Magánjáték: Félelem és reszketés Landsbergben

* A nap már szorosan ölelte a hűvös síkság horizontját, mire nagy nehezen lába már Landsberg fagyos macskakövén kopoghatott. Sokat utazott sokfelé, s most éppenséggel Északhoz jött meg kedve, hogy kissé mutogassa is magát ezen területeken, illetve hogy még jobban megismerje az itt élők csodás temperamentumát. A nagyobbacska város ahol éppen slattyogott nem volt különösebben érdekes, tulajdonképpen az volt egyetlen hírhedt tulajdonsága, hogy ez feküdt a legközelebb a Katedrálishoz, s így természetesen ha kurvára volt szükségük, a papok mindig erre jártak. Lényegében nem is igazán ez érdekelte, nemes egyszerűséggel csak meg akarta ismerni a Katolikus központot a lehető legbiztonságosabb távolságból, véletlenül se kockáztatva, hogy éppen megégessék. Lantja kezében lógott, elfagyó ujjaival pengette a hangszert, ugyanis ez a kis mozgás legalább egy picit felmelegítette, s pont úgy ölelte magához a hangszert, mint ahogyvást az asszonyok szoktál a gyermekeket. Lili sem szerette a hideget, a csöpp teremtmény kényelmes lustasággal feküdt a köpenye alatt lévő vastag gyolcsing zsebében, némi textil zsebkendőbe bugyolálva. Rettenetes fagy volt, úgy mart ruhája alá, mintha csak meztélen sétált volna a halott utcákon, s minden pillanatban elhalva szólaló szája a tavasz illúziójáért imádkozott, puszta reményében annak, hogy talán el is jő, ha eleget emlegeti azt. Vándor volt, egy szedett-vetett vagabundus, sose járt erre még éltében, de lába ösztönösen rótta a pedáns eleganciával helyezett utcákat, s szeme minduntalan a hívogató kocsmacégért kereste, takonytól teli orra pedig a mámorítóan hagymás, bódítóan zsíros pecsenyék esszenciáját. Lába alatt az út, felette az ég... Pont így szerette, ám éppen elég volt már neki ebből az egészből, s mire végül megpillantott egy jégcsapokkal tarkán díszített kopottas cégért, elégedettségében majdnem felkiáltott. Közelebb lépvén megfigyelte jól a hirdetést: Nyűtten pingált fém krigli pihent rajta, s feslett szurkos festékkel annyi hevert ott, hogy "20 iccés pap". Elvigyorodott a névre, biztos megvan a maga története az egésznek. Kiszűrődő fénye előtt megállt az ajtóban, majd két orrára támaszkodva kifújta azt az alant elterülő lucskos hóba. Orrának piszka gőzölögve hevert alatta, most tudatosult csak benne, hogy mennyire is maró hideg honolt kint. Csizmája még két nagyot koppant az épület két lépcsős placcán, majd kitárta az ajtót. A meleg szinte támadóan vágta arcon, s talán el is dőlt volna, ha éppenséggel nem kapaszkodott volna meg a mesterien összeeszkábált bükkfaajtóba. Ez volt hát az ő Kánaánja, oázis a rettenetes hideg elől.
- Jó estét a szép népeknek!
* Zengett fel hangja ahogy bevágta maga mögött a pár pillanatig táruló ajtót. Kapucniját hátra vetette, arckifejezése még fancsali volt az abba beleült fagytól, csak mint rendezetlen lassan szakállba forduló borostája, melyben becsületesen megült a dér. Menten le is porolta azt, csak úgy, mint szemöldökét is. Kellemes helynek tűnt a kocsma belseje, öblösen azonnal két szintre nyílt a hely, s így a bejáratban is azonnal rálátása nyílt a galériára, ahonnan a kocka kattogásának jellegzetes hangja hallatszódott. A földszinten többnyire étkező-italozó emberek pihentek, s beszélgettek egymással, hosszú asztalsorok között megnyűtt parasztok hevertek a sapkás kriglik mellett, melyekben szomorúan feküdt a habját vesztett sernedű. Szemközt feküdt a söntés, arra dőlve diskurált pár csuhás alak, a pult mögött álló jóindulatúnak ható kocsmáros meg pont olyan volt mint egy hordó merő megtestesülése. Beljebb lépett, s köpenyét felakasztotta a bejáratnál lévő falra veretett szögek egyikére. Nem volt benne semmi, nem sajnálta, ha megveszejti valamilyen zsivány, akkor se. 
- Megjöttünk Lili.
- Meg? * Ásított fel a tündér, kibújva a langyos zseblakásból, mely jóindulatúan vette körbe * - Tényleg... De régen voltam már ilyen jó meleg helyen.
* Fagyos kezével kivette a tündért a zsebből, aki ellenkezve rezzent össze a hideg érintéstől. Hüvelykujjával végigsimította annak arcát, kisöpörve a szinte fagyként tapadó csipát a piciny teremtés szeméből. Amaz mindenre szégyenkezve sipítozott, hangja elhalt a forgatagba.
- Látsz jó helyet zenélni? 
- Nem... De előtte egyébként is a pult érdekelne. Kéne egy pohár forralt bor, mert menten eltörik a csontom, olyan rideg lett.
* Pár lépést tett a pult felé, amikor is éppenséggel egy igen begyes kocsmároslány sétált el mellette, izmos karjában öt-öt korsót cipelvén. Szép teremtés volt, a legjobb fajta: Szeplős vöröske, jó nagy mellekkel, és egy olyan buta fejjel, hogy sejthető, hogy még egy részeg goblin is hasat tudna beszélni a lukába. Nem is teketóriázott, kezével odasuvasztott annak tomporára, amire is elsőre a lány megugrott, majd megfordulván elmosolyodott, lenyelve a sértődést. Fizető vendég, és még bárd is, felesleges pofozkodni. Az egészre Loyd csak pimaszul elvigyorodott, a furulyajáték gondolatával dacolt elméje, s hogy szívesen megtanítaná a lánykát arra, hogyan is fújják az igazi egylyukú elf-sípot.
~ No, majd később, most csak felmelegedni kívánnék, s valamit inni.
* Teketóriázás nélkül megindult a söntéshez, ahol végül félorcás vigyorral biccentett a fogadósnak. Vörhenyes ember volt az is, lehet a lányka atyja volt. Elébe egy pár jó váltót helyezett, majd neki is kezdett.
- Jó estét a jó fogadós úrnak!
- Azt ám, Isten hozta! Mivel szolgálhatok egy erre tévedt hegyes fülűnek?
- No, izibe egy jó poráh' forraltbort kérnék, meg melléje valami olyat, ami legalább annyira átmelenget, mint egy tüzes menyecske.
- Osztat' adom is én... Étek meg akad dögivel, most lett kész az asszony egy jó kondér hagymalevessel, kanyarintok mellé egy jó karéj fekete kenyeret, és kend' se fog tovább fázni... Bár ha azt mindent megeszi, akkor olyan jajj lehelete lesz tőle, hogy nem nagyon akad majd a kocsmában olyan lyány, aki szóba áll majd kenddel.
- Hát nem is beszélni akarok vélük.
* A megjegyzésre mindketten jóízűen elnevették magukat, majd a kocsmáros hátrakiabált a konyhába, hogy az asszony szedjen meg egy jó vájlingot, s vágjon egy karéj kenyeret. Ezt a nő mindjárt meg is tette, s kiadta a férfinek, aki letette elébe. Hálás mosollyal, s egy biccentéssel köszönte meg az étket, majd menten ki is fizette a tartozást. Tört is menten egy jó darabbal a kenyérből, s belenyomta a tündér kezébe, aki szemmel láthatólag hálásan fogadta azt. Mindeközben pedig felmert egy fél-szájnyi levest magának a szálkás fakanállal. A csípős lötty azonnal megégette jeges orcáját, de olyanféle égés volt ez ami kifejezetten jól esett neki, s lekísérvén az étket belekortyolt a borba. Fűszeres volt, erős, s emellett forró is. Ha ilyen ezeknek az embereknek a túlvilága, akkor bizony tényleg megérné megkeresztelkedni, s néhanapján vedelés helyett csak inni... Már ugye a misebort! 
- No de, ha már megengedi, igen kíváncsi lennék honnét jött a neve ennek a szép helynek.
- Annak is megvan a maga története, el is mondom, ha már ilyen kíváncsi az úr... Minden az ükapámmal kezdődött, aki egy jó iparos emberként fogadott egy pappal hogy...

Néha igen csak unalmasan tudtak telni a napok a Katedrálisban, bár volt, akinek ez a napi rutinszerű ismétlődések a kedvére voltak, hiszen nem kellett hozzá gondolkozni, csak tenni, amit a házirend megkövetelt és, ami nekem legtöbbször másból sem állt, mint tanulásból, imádságból, megint tanulásból és megint imádságból, amit csak néha szakított meg a fegyveres gyakorlás, ami a fénypontja volt a napjaimnak. Ezt még csak tetézte, hogy az atyát a rendfőnök elküldte valahová és én megint csak nem mehettem vele, mert valami iszonyúan „titkos” feladattal volt megbízva.
Azonban mesterem sosem megy el anélkül, hogy annyi munkát, feladatot ne sózzon rám, amivel nem, hogy pár nap, de egy hét alatt sem végzem, csak azért, hogy biztos legyen benne, nem lesz semmi csintalankodásra időm. Aztán persze győzzem a penitenciát, amit azért kapok mert nem végeztem. Na jó, persze, ha összekapom magam és tényleg a dolgaimmal törődöm, akkor „elméletben” akár végezhetnék is, de hát akkor mikor gyakorlom a kardforgatást?
Mostanában ráadásul még az íj is kezdett érdekelni, láttam a nefilimeket vele lőni és nagyon tetszett, na de ha ezt megemlíteném a fegyver oktatómnak, akkor kitérne a hitéből.
Bosszús is voltam, hiszen az idő sem akart javulni, a Katedrális hideg kőépületében meg még nyáron is hűvös volt, ilyenkor meg majd meg lehetett fagyni, csak egy- egy helyiségben volt lehetőség a kandallónál megmelegedni, de most azok is alig adtak némi meleget. Sok testvér le is betegedett.
Most azonban Teodor atya hívatott, aki a Katedrális szigorúan őrzött borospincéjének gazdája volt és ami kellően meg is lepett, bár talán ez összefüggésben van azzal, hogy a keze alatt lévő novícius is ágyba kényszerült.
Kíváncsian kopogtam be a cellájába, mert remény éledt bennem, hogy talán kiszabadulhatok végre egy kicsit.
- Atyám! – húztam be magam mögött az ajtót, miután beinvitált.
- Gyere csak beljebb Jozef. – intett a tekintélyes pocakkal rendelkező pap és maga elé intett. – Lenne egy kis feladat számodra, úgy is tudom, hogy milyen nyughatatlan vagy.
Nem tudtam, hogy ezt most dicséretnek vagy megrovásnak szánja, ezért úgy döntöttem inkább nem szólok rá egy szót sem, az a biztos, nehogy elrontsak valamit.
- Mindig Ude szokta intézni Landsberg-ben a szükséges bormennyiség megrendelését, de most sajnos lebetegedett, mint gondolom tudod. – kezdett bele, miközben le sem vette rólam, apró gombszemeit, mintha még nem tudná eldönteni, megbízhat-e bennem vagy sem. – Ahh…. – döntötte el végül, - szóval le kéne menni a városba és elintézni a dolgot, mert ebben a szokatlanul sokáig tartó hidegben kezdünk kifogyni a készletekből. Nincs más dolgod, mint elmész a „20 iccés pap” fogadóba és odaadod ezt a tulajdonosnak. – nyújtott felém egy kis levelet. – Könnyen megismered, nagydarab, vörös üstökű ember, nem igazán hagyja oda a kocsmáját. Minden értettél fiam?
Már a nyelvemen volt, hogy nem vagyok sem ostoba, sem süket, hogy ennyit nem tudjak megjegyezni, de akkor lehet, még sem engem küld, ez pedig egy lehetőség volt, hogy kicsit kiszabaduljak innen, még akkor is, ha kinn kutya hideg van.
- Tökéletesen Teodor atya. – bólintottam inkább szelidre fogva hangomat.
- Akkor eredj, jobb ha minél előbb meg vagy vele mire pártfogód megérkezik.
Ja hát persze, Norven atya!
- Addigra itt leszek, nem hosszú az út. – rántottam meg a vállam, aztán egy gyors köszönés után már szaladtam is a szobámba, hogy felvegyem a vastagabb köpenyemet és felhúzzam kopott, de még erős csizmámat és valami régi köpenyből hasított, anyagot tekerjek a nyakam köré, hogy megvédjen a hidegtől. A kámzsát mélyen a szemembe húztam és már kopogtak is gyors lépteim az épületből kifelé, majd a keményre fagyott úton.

Az utat hol futva, hol kicsit tempósabban sétálva tettem meg. A futás legalább felmelegített, bár mire elértem a keresett kocsmát, ennek ellenére átjárt a hideg, alig vártam már, hogy bemenjek és végre megmelegedjek, mert egy fogadóban mindig olyan jó meleg és finom illatok vannak.
Kissé elfagyott orrommal, amit azért nagyjából megvédett a nyakam köré tekert sál, már itt is éreztem, hogy nem fogok csalódni. Volt pár váltóm, amit kincsként őriztem és most hajlandó lettem volna feláldozni, hogy valami jó cupákos húst ehessek.
Belépve a melegbe, ki kellett pislognom a könnyeimet és jó nagyot szippantottam a levegőből. Kicsit megdörgöltem zsibongó arcomat és körbenézve próbáltam beazonosítani a személyt, akihez Teodor atya küldött. Nem kellett túl sokat keresgélni, ott állt a pult mögött. Ekkor libbent el előttem a felszolgáló lány, akinek akkora mellei voltak, hogy legutoljára ilyet Riskánál, első gazdám tehenén láttam. Látta, hogy rámeredek és elnevette magát.
- Még kiesik a szemed kölyök! Mit akarsz itt?
- Öööö…..őt keresem. – böktem előre a kocsmárosra mutatva. – Teodor atya küldött.
- Áááá, egy kis novícius! – simította végig az arcom lágyan. – Papa! Ez a kispap téged keres! – kiáltotta oda a pult mögötti hegyomlásnak és én ki tudja miért, de zavarba jöttem.
A pulthoz siettem és előhalásztam a levelet, de mielőtt még átadtam hátravetettem a csuklyámat. A kocsmáros felém nyúló keze egy pillanatra megállt, ahogy a képemen és füleimet meglátta, de végül szó nélkül elvette és megnézte.
- Szóval a rendelés. Miért nem Ude hozta? De rendben van, mond meg az atyának, két nap múlva leszállítom.
- Mert én ügyesebb és fürgébb vagyok Ude-nél. – szökött ki a számon, ami bár igaz volt, de hát nem ez volt az igazi ok. – Mielőtt visszamegyek kaphatok enni és egy kis forralt bort, nagyon hideg van odakinn.
- Tudsz fizetni? – nézett rám merően a kocsmáros.
- Tudok! – emeltem meg dacosan az állam és kitettem a nálam lévő váltót a pultra.
- Ez vagy az ételre vagy a borra elég csak. – ingatta meg a fejét a férfi, miközben a mellettem lévő vendéget szolgálta ki.
Vágtam egy elkeseredett grimaszt és elfojtottam egy sóhajt.
- Akkor…….az ételt kérem.
Eddig lekötött a diskurzus, nem is igazán figyeltem, hogy esetleg valamit félbeszakítottam, meg, hogy ki van még a helyiségben, de most míg vártam erre is lehetőségem nyílt.
Rögtön elsőre tágra nyílt a szemem, ahogy megpillantottam a kis tündért, ég sosem láttam őket.

- S mind a húsz iccét megitta az ebugatta, mindet! Még ki sem hányta utána.... Ükapám pedig jó emberként megtartotta a szavát, s elnevezte a helyet róla, 20 Iccés papnak. Nem sok ilyen szörnyeteg létezik már ma, nemde? 
- Hát nem, a sok málészájú pipogya polgár manapság már egy üveg szíverősítővel sem bír el... Bár fogadnék kenddel akár ötezer váltóval is, hogy megiszom mind a húszat, ha átnevezi a helyet húsziccés elfnek. 
- Istenem, még csak az hiányozna. 
* A felvetésre a fogadós felkacagott, de egy csalafinta vigyorral megrázta mutatóujját, hogy ebben a játékban bizony nincs benne. Nagy híre volt már az ivónak, s mégis miféle dolog lenne egy hegyes fülűről elnevezni a helyet? Valószínűleg a Katedrális se nézne rá jó szemmel, a papokról nem beszélve, akiknek meg aztán nem véletlenül ez a kedvenc helye, ha inni lenne kedvük. Akárhogyan is, a fogadós elfordult tőle egy kicsiny sötételf felé, aki végül valamilyen levelet adott neki. Furcsa volt a gyerek számára, nem sok tündét látni erre, de kormost meg kevesebbet, s hogy még csuhás is legyen? Na olyanról végképp nem hallott még. Pár pillanatra a "jóságos" Norven atya képe ugrott be fejében, ő sem volt egy átlagos pap ám, s úgy látszik ez a gyermek is osztozik vele annyiban, hogy nem mindennapi. Másban biztos nem...
~ Hogy bort akar a szaros... Áldott legyen az a fene nagy kíváncsiság, tetszik ez a kölök, tetszik, ha mondom. 
* Elégedetten rávigyorgott a gyerekre, majd szemei átszaladtak a kocsmárosra, aki éppen elé tette a jó tányért levest, a kenyérrel. Az étel csípős szaga azonnal megcsapta az orrát, s a takony újult erővel indult meg, így egy jó nagy szipogás után tovább mosolyogva nézte a kölköt, ahogy a remény opálos fényben tűnt el az arcáról. Az étket választotta végül, öreg hiba. Egy sokatmondó mosoly még elterpeszkedett rajta, majd rácsapott a pultra, amire is a tányérja kissé megugrott, kis híján kilocsolva egy kis levest a lábosból. 
- Az én kontómra adjon egy pohár bort a szarosnak. Szívemre venném, ha szomjan halna itt ebben a fene nagy szegénységben, se kvártély, se bor.
- De Loyd, hisz még csak gyerek! 
- Te is, oszt mégis iszol, ha kérsz. Hadd döntse el ő maga. * Azzal hüvelykujjával megvakarta kissé borostás állát, s szemérmetlen vigyorát majdnem beletolta a kölök képébe * - Szeretnél egy pohárka bort akkor, vagy, mint ahogy a társam mondta, kisded vagy még az efféle felnőtt italokhoz? 
* Nem árult zsákbamacskát, egyértelmű hergeléssel volt tele a kérdés, de végül is a cél szentesíti az eszközt, s ha már idetévedt a szaros, akkor biza borozás lesz ebből. KI hallott még olyat, hogy egy kis bor megártana? Borban az igazság, borban a derű... Mindkettő jó dolog, semmi hátrány, nemde?

Nem áll szándékomban semmit megzavarni, de alaposan megviselt a hideg, még akkor is, ha a Katedrálisban sem vagyunk elkényeztetve.
Mivel a fogadós elfordul a tünde férfitól, akivel jövetelemkor kedélyesen beszélgetett, így gyorsan átadom a levelet letudva ezzel a megbízásomat. Nem sokat van lehetőségem a faluban egyedül csámborogni, most is csak a véletlen tette ezt lehetővé, amit ki is akarok használni.
Nem a tünde az, akiről közben nem tudom levenni a szemem, hanem a vele lévő tündérről, mert ilyen lényt meg kell vallanom még sosem láttam. Persze tudom, hogy léteznek, de látni még sosem láttam belőlük egyet sem.
Miközben a nagydarab fogadós rábólint a rendelésre, ami a levélben áll, azért a nagy kíváncsiskodás mellett sem felejtem el, hogy engedjek korgó gyomromnak és magamnak is kérjek valamit.
Nem gondoltam volna, hogy a pénzem csak ennyit ér, ami nagymértékben le is lomboz.
Sokat hallottam, ahogy a többiek az italról beszélnek, ezért most, hogy nem figyelte minden mozdulatomat az Atya tekintete, szívesen kirúgtam volna a hámból, de……de hát ez nem ma lesz, ahogy látom.
Azonban a leves is igazán finomnak tűnik és ahogy megcsapja az orromat az illata, nagyon szipogva törlöm meg a durva posztóval takart kézfejemmel az orrom és kapok a kanál után.
A mellettem ülő tünde orrszívására odakapom a tekintetem és annak vigyori képével találkozom.
Utána meg majdnem én is ugrom egyet ijedtemben, ahogy a férfi tenyere a pultra csap.
Aztán, ahogy szavai eljutnak a tudatomhoz, már az én szám is a fülemig ér.
Hirtelen merevedik meg a jókedv a képemen, ahogy a kis szárnyas közbekotyog, mert még a végén a fickó, ez a Lloyd, még meggondolja magát, de szerencsémre kitart a döntése mellett.
- IGEN! – bólogatok serényen, nem hagyva, hogy bárki is közbeszóljon, ha már meg lettem kérdezve. – Nem vagyok már gyerek, már ……tizen…..öt is vagyok! – lódítottam kicsit, jól kihúzva magam, kölyök képemet minél zordabb kifejezésre húzva.
Ezzel a tekintettel meredek a kis lényre, hogy ne akarja lecsapni a kezemről ezt a lehetőséget.
- Láthattad, magamtól is ittam volna, csak….nem hoztam magammal elég pénzt. – adok magyarázatot is, hiszen hallhatta az előbb és talán ezzel végképp meggyőzhetek mindenkit.
Már előre összefut a számban a nyál, ahogy arra gondolok, milyen finom is lesz az az ital.
A kocsmáros kissé felhúzza a szemöldökét és hol rám, hol a tündére veti fürkésző pillantását, de végül megrántja széles vállát és mer egy kupával a nedűből, majd a leves mellé rakja.
- A te kontódra Lloyd és a te felelősségedre. – teszi hozzá sokat mondóan rám nézve.
- Köszönöm, uram! – vigyorodok el most már tényleg megvidámodva, ahogy beleszimatolok a pohárba. – Az egészségére iszom! – emelem meg felé az italt, aztán jó nagyot kortyolok.
A szemem könnybe lábad és marja a torkom a szesz, de ha megfulladok sem fogok köhögni. Nagy nyeldekléssel küzdöm le a késztetést, de aztán a kellemes melegség, ami eltölti a lefelé csúszó alkohol nyomát, már kárpótol és kivörösödő arccal, de elégedetten pillantok fel.
- Jó fajta! Van benne erő. – közlöm, mint valami gyakorlott ivó.

* A gyermek válaszára elégedetten csata össze a kezét, levágva egy bankót az asztalra, ami jóóóóóval nagyobb volt, mint amit egyébként fizetni kellett volna. Ez bizony elővigyázatosságból volt, s hogy ez odakerült a kocsmáros elő, egy ideig biztos ingyen fogja mérni az itókát. Bölcs lépés ez, s mivel ez a jóember becsületes volt, nem is féltette, hogy esetlegesen átverné őket. Mégis a vallás Mekkája lennének, nemde?!
- No akkor elő vele íziben, már cserepesedik a szája, még egy perc, s már adhatja magának az utolsó kenetet! Ugye Lili? Ugye?
- Nem tudom Loyd, ez nekem nem tetszik annyira.
* Kicsit meglegyezte a poharat, hol a kis selfre, hol a tündérre figyelve, majd nagyokat kortyolva lehúzta azt, s szemtelenül a kocsmárosnak nyújtotta, aki egy rövid biccentéssel jelezte, hogy majd következőnek tölt bele, most a gyerek kap.
- Mit vészmadárkodsz, nincs is csőröd! Tudod jól, hogy ennek rossz vége nem lehet! 
* A tündér végül sértetten befogta a száját, s felrepült a tünde vállára, egy olyat harapva annak a fülébe, amire egy ekkora lény képes lehet. Grimasz szaladt végig arcán, s a vér is megeredt a kis patkány támadásának nyomán. Nem foglalkozott a dologgal, s vigyort erőltetett a képére, ahogy figyelte a gyermeket elfogyasztani az első kortyokat. Nagy pillanat volt ez, s érezte is a vállán a súlyát a dolognak... Ám láthatólag a szaros jól viselte az első találkozást, s némi mellékes megkönnyezés kivételével nem történt semmi durvább. Tetszik neki a kölök, már úgy koma módra, van benne szufla, s most már bor is. Elégedetten, párszor lassan, mélyet bólogatott. Még egy ember borba fog ma merítkezni.
- Az biza, tüzes, mint egy szép nő csókja, nemde? * Kissé elvigyorodott, s kifejezetten önelégülten, már-már hergelően széttárta a kezét * - Igaz, lehet valami erősebbe beletörne a bicskád, de mondjuk nem is lenne meglepő, erős italt csak erős emberek tudnak meginni... Ha be kívánnád bizonyítani persze, álom a dolgot, csak szívességképpen áldd meg az italt, szeretném megkóstolni milyen is a szentelt feles, ha már a szenteltvízre nem vinne a lélek. A határt meg kell ám húzni valahol, mégis! 

Bár teszik nekem a kis tündér lányka, azonban az már nem igazán, hogy le akarja beszélni a jószívű férfit arról, hogy kifizessen nekem egy kis bort.
Ezért aztán összeráncolt szemöldökkel meredek rá egy pár pillanatig, de nem kell a tündét féltenem, az is kiáll a saját véleményéért.
A kocsmáros megkapja a pénzét és nekem már csurog is a poharamba a jóféle, szagos finomság, amitől már előre összefut a számba a nyál, hiszen olyan jóízzel tudják fogyasztani az emberek, hogy ez biztosan csak nagyon finom lehet.
Az ital jóleső melegséggel érkezik a gyomromba és bár annak torokkaparó erősségétől túl sok ízt nem érzek, azért, na meg palástolni igyekezvén a könnycsatornáimra gyakorolt hatását dicsérem meg a nedűt.
Mikor újból normálisan lélegeztem, láttam is, hogy elnyertem asztaltársam megelégedettségét, még ha a vele lévő tündér rosszallását is el kellett tűrnie ezért.
- Azám! – bólogattam én is, mintha részem lett volna bárminemű tüzes leányzó csókjában valaha is, bár a képemre lehet kiült némi bánatos vágyakozás, de nem hoztam volna szóba, hogy erre még nem volt alkalmam.
Azonban a hergelés nagyon is elérte a célját, mert ugyan ki emberfia szereti, ha gyengének nevezik, még ha burkoltan is és én soha nem futamodtam meg semmilyen elém dobott kesztyű elől, még ha ezzel sikerült is legtöbbször magam alatt vágni a fát.
- Erős vagyok én, még ha nem is nézed ki belőlem! – jelentettem ki önérzetesen felrántva az orrom, azonban a szentelés emlegetésétől kissé visszább vettem magamtól, mert azért nem szívesen vettem volna, ha mesterem fülébe jut, hogy eféle dologra is vetemedtem jogosulatlanul.
A szórakozás, az ivás az egy dolog, olyat más tanítványok is művelnek időnként, sőt papok sem vetik meg, de egy egyházi áldás az más tészta. Bár szeretem feszegetni a határaimat, azért ehhez most még nem vagyok elég bátor.
- Én még csak novícius vagyok urambátyám, nem felszentelt pap, nem áldhatom meg neked az italt, de ha egyszer a Katedrális felé jársz, ígérem szerzek neked a miseborból, köszönetképpen.
Reméltem, hogy ezzel nem veszem el a kedvét, hogy tovább is állja a cehhet és még pár pohárkával igyon velem, mivel a szesz máris megkezdte jótékony hatását és máris jobban éreztem magam a bőrömben.
- És honnan van kegyelmednek ez a szép kis tündér? És mindig ilyen…..harapós? – vigyorgok a férfira, rápillantva a nevezett kis lényre, mert nem sűrűn láttam még ilyet és szívesen megbarátkoznék vele is.