Szólt a zene, vidám dallamokon éltetve az estét. Mintha csak örömujjongásban törne ki újra, és újra. A bál folyt már pár órája, és még kitart az első napsugárig is talán. Már akinek. A jelenlévőket sokféle népség alkotta. A környék válogatott elitjei közül voltak, a nemesek legnemesebbjei, azok az emberek akik vérvonala töretlenül, és szennyezetlenül húzódott már réges rég...na meg persze dagadó erszényű ölebek, luxusprostik, és egyéb talpnyalók is jelen vannak. Mint a legtöbb ünnepség Eichenschildben ez a bál sem maradhat el a színrelépésem nélkül. Úgy lépdelek egyik társaságból a másikba, mint egy táncos. Bájcsevej az egyik társasággal, politikai nézetek és gazdaság jelenlegi állapotának megvitatása a másikkal. Megint mások a háború stratégiáját értékelélik, van aki nagyobb adók kivetése mellett érvel, és eközben a sötét sarkokban pletykák születnek, vagy kapnak szárnyra. Az egész annyira mesés. Távol a háború zörejeitől, távol a kíntól és szenvedéstől ezen aranyszínű falak és bíbor függönyök között úgy vitáznak az emberek életről és halálról, boldogságról vagy nyomorúságról mintha istenek lennének. Valójában részint azok is. A pénz, a hatalom és a befolyás istenei. Egy saját, számukra kialakított csatamezőn. Valójában ez nem is más mint háború, csak a fegyverek szavak, az ellenfelek pedig vélemények. Mindez pedig olyan elképesztő pompával tálalva amely sehol máshol nem található Veronián. Az asztalok rogyásig vannak telve mindenféle finomságokkal, főként édességekkel. Némi örömmel tölt el, hogy néhány az én receptem. Néhány fiatalember hölgyeket kér fel táncolni, éppen kezdődik a keringő. Szép tánc ez, kiváltképp szeretem én magam is. Nemesi és előkelő, nem tudja akárki csak úgy eltáncolni. Kell hozzá tartás, elegancia, némi fennköltség, és persze sok gyakorlás. Ez mind megvan bennem. Valójában úgy érzem magam, mint hal a vízben, ez az én igazi helyem. Enyhén végigsimítok a hajamon, majd egy társasághoz csapódom.
- Ön mit gondol a művészet mikor fogja megvédeni önt ? - dörgi egy magas, szélés vállú férfi. Rövid, barna hajában, és széles, laposs orra alatt ülő bajuszában már láthatóak az őszülő hajszálak, arcában mély ráncok húzdónak, és a fél szemén szemkötőt visel. Tábornok ő, semmi kétség.
- Úgy vélem a háború túlságosan elvakította önt... - válaszolja egy másik, szintén hórihorgas, szőke hajú, kék szemű fiatalember. A ruháján és a viselkedésén azonnal lerí hogy a Kereskedő Céh küldötte. Csinos arcát nem csúfították el még hegek, s láthatóan még a kor sem járt el felette. - ...tudja, a léleknek is kell táplálék.
- Én azt hiszem a művészet merőben más mint az ön elképzelése. Nem a lelket, hanem az elmét táplálja ! - szólalt fel egy hölgy a társaságban, meglehetősen átszellemült arccal. Nem is kellene fejtegetnem, ki ő, mi ő, elég csak a ruhájára néznem. Annak az ára megérne egy lovat, ha nem kettőt. Valószínűleg valamelyik nemes lánya.
Ellépek a társaságtól, és kissé félrehúzódom. A nemeshölgyek láthatóan összesúgnak, de egyikük sem mer a közelembe jönni. Talán a visszautasítástól félnek, talán saját barátnőik áskálódásától. Az egyik tálkáról egy pohárka bort veszek el, majd egy kitárt ablakhoz sétálok. Vajon elég jól nézek ki ? Díszes estélyi ruhám a hó fehérségét, és a bor vörösét ölti magára. Viszonylag egyszerű, mégis roppant előkelő, makulátlan tisztasága, és vadító mélysége egyszerre jelképezi a jellemem furcsa kettősségét. Nyakamnál egy puha bunda terít körbe, lefelé egészen szűk, felvéve testem vonalát, míg a derekamnál hátul köpenyszerűen lelóg a térdemig. Szintén simulós nadrágomat hosszú, térdig érő vörös csizmám takarja el, amely hivalkodóan fürdik a holdfényben. A könyököm után kissé bővebb, helyet hagyva annak hogy nekem tetszően eltüntessem a kezem ügyében lévő dolgokat. Mint azt a jegyzetfüzetet a báró úr derekáról. Hajam fel van tűzve, a kor divatja szerint néhány fonattal és belekötött aranyozott díszekkel. Ízlelgetem a bort, miközben a zenét hallgatom, remélve hogy történik valami érdekes is. Mondjuk talán egyszer befut a tünde küldöttség is valamikor...
Hangulat
- Ön mit gondol a művészet mikor fogja megvédeni önt ? - dörgi egy magas, szélés vállú férfi. Rövid, barna hajában, és széles, laposs orra alatt ülő bajuszában már láthatóak az őszülő hajszálak, arcában mély ráncok húzdónak, és a fél szemén szemkötőt visel. Tábornok ő, semmi kétség.
- Úgy vélem a háború túlságosan elvakította önt... - válaszolja egy másik, szintén hórihorgas, szőke hajú, kék szemű fiatalember. A ruháján és a viselkedésén azonnal lerí hogy a Kereskedő Céh küldötte. Csinos arcát nem csúfították el még hegek, s láthatóan még a kor sem járt el felette. - ...tudja, a léleknek is kell táplálék.
- Én azt hiszem a művészet merőben más mint az ön elképzelése. Nem a lelket, hanem az elmét táplálja ! - szólalt fel egy hölgy a társaságban, meglehetősen átszellemült arccal. Nem is kellene fejtegetnem, ki ő, mi ő, elég csak a ruhájára néznem. Annak az ára megérne egy lovat, ha nem kettőt. Valószínűleg valamelyik nemes lánya.
Ellépek a társaságtól, és kissé félrehúzódom. A nemeshölgyek láthatóan összesúgnak, de egyikük sem mer a közelembe jönni. Talán a visszautasítástól félnek, talán saját barátnőik áskálódásától. Az egyik tálkáról egy pohárka bort veszek el, majd egy kitárt ablakhoz sétálok. Vajon elég jól nézek ki ? Díszes estélyi ruhám a hó fehérségét, és a bor vörösét ölti magára. Viszonylag egyszerű, mégis roppant előkelő, makulátlan tisztasága, és vadító mélysége egyszerre jelképezi a jellemem furcsa kettősségét. Nyakamnál egy puha bunda terít körbe, lefelé egészen szűk, felvéve testem vonalát, míg a derekamnál hátul köpenyszerűen lelóg a térdemig. Szintén simulós nadrágomat hosszú, térdig érő vörös csizmám takarja el, amely hivalkodóan fürdik a holdfényben. A könyököm után kissé bővebb, helyet hagyva annak hogy nekem tetszően eltüntessem a kezem ügyében lévő dolgokat. Mint azt a jegyzetfüzetet a báró úr derekáról. Hajam fel van tűzve, a kor divatja szerint néhány fonattal és belekötött aranyozott díszekkel. Ízlelgetem a bort, miközben a zenét hallgatom, remélve hogy történik valami érdekes is. Mondjuk talán egyszer befut a tünde küldöttség is valamikor...
Hangulat