Városleírás

A szemelvények egy könyvből származnak, melynek címe Hellenburg, s a híres deák, Janus von Weise műve. Néhány extra jegyzet is található benne, melyeket nem ő írt.

Név: Hellenburg
Ragadványnév: Dél Gyöngye, A fehér falak város
Típus: Főváros (Profil tekintetében főleg Kereskedő és Mezőgazdasági központ)
Lakosság, összetétel: 180.000 A lakosság 80%-a ember, mintegy 10% elf (Ebből 4% Sötételf), 5% vámpír és démon.
Vallás: Református egyház központja

Város:

Alapítás és pár évszám:

Hellenburgról, mint önálló városról csakis a Veroniai időszámítás 51. évétől beszélhetünk, ám ennek ellenér jóval öregebb, s valódi korának megállapításához vissza kell tekintenünk az angyalok időszakára, mely jelenleg ismeretlen népünknek. Annyi biztos csak, hogy a jellegzetes fehér-márvány építmények szolgálnak alapjaként a mostani erődítménynek, illetve részben a csatornák felépítésének nagyját is ezek foglalják magukban, helyenként kiegészítve némi emberi építészettel. A megalapítás évében eredetileg csak egy kisebb, többnyire expedíciós célokkal létrehozott építményként, illetve katonasági kiképzőterepként funkcionált, ám úgy 100 évvel ezután már egyértelműen a térség legfontosabb városaként emelkedett ki, főleg központi pozíciójából és a márvány alapokból kifolyólag, melyek nagyszerű lehetőségeket adtak az embereknek, hogy kiegészítsék azokat. A területet viszont jelentős ideig veszélyeztette relatív közelsége a mocsárhoz és Nebelwaldhoz, ahonnan időnként démonok és más banditák portyáit kellett elszenvednie. Ennek elkerülése végett veroniai időnk kétszázadik évében az akkori herceg, Eirik von Witten, egy hatalmas, tizenöt méter magas fallal vette körbe a várost, melynek teljes befejezése több mint ötven évet vett igénybe. A populáció mindeközben kissé visszaesett, az akkori időjárás kegyetlenül pusztította a gabonát, s emellett egy erősebb pestis járvány is tombolt a területen, melyet végül az egyház és a jellegzetes maszkokat viselő pestisgyógyítók állítottak meg (Név szerint Horst von Heimsroth). Ekkortájt a lakosság úgy tízezer főre volt datálható. Azt ezt követő gazdagabb évek viszont jelentős növekedést okoztak, s a négyszázas évek elejére majdnem megháromszorozódott a népség, immáron nem csak embereket befogadva, hanem elfeket, s ritka esetben akár vámpírokat is, már amennyiben azok képesek voltak beolvadni az átlagos lakosság soraiba. Ezen időszak környékére a város kezdett túlnépesedni, aminek is köszönhetően sok lakos úgy döntött kiköltözik a falon túlra, s ott jelentős agglomerációk és földművelő községek alakultak ki körülötte, melyek bár saját nevet viseltek, közigazgatásilag Hellenburghoz tartoztak. Az ötszázas évek elején III. Boniface pápa a város jelentős szerepét hirdetően nagyszabású építkezéseket vezetett elő, melyeknek eredményeként megkezdődik a Hellenburgi Nagytemplom felemelése. Ezen hatalmas gótikus csoda majdnem 100 éven keresztül épült. Utóbbi tény leginkább a szeszélyes időjárásnak tudható be, ugyanis az épület egyik mellékhajója három alkalommal dőlt el félig, s a monda szerint azt meg kellett áldania IV. Kegyes Sixtusnak, aki imája után végül 605-re készült el a hatalmas székesegyház, mely egészen máig Hellenburg legszebb építménye. Ez az időszak nem csak az építészetben hozott virágzást, hanem a fejlődésben is, s Hellenburg aranykoraként emlegetik. A békés idő során a város akkori vezetője, Otto Kölnbacher diplomáciai tárgyalásokat végzett a Neulander vámpírokkal, akik beleegyeztek egy széleskörű kereskedelmi egyezségbe, melynek köszönhetően kedvező áron piacot jelentett számukra Dél Gyöngye. A béke a 700-as évek elején ért véget, amikor is a Sötét apostol tanításai és a nekromágia terjedni kezdett, új veszélyt jelentve a Mocsár közeli népeknek. A város megvédésében fontos szerepet játszott az akkor még alig ismert Himmelreich család egyik sarja, Ulfar. A mondák szerint egymaga állított meg egy egész élőholt fosztogatást, mintegy 30 csontvázat és 5 Holtidézőt szétkergetve. A kis községet azóta is Ulfarburgként hívják. A 800-as évekre ugyanezen család nevét viselő egyén, bizonyos Esroniel reformokat hirdetett meg, s teljességgel felforgatta Verónia békéjét. Dióhéjban ez lenne a város rövid történet, egészen a szerény kezdetektől, mai észveszejtő százezres lakosság kialakulásáig… Ám ezek csak a fontosabb történések, könyvem harmadik fejezetében kitérek majd olyan eseményekre, melyek jelentős mértékben befolyásolták Dél gyöngyének arculatát, ám mégis a történelem ködébe vesztek.

Adottságok, kereskedelem, elhelyezkedés:

Hellenburg területileg igen sokszínű, nyugati oldalán a Südarden, míg keletről a Finsterwald határolja. A folyónak köszönhetően még a tengerrel is egyenes összeköttetésben van, ugyanis a Südarden vize relatívan lassú folyású, s kisebb, sebesebb hajók könnyen felúszhatnak rajta egészen a városig, így egyenes kapcsot biztosítva a parti területekkel. Kereskedelmi szempontból a város leginkább karavánközpontnak minősül, s inkább az áruk megfelelő cseréjével szerzi bevétele nagyját, mint saját portékáival (ebben igazán sokat számít az árumegállítási jog is). Emellett fontos megemlíteni, hogy ha nem is ez a fő profilja, a terület mezőgazdaságilag is jelentősnek számít, ugyanis bár mocsaras földje nem túlzottan alkalmas a gabona termesztésre, a gazdag, hordalékos nedves talaj tökéletes a kolompér, s csicsóka vetéshez, ami a hellenburgi export zömét jelenti. Ebből évente akár száz tonnát is szállítanak a földművelésre alkalmatlan földekkel rendelkező vámpírcsaládoknak, akik ezért cserében jó minőségű késztermékekkel fizetnek, például textilekkel vagy faműves munkákkal. Jószág tekintetében is számos a bevétel, Hellenburgban kitenyésztett Napjuhok nem érzékenyek a mételyre, mely egyébként sok helyi állat halálát okozta régebben, s lehetővé teszi, hogy szabadon s szinte bárhol legeltethetőek legyenek az állatok, minimális odafigyeléssel. Tartozik a városhoz továbbá pár kiterjesztett bányászkolónia, amik a vámpírok engedélyével nyersanyagot bányásznak a Schattenshieldből, melyből később fémműveseik tárgyakat készíthetnek, vagy eladhatnak a Nebelturmoknak, akik végül a készült portékákat ismét beforgatják Hellenburg kereskedelmébe. A város alapvetően jól védhető, s földrajzi pozíciójából adódóan egyik oldalról majdnem teljesen sebezhetetlen szárazföldi támadásokkal. Az erődöt körbevevő kisebb falvakról ez már nem teljese mondható el, de ostrom esetén ők is biztonságban tudhatják magukat a városfalak mögött, melyek tagadhatatlanul képesek lehetnek akár egy egész nép seregét visszaverni. A város a környező népekkel szoros kapcsolatot ápol, az elfektől fát, a vámpíroktól luxuscikkeket vásárolnak. Az újonnan megjelent Nefilimek is jelentős partnereknek bizonyulnak, ugyanis végtelen sivatagukból hozott olcsó és jó minőségű homok jóval olcsóbbá teszi az üveg gyártást, az átlagos népeknek is elérhetővé téve azt. Északkal névlegesen nincs kereskedelmi kapcsolatuk, de a valóságban igenis vannak olyan termények, amiket onnan szállítanak.

Fontos emberek Hellenburg történelmében:


Alapító Caldner:

I. Károly tanácsosa, s emellett unokatestvére. A frissen összehangolt seregek egyik kapitánya, s az akkori felderítő egységek parancsnoka. Ő volt az a személy, aki először rálelt a Déli angyalromokra, s idővel a terület kormányzójává vált. A legtöbb korai építmény (mint például a csatornák alapjai) az ő keze munkáját dicsérik, s szobra ott áll a nagytemplom mellett, annak ellenére, hogy halandó életében nem az Isten hű szeretetéről volt híres, hanem sokkal inkább hirtelen haragjáról, s kegyetlen kivégzéseiről. Sok könyv született kalandozásairól, s Dél egyik híres borát is róla nevezték el (Caldner veszte). Utóbbi ital amiatt számít különlegességnek, mert csakis vadszőlőből készül, s pont emiatt nagyon drága. A történet szerint Alapító Caldnert a felesége leszidta, hogy ne fogyasszon italt lápi disznó vadászat során, s a mondabeli szavak alapján így szólt a férfihoz: „Jó uram, ha szeretsz, engem, s ne a bort öleld magadhoz. A sátán nyála, ez okozza majd a veszted„. Caldner végül vadász-balesetben halálozott el, amin a rossz nyelvek szerint ittasan vett részt.

Boldog Építő Eirik:
A megalapítás utáni rögös éve szükségessé tették egy rendes fal felhúzását, a Hellenburg történelmét mindig szorosan kísérő Witten família akkori vezetőjének parancsára nagyszabású tervek kezdtek kibontakozni, s megkezdődött Hellenburg fallal való körül vétele, melynek köszönhetően nem csak a térség, de Veronia egészének az egyik legbiztonságosabb városává alakult a település. Eirik egy szent életű, de mégis kedélyes ember volt, aki nem csak a védelem kiépítését segítette, neki köszönhető a település Művésznegyede, amit máig Eiriksburgként becéznek időnként. A fal Nyugati oldalán (ahol a Südarden folyik) található szobra, ahogy a fal szélén ülve lóbálja a lábát, és szemeit jobbjával takarva a messzeségbe réved, mintha sejtette volna, hogy hány kis település veszi majd körbe a várost, s hogy azok védelme kétesebb lesz, mint a centrumé.

Szent Horst:

A Nagy Pestis idején rettenetesen lecsökkent a város lakossága, s ezen sötét időkbe az emberek egymás lakhelyéről lopták a kevéske élelmüket, sebesen lefertőzve egymást. Ekkortájt jelent meg a városban egy idegen, Horst von Heimsroth, önjelölt kuruzsló és gyógyító. Saját iratai szerint a Rotmantelek tanítványa volt, s mikor meghallotta micsoda métely pusztít Hellenburgban, útra kélt, s mindenféle szúrós szagú gyógyszerrel és itallal próbálta gyógyítani a betegségeket. Az egyházzal űzött együttes gyógyításaiknak hála sikerült elűzniük a rettenetes járványt, ám végül a sors iróniájaként a túldolgozottságtól szélütésben elhalálozott maga is. A történetek szerint sosem vette le maszkját, s mikor halála után eltávolították róla, olyan békésen és gyönyörűen aluszta örök álmát, hogy minden nő aki látta, nap s éjt siratta. Az álarcot máig meg lehet tekinteni a hellenburgi kastély egyik dísztermében, ugyanis bár a kegytárgyak őrzését elítélik a déliek, mégis becsülik a gyógyítót. A róla készült írások alapján igen visszafogott ember volt, s bár mindig hirtelen és durván viselkedett, a kedvességgel sosem fukarkodott.

IV. Kegyes Sixtus:

Pápa, munkássága nem kiemelkedő, de fontos megemlíteni, hogy áldása után volt képes megállni a Hellenburgi nagytemplom, így a város feljegyzéseiben gyakran ő is „ Építő” élőnévvel jelenik meg. Holttestét a Nagytemplom kriptája őrzi, a hiedelem szerint amíg ő ott pihen a sírjában, a székesegyház állni fog.

Otto Kölnbacher:

Az aranykor idején Otto herceg kezdett először kereskedelembe a vámpírokkal, lehetővé téve igazán jó minőségű luxusportékák beáramlását. Utóbbi tárgyak megjelenése jelentette a felső osztály felemelkedését, akik így szabadon tudták herdálni pénzüket ezekre a mesterművekre. Maga Otto is kedvelte a kifinomult tárgyakat, s máig megtalálható asztala a király szobájában, melyet ajándékba kapott a Dunkelwaldoktól, s valószínűleg súlyát éri aranyban.

Ulfar Himmelreich, az élőholtak veszte:

Hellenburg történelmének egyik fontos szereplője, a Himmelreich nevet papírra felvéső személy. A dokumentációk szerint elképesztő mennyiségű élőholttal küzdött meg, s azokat megfutamodásra kényszerítette, végül később belehalva a méregbe, melynek felgyülemlett mennyiségét nem voltak képesek kezelni a gyógyítók. Halálos ágyán utolsó kívánsága az volt, hogy semmiképpen se avassák boldoggá, de már nem tudni, hogy ezt miért kérte.

Rudenz von Hellenburg:

Dél jelenlegi király, Carolus Rex unokaöccse, bár a vérségi kapcsolat emlegetése mindkét királyságban kifejezetten tilos, s egy egész fület von maga után büntetésként (ez persze csak formai dolog, manapság már senki se figyel erre, s a nemesség is épp oly gyakran emlegeti ezt a tényt, mint akár a falusiak). Sokan Sisakos királyként utalnak rá. Kompetens uralkodó, aki döntéseiben gyakran a közemberek érdekeit figyeli, s nem csak a nemességét. A volt északi uralkodó, Gustaxus Rex bátyja.

von Himmelreich család (csakis névben egyeznek meg Ulfarral):

Jelenleg Hellenburg egyik legnevesebb családja, szinte minden most élő tagja fontos valamilyen szempontból. Eredetileg nem ezt a nevet viselték (hogy mi volt az előző név, arról nem maradt feljegyzés), ám a város életébe való könnyebb beilleszkedés érdekében némi homályos rokonság útján felvették a Himmelreich nevet.

Esroniel:

A Református egyház volt feje. Mélyen elítélte a faji szegregációt, s minden értelemben támogatta a másfajúak emancipációját, amennyiben azok beilleszkedtek Hellenburg életébe. Sok oldalt lehetne írni munkásságáról, de tulajdonképpen túl ismert személy ahhoz, hogy nagyobb terjedelmű leírásban részesüljön. Immáron elhalálozott.

Skadi:

Esroniel húga, s emellett Dél seregeinek egyik vezére. Veszélyes harcos, egyes népek egyszerűen Vashölgyként utalnak rá, hideg, s megközelíthetetlen jelleme miatt. Nem kenyere a vallás, inkább fegyverével őrzi Hellenburgot, mint sem hitével. Dél nehéz gyalogságát vezényli, s ő maga is hatalmas, szinte mozdíthatatlan fém páncélban harcol az első sorban, teljes harci lázra buzdítva embereit. Tartózkodási helye jelenleg ismeretlen.

Sigrúnd:

Esroniel felesége, s gyermekeik anyja. Szűzies természete miatt sokan gondolják a keresztény tisztaság megtestesülésének, bár ennek ellenére igen veszélyes harcos, s ha ugyan közel sem képvisel olyan ütőerőt, mint Skadi vagy a Zsinatelnök, gyermekei védelmében bármit képes megtenni.

Egy-két jelenlegi kapitány (Számuk jelentősebb):

Erik von Witten kapitány:

Az őrség vezetője, s emellett Boldog Eirik von Witten leszármazottja. 40 éves, jól megtermett alak, vörhenyes hajjal, mely kissé fiatalossá teszi. Mély tiszteletnek örvend, puszta kézzel felügyeli a város békéjének fenntartását, s ha hihetünk a róla szóló pletykáknak, éjszakánként csak két órát alszik, hogy saját embereivel járőrözhesse az alsó negyedeket. Erős harcos (vívó, de emellett járatos az Alabárd forgatásában is), s igen érdeklődik Skadi keze iránt, aki különös hidegséggel kezeli a kapitány próbálkozásait. Nem hajlik a korrupcióra, de kevésbé komoly ügyekben hajlandó félretekinteni megfelelő fizetség fejében.


Ciel von Eisenschnittel kapitány:

Dél felderítő egységeinek kapitánya, s emellett háború idején a rohamcsapat vezetője. Alacsony, szakállas ember, kifejezetten erős kötéssel. Haja már kissé őszes (60 éves), egyik szeme pedig hiányzik. Egy sérülés miatt sántít kissé. Fondorlatos alak hírében áll, ám ennek ellenére legtöbbször pusztán csak iszákosnak tetteti magát, s közel sem olyan aurája van, mint egy zseniális stratégának.

Konrad von Waltz kapitány:

Titokzatos alak, ki leggyakrabban csuklyában és egyszerű bőrpáncélban mutatkozik. Egyébként kifejezetten jellegtelen, piszkos szőke haja, s hétköznapi kissé paraszti arca van, melyhez átlagos mérete párosul. Szűkszavú, nem beszél túlságosan sokat, de akkor általában fontos dolgokat. Füle kissé hegyes, folyik egy kevés elf vér az ereiben, s élő bizonyítéka, hogy Esroniel igazságosan válogat a népek között. Az íjászok hadának vezetője, s az emberek egyik legjobb távolsági harcosa, a mondák azt tartják róla, hogy mióta kapitány lett, egyetlen madarat se vétett el röptében.

További NJK-k, bővítésre kerül idővel ( Ez a rész itt nem az eredeti krónikás alapján van megírva, hanem valaki más firkált bele, pár odafércelt oldallal)


Madame Heinz:

A Liliomok házának vezetője, aki egymaga emelte fel az épületet, s virágoztatta fel arra az egész városban elismert szintre, melynek örvend. Rettenetesen fondorlatos, s nagyszerűen lavíroz az érdekek között, többek közt kihasználva Dél szabad szelleműségét, csábdémonokat alkalmazva a kuplerájban. Külleme rettenetesen csicsás, ám a külcsín igen csalóka tud lenni, ugyanis magasan képzett arkán mágus, aki bár nem érhet fel egy-egy mesterrel, de kétségen kívül képes megvédeni magát az átlagos bordélyházi fosztogatóktól.

Alfred von Althaus:

Tömzsi kis ember, olyan vastag tagokkal, mint egy-egy hordó. Valamikor régen tisztként szolgált a katonaságban, de egy ínsérülés miatt immáron nem tudja használni bal kezét, s vissza kellett vonulnia. Jelenleg a „Hellenburg-fénye” kocsmában méri az italt, s legalább oly bő kézzel a pletykát is. Jó természete van, s különösen szereti a fizető vendégeket, akiknek akár az ital kivételével másféle portékákat vagy segítséget is tud adni, példának okáért kapcsolatokat az alvilághoz.

A Város negyedei:


Falon kívüli térség:

Hellenburg egy hatalmas város, s ehhez híven jelentős agglomeráció alakult ki a falon kívül eső térségekben. Sajnálatos módon az itt lévő részek szinte mind leégtek, vagy később a Csillagtalan éjszaka áldozatai lettek. A város környékét egyelőre ezek a szellemépületek veszik körbe, s sajnos ezekben helyenként banditák, nekromanták, s más kevésbé kedves népek bújnak meg, aminek hála a kereskedelem a korábbiaknál is veszélyesebb lett. Az őrség igyekszik elpusztítani ezeket a pontokat, de szélmalomharcnak tűnik, ugyanis a kisebb-nagyobb zsiványcsoportosulások egymás után ütik fel a fejüket a térségben.


Falon belüli negyedek:

Kapu negyed:
Négy (ebből a negyedik speciális) kisebb negyed, melyek a kapuk mellett helyezkednek el. Sok olcsó kocsma és fogadó található erre, illetve filléresen eladó épületek. A őrség gyakran járőrözik erre, s egészen sok karavános is akad, akik itt próbálják meg eladni portékáikat. Minden kereskedőnek át kell mennie egy vámfolyamaton, amikor is a kaput őrző katonák megvizsgálják a kereskedelmi értékét a behozott cókmóknak, s egy tetszőleges váltóban vagy portékában mért árat bocsájtanak ki, amit a személy köteles kifizetni, amennyiben be akar jutni. Nem a legveszélyesebb terület, leginkább csak zsebtolvajok, s ostoba zsiványok fordulnak meg erre, akiket az őrök kordában tartanak. Emellett minden kapu körzetben található egy őrház is, ami az adott területen központként szolgál, s külön titulussal rendelkeznek az itteni katonák, ugyanis nem a városi őrség részei, hanem a Kapuőrségé. Számuk jóval csekélyebb, mint az előbbieké, de magasabban is képzettek, s emellett akadnak mágusok és egyháziak is a soraikban, hogy egy-egy esetleges rajtaütés során képesek legyenek védekezni a támadó varázslók ellen. A területek elnevezése az égtájaktól függ, így a keleti oldalon lévő negyed, a Keleti Kapunegyed.

Nyugati kapunegyed, más néven a Dokk negyed:

Egyike a négy kapuegyednek, ellenben itt csakis egy vízi kapu található, ahol a Südardenen közlekedő uszályok képesek bejutni a város kicsiny kikötőjébe. Egy kicsit más, mint a három másik, ugyanis sokkal szigorúbb az ellenőrzés, a csempészek állandó lebuktatása végett. Sok kocsma is található erre, illetve jelentős mennyiségű halárus, akik nem csak a vásárnapon adják el ízletesebbnél ízletesebb portékájukat, hanem a hét minden áldott napján, hangosan kiabálva, hogy éppen miféle árukat sikerült kihalászni. A negyed egyik híres helye az Ezüst kakas, mely a halászok és tengerészek kedvelt kocsmája. Sok kifőzde is található erre, melyek messze földön híresek fehér húsú halaikról, s különleges fűszerekről, melyeket a vízen hozatnak be a tengerről és a mocsárról. Kettőzött az őrség.

Alsóváros:

Hellenburg két fallal van körbevéve, egyik a kinti fal, melyet még maga Építő Eirik készíttetett el, a másik pedig a belső, mely 10 méter magas, s az alsóvárost választja el a felsőtől. Az alsóváros maga is negyedként kezelhető, ám megbújik benne másik két kisebb terület, melyekre később térek ki. Az alapnegyed az átlag népesség lakhelye, s lényegében minden területet magába foglal, mely nem számít a speciális helyek, vagy a kapunegyedek egyikének. Nem sok érdekes dolgot lehet írni róla, többnyire kereskedők, napszámosok, esetleg katonák laknak erre, akik a jólét és az időnkénti koplalás között lavíroznak. Az utcák többnyire szennyesek, a szemét gyakori velejárója a helynek, bár a város alkalmaz pár embert, hogy tisztábban tartsák azt. Szűk utcák, tömött szobák, s persze zsebtolvajok minden második sarkon, már amikor éppen az őrség nem arra jár. Átlagos nagyváros kép, semmi olyan, amit egy vándor nem láthatna mondjuk a Fővárosban, vagy Eichenshieldben.

Nyomor negyed (Alsóváros nyugati részén):

Hellenburg legveszélyesebb térsége, az omladozó házak, a tolvajbandák, s persze a legolcsóbb szifiliszes prostituáltak otthona. Nem tanácsos túlzottan sokat járkálni erre, rosszabb napokon akár 10 váltóért is elmetszik az ember torkát, s egyes kevésbé megbízható egyének szerint akik itt laknak, jóval hajlamosabbak megőrülni, mint mások. Olyan notórius hely, hogy átjárni ide csakis 5 kisebb, két őr által védett ponton lehet, ahol ellenőrzik a hozott és vitt portékákat. Ezek az emberek persze jól lefizethetőek, így nem érnek túlzottan sokat, de legalább a biztonság illúzióját keltik, ha mást nem is. Mivel nagyon ritkák az őrjáratok erre, burjánzik a bűn, és sok vérlecsapoló is létezik, melyeket Dél állandóan próbál felszámolni. Jelentős más fajú lakosság él erre, főleg démonok és vámpírok, de akadnak sötételfek és sima elfek is. A nyomornegyedben élni és születni billognak számít a Hellenburgiak szemszögéből, s mindenki aki itt lakozik igen megvetett.

Piac negyed:

Egy kisebb, keleti terület, mely Hellenburg hatalmas piacának, s annak szomszédos utcáknak ad helyet. Leginkább kereskedők méretes házai, illetve drága fogadók találhatóak itt. Bármerre is sétál az ember, mindenhol kiabáló kofák állnak, s a levegőt a nehéz, zsírtól csöpögő sültek szaga tölti be (mostanság főleg olcsóbb húsokból), illetve az egzotikus főszerek, melyeket a tündéktől hoztak be ide a karavánok. Kardoktól kezdve a könyvekig mindent fel lehet lelni erre, ám óvatosnak kell lenni, mert a rafkós árusok mindig azt lesik sasszemekkel, hogy kik azok a balfácánok, akiket megrövidíthetnek pár váltóval. A zsebtolvajok se szégyenlősködnek, s ha akad rá egy-egy alkalom, azonnal megrövidítik a kövér urakat, akik ide-oda szemlélve csodálják a megannyi érdekességet, melyet egyébként nem látni bármely városban. Minden szerda és vasárnap vásárnap. Maga a piac egyébként egy méretes térből áll, s a közelben lévő utcákból, melyek a házak mindkét faláig tömve vannak standokkal. A piac mérete mostanság picit csökkent a szűkös idők miatt, de a jellege kicsit sem változott.

Felsőváros:

A felsőváros egy 10 méteres fallal elválasztott rész, mely méretben hozzávetőleg a város harmadát teszi ki. Több kis részből áll, melyek külön fel lesznek sorolva, de nagy átlagban elmondható, hogy az itt lakók többnyire tehetősebbek, kereskedők, művészek, katonák. Elég biztonságos terület, nem sok gyilkosság vagy lopás történik erre, s ha mégis, akkor az elkövetőket szinte mindig elkapja az őrség (Kivétel a művésznegyed).

Barakk Negyed:

Egy kisebb negyed, ahol a város állandó sereg van elszállásolva (mintegy 5000 fő). Ők azok, akiknek a zsoldja állandóan fizetve van, s gyakorlatban rendfenntartó szervként kezelhetőek, besegítve időnként az Őrségnek. Akad a környéken több kocsma, fürdőház, s emellett műhely is. Nem tekinthető különösebben rossz életmódnak, s azok az elit katonák, akik elérték, hogy itt legyenek elszállásolva, az esetek többségében arany életet élnek, egészen addig, míg meg nem leli őket a halál a csatamezőn. A terület egyébként a felsőváros mintegy harmad részét teszi ki, s a név ellenére nem csak a katonák járhatják be, mi több, gyakorlatilag ez kezelhető az átlagos felsővárosi lakosok számára fenntartott lakhelynek is, pont amiatt, hogy sok katona fordul meg erre, s biztosítja a békéjüket.

Művész negyed:

A leggazdagabb népek otthona, hatalmas csicsás házak, s a hozzájuk illő városon belüli kertek, mi több, akár tavacskák jellemzik. Bármerre sétál az ember, rózsabokrok tömkelege fogadja, s a legdrágább bordélyház is itt lelhető fel. Mi szemnek és szájnak ingere, az megfordul a Művésznegyedben. Meglepő módon, az igazán nagy bűncselekmények is főleg itt történnek, ám nem éppen késelések vagy tolvajlások. Csempészet, rabszolgatartás, s emellett persze nemi erőszak is. Ami felé az őrség szeme nem lát (vagy persze jó pénzért előfordul), az ellen nem is lehet mit tenni, így ne higgye senki se, hogy éjszaka készpénz erre járkálni. A mennyországot és a poklot csak egy-egy rossz lépés választja el, s a Művész negyed sebesen szedi áldozatait. Mintegy harmada a területnek.

Templom negyed és Parókia:

A két másik negyed határán fekszik a Templomtérség, mely ahogy a név jelzi, a templomot foglalja magába, a körülötte lévő hatalmas teret, a parókia épületeket, a könyvtárat, s az ezeket összekötő utcákat. Csak úgy, mint a Barakk negyed esetén, itt is sokféle ember él és lakik, bár azért nagy átlagban azok fordulnak meg erre, akik vagy nem kívánják a duhajkodást (Mindössze két kocsma üzemel erre), vagy nem engedhetik meg maguknak a művész és a barakk negyed árait. A negyed szélén fekszik a parókia, egy hatalmas, erődszerű épület, mely a lelkészeknek, illetve az egyház szolgálóinak van jelen, amennyiben nem szándékoznak saját házat vásárolni maguknak. A térségre jellegzetes a kéregetők és koldusok képe, akiket bár nem szívesen lát az őrség, Esroniel kérésre megtűrnek, ugyanis véleménye szerint a tiszta szívű hívők szent feladata, hogy ha nem is sok húzza az ember erszényét lefele, azt is megossza kevésbé szerencsés felebarátaival.

Kastély negyed:

A felsőváros központjában lévő hatalmas uralkodói torony, illetve az azt körülvevő kisebb sorházak, ahol a szolgák nagyja lakozik. A terület főleg a régi időkből maradt meg, de jelenleg is használatban van, többek között a fontos Hellenburgba látogató diplomaták, a kapitányok, a királynak, illetve a von Himmelreichok lakhelyeként. Technikailag épületként kezelendő, így később kitérek rá. Nagyon komoly az őrség, itt tolvajkodni rettenetesen ostoba döntés, arról nem beszélve, hogy az itt lakók nem is feltétlenül tehetősek.


Fontos épületek:


A Négy Kapuőrség:

Egyszerű, fehér téglából rakott bástyák, melyek a kapuk oldalán állnak. Ez ad otthon az éppen szolgálatban lévő őrségenkénti 50-50 (A Nyugati falnál 100, ott páros bástya áll) katonának. Alapból belépve egy irodaszerűség fogadja a látogatót, ahol azonnal egy tiszt tessékeli ki a nem oda illő személyeket, vagy éppenséggel kérdezi, hogy mivel lehet szolgálatra. Ez a kicsiny, mintegy 10 négyzetméteres terem elég üres, pár szék van ami a várakozóknak van helyen, néhány dokumentum a szabályokról amiket a városiaknak be kell tartania, büntetésjegyzék, s emellett persze a körözött s vérdíjazott emberek képe és díja, mely bizonyos inkvizítorok esetében akár 5000 váltó is lehet. Az ajtó egy másik szobába nyílik, ami egyfajta közös teremként szolgál az éppen pihenő őröknek, egyszerű asztalokkal, étellel, melyeket közeli fogadóból hordanak ide, s néhány kifejezetten puritán karosszékkel, melyekben egy-egy fertályórára el lehet szundítani, de többre nem. Innen felfele és lefele vezet az út, mindkettő egy-egy rögzített, létrasorral. Az első emeleten egy közös, nyílt háló található, ahol azok a Kapuőrök laknak, akiknek nincs családjuk. Egy-egy ilyen szint fejenként 10 embernek ad helyet, ha nem is túl sok hellyel. Az ittenieknek lehetősége van a saját részek szabad dekorálására, s a priccsük megválasztására. Ezt követően található még két ugyanilyen szint. A legfelső egy sima közlekedő, egy létraváltással, illetve egy ajtóval, mely egy kis folyosóra vezet, ahol jobbra a leltárba, balra egy „politikai fogoly” szobába, míg a szemközti az őrségvezetőhöz lehet jutni. Az itteni zárak jó minőségű meteorból készültek, nem törhetőek fel könnyedén. Az utolsó létre egy csapóajtóhoz csatlakozik, mely belülről zárható, s a bástyát köti össze a fallal. A földszinten lévő lefele vezető járat egy kisebb tömlöcbe nyílik, mely az angyalromok között bújik meg. Itt találhatóak a fegyver és páncélraktárak is, így elég nehéz az esetleg tolvajoknak a besomfordálás. Minden kapuőr bástya bejáratánál egy cégér lóg, melyen egy zöld körben lévő barna kapu található.

Városi Őrség épületei:

Szinte minden negyedben található egy őrség központ, ezeket többnyire az adott területek közepére helyezik el, hogy könnyen felkereshetőek legyenek. Méretben és jellegben változóak, de lényegében elmondható, hogy mindegyik kívülről vörös téglás, s hogy egy emeletnél nem magasabbak. Az első szinten főleg raktárak és közös területek szoktak lenni (az adott őrség kirendelt tisztjével), míg a másodikon hálókörletek, külön kisebb kétszemélyes terek, melyeknek nincs ajtaja. Ezek a szobák igen puritánok, egy asztal, két szék, s két priccs, illetve egy-egy falra rögzített szekrénysor, melyre ruhák és csecsebecsék mennek. Minden második őrségi épületben található emellett egy tömlöc is, mely tulajdonképpen egy nagyobb terem akár 10 rabnak is, s mellette egy kisebb, ahova az igazán erőszakosak mehetnek. Ide tulajdonképpen csak ideiglenesen kerülnek rabok, s megfelelő mennyiségű idő elteltével végül a kastélybeli, vagy a templom alatti börtönben végzik.

Hellenburg-fénye:

Egy alsóvárosban található kiváló kocsma, úgy tartja a fáma, hogy bár nem a legolcsóbb, vagy éppen legfényűzőbb, de még a kapitányok is idejárnak inni. A keleti kapunegyed közelében fekszik, mindössze pár utcával az őrség épületétől, egy sarkon. Méretes, két emeletes épület, s távolról meg lehet ismerni jellegzetes ablakairól, melyek rózsaablakhoz hasonlatosan vannak kipingálva. Ajtaja felett egy kifakult napocska mosolyog a szurokkal festett szavakra, s a tekintélyes, nyikorgós tölgyfakapu egyenesen a homályos, bagófüsttől és sörtől bűzlő terembe vezeti a jóembereket. Balra a bejárattól található a pult, ahol álldogál maga a jó öreg Althaus. Mögötte tekintélyes szekrény, mindenféle furcsa és veszélyes italokkal, melyekből épeszű ember nem nagyon kérne. A söntés alant sok csapra vert hordó, édes bor, keserű, savanyú, vörös sör, fekete sör, ki mit kíván. Itt található a konyha is, egész pontosan a tölgy ajtó mögött, ahol a kocsmárosné' főzi életmentő, józanító zsírós sültjeit, hagymás pirítósait, s persze azt a bizonyos húslevest, melyből elég egy kanál, s a másnap máris édesebb. Az ajtóval szemben egy terebélyes kandalló foglalja a helyet, előtte kiterített medvebőrrel, melyen gyakran gyerekek feküsznek lustán. A termet szórva asztalok és székek terítik be, mindegyik puritán, s karcos is, sok szerelmes üzenete van már belevésve. Faltól-falig hajópadló, szép szellősen ráadásul, az ember mindig attól fél mikor törik be alatta a nyikorgós parketta, bár annyit meg kell adni, jól ki van találva az egész, mert a hányás és a kiöntött italok rögtön folynak le a pincébe, ahol aztán megannyi furcsa és ritka ital bújik el, illegális ökölvívások, s jó sok krumpli mellett. A második szint kissé kifinomultabb, egy jól megtermett izomszagú polgár szokta figyelni a lépcsősorokat felfelé, s ha éppen túl részeg az ember, becsületesen kidobálja őket. Felérve immáron kárpitozott székek fogadják a vendégeket, s sok simlisebb küllemű flótás, akik szinte mindig érinthetetlenek jó kapcsolataik miatt, a helyi csempész kartellnek dolgoznak. A falak állatok trófeáival vannak díszítve. A tér láthatóan kisebb, mint a földszint, s ez nem is meglepő, elvégre pont fele akkora: a másik oldalhoz egy ajtón keresztül lehet eljutni, ez pedig egy hosszú folyosó lenne a végén egy lépcsősorral, s ajtókkal, melyek mindkét oldalra nyílnak. Ez a fogadó része lenne a kocsmának, s a harmadik szint is tökéletes mása az alant lévőnek, a kis ivótér kivételével. Az itteni szobák elég egyszerűek: egy szalma ágy, némi takaró-párna, egy asztal, egy szekrény, s pár szék. Ehhez természetesen párosul még egy lavór is, s hozzá a tisztálkodószer is, mely nem más, mint egyszerű, durva faggyú szappan, amit itt főzhetnek ők maguk.

Ezüst Kakas:

Egy másik jelentős fogadó, a Nyugati kapunegyedben. A szép, fehérre mázolt épület már messziről jelzi, hogy jó helyen jár az ember, ha egy sört vagy éppen némi borsos csukát kérne. Mivelhogy a csehó Hellenburg vízi kapuja mellett van, az itteni kikötő rengeteg friss halat képes juttatni az ivónak, lehetővé téve, hogy mindig jó minőségű étket tudjanak eladni. Mindössze egy lengőajtó választja el a kintit a benti résztől, ám még sincs sosem hideg, ugyanis az épület egy nagyon modern fűtésrendszert alkalmaz telente, lehetővé téve, hogy a padló alól érkezzen a meleg, s nem közvetlenül kályhákból. Ha cégér nem is, az épület tetején egy fémesre festett bronz szélkakas nyikorogva mutatja az utat ide. A régi történetek szerint valamikor valóban ezüstből volt a fenti dísz, viszont egy élelmes tolvaj lelopta, s ugyanezen a fogadóban elverte az egész összeget, míg végül rá nem jöttek hogy mit tett. Utána megbocsájtották a tettet (mert hát ugye visszatért a pénz a családba) de egy egész héten keresztül kellett a tetőn ülnie, hajnaltáj kukorékolva, vagy máskülönben levágták volna a jobbik kezét. Belépve pár földre szögelt asztal fogadja az embert, melyek főleg az időnként erre megforduló tengerésze miatt lettek rögzítve. Az egész hely csak egy szint, a legtöbb kocsmával ellentétben csak ívó és étterem, bár egyébként szabadon tartózkodhatnak egész éjen át a teremben a vendégek, csak éppen nem lesznek kiszolgálva, s ilyentájt fűteni se fűtenek már alájuk. Minden második szögelt asztal felett egy jobbra-balra mocorgó lámpácska világít éjjelenként, hozva egy kis fényt a kevés ablakot tartalmazó épületbe. A pult azonnal a bejáratnál található, mellette a konyhával, mely a kis raktárban pihen. Egy megtermett, kopasz alak osztja az italt, aki méretének ellenére igen jámbor teremtés, s csak akkor fitogtatja erejét, ha nagy a rendbontás a környéken.

Liliomok Háza:

Hellenburg alsóvárosának fal közeli, keleti oldalán található díszes, bíbor épület. Ajtajára fehér liliomok vannak pingálva. A pletykák szerint igen mocskos dolgok történnek errefelé, de a vezetőség megtűri a hely jelenlétét, ugyanis sok rangosabb ember is szívesen látogatja. Hellenburg igen hatalmas adókat ró ki a bordélyházakra, s pont emiatt nem is képes soká fennmaradni, ám az a kevés amelyik mégis, igen sűrű látogatókkal rendelkezik. Belépve egy rövid folyosó fogadja az embert, mely nem hosszabb 3 méternél. Ennek léte amiatt szükséges, hogy a zajok ne nagyon szűrődjenek ki. Az ajtó, mely itt található, egy kis retesszel van ellátva, hogy képesek legyenek elzavarni azokat, akik nem elég tiszták, vagy éppen idősek efféle élvezetek hajszolásához. A bejáratnál szinte mindig egy rövid, fekete hajú férfi szokott álldogálni, Her Rottel. Háborús veterán, igen veszélyes harcos hírében áll, s pont miatta nem merészel senki sem dulakodni az itteni lányokkal, ha pedig mégis, az őr igen könnyen kipenderíti őket. A falak mind bíbor színben pompáznak, s a levegőt az italok és a virágok tömény szaga tölti be, ugyanis az egész épületen csakis egy helyen van ablak, a madame személyes szobájában, ahol munka sosem történik. Belül egy nagyobb nyitott tér található, ez több kis részre van felosztva, rózsaszín, bársony leplekkel, s helyenként faparavánnal. Egy-egy ilyen kis tér egy bőrrel veretett nagyobb heverővel van ellátva, s egy kisebb, asztalkával. Ez a szoba inkább csak ismerkedésnek van létrehozva, a nagyteremből három járat nyílik, melyekből kettő a szobákba vezet, ahol aztán kényelmes ágyakon kerülhetnek a vendégek közelebb az ott dolgozó nőkhöz-férfiakhoz. A harmadik járat a madame szobájába vezet, mely egy meglepően átlagos kis lakótér, egy ággyal, asztallal, s könyvektől roskadozó polcokkal. Meglepő módon, itt még a színvilág se olyan fullasztó, az ember nem gondolná, hogy Madame Heinzhez tartozhat. A világítás a legtöbb teremben plafonra akasztott gyertyákból érkezik, melyekből vöröses üvegen át szűrődik a fény, további színt kölcsönözve a helynek. Minden asztalon, falon található egy-egy kis váza, melyben liliomok s más illatos növények találhatóak.

Nagykönyvtár:

Veronia egyik legnagyobb könyvtára, megszámlálhatatlan sok kötet lelhető benne fel, többek között olyan iratok is, melyek Észak területén Indexlistán vannak, s azonnal égetésre ítéltek. Az épület gótikus stílusban épült, egyfajta testvér a Nagytemplomnak, ugyanis formáit tekintve igen hasonlít rá. Belépve két sor pult tárul a látogató elé, ahol kék ingbe és szürke nadrágba öltözött tudásdémonok fogadják az embert, megmutatva az utat azokhoz a részlegekhez, melyre szükség lehet. Az itt dolgozok fejből ismerik az összes kötet, s meglepően nagy tiszteletnek örvendenek fajuk ellenére. A könyvtár több, nagy részre van osztva, melyeket egyenként egy-egy hatalmas 4 méter magas ajtó választja el egymástól. A legtöbb részen galériákkal van megoldva a hely kérdése, lehetővé téve, hogy az épület két (Tulajdonképpen van egy harmadik, arra később kitérek) szintjét még kettőre lehessen osztani. Ezek mind olyan részek, ahova egy-egy átlagos polgárnak bejárása van, s szabadon olvashat, ám minden táskát és ruhadarabot figyelemmel ellenőriznek, ugyanis sok kötet igen értékes, s hiánya problémát jelentene a létesítménynek. Utóbbiról kezeskednek a démonok, s a hely fennállása óta mindössze 6 könyv tűnt el, melyekért igazán nem volt nagy kár, több példány akad még belőlük. Kívülről is jól látszóan található négy kisebb, szépen díszített torony is az épületben, melyek egy-egy különleges tematikájú gyűjteményhez vezetnek, ahova viszont már csakis az arra engedéllyel rendelkező emberek juthatnak be, s ezen személyek listája igen rövid. A Harag napján a könyvtár egyik tornya leégett, de néhány démon életét áldozta, s megállították a tüzet, így végül nem történt nagyobb kár a gyűjteményben. Az itt élő démonok egy része jelenleg azzal foglalatoskodik, hogy a leégett gyűjtemény darabjait megszerezzek, főleg kevesebb, mint több sikerrel.

Templomtér:

A nagytemplomot körbevevő hatalmas tér, a templom kivételével teljesen üres. Gyakorta kéregetőkkel és zarándokokkal van tele, kik messzi tájakról látogattak ide, hogy megszemlélhessék a hatalmas építményt. A tér mentén lévő épületsorok sokaságában található több nyomda is, amik főleg a német bibliák sokszorosításával foglalkoznak.

Parókia:

A templomnegyedtől északra, egy kisebb emelkedőn található hatalmas fehérre meszelt épület, ez ad otthon a legtöbb olyan lelkésznek vagy templomosnak, akik nem rendelkeznek még családdal, vagy önként inkább távol laknak tőlük. Az egész hely leginkább egy kisebb erődhöz hasonlít, vaskos falakkal, s belül egy keringővel, ahol egy kisebbe kertecske, illetve egy kiképzőterület található, ahol pár templomos kényelmesen tud egymással harcolni. Belül kifejezetten egyszerű a látványvilág, a földet szinte mindenhol mészkőlemezek takarják, a félhomály monotonitását pedig csak az időnként előforduló egyszerű festett ablakokon besütő halvány fény töri meg. Az épületben található több kis társalgó, ahol a hely lakosai elmélkedhetnek filozófiai vagy vallási témájú dolgokban. Az épület rendelkezik emellett egy kicsi könyvtárral is, ahol sok olyan irat található, amire szüksége lehet egy fiatal lelkésznek. Ehhez párosul egy levéltár is. A parókia külön konyhát kapott, ahol egyszerű étkeket szolgálnak fel a lelkészeknek és templomosoknak, már amennyiben azok igénylik azt. Az épületek kívül található egy árvaház is, illetve egy kisebb istálló, ahol az itteni lovagok állatai vannak tartva.

Hellenburgi Nagytemplom:

A templomtér közepén foglalja el örök helyét a város leghíresebb pontja, a Hellenburgi Nagytemplom. A katedrális (A déliek sose hívnák így!) hosszú éveken keresztül kínkeserves munkával, s emberek százainak életével épült. Hellenburg második legmagasabb épülete, úgy emelkedik ki a többi ház és templom közül, mint a családfő feje a gyermekek között. Magassága szinte már szédítő, a két torony mintegy 90 és 95 méter magas, a főépület pedig 60. Dimenzióit tekintve hossza 90 méter, átmérője pedig legkeskenyebb pontján 30, legnagyobbon pedig 44, de átlagban 40 méter. Stílust tekintve az építésének idejében kibontakozóban lévő gótikának áldoz, mi sem lehet ennek jobb példája, mint a templom külsejét borító, korábban hófehér, de immáron szürkés csipkézett kőfaragványok, illetve az egymásra emelkedő gyámívek, melyek biztosítják az épületet, hogy ne dőljön magára. A templom lényegében egy nagy hajóból áll, két igen keskeny mellékhajóból s egy kereszthajóból. Ez, felülről nézve kereszt formát kölcsönöz a templomnak, mely egyértelműsíti a tényt, hogy bár jelenleg a Protestáns egyház legfőbb épülete, régen igenis a katolikus egyház szolgálatában állt. A nagytemplom egész Veroniában híres csodálatos élénk színekkel festett rózsaablakairól, ezek létének egy különleges építési bravúr adott lehetőséget, melyet egy akkori építész, von Bauhaus fejlesztett ki. A stílus miatt kétszer is ledőlt a kereszthajó, ám harmadjára végül sikerült felhúzni úgy, hogy az idők végezetéig bírja. A templomon fellelhető csodálatos rózsaablakok mindegyik oldalon megfigyelhetőek, a kapu felett hatalmas körformában létezve, élénk kék színbe festve. Többnyire szenteket, illetve az emberek Veroniába való jutását örökíti meg. Jellegzetes kék színe messze földön híres, ugyanezen árnyalatot viselik a protestáns egyház tagjai, melyet a történet szerint Esroniel önmaga tett ismertté, s hívei parancsa nélkül követték, ugyanis igen szépnek s jellegzetesnek találtak a palástot, arról nem beszélve, hogy szögesen ellent mondott a Katolikusok vörösének. Az épület főhajójának nyugati vége egy Esroniel csillagot visel. A tornyok hatalmasak, egyikük csipkével sűrűn díszített, s kissé keskenyebb, sok fiatal lelkész elmélkedő helyen. A másik sima, szürke cserepekkel van takarva, s itt foglal helyet a Nagyharang, melyet akár a várostól kilométerekre is hallani lehet (Korai hellenburgi bárd, Morus von Mann egy híres balladájában arról énekel, mennyire hiányoznak neki a templom harangjának kongásai, melyeket távoli földeken immáron nem hall. Későbbiekben a buzgón vallásos költő szavai szállóigévé váltak, amit máig is szívesen emlegetnek a hellenburgiak.) A tornyok csúcsa csupasz, a rajtuk korábban lévő kereszteket beolvasztották, s ezüstjének egy része máig a palotában lévő gyűjteményében szerepel, rúd formájában ( A fáma szerint a másik részéből egy fegyvert készítettek, ám ennek hihetősége erősen megkérdőjelezhető, s csakis maga a volt Zsinatelnök tudná megerősíteni, vagy cáfolni). A tetőt sötétzöldre pingált cserepek takarják, melyek Hellenburg másik jellegzetes színeként kezelhetőek ( A történet szerint a kék, azaz az egyház tartja meg a zöldet, azaz Hellenburgot.) A három bejárat mindegyike felett márványvésetek csoportosulnak, melyek Biblia történeteket örökítenek meg. Belépve jellegzetes kép fogadja a látogatót: hatalmas keresztboltozatok emelkednek a végtelen magasságokba, a színes, pompázatosan festett ablakokon pedig játékosan szűrődik be a napfény. Kérdem én, a szöveg írója, hogy van-e csodálatosabb érzés, mint szinte tapinthatóan érezni az Isten kezének nyomát. Ilyen mennyországot ember nem képes emelni, csakis rajtuk túlmutató lények sugalmazására születhetett meg ez a csodálatos épület. A mellékhajókat hatalmas oszlopok választják el a főhajótól, fejmagasságban roskadoznak a kőfaragványok, melyek mind mozzanatokat jelenítenek meg az Ószövetségből, többek között Ádám és Éva történetét. Ezeket mind gyertyák világítják meg, melyek még napközben is világítanak, egyfajta varázslatos hangulatot kölcsönözve a túlvilági épületnek. A főhajóban hatalmas sornyi ülőhelyek kaptak helyet, így egy-egy nagyobb istentiszteleten is akad hova ülni a látogatóknak. A szentély a református szokásokhoz hűen egyszerű (A templom néhány falán még találhatóak freskók, de egyik része már fehérre lett meszelve. A történet szerint a templom kurátorai nekiálltak ezeknek a lepingálásához, ám akkor maga Esroniel jelent meg előttük, s egy beszédet tartott arról, hogy bár felesleges fényűzés példái ezek a munkák, mégis az Isten hatalmas léte ihlette meg őket, s a legszentebb vallási buzgalom eredményei, így igazán kár lenne lefesteni. A prédikáció után kihajították a festéket, s helyette inkább a tér mellett álló némely mocskosabb ház falát festették vele le, az ott lakók nagy örömére. A freskók a Veroniai exodus történetét mesélik el.) s egy faragott fa oltár található középen, mögötte pedig egy kiemelkedő szónoki rész, ami az akusztika miatt szinte mindenhol nagyszerűen hallható. A kórustér többnyire állóhelyeket tartalmaz, ám kis átalakítások után a templom nagy orgonája is itt kapott helyet, a lehető legeffektívebben kihasználva a teret. A keringő rész további faragványoktól gazdag, melyek nagy szenteket s Veroniai embereket ábrázoltak. Itt volt található régen a templom 14 kápolnájából hét, manapság ezeket eltávolították s helyükön ülőhelyek találhatóak, egy kivételével, ugyanis ott a katakombákba levezető út található (Utóbbiról sajnálatosan nem tudok leírást adni, ugyanis nem látogathattam meg. A híres uralkodók holttesteit tárolják itt, s egy kisebb börtön is megbújik mellettük, ahova azok kerülnek, akik különösen kiérdemelték a dolgot. Rossz nyelvek szerint ezek az angyalromokba érő járatok egészen mélyre, szinte a föld aljáig nyúlnak.) A kereszthajók két oldalán található egy-egy csigalépcső, melyek a boltozatok feletti részhez vezetnek, itt volt található a többi kápolna, ám ezeket is elpusztították.

Templom:

Hellenburgi Kastély:

A kastély egy relatívan egyszerű építmény, Veronia egyetlen egészében megmaradt angyaltornya, egy nyolcszög formájú, 40 méteres átmérőjű 120 méter magas torony. Szintenként úgy 5 méteres a belmagasság, s pont emiatt az 20. szinttől szinte semmilyen formában sincs beépítve vagy bútorozva (Többnyire irattár és mindenféle haszontalan tárgyak tárolására használják), kivéve pár speciális őrségi posztot, amik messzelátó felszereléssel figyelik állandóan a távolságokat, hogy akad-e támadója a városnak. Az épület a felső öt emelet egyfajta tömlöc, ami bár nem nyitott, de mégis elképzelhetetlen, hogy szökjenek belőle, mert túl magasan van (kivéve persze, ha az ember textilszalvétából fon magának kötelet lefele). A kastély arculata és képe szintenként változik, annak függvényében, hogy mégis ki lakozik ott, vagy éppen milyen szerv kapta meg. Az emeletek közötti utazást egy a kastély közepén lévő végtelenségig nyúló lépcsősor teszi lehetővé, mely önmagára kanyarodik minden emelet után, s meglepő módon a legfelső szint után is emelkedik, mely arra utal, hogy egyszer régen még ennél is hatalmasabb lehetett ez az építmény.


Érdekességek:

Főváros:

Hellenburg a régi időkben sebesen nőtte ki magát az emberi területek fővárosává, ám ahogy a Reformátusok átvették a hatalmat, az északiaknak új várost kellett találniuk, mely lett a mostani Carolusburg, köznépek által csak simán Főváros. Az utóbbi név főleg amiatt terjedt el, hogy kitörölje az emberek emlékezetéből, hogy mikor a két ország még egy volt, Hellenburgból irányították.


Hellenburg két jellegzetes színe:

A kék az református egyház, a sötétzöld pedig a királyi erők s maga Hellenburg színe. Ha valaki ezeket a színeket viseli, vagy az utóbbi két szerv egyikét szolgálja, vagy teljes szívéből támogatja őket.

Öltözködési törvény:

A Déliek a tiszta erkölcsök támogatásában hoztak egy törvényt, minek alapján mindkét nem csakis erkölcsösen öltözködve jelenhet meg az utcákon. Ezen dekrétum alapján, minden férfinek olyan nadrágot kell viselnie, mely nem láttatja annak férfiasságát, illetve testének felső felét inggel fednie, kivéve, ha azt a nehéz fizikai munka nem teszi lehetővé. Nőkön ezen törvény alapján csakis olyan szoknya lehet, melynek vége legalább térdet ér, s a felső viseletnek is takarnia kell a mellkast. Minden nyilvános meztelenkedést 20 botütés jutalmat ró maga után. Kivételt jelentenek a szabályok alól a magán telkek, illetve a bordélyházak területe.

Faji Politika:

Dél kifejezetten híres arról, hogy egyenjogúként kezeli a más fajú lényeket, s nyilvános 50 botütésben részesül az a kereskedő, aki nem hajlandó kiszolgálni egy másfajút. Ennek ellenére persze nem könnyű visszafogni a személyes véleményeket, azoknak a törvény se szabhat határt. A legtöbb elf és hasonló a nyomornegyedben lakik, bár akad a Művésznegyedben egy egészen jelentős kisebbség is, akik főleg társasági emberként élnek meg, s kihasználják szépségüket. „Kelleti magát, mint egy elf”, örökíti meg ezen jelenséget egy mondás, mely valószínűleg a Veroniai időszámítás hatodik századából származhat.

Alvilág:

Bár Hellenburg rendészete egészen kompetensen tartja kordában az alvilág próbálkozásait, természetesen létezik egy egészen jelentős bűnözőréteg is a városban, akik főleg a nyomornegyedben, illetve a művésznegyedben helyezkednek el. A város alatti romokat kihasználva csempésznek be különböző nem legális anyagokat, például olyan főzeteket, melyek jóval jelentősebben befolyásolják a kedélyállapotot mint az alkohol, illetve a magas vámolású portékákat is néha inkább ezen rejtett járatokon keresztül (Vagy a Nyugati vízi kapun) hozzák be. Pont emiatt a csatornák is járőrözöttek, bár sajnos az esetek többségében édes kevés ez a pár ember. Az őrség tagjai zsargonként patkányolásnak hívják ezt a pozíciót, gyakran zsoldosokat bérelnek fel rá. A nyomornegyedben található egy elzárt kis romrész, mely igen mélyen van kiásva, s a feketepiacnak ad helyet. Az igazán veszélyes dolgokat csakis itt lehet beszerezni. A pletykák szerint a városvezetés tud a helyről, de kellő áron képes a létesítmény fizetni, s így nem szabadulnak meg a kócerájtól, ugyanis igazán sosem bizonyult veszélyesnek.

Bordélytörvény:

Az egészséges erkölcsök megtartásának okán Dél szeretne megszabadulni a városban fellelhető bordélyházaktól, ezekre igen magas adókat szabva. Pont emiatt, jelenleg mindössze négy hivatalos prostituáltakat foglalkoztató épület lelhető fel. Nem úgy tűnik, hogy ezek valaha is eltűnnének, túl sok látogatójuk van. 


A szurkos falak városa:

Amióta a világ térdre rogyott, Hellenburg is sokat szenvedett. A sárkány borzalmasa tüzének hála falának sok pontja szurkos fekete lett, s ezt máig sem tudtak mindenhol letakarítani. Az északiak emiatt mostanság gyakran a “szurkos falak városának” becézik, jót szórakozva régi nevén, a “Fehér falak városán”.

Az éhínség:

A település népessége nagyon megcsappant az utóbbi időben, amin nem segített a hirtelen betelepülő menekültek száma sem, akik ráadásul üres gyomorral, s néha teli erszénnyel érkeztek. Egy ideig nagyon nehéz volt bármi becsületes étket szerezni, így sokan lejártak a csatornába patkányt fogni, a bőr ruhadarabokat pedig kifőzték, s ebből csináltak leveseket.

Készítette: Hilde von Nebelturm