[Küldetés] Khoraz-Dhúm

A hír lassan jut el a fülébe, mert isten háta mögötti vidéken kutakodott. Az első nap még csak emészti magát, de másnap viszont meggyőzi saját lényét arról, hogy az a bizonyos kard oda van elrejtve. Ha nem így lenne, akkor nem haltak volna meg a bányászok és a fővárosi őrség emberei. Hamar szedelőzködik, majd Veronia legtávolabbi helyéről útra kél, hogy hosszú utazás során eljusson egyszer a céljához. Utazása alatt kettő új hír, azonban egyik sem olyan, aminek nagyobb értéke lenne, mint amit már tud. Legjobban a helyiek kitalált történetének tartja, mert miért lakozna ott egy hatalmas falánk szörny, ami nem rágja meg az áldozatait, hanem csak egybe lenyeli őket? Képtelenségnek véli, de erről senkivel sem nyit vitát útja során, mert a bölcs hallgatás jobb, mint az értelmetlen szócséplés. Vándorlása közben betér egy-egy helyre, hogy felkészüljön a nagy kalandozásra. Fáklyák, élelem és víz, 2 db 5 méteres kötél és két csáklya. Felkészül a legrosszabb esetre, így nem kell nagyot csalódnia, ha belefut egy szakadékba vagy mélyebb részbe, ahová csak kötéllel lehetséges lejutni. Hosszú utazása után megérkezik a Fővárosba, ahol megszáll egy fogadóban, s a hosszú út miatt megpihen, egészen kora reggelig. Hajnal első sugarai előtt összeszedi cuccait, majd gyalog elindul a bányába. A lovát egy istállóban hagyja, mert nincsen szüksége rá. Legjobb társa jelenleg az a sok holmi, amit előre megvásárolt. Rendesen van súlya, azonban ex-őrzős lévén nem panaszkodik, mert kissé nehéz. Egy kellemes séta után végül megérkezik a céljához. Étkezik és iszik rá vizet, mert vissza kell nyernie az energiáját. Körbenéz, hogy nincsenek-e mások a környéken, ám mivel egy lelket sem észlel, így feszülten és izgalommal átitatódva merészkedik be a bányába.

Halad lassan befelé, miközben minden egyes lépésénél az izgalom mellett egy újabb érzés kezdi el bontani a szárnyait. A közelgő veszély érzelem egyre jobban kezdi rányomni a bélyegét lényének felszínére, hogy végül onnan átjutva a különböző dolgokat tegyen vele. A legapróbb nesz miatt is hirtelen megáll, majd onnan leshelyéről körbenéz. Ha megbizonyosodott arról, hogy nincs mozgás a környéken, akkor halad tovább. Egyenesen meglepetést okoz neki, mikor a macska-méretű patkány mentve magát kifut a fény birodalmába. Ekkor történik, hogy nekicsapódik a háta a falnak, pont rossz helyen éri a gerincénél. Hátranyúl és kicsit megmasszírozza. Mivel meg van győződve arról,hogy itt lehet a kard, így tovább merészkedik a kelleténél. Útja során ott hagyott felszerelésekkel találkozik, amiket itt hagytak a dolgozók. Két perc múlva tekintete arra a derengésre összpontosul, ami az egyik csilléből érkezik. Mivel fényt kell deríteni az eltűnések okára, így magában úgy véli, hogy meg kell néznie. A kíváncsisága győz, aminek jutalma az a sok drágakő és féldrágakő csillogása, amit jelenleg árasztja a tompa fényességet..Mikor képes elszakadni az ékkövek birodalmából, akkor szusszan egyet. A kicsi szünet után beljebb indul. Az első szembetűnő tény, hogy egyre kihaltabb. Sikerül egy-két kőbe belerúgnia, hogy ezzel némi zajt keltsen a bányában. Itt már a felszerelések mellett halott emberi csontokat lát. Ennek megfelelően rászól magára, hogy ne legyen túlságosan hangos.

Hogy honnan is hallottam erről a barlangról?
Természetesen egy kocsmában. Mindig ott hallani a legjobb pletykákat, a legérdekesebb híreket, és bármilyen meglepő, az efféle feladatok is itt találnak gazdára a legkönnyebben. Ki ne látott volna magas, felfegyverzett alakot, aki csak annyit hajlandó elárulni, hogy jutalmat ad az őt elkísérőknek? Vagy sötét ruhás nőt, aki testőröket keres, és méregdrága gyűrű csillog az ujján? Hiába, a kocsma a zsoldosok Kánaánja.
Igaz, először nem is voltam biztos abban, hogy megyek. A Fővárosban van, tehát kénytelen lennék felfedni, hogy pap vagyok, és ki tudja, az egyház mit szólna ehhez? Ugyanakkor érdekes kalandnak tűnik, és az ilyesmiben sokszor értékes információmorzsákat is lehet szerezni a pénzen kívül.
Hamar dontöttem hát. Egy kis kérdezősködés, és már tudtam is a legfontosabbakat. Ha megtehetném, beszélnék azzal az őrült zsoldossal, de nincs időm ilyesmire.... vissza kell sietnem a lakásomhoz. Ott majd alszom egy jót, holnap pedig minél korábban elindulok. Időben oda akarok érni.

Meglepően jól aludtam. Épp a bánya felé lovaglok; nem leplezem frakcióm, a reverendát vettem fel, s minden felszerelésem magammal hozom. Övemre a buzogányom csatoltam fel, a belső zsebembe pedig a Bibliát raktam, aminek a lapjai közt ott pihen a Rosarius.
Persze azért egy vékony fekete köpenyt még elrejtettem a papi öltözet alatt. Biztos, ami biztos.
Ahogy odaérek, körbenézek, de senkit nem látok, aki oda tartana, ahova én. Összehúzott szemekkel nézek körül... én lemegyek akár egyedül is, semmi gondom vele, de ez akkor is furcsa.
Na mindegy, gondolkodás helyett inkább megkötöm a lovam egy arra alkalmas fához. Nem félek attól, hogy csak hűlt helye marad; ez lesz a második alkalom szegény jószágnak, hogy ellopják, úgyhogy már biztos megszokta.
Megigazítom a reverendám, és elindulok a lejárat felé.
És rögtön megérzek valami... rosszat.

Igyekszem sietni, mégis akaratlanul óvatosra fogom a lépteim. Olyan nyugtalanság fog el, hogy jobbnak látom leakasztani övemről a buzogányt, így azt a jobb kezemben tartva haladok tovább. Még ha nem is vagyok profi a használatában, némileg megnyugodva haladok tovább, de még mindig gyakran nézek körbe.
Azzal próbálom elfedni a várakozás izgalmát, hogy színészkedem. Beleélem magam egy magabiztos szerepbe: félelmet nem ismerve lépkedek tovább, suhintok párat a buzogánnyal, és elvigyorodom.
Persze ez csak álca, valójában még mindig bennem van a kellemetlen bizsergés. Ez azonban segít... ha a rossz előérzeten nem is, legalább gyakorlok. Nem könnyű ám feszülten tartani egy szerepet.
Ekkor zajt hallok magam mellett... hátravetem magam, és felrántom a buzogányt, de az egyetlen, amit elérek, az a sziklafalnak csapódás. Ekkor látom meg rohanó patkányt... komolyan? Egy állattól ijedtem meg ennyire, ráadásul törtem meg a szerepem? Ez nem lehet igaz.
Mi folyik itt? Mert hogy ez nem szokványos rossz érzés, az biztos. Azt könnyen leplezném, nem kellene minden akaraterőm összeszednem, hogy visszatérjek a szerepembe, és továbbinduljak. Viszont... legalább sikerül.
Nem szabad ennyire engednem a félelemnek, akármiből is származzon az.
Hamarosan valami fényt veszek észre a bal oldalamon. Kíváncsian a csille fölé hajolok, amiből származik, és... eltátom a szám. Ejha, ennyi értéket még tolvajként sem láttam egy helyen. Tömve van drágakövekkel; meglepne, ha a gyémánt lenne a legértékesebb közülük. Most megtehetném, hogy teletömöm magam velük, és megindulok visszafelé... ezerszer jobban járnék, mint a jutalommal, amit a Főváros ajánlott.
És hogy miért nem teszem? Mert egyáltalán nem érdekel a pénz. Többre becsülöm azt a néhány remélt információt, mint az itt lévő összes követ.
Egyáltalán nem esik hát nehezemre továbbindulni, és az, hogy újra visszaemlékeztem a célomra, újult erőt ad. Persze megmarad a kellemetlen érzés, sőt: erősödik, mégis tartom a határozott lépteket. Még akkor is, mikor egyre sötétebb lesz, és bele is rúgok pár kavicsba... ráadásul, ahogy látom, a környék nem épp bizalomgerjesztő, az eddig megszokott szerszámok helyett csontok díszítik a kőzetet. Mi tagadás, jobban illik az érzethez, valamiért mégsem tetszik.
De akkor is magabiztos maradok. Kívülről.

Nyugodtan, óvatos lépésekkel halad egyre inkább beljebb, mert eddig a drágaköveken kívül és a sok holtesten kívül nem jutott dűlőre, hogy mi folyik itt valójában. A bánya különböző hangok érkeznek meg hozzá, de azonban nem annyira botor lélek, hogy fejvesztve rohanjon előre. Egyedül van, így nem cselekedhet meggondolatlanul. Fogalma sincs, hogy a végén hová fog kilyukadni. Hamarosan szembesül, hogy az egyik hangnak a forrása mi az. Érkezésére rögtön Tyrwel felé fordul, akinek első mozdulata, hogy kardot ragad. Kicsit hátrál, azonban védekező állásba helyezi magát. Kíváncsi a lény mozgására, ezért nem ő lesz az első, aki támad. Leginkább arra próbál összpontosítani, hogy a megfelelő pillanatban lecsapja a szörnyet, ha nem jön össze, akkor kis testmozgásban lesz része, ami sosem árt az egészségnek.

Úgy tűnik, nem is haladok rosszul. Igaz, hogy senki nem nézi a színészkedésem, mégis elég erőt ad ahhoz, hogy tovább tudjak menni.
Aztán meghallom a hangokat.
Sikolyok...?
Ajkamba harapok, és bal kézzel előveszem a Bibliám. Ráadásul ez a kaparó hang is; jobbnak látom abbahagyni a játszadozást, és immár halkan osonva haladok tovább. Igaz, ez nem is olyan könnyű egy visszhangos barlangban, de én megteszek minden tőlem telhetőt.
Aztán meglátom, mi is történt. Egy férfi áll háttal nekem, karddal a kezében, előtte pedig nem sokkal egy holttest; egy félig elrothadt hulla. Gyönyörű látvány, mondhatom.
Látom a férfin, hogy harcra kész; ő is azért lehet itt, mint én. És ha így van... miért ne segíthetnék neki? Legfeljebb ellopom a jutalom rá eső részét is. Már ha lesz hozzá kedvem.
Megállok - nem tudom, észrevett-e vagy sem, de habozás és taktikai megbeszélés nélkül cselekszem. Kinyitom a Szentírást (egyelőre nem fedem fel a Rosariust, ami a lapjai közt van), és a szavakba koncentrálom Isten energiáját. Vagyis... azt az energiát, amit elszedtem Istentől.
Sacra Lux.
És ha semmi nem zavar meg (amire nincs sok esély, hisz a Bibliával egész gyorsan tudom használni a képességemet), akkor az arany fénysugár egyenesen az élőhalottba csap. Mivel pont ellenük a leghatékonyabb, így jelentősen megégetheti... sajnos nem valószínű, hogy már ennyitől elterül, pedig reménykedem ebben. Mindegy, azért valószínűleg jelentősen megkönnyítem a kardforgató dolgát.

Biztosan áll a helyén, mikor mellette elsuhan valami fehérség és belecsapódik a zombiba. Teljesen váratlanul éri ez, így elsőre úgy véli, hogy két szörny közé szorult. A szörnyetegből annyi darab hiányzik, mint amekkora ez a különleges varázslat volt. Második pillanatban a hátát a közel falnak veti, hogy ezáltal rálásson mindkét félre. Csak most tűnik föl neki az alak, akitől származhat a mágia, azonban fogalma sincs arról, hogy milyen fajta. El kell döntenie, hogy most melyikkel fog foglalkozni? Hamarosan égett hús szaga ér el az orrához, ami ellen nem tud mit tenni. Új erőre kap a lény, de ezúttal nem őt választja ellenségének, hanem a másikat. Rájön, hogy az ismeretlen alak nem jöhetett olyan rég, s ha ellenséges lett volna, akkor régen halott lenne. Talán lehet, hogy ő szintén felderíteni jött? Majd kiderül. Nem sokáig marad tétlen a helyén, mert pár lépéssel megközelíti a zombit, majd elindít egy átlós vágást, aminek bemeneti helye pontosan a koponyája. Szeretné kihasználni, hogy nem rá figyel a magából bűzt eregető húscafat.

Siker! Nem voltam a legpontosabb, de ennek ellenére mégis kiszakítottam egy szép nagy darabot belőle. Erre jó a meglepetés ereje.
...igaz, ez a kardforgatón is működött. Látszik rajta a bizonytalanság, hogy most barátnak vagy ellenségnek gondoljon-e - talán nem is tudja, de ez bennem is megvan. Még mindig nem tudom, társként gondoljak-e rá... segítek neki, aztán majd elválik, érdemes-e átvernem.
Mindenesetre nincs sok időnk; nem is tudom megszólítani, még figyelmeztetni sem, a zombi már támad is. Apró gond az egészben, hogy pont felém jön... ajjaj, ezt nem pont így terveztem. Már egész jól kigondoltam, miszerint a kardos harcol az élőhalottal, én meg távolról csapkodom a Sacra Lux fényével - tökéletes munkamegosztás lenne, nem igaz?
Most viszont, úgy látszik, megfordult a helyzet.
Egy pillanatot sem vesztegetek el - magam elé emelem a Bibliám. Látom, hogy a másik felfedező (?) hátulról közelít a zombi felé, és egy eszement gondolat hatására úgy döntök, egyelőre bízom benne.
Ha egyszerre támadunk erre a szörnyre, és leterítjük, akkor nem kell közelharcba bonyolódnom vele.
Ujjaim rászorulnak a Szentírásra a koncentrációtól.
Sacra Lux.
Mivel most közelebb van, talán pontosabban tudok célozni. Ha nem rontom el, egyenesen a fejébe csapódik a szent fény, s ha abból szakít ki egy darabot, már az elég nagy sérülés lenne önmagában, s ezt csak tetézheti a kardforgató támadása. Ha mégis a közelembe ér, megpróbálom félreütni a csapását a buzogánnyal, de remélem, erre nem kerül sor. Gyorsan végezni akarok ezzel... nincs túl sok kedvem itt húzni az időt.
Igaz, így is kétszer kellett megcsapolnom Isten erejét. Jobb lenne tartalékolni.

Hatalmasat zeng, mikor a kétkezes kardjával le akar sújtani a zombi fejére. Meglepődik ettől a ténytől, de nem hátrál meg. Elszánt abban, hogy legyőzze e teremtményt bármi áron. Valami furát dob felé az ez a bestia, ami arra készteti, hogy megmozduljon. Az idegen férfi a célja, mert közös célpont révén csak össze akar dolgozni vele. Későbbiek során még legyőzheti ezt az illetőt, ha túlságosan nem tetszik.
- A csapásom nem jött össze. Neked van ötleted? – kérdez rá a másiknál, miközben csak most észleli, hogy tüskék kezdenek kinyúlni feléjük. Vár a jelzésre, miközben minden ügyességét bevetve próbálja kikerülni ezeket a zavaró tényezőket. Ha Astonien jelzést ad neki, akkor mivel kénytelen megbíznia benne, ezért engedelmeskedik annak szavaira. Az utolsó szó jogán elindít egy force of nature-t a zombi teste felé. Támad távolról, ha már közelről sikertelen volt. Ha csak belegondol, hogy mekkorát kondult a pengéje, akkor attól elmegy a rejtett maradék jókedve.

Kitér.
Meglep, hogy képes volt ilyesmire... a Sacra Lux a földbe csapódik, pedig most egész jól céloztam, talán még a zombi fejét is eltaláltam volna. Hiába pazaroltam el az energiám... eredménytelen volt, és ez jobban idegesít, mint maga a tény, hogy elvétettem.
Értetlenül figyelem a hörgést... a Verem nyugalma? Mi folyik itt? Ez csak fokozódik, mikor az elf (most veszem csak észre, hogy nem ember) rácsap a fejére a karddal... erősen. Valószínűleg nem tudnám blokkolni ezt a vágást.
És az élőholt meg sem érzi. Sőt, úgy csattan a kard a koponyáján, mintha fémből lenne. Pontosan olyan a hangja, mint két acélpenge találkozásának.
Mi?
Semmit nem tudok tenni, mikor egy rúna repül a kardforgató felé, majd miután áthalad rajta, a falnak ütközik. Úgy látszik, nem ártott neki, de...
Hamarabb veszem észre a tüskéket, mint a másik férfi. Már mikor a kérdés utolsó szavait teszi fel, akkor ugrom reflexből; igyekszem minél távolabb kerülni tőlük, ezzel közelebb kerülve az elfhez.
-A zombit meg tudjuk ölni, de előbb kezdjünk valamit a tüskékkel. - hadarom, persze csak akkor, ha sikerül, és nem kapnak el ezek a... valamik.
Ha elkapnak... még mindig ott a Sacra Lux. De arról sem tudom, mennyire lenne hatásos, és nagyon nincs kedvem kockáztatni.

A vadászat folytatódik! Ezúttal egy csata közepébe léptünk, amely... mintha megállt volna az időben. Minden olyan hideg és poros. Ideje elrakni ezt a küldetést is.

Atonien Michelberger! Remélem valahol, a múlt ködös gyűrődései között le tudtad zárni ezt a különös eseménysorozatot. Jutalmad a tudat, hogy végleg elszabadultál erről a helyről.

Lezárva!