[Miu és Hilde] Kislányok és a nagy város

* Unalmas szombat reggelnek indult a nap, lábát lógatva üldögélt a Piactéren az akasztófa szélén, lustán szemlélve a darabosan járkáló népeket. Ma nem vásár volt, leginkább unatkozó háziasszonyok, s zsebtolvajok jártak csak erre, többnyire végezve napi köreiket annak reményében hogy találnak-e olcsó húsokat, vagy az utóbbiak vastagabb tárcákat. Békés város volt Hellenburg, nem sok hírből ismerte a bűnt, s szerencsére ilyenkor tényleg egyszerű dolog volt az őrködés. Félre értés ne essék, nem szerette véletlenül se a tétlenséget, de azért az ember lánya néha mégis tudta értékelni azokat a csöndes pillanatokat, amikor akadt egy-egy percnyi szabad pihenés, s így hálásan sóhajtva nézelődött végig a szürkés téren, időnként fel-fel nézve az égre, hogy a felhők hoznak-e majd esőt, vagy pusztán csak opálos rétegbe festik az egyébként kétségtelenül gyönyörű várost. Mióta lehetett itt? Lassan három éve... Minden perc mézbe mártva terült el emlékei sűrű rengetegében, egy csöppet se bánta, hogy végül itt kötött ki, már csak távoli és lidércnyomásos álom volt a hideg, jóságot minden szinte nélkülöző Nebelturm tolorny.
- Nem mehetnénk inkább haza? 
- A kötelesség az kötelesség. Nem tehetem fel a puszta lustaságra azt, hogy az emberek megbíznak bennem.
* Mellette gőzölgő kürtöskalács pihent, közömbösen figyelte, ahogy a pára jellegzetesen emelkedve repked belőle fölfele az éghez, megtöltve színnel a hűvös unalmat. Egykedvűen letört belőle egy darabot, majd ráharapott. Az édes íz kavalkádja durván ütötte fejbe, ám a dió fanyar keserűsége azonnal lenyugtatta háborgó érzékeit. Sosem értette, hogy miért nem kedvelte az édes dolgokat, bár így belegondolva talán ösztönös, vámpír dolog lehetett, a vér mégis inkább sós volt... Bár, így belegondolva... Édes is. Furcsa.
- Sosem voltál túl édesszájú. 
- Ajándék volt, hogy múltkor elzavartam a bajkeverőt a standtól. Csak nem utasíthattam vissza... Arról nem beszélve, hogy nagyon kellemes ez a dió mellé, jó keserű, azt pedig mindig is szerettem. 
- Valóban.
* A lándzsa ott hevert mellette, szárazon hümmögve figyelte az is a teret, hogy történik-e valami érdekes... Nem sok más örömöt lelt az életében, mint a nézelődést, s így természetesen szívesen figyelte a környezetét, már, ha éppenséggel az nem a megszokott zárt terek egyikében volt. További más hobbija nem is volt, talán sakkozott néha ha talált játékostársat hozzá, illetve a találós kérdéseket nagyon kedvelte, de hát úgy más mind csak hiú reménynek a kétes megtestesülése lett volna, s végül is ha már muszáj volt ebben a formában lennie, úgy-ahogy élvezte a megfigyelő szerepét, már-már perverz élvezeteket nyerve abban, hogy Hellenburgon belül vagy kétezer embert megismert arcról, s mindig figyelte, hogy épen mit tesznek, milyen szokásaik vannak... Ám akárhogyan is, jelenleg semmi érdekes nem akadt a szeme ügyébe, s igazán jó lett volna, ha megjelenne egy szép kis fénycsóva, mely képes lehet ezt a szürke képet valamilyen szebb, színesebb festménnyé változtatni. Mondjuk egy elf, egy kifejezetten fiatal, angyali, negédes kis jellem! Na, az tuti kellemesebbé tenné ezt a semmilyen délelőttöt.

*  Unottan figyelte a teret kékes szemeivel, mikor valahonnan egy kisebb oldalsó utcáról egy csöpp leányt pillantott meg, aki egy aranyszín korcsot kergetett végig az utcákon. A dögnek jól láthatóan valamilyen szövet lógott ki a szájából, ám nem tudta kivenni még így akkor sem, hogy egészen maga elé került az. A nagy kaland sebesen véget is ért, s az elf térdre rogyva végezte mellete, míg az állat dobogva futott tovább... Látta már valahol ezt a kutyát, de egyenlőre csak mélázott rajta, mégis hol, s emlékezete nem kapcsolta azonnal az emberhez. 
~ Egy elf gyerek... Mit kereshet itt egyedül? 
* Szánalommal ittas szemmel figyelte a gyermeket, ki hüppögve-szipogva hevert előtte. Sajnálni nem sajnálta, bár azért mégis dolga lett volna figyelni még a legidegesítőbbekre is, s így nagyot lendülve leugrott a pódiumról, s nehéz lépteivel megközelítette a leányzót.
- Kérsz egy kis kürtöskalácsot? 
* Azzal hátrébb nyúlt a kalácsért s a lándzsáért, majd az édességet a gyermeknek nyújtotta... Ki tudja, hogy lehet-e így vigasztalni a kölyköket, de egy próbát biztos megér a dolog.

* A gyermek gondol egyet, s leül a földre, tovább zihálva. Nagy fáradtság lehetett ez a fiaskó kutyával, bár végül is minden, amiben egy efféle megrögzött állat szerepel, többnyire lihegéssel végződik. Sosem kedvelte igazán az ebeket, nagybátyjának volt egy megtermett vadászkopója, ami egyszer nagyon csúnyán megharapta, máskor pedig szánalmas módon kedveskedett irányába... Mindennek ellenére egyébként az állatok szeretik, főleg valószínűleg amiatt, hogy jobban viseli közelségüket, mint az emberekét. Nem is csoda hát, hogy mikor a gyermek feláll, s megpróbálja megfogni homlokát, élesen arrébb lép, nem engedvén azt. Nem vigyáztak disznóra együtt, miféle dolog ez kérem? 
- A lehető legjobban. 
* Jegyezte meg szárazon, s kissé jobban kinyitotta a száját, s megvillantotta szemfogát a lány felé, hogy az érthesse a dolgot. Mindeközben figyelt annak a mondandójára, s állát vakargatva végül elmutatott az akasztófa melletti utcára.
- Nem lesz rá szükség, a kutya pedig arra szaladt... De kétlem, hogy utolérnéd, elég gyors állatnak tűnt, valahol már láttam...
* Mindeközben gondolkozván az utcára révedt, s próbálta felidézni, hogy mégis mikor volt már dolga azzal a nyomorult korccsal... Akkor is csak a baj volt vele, most is csak az van. Mindenesetre közben a péksüteményt meglobogtatta a lány irányába, jelezvén, hogy még mindig áll az ajánlat.

- Az kellemetlen...
* Jegyzi meg gondolkodva, hollófekete üstökéébe sűrűn túrva, ahogy vakargatja azt... Tudja, érzi, sejti... Azt a kutyát valahol látta már, s ha képes visszagondolni, talán tud is segíteni a gyereknek. Szolgálni a polgárokat, s jó arcot kölcsönözni az őrségnek... Erről szólna az egész, nemde? Lándzsájával türelmetlenül koppant a köveken, miközben szájához emeli a süteményt, nagyot harapva belőle, ha már a lány nem kér.
- Hol... Hol...
- Mikor lehetett? 
- Talán egy hete, s akkor is erre...
* A leány kissé meghajol, s készülne megindulni az irányba, ám azért nem szeretné egyedül elengedni, így egy mozdulattal felszúrta a kalácsot a lándzsa hegyére, s szabad kezével az indulni készülő lány vállára fogott rá, erős, de nem szorító kézzel. Csak egy kis idő kell neki, talán emlékezni fog...
- Hogy is mondtad, merre jártál éppen, mikor elcsente a kutya a táskát? 

* Valóban, így visszagondolva a lány nem említette, hogy honnan is lopta el a kutya a táskát, de lényegében nem is fontos számára, hogy mit tett és mit nem, tudni akarta hol találkozhatott a bestiával az elf. A választ végül megkapja, ha kissé hebegve és habogva... Ezüst kakas... Alsóváros, déli kapunegyed. 
- Áh, akkor az ezüstkakas és a kupleráj között... Várjunk...
* Pár pillanatig az irányba pillant, merre a kutya rohant, majd végül nehéz kalapácsként éri a felismerés, hogy igenis tudja mikor találkozott azzal a döggel. Örömében nagyot harap a lándzsa élén heverő süteményből, majd rándít egyet a lányon, s megindul az utcán, merre az állat menekült. A falatot gyors megrágja, majd bele is kezd a magyarázatba. 
- Az a rohadt korcs egy nyomornegyedbeli jómadáré, pont múlthéten rabolta el a táskáját egy gazdag nőnek... Akkor nem öltem meg az állatot, s csak pár botra ítéltem a flótást, de most már a kezét veszem, a kutyát meg el... * Azzal kissé megszaporázza lépéseit az irányba. * - Siessünk, ha időben odaérünk talán még elcsíphetjük, s nem fogja elkótyavetyélni a fekete piacon pár váltóért az értékes növényeket. 
- Ki tudja, akadna-e egyáltalán olyan, akinek kéne. 

* Kettejük csodálatos párosa sebesen megindult a piac melletti utcán, s a város képe máris kissé átalakulóban volt, ugyanis a tágas teret felváltott egy szűk utca. Ez még nagyban a piac része lenne vásárnapon, de ma csak egy átlagos, talán kissé puccosabb kereskedőlakhely volt, ahol sűrűn kacsingattak egymásra a fogadók, hogy a jó munkás ember el tudja költeni a pénzét. Éppen készült volna harapni egyet a kalácsból, mikor is pillanatra meg kellett állnia: Haladtában a gyermek elbucskázott, úgy tűnik lépései kissé sebesebbek voltak a kelleténél, ám emiatt nem fogja zavartatni magát, s szemöldökét felemelve figyelte a földön térdét nézegető leányt. 
- Pattanj. Ha nem sietünk, akkor nem lesz bizonyítéka annak, hogy Gennyes Frederick lopta el a táskád, s anyád még a port is leveri a seggedről. 
* Azzal szemét elfordította az elfről, s sietős léptekkel folytatta az utat, nem foglalkozva azzal, hogy a másik elindul-e vagy sem, ugyanis most minden perc fontos.

* A leányzó végül sikeresen feltápászkodik az eséséből, s kisvártatva be is érte őt, kicsiny lábainak sebes mozgatásával. Való igaz, lehet kissé keményen bánt vele, de ő magán viszont nehéz páncél van, s egyébként is, hát a kölykök nem arról híresek, hogy sosem tudnak igazán kimerülni? Azt a mindenségit neki! Miu bemutatkozására és mosolyára hidegen rápillant, majd valamilyen szinte alig észrevehető görbület csúszott egyébként késpenge egyenes ajkaira, ami mosoly kívánt volna lenni. 
- Szívesen, Miu Silverfalls, ez már csak az őrség dolga. Én Hilde vagyok.
* Közben persze haladtak tovább, az előbbi keskeny utca már csak történelem, s most egy szélesebb, főútnak tűnő helyre jutottak el, mely már jellegzetesen az alsóváros része volt. Nyugatra vezet a láb, a kutya minden bizonnyal a gazdájához szaladt, aki nem máshol lakozott, mint Hellenburg legveszélyesebb térségében, a nyomornegyedben... Szegények, más fajúak s főleg gazfickók lakták a területet, egy gyereknek egyedül nem lenne biztonságos, bár egy városi őrrel nem vészes látogatás.
- Ahova megyünk még messze van, de igen veszélyes hely. Maradj a közelembe, mielőtt valaki felkap és elad kilóra. 

Hmm, a maga nemében édes a játék, ezért remélhetőleg lesz majd valamikor folytatása Lezárom, s 100 Tp-t megkapjátok.