[Aréna]Fati vs. Rin, avagy kezdő nekromanták harca

A protestánsok és a katolikusok -és persze a két egyházhoz csatlakozó világi hadak- legújabb csataterén bolyong a szaracén nő férjével, törött kardok, itt hagyott páncélok és már egyéb lehetséges alapanyag után kutatva. A telihold süt le rájuk és ő rettegve húzza össze magát minden kis neszre.
-Alah akbár! Miért kell nekem hullafosztogatásra adnom a fejem. Nem lesz ez így jó. Még a végén kihívom a sorsot magam ellen. -majd amikor észrevette, hogy Mohamed értetlenül nézi az új parancsot ráripakodott- Te meg csináld már tovább! Hát nem érted, hogy bármikor ránk bukkanhatnak, ha nem végzünk időben? Csak egy kis vas kell, hogy kovácsolni tudjak.
*Hitvesén még most is ott lóg a tegez, benne az íja, amit a démon segített neki elkészíteni. A kard hüvelye és a pajzs néha odakoccant a csontjaihoz, de szerencsére nem kellett félni attól, hogy ilyen lajhár szolgával eltörné valamelyik testrészét. Mert akkor bizony nagy bajban lennének! Hogy támasztaná majd fel fél kézzel vagy fél lábbal?

A világ tele van szebbnél szebb csodákkal az embereknek viszont nincs jobb dolguk, mint egymást gyilkolászni. Az elmúlt én után jó pár csatának voltam a tanúja, amiből egy dolgot sikerült megtanulnom. Olyan, hogy győztes egyszerűen nem létezik, mert akármelyik oldalon is legyenek, mindenütt vannak halottak és súlyos sebesültek. Soha nem szoktam az ilyesmibe belefolyni ugyanis semmi közöm hozzá azonban nagyon nehéz pártatlannak lenni. Egyik alkalommal éppen egy csata helyszínen gázoltam keresztül miközben a sok eltékozolt élet miatt sajnálkoztam. Az egyik holtestből éppen egy holló lakmározott én viszont nem csináltam semmit. Pár évvel ezelőtt még elhajtottam volna az a dögöt, ám az óta megismertem a természet körforgását. Az a hely a természethez tartozott így senki sem szólhatott bele, hogyan rak rendet. Körülbelül száz méterre tőlem furcsa hangokra lettem figyelmes majd két alakot láttam meg, akik a tetemek között kutakodtak. Csak egy valamit gyűlöltem az értelmetlen gyilkolásnál az pedig nem más, mint a hullarablás. Bár kicsit álszentnek tűnhettem viszont én csak a testüket használtam a tulajdonukhoz egy ujjal sem nyúltam. A csuklyámat ráhúztam a fémre így nem látszódott az arcom, amitől elég ijesztőnek tűntem. Nem egyszer használtam ezt a trükköt, hogy elkergessem az iszákosokat és a babonásokat.
- Hé, ti ott? Mit csináltok? Azon nyomban tűnjetek el vagy magatokra zúdítjátok az égiek haragját. –
Igyekeztem mélyen és dörmögősen beszélni, hogy még rémisztőbbé váljak azoknak a nyavalyás hullarablók szemébe.

A szaracén ijedten kapta fel a fejét, amikor egy váratlanul megjelenő alak rájuk szólt.
-Alah akbár! -suttogta, hogy ne lehessen hallani- Fogd rá az íjadat és ne lőj, amíg én azt nem mondom!
*Ezzel Mohamed ledobta a földre a kezében lévő pár kacatot és távolsági fegyverét megpróbálta nagyjából becélozni arra felé, amerre a csuklyás alak állt. Míg felesége immáron emelt hangon válaszolt.
-Ki vagy te, hogy ilyeneket mondasz? Hogy merészelsz az istenünk nevében beszélni? Ne közelíts, különben az uram le fog lőni.

Úgy tűnt nem volt valami bölcs cselekedet felhívni magamra a figyelmet. Mivel csak a hold és a csillagok fénye világított nem láttam jól az idegeneket ám úgy tűnt egy férfivel és egy nővel van dolgom. Mikor megjátszottam a vén szellemidézőt egyik nyilat kapott elő bizonyára ő lehetett a férfi, míg a nő elkezdett beszélni. Arról érdeklődött ki vagyok és, hogy merészelek ilyeneket mondani az ő istene nevében. Továbbá felhívta a figyelmemet arra az apróságra, hogy ha közelebb merészkedek hozzájuk le fognak lőni. Elég ritkán fordult elő, hogy nem rohantak el a rablók így hát pár lépést hátráltam.
- Távozz vagy a holtak dühe fog lesújtani rád!
Megpróbáltam keresni valamit, ami segíthetne ebben a szorult helyzetben ám sajnálatos módon nem találtam semmit. Az egyetlen támaszom pár felhő volt, ami néha el-eltakarta a holdat. Halkan elkezdtem a már jól meg szokott varázsigémet mormolni, hogy előhívhassak egy csontvázat testőr gyanánt. Úgy reméltem, hogy ha előttem áll a rém akkor ők megijednek, vagy legalább védve leszek a nyílvesszőktől.
- Távozzatok vagy meghaltok.
Még mindig a rémisztőnek szánó dörmögős hangomon beszéltem bár egyre kevesebb reményt láttam a békés megoldásra.

Úgy tűnik, egyikük sem hátrál, olyannyira nem, hogy az idegen még egy csontvázat is idézett fenyegetései közepette. Ám ez két dolgot tett bizonyossá Fati számára. Az egyik az, hogy egy nekromantával áll szemben a túloldalon is.
-Öld meg őt! Lődd le azonnal! -ordította hites urának, akinek a nyílvesszeje alig néhány méterrel repült el csak Rin feje mellett. Ám a maga halott tempójában Mohamed újabb nyilat vett elő a tegezéből és komótosan lőtte ki az újabbakat. Ha a hullák értékeinek bátor őre nem hátrál meg, akkor hamarosan az egyik pont felé fog száguldani és a szolgájának egyik lengőbordáját eltörve gellert kapva hull a földre. Szarva közt a tőgye, mondhatni.
Ám ha úgy döntene, hogy támadásra küldi a teremtményét, akkor viszont újabb utasításokat osztogat az özvegy Mohamednek.
-Kapd elő a pajzsot és a kardod! Igyekezz! Védd ki az ütéseit és támadj vissza! Neki nincs pajzsa. Használd ki!
*Bízik nem csak a védelemben, de a kard is sokkal jobb, mint a nekromanták által frissen keltett példányoké. Habár arra felé még nem nézett körbe, így lehet az is, hogy épp egy olyan holttestet választott, amelynél pont nem lopták el még a fegyverét és ezért ebben a tekintetben legalább kiegyenlítettebb a két lény harca. Noha egy pajzzsal sok mindent fel lehet fogni.

Kezemet előrenyújtva alak halhatóan ősi szavakat kezdtem suttogni a levegőben. Bár egy átlagos ember nem értette volna ezeknek a jelentőségét azonban biztosra akartam menni. Az egyik páncél megmozdult, amit egy csontos kéz tolt arrébb. Néhány pillanattal később egy másik kéz látott holdvilágot majd egy fej végül pedig egy komplett csontváz. Mozdulatlanul állt akár egy szobor, ami nem is csoda hisz neki nem kellett lélegeznie. Abban bíztam, hogy ezek az anyámasszony katonáin amint meglátják, hogy a holtak eljöttek értük felhúzzák a nyúlcipőt. Sajnálatos módon nem így történt, sőt az a nőszemély még rám is uszította a drágalátos férjecskéjét. Az első nyílvesző bár tőlem mesze szállt el mégis közelebb jött, mint szerettem volna. Csak ekkor tudatosult benne, hogy nem babra megy a játék és akár meg is halhatok. Eredetileg nem akartam megölni őket viszont azt sem hagyhattam, hogy ők végezzenek velem. A férfi következő lövése a csontvázam egyik bordáját találta el így én sértetlen maradtam. Bár későbbre tartogattam szükség törvényt bont alapján, az oldalamon logó erszényből egy kisebb üvegcsét vettem elő. Egyszer megmentettem egy Alkimista életét, aki hálából ezt a mágikus szert adta nekem. elmondása szerint, ha a folyadék levegőhöz ér gőzzé válik, és aki belélegzi, az félelmében világgá szalad. Vettem egy nagy lendületet majd elhajítottam üveget, ami a hölgy lába előtt tört apró darabokra ám hiába vártam nem történt semmi.
~Az a szemétláda! Hogy volt pofája átverni engem?!~ gondoltam magamban.
- Védj meg bármi áron. – mondtam és reménykedtem, hogy kitalálok valamit.

Ahogy az ellenfél csak ott állt, tovább záporoztak a lövedékek, melyek mindegyike elkerülte őt és közben egy üveg fiolát vett elő a másik. Nem olcsó dolog ilyet venni egy alkimistától, de sok igen hatásos szer. És fene sem tudja, hogy mikor jár le a hatásideje! Néhány csak napok kérdése és erejét veszti, más évekig jó még.
Ám szerencsére ez most teljesen ártalmatlan volt, pedig lehet Fati életét megmentette volna, ha most világgá szalad félelmében. Ám ehelyett lőtte tovább a muníciót a szolgája és ennek haszontalanságát látva inkább leállította.
-Elég lesz. Miért nem szóltál, hogy nem tudsz bánni az íjjal?
*Persze egy ideje egymáshoz sem szólnak. Ez nem egészen igaz. A feleség rendszeresen igyekszik igazgatni férje útját, ám amióta csontváz lett, azóta Mohamed nem szól hozzá. Nem is tud, ezért ideiglenesen el szokta fogadni a helyzetet a nő.
-Használd a pajzsot és a kardot úgy, ahogy mondtam! Még egy ilyen üveget nem élünk túl, hallod!
*Ezzel megindultak, a csontváz elől, maga elé tartva a pajzsot és csak a visszatámadásra koncentrált. Míg Fati a botot fogva a háta mögött ment folyamatosan.
-Ha a közeledbe jön az a gazember, akkor szúrd le! Csak addig foglalkozz a csontvázzal, amíg szét nem ütöd vagy el nem éred azt az alakot. Csak egy kis seb is elég és a méreg majd megöli. Hallod? Ne kíméld őket!
*Nagyon agresszív volt, de nem tudta, hogy miért. Talán csak a halálfélelem miatt, hogy magát mentse.

Úgy tűnt az a nyomorult tényleg becsapott engem ugyanis a nő nem mozdult egy tapodtat sem. Elterveztem, ha sikerült túlélnem azt a kis összecsapást saját kezűleg fogom kitakarni a nyakát. A nő elkezdett vitatkozni a férfivel majd azt mondta neki használja a kardját és végezzen velem. Kicsit furcsálltam, hogy a társa magától nem képes semmire csakis parancsokat teljesített. Mivel nem tudtam, hogy milyen erős lehet ezért folytattam a védekezést.
- Ha közeledbe ér igyekezz kitérni előle.
Mivel az én harcosomnak csak egy mérgezett kardja volt nagyon észnél kellett lennem. Legszívesebben én is csatlakoztam volna hozzá azonban nem kockáztathattam azért inkább a hátérben maradtam. A kis csontosom úgy körözött körülötte akár egy méh a virág körül. Mivel nem volt rajta sem páncél sem pedig hús, ami csak visszatartotta volna kicsit gyorsabban mozgott. Az ellenfélhez hasonlóan csontinak is szóbeli parancsokra volt szükség.
- Támadj, majd lépj el.
Ő feltétel nélkül követte az utasításaimat sajnos a másiknak elég jó pajzsa volt így nem tudta megsebezni.

Fati igyekezett mind végig a háttérben maradni, de nem szó szerint. Férje vállai felett néha oda igyekezett volna verni az ellenfél csontvázának, ám az buzgón igyekezett távol tartani a néhai kovácstól. Ez menthette meg túlvilági életét, hiszen a vasműves minden bizonnyal felaprította volna.
Ám történt ugyanis, hogy a frissen felélesztett nem csak hátra felé lépkedett, de oldalra is és egyik alkalommal az özvegy rosszul számolt. Azt hitte, hogy balra fog elugrani a kidolgozott kard pengéje elől, ám az jobbra tért ki és mivel ő is ebbe az irányba mozdult el rossz számításai miatt, így az ismeretlen katona Mohamed és közéje került.
Épp háttal állt neki, igyekezvén a parancsának megfelelően a kitérés után újra támadni a másik csontira, amikor a szaracén nő kétségbeesésében rávágott a varázsbot vas végével a gerincére. Ha sikerül elég nagyot ütnie, akkor eltöri a gerincét és így már csak a karjaira hagyatkozhat a lény.
-Alah haragja sújtson rád, te alávaló haramia! Egy terhes nőre és férjére támadsz? Hát milyen az ilyennek a lelke?

Úgy tűnt, hogy a tervem bármi furcsa bevallanom bevált. A harcos szépen kidolgozott kardjával lecsapott azonban csontvázam hűlt helyén kívül nem talált el mást. Csonti oldalra lépet, döfőt, egyet majd hátrált egyet és kezdődött minden elölről. Bár így több erőt használt el ám sokkal, kisebb eséllyel zúzhatták szét a koponyáját. Mikor már csak pár méterre lehettek tőlem az idegen férfin megcsillanó holdfénynek köszönthetően megtudtam, hogy ő is egy csontváz. Ha viszont a másik is csontvázat használt, akkor az a nő egy nekromantának kellett, hogy legyen. Sajnos az elméletgyártás közben elfelejtettem a küzdelemre koncentrálni így a nő Csonti hátába tudott kerülni és egy erős ütéssel a padlóra küldte. Bár a gerincét nem törte el azonban nagyon csúnyán megrepesztette azt. Ezután az a némber elkezdett velem kiabálni, amiért rátámadtam egy terhes nőre és a férjére.
- Neked aztán van bőr a képeden. Meggyalázod a holtakat és még engem nevezel bűnösnek? többet vártam egy nekromantától? Mi csak a testeket használjuk, de nem fosszuk ki őket. Ezért lakolni fogsz!
Bár nagy volt a szám sok erőt elhasználtam az idézéssel így nem maradt sok esélyem. Egy utolsó ötlettől vezérelve kiadtam a parancsot Csontinak, hogy kapja el a nő lábát és ne eressze el. Nem bántja csak ragaszkodik hozzá akár egy bilincs remélve, hogy a drága szolgája segítségét kéri, és ha megteszi, akkor a botommal hátba támadóm a kardforgatót.

Az egykori kovács neje dühösen ordítozott. Közben nem vette észre, hogy a szörny gerince nem tört ketté és lassan összeforr. De amíg erre várt a földön, az életre hívója újabb parancsot adott neki. Még mielőtt átsuhant volna az agyán, hogy hogyan kéne kivédeni akár egy odébb lépéssel, máris két kézzel markolászta a bokáját.
-Ereszd el, te gyaúr dög! -bal kezével megragadta a még mindig kardot markoló kezet és jobbjában a bottal többször lesújtott rá. Ám elég gyengének bizonyult ahhoz, hogy eltörje azt. És így Rin jól számolt, hogy segítséget fog kérni. És a férfi lesújthat rá.
-Pusztítsd el azonnal!
*Ám férje félre értette a parancsot, mert Fati fél szemét mindig a másik nekromantán tartotta. Ezért az élő felé indult el.
-Szúrj! -üvöltötte, megdöbbenésében nem tudta jobban elmagyarázni, hogy még mindig kellő távolságban van a másik élőhalott. Ám a rövid kard pengéje mégis a halottak javainak védelmezője felé indult meg, aki már szintén elég közel volt.
-Hitetlen! A könyv szerint nekromanták első szabálya, hogy nem állhatnak egymás útjába, nem akadályozhatják terveiket... Kiátkozlak, vedd tudomásul, kiátkozlak!

A tervem ismételten bevált azonban nem, úgy ahogyan én szerettem volna. A csontváz szépen rákapcsolódott a nőre akár egy pióca ám a nagydarab ahelyett, hogy segítségére sietett volna elindult felém. Kezdő nekromata lévén fogalmam sem volt mit kéne tennem azonban nem adtam fel a reményt. A nő ismételten ütlegelni kezdte szegény Csontit majd velem kezdett el üvöltözni. Azt mondta a törvények szerint nem avatkozhatunk bele a másik dolgába. Bár a halál árnyékában álltam, de ezektől a szavaktól mosolyogni támadt kedvem.
- Én csak két semmirekellőt láttam, akik a holtakat fosztogatták utána meg nem átallottak rám támadni.
- Csonti addig fogd le, míg tudod, de nem bántsd!
Két kézre fogtam a botomat akár egy-egy fejszét és igyekeztem megcélozni a csontváz fejét. Nem tudtam biztosan csak reméltem, ha azt elpusztítom a test is megsemmisül. Bár az is lehet, hogy a kígyókkal kevertem bár egyikért sem voltam oda különös képen.

Az nem világos, hogy az első szúrást hogyan kerülte ki Rin, de utána fenyegetően a feje fölé emelte a botját és a nő visított.
Ám a bot lesújtott és talán ki tudta védeni a férje a pajzzsal, talán nem. Ám ha nem is emelte fel a pajzsát, az újabb szúrás akár leengedett, akár felemelt pajzzsal tovább ment. Még mindig a parancsot követte és gyors egymás után döfte már testközelről az ellenséges nekromantát.
Ha talált, akkor egy kis, másfél hüvelyknyi átmérőjű lyuk tátong az élőhalott koponyáján, miközben az szinte legázolja az ellentámadással próbálkozó és védelemre nem is figyelő férfit.

/Elnézést kérek amiért megfeledkeztem az első szúrásról./
Fel nem fogom ésszel, hogy keveredhettem én egy ilyen veszélyes kimenetelű szituációba. Világ életemben békés természetűnek tartottam magamat és soha nem bántottam senkit. Ám mikor azt láttam, hogy azokat a szerencsétleneket akarják kizsebelni egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Erről bizonyára a szüleim tehetnek, mert olyan becsületesnek és jólelkűnek neveltek. Igaz, hogy én nekromantaként az egész testüket elveszem ám nem tekintem lopásnak inkább egyfajta kölcsönnek. Visszatérve az összecsapáshoz éppen ott tartottunk, hogy jómagamnak is be kellett szállnom a küzdelembe. Az egész külvilág megszűnt a számomra csak arra tudtam koncentrálni, hogy az előttem lévő lénynek szétzúzzam a koponyáját. Teljeséggel megmagyarázhatatlan, hogy ilyen állapotban, hogyan térhettem ki az első szúrás elől meglehet azok a bizonyos égiek mégis az én oldalamon álltak. Nagy sajnálatomra a botom nem ért célt és kongó hang kísérete mellett lepattant az ellenfél pajzsáról. A tolvaj csontváza ezzel ellentétben sikeresen keresztüldöfte kardját a mellkasomon. Szavakkal ki sem tudom fejezni mi mindent éreztem abban a pillanatban ám azt hiszem leginkább féltem. Utasíthattam volna Csontit, hogy mérgezze, meg a nőt azonban haldoklás minden koncentrációmat felemésztette ráadásul nem hiszem, hogy képes lettem volna kiadni ilyen parancsot. Már nem emlékszem mit akartam mondani ám gurgulázó hörgésen kívül más hang nem hagyta el a számat. Így jár az aki hősködni akar, de ott van még a tojáshéj a fenekén.

Mohamed támadása végül célt ért és az ellenfél mágus végre földre rogyott. Nagy kő esett le a szívéről, hogy látszólag nem sérült meg a férje. Fati addig is fogva tartotta Csonti kardot markolászó karját, miközben amaz őt tartotta egy helyben. Szíve szerint ott lett volna hites ura mellett és adott volna annak az álnok kígyónak, aki a nekromanták szabályát is megszegve őrájuk támadt. Néhány pillanatban úgy érezte, jobban aggódik társa egészsége miatt, mint saját magáért.
Ám amikor véget ért a harc, ő felegyenesedett és a varázsbotot magasba emelve két kézzel teljes lendületét beleadva csapott le az őt szorítóra. Ott találta el, ahol a kulcscsontok találkoznak a gerinccel és eltörve azt lehullott a síron túli teremtményről mind a két csontos végtagja.
-Ha nem próbálsz megölni, segítek neked.
*Ezzel óvatosan közelebb ment, hogy megnézze a sérülést. Szerencsére Rin nem sérült meg túlságosan, bár a penge hegye pont átszakította a tüdőt és ezért kis vér került... Na, jó! Ne vakítsuk egymást! Szörnyű állapotban volt. Egy csontváz megmérgezte és maga a seb is mélyebb volt, mint egy karcolás. De tényleg a hegyének csak a legvége hatolt át a húson, mondhatni akár balszerencsének is. Ha kicsit rövidebb vagy erőtlenebb a szúrás, akkor még fel is állhatott volna és elvonulhatott volna a saját lábán. Bár ha kicsit hosszabb lett volna, akkor meg menthetetlen lenne.
-El kell vinnem egy gyógyítóhoz. A közelben van egy kisebb város, ott talán találunk segítséget. Csak meg ne szólalj és el ne áruld, hogy halottélesztők vagyunk! Gyere, támaszkodj rám, segítek menni. Te meg maradj itt és várj meg, amíg visszajövök! -szólt oda társának.
*Ezzel elindultak, hogy Rin mégse haljon meg. Nagyon rosszul esett volna neki, ha néhány rozsdás vasdarab miatt kellett volna valakinek az életével fizetnie. Ennyit nem ér meg együtt sem az egész. Inkább fizet ő az orvosnak, ha ellenségének nincs. Még a babának is megártott volna, ha ilyen felesleges dolgok miatt ölnék meg egymást.

Nem elég, hogy átszúrtak egy rettenetesen hosszú kardal a tetejében még mérgezett is volt. Alig fél perc alatt elhomályosult előttem minden és a fájdalmon kívül alig éreztem valamit. Meglehet, hogy képzelődtem ám úgy tűnt mintha valaki cipelne engem egy bizonyos helyre bár az is lehet, hogy a képzeletem játszott velem. Nem tudom meddig lehettem ilyen állapotban ám egyszer csak egy gyógyítónál tértem magamhoz. Elmondása szerint egy nő és kísérője vittek el hozzá és kérték meg, hogy hozzon engem rendbe. A nálam lévő erszényben éppen volt annyi Váltó, ami fedezte a költségeket. Ahogyan ott ültem megpróbáltam végiggondolni mi is történhetett. Akiket én banditának néztem kiderült, hogy egy nekromanta és a szolgája, akik nagy sokkal ügyesebbek voltak nálam. Senki sem tudta a másikról a kezdettekkor, hogy mi is hanem inkább egymás torkának ugrottunk. Talán ez a világ is sokkal szebb lenne, ha az emberek háborúskodás helyett inkább megbeszélnék a gondjaikat.
/Nagyon köszönöm szépen a játékot én remekül éreztem magamat. Sajnálom, hogy ilyen rövid lett./

Nos, mindkettőtöknek jár természetesen a jutalom (100 Tp) a játékért, de szeretnék néhány formai dolgot felírni.

Pár gyors észrevétel:
- Amennyire tisztában vagyok a dologgal, egy csontváz nem tud pajzsot forgatni, effektíven biztos nem.
- A méreg ami a pengén van nem olyan nagyon veszélyes cucc, nem kell úgy félni tőle, mint a tűztől. 
- Fati, ez külön szól neked. Rin leírta, hogy ÁTSZÚRTA a mellkasát a kard. Tudom, hogy jó szándékkal szeretted volna életben hagyni, s lényegében Rin sem vett észre egy szúrást, de ha ő leírta a dolgot, ráadásul a saját karijával kapcsolatosan, nem szép figyelmen kívül hagyni.
- Ha valakinek megszúrod a tüdejét, az esetek többségében kampó, ha nem jut gyógyítóhoz szinte azonnal.
- Rin, úgy érzem kicsit túlzottan is komolyan vetted a Nekromanta kezdeti gyengeségét. Ennél lehetsz éppen erősebb, úgy éreztem, mintha vagy két szint különbség lett volna kettőtök között, mikor egy sincs
Ennyit szerettem volna, szép játék volt. Kérlek figyeljetek a leírt dolgokra, s hajrá!