[Hilde és Tom] Családlátogatás

A holdat és a csillagokat felhő takarta. Sötét, csendes este volt. A városi őrség fáklyákkal járőrözött, én pedig Hellenburg utcáit jártam.
Éjszaka a város sokkal másabb volt mint fényes nappal. Az város népe elvonult és párnára hajtotta fejét. Persze a rosszabbik fele még csak most kezdett el élni igazán. Tolvajok, erőszakos kuruzslók és a többi. Őszintén megmondva, én nem lettem volna az őrök helyében ilyenkor.
Mindig is jól megvoltam a kardommal ami jobb felemet védte igazán. De amióta kifosztottak engem azóta nincs egy normális tőröm, ami a bal felemet fedezné. Talán ebben a nagy városban találok egy fegyverkovácsot aki elfogadható áron ad el nekem egy éles, használható tőrt.
Az őrök elég rosszallóan tekintettek rám amikor elhaladtak mellettem. Talán nem szeretik azokat a kívülállókat akik tetőtől talpig fel vannak páncélozva. Nem akarom túlságosan felhívni magamra a figyelmet, elég ha a tolvajokra kell figyelnem, nem kell még a városi őrséget is a nyakamra hozni. Úgy éreztem, hogy a városban minden rám vetül és a holdtól csillogó páncélomra. Talán csak én beszélem be magamnak a dolgokat, de a mai világban nem lehet elég óvatos az ember. A városnézésemben, belefutottam egy kovácsműhelybe. Már az utcán is lehetett hallani a kovácstűzhely sercegését, a vas csattogását az üllőn, és szítok szavakat amik bentről jöttek. Amikor beléptem a műhelybe azt hittem, hogy egy sivatagba kerültem. Tűz forró volt a környezet, szó szerint. A meleg csillapítása alkalmából rögtön levettem a sisakomat és hónom alá tettem azt. A falon már elkészült fegyverek, és páncélok lógtak amiket valószínűleg megrendelésre gyártottak. Egész szép munkákat lehetett látni. Ha ilyen szép felszerelések vannak itt legyártva akkor nem ez lehet a legolcsóbb kovácsműhely Hellenburgban.
Nagyon remélem, hogy nem fog rámenni a gatyám, de talán egy tőr csak nem kerül olyan sokba. Befelé haladtam a műhelyben és egy nőt pillantottam meg aki nekem háttal állt.
Jó estét! -Köszöntem neki határozottan, és közelebb léptem hozzá.

* Az üllő lusta kondulása magányosan veszett bele a forró nyári éjszaka sötétségébe. A szellő csak néha-néha kacsintott be az ablakon, megmozgatva egy kissé a kohó okádva közlekedő forró levegőjét, ám ez nem zavarta igazán. Megszokta már, lényének egy darabja volt, s ha éppenséggel nem is kívánta, piszok jól tudott esni egy őrjáratozással töltött nap utáni kis vaskalapálás, amit egy jéghideg veder vízzel folytatott lemosdás követett. Olyan volt ez, mint valamilyen szeánsz vagy éppenséggel szokás, ami a napi piszok és mocsoktól szabadította meg, ugyanis a mocsok már csak része volt a munka minden formájának. Paff, paff. Új fegyvereket próbál legyártani, több-kevesebb sikerrel, bár végül szinte mindig beolvasztásra került a felfedezés, hogy aztán újra próbálkozhasson. Kényelmes dolog volt ez, az acél minősége szerencsére nem esett olyan sokat olvasztás után, sőt, ha lehet még keményebb is lett tőle, így nem sajnálta az időt a tökéletes kard vagy tőr legyártásához. 
- Ne sajnáld, minél erősebben ütöd, annál jobban megérti... Pont mint a Feketeacél, csak az jobb!  
* Paff, paff. Nagyapja néha megszólalt, hangja üresen veszett el a kohó mentén, s bár sok bölcsességet hordozott, mindig csak arról a fránya feketeacélról beszélt, megállás és megállás nélkül. Vehetett volna azt is pár rúddal persze, de felesleges lett volna, rettenetesen felesleges, arról nem beszélve, hogy drága mulatság is. Mestere ugyan meg tudta munkálni, de még neki is nehezen ment, s ő magának még aztán tényleg volt mit tanulnia a dolgok csínjáról-bínjáról. Paff, paff. Nyugodt, izzasztó munkáját egy rövid köszönés törte meg, melynek hangja teljesen eltért a megszokott, süketítő kongástól. Kissé össze is rezzent, nem tudta mégis mire vélni, hogy ilyen későn mit is keresne valaki erre, így letéve a szerszámot megfordult, s kesztyűjét levetve megtörölte homlokán a kormot. Csípős izzadtság szaga volt a munkától, haja pedig kócosan, víztől nedvesen ragadt barna kötényére, s kormos fehér ingébe. Kicsit megszemlélte a férfit, elég átlagos volt barna szemével és hajával, ám arcának vonásai éles vámpírságot cipeltek, s a páncélján lévő jellegzetes címerek is egyértelműen ordítottak a Heraldikai tény miatt, hogy Nebelturm volt. Nem örült a látogatásának, bár biztos volt benne, hogy korábbról nem kellett ismerniük egymást, valószínűleg másik ágból jöhetett, mint ő maga. Képére valamilyen halvány mosolyt erőltetett, semmi túl bizalomgerjesztőt, csak amolyan üdvözlést.
- Jó estét... Segíthetek valahogy, vagy csak eltévedt?

Végigmértem a nőt. Amíg beszélt hozzám végig a szemébe néztem, de nem hagyhattam figyelmen kívül két éles szemfogát ami fogsorát díszítette. Szemet szúrt még fehér, sápadt bőre is ami feltűnően eltért hosszú, fekete hajától. Utazásaim során egy valamit megtanultam. Sosem szabad alábecsülni az embereket, bárhogyan is néznek ki. Nem számít, hogy egy fiatal gyermek az, vagy egy szakállas, rozzant vénember. Az erő és a tudás belülről fakad. Ha egy öregember már nem jó a kardforgatásban attól még az átokszórásban kitűnő lehet. Kezdve a nővel aki vámpír, már most nem jönne jól rosszul indítani. Félre értés ne essék, nem félek. De ők ide valósiak, gondolom, és egy balhéban az őrség nem engem védene meg, abban biztos vagyok. Mindenesetre azért örülök, hogy ennyi idő után végre egy vámpírba is belebotolhatok, főleg egy kovácsműhelyben. Talán "rokonságunkra" való tekintettel olcsóbbal adja el nekem a kívánt felszerelést. Vagy épp ellenkezőleg. Nem mindig a legjobb egy vámpír családba tartozni. A Blutstern és a Neulander családnak persze ezekből a dolgokból könnyen ki lehet jönni, mert őket mindenki szereti, a többi vámpíron kívül is. Vannak persze a tudatlanok akik minden vámpírt egy kalap alá vesznek. Meg ott vannak a családi belviszályok is amik néha véres összetűzésbe is torkollhatnak. Egy szóval vámpírnak nem mindig öröm lenni. Kezdve ott, hogy a nap, enyhén fogalmazva, nincs ránk jó hatással.
És ott vannak a véres üldözések az egyház részéről is. Talán a mágia iránti érzékenységünk felvonható egy jó dolognak, de azért is küzdenünk, tanulnunk kell. Igazándiból mindig is szerettem a kihívásokat, és életem folyamán sem hullott semmi csak úgy az ölembe.
A Nebelturm is csak egy név a sok közül. Vannak, szolgáink, sok pénzünk és egy hatalmas tornyunk. De én nem tervezem úgy, hogy mind a 250 évemet egy torony falai között fogom leélni. Talán elszöktem otthonról és ezzel megszegtem egy nagyon fontos szabályt, de én büszke vagyok vámpír létemre és kerül amibe kerül, de az életemet nem fogom könnyedén adni.
Egy tőrt szeretnék vásárolni, jól festene a baloldalamon! -Mondtam neki, határozottan. Közben egyre kevésbé bírtam, a forró helyen. A homlokomon és a nyakamon izzadságcseppek gördültek le. Nem csoda, elég régen voltam már kovácsműhelyben. Elszoktam a Nebelturm toronytól ahol egykoron, mindennap kovácsolnom kellett, származásomra való tekintettel.

* Egy rövid ideig csönd honolt a teremben, majd végül a vámpír megszólalt. Szavait kissé kóstolgatta, nem igazán értette, mégis miért lenne szükséges egy tőrre amit ő maga készített el, mikor bármikor magához vehetett volna egyet a családtól (Ami persze sokkal jobb minőségű lett volna), bár belegondolva lehet száműzött volt, ami megmagyarázná, hogy miért van itt... Talán az is megfordult a fejében, hogy érte jött, hogy majd őt haza akarják vinni... Ám ez mind dajkamese, makacsul rázta ki magából az ötletet, s inkább nem is próbált arra gondolni, hogy az előtte álló jó kiállású férfi a lovagja lenne, aki megmenti  tornyából. 
- Habár kissé késő van, de nincs ellenemre. Mégis mire gondolt pontosan? * Lassan átsétált a műhely egyik részéből a másikba, s egy nagy palatábla előtt termett, ami mellől egy kihegyezett szén darabot vett magához, megnyalva a végét egy kissé, hogy tudjon azzal írni. * - Ha tud mondani dimenziókat és formát akkor lejegyzem, és annak alapján készítem el. Ha nem, akkor standard tőr lesz, két éllel. Tudunk rá címert, nevet, vagy valamilyen mintát is helyezni, ha úgy kívánja. Emiatt nem kérek pénz többletet. Emellett többféle fa is van a műhelyben, a markolat anyaga a kérésnek megfelelően lesz elkészítve. Jelenleg sima acél van raktáron, ha valami komolyabbra gondolt, attól tartok vissza kell jönnie később. 
* A szöveget meglepő unottsággal közölte, pont mintha csak felolvasta volna egy papírlapról. Próbálta számolni, hogy lényegében hányszor is ismételhette már ezt el, de egyelőre nem sikerült neki, s végeredményként nem is volt fontos kérdés annyira. A munka csak munka volt.

Nem gondolkoztam sokat azon, hogy milyen tőrt szeretnék. Azon az elven voltam, hogy legyen éles és lehessen vele gyilkolni. Persze nem kellett volna mindig arra. Ki tudja, hogy mikor történik valami a kardommal és csak egy tőr van nálam, ami azért valljuk be elég hasznos fegyver. Saját magamnak nem igazán tudtam jelen helyzetben saját tőrt kovácsolni, hozzávaló anyagok és kohóbérléshez elegendő pénz híján. Egy szokványos vas tőr jött volna most a legjobban. Egyszerű, de nagyszerű. Markolata sötétbarna, pengéje pedig mint a hó, olyan fehér és halálos. Az elhangzott vásárlási tájékoztatót amit elmondott valószínűleg nem egyszer mondta már el. A hangján lehetett már hallani, hogy csak kényszerből szavalja a sorokat. Egy betű gravíroztatás mondjuk nem jött volna olyan rosszul. Ha talán annyira elpusztulok valamelyik kalandomon, akkor legalább találgathatnak, hogy hívtak engem valamikor. Egy vastőrt szeretnék. A markolatába egy " T " betű legyen gravíroztatva. Nem kell sietni, mi vámpírok birtokoljuk a világ összes idejét! -Mondtam kicsit humorosan az utolsó mondatot majd nem messze tőle, leültem egy székre és sisakomat az egyik asztalra tettem le. Körülnéztem még a műhelyben és megnéztem a legapróbb zugokat is. Egészen jól volt tartva. Azokkal a műhelyekkel ahol eddig találkoztam csak egy kohó volt és egy fújtató, látszik, hogy ez a vámpír tényleg a kovácsolásnak él. Talán még az is szóba jöhet, hogy Nebelturm! Egyenlőre még nem hozom fel a család témát, mert lehet, hogy megsérteném, ha rossz családba tippelném őt. Aztán az kinek hiányozna, hogy a tőr rosszul legyen megcsinálva és harc közben mondjuk csődöt.

- Egy tőrt, hmm? Nem látom akadályát, pontosan milyennek szeretné? Egy éle legye? Kettő? Mérete? Mindenkinek másra kellhet az ilyesmi, elég fontos ezzel tisztában lennem, mielőtt nekikezdenék.
* Azzal kicsit megkocogtatta a szenet a táblán, mintha várakozott volna a másikra. Talán udvariatlanságnak tűnhetett, de lényegében tényleg szüksége volt ezekre az információkra ahhoz, hogy képes legyen elkészíteni azt a vastőrt a másiknak, mert azt meg pláne nem szerette volna, hogy az ne legyen megelégedve. Ebben az üzletágban minden arról szólt, hogy mennyire terjed az ember hírneve, s egy-egy tehetősebb (Vagy éppen esetleg rangos vámpír?) embernek jól készített fegyver bármilyen bemutatkozásnál többet beszélt.
-És mi járatban erre Hellenburgban? Átutazás esetleg, vagy csak kirándulás?
* Egy pillanatba belépett a raktárba, s egy kisebb rúd fémet vett magához, majd közelebb került a kályhához, s felhúzva a kesztyűt elhelyezte a rudat a forrón lehelő kohóba, s a fújtatóhoz lépve pumpálni kezdte azt, hogy a láng a lehető legforróbban nyaldossa meg a jövendőbeli tőrt.

Egy tizenöt centiméteres tőr lesz. Nem kell nagyon túlkomplikálni a dolgokat, önvédelemre kell. Talán, ha egyszer a kardom cserben hagyna, vagy egy kisebb pengét szeretnék rendelkezésemre bocsájtani, akkor tökéletes lesz. Ebben az igen jól tartott műhelyben előjött rajtam a honvágy. Otthon mennyi acél és vas alakult át önvédelmi vagy támadó eszközökké a családom, és az én kezem munkája alatt. Legszívesebben felálltam volna és én magam készítettem el volna a tőrömet, mint jó vérbeli Nebelturm. Emlékszem anyám szavaira mikor azt mondták, hogy "sose siesd el a munkát. Légy türelemmel így a penge is meghálálja ezt neked." Végül is igaza lett. Hajlamos voltam arra, hogy túlságosan elsietem a munkát és pontatlan pengét kovácsolok, vagy olyat ami könnyen tönkremegy.
De idővel megtanultam, hogy a türelem bizony tényleg fontos dolog egy kovácsműhelyben. Igazából csak átutazóban, nem sokáig maradok. Kalandozok erre-arra a nagy világban és az utamat keresem, mondhatni. Mondtam el ezeket a szavakat, miközben néztem ahogy éppen pumpálni kezdett a fújtatóval. Na és melyik családból származik, ha megkérdezhetem? Tettem fel ezt a számomra, teljesen természetes kérdést. Jó lenne beszélgetni erről a témáról egy szintén vámpírral. Régóta nem élvezhettem már fajtám társaságát.

- Tizenöt centi, kétélű... Inkább robusztus mintsem vékony... És T a fegyver pengébe feketítve. Azt hiszem ezt meg tudom annyi idő alatt csinálni, hogy ne kelljen visszajönnie holnap, s még ma meglegyen.
* A fújtató nyöszörögve lehelte a forró tüzet a lassan fénylő vasra, egyre sötétebb és sötétebb színbe színezve azt. Jól ismerte már ezt az árnyalatot, ha akarta volna már most dolgozhatna vele, de eddig úgy vélte, hogy felesleges siettetni a dolgot, s minél lágyabb az acél, annál könnyebben és annál kevesebb izzadtsággal lehet olyanra csinálni, amire az embernek szüksége is van
- Valóban? Igen izgalmasan hangzik, biztos sok érdekes tapasztalatban lehetett már része. Veronia nagy hely, egyszer szeretném majd én is beutazni Dél vidékeit, s talán az elfekét is. Izgalmas lehet, megannyi csodás táj és látnivaló... Mind csak az emberre vár, hogy felfedezze.
* Azzal odalépett a kohó nyílásához, s egy forrón, fehéres vörösbe izzó lágy rúd vette át a helyét az eddig kemény és erős acélnak. Ezt egy fogóval magához vette, majd határozottan az üllőnek feszítette azt, s jó nagyokat vágott rá, aminek hála a fém durva formája elkezdett megjelenni. Messze volt persze még a kész terméktől, de azért mégis valami! A férfi kérdésére a kalapács egy pillanatra megállt a kezében, szüneteltetve annak hangját, s végül megszólalt.
- Hellenburg a családom.
~ Ohó...

A játékot inaktivitás miatt LEZÁROM.