a hátam mögül. Azonban a tenyerem a mellényemben lapuló köre fonódik és tudom, hogy mégis itt van velem. Elmosolyodom.

Egy korszak vége következik, hölgyeim és... Nos, drága hölgyem, mint egyedüli befejezője a kalandnak. Az oldal legelsőnek indult küldetése záródik le ezzel a poszttal, köszönöm hogy volt türelmed végigjátszani. Akkor lássuk is a jutalmat:

300 TP
2000 váltó

Név: Das Hertz des Golems (A gólem szíve)
Leírás: A rejtélyes angyalkő, ami Ernst Stahlkrieget életben tartotta és az elméjét adta. Némi varázserőt vezetve bele naponta egyszer megidézheted a lovag erejét, így annak fizikai képességeivel (háromszoros erő mind ütés, emelés és egyébb fizikai erőt igénylő feladatok terén és kétszeres állóképesség) ruház fel két perc erejéig.