Rivaille és Eren vs ein Kyojin - avagy Lia és Mináék harca egy óriással

Szépjófebruárutolsóéjszakáját *o*
Lia és én szeretnénk egypár szörnyikét, akikkel eljátszadozhatunk, várjuk a vállalkozó kedvű mesélőket :3

Hooo? Komolyan gondoltátok? Hát a mesélőtök nem egy átlagos közember lesz, hanem én leszek, DIO! Esroniel!

Hogy mi lesz az ellenfeletek? Egy megvadult óriás! Jól hangzik, igaz?

A helyszín (minthogy nem adtatok meg mást) egy hegyoldal lesz, valahol északon. Hogy hogy találkoztok, azt rátok hagyom, de épp beszélgettek valamiről, amikor befut a tisztes óriás, és egy hatalmas buzogányt lóbál. A feladat az első körben az, hogy éljétek túl a rohamát!

Újabb út, újabb kihívások – jelenleg a vidék az, ami főként hátráltatja őt. A környezet durva, nehezen járható és meredek, hiába van kitaposott ösvény, egyszerűen megerőltető, így hamar zihálni is kezd. Többször áll meg egy kisebb pihenőre, míg madarát elküldi egerészni – már amíg van kedve rágcsálókat keresni. Aztán hamar ráun, tekintve, hogy az éjjeli időszak kedvelt a számára, nem ilyenkor, nappal, így hamar visszatér a nőhöz, hogy letelepedjen a környékén, és behunyt szemekkel pihengessen, míg gazdája is ugyanígy tesz.
Feláll, magához hívja baglyát, aki karján ücsörögve folytatja a lustálkodást, szemei félig behunyva, a nő pedig keményen tapossa a hegyoldal gonosz útját. Hangosan veszi a levegőt, valamivel nehezebben is, felszínesen lélegzik az egyre érezhetőbb fáradtságtól, de még nincs ereje végén - bőven bírná órák hosszát is akár, ha úgy alakulna. Mindazonáltal reméli, hogy semmi szükség nem lesz arra, hogy megállás nélkül kelljen végigmennie… Biztos benne, hogy ebben az esetben félig ájultan esne be az egyik fogadó ajtaján, ahol talán lesznek olyan rendesek, és felviszik az egyik kiadó szobába.
Ahogy telik az idő, egyre tisztábbá válik a környezet, egyre kevesebb fa, bokor kerül látóterébe. Kopárabbá, kietlenebbé válik a vidék, és nagy meglepetésére méterekkel odébb ismerős alakokat pillant meg. Legalábbis ismerősnek véli őket, a járásuk olyan furcsán barátságos, de nem teljesen biztos benne, hogy azok jönnek, akikre gondola. Összeszűkített szemekkel figyel egy darabon, és amint kissé bizonyosabbá válik a kilétük, óvatosan megemeli kezét, hogy integessen nekik, és csak reméli, hogy nem téveszt túl nagyot…
Amint megemeli ujjait, hogy a magasban lengesse őket a páros üdvözléseként, onnan azonnal válasz érkezik: egyikük ugyanilyen mozdulatokkal biztosítja Aliciát, hogy bizony ők régi társak. Finom vidámsággal görbülnek ajkai, ahogy felidézi azokat az izgalmas perceket, és valamivel megszaporázza lépteit – nem akar késlekedni, szeretné mihamarabb megtudni, hogy mi járatban vannak errefelé. A sok közös kaland meghozta a velük való együttműködés kedvét, akármilyen furcsa is ez a nekromantától. Tény, nem egy csapatjátékos, de ahogy kiderült, hogy velük össze lehet dolgozni, nos… Igencsak előnyös lehet alkalomadtán, ha továbbra is ápolja ezt a kapcsolatot.
A kereszteződésben megáll, bevárja Damienéket, akik lassan oda is érnek. Halvány mosollyal fogadja a párost, a beszélgetést is kivételesen ő kezdeményezi:
- Ismét összefutunk? Kicsit gyakran keresztezik egymást útjaink - jegyzi meg kedélyesen.
- Úgy.. tűnik... – túr bele hajába Damien, arcának lilás árnyalatáról a nő tudomást sem vesz.
- Hogyhogy itt? - érdeklődik megtartva jókedvét.
- Csak a szokásos. Felfedezünk, vadászgatunk, kincset keresgünk – válaszol a kérdésre Mina úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Alicia számára csak a kincsek felkutatása általános dolog – ő is részben azért van úton, hogy a lehető legtöbb dolgot begyűjtse, ami kapcsolható a nekromanciához és a feltámasztáshoz.
- De már hosszú ideje túlzottan nagy a béke...
- Sajnos én egyik bajból kerülök a másikba - vonja meg tehetetlenül a vállát. - Nekromantaság, ugye - teszi még hozzá, és pár másodperccel később szólal meg ismét, kíváncsian. - Miféle kincset kerestek most?
Egy darabig a páros hallgat, mintha maguk sem tudnák, mit is kéne erre felelniük. Vagy a túlzott nyíltság lepi meg őket? Még az is lehet. Legközelebb talán a szokásos formáját kéne mutatnia, nem ezt a felbuzdult állapotot, de tény és való, hogy a fáradságos úton meglehetősen jólesik a társaság.
- Voltaképp olyasmit, amilyet épp találunk – rántja meg a vállát a kormos. - Általában ezt csináljuk.
- Bár mostanában a szép idő is elég ok, hogy kint kószáljunk.
- De amúgy is kint szoktunk kószálni – magyaráznak felváltva, és ez még mindig meglepi a holdcsókoltat.
Enyhe zavarodottságát ki sem mutatva bólint egyet megértése jeléül.
- És innen merre tovább? Esetleg egy ideig mehetnénk együtt is – ajánlja föl a lehetőséget, elvégre ez mindannyiuk számára előnyös lehet.
- Természetesen - feleli halvány mosollyal, nyugodt tónusban a férfi.
- Voile sem fog... - magyarázna tovább, ám a föld remegni kezd a lábuk alatt. Mina is megfordul ezt érzékelvén, Alicia is keresi azt, ami ezt okozhatja, és ahogy forgolódik, hamarosan megpillantja a dühösen közeledő óriás vonalait, mire arcán kirajzolódnak az elszörnyedő vonások – de csak egy rövid időre. A páros további szóváltását gyakorlatilag meg se hallja, csak valami elmosódott, érthetetlen szövegelést ért meg belőle, aminek se füle, se farka – sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy hogyan győzzék le az előttük álló akadályt. Találkozott már korábban hasonló szerzettel, de akkor egy távolsági harcos volt a társa, ráadásként akkorát zuhantak, hogy csontok törtek ott, viszont most nem épp ebben ügyeskedő csapattagokkal osztozkodhat a feladaton. Nem valami jók az esélyeik, viszont arra gondolva, hogy a legutóbbi óriásos eset óta bőven fejlődött, némileg megnyugszik. Ha ő előrébb tudott lépni, akkor bizonyára Mináéknak is sikerült magasabb fokra emelniük tudásukat – legalábbis borzasztóan reméli, hogy így van, különben végük.
Megrántja karját, mire Voile a magasba repül, és célba veszi az óriás szemgolyóját: a lehető leggyorsabban repül, hogy mihamarabb elérje célját, az egyik legféltettebb pontot. Mielőtt viszont karmait előkészíthetné a támadásra, Alicia közelebb rohan valamivel, előkapja az üvegcsét, amit korábban kapott, fedelét lepattintja, mire kibújik belőle egy lidércnek kinéző dolog, és az irány, és mivel az óriás felé tartja, abban az irányban jéghideggé válik a levegő. Reménykedik benne, hogy ez legalább egy pillanatra ledöbbenti vagy lehiggasztja őrjöngő ellenfelüket.

Jól sejted Mina, kell hát varázsolnod, hiszen az óriást nem a hideg és a spooky látvány, inkább a madár állítja meg. Rosszabb hír az, hogy bár fél szemét csukva kell ezután tartania (nevezetesen a balt), Voile megsérül az óriás csapkodásától, és bár komoly baja nem esik, a harcban tovább nem vehet részt. Jelenleg ellenfeletek áll, és nem hogy lehiggadt volna, egyre dühösebb... Mit tesztek jelen helyzetben?

- VOILE! - sikoltja, eldobva a már üres üvegcsét, amelynek tartalma lassan elpárolog a levegőben, és nem sok híja van annak, hogy elinduljon az óriás felé, egyenesen a halálba csak azért, hogy madarát valahogy magánál tudhassa. Megállja a kísértést, és inkább hátrál, közben végigsimít varázskönyve gerincén, mivel ideje lesz cselekedni, ha már a palack nem volt az óriásra hatással. De hát mire is számított? Egy ekkora behemótot megrémiszti egy lidércutánzat? Ugyan már, ez nevetséges.
Az, hogy most ellenfelük kényelmesen elálldogál, csak a bagolynak köszönhető, később pedig többszörösen fogja szerencsétlen tollasnak meghálálni, hiszen még él: egy darabig követte tekintetével, és észrevette, hogy ügyetlenül bár, de valahogy sikerült leszállnia - talán nem esett súlyos baja, így nem kell aggódnia. Beleadhatja azt, amije van, és talán nem fogják itthagyni a fogukat.
Lelki szemei előtt látja a csontvázak pecsétjét, majd pár másodpercen belül meg is jelenik kettő: egyik kardforgató, kezében ott van a mérgezett penge, pár méterrel az óriás előtt lóbálja fegyverét, ezzel lehetőség szerint magára hívva a melák figyelmét, míg a másik egy íjász, amely hátrébb van, és már veszi is elő az első nyílvesszőt, amit az idegre helyez.
- Mina! Damien! Megpróbálom elterelni a figyelmét, addig rohanjatok mögé, célozzátok meg a térdhajlatot! - adja ki az utasítást nekik halkabban, tekintetét végig ellenfelükön tartva, bár lehet, ezen parancsra nincs is szükség. Talán tudják maguktól is, mit kell tenniük, ha már afféle kincsvadászok.

Az óriást sikerül jól elkapnotok, elesik, de csak térdre, és még egy lendületes csapásával Damient Voile mellé küldi. Neki se esett jelentős baja, de kificamodott a válla, így küzdeni nem fog most. A csontváz bezúzódik közben. A látása kezd visszatérni és egyre dühösebb. Hogyan folytatjátok a harcot?

Az első igazi sikerélmény nem marad el: az óriás térdre kényszerül, hála Damien és Mina ügyes és gyors akciójának. Ettől egy finom, elégedett mosoly válik láthatóvá arcán, hiszen már az is valami, hogy ezt elérték, ráadásul Voile sem sérült meg halálosan. Eddig minden jól alakul, és innen lényegesen könnyebb lesz építkezni. Míg ellenfelük lerogy, előkapja tokjából varázskönyvét, felcsapva azt a szellem pecsétjénél, felgyorsítva ezzel az idézés menetét.
Egyvalami rontja el csupán ezt a szép pillanatot: sötételf társukat az óriás egy lendületes csapással kényszeríti harcmezőn kívülre. Most Minánál jött el ezek szerint a nevek üvöltözésének ideje, mivel Alicia csak dacosan nézi a hatalmas lényt halk szitkokat szórva. El kell pusztítaniuk... Valahogy, különben meghalnak. Az érzékeny pontokat kell célba venniük, de ilyenből alig talál.
Hogy most az egyik csontvázával mi történik, azzal aligha foglalkozik, idézhet újat nemsokára, egyelőre azonban egy némileg erősebb lényt kell hívnia. Le is pillant a könyvében szereplő jelre, majd vissza fel a célhelyre; valahol az óriás szeme környéke. Ide idézi szellemét az alatt a pillanat töredéke alatt, utasítva neki, hogy apró jégszilánkjait kóstoltassa meg ellenfelük szemgolyójával, tovább súlyosbítva, rontva ezzel látását - és nagy valószínűséggel tovább is ingerelve őt.
Eközben az íjász is felhúzta már az ideget, rajta fekszik az egyik nyílvessző, ő is célra tart, bár ilyen távolságban nem biztos a találat: nagy valószínűséggel mellé megy. Mindenesetre a szellemhez hasonló célpontja van, annyi különbséggel, hogy ő a másik szemet próbálja roncsolni egy nyílvesszőjével, ami aztán lehet, valahol az arcán, vagy épp a vállában landol. Ilyen nagy teremtménynél nem igazán lehet nem eltalálni.

Mina, te sikeresen kitértél a rúgás elől, ami téged ért, a másik szeme is használhatatlanná vált Lia támadásától az óriásnak. A rúgással kibillen eddigi egyensúlyából és hasra esik. Kapálózik erősen ,próbál felkelni, de ha gyorsak vagytok, soha sem fog már: Itt az ideje kivégezni. Hogyan teszitek?

A földet ténylegesen megrázkódtató esemény történik: az óriás kiterül, ahogy a rúgás lendülete magával sodorja, majd a talajon puffan tompán, megadva a lehetőséget az ellenálló, hozzá képest bogárnak tűnő lényeknek, hogy végezzenek vele.
Egy pillanatra lelkesen csillannak szemei, megjelenik egy magabiztos mosoly is, viszont rá kell jönnie, hogy olyan hatásos képessége, amely azonnal megölhetné a megtermett lényt, nemigen van. Csupán a csontvázak képviselnek egyelőre jelentős sebzőerőt, már ha eltalálják, a zombiknak nincs fegyverük, a szellemeknek pedig elég jelentéktelen támadóértékük van ahhoz, hogy meg se kottyanjon az a pár jégszilánk ellenfelének. Mindössze feltartásra, ijesztésre és szemek károsítására megfelelő.
Mindegy is, inkább cselekszik: eltűnteti a csontvázakat, közben visszalapoz ugyanennek a lénynek a pecsétjéhez. Lepillant, feltekint a célhelyre, az óriás nyakához, (aki remélhetőleg nem kelt fel,) és oda idézi vissza a két élőholtat. Meglehetősen fárasztó művelet, érzi, ahogy halántékán végigcsordul egy izzadtságcsepp, a levegőt is gyorsabban veszi, mint előtte, botjára is rászorít ujjaival, de még nem annyira megterhelő. Ez még pont benne van az elviselhető keretben.
Ha az óriás még ott marad, míg egy gyors visszalapozás történik, majd a következő pillanatban megjelenik nyaka mindkét oldalán egy-egy kardforgató, akkor az egyik idézett lény a kardját egyszerűen csak kinyújtja, beletolva a fegyvert a puha bőrbe, lehetőség szerint markolatig, hogy minél nagyobb kárt okozzon, talán elvégva valamilyen fontos szervrészt is. A másik váz addig alulról indít egy támadást: elkerülve hátul a csigolyák akadályát, lentről, a könnyebben vágható részektől húzza felfelé a pengét, addig betolva a fegyvert, amíg képes a felhúzására. Lassú kivégzés, már ha megtörténik, de más módszer aligha akad a tarsolyában egy ekkora teremtménynél.

Yay, sikerült! Megöltétek az óriást, most már nem maradt más hátra, hogy eltegyétek a 100 xp-t a harcért! Szép munka volt, ügyesen megoldottátok.