Táncparkett ördöge...vagy démona ?

Yrsil kiugrott az ablakon, a kisasszony pedig előmászott az ágy alól, mire berontottak az őrök. Loreena nyugodtan ült az ágyon, kezében a véres tőrrel, és tökéletesen nyugodt hangon adta elő az embereknek a féligazságot, amiben megegyeztek a démonnal. Őszinte, egyenes jellem volt mindig is, nem szerette, ha titkolóznia kell, így most is elég kényelmetlenül érezte magát, de tudta, ha belekeveri a férfit, akkor többet árt az egész ügynek, mint használ, és csak kínos kérdések követnék egymást újra és újra. A védence hallotta, ki akarja megölni és mennyiért, így már elkezdődhetett a nyomozás, ami minden bizonnyal már más hatásköre lesz.
Nem ment vissza a bálra, ezek után egyáltalán nem volt kedve bájcsevegni, főleg úgy, hogy a szikrázó kristálycsillár alatt parolázó nemesség valószínűleg mit sem vett észre az eseményekből. Megtette, amiért jött, és nem tartotta valószínűnek, hogy újabb támadás következzen. Ellenben alig várta, hogy kibújhasson a hacukából, amit ráaggattak.
A kisasszonyt a társalkodónőire bízta, ő maga pedig átment a sréhen szemben lévő szobájába, és lassan kibújt a báli ruhából. Levette az ékszereket, megtisztította a tőrét, majd inget és egyszerű szövegnadrágot vett föl. Az emberek szemében talán ez férfigúnya volt, de neki a megszokott, mindennapi viselet. Azzal viszont nem fáradt, hogy a sminket is lemossa az arcáról, csak hanyatt Dőlt az ágyán. Mellette hívogatóan feküdt a dedikált könyv, amit születésnapi ajándéknak szánt, és nem tudta illendő lett volna beleolvasni, vagy jobb lett volna, hogyha megtartja a benne lévő sikamlós titkokat a forró csókokkal teli éjszakáknak.
Lehunyta a szemét, és várta az álmot…

- Csodás ez az éjszaka... - szólaltam meg halkan, a pirkadat előtti sötét égboltot csodálva. - ...a csillagok mindig akkor ragyognak a legfényesebben, amikor a legmélyebb árnyalatát ölti fel a sötétség. - folytattam a tűnődést. Néhány perc meditáció, elmélkedés és elmélyülés a nap eseményei felett. A kényelmes, erkélyi kanapémban ülök. Jobbomban egy hatalmas bögre, gőzölgő tea pihen. A kemény fatámla és a fölé helyezett rettentő puha párna kombinációja a teával és a gyönyörű kilátással elképesztően komfortosnak tűnt még ebben a már elég hűvössé vált estében.

- Áá, igen... - csettintek hirtelen - ...a könyveket elfelejtettem odaadni neki Loreena kisasszonynak. - emlékeztetem magam az egyetlen dologra amelyet elfelejtettem. Pedig még a pincéből is felhoztam már őket, és csak a dedikálásra várnak. El kéne hívnom a tünde kisasszonyt, hogy akkor már egyben el is vihesse magával. Bár a helyzetbe belegondolva melyik ép erkölcső nő fogadna el egy késő esti meghívást egy csábdémontól ? Valamiért viszont gy sejtem, hogy a könyvem egy másik úton módon az ő örömére lesz. Bizseregnek a csábdémon-ösztöneim.

~ Üdvözletem, Loreena kisasszony, itt a lelkiismerete beszél. Úgy érzem egy ideje már nem beszélgettünk, és úgy gondoltam összefuthatnánk egy nagy csésze tea mellett...

Nem tudta, mennyi ideje aludhatott. Báli ruháját egyszerűen ledobta a földre és ahogy volt, alsóruhában nyúlt el az ágyon, és már nem is tudott túl sokáig gondolkozni. Az emberi fogadások kimerítőbbek voltak, mint ahogyan elsőre látszott, a tánc, a meleg, de mééginkább a hamis mosolyok és üres bájcsevelyek tömege volt az, ami teljesen kiszívta az erejét. Nem is beszélve a bérgyilkos támadásról...
A különös hang úgy szivárgott be az elméjébe, mint füst szokott a csukott ajtó alatti résen, lassan, gyengéden, de mégis biztosan, megmérgezve a levegőt, neki pedig megfertőzve a gondolatait.
A lelkiismerete...
Meglepetten nyitotta ki a szemét, és bámult fel a sima meszelt plafonra, de nem látott senkit. Kint az ég még fekete bársonyruháját viselte, apró csillag-gyémántokkal, de már nem lehetett messze a reggel. A szavak viszont egyértelműek voltak, ott pattogott a fejében. Talán a kimerültség tette, hogy kezdett megbolondulni.
~ És mégis miről szeretnél beszélgetni velem, kedves Lelkiismeret? Arról, hogy jobban kellett volna figyelnem a védencemre, hogy nem látogattam meg két napja szegény Jóskát, aki majd eleped egy szál répáért ott az istállóban, hogy nem vittem le a szemetet mielőtt eljöttem otthonról, pedig apa megkért rá, vagy hogy még mindig haragban vagyok az anyámmal? Most komolyan, felnőtt nő vagyok, nem hiszem, hogy pofon kellett volna vágnia, mert nem tetszett neki, hogy kivel kefélek... Ohh ne haragudj. Reggel van még. Szóval egy csésze tea jól esne.~
Válaszolta félálomban, majd felült és megdörgölte a szemét, hogy kicsit kimenjen belőle a kimerültség. Még nem kezdett el felöltözni, ugyanis önmagával, és csak a fejében lévő hangokkal nem fog elmenni teázni. De ha újra hallja, talán megtudhat többet is.

Meglepődötten néztem magam elé a tünde váratlan őszintesége nyomán. Talán el sem hitte hogy valóban hallott egy hangot. Nem hibáztatom érte, a gondolataim számos hangalakot ölthetnek magukra, bár aki már hallotta, biztosan felismeri hogy én beszélek. Mégis, mit mondjak neki ? Talán legyek őszinte és öntsem ki a szívem egy ismeretlen vonal túloldaláról ? Hamar elfelejtené, és én is megkönnyebbülnék. Furcsa hogy mekkora a valódi távolság ember és ember közt. Vagy démon és tünde között.
~ Túl sokat veszel magadra, Lélek. Pihenj egyet, és gondolj arra amit már elértél. Azért az nem semmi.
Lassan felemeltem a gőzölgő bögrét és belekortyoltam az eperteámba. Lassan ittam miközben balommal leemeltem az épp csak begyújtott pipámat a tálcáról. Mélyet szívtam belőle, majd egy nagy karikát pöffentettem az ég felé.

~ A tea meghívóra visszatérve, tudok egy jó helyet ahol találkozhatnánk. Csodás kilátás, nagy bögre gőzölgő tea és egy jó beszélgetés, ezt tudom ajánlani.

~ Cara a konferencián vagy még ?
~ Most indulok haza. Miért kérded ?
~ Elkísérhetnéd egy vendégem hozzánk. Fontos személy, kérlek légy kedves vele...

Felkuncogott, még mindig a plafont nézve. Még mindig számításba vette, hogy esetleg megőrülhetett, de az ő lelkiismerete, ha valóban megszólalna, sose mentené fel semmi alól.
~ Talán igazad van, Lelkiismeret. De amit elértem, az nem számít, ha a lelkem tisztaságáról van szó, nem igaz? ~ teszi fel a kérdést mosolyogva. Nem tudja, hogy aki beszél hozzá, látja, vagy érzékeli-e az érzelmeit is, vagy csupán a gondolatokban kifejeződő szavakat, és hogy vajon el tudják-e kapni, a kósza, fején átsuhanó képeket. Az ajánlatra bólintott, ám mikor rájött, hogy ezt beszélgetőpartnere nem látja, rendesen is válaszolt. Már amennyire ezt lehetett rendesnek nevezni.
~ Igazán csábító ajánlat, élnék vele. A bögre teával és a kilátással is. ~
Felkelt és felöltözött, de báli ruha helyett egyszerű szövetnadrágot és csizmát húzott, fölé zöld tunikát, és tündeköpenyt. A páncélja szépen összekészítve feküdt az egyik széken, de azt inkább nem vette fel. Végülis baráti beszélgetésre indult.
Nagy nehezen letalált a kastély lépcsőlabirintusán, és még egyszer megcsodálhatta a bál maradványait, a dekadens eichenschildi elit szórakozását. Kint egy vörös hajú tünde várta, de nem volt benne biztos ki küldte, így félrebillentett fejjel nézett rá, várakozva.

Cara

Már egy ideje a kapualjban pihent. Csendesen ült a macskakövön, kezével a fejét támasztva, a szemeit dörzsölgette. Jóval többet ivott a kelleténél az Eichenschildi Alkimisták kicsi szervezete által szervezett összejövetelen. Sokan megjelentek, olyanok akikről nem is várták volna, többek közt a Noitra és Lina kisasszony is. Utóbbival hosszasan eltársalgott, aki ember létére felettébb nagy érdeklődést mutatott a druidák mágiája felé. Élvezte ezeket a baráti összejöveteleket és tapasztalat-cseréket, hiszen ilyenkor az ember és tünde félrerakta a személyes problémáit és a csak éltek a lehetőséggel hogy hozzá hasonlókkal beszélgethessenek. Ő maga meglehetősen jól bírta a piát, a saját főzeteivel hat embert eltett láb alól az alig több mint húsz fős társaságból, ám ezúttal az ő feje is erősen kavargott. Hirtelen nyílik a kapu és egy alakot lát kilépni rajta.

- Hi... - szólal meg először a tünde nyelvet használva, és teljesen zavartan próbál feltápászkodni. -...üdv ! - emeli fel a kezét kissé esetlenül integetve, kissé nehézkesen felegyenesedve - Izé...én Cara vagyok, nagyon örvendek.

Nem tudja mit cselekedjen, így csak egy kicsit tépelődve álldogál, majd beletúr a hajába. Képtelen eldönteni hogy ő az a személy, vagy más lehet az ? Teljesen udvariatlan dolog csak úgy leszólítani valaki éjszaka az út közepén. Még a végén azt hiszik hogy koldus. Bár elég csak a ruhájára tekinteni és láthatják hogy még csak nem is akármelyik hétköznapi szabótól van. Ez a kedvenc estélyi ruhája, még Sil vette neki a születésnapjára 'kedveskedő' ajándék gyanánt. A másik csak áll, de mit mondhatna neki még ? Talán rosszul vehette hogy a tündék nyelvét használta ?

- Ne haragudj, én csak várok egy tündét itt, és nem vagyok biztos benne hogy te vagy az. Ha nem te vagy, akkor nem zavarnálak tovább. Neked van szükséged egy kalauzra a lelkiismeretedhez vezető úton ?

A báli ruhás tünde akár a nemesek estélyéről is szabadulhatott volna az öltözete és illumináltabb állapota alapján, de biztos volt benne, hogy legalább rémlett volna neki a jellegzetes arc és az égő vörös haj, ami még fényesebben csillogott mint az ő avarszín sörénye.
- Üdv... - köszön vissza hasonlóan bizonytalanul. Mintha lelkiekben a tükörképével nézne farkasszemet, noha neki nem sok alkohol jutott a bálon, kérdés persze, hogy az elmúlt események fényében ez mennyire gond vagy sem. Szükség volt a józan ítélőképességére. Amikor azonban Cara - ahogy bemutatkozott - megkérdezi, hogy nem-e ő keres kalauzt, akkor már elégedetten bólint.
- Mondhatjuk így is. Nem mindennap invitál minket a lelkiismeretünk teára nem igaz?  - válaszolja mosolyogva. - Loreena vagyok, és szintúgy örvendek.
Nincs más hátra mint előre, meg kell keresniük azt a bizonyos lelkiismeretet... Ha nem veszett el már régen, a sok vér és intrika között.

- Loreena... - ismétli el a nevet miközben az emlékei között kutat. Hol hallotta ezt a nevet ? Ismerős, annyira ismerős számára...de ehhez kell még egyet húznia a laposüvegéből. Egy gyors mozdulattal elővarázsol egy átlátszó, kristály alakú üvegcsét, amelyben a házi készítésű eperpálinkáját rejtegette. Meg is húzza, majd megnyalva a szája szélét a tündére néz. - ...Wildwind. Megtisztelő hogy találkozhatok Az Erdő Védelmezőjével...hic... - csuklott meg egy pillanatra. Talán ez volt az utolsó még az ő acélmájának is. Barátságosan int a másiknak hogy kövesse és lassan megindul az útnak. Bal kezében odanyújtja a kedvenc tömény italát.
- Bocsáss meg, de nem voltam felkészülve rá hogy vendéget fogadunk, így az úton a társaságon és utikalauzon kívül csak ennyit adhatok... - billegteti meg a tenyerében tartott üvegcsét - Saját készítésű eperpálinka, egyenesen Sil kiskertjéből. Be kell vallanom hogy elég kitartóan gondozza azt a kertet annak ellenére semmi tehetsége nincs hozzá. - kacag fel jóízűen.

Viszonylag hamar egyértelművé vált számára, hogy a nő, aki Cara néven mutatkozott be, részeg. Nem volt benne biztos, hogy ezen a bálon rúgott be, sok más nemessel egyetemben, vagy valahonnan máshonnan szalajtották, de egyértelmű volt. Amikor a keresztneve után viszont a másik a vezetéknevét is tudja, sőt a titulusát is ténylegesen meglepődik. Nem gondolta volna, hogy a tündék között valódi híre van, és azt sem, hogy már keresztnév és arc alapján is tudná bárki is, hogy kicsoda, de úgy tűnik kénytelen volt hozzászokni a dologhoz. Messzebbre jutott, mint valaha akart, nagyobb hírnévvel, mint amire vágyott. Eszébe jutott a testvére, aki amikor elhagyta a szülői házat fejébe vette, hogy egyszer megénekli a nővére hőstetteit, és afféle mondabeli alakot csinál belőle. Bizonyára nagyon csalódott lett volna, ha tudta, volna, hogy ez a folyamat az ő hathatós közreműködése nélkül indult el. Nade nem kellett ennyire messzire menni.
A felé nyújtott laposüveg láttán elbizonytalanodott. Egy ilyen éjszaka után nem vágyott az alkohol tompító delíriumára, mégis udvariatlanságnak érezte visszautasítani a házi lepárlást.
- Köszönöm. - mondta végül és elvette a laposüveget, majd egyetlen korty után vissza is adta. Tényleg jó volt, sőt, kiváló, de eszénél akart lenni. A név azonban megragadt a fülében.
- Sil? Ezek szerint az öreg démon szereti eljátszani mások lelkiismeretét… De ha a teája is olyan jó, mint a pálinkája, akkor azt hiszem megéri érte hajnalban kelni. - ereszt meg egy nyugodt mosolyt. Reménykedik benne, hogy a bérgyilkosok már nem térnek vissza, és a kisasszonya is biztonságban lesz, ameddig ő trécsel Yrsillel, a incubussal akitől… nos látatlanban is igen sok hasznos fogást tanult. Nem, nem konyhai fogásokat.
- Tehát te… Mije vagy? A szeretője? A szolgája? Mármint gondolom volt oka, hogy téged ugrasztott, hogy légy a kíséretem. - tippelgetett, miközben puha csizmája egyenletesen rója a macskaköveket. Elmondhatatlan mennyivel jobban érezte magát nadrágban és lapos, utazásra készített csizmában, mint csillogó báli ruhában. Önmaga volt, álarcok nélkül, s talán szerencsésnek kellett magát tartania, hogy levehette a maszkokat ellentétben a fenti, eichenschieldi krémmel, akiknek már szinte ráégett az arcára.

- Ouch - nyög fel fájdalmasan, szinte megrendülve a másik szavaitól. - Ez azért nagyon fájt ! - szólal fel szinte fájdalmasan. Az egyetlen dolog amelyre Cara büszke volt, az a Sil melletti szabad élete. Oda ment ahova menni akart, azt szeretett akit szeretni akart, azt csináltam amit csinálni akart...ez volt a Sil melletti élet egyetlen kikötése. Kapcsolatuk már majd tíz hosszú éve tart, noha csak az utóbbi hét évben szegődött a társául a kalandozásaiban. Társak voltak, egyenrangú partnerek és így is kezelték egymást, már az ismertségük korai szakaszától kezdve. A kapcsolatukban sok utat bejárak már, a közös üzlettől kezdve egészen a lepedő alá is jutottak. Nem tagadhatja hogy ezek a 'vádak' nem igazak. Voltaképp mindene Silnek és egyszerre egyik sem igazán. Mindenből egy csipetnyi, egy szerelem, egy bizalmas társ, egy üzeltfél, egy kutatótárs az őrült ötleteihez, mint pálinka-pite, vagy a jégleves, vagy még a tölgysört és ropogós-gomba ötletét nem is említse. Ahogyan utóbbi években egyre több ragadt rá Sil kiegyensúlyozott és békés életéből, számára az otthon  felé való vágyódás nagyon sokat veszített az erejéből.
Megrázza a fejét, majd nagyot húz a laposüvegéből, annak tartalmát a sértődöttséggel együtt nyeli le. Egy könnyed mozdulattal tünteti el az övében újra a kis üvegcsét, majd egy percre felnéz az égre.
- Sil ilyen rossz hírnévvel rendelkezik, hogy csak szolgái és szeretői vannak ? - mosolyodik el de nem néz a másikra. - Csak útba estél egyébként, hazafelé tartottam a helyi vadászok egyesületének báljáról. A felük olyan unalmas pojáca hogy hadi fegyverként lehetne használni őket...
- ...a többiek egészen jó társaság, és gyakran magukkal visznek. Gyógynövényekkel foglalkozom a szabadidőmben, a város melletti erdőben és a hegyen pedig sok félét lehet találni. - magyarázza, majd befordul jobbra egy széles macsakaköves úton amely könnyed emelkedővel halad előre.. - Erre vezet az út.
- Rólad viszont nem sokat tudok, a neveden és a híreden kívül. Az előbbi egészen szép, míg az utóbbiban már túlzásnak tűnő dolgokat tettél meg. - tűnődik el - Bár lehet hogy a felét Sil terjesztette...bár az Ő meséi sokszor tűnnek felnagyítottnak. Csak az ahogy meséli... - tűnődik el. Olyan mintha maga is ott lett volna egyiknél-másiknál. Mindig megfeledkezett arról, hogy a vén Hóhajú már nem az első évszázadát taposta. Az ő eszével képtelen volt felfogni ennyi évet, számára ez teljesen természetellenes volt. Olvasott ugyan a vámpírok hosszú élettartamáról, azomban ez túlszárnyalt már minden épeszű dolgot. Hacsak erre gondolt, valahogy kényelmetlenül kezdett fészkelődni, mintha természetellenesnek tűnt volna számára. Nem is firtatta, csak lassan elfogadta hogy Sil olyan könnyedén utál akár hatvan évvel ezelőtt történt dolgokra, mintha csak természetellenes lett volna. Amikor belemerült valamibe, megesett hogy képes volt elfelejteni azt hogy melyik évben is járnak.
Lassan indult meg az emelkedőnek, High Light városnegyedének legmagasabb és legszebb pontja felé haladva. A macskakövek, az olajmécsesekkel világító éjjeli lámpák szelíd fényében egykedvűen baktatott előre. Már nem tart sokáig az út mire hazaérnek.

Cara méltatlankodására felvonta a szemöldökét.
- Elnézést, nem akartalak megsérteni. - noha fogalma sem volt arról, hogy mi a sértő abban, amit mondott. Részéről a szeretői státusszal sem volt baja, szolgák és szolgálók pedig minden úr házában voltak, és nem úgy tűnt, mintha Yrsil szűkölködne bármiben is. Nem csak azért mert démon, az elismert költők és írók egy olyan városban, ami két marokkal szórja a váltót elismertségre és vagyonra tettek szert, nem lett volna meglepő számára, ha kisebb udvartartást is megengedhetnének maguknak. A tünde nő válaszából azonban érezte, hogy talán rossz pontra tapintott, ám mielőtt megmagyarázhatta volna, Cara már folytatta is, így inkább nemes egyszerűséggel elengedte a korábbit. Egyébként is érdekesebb volt, amit a nő magáról mesélt, mindig is lenyűgözőnek találta, hogy van, aki meg tud jegyezni annyi féle növényt, a nevükkel, a hatásukkal és a külsejükkel együtt.
Befordult a sarkon amerre a tünde vezette, igyekezett megjegyezni az utat, hogy később visszataláljon a szállására.
- Valójában ma szembesültem vele, hogy egyáltalán van hírem… És éppen ezért fogalmam sincs, mit terjesztenek rólam a hátam mögött. - engedett meg magának egy szerény mosolyt. Sok helyen ott volt az elmúlt egy-két évben, de nem tudja, hogy kik és mit kezdtek el terjeszteni, és hogy mennyire másították meg az igazságot. - De ahogyan a bárdokat ismerem, valószínűleg a fele sem igaz.
Arra, hogy az a különleges ahogyan Yrsil mesél bólintott. Ismert néhány bárdot és tudta, hogy az előadásmód sokszor többet számít, mint maga a történet, ami elregél az ének és a lant, van akár a könyv. A legérdektelenebb történetből is lehet csodás mese, és a legizgalmasabb kalandon is el lehet aludni, hogyha tehetségtelen, aki regéli. Hirtelen elkezdte érdekelni, hogy vajon mit mondhatnak róla? Vajon melyik tettét énekelték meg? A nekromanta tornyát biztos, hogy nem, Elyra syph Hel megölését tartotta a legvalószínűbbnek, és talán a Holtmezei csatát… Bár ha ez utóbbit regélik, akkor lehet hogy édes-bús románcának mesélje is már szájról szájra terjed, ami minden, csak nem előnyös a számára. Végső soron inkább reménykedett benne, hogy a költők csak kitaláltak egy nagyobb mesét a démonok polgárháborúja köré, és ennyi, nem több.
Beértek a negyedbe, ahol bár sosem járt, azonnal meg tudta mondani, hogy itt fekszenek a bálon megjelent családok illusztris villái.
- Azért köszönöm, hogy elkísérsz, akkor is ha útba esett.

Á, végre itt vagytok ! Pont ahogy elképzeltem, Cara talajrészeg, de legalább jó irányba vezeti a tündét. Legyen beletöltve bármennyi pia ebbe az hegyesfülű ördögfiókába, csukott szemmel is eltalálna haza. Mégis aggaszt a tény, hogy nincs időnk egymásra. Egyre kevesebb időt is töltünk együtt a műhelyben, ahogyan ő is, úgy én is a saját munkámba merülök el. Ki kéne ruccannunk újra valahova...együtt.
- Vajon elfúj a szél ? - tettem fel a filozófikus kérdést, amely aktiválta a köpenyem bűbáját. Óvatosan lelépek a tető széléről, sarkamat megakasztva lassan átadva magam a egy egy könnyed szellő suhanásának, és lassan ereszkedtem lefelé az utcára...egyenesen Caráék elé. Akár egy lehulló falevél. Egészen a földig szálldogáltam hirtelen megszüntettem a hatást és Cara mellé érkeztem.
- Gyere ide, látom hogy alig állsz a talpadon. - szólalok meg vidáman miközben gondoskodóan magamhoz ölelem. - Elteszlek aludni, rendben kicsim ?
- Az...hic...jó lenne.. - nyögte Cara, majd hagyta hogy a karjaim közé kapjam. - De akkor menjünk mert szédülök.
- Máris. - mosolyodok el, majd a másik tündére tekintek mosolyogva - Loreena ! - fogadom kitörő örömmel - Örülök hogy eljöttél, már nagyon vártam az érkezésed. Kérlek bocsáss meg ezért - emelem magamhoz magahoz az egyre álmosabb Carát - de a házam népéről az én kötelességem gondoskodni. Mehetünk fel ? - bicentek a fel a legfelső emelet erkélyére, és ha beleegyezik, a suttogó dallamok segítségével gyorsan átemelem magunkat oda.

Nem kellett már sokat menniük, hogy Yrsil, a vándorbárd leereszkedjen eléjük, minthogyha a színpad közepére lebegne be a jelenet közepén, miközben rivaldafény világítja meg. Az első szó, ami Loreena eszébe jutott, az a „hatásvadász” volt, de egy öreg csábdémon, aki egyszerre volt költő, író, színész és aranyifjú megengedhetett magának néhány ehhez hasonló alűrt.
Türelmesen várta meg, hogy a férfi földet érjen előttük, majd felvont szemmel nézte azt a már-már kedves ölelést, amivel Yrsil Carát jutalmazta. Még mindig nem derült ki számára milyen kapcsolat is lehet közöttük, ha már sem nem szolgai, se nem szeretői… Az egész jelenet bensőséges volt, de mégis volt benne számára valami furcsán természetellenes. Talán csak a démon-lét eleve természetellenes mivolta volt az, ami bezavart neki a képbe, és ezt csak még jobban fokozta a másik nő tünde léte, akinek eleve inkább őhozzá hasonlóan kellett volna gondolkodnia. Egyszer (ha Cara józan lesz), lehet megkérdezi majd tőle hogyan vélekedik a helyzetről, de ez aligha volt az a pillanat. A bocsánatkérésre végül megrázta a fejét. Ő aztán végképp nem oktathatott volna ki senkit az etikett szabályairól, hiszen még mindig óriási nehézséget okozott betartani őket, de jelen pillanatban biztos volt benne, hogy az idegen vendég fogadásának majdnem az összes illemszabálya meg lett sértve.
- Semmi baj. Nem hiszem, hogy fel tudna menni egyedül. - intett Cara felé. - Mehetünk.
Furcsa érzés volt, ahogyan a csábdémon mágiája körbefogta és felemelte a földről. Nem szélmágia volt, azt felismerte volna, de akkor mi? Érdeklődve nézett le maga alá, latolgatva az esélyeket, hogy egyedül fel tudna-e ugrani az erkélyre a mágiájával vagy sem. Egy dologban biztos volt, a repülést, a telepátiát és az óriáskígyót látva: Yrsil volt az egyik legerősebb démon, akit valaha látott, még akkor is, ha az ő mágiája nem kifejezetten volt agresszív. Mindenesetre sikerült megőriznie a hidegvérét… Alapvetően elég kevés dolog volt már a világon, ami képes lett volna megrémíteni, ilyen téren legalábbis.

A város.
Olyan...csodaszép idefentről.

Egy pillanatig csendesen szemlélem az előttem elterülő látványt. Az erkélyemről mindig is csodás rálátásom volt a városra, hiszen High Lights az összes többi városnegyednél magasabban helyezkedett el. Idefentről minden látszott, amit Eichenschildből látni érdemes. A város közepét alkotó hatalmas piac, a belváros szép és rendezett utcái, a mélyen szunnyadó külváros sötétségbe burkolózó tetői...mind olyan békésnek tűnnek. Nem úgy mint azon a napon, melyen a külváros a lángok martalékává vált, az arra áthaladó őrjöngő démonhorda által.

Az erkélyem a szokásos vendégváró berendezkedéshez van elrendezve. Két fehér prémmel borított fotel, kettő között egy kör alakú asztalka amelyen két bögre gőzölgő epertea illatozik. Néha elgondolkozok az ötleten hogy felhozom a vastag lábmelengető szőnyegem a pincéből, azonban ma estére sem időm, sem kedvem nem volt hogy felcipekedjek vele a harmadik emeletre. Azt hiszem se holnap, se holnapután nem lesz hozzá kedvem. Reménytelenül lusta vagyok.
- Kérlek, foglalj helyet addig... - biccentek a két fotel felé - ...és élvezd a kilátást. Egy pillanat és visszajövök.

Lábam talpával finoman belököm a házba vezető két nagy üvegajtót, s hirtelen megfordulva a dolgozószobámba lépek. A hirtelen kinyíló ajtó által keltett szél néhány papirost emel a levegőbe, amelyek szerteszállnak a szobában. Van amely félig megírt dalt, van amelyik egy évtizedekkel ezelőtti történet feljegyzését, és akad olyan is, amely meglehetősen részletgazdagon ábrázolt pajzán póz lenyomatát hordozza magán. Amennyire igyekeztem éjt nappalá téve rendben tartani a házat a pincétől a padlásig, annyira nem jutott egy fél órám se arra, hogy a dolgozószobámban végre rendet tegyek. Elég bosszantó, hiszen nem egyedül élek a háztartásban, és holnap még ráadásul Mika sem lesz idehaza, hogy segítsen a nagymosásban. Csendesn sétálok át a néma könyvespolcok között, még egy kétségbeesett pillantást vetve az iróasztalomon uralkodó teljes káoszra. Reménytelen. Sosem fogok elkészülni semmivel.
- Gyere picim, elteszlek aludni. - sóhajtok fel halkan, majd a dolgozószobát elhagyva felsétálok a hálószobámhoz vezető alacsony lépcsőn. Óvatosan helyezem az ágyamba Carát, majd óvatosan homlokoncsókolva betakarom őt. Az ágytálat kihúzom az ágy alól, majd lábujjhegyen somfordálok vissza a vendégemhez.
- Itt is vagyok, ahogyan megígértem. - sétálok ki a dolgozószobámból, kilépve az erkélyre. - Merészeltem eperteát főzni, remélem megfelel neked. - folytatom, és széthúzom a hajamat hátul összefogó sárga szalagomat. Megrázom a fejem, hagyva hogy a hajam szabadon hulljon szerteszét, majd az erkély széléhez lépek. - Kicsit más mint a bál nyüzsgő forgataga, nincs igazam ? Tudom hogy furcsa kérdés, de nem láttál Carával egy mókust ?

Puhán tette le a lábait az erkély kövére, majd amikor Yrsil az egyik fotel felé biccentett bólintott ő is, és kecsesen leült a bal oldaliba. Ha otthon lett volna valószínűleg hanyagul dobta volna le magát, belesüppedve a bársonypárnák ölelésébe. Végignézett Eichenschild színes cseréptetőinek tengerén. Az egyik tetején egy nagy szürke macska nyújtózott, minden bizonnyal hazatartott ő is egy éjjeli tivornya után, máshol galambot látott kirepülni a dúcból. Kelet felől már megcsillantak az első napsugarak az üvegablakokon, az ég alja vörös és rózsaszín émelyítő tánca volt, ostrom, ami minden reggel visszaveri a sötétséget.
Házigazdája viszonylag hamar ágyba dugta Carát, hogy visszajöjjön a beígért teával, és remélhetőleg egy beszélgetéssel, amit a lelkiismeretével kellett lefolytatnia… Ironikus, hogy pont egy démon legyen a lelkiismerete, és az biztos, hogy Kather barátja lesz az utolsó, akinek ezt elmeséli majd.
- Az epertea tökéletes. - válaszolta, majd két kézre fogta az egyik csészét. Bár nem volt még hideg, a hajnalok így is csípősek voltak, így jól esett ujjainak a meleg, és az orrának is a teából felszálló édes illatú gőz. Megcsodálta Yrsil hófehér haját, ahogyan hosszan omlott le a földig, belekapott a szél és megcsillantak rajta a nap első sugarai. Látott már incubust, nem is egyet, és tudta, hogy Isten úgy készítette el az új testüket, hogy örökké gyönyörűek legyenek, de még sosem figyelte meg igazán. Nem csodálkozott rajta, hogy a nők csak nagyon kivételes esetben tudtak nekik ellenállni, s mégis… Inkább művészi szépséget látott a férfiban, mint amikor megcsodálnak egy gyönyörű szobrot, akár órákig, de valahogy vágyat mégsem érzett, és eme felfedezését igen megnyugtatónak találta.
- Más, de megnyugtatóbb. A természet és az élettelen épületeken megcsillanó fény csak szép, és sosem lehet romlott. - mosolyodott el, majd belekortyolt az eperteába. Nagyon édes volt, de a melegsége és a gyümölcsös zamata nagyon jól esett a torkának és leérve a gyomrának is. A mókusra felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét.
- Nem emlékszem rá, hogy lett volna mókus… De ettől még lehet, hogy volt, igazából Cara személye és hogy hová vezet elterelte a figyelmem. Szóval… Kedves Lelkiismeret… Honnan jött az ötlet, hogy éjnek éjvadján bemássz a fejembe, és emlékeztess rá, hogy ha ma éjjel meghalnék nem tudnék egészen tiszta lélekkel távozni?

- A válaszom meglehetősen egyszerű. - fordulok felé, majd kényelmesen elhelyezkedem a fotelemben - Kíváncsi voltam hogy mi bántja a lelked. Az általam ismert tündéknek mindig is a felhőtlen jókedv volt a legjobb tulajdonsága...a mosoly jól állt mindegyiknek. - folytatom eltűnődve. - De az is meg kell említenem, hogy az én kis hóbortom jó kedvre deríteni ismeretleneket. Egy dal, néhány bűvészmutatvány, mély beszélgetés vagy csók...csak egypár a színek közül, amelyekkel mosolyt lehet festeni az emberek arcára. Már csak ilyen vagyok, bocsánat. Pedig ilyen öregen talán a karosszékemben morgolódva kéne kötögetnem, miközben az ükunokámat várom... - kacagok fel jóízűen, majd előbűvészkedem a kedvenc vékony pipámat a ruhám ujjából, majd a zsebembe nyúlva rutinosan tömni kezdem.
- Feltételezem Jóska a lovad, nem pedig a lovászod. - tippelek a levegőbe - Hűséges társad lehet, ha ennyire gondolsz rá. Kinek ló, kinek óriáskígyó, úgy tűnik. - készülok el a töméssel, majd egy csettintéssel szikrákat pattintottok a dohány közé - A családi ügyeidbe nem igazán merészelek beleszólni, de szerény véleményem szerint nem jó dolog haragot tartani az édesanyáddal. Én egyszer úgy összeveszem anyámmal, hogy harminc évig nem beszéltünk. Elég nagy ostobaság volt. - szippantok egyet a pipámból, majd egy füstkarikát eresztek útnak - Az ok pedig nem hiszem hogy megérdemel annyit, hogy bárki bárkivel összevesszen érte. Sosem értettem hogy a népek miért csinálnak gondot abból ki kivel fekszik össze. Egyszer pedig meg is kérdeztem, mire a lányom leütött egy könyvvel amit valami 'erkölcs' néven nevezett. - vakartam meg a fejem búbját, szinte megérezve a helyét ahol a vaskos kötet lesújtott. - Bocsánat, nincs jogom ilyenről beszélni, ne haragudj.

Fejét hátradöntve, az ég bíbor felhőit bámulva hallgatta Yrsil monológját, ahogyan a félálomban elejtett információkat elemezte a maga módján. Amikor a démon a tündék állandó jókedvéről beszélt felhorkantott hallkan.
Nem tudom milyen tündéket láttál, de szerencsés vagy. Biztos nem katonák és politikusok voltak… Csak az egyszerű nép fiai és lányai, akik a természettel együtt élnek és nem is törődnek mással, csak ők lehetnek boldogok.
Sil viszont folytatta, mielőtt közbevághatott volna, és igazából annyira nem is akart közbevágni. Elmélázott azon, vajon milyen idős lehetett a démon? Tudta, hogy nagyon öreg, hiszen a könyveit már sok évtizede adták ki először, és ki tudja mennyit élt már azelőtt? Bizonyára ősöreg volt. Mókás volt belegondolni, hogy ismert egy még ennél is öregebb lelket valahol a Tünde erdő mélyén, ahova halandó már aligha merészkedik. Talán bemutathatná őket egymásnak egyszer… Végülis végtelen idejük volna beszélgetni.
A Jóskáról szóló megállapítást egy bólintással nyugtázta, hogy valóban a lováról van szó a szülők azonban már ingoványosabb kérdés volt. Tudta ő is, hogy baj, hogy haragban vannak az édesanyjával, de azt is, hogy ameddig ő nem enged addig nem lehet béke közöttük… Már pedig képtelen volt engedni az akaratának, képtelen volt elengedni Őt.
- Valójában szakértője vagy a témának… - célzott itt a könyvekre. - És a tündék többsége, sőt még az anyám is egyet értene veled de ez a kérdés sosem egyszerű, ha az életbe beleszól a politika. Ott sajnos a hálószoba az egyik legádázabb csatatér, ezért senki sem hiszi el ha valaki nem akar ott is háborúzni. De várj... Lányod? - húzta fel a szemöldökét meglepetten. Úgy tudta a démonok nem tudnak gyermeket nemzeni, sem pedig életet adni, hiszen már halottak voltak, ennek ellenére Yrsil saját gyermekről beszél. Több mint furcsának tűnt hirtelen, az viszont kifejezetten mulatságosnak hatott, hogy valaki erkölcsre próbáljon nevelni egy incubust, akinek a könyvei mára az erkölcstelenség útmutató kalauzának számítanak.

- Nos hát... - vakartam meg újra a fejem, majd nagyot kortyoltam a teámból - ...van egy lányom is, igen.
Valahogy mindig egy picit furcsa érzés volt bevallani valaki előtt hogy van egy lányom. Mika a szemem fénye, az én büszkeségem. Úgy neveltem, ahogyan az tőlem kitelllett...egy becsületes, istenfélő embernek. Olyan mértékű fájdalom volt ez számomra, amelyet soha életemben nem tapasztaltam. Ahogyan a miséről megérkezve arról az istenről mesélt nekem, aki erre az életre kárhoztatatott...aki nevében annyi barátomat, bajtársamat és testvéremet mészárolták le. De jobban megrémisztett a tény, hogy ő is a sorsomra juthat, egy jövőtlen, örökkévaló vándorként végzi valahol, Veronia pöcegödrében.
- Még réges rég, egy tölgyfa árnyékában heverészve egy démon megismerkedett egy kisleánnyal, akit Míriának neveztek. - kezdtem bele a történetbe, magyarázatul szolgálva a tünde érdeklődésének - Az apróság mindig érdeklődve hallgatta az öreg démon nagyvilági kalandjait, és minden alkalommal elsétált a falu szélébe, hogy újabb és újabb történeteket halljon tőle. - mélyültem el a nosztalgiában.
A napok és a hetek úgy teltek, mint a percek. Szinte fel sem fogtam hogy elérkezett a pillanat, amikor egy lányomként szeretett nő kezéből kellett kiemelnem a síró gyermekét. Valami végleg megtört akkor bennem. Az én bolondos és felelőtlen életem végét jelentette a folyton zabáló és ürítő emberporonyt, én mégsem voltam képes ott hagyni a gyermeket. Ha megtettem volna...
- A lány felnőtt, és egy apátlan lánya született. - sóhajtottam egy nagyot, eltűnődve meredve magam elé - Aztán minden olyan gyorsan történt...a falut, amelyben a lány élt, kifosztották. Azon a napon pedig egy öreg démon képtelen volt magára hagyni egy emberkölyköt... Megkedvelte a lányt. Magához vette, megszerette, felnevelte.
...pontosan az lennék, ami vagyok. Világéletemben menekültem a gondolat elől, hogy egy szörnyeteg vagyok. Minden áldott nap megtagadom a gondolatot, hogy egy érzés nélküli, rideg pokolfajzat lennék. Vannak érzéseim...képes vagyok szeretni, és örülni, békében élni ! Mégis...létem természetellenes. Halott vagyok. Egy halottnak pedig semmi keresnivalója az élők között, igaz ?
- Szóval... - kortyoltam újra a teámból zavartan - ...ez egy régi történet már. Hagyjuk meg a múltnak, rendben ? - szusszantam egy nagyot, az időközben felgyülemlett feszültség levezetésére. - Már vagy húsz éve él velem, és igyekszem megteremteni mindent amire szüksége van. De hát, ezt jelenti szülőnek lenni, nem ? Tényleg, nálad hogy áll ez a helyzet ?

Számos történet van a kegyetlen világon, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. Kifosztott falvak, háború perzselte földek, s mindig azok szenvednek a legjobban, akiknek semmi közük nincs az egészhez, akik látják elégni a két kezükkel felépített házukat, és hamuvá omlani a termést a földjeiken. Eichenschild csillogásában pedig ez a kontraszt csak még élesebb, mint az árnyék, amit a foteljeik vetnek az erkély kövére a feljövő nap egyre vakítóbb fényében. Szomorúan hallgatja végig Yrsil történetét, hogy hogyan került hozzá a kislány, de még mielőtt elkezdte volna keresni a vigasztaló, de voltaképpen semmitmondó szavakat, a démon megkéri, hogy hagyják a múltat.
És valóban, a múlton nem lehet változtatni. Tanulni lehet belőle, és kell is, de azt jobbá már nem tehetik, csakis a jövő az, amit még formálhatnak.
- Nem tudom, mit jelent szülőnek lenni igazából… De ha a saját apámból indulok ki, akivel a különbözőségünk ellenére is közel állunk, akkor azt mondanám, hogy amellett, hogy megteremtjük az utódunknak amire szüksége van, ételt adunk neki ruházzuk, legalább ennyire fontos, hogy tudja, akármi is van a szülőjéhez fordulhat, és az nem fog elfordulni tőle. - húzta el a száját a végén. Talán éppen ezért fájt neki annyira nagyon az a bizonyos pofon, mert úgy érezte, hogy a saját szülőanyja elfordult tőle amikor nem helyeselte a döntését. - Hogy érted, hogy nálam, hogy áll a helyzet? Nincsen gyermekem és ahogyan a dolgok állnak… Talán soha nem is lesz, hacsak nem történik valami csoda vagy borzalom, mint nálad. Se az ösztönök nem ébredtek fel, és ha hirtelen a kezembe csöppenne egy kisbaba azt se tudnám mit kéne vele kezdenem. Nem tudom, hogyan kell anyának lenni, de azt hiszem a Természet nem is szánt mindenkit annak. Az én szüleim sem egyszerűek. Anyám a tünde királynő első testőre, fogalmazzunk úgy, hogy munkamániás, és inkább tekintett rám mint utódjára, a testvéremet meg bár szereti nem tudnak egymással mit kezdeni. Az apámra ellenben lelkiekben mindig számíthattunk, még úgy is, hogy egyébként gondoskodni nehezen tudott volna rólunk. Megsérült egy csatában, azóta sánta és lassan mozog, ellenben kiváló íjakat készít, és a gyógyulása közben türelmet és megértést tanult a druidáktól. Azt hiszem én inkább róla akarok példát venni.
Végül vállat vont. Miközben beszélt észre sem vette, hogy egészen összegömbölyödött a fotelben. nem tudta, miért beszél Yrsilnek ennyit a családjáról, de valahogy az öreg démon jó hallgatóságnak tűnt. Az élet mindennapjaihoz közel állónak, ugyanakkor mégsem. Nagyot kortyolt az eperteából, újra, és egész finomnak találta. Egy pillanatra belegondolt, ő vajon magához tudna-e venni egy gyermeket, ha úgy alakul, de valószínűbbnek találta, hogy csak elvitte volna a druidáknak vagy a papoknak fajtól függően. Ha saját gyerekekre gondolt, akkor pedig csak fehér hajú aranyszemű kis átkozott gyermekeket látott, akiket szeretett volna kiverni a fejéből.

A tünde megnyílt előttem.
Elég váratlan volt, még annak ellenére is hogy én kérdeztem. Nagy átlagban az emberek vagy részegen, vagy az ágyamban mesélnek a személyes dolgaikról. Nem mintha egy kicsit is ellenemre volt a dolog. Szerettem volna megismerni az Erdő Védelmezőjét, de ehelyett esélyem nyílt Loreena Wildwind életébe pillantani. Ami sokkal kézzelfoghatóbb és emberibb volt, mint amit a hangzatos címe mutatott belőle. Egy nő, aki láthatatlan, súlyos terheket cipel a vállán. Talán még a felét sem tudom annak, amit a szívében cipel, mégis...szeretnék könnyíteni rajta.
- Nagyon szeretheted az Édesapjád. - szólaltam meg, majd felállva a fotelből az erkély korlátjához léptem. - Számomra sokáig nem adatott meg a család csodája, így nem is értettem meg soha, másoknak mit jelenthet ez. A hozzám hasonlóak élete ugyanis magányos és rövid, utód és jövő nélküli. Ám azon a tavaszi napon... - tekintettem le a városra - ...amikor a második évszázadom első napjához érkeztem, Mikától egy mezei virágokból álló csokrot és egy ölelést kaptam. Akkor értettem meg, hogy mit éreznek a szülők a gyermekeik iránt. Még ha nem is érzed, én hiszek benne, hogy a szüleid a szívük mélyén nagyon szeretnek téged és a testvéredet.
Egy pillanatra csendesen néztem le a napfényben fürdő Eichenschildre. A hatalmas nagyváros utcáit emberek özönlötték el, akár a szorgos kis hangyák. Mindenki szorgosan indult a maga dolga után, a kereskedők megkezdték a lármázást a piacközpontokon, a hajnali eligazításról őrjáratra induló városőrök páncélcsizmái csattogtak a város kövén. Bár a zaj alig hallatszott el hozzám, mégis éreztem ahogyan megelevenedik a város. Szinte felfoghatatlanul repült el az idő ahogyan beszélgettünk, és a nap magabiztosan igyekezett felfelé az égboltra.
- Köszönöm hogy őszinte voltál velem. Engedd meg hogy cserébe én is az legyek veled. - szólaltam meg csendesen, kiolva a köpenyem, amely hátul csúszott le a földre, megmutatva az egyetlen dolgot amelyet életem során a legjobban titkoltam. A két hatalmas alig egy centiméteres csonkokat, amelye a vállamtól egészen a derekamig húzódtak. - A nevem Yrsil Ran-Shatar Thrael Ilior. Ishatna úrnő egyetlen élő szolgája, az régi démon háború egyik szárnyaszegett száműzöttje.

Számára az, hogy kinek mennyit mond el, mindig megérzés alapon működött. A hatalmasok, királyok, királynők, dámák féltették a magánéletük apró-cseprő titkait, a családi drámák szövedékét, mert sosem tudták, hogy mikor akarják azt felhasználni ellenük. Ám az ő élete… Ki akarta volna a családjával zsarolni? Persze, lehetett volna, csak szimplán nem volt érdemes, hiszen nem volt több egyszerű lovagnál. Bár félelmetes harcosok voltak, néha diplomaták, vagy a királynő ügyintézői, ezek a játszmák egy lépcsőfokkal feljebb kezdődtek, és ebben a játékban neki nem jutott szerep. Legalábbis az ő véleménye szerint, bár Elinor Wildwind ebben nem értett egyet és ez is okozta a konfliktusukat… Jórészt. Nem tanították meg lassan csepegtetni az információkat, hogy meddig udvarias még, és mettől válik veszélyessé, így csupán a saját józan esze mondta meg mennyi az elég. Talán így is túl sokat mondott már.
A szülői lét ingoványos de mindenekelőtt ismeretlen terep volt számára, így csupán mosolyogni tudott, mikor Yrsil elmesélte, milyen ponton vált igazán apjává a kislánynak, akit felnevelt, a bíztatására viszont akaratlanul is felkuncogott. Nem akart gúnyos lenni, egyáltalán, csak már sokszor hallotta ezt a mondatot.
Biztos szeretnek.
Nade mi van, ha mégsem? Hiszen nem mindenki érez egyformán, s sokat hallani apa vagy gyermekgyilkosságokról, utódokról, akik inkább eszközök a szüleik szemében… Persze lehet, hogy a vén démonnak igaza volt, de az is megeshetett, hogy talán mégsem, így bár volt szülői tapasztalata, ez mégis csak üres frázisként csengett a hajnali levegőben.
- Talán igazad van. Az apámban nem is kételkedek, mégha nem is feltétlenül mondja…
Nyitva hagyta, hogy mi a véleménye a másik oldalról, és nem is akarta igazán ezt tovább boncolgatni, hiszen csak akkor tudhatná meg mi a helyzet, hogyha le tudnának ülni tárgyalóasztalhoz és megpróbálnának véget vetni ennek a furcsa hidegháborúnak. Az őszinteséget viszont nem egészen értette, hiszen miért rejtegetné a családját? Persze voltak titkai neki is bőven, és volt olyan, amit magán kívül csak egyvalaki tudott, de ez a téma nem tartozott közéjük. Pontosan ezért nem is értette igazán, hogy miért is olyan fontos, hogy Yrsil elárulta neki a teljes nevét, ugyanakkor a gesztusértékét felfogta. A költő, szakács, polihisztor és csábdémon valószínűleg nem sok mindenkivel osztotta meg a teljes nevét, sem a régi posztját, és bár Ishatna neve nem volt neki ismerős, nem is tudott annyit a démonháborúról, hogy tudnia kelljen.
Majd utána olvasok, ha létezik róla feljegyzés…
Aminek viszont már értette a jelentőségét, az a szárnyak apró csonkjai. Valami fontos, ami a része volt, és amit elvettek tőle, noha ezt láthatta bárki, akinek az incubus levetkőzött, ez pedig nem lehetett túl ritka.
- Gyönyörű neved van, Yrsil. És köszönöm, hogy megmutattad a sebeid, nem fogom elfelejteni.
Megengedett magának egy mosolyt, nem olyan vidámat, mint amit a tündék bolondozáskor magukon viselnek. Az ő mosolya inkább az őszi késő délutáni napra emlékeztetett. A nap lassan felkelt, a hajnal pedig reggellé vált.
- Hamarosan vissza kell mennem. A kisasszony hiányolni fog, és az esti kaland után nem hiszem, hogy sok időt akarna Eichenschildben tölteni. Honnan tudtad kik akarták megölni?

- Gyönyörű neved van, Yrsil. - hangzik a tünde szájából. Senki sem emlékszik már erre a névre, és nem is használom soha. Megtörtem a múltam. Már nem vagyok az a démon, már nem vagyok ennek a névnek a tulajdonosa. Soha többé nem is leszek az. Ez volt az alku része, az erőm, tudásom és hatalmam cseréje egy békés életre. Hosszú évszázadokig jártam az utat magam előtt, csak hogy a végén csepp legyek a népek tengerében. A démon a toronyban most biztosan jót röhögne rajtam. Ma pedig, ahogyan tegnap is tettem, és holnap is fogom : Elhiszem a saját hazugságaim. Ebben a sötétségbe borult világon, csak így tudom megőrizni a jóság apró mécsesét. - És köszönöm, hogy megmutattad a sebeid, nem fogom elfelejteni.
Könnyedén lehajolva felkapom a köpenyem, és a hátamra húzom, elrejtve a bélyegem. A bélyeget amely ezer közül is könnyen felismerhető, hiszen fájdalommal és rideg kegyetlenséggel teli emlékeztetőként vésték a testemre. Nem szerettem volna ha bárki más is tudomást szerezne róla, hiszen mindazok akik tudtak róla, undorodtak tőle. És tőlem. Így is elég nehéz volt titokban tartani, főként az esős estéken, amikor a fájdalom visszatér belé...s kínoz, egészen a végsőkig.
- Hamarosan vissza kell mennem. A kisasszony hiányolni fog, és az esti kaland után nem hiszem, hogy sok időt akarna Eichenschildben tölteni. Honnan tudtad kik akarták megölni? - hangzik el a kérdés, emlékeztetve arra amit megígértem neki. Jó üzletet csináltam azzal, hogy Henriket cseréltem némi apróbb információért. A férfi fejében messze több információ lapul, mint amennyit a bárgyú képe elárul. A Veremben majd megtörik. Ott mindenki megtörik.
- Fogalmazzunk úgy, hogy én is megkaptam ugyanazt az ajánlatot mint a másik három. - néztem a várost továbbra is. - Bár én személy szerint valami lassan ható mérget használtam volna, mint amilyen a havasi méreggyökér. Feltűnésmentes és halálos, ráadásul mire hatni kezd, már rég otthon üldögélhettem volna a kandalló előtt a lábam melengetve. - válaszoltam a nőnek, majd felé fordultam. A méreg bevett szokás volt Eichenschildben, noha ritkán akadt alkalom, hogy rákényszerültek a használatára. Leginkább csak akkor, amikor minden politikai húzásból és befolyásból kifogytak... - Az ostobaságon azonban nem lehet segíteni, ezt bizonyítja az is, hogy milyen könnyedén elbánt velük. - nevettem el magam, majd beléptem a dolgozószobám ajtaján, és az íróasztalomnál kezdtem kutakodni. A hatalmas káosz, amely a szobám borította nem a hanyagság műve volt...egyszerűen annyira lefoglalt a ház többi részének karbantartása, hogy nem mindig marad időm vagy energiám hogy nekiálljak. Félig megírt versek és dalok keveredtek a Sifnek megírt jelentésekkel, mellettük rajzokkal és bűvölések pecsétjeinek jegyzékével. Egyik-másik már olyan öreg volt, hogy a papír összeaszalódott, ami nem volt túlságosan furcsa, tekintve hogy volt amely már húsz vagy több éves is lehetett. Szoba falait könyvespolcok borították, rajtuk nemcsak könyvek, de régi csecsebecsék is árválkodtak, Veronia összes fajának stílusát képviselve. Fent a polcon egy majd százhúsz éves tünde stílusú faragott szobrocska, a sarokban egy Nebelturmok átlal kovácsolt toronypajzs, az ablakpárkányon néhány self ékszer amely még nálam is öregebb...A hosszú életem során összegyűjtött tárgyak végtelen variációja mindig is kellemes emlékekkel töltött el. Lesöpörtem néhány jelentés az asztal tetejéről, majd kihúzkáltam néhány fiókot, ám végül a szék alól vettem elő egy pergament.
- Tessék, ahogyan megígértem. - léptem oda a tündéhez, és nyújtottam oda neki - Néhány név, és információ ami alapján elindulhat. Fogja, vigye, nekem nem sok időm van ezekkel törődni... - mondtam, majd ha elvette tőlem, a szobába lépve az ajtó melletti ruhakosarat emelem a karjaim közé. - Miközben lekísérem, volna kedves lehozni a másik kosarat ? Még a főzés előtt szerettem volna kimosni Mika ruháit, és az ágylepedőket...

Méreg… Hát persze. Kézenfekvő megoldás lett volna, és a lassan hatót már csak akkor vették volna észre mikor már késő. Valóban kézenfekvő megoldás, hogyha valakit az ember tényleg halottan akar látni, kérdés csak az, hogy miért? Minden bizonnyal a tündék nemességét érintő belviszályról lehetett szó, ami kezdett annyira eleszkalálódni, hogy már fenyegette Amelie Fairbranch imádott trónját is. A királynő azonban nem volt hajlandó férjet választani magának, ami megoldhatta volna a problémát. Fiatal volt még valóban, de soha senki sem mondta, hogy egyszerű a világ legszebb asszonyának lenni. Nem számítva persze a succubusokat, de az ő testüket nem a természet alkotta és végképp nem a hagyományos módon.
- Te miért nem vállaltad el? Többet ajánlottak a védelméért? - kérdezte meg a mondhatni nyilvánvalót. Nem feltételezte, hogy Yrsil puszta szívjóságból nem volt hajlandó megölni valakit, vagy pacifista lett volna, hisz oly könnyedén végzett a bérgyilkosokkal is. Ellenben a reggel fényesen köszöntött rájuk az átmeneti szürkület után, így ideje volt indulnia. Belépett a szobába, ahonnan az erkély nyílt, és csak végigfuttatta zöld szemeit a berendezésen. Otthonos volt. A démonnak minden bizonnyal volt ideje gyűjtögetni, hiszen öreg volt, rettenetesen öreg. Könyvek, apró műkincsek áradata volt ez, mind azért, hogy gyönyörködtesse a szemet és a lelket. Igazán impozánsnak találta. Neki sosem voltak apró személyes tárgyai, ha hazament a családi fészekbe még mindig a gyerekszobájában aludt, aminek nem törődött a csinosításával, túl kevés időt töltött ott, a könyvek pedig nála kimerültek a stratégiai és politikai elemzésekben, jelentésekben, némi történelemmel egyetemben… Csupán az utóbbi időben kezdte el olvasgatni pont Yrsil megjelent és megszerezhető köteteit, hogy némi műveltségre tegyen szert a romantika terén, mert ahogy Armin fogalmazott: „Merev, mint a vén diófa.” És igaz is volt, de igyekezett változtatni, kicsit érzékenyebbé és fogékonyabbá tenni magát a szépségre, és az élet mindennapi örömeire.
Alan imádna itt lenni…
Jutott eszébe vér szerinti öccse, aki egyenesen odavolt az irodalomért, bár főleg a szakadás előtti tünde regék volt a „szakterülete”. Akkor ocsudott fel az álmélkodásából, mikor a démon felé nyújtotta a pergament.
- Köszönöm.
Egy mozdulattal elsüllyesztette a mellvértje alatt, később tanulmányozni fogja, esetleg átadja az illetékeseknek, ezt még nem döntötte el. A ruháskosárra meglepett pillantást vetett, de amikor Yrsil felmarkolta az egyiket vállat vont. Miért is ne, ennyit megtehetett. Felemelte a kosarat és lesétált a másik mögött a földszintre, majd letette a ruhákat oda, ahova az mondta. Végül a bejárati ajtó felé vette az irányt.
- Köszönöm a segítséget még egyszer, és a teát is, Yrsil Ran-Shatar Thrael Ilior. Valamiért úgy érzem, hogy a jövő, vagy a sorsunk fonalai még össze fognak futni néhányszor. - mosolygott rá. Még nem tudta hogyan és mikor de határozottan így gondolta. Megjegyezte a házat, az utcát, a várost… Nem tudta, hogyan illendő búcsút mondani. Az „Isten áldjon” egy démon esetében igen ostobán hangzott, de minden más vallásos töltetű jókívánság is… Így csak kezet nyújtott, ahogyan a katonák szokták, és utána már úton is volt vissza az úrnőjéhez.

- Én köszönöm a beszélgetést. - mosolyogtam rá az ajtóból. Sosem szerettem búcsúzkodni, főleg nem olyan személytől akit ritkán láthatok viszont. Nem hinném hogy a tünde meghívna egy démont a saját magához, és mivel gyermekes apa vagyok, az utazgatás szintén kizárd dolognak tartható.  - De ha kérhetem, szólíts csak Yrsil-nek vagy Sil papának. Tudod, azt a nevet már sokan elfelejtették, és nem szeretném emlékeztetni senkit a létezésére. - súgtam oda, miközben közelebb léptem a tündéhez. Bár kötve hinném hogy bárki említette volna ezt a nevet bármelyik leírásban, mégis úgy éreztem, hogy az új életem biztonságának megőrzése érdekében jobb ha kimondatlan a név. Még szörnyű bajt hozhat a fejemre, ha megtalálja azt a bizonyos kéretlen fület. A kézfogásra nyújtott kezén csak nevettem egyet, és átkarolva megöleltem.  
- Remélem is, hogy találkozunk újra. - szorítottam magamhoz. Mindenképpen érdekes alaknak tűnt, és ezzel együtt a vele megtörtént események is csodás kocsmai meséknek bizonyulhatnának. Persze némileg kiszínezve és feldíszítve. Talán még egy csodás barátság kezdete is lehetne...
- Én itt leszek, egy év és tíz év múlva is. - engedtem el, majd léptem hátra hogy megfogjam az ajtóm szélét - Kérlek keress fel, ha ismét a városban jársz ! Mindig szívesen látlak majd ! - intettegettem majd becsuktam az ajtót. Nehéz sóhajjal dőltem neki belülről, de az ajtó meg sem nyekkent. Lehajtottam a fejem, miközben révetegen bámultam az előszobát borító vörös szőnyeget. - Itt leszek száz év múlva is...

Szép hosszú játék lett lezárva és jó sokat hullámzott a témája egy egyszerű bálból kiindulva, mindketten jól játszottatok. Mindkettőtök jutalma 100 TP.