A hó kellemesen ropog a talpam alatt, a szélfúvás is gyengült kissé, az időjárás kezd megkegyelmezni számomra. A távolba tekintve a hórengetegből házak, tetők bukkannak elő. A faluhoz közelebb érve megpillantom azt a képet amely álmomban kísértett meg. A kígyóbőrű folyó, az óriási emberek... Egyben lenyűgöz a látvány, és egyben félelemmel tölt el. Az emberek legalább kétszer akkorák mint én, ám arcukon fura, torz képek, mintha valami métely mérgezné őket. Betegesnek, és fáradtnak látszanak ez nézésükön és mozgásukon is látszik mindez. A falu aprócsak hídjára lépve, egyikük utamat állja.
- Megállj, kisember! Miért jössz ide ? - kérdi mély hangján, enyhe durvasággal a hajában. Kezében egy akkora buzogány, mint én magam. Szeme mélykék, akár a tenger, arca erős és kemény vidékről árulkodik. Nyilván nem szívlelik az idegeneket. A magasba emelem a fegyverem, hogy minden nézelődő jól lássa.
- Lásd a sámánt, kövess! - riad meg a nagydarab férfi. Szemem sarkából tisztán látom, hogy a többiek meghőkölnek, távolságtartóan ám valamivel barátságosabb szemmel fürkésztek. Úgy tűnik felismerték a fegyvert, és valószínűleg valamilyen úton módon kötődnek hozzá.
Az óriás egyenesen a falu főteréhez vezet engem. Ideérvén egy hatalmas zöldellő fát pillantok meg, nagyobbat mint eddig valaha is láttam. Olyasbá tűnik mintha az égig érne, ám bizonyos vagyok hogy csak a szemem káprázik tőle. Ha a hatalmas zöld lombozat nem adna éles ellentétet a vidék sivárságának, a fa tövében élettel teli dús fűszálak és virágok nőnek, tökéletesen ide-nem illő képet adva a hóba temetett falunak. Ekkor a kísérőm a domb irányába mutat, majd szótlanul a dolgára ered, míg én egy bánatos arcú férfit pillantok ott meg. Lassú, kényelmes tempóban baktatok fel a dombra, s ahogyan egyre közeledek a férfihoz, rájövök ő valójában óriás.
- Sámán vagyok, Skrymir fia Magni. A te neved Yrsil. - pillant rám révetegen. Arcán mély véseteket hagyott már az idő vasfoga, míg mélykék szemeiben a tengert vélem felfedezni. Termetre hatalmas mint bármely óriás, ám hangja még jellegzetesen mély, erős dallamát nem könnyű elfelejteni.
- Üdvözlet Skymir fia, Magni. Valóban, modortalanság volt be-nem mutatkoznom, ám látom te már vártad jöttömet. Miért hívattál engem ide ? - szólalok meg, kedvesen ám nem nyájasan, azonnal a lényegre térve. Valami egészen szörnyű érzés fogott el Mikával kapcsolatban.
- A Yggdrassil hívott, nem én. - mutat a fára. Még mindig értetlenül állok az idejövetelem céljával kapcsolatban, nem kissé zavar ez a sorszerű találkozás.
- Értem. Mit szándékozik kérni tőlem a nagy Yggdrassil ? Mivel lehetek szolgálatára ? - mondom, miközben elmém dolgozza fel, hogy mivel is állok szemben valójában. Alázatosan előredőlök kissé, észrevehetően ám nem túlságosan mélyen meghajolok, tiszteletemet fejezem ki a Yggdrasil hangja előtt.
- A fegyver, amit szorongatsz, nem közönséges tárgy. Az életfa egy ága a nyele, és már régóta öröklődik harcosaink között. Hogy honnét jött, ki adta, nem tudni. Most viszont nálad van. - dörmög tovább. Az öröklődés szóra felkapom a fejem és értetlen arckifejezést vágok. Egy óriás lehetett a korábbi életem egyik felmenői között ?
- Öröklődik ? - kérdezek rá a lényegre. Bár nem emlékszem semmire, erősen kétlem hogy valaha is az óriások közé tartoztam volna. - Én nem tartozom a klánotokhoz. Miért választana engem ?
- Most már igen. Vagy tartoztál. Vagy valamelyik felmenőd. Te lettél a hordozója. Ez egyet jelent azzal, hogy meg kell tanulnod használni. - folytatta rendületlenül, s erősen gondolkoztam rajta hogy a nyakába ugorjak egy hangos ''nagypapi'' felkiáltással, ám gyorsan letettem róla.
//Megtanulni ? Mégis mit ?//
- Mégis miféle lények vagytok ti ? - folytatom, durván félbeszakítva a mondandóját. Ha lehet valakit mondani aki keresztül kasul bejárta Veronia minden zegét zugát, akkor elsősorban magamat ajánlanám. A legmélyebb tárnáktól a legmagasabb csúcsokig mindent bejártam, ám az ő népüknek még csak hírmondóját sem láttam. - Már kerek két évszázada járom a vidéket, de még soha nem is volt tudomásom a tifélékről !
- Félóriások vagyunk. Mi őrizzük az egyiket a másvilági életfa hajtásaiból. Mi a régi istenek akaratát közvetítjük. Ha nem hallottál rólunk az azért volt, mert nem akartuk, hogy így legyen. - hangzik a magabiztos válasz. Szemrebbenés nélkül mondja, arca kissé komorabb árnylatot vesz fel. Bizonyára története van ennek is.
- Hogyan sajátíthatom el a fegyver használatát ? - kérdem, immáron kissé nyugtalanul. Bizsergető érzés árad a belőle, nem kissé kezd feszültté tenni, ujjaimat viszont szorosabbra fonom rajta.
- Én majd segítek. - mondja miközben feltápászkodik. Látszik, hogy öreg és beteg. - Nagy a bajunk. Valaki a halállal játszik, és Hél házából betegséget bocsájtott ránk. Több törzzsel is beszéltem, kik így jártak. Egy halottbeszélő van a hátterében az eseményeknek. - folytatja. Hát persze hogy az. Mi más is lehetne, nemigaz, öreg ?
- Hallottbeszélő. Bájátékos. Nekromanta. Számtalan néven nevezték már, rút tetteket visznek végbe, nem hinném hogy tetteik akár Hél akaratát tükröznék. Az élettel játszogatnak, felelőtlenek mint a gyermekek, s olyat adnak el melynek maradandóan kéne ülnie a szívben. - hangzik őszinte válaszom, s egy néhány nekromanta barátom jut az eszembe. Bolondok, ám én magam nem róhatom fel nekik, én még bolondabb vagyok. - A holtakkal társalgók vérét kívánjátok ?
- Azt. Egy lesz itt. Küldd őt Hél elé ezzel a pengével, és megtanítalak a használatára. Méltóvá kell lenned, hogy helyet kapj az Einherjarban. - dörmögi, majd elmutat egy közeli hegycsúcsra - Azon tanyázhat talán. Minden nap egy fekete griff szokott körözni fölötte. Úgy véljük, az is szolgája.
- Megteszem Skrymir fia, Magni. Ítéletet számára pengém hoz, nyughelyet pedig majd Helheim. - mondom, majd megigazítom a ruhámat. Fegyveremet megpördítem a kezeim között, élével hagyva a földbe csapódni, mintha jelképesen leszúrnák valamit. - Elhozom fejét, és a szívét.
Felnézek a hegycsúcsra, és a griffre gondolok, nem lessz egy sétamenet. Útnak indulok, a havas pusztának, egyenesen a hegynek, szapora léptekkel. A hó fényesen ragyog, ám az égbolt tiszta, és a nap is derűsen ragyog. Úgy fél óra gyaloglás után a hely lábához érek és óvatosan elkezdek felfelé baktatni az ösvényen. Minden ötpercenként a sziklálkhoz lapulok, s az eget figyelem, bár a Griff még magasan köröz fölöttem. A fejemben már összeállt a tervem. Le kell csalnom az égből, egy szűkebb helyre. Viszont nem lehet túl szűk, hiszen akkor felismerné a hátrányát, viszont ha túl széles a terület akkor könnyedén széttéphet. A sziklák közt rejtőzve érek fel a hegytetőre, majd rövid válogatás után egy viszonlag megfelelő mértű kis területre lépek. Felnézek az égre, most kéne integetnem, de nem már észrevett és eszeveszett sebességgel zuhan felém. Csak a lélekjelenlétem mentett meg, így hátravetődve sikeresen eltűntem a nagy sziklák között. Oldalról lépek ki korbácsommal nagyot csapok a szemére, amaz pedig meghőkölve riad hátra. Látni egész testén hogy őt már a holtak mágiája működteti több helyütt foszló húscafatok lógnak ki. Nincs pazarolni való idő, megrohanom a lábát, pontos vágással a jobb melső lábát célzom meg. A sújtásom talált mélyen felvágva és elnyesve az inakat, így hatalamas griff megbénulva zuhan előre. Kihasználva ezt a lehetőséget előregurulok és következőnek a bal hátsó lábát teszem mozgásképtelenné. Felrikolt, bár biztosra veszem hogy nem fájdalmában, és nem is félelmében. Valószínűleg a magathetetlensége dühítheti fel. Eltűnök a sziklák között újra, óvatosan, lépésről lépesre körözök körülöttek akár egy kiéhezett farkas, várom hogy mestere felbukkanjon. A sérült állat még egy ideig vergődik, erősen küzd az utolsó lehelletéig. Úgy tűnik a Bábjátékos nem tud, vagy nem akar tudomást venni kisállata szenvedéséről, így úgy döntök véget vetek a színjátéknak. Egy sziklára felfutva a Griff hátára ugrok, hallom ahogyan megreccsennek alattam a csontok. Pengém mélyre fúródik egyenesen a szívében, innen felrántva pedig egy pördüléssel lendületet nyerve lecsapom a fejét. Ahogy leugrok a tetemről, lábamba enyhe fájdalom hatol be, úgy tűnik még ugrás közben sikerült megkarmolnia. Gyorsan átkötöm, inkáb sebtében, ugyanis nem akarok időt vesztegetni. A hegy túlsó végén egy barlangot látok meg, valószínűleg a necromanta búvóhelye lehet, óvatosan, a sziklák fedezékében közelítem azt meg. A barlang száján belesve egy köpenybe burkolózott embert pillantok meg, aki háttal áll nekem. Előtte egy apró oltár, a barlanban némi szétdobált felszerelés próbál otthonosabb érzetet adni a helynek. Jobbomban a Yggdrasilt, balomban a korbácsomat fogom, s lassú léptekkel osonok be a barlangba. Mintha tudná a jöttömet hátraveti csuklyáját és megfordul.
''Ó minő balsors !''
Az Bábjátékos egy nő, méghozzá a szebbik fajtából. A szépséges fehér arcán mély, zöld szemek ülnek, hosszú, dús vörös haja láttán pedig azonnal szerelembe esek. A köpeny alatt nem visel semmit, bár deréktájon már össze van fogva szemeimmel szinte tapintom azokat a finom, feszes domborulatokat. A kezemből kihullik a korbács, enyhén csattan neki a kemény kőnek. S
- A griffem... - néz rám morcosan. Erősenek erős lehet, hiszen egy griff újjáélesztése ne kis energiát igényelhet. Talán ő kissé erősebb szinten van mint én. Ez sok jóval nem kecsegtet, nekem pedig kell az a nő. Bármi áron. Már fordulok meg, s két bizonytalan lépést teszek a kijárat felé.
- Ó uram atyám, hogy te... - bukkan ki a számon - Azonnal hozok egy másik griffet, pillanat és itt lessz, tényleg csak egy pillanat ! - elszánt szándékkal indulok útnak, hogy bármi áron, de kerítek egyet. Vagy ötöt is ha kell.
//Ne csináld még itt is, Sil.//
- Megállj ! Mi lenne, ha magad adnád a griff helyett ? - kacsint rám pajkosan, ajkán szelíd mosollyal. Hát abban benne vagyok szépségem. Nem is kell kétszer mondani már repül le rólam a ruhám. Először lerúgom a csizmájáimat, amelyek a barlang két oldalán kötnek ki. Ezeket a kék köpenyem követi szolidan a nő lába elé dobva. Látni hogy élvezi a helyzetet, mikor a könnyű, hófehér öltözetem is lecsúszik. Végül teljesen mezítelenül, egy szál csengőben állok előtte.
- Érkezem szívem ! - kiáltok fel, s könnyedén felé lépek. Utoljára a Yggdrasilt engedem el, a csengőmet pedig egyenesen a keze ügyébe hajítom. A nő hangosan felkacag, s rámkiált.
- Bolond ! Nincs amit adhatsz nekem ! Most pedig kitépem a szíved, és testedet bábként fogom irányítani ! - Ahogy felemeli a kezét hogy elkapja csengőmet, látom, hogy teste igencsak rothad alulról. Ez nem egy ember, de egy mesterien karbantartott élőholt. Az széles vigyora viszont szó szerint az arcára fagy, midőn elkapja a csengőmet. Mozdulni sem bír, csak áll egy helyben, én pedig eltöprengek.
- Most jön az a rész amikor kitéped a szívem ? - kérdezem, látván hogy ez bizony nem érte meg az erőfeszítést. A tél hidege lassan befúj a barlang száján, és még melegítenem sincs mivel magam. - Maradj úgy kérlek, felöltözöm. Kényelmesen, és lassan kezdek felöltözni, miközben látom hogy a szemével engem követ. Mozdulatanul áll, valószínűleg most magát átkozza, hogy elkapta az én kis apró cuki csengőcskémet.
- Hát, így viszont már nem érdekelsz. Bocsánat kedvesem, de így ugrott az üzlet. - mondom rosszkedvűen, majd a Yggdrasil után nyúlok. Megvillantom előtte a pengét, majd felnyársalom vele, a nő még a dermedtségéből még ekkor sem enged. Megfogom a csengőmet, és kivéve a kezéből a nyakamba akasztom.
//Ne felejtsd a fejét és a szívét, Sil.//
Levágtam a fejét, majd néhány csapással kivéstem a szívét a mellkasából. Csurom vér lettem, bár túlságosan nem zavart. Megvolt amiért jöttem, most már irány haza. Elegem van északból itt rettentő hideg van. A barlang szájánál egy rossz érzés fogott el, ismét. Mielőtt megfordulhattam volna, egy vágás érte a vállamat. Nem volt túl mély, felületesnek tűnt a seb, ám nagy eséllyel mérgezve lehetett a penge. Egy csontváz nézett velem farkasszemet, az oltár előtt pedig egy poros vénember jelent meg - Bolond fiú ! Nagy hibát követtél el !