Magánjáték - Kérjetek és megadatik

Elég sokat gyakoroltam az utóbbi időben és egyre kevesebb kék foltot viseltem. A kardhoz is hozzászokott a kezem, már nem okozott gondot, hogy öt perc után leszakadni akart a kezem. Fürgébb is voltam, mint a legtöbb társam, így ez is előnyömre vált.
Persze legtöbbször buzogánnyal igyekeztek tanítani, de én jobban szerettem a kardot, hiszen az atyának is az volt a kedvence.
Elszántan gyakoroltam ezen a napon is, mert az kardoktató egy Hemmel nevű emberpalántát ígért be nekem délutánra és már láttam küzdeni. Le akartam győzni! Jobb akartam lenni mindenki másnál.
Főleg, mivel az oktató pont azért akarta, hogy ezzel a fiúval küzdjek meg, mert annyira ragaszkodtam a kardhoz és gondolom leckének szánta.
Nem messze Kather atya szobájától a folyosó egyik kanyarulatában hadakoztam láthatatlan ellenfelemmel, mivel nem soká meg kellett jelennem nála, hogy felolvassam a dolgozatomat, aminek témájának „az eretnekek elszakadását a keresztény Egyháztól”, kaptuk és ami most a köpenyem egyik zsebében lapult, de még előtte volt egy kis időm, csak épp az nagyon elszaladt és szerencsétlenségemre én észre sem vettem.
Hirtelen léptek hangzottak fel a kanyarban és én próbáltam visszafogni a kard lendületét, hiszen egyik erre járó atya sem örült volna ha felnyársalom, meg hogy egyáltalán itt gyakorlok.
- Remissió (Bocsánat)! – vágtam ki latinul és ugrottam félre, számítva rá, hogy mindjárt alapos fejmosást kapok.

Ásítva nyújtózom ki az istállóban, ahogy leugrom a lovamról - második napja már, hogy nem volt lemozgatva, s az istállófiú megkapta ugyan a nyaklevest, ami ezért járt neki, de mégiscsak kapóra jött az alkalom, hogy magam szálljak fel a nyárifekete ménre, s nekiugrasszam a Katedrális szokatlanul verőfényes birtokainak. Nem vittem nyerget: szükségem van rá, hogy megtanítsam a lovat arra, hogyan hangolódjon rám a szerszámzata legnagyobb része nélkül.
Bármikor előfordulhat, hogy anélkül kell megülnöm.

Kissé elgémberedett a derekam, így ráérős lassúsággal kaptatok fel a lépcsőn - egyáltalán nem sietek, nem vár rám más, csak Jozef rémesen egyhangú jelentése az eretnekek első szektáiról, alighanem félig a könyvtárból kimásolva. A gyerek nem akadémikus, nincsen hozzá türelme.
Nekem pedig ahhoz nincs, hogy ezen változtassak.
Ahogy megfordul a lépcsősor, felérek a tetejére és hátra is ugrom azon nyomban meglepetten, mert egy gyakorlókard suhan felém a folyosóról: reflexből kerülöm el, hogy a rekeszizmomba vágódjon, és rosszallóan pillantok az egyensúlyát visszanyerni igyekvő tulajdonosra.
Jozef. Hát persze.
- Mit művelsz itt, fiam? - emelem fel a hangom, hogy érezze, hajszálnyira van a bajba kerüléstől. - Megvesztél talán?

- Mit művelsz itt, fiam? Megvesztél talán? – csattan fel az ismerős hang szinte azonnal.
Ilyen az én szerencsém! Ez már kezd hagyománnyá válni, hogy a lehető legrosszabbkor futok bele mesterembe! De persze nem én lennék, ha nem a szokásos nyelvfelvágós stílust engedném meg magamnak, mert végül is nem okoztam semmi bajt, pont időben állítottam meg a kardot.
Jó, persze nem volt rossz az öreg reflexmozdulata sem, de na…… Különben is mit keres itt? A szobájában kéne lennie és engem várnia. Az ő hibája!
- Csak gyakorlok, nem csináltam semmi rosszat! - fordítom felé izzadt képemet, amin a szokásos azonnali dac villan, miközben leengedem a gyakorló fegyvert.
- Emlékszel még, mint mond a házirend a folyosón és az épületben való viselkedésről, fiam?
Na és persze jön a szintén szokásos hegyi beszéd! Ismerem már ezt az atya vonásaira telepedő fagyos érzelmet, a karba öltött kéz jelentését és a citált szavakat. Hogy én ezt, hogy utálom! Éppen ezért gondolkodás nélkül vágom is rá a véleményemet róla.
- Hogy is felejthetném el, hiszen egyfolytában ezt hallom! De máshol nem tudok gyakorolni és délután direkt egy nehéz ellenfelet fogok kapni. Te atyám pedig csak a szabályokat okítod nekem, mikor rád sem vet jó fényt, ha a tanítványod jól elkalapálják. Ott nem fog segíteni rajtam, ha tudom a házirendet, meg idézni tudok az eretnek protestánsok eltévelyedéseiből. – eredt meg a nyelvem, mert olyan igazságtalan velem.
Természetesen szokás szerint a következményekkel mit sem törődve teszem mindezt, pedig már megtanulhattam volna, hogy az atyával szemben mindig én húzom a rövidebbet.

- Csak gyakorlok, nem csináltam semmi rosszat!
Felesel persze azonnal, helytelenítő kifejezést csalva a vonásaimra. Ő is pontosan tudja, mit követett el, mégis rendre végigmakacskodik minden egyes alkalmat, amikor rajtakapják. Hogy megleckéztessem, hivatalos hangot veszek elő, amiről tudom, mennyire utálja.
Karba fonom a kezem a mellkasomon.
- Emlékszel még, mint mond a házirend a folyosón és az épületben való viselkedésről, fiam?
- Hogy is felejthetném el, hiszen egyfolytában ezt hallom! - fakad ki elkeseredett, drámai hangon, mint akinek ennél sokal fontosabb közölnivalója van. Nem pofozom meg érte: erre ráérek akkor is, ha végigmondta. - De máshol nem tudok gyakorolni és délután direkt egy nehéz ellenfelet fogok kapni. Te, atyám, pedig csak a szabályokat okítod nekem, mikor rád sem vet jó fényt, ha a tanítványod jól elkalapálják. Ott nem fog segíteni rajtam, ha tudom a házirendet, meg idézni tudok az eretnek protestánsok eltévelyedéseiből!

Szemtelen, mint mindig, de mostanra már veszi a fáradságot, hogy ezt ravaszkodással igyekezzen tompítani. Felvonom a szemöldököm; ennyire nem könnyű az orromnál fogva vezetni.
- Válogasd meg a szavaidat, Jozef fiam! - förmedek rá bosszúsan, mert bár általában kedvemre van a karakán természete, azt sosem tűrtem, hogy velem szájaljon. Ez nem ma fog megváltozni. - Attól, hogy a folyosón rendetlenkedsz, nem leszel jobb semmiben! Tanár nélkül nincs fejlődés. Ez nem edzés! Ha gyakorolni akarsz, annak az udvaron a helye. Ha pedig már így szóba hoztad a jó fényt...
Apró, veszedelmes szünetet tartok, ami alatt végigmérem izzadt, csapzott alakját a képére fagyott daccal.
- ...hogy állsz a latinnal?

- Válogasd meg a szavaidat, Jozef fiam! – emeli meg a hangját Kather atya, ahogy kezdek belelendülni a részemről teljesen jogos panaszkodásba.  - Attól, hogy a folyosón rendetlenkedsz, nem leszel jobb semmiben! Tanár nélkül nincs fejlődés. Ez nem edzés! Ha gyakorolni akarsz, annak az udvaron a helye. Ha pedig már így szóba hoztad a jó fényt...,  hogy állsz a latinnal?
Akár mennyire is szeretek szájalni és a természetem is heves és dacos, amiért szorulok is legtöbbször, de mindig a pengeélen táncolok. Van, amikor megúszom és akkor némi elégtételt érezhetek, van amikor nem, ezért bár az atya most rám förmed, azért még sem érzem még veszélyben magam.
- Jól állok, tudod atyám, hogy azzal soha nincs gondom - dörmögöm kissé visszafogottabban  ~ kivéve, ha helyette is a karddal gyakorolok  ~ fut át rajtam a kellemetlen gondolat, főleg, hogyha eszébe jut szigorú mesteremnek számon is kérni rajtam.
Ezért jobb is lenne terelni, még ha ezzel sokat kockáztatok is.
- Azt  mondod tanár nélkül nincs fejlődés, akkor taníts! Különben nem is tudod, hogy mennyit fejlődtem mióta nem láttál! Jó vagyok és a legjobb leszek! Mi lenne, ha .......mi lenne ha megmutatnám? - lesek fel rá kajánul.
Feszülten figyelem az atya arcát, bár megtanultam már, hogy elég nehéz belőle olvasni, éppen ezért a pofonjai elől is nehéz elhajolni, hiába vagyok az egyik legfürgébb a noviciusok között. Az elégedett szusszanás már azt jelzi, hogy jó úton járok, a felhangzó nevetés meg aztán zene füleimnek, mert úgy néz ki, hogy ezt a menetet megnyertem és még az érdeklődését is sikerült felkeltenem és hála az Úrnak, nem a latin iránt.
- A legjobb...! Ez a beszéd, fiam.
Ha nagyon biztosra akartam volna menni, talán még a lovakat is bevetem, lassan kezdem kiismerni annyira, hogy hírhedt szigora mellett milyen húrokat kell megpendíteni nála, de most nem volt erre szükség, mivel vidám érdeklődéssel nézett rám.
- Jó vagy, azt mondod? Kivel küzdesz ma délután?
- Hemmel-lel. - húztam el a szám, hiszen az hozzám képest egy óriás volt és az oktató pont azért is választotta szerintem, hogy kissé letörje a szarvaimat. - Tudom, hogy azért kapom, hogy tanuljak belőle, de én őt is megverem! - emeltem fel az állam és nézek bele az atya szemeibe.
- Hemmel, hm? - gondolkozóvá válik az atya hangja. - Szép szál legény, megfontoltan küzd. Ezt hallani róla, ha az ember az oktatókra is figyel néha. A mestered meg igazán tudhatná, hogy te nem tanulsz semmiből!
Szívesen vitába szállnék vele, hogy nekem mi a véleményem az olyan seggnyalókról, mint ez a Hemmel, erőt véve magamon visszanyelem, mert nagyon szeretnék célt érni ezzel a hirtelen támad ötletemmel.
Persze én is tudom, hogy Hemmel miért vívta ki az oktató elégedettségét és miért akarja, hogy délután pont vele küzdjek meg és a magabiztosságom látszata mögött félelem bújik meg.
Ha a fiú elkalapál, akkor az katasztrófa lesz! Ráadásul oda-vissza fog hencegni vele, hogy ő olyan lesz, mint az inkvizítor! Nem! Én leszek olyan! Fenébe a latinnal, meg a történelemmel, meg minden mással, én leszek a legjobb harcos és soha senki nem bánthat majd!
Szavaim a példakép emlegetésével azonban, az inkvizítor atyánál is meglepődést okoznak, amitől még a további dorgálást is remélhetőleg elfelejti.
- Ő is téged tart a példaképének atyám,   - vágok egy grimaszt, hogy még ő is ezt mondja, - de sehol nincs hozzám képest! Vagyis nem lesz.......ha eleget gyakorlok.
- Éppen engem? - szalad ráncba az atya homloka őszintén meglepődve. - Fel nem fogom, mitől lettem ilyen népszerű az ifjak között. Augustinus rendfőnök jobb nálam, de Gerhardt atya, az oktatód régi elöljárója is.
- Augusztus rendfőnök és Gerthard atya is olyan ….~ öregek, mint az országút ~  mondanám, de most féket rakok a nyelvemre, Nem magamra akarom most haragítani mesterem, hanem meg akarok vívni vele, - olyan elfoglaltak - fejezem be ezért kissé sután. - Atyám, akkor kiállsz velem? - ütöm tovább a vasat.

Soha nincs gondod, mi?
Igaz, ami igaz, a kis senkiházi tényleg eleven eszű, na nem mintha ez kiegyenlíthetné a fegyelmezetlen lustaságát és krónikus tiszteletlenségét. Hanem a hangjából kicsit visszavesz, amivel helyeslő szusszanást vált ki belőlem; azért folytatja csintalan, kihívó ravaszsággal, és amit mond, mosolyt csal a képemre - igazi, széles mosolyt.
Aztán hátravetem a fejem és felnevetek.
- A legjobb...! Ez a beszéd, fiam.

A kis tökmag egyáltalán nem enged az elhatározásából, és látszik rajta, hogy akkor is azt hajtogatná, hogy a legjobb lesz, ha farkasok elé vetnék, vagy máglyára küldenék.
Ez tetszik nekem; nem tudok rá hosszan haragudni, mert az őszinte lelkesedése megérint. Engem akar lenyűgözni.
És természetesen megúszni azt, hogy belekérdezzek a latinjába.
De tudod, mit, kölyök? Bátraké a szerencse. Csípőre teszem a kezem, és firtató vigyorral mérem végig.
- Jó vagy, azt mondod? Kivel küzdesz ma délután?
- Hemmellel - fintorítja el a képét és ezen nem csodálkozom. Az a kölyök kétszer akkora, mint ő. De úgy kell neki. - Tudom, hogy azért kapom, hogy tanuljak belőle, de én őt is megverem!
Ebben erősen kételkedem. Az a fiú ügyes, és mamlasznak néz ki, de egyáltalán nem az. Beledöngöl a földbe, fiacskám, és valószínűleg meg is érdemled.
- Hemmel, hm? - szólok azért, mint aki eltöpreng. - Szép szál legény, megfontoltan küzd. Ezt hallani róla, ha az ember az oktatókra is figyel néha. A mestered meg igazán tudhatná, hogy te nem tanulsz semmiből!
- Ő is téged tart a példaképének, atyám, de sehol nincs hozzám képest - folytatja Jozef, arcán azzal a felháborodott határozottsággal, amit oly jól ismerek. De most már ő is érzi, hogy sok lesz a hencegés. - Vagyis nem lesz...ha eleget gyakorlok.
- Éppen engem? - vonom fel a szemöldököm, mert ezt nem tudtam. - Fel nem fogom, mitől lettem ilyen népszerű az ifjak között. Augustinus rendfőnök jobb nálam, de Gerhardt atya, az oktatód régi elöljárója is.
És még rengetegen, ha őszinte akarok lenni. Egy pillanatra eltöprengek, miért van az, hogy mindenki nagyobb harcosnak tart, mint amekkora valójában vagyok.
- Augustinus rendfőnök és Gerthard atya is olyan... olyan elfoglaltak - jegyzi meg a fiú, egyértelműen visszanyelve valami olyan indoklást, amiről tudja, hogy nyaklevest kapna érte. - Atyám, akkor kiállsz velem?

Ebadta kölykei. Versengenek, hogy ki hasonlít rám jobban, erre van eszük. Nem pap vagy lovag akar lenni, hanem inkvizítor.
A kérdésére újból fölnevetek.
- Hogy veled? Nem vagy még abban a helyzetben, hogy kihívhass engem, fiacskám!

Ha a többiek meglátnák kivel gyakorlok, az lenne ám a móka, ehhez még azt is bevállalnám, hogy a mesternek én legyek a gyakorlóbábúja ma. De remélem meg is tudnám lepni!
Ezért most nagyon izgat, hogy vajon bekapja-e a csalit, vagy pimaszságnak tartja, hogy egyáltalán felemlegetem a vele való gyakorlást és kapok egy nyaklevest érte.
De nevet!
- Veled? nem vagy még abban a helyzetben, hogy kihívhass, fiacskám!
Nem hagyhatom, hogy ilyen könnyen lerázzon az atya, így ki akarom használni a jókedvét, még akkor is, ha a merészségem váltotta azt ki.
- Miért? Mindent megtettem......amit kértél....mostanában! Tanultam és engedelmes voltam   ~ kivéve, mikor nem, de az tényleg ritkább volt, mint előtte ~  és nem láttál mostanában harcolni. Ha kiállsz velem, akkor.........akkor megtanulok neked bármit, amit ......akarsz.
~  Akár azt a francos latint is!  ~
- Szerencsére én, velük ellentétben, akármikor ráérek.......
Ajaj, ez nem jól kezdődik,ezt  érzem ki a szavaiból és a mimikájából és, ahogy folytatja csak rosszabb lesz.
- Mert még nem vagy férfi, csak egy kölyök – kezdi láthatóan elveszteni a türelmét az atya. - Elfelejted, kivel beszélsz, fiam! Én inkvizítor vagyok, nem pedig nevelőnő vagy játszótárs kamasz gyerekeknek. Majd ha elég jó leszel, megküzdhetsz velem. Addig nem.
Kezdtem elkeseredni, mert nagyon úgy nézett ki, hogy nem fogom tudni rábírni arra, hogy kiálljon velem a gyakorló téren és ezzel megalapozzam a hírnevem a többiek előtt. Persze alaposan elpáholna, de egy olyan híres inkvizítortól kikapni, mint Norven Kather inkább dicsőség lenne, mint szégyen.
- Nem felejtettem el! - kiáltottam dühösen, elvesztve a türelmem. - Nem vagyok gyerek és hidd el meg tudnálak lepni atyám! Nem tudod mennyire vagyok jó, hiszen nem is állsz ki velem!
- Igazán? – gyűrődik ráncokba az atya homlok és én ettől új erőt merítek, hiszen sikerült felkeltenem az érdeklődését és ez azt mutatta, hogy jó úton járok a meggyőzésében.
- Hát jó, Jozef. Ha legyőzöl, elismerem, hogy gyerek helyett felnőtt férfi vagy. Kapsz egy esélyt, hogy megmutasd, mit tudsz. Egy-egy ellen, lent az udvaron. Válassz fegyvernemet.
A már a tüdőmbe beszívott levegő bennem rekedt, hiszen arra készültem, hogy folytassam a meggyőzését és most csak tátott szájjal meredtem az atyára, mert nem akartam hinni a fülemnek.
Belement? Tényleg elfogadta a kihívásomat és megküzd velem?
Legszívesebben ugrottam vagy legalább füttyentettem volna örömömben, de hát ilyet csak egy gyerek csinálna, nem?
Ezért hát inkább teljesen komoly arcot vágva tettem úgy, mintha eltöprengenék a kérdésén, bár legszívesebben azonnal kibuggyant volna belőlem a válasz.
- Igen atyám, egy-egy ellen az udvaron és a választott fegyvernem a......kard! - emeltem a gyakorlókardomat a homlokom elé, aztán ejtettem le oldalra a tisztelet és köszönet jeleként.
Mivel madarat lehetett volna fogatni velem, nem igazán gondoltam bele, milyen is lesz ez a küzdelem. Egyben azonban biztos voltam, úgy fogok küzdeni, mint egy olyan........hogy is hívják?......Oroszlán!
- Mehetünk, atyám?

- Miért? - tiltakozik azonnal, szinte levegővétel nélkül. - Mindent megtettem... amit kértél... mostanában! Tanultam és engedelmes is voltam...!
Kis szünetet tart, mert ezek az érvek egészen addig jól hangozhattak a fejében, amíg fennhangon ki nem mondta őket.
- És nem láttál mostanában harcolni. Ha kiállsz velem, akkor... akkor megtanulok neked bármit, amit ...akarsz.
Semmi szükségem rá, hogy szívességeket tegyek neki és ez bizonyára az arcomra is van írva. Ha nem tanulja meg, amit feladnak neki, legfeljebb mogyorófavesszővel megkenegetik a talpát. A nagyképűsége jócskán elvesz a türelmemből.
- Mert még nem vagy férfi, csak egy kölyök – fújtatok rá dölyfösen. - Elfelejted, kivel beszélsz, fiam! Én inkvizítor vagyok, nem pedig nevelőnő vagy játszótárs kamasz gyerekeknek. Majd ha elég jó leszel, megküzdhetsz velem. Addig nem.
- Nem felejtettem el! - kiált fel hevesen, mert alighanem beletapostam az önérzetébe. - Nem vagyok gyerek és hidd el, meg tudnálak lepni, atyám! Nem tudod, mennyire vagyok jó, hiszen nem is állsz ki velem!

Rendesen jókora tasli következne, mint mindig, amikor ilyen messzire ragadtatja magát, ezúttal azonban adok egy pillanatnyi időt magamnak, hogy elgondolkodjam azon, amit mondott. Egy leckére vágyik és, ha jobban belegondolok, egy lecke rá is fér. Egy olyan, ahonnét már nincs visszaút.
Nagy fába vágtál, fiam. De ha komolyan gondoltad, legyen.
- Igazán? - vonom fel a szemöldököm, aztán biccentek. Bánjunk akkor férfiként vele és lássuk, hogy ízlik.  - Hát jó, Jozef. Ha legyőzöl, elismerem, hogy gyerek helyett felnőtt férfi vagy. Kapsz egy esélyt, hogy megmutasd, mit tudsz. Egy-egy ellen, lent az udvaron. Válassz fegyvernemet.
Megütközve mered rám, tüdeje repedésig telve a levegővel, amelyet azért vett, hogy tovább fújhassa a magáét; hamar észbe kap aztán és nagyon is tudatában annak, mit él át éppen, előveszi minden komolyságát.
- Igen, atyám, egy-egy ellen az udvaron és a választott fegyvernem a... kard! Mehetünk, atyám?

Minden méltóságát összegyűjtve tiszteleg és mert már elhatároztam magam, ezúttal nem nevetek. Összehúzott szemmel mérem végig inkább: most, hogy kihúzta magát, már látszik, hogy a szemöldöke kezd hangsúlyosabbá válni és az alakja lassan karcsúsodásnak indul majd.
- Kard, mi? - szusszantok, de biccentek neki: bármennyit is tanították eddig buzogánnyal küzdeni, mégis mindig vissza-visszalopózott suttyomban a kardtartó állványhoz a gyakorlótéren, mint valami állhatatos szerelmes. A folytatás ösztönösen jön, anélkül, hogy átgondolnám. - Legyen kard. És hogy érezd, mit indítottál el, mostantól minden évben, Böjtmás hava első hetében jogod van kihívni engem, egy-egy ellen. Egészen addig, amíg le nem győzöl.

Látom, ahogy az atya fürkészően végigmér és én önkéntelenül is kihúzom magam, hogy magasabbnak, erősebbnek tűnjek, ne csak egy kamaszodó kölyöknek, aminek mindenki tart.
Pedig én mindent elkövetek, hogy ne annak látszódjam! Tombolnak bennem az energiák, melyeket muszáj levezetnem és ez nem olyan, amit a padban, vagy az imazsámolyon meg tudok tenni. Ennek volt tanúja most Norven atya is, mikor gyakorláson kapott a folyosón.
- Kard, mi? – kérdez vissza kissé elhúzva a szót és ez jóleső érzéssel tölt el, mert talán sikerült a választással meglepnem. - Legyen kard. És hogy érezd, mit indítottál el, mostantól minden évben, Böjtmás hava első hetében jogod van kihívni engem, egy-egy ellen. Egészen addig, amíg le nem győzöl.
Ki tudtam volna bújni a bőrömből és nagyon rég nem éreztem így magam, mert hiszen mesterem még fokozta is ezen érzelmeket, amikor feljogosított rá, hogy minden évben egyszer kihívhatom.
Persze hanghordozásában az is benne volt, hogy még sok-sok évig nem számít rá, hogy ez meg is fog történni, de ez sem tudta elvenni a kedvem. Kiáll velem és ezt mindenki láthatja!
- Köszönöm, atyám! – vigyorogtam most már el magam, mint egy vadalma. – Élni fogok vele!
Tudtam, hogy az inkvizítor jobban szereti a kardot és én már rég elhatároztam, hogy azzal akarok majd küzdeni, nem a papoknál szokásos buzogánnyal, ám sejtésem szerint most a buzogánnyal sem lenne egyelőre több esélyem ellene, mint a pengével.
- Aztán rászolgálj! – hallom még a figyelmeztetését, mielőtt nekilódulnék.
Erre válaszolnom sem kellett, ez a „kegy” olyan volt, amit akkor sem felejtenék el, ha angyalok potyognának az égből, ……..mármint újabbak.
Ha nem akart a küzdelem előtt még átöltözni, vagy felfrissíteni magát, akkor máris robogtam lefelé a folyosóról az udvarra, hogy mielőbb elkezdhessük.
És a cél már ott lebegett a szemem előtt. Győzedelmeskedni! Hiába éltem „csak” kevéssel több, mint egy tucat évet, azért tisztában vagyok vele, hogy ez nem mostanában lesz, de el fogom érni, ahogy azt is, hogy elismerést lássak a szemében.
Jó pár dorgáló szó suhant el a fülem mellett, ahogy leszáguldottam a gyakorló térre és valószínűleg az atya sem fog megdicsérni érte később, de most olyan vagyok, mint az az új ló, amit nem régen kötöttek be az istállóba. Szinte toporzékolok az izgalomtól, ahogy látom az atyát kényelmes tempóban közeledni, miközben én kipirulva vártam tettvágytól eltelve.
Mikor nekivetkezik, akkor kapok észbe és én is megszabadulok, nehéz csuklyás köpenyemtől.
Nekem csak a sarut kell lerúgnom, a nadrágom eleve a bokámat verdesi, de a kézfejemre lógó kissé bő inget, nekem is fel kell hajtogatnom, ha nem akarom, hogy a kard markolata beleakadjon a legrosszabb időben.
- Készen vagy? – fordul felém kérdőn az állványról leemelt karddal.
A szívem majd kiszakad a mellkasomból, de próbálom lehiggasztani magam, ahogy tanultam, hiszen a hideg fej a siker egyik eleme. De a tenyerem megizzad a markolaton, ahogy felé fordítom a saját fegyveremet.
- Készen, atyám! – biccentettem és résnyire húztam a szemem.
Azt tartják sokan, hogy az ellenfél szemébe kell nézni, abban látszik meg először a támadás szándéka, de én a kardot tartó kart, kezet figyelem, az izmok feszülését, bízom a fürgeségemben.
Először csak óvatosan kőrözni kezdek, hogy fordulnia kelljen utánam, majd egy hirtelen kitöréssel a bal oldala felé vágok, mert tudtommal jobb kezes, de már ugrok is vissza, védekező állásba. Csak tapogatózom.

A szeme felragyog és kihúzza magát, mintha nem is öt, hanem hét láb magas volna: az arcán olyan ünnepélyes, megdicsőült kifejezést visel, mint akit éppen most ütött lovaggá a pápa.
- Köszönöm, atyám! – ragyogja büszkén, s széles, győzedelmes vigyor ömlik el az arcán. – Élni fogok vele!
- Aztán rászolgálj! - intem szigorúan, noha magam is tudom, hogy felesleges: vannak dolgok, amelyeket Jozef komoly, ünnepélyes áhítattal tart számon és már most tudom, hogy ez pontosan ilyen lesz.
Legalább van valami, ami tanulásra sarkallja.
Ő válasz nélkül megfordul és a fejemet csóválom, mert tudom, mi következik: a fiú ilyenkor hajlamos az épület falairól is megfeledkezni, s csak rohan bele a világba. Most is ez történik, úgy inal le a lépcsőn hanyatt-homlok, mint aki attól tart, két perc múlva kitör a háború az udvaron és ő elesik a frissen nyert jogától.

Kényelmesen indulok utána, s odalent egyszerűen átlépem a gyakorlótér lécből emelt korlátját: puha, homokkal keveredő földje kellemesen átmelegedett a halvány, kora tavaszi napsütéstől s én ráérősen szabadulok meg a láncaimtól, a zekémtől meg a csizmámtól. Egy pillanatra jólesőn mélyesztem a talpam elülső párnáit meg a lábujjaim a ritkás fű közé, hogy biztosabban érezzem a laza talajt. Azután felgyűröm a nadrágszáram térdig, az ingujjam pedig könyékig.
Oda sem figyelve emelem le az első gyakorlókardot az állványról. Szokatlanul nehéz a magaméhoz képest, tompa éle furcsán alaktalanná teszi.
- Készen vagy? - kérdem Jozefre pillantva: a fiú úgy figyel előrehajolva, ahogy a vadászkutya, ha szagot fog.
- Készen, atyám!
Szinte látom, ahogy a szíve dörömböl a mellkasában. Még sohasem láttam, hogy valamire ennyire összpontosított volna.
Érzem a közelben téblábolók kíváncsi tekintetét ránk tapadni, ahogy próbaképpen megforgatom a fakardot - ifjúkoromban engem is ilyenen tanítottak, megvolt vagy harminc éve már, s bár azt mondják, az ilyesmit nem lehet elfeledni, a fogása s az egyensúlya is egészen újnak hat a kezemben. Hosszúkard volna, eltér a saját fegyveremtől, de annyi baj legyen; értek ehhez is annyira, hogy ne találjam túl kényelmetlennek.
Meg aztán, amúgy sem lesz itt semmiféle küzdelem.

Rövidke várakozás következik: Jozef erősen koncentrál és szinte hallom, ahogy a helyes fogást, a helyes mozgást ismételgeti magában. Elfojtok egy elégedett vigyort. Helyes. Talán észre sem veszi, de ez az egyik első alkalom, hogy lázadozás helyett elfogadja és használni próbálja, amit a fejébe tölteni igyekszünk.
Én kellettem hozzá?
Nagyon úgy tűnik.
Hanyagul, félmagasságban tartom a kardot, még akkor is, amikor félkörívben megindul - a lábam, a léptem sokkal hosszabb az övénél, gyorsabb is vagyok, így nem tart semmiből hátrálni egy csúsztatott lépésnyit a vágása előtt. Bal felől támad, hogy keresztbe kelljen nyúlnom magam előtt, ha hárítani akarok.
Merész és pimasz a kölyök, de legalább a ravaszsága nem hagyta el.

De most én jövök: előrerugaszkodom fürgén és döfök, a gyomra és a mellkasa közti pontba. Ha hárítani akar, vagy hátraugorva kell minden erejéből rávernie a kardra, amelyet visszarántva megismételhetem a mozdulatot, vagy kipördül oldalra - ebben az esetben egy újabb hosszú lépés kell csak, hogy felzárkózzak mellé és nyitott bal tenyeremmel egyenesen a fülére csapjak, aztán felborítsam. Mindkettő átkozottul fájdalmas, de már az elejétől fogva jobb, ha tudja: ha azt akarja, hogy kiálljak vele, ahogy felnőttel szokás, kímélni sem fogom.

Bár majd szét vet a büszkeség, hogy az udvaron lézengők, vagy épp dolgukat végzők is láthatják, miként lépek én és az atya is a gyakorlótér homokjára, azért igyekszem most ezt kizárni a gondolataimból. Így sem lesz egyszerű dolgom, ha nagyobb baj nélkül akarom megúszni, de ha még az eszem sincs a helyén, akkor hamarabb kóstolom meg a port, mint szeretném.
Sejtem, hogy az atya csak leckének szánja ezt az egész dolgot és én is biztos vagyok benne, hogy a legtöbb, amit elérhetek az, hogy minél több ideig maradok talpon, de addig is meg akarom lepni.
Tényleg régen látott már harcolni, na meg aztán a kard nem is a papnövendékek kezében megszokott fegyver és fél szemmel látom is, ahogy az oktató, Günter atya rosszalló tekintettel áll meg a küzdőtér szélén.
Nem jön közelebb, hiszen tudja, hogy az inkvizítor tanítványa vagyok, de biztos, hogy lesz pár keresetlen szava a végén.
De nem is lesz az a vég olyan messze, ha nem koncentrálok eléggé!
Természetesen én támadok elsőnek türelmetlenségem okán és igyekszem mindent felidézni, amit eddig tanultam, hogy előnyhöz jussak, de olyan könnyen kerüli el suhintásomat, hogy öröm lenne nézni, ha nem támadna vissza azonnal, ezzel máris átvéve a kezdeményezést, hiszen alig tudok oldalra kifordulni, hogy a kemény fa hegye ne érjen el, még így is jóformán súrol.
De mielőtt megkönnyebbülhetnék, hogy az első összecsapást sikerült elkerülnöm, olyan taslit kapok, hogy a fülem fájdalmasan belecsendül és én szépen felnyalom a homokot, lehorzsolva az állam és a könyököm.
- A démonokra! – szisszenek fel halkan, lángoló fülemre tapasztva bal kezem, de a kardot nem engedem el és azonnal talpra állok összepréselt szájjal, pár lépést hátrálva, hogy időt és teret nyerjek.
Ha közben nem kaptam újabb támadást, akkor megpróbálom jobbra-balra kimozdítani , majd alacsonyan támadni a lábára, kardja alatt átbújni, kihasználva kisebb termetemet.

Széles vigyorral figyelem, ahogy fölhemperedik, de meg kell hagyni, hogy a fülét szorongatva felugrik azonnal: fintorog a fájdalomtól, és én hagyok neki egy lélegzetvételnyi időt, hogy összeszedje magát.

Kicsit szétcsúszik a figyelme most, hogy már mozgunk, de nem vészesen: kiugrik felém egy döféssel, ami elől balra lépek, aztán legörnyedve előrecsap megint ahelyett, hogy elhúzódna - fürge, ügyes csapás, egyenesen a csupasz sípcsontomra céloz vele a kis mihaszna.
Teljes erőből vágok ellent neki, hogy a két összecsattanó fegyver ütését még a vállában is érezze - rugalmas kőrisfa gyakorlófegyverek ezek, ha elég kemény az ütközés, az ember úgy érzi, a szeme is kiesik. Még én is megérzem az alkarom izmaiban.

Azután befordulok mellé a kardja külső oldalán, és szabad balommal elkapom a könyökét. Jó erősen megragadom az ízület alatt, az alkarján; szívdobbanásnyi szünetet hagyok, majd jókorát tekerek rajta, hogy letérdeljen a ficam elől oldalvást, és elejtse a fegyvert.
Ennyi elég lesz elsőre.
- Add csak fel, fiam!

Biztos vagyok benne, hogy vörösen ég a fülem és a fél arcom, ahol az atya keze ért, de hát nem először részesülök ilyen fegyelmezésben ahhoz, hogy hamar túltegyem magam a fájdalmon, ami az ütéssel járt.
Különben is egyre többen gyülekeznek a gyakorlótér körül és én meg akarom nekik mutatni, hogy senki ne becsüljön le azért mert kölyöknek néznek, vagy mert más színű a bőröm és hegyes a fülem.
Azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy elkalandozzak, ezt még saját társaimmal sem engedhetem meg, nem, hogy az inkvizítorral szemben.
Próbálok cseles lenni, hogy legalább egyszer sikerüljön elérnem, de akkora erővel csapja félre a fakardomat a sajátjával, hogy hajszálon múlik, hogy ne repüljön ki a kezemből, ráadásul úgy érzem, tőből kiszakad a vállam, teljesen elzsibbad a karom és bár igyekszem ellépni azonnal a másik irányba, ez szánalmas próbálkozás marad, ahogy megérzem kérges kezét és villám hasít a könyökömbe.
- Aú! – nyögök fel és engedve a kényszerítő erőnek térdre rogyok a kard meg tompán puffan mellettem a homokban.
Elég kitekert pozícióba merevedek, mert attól félek eltörik a karom, de minden izmom feszes, hogyha enged a nyomás, azonnal bokán rúgjam, hátha elesik.
- Add csak fel, fiam!
A fájdalom egyre jobban lebénít és rövid küzdelem után, amit főleg magammal vívok, elernyedek.
- Igen, atyám! - morgom az orrom alatt, egyre vörösebb fejjel.
Azt mondják azonban, hogy a harcban a győzelem érdekében minden megengedett, ezért mivel tisztában voltam az esélyeimmel és nekem már az is felért volna fél sikerrel, ha megkóstoltatom vele is a homokot, így nem átallottam bevetni aljasabb trükköket.
Ahogy elengedett azonnal a két lábának estem és teljes lendülettel megpróbáltam fellökni.

- Igen, atyám! - egyezik bele nyöszörögve, ami egyáltalán nem csoda: vad tiltakozásra számítottam tőle, de a kezemben érzem, ahogy reszket a fájdalomtól. Szorosan tartom egészen addig, amíg el nem ernyed: akkor elengedem, hogy el ne törje a saját karját, ahogy ráfüggeszkedik fáradtan.

De nem addig van az, vadcsikó a legényke: olyan elszánt, hogy még a könyöke fájdalmán és a harc kijelentett végén is képes túltenni magát. Ahogy elszabadul a markomból, már ugrik is - teljes testsúlyával esik a térdemnek, ami eszelős, éles fájdalommal jár. Hátrabotlom a puha földön, aztán félig bosszúsan, félig nevetéssel küzdve jobbra lépek - erőszakos kis fúria vagy te, kölyök! -; és mert a fürgesége odavan a birkózás óta, egész egyszerűen megmarkolom a haját, majd a talpam élével megbillentem a térdén.
Ha letérdelt megint, hátrahúzom a fejét, szabaddá téve a torkát. Aztán az öklömmel lendületeset csapok a szegycsontjára, hogy kiszoruljon belőle az összes levegő.
Így talán lent marad.

Mikor hátrabotlik az atya, vad vigyor telepszik az arcomra, hiszen arra számítok elesik és ami nagyon hamar le is foszlik rólam, ahogy rájövök, nem fog megtörténni, annál a harcedzett veterán sokkal biztosabban áll a lábán.
Viszont én bajban vagyok, a helyzetem kiszolgáltatott, a fürgeségem itt már nem játszik szerepet, az erőm meg sosem játszott.
Sípolva szívom be a levegőt, ahogy hátrarántja a fejem, de azonnal ki is szalad belőlem minden kortynyi, amit felhalmoztam belőle, amikor az ütés kipréseli a mellkasomból.
- Fel.......adom.....- fuldoklom könnybe lábadt szemekkel, ahogy képtelen vagyok előre görnyedni szoros markában. - Té.....tényleg.
És most már valóban lent maradok, úgy érzem minden erőm elhagyott.

Makacsság ide, makacsság oda, eljött a perc, hogy Jozef is belássa: ezúttal egy kissé elhencegte magát.
- Fel... adom... - zihálja felületesen, igyekezve visszaszerezni a levegőt, amit kiütöttem belőle. - Té... tényleg.
Levigyorgok rá, tőlem szokatlan derűvel.
- El is higgyem, mi? - nevetek föl zabolátlanul, mert nem tudom visszafogni a jókedvemet tovább. - Eltörnéd a lábam, ha tehetnéd, hogy bizonyíts!
Fogom még egy percig, azután - mivel tudom, hogy ha most még érvelnie is kéne, igazán nekikeseredne - elengedem, kissé előresegítve a tarkójánál fogva. Hadd essen arcra a földön.
- Ravasz, erőszakos kis fúria vagy te, fiam! - szólok, végignézve kiterített alakján. - De ha a büszkeségednek fáj is, ma én győztem és neked még rengeteg a tanulnivalód.
Anélkül is tudom, hogy mindenki árgus szemekkel bennünket figyel, hogy felnéznék, így emelt hangon folytatom.
- Elnyerted a jogot, hogy egy év múlva összemérd magad velem újból, ha úgy akarod és megpróbálj legyőzni. Csak egyszer, és egyedül te.
Kis szünet, s alatta kaján vigyor kúszik a képemre. Ezt a fajtát már ismeri Jozef is.
- Valamint elnyertél penitenciául két teljes rosariumot, mert engedtél a büszkeségednek, amikor az alázatodnak kellett volna. Nagyböjt van, Jozef. Megbocsátásért könyörgünk mind.

Mosolyogva csóválom a fejem és tudom, hogy meg fog sértődni, de nem véletlenül kapta éppen a szentolvasót: ha rövidebbet adnék neki, végigbosszankodná. Így lesz ideje lenyugodni, és a meditatív imádságok közepette rákényszerül majd, hogy számot vessen a történtekkel.
- Mozgasd le a karod - tanácsolom neki, azután ráérősen a vállamra veszem a holmimat, s átlépek a gyakorlótér korlátján megint. Itt kövér a fű, kellemesen simogatja a talpam. Hanyagul támaszkodom a léckerítés oldalának ott, ahol a hevenyészett padok is állnak. - Tíz perc múlva itt az ellenfeled.

Akármennyire is nehezemre esik, el kell fogadnom, hogy ez a küzdelem eddig tartott és nem tovább. Egy percig sem voltak kétségeim a végkimenetelt illetőleg, csak szerettem volna tovább húzni, megmutatni, hogy jól forgatom a kardot. Erre meg öt perc múlva már teljesen megsemmisülve térdelek az atya előtt és még mozdulni is alig tudok. Szép kis bemutató, nem mondom!
Már előre látom az oktató tudálékos mosolyát, amit majd a bölcsesség látszata mögé fog rejteni.
De, hát én akartam!
- El is higgyem, mi? – hallom vidám kacagását, amivel nem igazán dobja fel a kedvemet. - Eltörnéd a lábam, ha tehetnéd, hogy bizonyíts!
Nem tudom mivel győzhetném meg Mesterem, hogy nem próbálkozom már semmivel, de mint mindig a lelkembe lát és a következő pillanatban már megint a porban találom magam, ahonnan keservesen tornázom fel magam ülő helyzetbe, elmázolva képemen a koszt, ahogy gyors mozdulattal eltüntetem a könnyeimet.
- Ravasz, erőszakos kis fúria vagy te, fiam! De ha a büszkeségednek fáj is, ma én győztem és neked még rengeteg a tanulnivalód.
- Ha nem lennék az, már nem élnék. – reagálok komoran és vonom meg a vállam, amit meg is bánok azonnal, ahogy belesajdul a fájdalom.
De folytatja………
- Elnyerted a jogot, hogy egy év múlva összemérd magad velem újból, ha úgy akarod és megpróbálj legyőzni. Csak egyszer, és egyedül te.
Elkeseredésem egy csapásra elröppen, ahogy meghallom szavait, ahogy ezzel mindenki tudomására hozza, milyen jogot nyertem el tőle. Én! Egyes egyedül ÉN!
Sápadt arcom felderül és vigyorára vigyorral válaszolok, egészen addig, míg meg nem hallom milyen árat is fizetek érte.
- Valamint elnyertél penitenciául két teljes rosariumot, mert engedtél a büszkeségednek, amikor az alázatodnak kellett volna. Nagyböjt van, Jozef. Megbocsátásért könyörgünk mind.
- Két teljeset? – nyögök fel és a képemre van írva, hogy mennyire tetszik a dolog, nem mintha választhatnék akarom-e vagy sem. – Ez nem tisztességes! – morgom magamban egészen halkan, mert azért nem akarok magamnak még több bajt, a két teljes rosarium már így is épp elég, de a mostani verés után még ezt is a nyakamba sózni igazán kegyetlenség.
Mogorván nézem, ahogy összeszedi a holmiját és csak kis késéssel esik le, hogy mit és miért mondja.
- Mozgasd le a karod. – lépked közben a küzdőtért körbevevő kerítés mellé. - Tíz perc múlva itt az ellenfeled.
- Miiii? – nézek az oktatóra, aki komoly képpel bólint, majd az atyára, aki olyan vidáman néz rá, mintha épp azt közölte volna velem, hogy az előbbi büntetés csak valami tréfa volt.
De már látom Hemmel-t is és tudom, hogy tényleg meg kell verekednem vele és ráadásul most bezzeg ezt az atya is végig akarja nézni, ahogy látom.
Feltápászkodom és felveszem a kardom is a földről, aztán sziszegve, de megpróbálom mozgásra bírni a vállam.
- Akkor is jobb vagyok nála! – biztatom magam, bár nem túl nagy meggyőződéssel, mert lehet tényleg nem ártana az Úrnak némi alázatot mutatnom, hátha túlsegít a következő fél órán.

//Köszönöm a játékot //

No, ez egy érdekes kis küzdelem volt Norven tisztára ellágyul, mire velem kell majd szembenéznie. Lehet Jozef több sikerrel jár majd...? Ki tudja...

Jutalmatok 100 xp.