Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Cynewulf/Sheatro
Faj: Sötételf
Frakció: -
Kaszt: Sötét tünde Bérgyilkos , a Fejvadász Útján
Nem: Férfi
Kor: 24, talán 25 éves...fene se tudja
Kinézet: Ejnye, Te meg miért kérdezgeted ezt? Miért vagy rám kíváncsi? Vérdíj lenne a fejemen? Tudni akarod, hogy én vagyok-e az, akinek a megölésére küldtek? Mi? Hogy csak érdeklődsz, ki rejtőzik a csuklya alatt? Mi van, ha azt mondom, hogy a gyilkosod? Na, nincs több kérdés. De tényleg. Ja, hogy fizetsz érte egy sört? Legyen kettő. Jóóó, legyen másfél! Na, így már jobb. Szóval, mivel láttál engem bejönni az ajtón, a magasságomat legalább megsaccolhattad ezen idő alatt. Igen, pontosan, 180 körül. Jól van, ügyes legény vagy Te, jó a szemed, hogy rohadj meg. Amit nem láthatsz, az a fél hosszúra hagyott, ezüstös-fehér hajam. Néha utálom ezt a haj színt, kicsit nagyon kirívó a sötét éjszakában, de hát ezért van a kámzsa, nem? Na, helyeselj már! Így már jobb. Hol a második söröm? MI az, hogy fél? Megakarsz dögleni? Áh, jobb. Sokkal jobb. Kék szemeimmel kiszúrom ám, hogy ha bármiféle sunyiságra készülődsz Te itten, úgy hogy nyughass. Ha látnád sápadt fehéres bőrömet, rájönnél, hogy én a kevésbé átkozottabb sötét elfek közül való vagyok. Jajj, nem kell megijedni! Eddig le se vágtad, hogy egy selffel osztod meg a sörödet! Ja, és amit érzel, az a tőröm, amint épp a farkadnak szegeződik, úgy hogy semmi hirtelen mozdulat. Még viszonylag fiatal vagyok, így legalább csudiszép pofikámat nem csúfítják el szarkalábak, redők, meg minden egyéb förtelem. Tökéletesen sima, mint ha csak gondosan ápolnám nap mint nap. Valahogy az a rész nálam kimaradt, hogy bárminemű szőr száll is nőne azon a nagy pofámon, így legalább mondjuk a borotválkozás viszontagságaitól megkímélhetem magam szerencsére. Orrom, köszöni szépen, szintúgy tökéletes alakú, mint rajtam minden. Olyan közepes, vagy átlagos, vagy milyen szót használtok erre rá Ti, emberek. A lényeg, hogy nem néz ki úgy, mint ha egy fallal találkozott volna napi rendszerességgel...s ami a legjobb, hogy nem egy nagy karvalyorrt dobott hozzám a természet. Na de elég ennyi az orromról - csak még annyit, hogy kiszimatolom vele, ha szarozni támadna kedved. Nem vagyok épp egy izom alkat, de nem is kell, hogy az legyek. Karcsúan izmos, kellően mozgékony. Nem sújt engem az izomra gyúró ostoba emberek lassúsága és esetlensége. Én gyors vagyok. Én vagyok a .... eh, hagyjuk, nem kell idézetekkel terhelnem ostoba agyadat. Állam enyhén kiugrik, a homlokom kicsit magasabb, mint az átlagos. Szerintem ez a kimagasló inteligenciám jele. Ne röhögj baszki! Kell egy tőr a töködbe? Nem? Én is így gondoltam. Na, mit mondjak még magamról? Kérdezz, és válaszolok: csak az egy újabb sörödbe fog kerülni. Mondjuk ha nem fizetsz sört, az a gyerek nemző kacsód bánja, úgy hogy én megfontolnám.
Jellem: Jajj, megérkezett a következő sör. Mi? Nem a kinézetem érdekel már téged, hanem a jellemem? Mi van, talán felkeltettem az érdeklődésedet? Csak hogy tudd, inkább a nőkre bukom, neked meg hiába vannak nagy melleid, de a lábad között lengedező aprócska izé valahogy még is lehetetlenné teszi, hogy viszonozzam érdeklődésedet. Mondjuk, bármelyik nő jól járna velem, mert ahogy mondják, a baj sosem jár egyedül. Van egy enyhe tudat hasadásom és a rosszabbik fajtából. Ne ijedj meg, Sheatro most alszik és nem akar gyilkolni. Vagy csak épp sunyin meghúzza magát, a megfelelő alkalomra várva. Huh, látom, izzadni kezdtél. Pedig nem vagyok én olyan agresszív. Csak akkor ölök, amikor az feltétlenül szükséges. Leginkább akkor, amikor az áldozat nem figyel, és nekem bőven van időm megtervezni a gyilkosságot, s utána még van időm lelépni is. Óvatos vagyok, megtanultam, hogy minden egyes hiba az életembe kerülhet. Emellett, talán még néha épeszűnek is tűnhetek. Már mint, vannak olyan pillanatok, amikor komoly vagyok én is, és talán még segítek is egy-két arra járónak. Ha nőből van, jókora mellekkel megáldva, és eléggé készséges arra, hogy ott a bokorban megtörténhessen a dolog, akkor még inkább. De ezen a ritkább alkalmak esete. Velem ellentétben Sheatro. Na ő azt a tipikus pszichopata alkat. Jajj de imádom, amikor az emberek arca az ijedtségtől összerándul. Olyan kis viccesen néztek ki. Shea is élvezi ezt. Őt a vér hajtja, az, hogy lássa mások szenvedését. Szerintem valami baj van vele, de nem tudok rajta segíteni. Megszabadulni meg főleg nem tudok tőle. Talán már nem is akarom. Legalább mindig van társaságom, így sose lehetek magányos. Bakker, izzad a kezem, csúszkál benne a tőr. Ha véletlen megvágom a koronázási ékszereidet, bocsi, most tényleg nem direkt volt. Azt hiszem legalábbis. Bár ez a sok kérdezősködés kezd felidegesíteni, a torkom meg kiszáradni. Na, acca ide azt a negyedik sört! Mi? Elfogyott a pénzed? Melyik elvetemült barom jön ilyen kevéskével kocsmába? Az anyádnak hazudj, ne nekem! Akkor add ide a sajátodat. Huh, kezdem érezni a pia hatását. Áh, valószínüleg ma gyilkos hangulatomban leszek. Háhá, ne ijedj meg, téged nem nyírlak ki. Sörcimbik vagyunk, hát nem jó? Ma este az áldozataim szemébe fogok nézni, hogy lássam, az élet elhagyja az ostoba tekintetüket. Hogy lássam a szenvedésüket, a kínt, amit átéltek...a kínt, ami engem is kínoz. Uh, ez most szó ismétlésnek számít? Eh, nem is érdekes. Hupsz, van egy rossz hírem. Shea ébredezik. És nem tetszel neki. Bocsi cimbi, de ma te is megdöglendsz vala. De még van egy-két kérdésre időd....talán amíg válaszolok, úgy döntök, hogy megkímélem az életed....ja, és majdnem elfelejtettem: van még söröd?!
"Azt mondják, hogy egyszer minden útnak el kell kezdődnie, s mint ilyen, a természet és az égiek törvénye, hogy minden út egyszer véget is fog érni. Imádom az ilyen banális bölcsességeket, totálisan egyértelmű gondolatokat, természetszerű törvényeket bölcs - vagy legalábbis annak hangzó - szavak mögé bújtatnak és azt hiszik, hogy ettől ők igazi géniuszok lesznek, olyanok, akik megláttak valamit, amit más lény nem látott még sosem. De...ha tartom magamat ehhez az egész hülye "ami egyszer elkezdődik, az véget is ér" analógiához, akkor fogalmazzunk úgy, hogy én vagyok az út végén a szakadék, amibe óhatatlanul belesétálsz és puff...út vége, játék vége, élet vége. Egyesek gonosznak tartanak engem azért, mert elveszem mások életét. De kérlek, magyarázd már el, hogy mit jelent a "gonosz" és mit jelent a "jó"? Minden csak nézőpont kérdése, és soha, semmi se ennyire egyértelmű. Lehet a gyilkosság is jó, mint ahogy mások életének megmentése is rossz. Úgy hogy...öhm, hol is tartottam? Ja igen, utak. Az én utam valószínüleg most épp egy kocsmába vezet...."
― Cynewulf/Sheatro
Sötét éjszaka. A Hold félénken bújt el a felhők mögé, mint ha már megunta volna azt, hogy folyton a halandók, vagy közel halandók életét bámulja, s ítélkezzen némán felettük. A távoli csillagok, mint megannyi apró kis lyuk az ég szövetén, viszont vidáman sziporkáztak, de valahogy senki se értékelte ezt a tényt. Enyhe szellő suhant át a térség felett, pillanatnyi enyhülést hozva a még mindig fülledt időben, s pár elkallódott fa levelet görgetve végig az úton. Azonban mindettől eltekintve a táj mozdulatlanságba dermedt...azaz majdnem mozdulatlanságba. A sötét elf a fák mögé bújva figyelte az úton elhaladó két személyt. Acélkék szemeivel pásztázta tovább a környéket, de rajtuk kívül tényleg semmit sem látott. Nem voltak különlegesek, nem voltak kimagasló egyéniségek - se termetileg, se tettileg - még is, felkeltették az érdeklődését. Legalábbis az egyik énének. Énének sötétebb bugyrában a gyilkos én ismét ágaskodni kezdett, s egyre erőteljesebben követelte azt, hogy átvegye az uralmat a logikus, talán még valamennyire épeszűnek is nevezhető ego felett. Érezte, ahogy a vadállat rázza a ketrecét, próbálva kitörni a gondosan felhúzott falak mögül, hogy beteljesítse vérgőzös vágyait. A késztetés egyre erősebb lett, s Cyne megijedt, hogy ezúttal nem fog tudni uralkodni rajta. Beletúrt fél hosszúra hagyott, ezüstös-fehéres hajába, s ajkát megnyalva figyelte az egyre távolodó alakokat. Teljesen kiszáradt a torka, s szája is cserepes volt. Leginkább mondjuk annak köszönhetően, hogy pár órája egy korty vizet se fogyasztott, de nem akarta, hogy a folyadék bevitel később vizelési ingert váltson ki nála. Várnia kellett. Nem szabadott elszalasztania egy pillanatot sem...
~Szerintem nyírd ki őket. Senkinek se hiányoznának. Könnyű célpontok.Már mint, néz már rájuk! Olyan kis védtelenek! Fincsi husik... ~
~Nem fogom kinyírni őket. Kuss. Nyughass.~
Megrázta a fejét, s kicsit változtatott testtartásán, az órák óta egy helyben állástól már kezdett megfájdulni a lába és a dereka. Ahogy az éjszaka egyre sötétebb lett, úgy lettek a gondolatai is egyre sötétebbek és komorabbak. Érezte, hogy gyilkolnia kell. A bőre verejtékezni kezdett, szívverése felgyorsult, annyira, hogy az már szinte fájt. Elég lenne csak két gyors szúrás, és vége. Ennyi. Teret engedne Sheatro-nak. De nem, nem akar. Vagy még is? Ki akar gyilkolni és ki nem?
~Most miért nem? Gyengék. Csenevészek. Két gyors szúrás és már nézheted is a szemüket, ahogy elhagyja azokat az élet fénye. Hát nem ezt szereted? Látni, ahogy felismerik, ki a gyilkosuk...ahogy látod, milyen tehetetlenek? Egy perverz állat vagy, én mindig is mondtam.~
~Ezt a részét csak Te élvezed! Ártatlanok. Nem érdemlik meg a halált.~
~Jah, ártatlanok. Mióta érdekel téged ez egyáltalán, amúgy is? Hát nem jobb ilyen állapotban elküldeni őket az úgynevezett Istenükhöz? Biztos hogy élvezné végre egyszer az ártatlanok társaságát. Ahogy felnőnek, úgy lesznek egyre romlottabbak, egyre tisztátalanabbak. Őrizd hát meg ezen állapotukat azzal, hogy megölöd őket. Neked meg már úgy is mindegy, nem igaz?~
~Akkor se fogom megölni őket, akármilyen beteges érveket hozol fel mellette. Nem érdemlik meg a halált.~
~Ebben a világban még is, ki érdemli meg a halált? Ki vagy Te, hogy dönts arról, ki élhet és ki halhat?~
~Fordítsuk meg a kérdést: TE ki vagy, hogy eldöntsd ezt? Ez az ön gól egy csúnya fajtája volt.~
~Eh, hagyjuk. Azért nem ölöd meg őket, mert túl érzelgős vagy. Szegééény kisgyerekek. Jajj, olyan kis cukik. Mi lesz a következő? Menhelyet fogsz nyitni szegény gyerekek megmentésére? Ápolgatod majd őket? Babusgatod? Apjuk leszek apjuk helyett? Az az apa leszel, akit Te elvesztettél?~
~Nem fizettek nekem azért, hogy ezt a két életet kioltsam, így lényegében, miért is tenném? Nézzük csak a dolgokat logikus módon. Ezek a kölykök tartoznak valakihez, vagy valakikhez. Van apjuk és anyjuk normális esetben, szarabb esetben egyik vagy mindkettő hiányzik, teljesen mindegy, de akkor is, van, aki gondoskodik róluk. A gyerekek elkóboroltak otthonról, valószínüleg eltévedtek az erdőben. A ruhájuk alja szaggatott, sűrű bokrokon vágtak keresztül. A lány szoknyájának alja sáros. Napok óta nem esett, az egyetlen hely, ahol összesározhatta magát, az a falu határától vagy öt kilométerre elterülő patak. Nagy eséllyel oda ruccantak ki. A lényeg, hogy eltévedtek. Az otthoniak már aggódnak értük, valószínüleg már a falu összes házába bekopogtattak, hogy nincsenek-e ott a csemeték. Ha nem érnek haza időben, a lakók a keresésükre indulnak, egyre jobban kiszélesítve a lefedett területet. Előbb-utóbb megtalálják a két tetemet, rajtuk tőr ütötte seb. Mi jön ezután? A gyilkos felkutatására indulnak, s minden, a környékre tévedő idegennel szemben bizonytalanok lesznek, árgus szemekkel figyelik minden lépését. Egy, a hazájától jó messze elkóborolt self, tőrökkel az oldalán csak még feltűnőbb jelenség lesz. Az, hogy ilyen helyzetben bármilyen információt halásszak ki a célpontról, lényegében lehetetlenre redukálódik. Szóval, mond csak Sheatro, szerinted tényleg olyan kurva jó ötlet, hogy kinyírjam ezt a kettő, általad " gyenge, csenevésznek" titulált fiatalt? Csak helyeselj és egye fene, megölöm őket. Még a kedvedért ki is belezem őket, és felakasztom őket egy fára, vidám mosolyt vágva a hasukba. Óóóó, de szuper jó ötlet lenne, nem igaz? Már csak egy festőt kéne keresni, hogy megörökítse a jelenetet! Na, menjek?! Öljem meg őket?~
Áldásos módon, a gyilkos én visszakushadt a lelke mélyére, és hagyta Cynewulf-ot, hogy a feladatra koncentráljon. Utálta Sheatro-t, ahogy utálta magát is. Eléggé gázos helyzet, nem igaz?
Na szóval, hogy el is kezdjem ezt az egészet...
Oké, öhm, szóval üdv, Cynewulf vagyok.
Nem, Sheatro vagy.
Kuss, Cyne vagyok.
Nem Cynewulf?
Mondtam már, hogy fogd be a pofád?
Nem is beszélek, csak a fejedben pofázok végig. Szóval ha arra késztetsz, hogy fogjam be a pofám, akkor arra utalsz, hogy a saját pofádat kéne befogni, de tekintve, hogy nem jártatod azt a hülye lepénylesődet, így totál felesleges volt ez a mondatod. Amúgy is, milyen beteg vitatkozik saját magával? Te teljesen szánalmas egy lét forma vagy Cyne, ezt meg kell vallanunk. A természetnek csúnya egy humorérzéke van.
Istenem...
Mondjad csak.
Nem vagy az Istenem!
Óh, dehogy nem. Én vagyok minden, ami Te nem vagy. Leginkább az ész, némi vérgőzzel felvegyítve. Tökéletes kombináció. ÉN.VAGYOK.AZ.ISTENED!
Leginkább egy pszichopata állat vagy!
Nem is tagadom...sőt, még jól is esik! Imádok szociopata lenni, vagy pszichopata, tök mindegy, a lényeg, hogy valaki, aki nem normális. Én így érzem jól magam.
Szóval, a nevem Cynewulf, és hát, hol is kezdjem a történetemet?
Kezdd leginkább azzal, hogy senkit sem érdekel.
Kuss!
Annyira imádom, amikor saját magaddal vitatkozol, mondtam már? A külső szemlélődő számára totál dilinyósnak nézel ki. "Hééé nézd már, egy megőrült Farkas! Egy királyi farkas! Háh, minő idióta név választás!" De tééényleg, szerintem menj el vele királyi udvarokba udvari bolondnak.
Befeje...egyáltalán, elkezdhetném a mondanivalómat, kérlek?
Ahogy akarod....
Na végre. Akkor hát, a nevemet már párszor hallottátok, most erre ismételten nem térnék ki. Kéz dörzsölés. Torok köszörülés. Kis korty víz felhajtása. Idegek megnyugtatása. Egy.Két.Há'. Kezdjük is hát: a nevem Cynewulf...
Nem azt mondtad, hogy többet nem térsz ki rá? Óh, oké, bocs, nem szólok egy szót sem.
Szóval, ha jól emlékszem, bár nem tartom fejben, laza 24, talán 25 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot...vagy holdvilágot...
Istenem, hogy ez milyen szánalmas egy kezdés volt. Még szerencse, hogy nem poétának vagy bárdnak mentél el. Bakker, ezzel a költeménnyel ölni lehetne. Cynewulf, a gyilkos költő. Még majdnem hogy jól is hangzik, ha esetlegesen eltekintünk a név adás hátterétől.
...egyszóval, a fene se tudja, hogy melyik napszakban / holdszakban születtem. Éééés ignorálom ezt a fecsegő bolondot. Csak ignoráld Cyne, mindenkinek jobb lesz. Szóval, igazából totál felesleges és lényegtelen tény, hogy a nap melyik órájában születtem. Már mint, őszintén szólva, ez ad bármit is a történethez? Bár mondjuk képzeljük el, hogy mondjuk egy sötét felhőkkel tarkított éjszaka volt, a Hold épp bújócskát játszott. Az egész környék sötétbe borult, s az egyetlen fényforrásként egy magányos kunyhó ablakából kiszüremlő világosság szolgált. A távolban madarak károgása szolgáltatott vészjósló zenei aláfestést, s egy magányos farkas vonyított, hívva a Holdat és a falkáját.
...vaaagy, csak a farka beszorult egy korhadt odúba, miközben épp megakarta hágni....
S közben egy ghoul tett erőszakot egy slájmon, s nyögéseik messze hatoltak a csillagfényes éjszakában.
Te rohadt beteg egy egyéniség vagy Cyne baszki...
Igen, ez egy csodálatosan szép kép. Még mindig nem veszek ám rólad tudomást, Shea...
De most vonatkoztassunk el a felesleges dramatizálgatástól - már ha ez egy értelmes szó. Ha nem, akkor megalkottam és kész, fogadd el értelmesként. A szüleimről pár szót...
Khmm...szüleinkről, akartad mondani, nem? Már mint, bakker, szép és jó dolog, hogy most a jobbik énedet akarod lefesteni, de HÉ! én is itt vagyok ám! Olyanok vagyunk, mint két testvér. Hát nem jó?!
Az lenne a jó, ha fizikálisan is pofán tudnálak vágni, Te szerencsétlen barom....
A szüleim...szüleinkről. Drága egy szem édes apukám...
Miért, másoknak hány apjuk van?
...holdőri tevékenységet látott el. Tudod, vannak földművesek, vannak kézművesek és egyéb hasznos dolgokat művelő egyének. És van az egyszerű katona, aki igazából azért állt be, mert semmi máshoz nem értett. valószínüleg a nagy részükről még az is elmondható, hogy a harchoz sem értettek, de idiótákból lesznek a legjobb katonák. Na jó, ez elég tiszteletlen volt a drága apucikámmal szemben, meg a katonaságról se fest le jó képet, de egyiküket se kedvelem. Azok után, amit tettek... Az édesanyám egy spiriizéista lélek volt. Spiritálista. Nem, nem ez az a szó. Spiritualista.
Spiás? Az anyám szent lélek volt s piás....háh, nesze neked spiritualizmus.
Anyánk nem ivott, arra ugye emlékszel?
Szó poénnak jó volt.
Még annak is rohadtul szánalmas volt. Bocs, hogy letörtem komédiás törekvéseidet, de ez egy ilyen, kegyetlen világ. Egy szóval, anyám holdpapnő volt, s mint ilyen, legalább beilleszkedett a maga saját kis világába. Mint olyan személy, aki a minden napi életünk számára fontos istenségekkel tart kontaktust, tiszteletnek örvendett. Ha lett volna mondjuk egy kis esze, a többi papnővel és pappal egyetemben, akkor simán kihasználják ezt a tiszteletet a saját maguk javára. Nem tették, legalábbis én nem hallottam, hogy ilyen történt volna.
Azt, hogy miképp is került a katona és a papnő össze, nem tudom. Nem voltak róla sztorizgatások este a kandalló mellett. Az a pár részlet, amire emlékszem a gyerek koromból, lényegében teljesen semmit mondó jelenetek, egy átlagos család átlagos napjainak átlagos átlagosságainak átlagossága.
A szóismtlés a maga teljes dicsfényében megjelenítve. Csak gratulálni tudok...
Óh, majdnem elfeledkeztem mondjuk arról a tényről, hogy volt testvérem, Kristen. Ikrek voltunk, csak Ő leánynak született. Elválaszthatatlanok voltunk egymástól már kiskorunk óta. Ő volt az a személy, aki miatt még kezelhető voltam, s nem adtam a fejem semmiféle hülyeségre. Emlékszem, a házunk közelében egy patak csörgedezett, ott játszottunk nap hosszat. Fára másztunk, a vadállatokat kergettük - vagy ők kergettek minket, épp ahogy az alkalom adta. Még emlékszem az állandó mosolyra az arcán. Szinte magam előtt látom, ahogy hosszú, szőke haja tiszta mocsok a patakban való fürdés utáni jól eső heverészéstől a homokban. Állandóan nevetett és kacagott, élvezte az életet, és számára minden rózsaszín felhőben úszkált. Ha láttál már valaha is totális ártatlanságot és egy egész világra való szeretetet egy lénybe összpontosulni, akkor az Kristen lett volna. Valahogy nem örökölte se apánk, se anyánk komorságát, s azt hittem, hogy ez a mosoly örökre el fog engem kísérni.
Az erdő fái között futkározva, s mindenféle kis állatkát kergetve úgy éreztem, hogy minket semmi baj nem érhet, hisz még is, milyen kegyetlen istenség venné el ennek a tiszta ártatlanságnak az életét? Ki hozna Kristen-re bármiféle bajt is? Feldereng előttem, ahogy apánk fa kardot faragott nekünk, hogy azzal játszhassunk, hisz mindketten hittünk még a harcosok dicsőségében. Láttuk, ahogy apánk hazaért egy-egy őrjárat után. Még a páncélját nem vette le, a kard ott függött az oldalán, s mosollyal fogadta két csemetéjét s feleségét. Azt hittük, hogy minden katona ilyen, és akik ellen harcolnak, azok mind romlott teremtmények. Azt el se mertük képzelni, hogy más elfek, vagy netán emberek ellen is lehet harcolni. Neeeem, a katonák csak a csúnya démonok és egyéb szörnyűségek ellen harcolnak, hogy megvédjék a szeretteiket. A hős katonák sose kapnak sebeket. Minden boldog tudatlanságba merült. Mi meg csak vívtuk végeláthatatlan csatáinkat fa kardjainkkal a testvéri törvények szerint. Amint valamelyikünk megsérül, abba hagyjuk. Fejre ütni nem ér. Egy rosszul irányzott ütés után Kristen rájött, hogy a tiltó listára valószínüleg az én koronázási ékszereimnek is fel kéne kerülnie....Nem volt kellemes élmény megtapasztalni első kézből azt, hogy milyen, ha tökön csapnak egy fa karddal. A családi esték nyugodtan s békésen teltek. Közös vacsora, fürdés, a gyerekek ágyba bújtatása. Minden tökéletes volt.
...egészen azon szerencsétlen estéig, amikor Kristen elkezdett köhögni. Azt hittük, hogy megfázott a hideg vízben való fürdéstől, s hogy vizes ruhával futottunk haza. A köhögés egyre rosszabb és rosszabb lett, e mellé magas láz csatlakozott. Nem értettem semmit az egészből. Kilenc, talán tíz évesek lehettünk, még gyerekek. Nem tudtuk, hogy mi az a halál, nem tudtuk, hogy mi az a betegség. Hittem, hogy Kristen nemsokára felgyógyul, felpattan az ágyból kézen ragad és elvonszol engem a kedvenc fánkhoz, hogy megint versenyt másszunk. Kristen nem pattant fel az ágyból. Kristen izzadt, s csak dobálta magát az ágyban. Néha elkezdett sírni a fájdalomtól. Nem bírtam ki a látványt. Kirohantam a házból. Anyám utánam. Mi történik? Mi a baja Kristen-nek? Jobban lesz? Meggyógyul? Nincsenek válaszok. Csak anyám szorosan magához ölel. Öt nap telt el azóta, hogy Kristen elkezdett köhögni. Öt nap. Kínszenvedés. Nem csak neki, nekünk is. Ott ültem az ágya mellett minden egyes nap, minden egyes órában, fogtam apró kezeit, simogattam haját s bizonygattam neki, hogy minden jobb lesz. Aztán egy gondolattól vezérelve elhagytam a kunyhónkat, hogy szedjek neki a kedvenc virágaiból. Imádta őket, csodálatos illatuk volt. Pár óra telt csak el, mire hazaértem. Pár óra. Egy örökké valóság egy olyan csöppség számára, mint Kristen. Egy örökké valóság. Egy lehetőség elvesztése. Nem voltam ott. Nem láttam őt eltávozni. Nem voltam ott, hogy fogjam a kezét. Amikor hazaértem, csak annyit láttam, hogy anyám a ház előtt zokog, apám meredten bámult maga elé. Életemben először láttam őt sírni. Sose tette. Baj van. Éreztem. Berohantam Kristen-hez. Szólogattam őt. Magamhoz öleltem. Oda adtam neki a virágokat. Nem vette el őket. Nem tett semmit. Csak feküdt az ágyán, és mosolygott. Olyan megkönnyebbültnek látszott. Felgyógyult! De akkor miért nem kel fel? Biztos, hogy csak pihen. Hosszú volt ez az öt nap. Apa és anya örömkönnyeket hullajtanak. Biztos, hogy ez van. Más nem lehet. Aztán anya bejött, magához szorított és csak sírt. Megkérdeztem tőle, hogy miért sír, hisz Kristen jobban van. Hisz mosolyog! Sajnálom, Cyne, Kristen nincs jobban. Az utolsó szavaival téged szólongatott, aztán mint aki megkönnyebbült, utoljára elmosolyodott és....
Egy világ omlott akkor bennem össze. Az nem lehet, hogy a testvérem eltávozott! Annyi élet volt benne. Ő tiszta volt. Ő jó volt. Képtelenség. Anyáék képzelődnek. Szólongattam őt. Nincs válasz. Megráztam őt. Nem mozdult. Könyörögtem neki. Nem hallgatott rám...Annyira sajnálom Kristen, hogy akkor nem voltam ott melletted. Akkor, amikor a legjobban szükséged volt rám. Nem voltam ott, hogy gyengéden fogjam a kezed, és egy utolsó puszit adjak neked.
Nem a Te hibád volt Cyne. Kristen azért mosolygott, mert végre megszabadult a fájdalomtól és tudta, hogy egyszer még újra látni fog téged a túlvilágon. Hogy ismét együtt kergetitek a lepkéket s másztok fára. Békével a lelkében távozott el, ahogy békével élte le az egész rövidke életét. Most az egyszer nem leszek kegyetlen s nem leszek vérgőzös. Az elvesztése hatalmas fájdalom volt mindkettőnknek.
Ettől független azt kívánom, bár csak ott lettem volna. Apámmal közösen ástuk meg a sírját, s helyeztük őt végső nyugalomra. Keblére helyeztem az utolsó csokor virágot, amit valaha is szedtem neki, s halk könnyekkel búcsúztattam el őt. Minden megváltozott azon a napon. A mosolyom eltűnt, hisz az Kristen volt. Teltek a napok, a hetek s még mindig nem tudtam feldolgozni az elvesztését. Minden reggel arra ébredtem, hogy az ágyát nézem, arra várva, hogy már kukucskál ki a takaró alól csínytalan mosollyal az arcán, s az elcsórt sütit majszolja. Nem volt mosoly. Nem volt süti. Csak egy kihűlt ágy.
Nehéz visszarázódni az életbe, ami ilyen üres lett. Apám sose volt a régi utána. Anyám csak még hallgatagabb lett. De az életnek mennie kell tovább. Az apám visszatért a katonasághoz, az anyám a papnői teendőit látta el, s én ott voltam, tök egyedül a világban. Két év telt el Kristen halála óta, amikor...
Cry alone, I've gone away
Minden ugyanúgy indult, mint egy normális reggelen. A Nap épp hogy csak kibukkant a horizonton, bár ebből túl sokat nem láthattunk, nem mint ha hiányzott volna. A Hold Apa elhagyott bennünket, hogy a bűzhödt fény golyónak adjon teret. A madarak is épp hogy csak felkeltek, s zenéjükkel elkezdték betölteni Nebelwald komorságát. A távolból mennydörgés zaja szüremlett felénk...de tényleg, minden teljesen normális volt. Apám elindult, hogy csatlakozzon egy őrjárathoz, amely a környéket rótta. Pletykák keringtek arról, hogy valahogy az erdőbe beférkőzött egy nekromanta, bár senki se adott túl sokat ezen híresztelésekre. Meg hát, egyetlen nekromanta nem is tud túl nagy bonyodalmakat okozni nekünk, ugyebár. Egy utolsó ölelés, mielőtt felszíjazta volna a kardját az oldalára, s egy utolsó pillantás elvesztett húgom sírjára. Láttam a szemében a szomorúságot, s hogy még mindig nem tudta feldolgozni a két évvel ezelőtt történteket. Anyám csendesen bámult ki az ablakon, tekintetével követve párját, ahogy az elveszett az erdő homályában. Ott ültem a családi asztalnál, unottan piszkálgatva a kásás ételt kanalammal,s azon gondolkoztam, hogy egyesek mit élveznek abban, hogy mások életét kioltják. Oly' sok kegyetlenség van a világban. Nem lehetne egyszer béke a fajok között? Amikor ezt megkérdeztem apámtól, csak sandán mosolygott és megjegyezte, hogy ha béke lenne, neki nem lenne munkája. A béke amúgy is csak egy illúzió. Sose lehet béke, hisz mindig lesznek olyanok, akik többre vágynak, mint amilyük van. Sose lehet béke, hisz az a természetünk ellen van. Akkor még nem értettem ebből semmit. Gyermek voltam, a maga teljes ártatlanságában és naivitásában. Az étel kezdett kihűlni, s anyám csak nógatott, hogy egyem meg, mielőtt teljesen kárba veszne. Nem volt étvágyam. Éreztem...valamit. Nem tudom, hogy mit. A torkom kiszáradt, s a szívem hevesebben vert. Az ajtóhoz rohantam és futottam, hogy még utol érjem apámat, hogy megöleljem, hogy lássam az arcát. Futottam, s elestem. Elbuktam még abban is, hogy....hogy búcsút mondjak? Nem tudom. Elbuktam, s a lehetőségek ajtaja bezáródott. Sajnálom...
No more nights, no more pain
Az órák teltek, s napok múltak el. Hírek semmi. Ketten egy kis házikóba zárva, anyám és én egymásnak nyújtottunk vígaszt. Vissza fog térni. De hisz eddig senki sem tért vissza az őrjáratból. Csak a szokásosnál nagyobb kerülőt tesznek. A katonák néha unatkoznak, néha távol kell lenniük a családjuktól. Távol a kis szobák fojtogató terétől. Azzal nyugtattam magam, hogy bármikor nyílhat az ajtó. Bármikor hallhatom a jellegzetes nyikorgást, ahogy az esőtől s naptól megvetemedett fa enged az erőszaknak. Nem volt nyikorgás. Nem volt ajtó csapódás. Csak a szél süvített, felborzolva a fák lombkoronáját, s terelgette maga előtt az avar szőnyeget. Vihar készülődött. Mind kívül, mind belül. Az ajtó nyitódott. Kirohantam a szobámból, arcomon gyermeki örömmel: végre hazatért. Oda akartam rohanni hozzá, átölelni, s kifaggatni minden egyes kis részletről. Mit látott a rengetegben? Tényleg olyan félelmetes, mint mondják? Közeledett a napnyugta, vöröses fény borította be a környéket, s a résnyire nyitott ajtón keresztül ez a vöröses fény áramlott be. Csak egy sziluettet láttam kirajzolódni, de ez nem hasonlított apámra. Nagyobb volt, magasabb, s a korok alatt vállára rakódott terhek alatt meggörnyedt alakja sötét ómen volt. Láttam anyámat, ahogy erejét vesztve a székre rogy. Láttam, ahogy a férfi megpróbálja átölelni őt, vígaszt nyújtani, de nem tudta, ezt még is, hogyan kéne csinálni. Megláttak engem. Anyám kérte, hogy menjek a szobámba. A gombóc a torkomban csak még nagyobb lett, s remegtem az elfojtott érzelmektől. Valami nem stimmelt. Valami rossz történt. Hol van apa? Könnyek. Erre emlékszem. Végtelen mennyiségben, mint ha egy sose ki nem fogyó forrásból táplálkoznának. Könnyek. Számára már nincs több éjszaka, se fájdalom. Ezeket meghagyta nekünk. Az öröksége.
I've gone alone, took all my strength
Éreztem, hogy valaminek neki kell támaszkodnom. Elhagyott az erőm. A hosszú napok várakozása, a remény a... a nem is tudom, hogy mi, de minden elhagyott engem. Minden hiába való volt. Az ajtó kinyílt, de csak a sötétség áramlott be rajta. A vörös fény mint megannyi halott vére ömlött keresztül a résen. Vér. Minden halott vére. Mindenkié. Beleértve apámat is. Halál. Miért? Miért pont Ő? Miért pont mi? Mit vétettünk ellened Hold Apa? Miért átkoztál meg minket Hold Anya? Az újhold még fel sem jött, de a Halál kaján mosollyal az arcán kopogtatott az ajtón. Düh. Elkeseredettség. Bosszúvágy. Reszketés. Egy könnycsepp. Aztán még egy. Egész folyam. Egy tenger, mely kész arra, hogy elmossa a világot. A világom. Vörös szemek. Egymás ölelése. Vígasztalás. Nincs vígasz. Nincs több éj apám számára. Nincs több Hold, se Nap. Csak a Halál. Elment, hogy csatlakozzon a sötétséghez. Harag. Rázkódás. Értelmetlen szavak. Semmi értelmük nincs. Semmi jelentőségük. Halk mormolás. Imádkozás. Mint ha az bármit megoldana. Magány. Elveszettség. Árvaság. Érzelmek kavalkádja. Egy vihar. Mennydörgés. Sötét felhők. Villámlás. A fénye groteszk megvilágítást ad mindennek. Bűntudat. Kudarc. Nincs több ölelés. Elestem. Nem ölelhettem át. Kudarc. Kudarc. KUDARC! ...s a távolban egy farkas vonyított fel. Magány? Itt van még anyám. Kudarc? Mindenképp. Düh? Óh, de még mennyire.
I've made the change,
I won't see you tonight.
Egy sír. Egy kis gödör. Pár virág. Hold-rúnákkal telerótt fa. A szomorúság helye. Térdelek. Ajkamat értelmetlen szavak hagyják el. Kristen. Elment. Apa elment. Talán ismét látjátok egymást. Elhagytatok. Mindketten. Te voltál minden, mi én nem voltam .S elhagytál. Ő volt az, aki lenni akartam. S elhagyott. Eső. Vihar. A cseppek csak folytak, s lassan eláztam. Legalább eltakarták könnyeimet. Vörös szemek. Órák? Percek? Napok? Mióta vagyok itt az aprócska sírnál? Emlékszel még, ahogy fa kardot faragott nekünk? Túl erősen ütöttem. Sírtál. Átölelt. Megnyugodtál. Engem ki fog így átölelni? Ki fog megnyugtatni? Nincs több fa kard. Nincs több ölelés. Se mosoly. Nem hallom többé mély hangját. Se hang. Se arc. Se test. Semmi. Ez maradt csak. Átváltozott. Nem akarom látni a testét. Nem akarom látni, hogy végezte végül. Úgy akarok rá emlékezni, ahogy volt. Így hát se test. Se arc. Fedje el őt örökké a föld. Nem foglak látni téged ma este. Se holnap. Se azután. Se soha.
Sorrow, sank deep inside my blood
All the ones around me
I cared for and loved
A vérem vágtázott ereimben. Ott lüktetett a fejemben. Ki akart törni. Én akartam kitörni. Ebből az egészből. Ki akarlak törni titeket a sírotokból. Hogy ismét együtt legyünk. Család. Csonka. Család. Halott. Család. Reménytelenség. Család...csak mi ketten. Anya. Én. Nincs apa. Nincs Kristen. Csak anya. Sír. Még mindig. Alvás? Nem lehetséges. Megnyugvás? Hogy a fenébe? Család. Mi maradt? Csalárd...ez az élet. Csalárd, mert elpusztítja azt, ami fontos, ami igazán számít: Család. Csalán...mint ha a lelkemet, a bensőmet, a szívemet, az érzelmeimet csalán tengerben fürdettem volna. Fájt. Viszketett. Vakarni akartam. Le a bőrömről, a lelkemről a keserűséget. Csalárd csalán...nem tudlak téged levakarni, nem igaz? Csalás. Ez egy kibaszott csalás! A csalárd csalán csalása, hogy nem hagy nyugtot. Család? Hah. Nem tudod, hogy mi is az, nem igaz? Elvették tőled. Csalás...hogy ezt tettétek. Hold Apa és Anya megcsaltak minket az újhold Halálával. Csalás. Mert elárultatok minket! CSALÓK! Család...törött. Csalárd....hazugságok. Csalán...égetése. Csalás...mert az élet nem fair. Sose volt az. Hisz a szép élet egy hazugság. Mindenki, ki körül vett, mindenki, akivel törődtem és szerettem...egyszer el fog hagyni.
It's building up inside of me
A place so dark, so cold, I had to set me free.
Futás. Gallyak csapódása az arcba. Pillanatnyi fájdalom. Ölelés. Nem apáé. A fájdalom magához ölelése. Futás. Esés. Megint. Ismét. Újra és újra. Átkozódás. Ez lennék én? KUDARC! Nem. Pillanatnyi figyelmetlenség. De elég ennyi is, nem igaz? A nekromanta. Meg fog halni. Halál. Apámé. A nekromantáé. Az őrjáraté. Zombik. Csontvázak. Miért? Mi célból? Miért kegyetlenek az emberek? Az elfek? A többiek? Miért? Elvették. Az életem. Apámét. Elrohantam. Futás. Távol mindentől. Távol anyámtól. Nem tudtam őt így látni. Bosszú. Futás a bosszúhoz. Futás kifulladásig. Futás a célig. Futás...minden elől. Magam elől. A halál elől. A síroktól. Kristen-től. Távol Aelfwulf-től. Távol Ealdwine-től. Távol apától, s anyától. Futás. Az életem. Sötétség. Egy sötét hely. Egy sírkamra. Egy kőszarkofág. Hideg. Kegyetlen hideg. Érezni a halál közeledtét. Képzetek. Apámnak nincs sírkamrája. Nincs sírja se. Rothadó tetem. Talán a nekromanta feltámasztja. Nem tudni. Sötét hely. Hideg hely. Fel kell szabadítanom magam. Fel kell szabadítanom apám lelkét. Kristen lelkét. Mindenki lelkét. Bosszú. Óh, mily' gyermeki naivitás, hogy az ölés megold mindent. Halállal válaszolni a halálra. Gyermeteg...még is, minden felnőtt ezt teszi. A vérünkben van. A bosszú. A halál. A sötétség gyermekei. Az átkozottak. Egy farkas vonyít. Testvérem. Magányos vadász. Wulf...mint én. Egy nemes bestia. Nemes...nem úgy, mint én. Sose voltam jó. Kristen tartott kordában. Sosem voltam jó s talán nem is leszek az. Kristen elment. Elhagyott. Apám elment. Elhagyott Ő is. Én elmentem. Elhagytam anyámat. Ott átkoztam az életet, hogy mindenki elhagyott és tessék, elhagyom anyámat. Irónia. Vissza akarok menni hozzá, átölelni. Nem, nem akarok. Meg kell tennem. Áldozatok. Minden nap áldozatot hozunk úgy, hogy nem is vesszük észre. Feláldozzuk az életünk perceit, hogy semmit érő tetteket vigyünk véghez. Feláldozzuk szép perceinket, hogy kielégítsük testi vágyainkat. Áldozunk, s egy nap, amikor az istenek elé kerülünk, tetteink egy mérleg serpenyőjén fognak pihenni. A kérdés: tettél bármit is, ami a Te irányodba döntené a mérleget? Tettél bármit is, ami említésre méltó? Vagy maradtál szürke, hétköznapi lény? Igen, tettem...felszabadítottam magam. Mert fel kellett szabadítanom magam. Ez az egyetlen mód. Az egyetlen ösvény, amit ismerek.
Don't mourn for me,
Siratom. Siratom apámat. Siratom testvéremet. Siratom anyámat. Mindenek előtt és fölött siratom - saját magam. Gyász. De ne gyászoljatok engem. Mert nem érdemes. Mert a gyász nem az elesettért szól, hanem saját magadért. Önző lény vagy. Igen, az vagy, hiába vonogatod a szemöldöködet s heves kézmozdulatokkal, erős szavakkal tagadsz. Az igazság. Önzőség. Siratod - nem azt, akit elvesztettél, hanem azt, hogy egyre jobban érzed: végül egyedül maradsz. Meghalt valakid, és mi az első gondolatod: hogy tudtál engem itt hagyni? Nem az Ő választása volt. Te még is őt okolod, mert egy önző dög vagy. Őt okolod, mert...mert...nem tudom. Így hát ne sirassatok engem, önző, egoista lények. Nem érdemlem meg. Leginkább, TI nem érdemlitek meg. Gyászolom apámat, amiért itt hagyott, átkozom őt. Átkozom a holtidézőt. Átkozom az őrjárat többi tagját, amiért elbuktak. Átkozok mindent és mindenkit. Nem én vagyok a hibás? Ugye, hogy nem én? Valaki, nyugtasson meg! Túl sok érzelem. Mi a francért van ennyi?
You're not the one to place the blame
Elestem azon a napon egy gyökérben. Ha nem esek el, és utolérem apámat... ha elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Ha kérem, hogy maradjon, vajon maradt volna? Én vagyok a hibás, a felelős a haláláért? Ez a gondolat foglalkoztat azóta is magányos óráimon. Legalábbis foglalkoztatott egy ideig. Aztán minden halványul...már nem számít, ki a hibás, és ki nem. Csak a veszteség számít. A sötétség. A hidegség. A halál. Nem én vagyok az, akit hibáztatni kell. Mindenki mást. Így könnyebb. Így elviselhetőbb. Így jogos.
As battles call my name I won't see you tonight
A csata hívta őt magához. Hogy tiszteletét tegye Hold Apa előtt. Számos csata, őrjárat hívta már őt magához. Még is, minden este viszont láttam őt. Fáradtan, koszosan, megviselve, de haza jött. Aztán az utolsó harc hívó szava eljutott hozzá, s ment. Ment, s én nem láttam őt többé viszont. Elvesztettem. Vesztettem. Megvesztem. Megvetem...nem őt, mindenki mást. Elvetem...a sötétség magvait. Vetem s vetemedek. Mint az ajtónk. Megvetemedett. A lelkem megveszett s megvetemedett. A sok könnytől, s lelkemben dúló vihartól. Óh, hogy magyaráztam magamnak, hogy ez az ok. Hogy egyetlen személy halála indított el engem a sötétség útján. Nem, ez a sötétség mindig bennem volt....hisz, most már tudod, hogy mit fogok mondani a veszteségről s veszettségről s vetemedésről.
Sorrow sank deep inside my blood
All the ones around me
I cared for and most of all I loved
Igen, a bűntudat, a bánat eluralkodott a lelkemen, ahogy sorra elvesztettem a szeretteimet, vagy ahogy sorra elárultam őket. Ha körbenézek, nem apámat és Kristen-t látom. Se anyámat. Nem a többi sötét tündét látom. Régebben így volt. Már nem. Régebben szerettem. Régebben törődtem. Talán most is. Nem tudom. Nem érdekel. Számít egyáltalán? Remélhetőleg a vérözön elmossa ezen kétségeket, ezen érzelmeket. Átkozot érzelmek. Átkozott törődés és szeretet. Gyengeség. Nézd meg, mivé válltam csak azért, mert ott tombolt bennem a szeretet elvesztése felett érzett kegyetlen s pusztító szomorúság? Hát merd ezek után azt mondani, hogy az érzelmek nem gyengítenek! Merd csak mondani s pengém megtalál téged.
But I can't see myself that way
Régebben úgy képzeltem el magam felnőttként, hogy nemes, jóra való személy leszek. Segítek másokon. Megvédem a hazám bárkitől és bármitől. Olyan leszek, mint az apám. Olyan leszek, mint az anyám. Olyan leszek, mint amilyen Kristen lett volna. Gyermeki naivitásom tévképzetek egész sorozatával látott el engem. Gyermek. Aki csak a hazatérők dicsőségét látja. Gyermek. Aki nem látja a kiontott vért. Gyermek. Aki nem érezte azt, ahogy a halál pillanatában minden izom ellazul, s mindaz, amit azok az izmok visszatartottak, most szabadjára törnek. Bűz. Gyermek. Aki nem érezte a halál bűzét. Gyermek. Aki csak dicsőségről álmodozott. Gyermek. Hamis tévképzetek. Hamis. Minden, ami gyermek, hamis. Nem érintette még a világ kegyetlensége. Gyermek. A felnőttek mindig megölik magukban a gyermeket. Minden felnőtt gyilkos. Gyilkos. Mint én. Én. Gyilkos. A gyilkos énem. Vagy az énem gyilkosa? A gyermeki énem gyilkosa. Vagy a gyermeki énem a gyilkos? Többé már nem látom magam nemes hősként. Nem tudom magam elképzelni így.
Please don't forget me or cry while I'm away
Kérlek, anyám, ne feledd, hogy milyen voltam. Ne felejts el engem. Te vagy az egyetlen, aki még a jósághoz köt. Nem láttalak már egy ideje. Nem is foglak. Élsz-e? Vagy már te is eltávoztál? Nem tudom. A házunk előtt immáron hány sír diszeleg? Ápolja őket valaki? Vagy elgazosodott az egész? A kis kunyhónkat vajon visszahódította a kegyetlen természet? Nem tudom. Egy dolgot kérek hát csak, mielőtt ismét átadom magam a sötétségnek: kérlek, ne felejts el engem, s ne sírj, míg távol vagyok...távol tőled. Távol apától. Távol a testvéremtől...Távol saját magamtól. A gyerektől. A jóságtól. Távol az élettől, mindentől, ami valaha számított, ami valaha érdekelt. Távol gyerek korunk patakjától. A fáktól, amiket közösen megmásztunk. A fa kardokkal vívott csatáktól. A fák törzsébe tört nyílvesszőktől. Én nem foglak elfelejteni titeket...remélhetőleg. Ki tudja?
Cry alone, I've gone away
No more nights, no more pain
I've gone alone, took all my strength
But I've made the change,
I won't see you tonight.
So far away, I'm gone.
Olyan távol kerültem mindentől. Futottam. Elértem oda, ahol a sötétség bűzhödt, vértől s belsőségektől csepegő virága kibomlott. Álltam. A csatatéren. Rothadás szag. A szél felkavarta s messze vitte ezt a bűzt. Megrágott maradványok. Csontkardok. Vér. Belsőségek. Ürülék. Semmi dicsőség. Semmi remény. Hősi halál? Egy vicc. Nincs olyan, hogy szép halál. A végén úgy is mindenki összeszarja magát. A végén mindenki összevizeli magát. Rosszabb esetben mind a kettő. Nem egy gyereknek való látvány. Ott álltam, ahol az őrjáratot utolérte a vég. A testeket már elvitték. Haza. Eltemetni. Már ami maradt. Azaz, nem túl sokat. Sötét éjjel volt. A Hold épp hogy csak kidugta az arcát a felhők mögül. Kísérteties fénybe vonta az egész tájat, főleg, ha hozzáadjuk a lumineszkáló gombák által nyújtott túlvilági megvilágítást. Ez lenne hát a halál? Dicstelen dicsfénybe vont holtak, s maradványok? Ott álltam, ahol minden mozgás megszűnt, ahol minden könnycsepp felszáradt, hisz már nem volt,ki ejtse őket. Ott álltam, ahol a mozdulatlanság, a vér és a hullaszag dicsőítette a Halált, s mint az élet torz kicsúfolása, pár tetem még mozgott, ahogy egy dögevő állat túrkált bennük. Az egyik mint ha még integetett is volna. De túl a kegyetlenségen, túl az értelmetlenül kiontott életeken s a még értelmetlenebb tetteken is túl, megláttam a halál szépségét. Megláttam azt, hogy számukra véget ért a kínlódás, a mindennapi keserűség, a céltalan álmok s álmatlan éjszakák ellen vívott háború hosszú sorozata. Fájdalom? Már nincs többé. Őket már nem érdekelte semmi. Nem éreztek semmit. Megszabadultak e világi keserűségtől és fájdalomtól. Szabadok lettek. A Halál felszabadít. Édes szabadság. Olyan könnyűnek tűnt az, hogy felkapjak a földről egy tőrt, amit ott felejtettek. Egy tőr. Egy penge. Egy választás. A fájdalom vége. Hát, messze, nagyon messze mentem. Magamtól. Ennyi. Vége. Minek élni? Minek érezni ezt a sok érzelmet? Minek levegőt venni? A tökéletes mozdulatlanságban a kezem megmozdult...
Please don't follow me tonight
And while I'm gone everything will be alright
Kérlek hát, hogy ne kövess engem ma éjszaka. Ne kövess engem ezen az úton. Ne legyél gyáva. Én abban a pillanatban gyáva voltam. De ha elmegyek, hidd el, minden jobb lesz. Nem neked. Nekem. Ez számít csak, nem? Saját magam. A világ gondoskodjon magáról. Az élet gondoskodjon magáról. A halál megold mindent. A végső megoldás. A tökéletes megoldás. Tökéletesség. Bah. Mint ha létezne olyan. De a tőr tökéletesen beillet a markomba. Ennyi. Az egész. Egy kézmozdulat. Egy penge a gyomrodba. Egy mozdulat. Szabadjára nyitott ér. Spriccelő vér. Fájdalom. Rövid ideig. Aztán megnyugvás. Hosszú ideig. De...
No more breath inside
A halottak nem vesznek levegőt. Én még is levegőt veszek. Hogy is van ez? Ja, meg van. Úgy, hogy a mozdulat félbe maradt. Nem önszántamból. Már szinte éreztem, hogy a penge eléri a hasamat. Lassú halál, ahogy kivérzek, de legalább úgy érzem, hogy ezzel törlesztek valamit. Soha többé élet. Soha többé levegő. Viszont látom apát. Viszont látom Kristen-t. Az egekből vigyázok anyára...
Essence left my heart tonight
...mert éreztem, hogy ennek már vége kell lennie. Minden, mi számított, ki let szakítva a szívemből. Olyan egyszerű lett volna, csak egyetlen szúrás, pár perc szenvedés, és vége. A szívem nem pumpál többé, az agyam nem dolgozik. A lelkem távozik. Fény. Édes fény. Kékes derengés, amit a gombák kiadtak magukból. Olyan gyönyörű volt minden ebben a megfagyott pillanatban. Mint ha csak egy pillanatra bepillantást nyertem volna abba, hogy milyen is lehet a túlvilág....
No more breath inside
...elakadt a lélegzetem is a szépség láttán. Hát még akkor hogy elakadt, amikor valaki, vagy valami hátulról leütött engem....
Essence left my heart tonight!
...és a vágy, hogy megöljem magam...a mozgásba hozott tervek....a szívem leghőbb vágya...semmisé lett. Megakadályozták. Mielőtt elájultam volna, még egy utolsó pillantást vetettem a kék fényben úszó világra. Az élet, emberek, ez az Élet. A végső konklúzió: lehetsz akármilyen jó ember, a végén rothadó tetemként fogod végezni. Lehetsz király, vagy paraszt, a tested ugyanolyan büdös lesz a halálod után. Hiszed azt, hogy a tetteid, az Életed bármit is meg fog változtatni. Rohadtul de nem. Csak egy újabb hulla. Egy újabb rovátka a halál listáján. Sötétség. Magához ölel. Szeretet? Eltűnt. Élet? Megszakadt. Család? Csonka. Csalárdság. Halál? Elkerülhetetlen. Villodzások. Mik ezek? Apa. Testvér. Anya. Három villanás. Elárultam őket. Elárultak engem. Árulás. Hold Anya, mondd csak, most hogy tekintesz elveszett báránykádra? Hold Apa, a te nevedben ontottunk megannyi vért, mondd csak, elégedett vagy? Sötétség. Viszlát világ!
Faj: Sötételf
Frakció: -
Kaszt: Sötét tünde Bérgyilkos , a Fejvadász Útján
Nem: Férfi
Kor: 24, talán 25 éves...fene se tudja
Kinézet: Ejnye, Te meg miért kérdezgeted ezt? Miért vagy rám kíváncsi? Vérdíj lenne a fejemen? Tudni akarod, hogy én vagyok-e az, akinek a megölésére küldtek? Mi? Hogy csak érdeklődsz, ki rejtőzik a csuklya alatt? Mi van, ha azt mondom, hogy a gyilkosod? Na, nincs több kérdés. De tényleg. Ja, hogy fizetsz érte egy sört? Legyen kettő. Jóóó, legyen másfél! Na, így már jobb. Szóval, mivel láttál engem bejönni az ajtón, a magasságomat legalább megsaccolhattad ezen idő alatt. Igen, pontosan, 180 körül. Jól van, ügyes legény vagy Te, jó a szemed, hogy rohadj meg. Amit nem láthatsz, az a fél hosszúra hagyott, ezüstös-fehér hajam. Néha utálom ezt a haj színt, kicsit nagyon kirívó a sötét éjszakában, de hát ezért van a kámzsa, nem? Na, helyeselj már! Így már jobb. Hol a második söröm? MI az, hogy fél? Megakarsz dögleni? Áh, jobb. Sokkal jobb. Kék szemeimmel kiszúrom ám, hogy ha bármiféle sunyiságra készülődsz Te itten, úgy hogy nyughass. Ha látnád sápadt fehéres bőrömet, rájönnél, hogy én a kevésbé átkozottabb sötét elfek közül való vagyok. Jajj, nem kell megijedni! Eddig le se vágtad, hogy egy selffel osztod meg a sörödet! Ja, és amit érzel, az a tőröm, amint épp a farkadnak szegeződik, úgy hogy semmi hirtelen mozdulat. Még viszonylag fiatal vagyok, így legalább csudiszép pofikámat nem csúfítják el szarkalábak, redők, meg minden egyéb förtelem. Tökéletesen sima, mint ha csak gondosan ápolnám nap mint nap. Valahogy az a rész nálam kimaradt, hogy bárminemű szőr száll is nőne azon a nagy pofámon, így legalább mondjuk a borotválkozás viszontagságaitól megkímélhetem magam szerencsére. Orrom, köszöni szépen, szintúgy tökéletes alakú, mint rajtam minden. Olyan közepes, vagy átlagos, vagy milyen szót használtok erre rá Ti, emberek. A lényeg, hogy nem néz ki úgy, mint ha egy fallal találkozott volna napi rendszerességgel...s ami a legjobb, hogy nem egy nagy karvalyorrt dobott hozzám a természet. Na de elég ennyi az orromról - csak még annyit, hogy kiszimatolom vele, ha szarozni támadna kedved. Nem vagyok épp egy izom alkat, de nem is kell, hogy az legyek. Karcsúan izmos, kellően mozgékony. Nem sújt engem az izomra gyúró ostoba emberek lassúsága és esetlensége. Én gyors vagyok. Én vagyok a .... eh, hagyjuk, nem kell idézetekkel terhelnem ostoba agyadat. Állam enyhén kiugrik, a homlokom kicsit magasabb, mint az átlagos. Szerintem ez a kimagasló inteligenciám jele. Ne röhögj baszki! Kell egy tőr a töködbe? Nem? Én is így gondoltam. Na, mit mondjak még magamról? Kérdezz, és válaszolok: csak az egy újabb sörödbe fog kerülni. Mondjuk ha nem fizetsz sört, az a gyerek nemző kacsód bánja, úgy hogy én megfontolnám.
Jellem: Jajj, megérkezett a következő sör. Mi? Nem a kinézetem érdekel már téged, hanem a jellemem? Mi van, talán felkeltettem az érdeklődésedet? Csak hogy tudd, inkább a nőkre bukom, neked meg hiába vannak nagy melleid, de a lábad között lengedező aprócska izé valahogy még is lehetetlenné teszi, hogy viszonozzam érdeklődésedet. Mondjuk, bármelyik nő jól járna velem, mert ahogy mondják, a baj sosem jár egyedül. Van egy enyhe tudat hasadásom és a rosszabbik fajtából. Ne ijedj meg, Sheatro most alszik és nem akar gyilkolni. Vagy csak épp sunyin meghúzza magát, a megfelelő alkalomra várva. Huh, látom, izzadni kezdtél. Pedig nem vagyok én olyan agresszív. Csak akkor ölök, amikor az feltétlenül szükséges. Leginkább akkor, amikor az áldozat nem figyel, és nekem bőven van időm megtervezni a gyilkosságot, s utána még van időm lelépni is. Óvatos vagyok, megtanultam, hogy minden egyes hiba az életembe kerülhet. Emellett, talán még néha épeszűnek is tűnhetek. Már mint, vannak olyan pillanatok, amikor komoly vagyok én is, és talán még segítek is egy-két arra járónak. Ha nőből van, jókora mellekkel megáldva, és eléggé készséges arra, hogy ott a bokorban megtörténhessen a dolog, akkor még inkább. De ezen a ritkább alkalmak esete. Velem ellentétben Sheatro. Na ő azt a tipikus pszichopata alkat. Jajj de imádom, amikor az emberek arca az ijedtségtől összerándul. Olyan kis viccesen néztek ki. Shea is élvezi ezt. Őt a vér hajtja, az, hogy lássa mások szenvedését. Szerintem valami baj van vele, de nem tudok rajta segíteni. Megszabadulni meg főleg nem tudok tőle. Talán már nem is akarom. Legalább mindig van társaságom, így sose lehetek magányos. Bakker, izzad a kezem, csúszkál benne a tőr. Ha véletlen megvágom a koronázási ékszereidet, bocsi, most tényleg nem direkt volt. Azt hiszem legalábbis. Bár ez a sok kérdezősködés kezd felidegesíteni, a torkom meg kiszáradni. Na, acca ide azt a negyedik sört! Mi? Elfogyott a pénzed? Melyik elvetemült barom jön ilyen kevéskével kocsmába? Az anyádnak hazudj, ne nekem! Akkor add ide a sajátodat. Huh, kezdem érezni a pia hatását. Áh, valószínüleg ma gyilkos hangulatomban leszek. Háhá, ne ijedj meg, téged nem nyírlak ki. Sörcimbik vagyunk, hát nem jó? Ma este az áldozataim szemébe fogok nézni, hogy lássam, az élet elhagyja az ostoba tekintetüket. Hogy lássam a szenvedésüket, a kínt, amit átéltek...a kínt, ami engem is kínoz. Uh, ez most szó ismétlésnek számít? Eh, nem is érdekes. Hupsz, van egy rossz hírem. Shea ébredezik. És nem tetszel neki. Bocsi cimbi, de ma te is megdöglendsz vala. De még van egy-két kérdésre időd....talán amíg válaszolok, úgy döntök, hogy megkímélem az életed....ja, és majdnem elfelejtettem: van még söröd?!
Előtörténet
0. Prologue
"Azt mondják, hogy egyszer minden útnak el kell kezdődnie, s mint ilyen, a természet és az égiek törvénye, hogy minden út egyszer véget is fog érni. Imádom az ilyen banális bölcsességeket, totálisan egyértelmű gondolatokat, természetszerű törvényeket bölcs - vagy legalábbis annak hangzó - szavak mögé bújtatnak és azt hiszik, hogy ettől ők igazi géniuszok lesznek, olyanok, akik megláttak valamit, amit más lény nem látott még sosem. De...ha tartom magamat ehhez az egész hülye "ami egyszer elkezdődik, az véget is ér" analógiához, akkor fogalmazzunk úgy, hogy én vagyok az út végén a szakadék, amibe óhatatlanul belesétálsz és puff...út vége, játék vége, élet vége. Egyesek gonosznak tartanak engem azért, mert elveszem mások életét. De kérlek, magyarázd már el, hogy mit jelent a "gonosz" és mit jelent a "jó"? Minden csak nézőpont kérdése, és soha, semmi se ennyire egyértelmű. Lehet a gyilkosság is jó, mint ahogy mások életének megmentése is rossz. Úgy hogy...öhm, hol is tartottam? Ja igen, utak. Az én utam valószínüleg most épp egy kocsmába vezet...."
― Cynewulf/Sheatro
Sötét éjszaka. A Hold félénken bújt el a felhők mögé, mint ha már megunta volna azt, hogy folyton a halandók, vagy közel halandók életét bámulja, s ítélkezzen némán felettük. A távoli csillagok, mint megannyi apró kis lyuk az ég szövetén, viszont vidáman sziporkáztak, de valahogy senki se értékelte ezt a tényt. Enyhe szellő suhant át a térség felett, pillanatnyi enyhülést hozva a még mindig fülledt időben, s pár elkallódott fa levelet görgetve végig az úton. Azonban mindettől eltekintve a táj mozdulatlanságba dermedt...azaz majdnem mozdulatlanságba. A sötét elf a fák mögé bújva figyelte az úton elhaladó két személyt. Acélkék szemeivel pásztázta tovább a környéket, de rajtuk kívül tényleg semmit sem látott. Nem voltak különlegesek, nem voltak kimagasló egyéniségek - se termetileg, se tettileg - még is, felkeltették az érdeklődését. Legalábbis az egyik énének. Énének sötétebb bugyrában a gyilkos én ismét ágaskodni kezdett, s egyre erőteljesebben követelte azt, hogy átvegye az uralmat a logikus, talán még valamennyire épeszűnek is nevezhető ego felett. Érezte, ahogy a vadállat rázza a ketrecét, próbálva kitörni a gondosan felhúzott falak mögül, hogy beteljesítse vérgőzös vágyait. A késztetés egyre erősebb lett, s Cyne megijedt, hogy ezúttal nem fog tudni uralkodni rajta. Beletúrt fél hosszúra hagyott, ezüstös-fehéres hajába, s ajkát megnyalva figyelte az egyre távolodó alakokat. Teljesen kiszáradt a torka, s szája is cserepes volt. Leginkább mondjuk annak köszönhetően, hogy pár órája egy korty vizet se fogyasztott, de nem akarta, hogy a folyadék bevitel később vizelési ingert váltson ki nála. Várnia kellett. Nem szabadott elszalasztania egy pillanatot sem...
~Szerintem nyírd ki őket. Senkinek se hiányoznának. Könnyű célpontok.Már mint, néz már rájuk! Olyan kis védtelenek! Fincsi husik... ~
~Nem fogom kinyírni őket. Kuss. Nyughass.~
Megrázta a fejét, s kicsit változtatott testtartásán, az órák óta egy helyben állástól már kezdett megfájdulni a lába és a dereka. Ahogy az éjszaka egyre sötétebb lett, úgy lettek a gondolatai is egyre sötétebbek és komorabbak. Érezte, hogy gyilkolnia kell. A bőre verejtékezni kezdett, szívverése felgyorsult, annyira, hogy az már szinte fájt. Elég lenne csak két gyors szúrás, és vége. Ennyi. Teret engedne Sheatro-nak. De nem, nem akar. Vagy még is? Ki akar gyilkolni és ki nem?
~Most miért nem? Gyengék. Csenevészek. Két gyors szúrás és már nézheted is a szemüket, ahogy elhagyja azokat az élet fénye. Hát nem ezt szereted? Látni, ahogy felismerik, ki a gyilkosuk...ahogy látod, milyen tehetetlenek? Egy perverz állat vagy, én mindig is mondtam.~
~Ezt a részét csak Te élvezed! Ártatlanok. Nem érdemlik meg a halált.~
~Jah, ártatlanok. Mióta érdekel téged ez egyáltalán, amúgy is? Hát nem jobb ilyen állapotban elküldeni őket az úgynevezett Istenükhöz? Biztos hogy élvezné végre egyszer az ártatlanok társaságát. Ahogy felnőnek, úgy lesznek egyre romlottabbak, egyre tisztátalanabbak. Őrizd hát meg ezen állapotukat azzal, hogy megölöd őket. Neked meg már úgy is mindegy, nem igaz?~
~Akkor se fogom megölni őket, akármilyen beteges érveket hozol fel mellette. Nem érdemlik meg a halált.~
~Ebben a világban még is, ki érdemli meg a halált? Ki vagy Te, hogy dönts arról, ki élhet és ki halhat?~
~Fordítsuk meg a kérdést: TE ki vagy, hogy eldöntsd ezt? Ez az ön gól egy csúnya fajtája volt.~
~Eh, hagyjuk. Azért nem ölöd meg őket, mert túl érzelgős vagy. Szegééény kisgyerekek. Jajj, olyan kis cukik. Mi lesz a következő? Menhelyet fogsz nyitni szegény gyerekek megmentésére? Ápolgatod majd őket? Babusgatod? Apjuk leszek apjuk helyett? Az az apa leszel, akit Te elvesztettél?~
~Nem fizettek nekem azért, hogy ezt a két életet kioltsam, így lényegében, miért is tenném? Nézzük csak a dolgokat logikus módon. Ezek a kölykök tartoznak valakihez, vagy valakikhez. Van apjuk és anyjuk normális esetben, szarabb esetben egyik vagy mindkettő hiányzik, teljesen mindegy, de akkor is, van, aki gondoskodik róluk. A gyerekek elkóboroltak otthonról, valószínüleg eltévedtek az erdőben. A ruhájuk alja szaggatott, sűrű bokrokon vágtak keresztül. A lány szoknyájának alja sáros. Napok óta nem esett, az egyetlen hely, ahol összesározhatta magát, az a falu határától vagy öt kilométerre elterülő patak. Nagy eséllyel oda ruccantak ki. A lényeg, hogy eltévedtek. Az otthoniak már aggódnak értük, valószínüleg már a falu összes házába bekopogtattak, hogy nincsenek-e ott a csemeték. Ha nem érnek haza időben, a lakók a keresésükre indulnak, egyre jobban kiszélesítve a lefedett területet. Előbb-utóbb megtalálják a két tetemet, rajtuk tőr ütötte seb. Mi jön ezután? A gyilkos felkutatására indulnak, s minden, a környékre tévedő idegennel szemben bizonytalanok lesznek, árgus szemekkel figyelik minden lépését. Egy, a hazájától jó messze elkóborolt self, tőrökkel az oldalán csak még feltűnőbb jelenség lesz. Az, hogy ilyen helyzetben bármilyen információt halásszak ki a célpontról, lényegében lehetetlenre redukálódik. Szóval, mond csak Sheatro, szerinted tényleg olyan kurva jó ötlet, hogy kinyírjam ezt a kettő, általad " gyenge, csenevésznek" titulált fiatalt? Csak helyeselj és egye fene, megölöm őket. Még a kedvedért ki is belezem őket, és felakasztom őket egy fára, vidám mosolyt vágva a hasukba. Óóóó, de szuper jó ötlet lenne, nem igaz? Már csak egy festőt kéne keresni, hogy megörökítse a jelenetet! Na, menjek?! Öljem meg őket?~
Áldásos módon, a gyilkos én visszakushadt a lelke mélyére, és hagyta Cynewulf-ot, hogy a feladatra koncentráljon. Utálta Sheatro-t, ahogy utálta magát is. Eléggé gázos helyzet, nem igaz?
1. The beginning of the end
Na szóval, hogy el is kezdjem ezt az egészet...
Oké, öhm, szóval üdv, Cynewulf vagyok.
Nem, Sheatro vagy.
Kuss, Cyne vagyok.
Nem Cynewulf?
Mondtam már, hogy fogd be a pofád?
Nem is beszélek, csak a fejedben pofázok végig. Szóval ha arra késztetsz, hogy fogjam be a pofám, akkor arra utalsz, hogy a saját pofádat kéne befogni, de tekintve, hogy nem jártatod azt a hülye lepénylesődet, így totál felesleges volt ez a mondatod. Amúgy is, milyen beteg vitatkozik saját magával? Te teljesen szánalmas egy lét forma vagy Cyne, ezt meg kell vallanunk. A természetnek csúnya egy humorérzéke van.
Istenem...
Mondjad csak.
Nem vagy az Istenem!
Óh, dehogy nem. Én vagyok minden, ami Te nem vagy. Leginkább az ész, némi vérgőzzel felvegyítve. Tökéletes kombináció. ÉN.VAGYOK.AZ.ISTENED!
Leginkább egy pszichopata állat vagy!
Nem is tagadom...sőt, még jól is esik! Imádok szociopata lenni, vagy pszichopata, tök mindegy, a lényeg, hogy valaki, aki nem normális. Én így érzem jól magam.
Szóval, a nevem Cynewulf, és hát, hol is kezdjem a történetemet?
Kezdd leginkább azzal, hogy senkit sem érdekel.
Kuss!
Annyira imádom, amikor saját magaddal vitatkozol, mondtam már? A külső szemlélődő számára totál dilinyósnak nézel ki. "Hééé nézd már, egy megőrült Farkas! Egy királyi farkas! Háh, minő idióta név választás!" De tééényleg, szerintem menj el vele királyi udvarokba udvari bolondnak.
Befeje...egyáltalán, elkezdhetném a mondanivalómat, kérlek?
Ahogy akarod....
Na végre. Akkor hát, a nevemet már párszor hallottátok, most erre ismételten nem térnék ki. Kéz dörzsölés. Torok köszörülés. Kis korty víz felhajtása. Idegek megnyugtatása. Egy.Két.Há'. Kezdjük is hát: a nevem Cynewulf...
Nem azt mondtad, hogy többet nem térsz ki rá? Óh, oké, bocs, nem szólok egy szót sem.
Szóval, ha jól emlékszem, bár nem tartom fejben, laza 24, talán 25 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot...vagy holdvilágot...
Istenem, hogy ez milyen szánalmas egy kezdés volt. Még szerencse, hogy nem poétának vagy bárdnak mentél el. Bakker, ezzel a költeménnyel ölni lehetne. Cynewulf, a gyilkos költő. Még majdnem hogy jól is hangzik, ha esetlegesen eltekintünk a név adás hátterétől.
...egyszóval, a fene se tudja, hogy melyik napszakban / holdszakban születtem. Éééés ignorálom ezt a fecsegő bolondot. Csak ignoráld Cyne, mindenkinek jobb lesz. Szóval, igazából totál felesleges és lényegtelen tény, hogy a nap melyik órájában születtem. Már mint, őszintén szólva, ez ad bármit is a történethez? Bár mondjuk képzeljük el, hogy mondjuk egy sötét felhőkkel tarkított éjszaka volt, a Hold épp bújócskát játszott. Az egész környék sötétbe borult, s az egyetlen fényforrásként egy magányos kunyhó ablakából kiszüremlő világosság szolgált. A távolban madarak károgása szolgáltatott vészjósló zenei aláfestést, s egy magányos farkas vonyított, hívva a Holdat és a falkáját.
...vaaagy, csak a farka beszorult egy korhadt odúba, miközben épp megakarta hágni....
S közben egy ghoul tett erőszakot egy slájmon, s nyögéseik messze hatoltak a csillagfényes éjszakában.
Te rohadt beteg egy egyéniség vagy Cyne baszki...
Igen, ez egy csodálatosan szép kép. Még mindig nem veszek ám rólad tudomást, Shea...
De most vonatkoztassunk el a felesleges dramatizálgatástól - már ha ez egy értelmes szó. Ha nem, akkor megalkottam és kész, fogadd el értelmesként. A szüleimről pár szót...
Khmm...szüleinkről, akartad mondani, nem? Már mint, bakker, szép és jó dolog, hogy most a jobbik énedet akarod lefesteni, de HÉ! én is itt vagyok ám! Olyanok vagyunk, mint két testvér. Hát nem jó?!
Az lenne a jó, ha fizikálisan is pofán tudnálak vágni, Te szerencsétlen barom....
A szüleim...szüleinkről. Drága egy szem édes apukám...
Miért, másoknak hány apjuk van?
...holdőri tevékenységet látott el. Tudod, vannak földművesek, vannak kézművesek és egyéb hasznos dolgokat művelő egyének. És van az egyszerű katona, aki igazából azért állt be, mert semmi máshoz nem értett. valószínüleg a nagy részükről még az is elmondható, hogy a harchoz sem értettek, de idiótákból lesznek a legjobb katonák. Na jó, ez elég tiszteletlen volt a drága apucikámmal szemben, meg a katonaságról se fest le jó képet, de egyiküket se kedvelem. Azok után, amit tettek... Az édesanyám egy spiriizéista lélek volt. Spiritálista. Nem, nem ez az a szó. Spiritualista.
Spiás? Az anyám szent lélek volt s piás....háh, nesze neked spiritualizmus.
Anyánk nem ivott, arra ugye emlékszel?
Szó poénnak jó volt.
Még annak is rohadtul szánalmas volt. Bocs, hogy letörtem komédiás törekvéseidet, de ez egy ilyen, kegyetlen világ. Egy szóval, anyám holdpapnő volt, s mint ilyen, legalább beilleszkedett a maga saját kis világába. Mint olyan személy, aki a minden napi életünk számára fontos istenségekkel tart kontaktust, tiszteletnek örvendett. Ha lett volna mondjuk egy kis esze, a többi papnővel és pappal egyetemben, akkor simán kihasználják ezt a tiszteletet a saját maguk javára. Nem tették, legalábbis én nem hallottam, hogy ilyen történt volna.
Azt, hogy miképp is került a katona és a papnő össze, nem tudom. Nem voltak róla sztorizgatások este a kandalló mellett. Az a pár részlet, amire emlékszem a gyerek koromból, lényegében teljesen semmit mondó jelenetek, egy átlagos család átlagos napjainak átlagos átlagosságainak átlagossága.
A szóismtlés a maga teljes dicsfényében megjelenítve. Csak gratulálni tudok...
Óh, majdnem elfeledkeztem mondjuk arról a tényről, hogy volt testvérem, Kristen. Ikrek voltunk, csak Ő leánynak született. Elválaszthatatlanok voltunk egymástól már kiskorunk óta. Ő volt az a személy, aki miatt még kezelhető voltam, s nem adtam a fejem semmiféle hülyeségre. Emlékszem, a házunk közelében egy patak csörgedezett, ott játszottunk nap hosszat. Fára másztunk, a vadállatokat kergettük - vagy ők kergettek minket, épp ahogy az alkalom adta. Még emlékszem az állandó mosolyra az arcán. Szinte magam előtt látom, ahogy hosszú, szőke haja tiszta mocsok a patakban való fürdés utáni jól eső heverészéstől a homokban. Állandóan nevetett és kacagott, élvezte az életet, és számára minden rózsaszín felhőben úszkált. Ha láttál már valaha is totális ártatlanságot és egy egész világra való szeretetet egy lénybe összpontosulni, akkor az Kristen lett volna. Valahogy nem örökölte se apánk, se anyánk komorságát, s azt hittem, hogy ez a mosoly örökre el fog engem kísérni.
Az erdő fái között futkározva, s mindenféle kis állatkát kergetve úgy éreztem, hogy minket semmi baj nem érhet, hisz még is, milyen kegyetlen istenség venné el ennek a tiszta ártatlanságnak az életét? Ki hozna Kristen-re bármiféle bajt is? Feldereng előttem, ahogy apánk fa kardot faragott nekünk, hogy azzal játszhassunk, hisz mindketten hittünk még a harcosok dicsőségében. Láttuk, ahogy apánk hazaért egy-egy őrjárat után. Még a páncélját nem vette le, a kard ott függött az oldalán, s mosollyal fogadta két csemetéjét s feleségét. Azt hittük, hogy minden katona ilyen, és akik ellen harcolnak, azok mind romlott teremtmények. Azt el se mertük képzelni, hogy más elfek, vagy netán emberek ellen is lehet harcolni. Neeeem, a katonák csak a csúnya démonok és egyéb szörnyűségek ellen harcolnak, hogy megvédjék a szeretteiket. A hős katonák sose kapnak sebeket. Minden boldog tudatlanságba merült. Mi meg csak vívtuk végeláthatatlan csatáinkat fa kardjainkkal a testvéri törvények szerint. Amint valamelyikünk megsérül, abba hagyjuk. Fejre ütni nem ér. Egy rosszul irányzott ütés után Kristen rájött, hogy a tiltó listára valószínüleg az én koronázási ékszereimnek is fel kéne kerülnie....Nem volt kellemes élmény megtapasztalni első kézből azt, hogy milyen, ha tökön csapnak egy fa karddal. A családi esték nyugodtan s békésen teltek. Közös vacsora, fürdés, a gyerekek ágyba bújtatása. Minden tökéletes volt.
...egészen azon szerencsétlen estéig, amikor Kristen elkezdett köhögni. Azt hittük, hogy megfázott a hideg vízben való fürdéstől, s hogy vizes ruhával futottunk haza. A köhögés egyre rosszabb és rosszabb lett, e mellé magas láz csatlakozott. Nem értettem semmit az egészből. Kilenc, talán tíz évesek lehettünk, még gyerekek. Nem tudtuk, hogy mi az a halál, nem tudtuk, hogy mi az a betegség. Hittem, hogy Kristen nemsokára felgyógyul, felpattan az ágyból kézen ragad és elvonszol engem a kedvenc fánkhoz, hogy megint versenyt másszunk. Kristen nem pattant fel az ágyból. Kristen izzadt, s csak dobálta magát az ágyban. Néha elkezdett sírni a fájdalomtól. Nem bírtam ki a látványt. Kirohantam a házból. Anyám utánam. Mi történik? Mi a baja Kristen-nek? Jobban lesz? Meggyógyul? Nincsenek válaszok. Csak anyám szorosan magához ölel. Öt nap telt el azóta, hogy Kristen elkezdett köhögni. Öt nap. Kínszenvedés. Nem csak neki, nekünk is. Ott ültem az ágya mellett minden egyes nap, minden egyes órában, fogtam apró kezeit, simogattam haját s bizonygattam neki, hogy minden jobb lesz. Aztán egy gondolattól vezérelve elhagytam a kunyhónkat, hogy szedjek neki a kedvenc virágaiból. Imádta őket, csodálatos illatuk volt. Pár óra telt csak el, mire hazaértem. Pár óra. Egy örökké valóság egy olyan csöppség számára, mint Kristen. Egy örökké valóság. Egy lehetőség elvesztése. Nem voltam ott. Nem láttam őt eltávozni. Nem voltam ott, hogy fogjam a kezét. Amikor hazaértem, csak annyit láttam, hogy anyám a ház előtt zokog, apám meredten bámult maga elé. Életemben először láttam őt sírni. Sose tette. Baj van. Éreztem. Berohantam Kristen-hez. Szólogattam őt. Magamhoz öleltem. Oda adtam neki a virágokat. Nem vette el őket. Nem tett semmit. Csak feküdt az ágyán, és mosolygott. Olyan megkönnyebbültnek látszott. Felgyógyult! De akkor miért nem kel fel? Biztos, hogy csak pihen. Hosszú volt ez az öt nap. Apa és anya örömkönnyeket hullajtanak. Biztos, hogy ez van. Más nem lehet. Aztán anya bejött, magához szorított és csak sírt. Megkérdeztem tőle, hogy miért sír, hisz Kristen jobban van. Hisz mosolyog! Sajnálom, Cyne, Kristen nincs jobban. Az utolsó szavaival téged szólongatott, aztán mint aki megkönnyebbült, utoljára elmosolyodott és....
Egy világ omlott akkor bennem össze. Az nem lehet, hogy a testvérem eltávozott! Annyi élet volt benne. Ő tiszta volt. Ő jó volt. Képtelenség. Anyáék képzelődnek. Szólongattam őt. Nincs válasz. Megráztam őt. Nem mozdult. Könyörögtem neki. Nem hallgatott rám...Annyira sajnálom Kristen, hogy akkor nem voltam ott melletted. Akkor, amikor a legjobban szükséged volt rám. Nem voltam ott, hogy gyengéden fogjam a kezed, és egy utolsó puszit adjak neked.
Nem a Te hibád volt Cyne. Kristen azért mosolygott, mert végre megszabadult a fájdalomtól és tudta, hogy egyszer még újra látni fog téged a túlvilágon. Hogy ismét együtt kergetitek a lepkéket s másztok fára. Békével a lelkében távozott el, ahogy békével élte le az egész rövidke életét. Most az egyszer nem leszek kegyetlen s nem leszek vérgőzös. Az elvesztése hatalmas fájdalom volt mindkettőnknek.
Ettől független azt kívánom, bár csak ott lettem volna. Apámmal közösen ástuk meg a sírját, s helyeztük őt végső nyugalomra. Keblére helyeztem az utolsó csokor virágot, amit valaha is szedtem neki, s halk könnyekkel búcsúztattam el őt. Minden megváltozott azon a napon. A mosolyom eltűnt, hisz az Kristen volt. Teltek a napok, a hetek s még mindig nem tudtam feldolgozni az elvesztését. Minden reggel arra ébredtem, hogy az ágyát nézem, arra várva, hogy már kukucskál ki a takaró alól csínytalan mosollyal az arcán, s az elcsórt sütit majszolja. Nem volt mosoly. Nem volt süti. Csak egy kihűlt ágy.
Nehéz visszarázódni az életbe, ami ilyen üres lett. Apám sose volt a régi utána. Anyám csak még hallgatagabb lett. De az életnek mennie kell tovább. Az apám visszatért a katonasághoz, az anyám a papnői teendőit látta el, s én ott voltam, tök egyedül a világban. Két év telt el Kristen halála óta, amikor...
2. The Embrace of Darkness
Cry alone, I've gone away
Minden ugyanúgy indult, mint egy normális reggelen. A Nap épp hogy csak kibukkant a horizonton, bár ebből túl sokat nem láthattunk, nem mint ha hiányzott volna. A Hold Apa elhagyott bennünket, hogy a bűzhödt fény golyónak adjon teret. A madarak is épp hogy csak felkeltek, s zenéjükkel elkezdték betölteni Nebelwald komorságát. A távolból mennydörgés zaja szüremlett felénk...de tényleg, minden teljesen normális volt. Apám elindult, hogy csatlakozzon egy őrjárathoz, amely a környéket rótta. Pletykák keringtek arról, hogy valahogy az erdőbe beférkőzött egy nekromanta, bár senki se adott túl sokat ezen híresztelésekre. Meg hát, egyetlen nekromanta nem is tud túl nagy bonyodalmakat okozni nekünk, ugyebár. Egy utolsó ölelés, mielőtt felszíjazta volna a kardját az oldalára, s egy utolsó pillantás elvesztett húgom sírjára. Láttam a szemében a szomorúságot, s hogy még mindig nem tudta feldolgozni a két évvel ezelőtt történteket. Anyám csendesen bámult ki az ablakon, tekintetével követve párját, ahogy az elveszett az erdő homályában. Ott ültem a családi asztalnál, unottan piszkálgatva a kásás ételt kanalammal,s azon gondolkoztam, hogy egyesek mit élveznek abban, hogy mások életét kioltják. Oly' sok kegyetlenség van a világban. Nem lehetne egyszer béke a fajok között? Amikor ezt megkérdeztem apámtól, csak sandán mosolygott és megjegyezte, hogy ha béke lenne, neki nem lenne munkája. A béke amúgy is csak egy illúzió. Sose lehet béke, hisz mindig lesznek olyanok, akik többre vágynak, mint amilyük van. Sose lehet béke, hisz az a természetünk ellen van. Akkor még nem értettem ebből semmit. Gyermek voltam, a maga teljes ártatlanságában és naivitásában. Az étel kezdett kihűlni, s anyám csak nógatott, hogy egyem meg, mielőtt teljesen kárba veszne. Nem volt étvágyam. Éreztem...valamit. Nem tudom, hogy mit. A torkom kiszáradt, s a szívem hevesebben vert. Az ajtóhoz rohantam és futottam, hogy még utol érjem apámat, hogy megöleljem, hogy lássam az arcát. Futottam, s elestem. Elbuktam még abban is, hogy....hogy búcsút mondjak? Nem tudom. Elbuktam, s a lehetőségek ajtaja bezáródott. Sajnálom...
No more nights, no more pain
Az órák teltek, s napok múltak el. Hírek semmi. Ketten egy kis házikóba zárva, anyám és én egymásnak nyújtottunk vígaszt. Vissza fog térni. De hisz eddig senki sem tért vissza az őrjáratból. Csak a szokásosnál nagyobb kerülőt tesznek. A katonák néha unatkoznak, néha távol kell lenniük a családjuktól. Távol a kis szobák fojtogató terétől. Azzal nyugtattam magam, hogy bármikor nyílhat az ajtó. Bármikor hallhatom a jellegzetes nyikorgást, ahogy az esőtől s naptól megvetemedett fa enged az erőszaknak. Nem volt nyikorgás. Nem volt ajtó csapódás. Csak a szél süvített, felborzolva a fák lombkoronáját, s terelgette maga előtt az avar szőnyeget. Vihar készülődött. Mind kívül, mind belül. Az ajtó nyitódott. Kirohantam a szobámból, arcomon gyermeki örömmel: végre hazatért. Oda akartam rohanni hozzá, átölelni, s kifaggatni minden egyes kis részletről. Mit látott a rengetegben? Tényleg olyan félelmetes, mint mondják? Közeledett a napnyugta, vöröses fény borította be a környéket, s a résnyire nyitott ajtón keresztül ez a vöröses fény áramlott be. Csak egy sziluettet láttam kirajzolódni, de ez nem hasonlított apámra. Nagyobb volt, magasabb, s a korok alatt vállára rakódott terhek alatt meggörnyedt alakja sötét ómen volt. Láttam anyámat, ahogy erejét vesztve a székre rogy. Láttam, ahogy a férfi megpróbálja átölelni őt, vígaszt nyújtani, de nem tudta, ezt még is, hogyan kéne csinálni. Megláttak engem. Anyám kérte, hogy menjek a szobámba. A gombóc a torkomban csak még nagyobb lett, s remegtem az elfojtott érzelmektől. Valami nem stimmelt. Valami rossz történt. Hol van apa? Könnyek. Erre emlékszem. Végtelen mennyiségben, mint ha egy sose ki nem fogyó forrásból táplálkoznának. Könnyek. Számára már nincs több éjszaka, se fájdalom. Ezeket meghagyta nekünk. Az öröksége.
I've gone alone, took all my strength
Éreztem, hogy valaminek neki kell támaszkodnom. Elhagyott az erőm. A hosszú napok várakozása, a remény a... a nem is tudom, hogy mi, de minden elhagyott engem. Minden hiába való volt. Az ajtó kinyílt, de csak a sötétség áramlott be rajta. A vörös fény mint megannyi halott vére ömlött keresztül a résen. Vér. Minden halott vére. Mindenkié. Beleértve apámat is. Halál. Miért? Miért pont Ő? Miért pont mi? Mit vétettünk ellened Hold Apa? Miért átkoztál meg minket Hold Anya? Az újhold még fel sem jött, de a Halál kaján mosollyal az arcán kopogtatott az ajtón. Düh. Elkeseredettség. Bosszúvágy. Reszketés. Egy könnycsepp. Aztán még egy. Egész folyam. Egy tenger, mely kész arra, hogy elmossa a világot. A világom. Vörös szemek. Egymás ölelése. Vígasztalás. Nincs vígasz. Nincs több éj apám számára. Nincs több Hold, se Nap. Csak a Halál. Elment, hogy csatlakozzon a sötétséghez. Harag. Rázkódás. Értelmetlen szavak. Semmi értelmük nincs. Semmi jelentőségük. Halk mormolás. Imádkozás. Mint ha az bármit megoldana. Magány. Elveszettség. Árvaság. Érzelmek kavalkádja. Egy vihar. Mennydörgés. Sötét felhők. Villámlás. A fénye groteszk megvilágítást ad mindennek. Bűntudat. Kudarc. Nincs több ölelés. Elestem. Nem ölelhettem át. Kudarc. Kudarc. KUDARC! ...s a távolban egy farkas vonyított fel. Magány? Itt van még anyám. Kudarc? Mindenképp. Düh? Óh, de még mennyire.
I've made the change,
I won't see you tonight.
Egy sír. Egy kis gödör. Pár virág. Hold-rúnákkal telerótt fa. A szomorúság helye. Térdelek. Ajkamat értelmetlen szavak hagyják el. Kristen. Elment. Apa elment. Talán ismét látjátok egymást. Elhagytatok. Mindketten. Te voltál minden, mi én nem voltam .S elhagytál. Ő volt az, aki lenni akartam. S elhagyott. Eső. Vihar. A cseppek csak folytak, s lassan eláztam. Legalább eltakarták könnyeimet. Vörös szemek. Órák? Percek? Napok? Mióta vagyok itt az aprócska sírnál? Emlékszel még, ahogy fa kardot faragott nekünk? Túl erősen ütöttem. Sírtál. Átölelt. Megnyugodtál. Engem ki fog így átölelni? Ki fog megnyugtatni? Nincs több fa kard. Nincs több ölelés. Se mosoly. Nem hallom többé mély hangját. Se hang. Se arc. Se test. Semmi. Ez maradt csak. Átváltozott. Nem akarom látni a testét. Nem akarom látni, hogy végezte végül. Úgy akarok rá emlékezni, ahogy volt. Így hát se test. Se arc. Fedje el őt örökké a föld. Nem foglak látni téged ma este. Se holnap. Se azután. Se soha.
Sorrow, sank deep inside my blood
All the ones around me
I cared for and loved
A vérem vágtázott ereimben. Ott lüktetett a fejemben. Ki akart törni. Én akartam kitörni. Ebből az egészből. Ki akarlak törni titeket a sírotokból. Hogy ismét együtt legyünk. Család. Csonka. Család. Halott. Család. Reménytelenség. Család...csak mi ketten. Anya. Én. Nincs apa. Nincs Kristen. Csak anya. Sír. Még mindig. Alvás? Nem lehetséges. Megnyugvás? Hogy a fenébe? Család. Mi maradt? Csalárd...ez az élet. Csalárd, mert elpusztítja azt, ami fontos, ami igazán számít: Család. Csalán...mint ha a lelkemet, a bensőmet, a szívemet, az érzelmeimet csalán tengerben fürdettem volna. Fájt. Viszketett. Vakarni akartam. Le a bőrömről, a lelkemről a keserűséget. Csalárd csalán...nem tudlak téged levakarni, nem igaz? Csalás. Ez egy kibaszott csalás! A csalárd csalán csalása, hogy nem hagy nyugtot. Család? Hah. Nem tudod, hogy mi is az, nem igaz? Elvették tőled. Csalás...hogy ezt tettétek. Hold Apa és Anya megcsaltak minket az újhold Halálával. Csalás. Mert elárultatok minket! CSALÓK! Család...törött. Csalárd....hazugságok. Csalán...égetése. Csalás...mert az élet nem fair. Sose volt az. Hisz a szép élet egy hazugság. Mindenki, ki körül vett, mindenki, akivel törődtem és szerettem...egyszer el fog hagyni.
It's building up inside of me
A place so dark, so cold, I had to set me free.
Futás. Gallyak csapódása az arcba. Pillanatnyi fájdalom. Ölelés. Nem apáé. A fájdalom magához ölelése. Futás. Esés. Megint. Ismét. Újra és újra. Átkozódás. Ez lennék én? KUDARC! Nem. Pillanatnyi figyelmetlenség. De elég ennyi is, nem igaz? A nekromanta. Meg fog halni. Halál. Apámé. A nekromantáé. Az őrjáraté. Zombik. Csontvázak. Miért? Mi célból? Miért kegyetlenek az emberek? Az elfek? A többiek? Miért? Elvették. Az életem. Apámét. Elrohantam. Futás. Távol mindentől. Távol anyámtól. Nem tudtam őt így látni. Bosszú. Futás a bosszúhoz. Futás kifulladásig. Futás a célig. Futás...minden elől. Magam elől. A halál elől. A síroktól. Kristen-től. Távol Aelfwulf-től. Távol Ealdwine-től. Távol apától, s anyától. Futás. Az életem. Sötétség. Egy sötét hely. Egy sírkamra. Egy kőszarkofág. Hideg. Kegyetlen hideg. Érezni a halál közeledtét. Képzetek. Apámnak nincs sírkamrája. Nincs sírja se. Rothadó tetem. Talán a nekromanta feltámasztja. Nem tudni. Sötét hely. Hideg hely. Fel kell szabadítanom magam. Fel kell szabadítanom apám lelkét. Kristen lelkét. Mindenki lelkét. Bosszú. Óh, mily' gyermeki naivitás, hogy az ölés megold mindent. Halállal válaszolni a halálra. Gyermeteg...még is, minden felnőtt ezt teszi. A vérünkben van. A bosszú. A halál. A sötétség gyermekei. Az átkozottak. Egy farkas vonyít. Testvérem. Magányos vadász. Wulf...mint én. Egy nemes bestia. Nemes...nem úgy, mint én. Sose voltam jó. Kristen tartott kordában. Sosem voltam jó s talán nem is leszek az. Kristen elment. Elhagyott. Apám elment. Elhagyott Ő is. Én elmentem. Elhagytam anyámat. Ott átkoztam az életet, hogy mindenki elhagyott és tessék, elhagyom anyámat. Irónia. Vissza akarok menni hozzá, átölelni. Nem, nem akarok. Meg kell tennem. Áldozatok. Minden nap áldozatot hozunk úgy, hogy nem is vesszük észre. Feláldozzuk az életünk perceit, hogy semmit érő tetteket vigyünk véghez. Feláldozzuk szép perceinket, hogy kielégítsük testi vágyainkat. Áldozunk, s egy nap, amikor az istenek elé kerülünk, tetteink egy mérleg serpenyőjén fognak pihenni. A kérdés: tettél bármit is, ami a Te irányodba döntené a mérleget? Tettél bármit is, ami említésre méltó? Vagy maradtál szürke, hétköznapi lény? Igen, tettem...felszabadítottam magam. Mert fel kellett szabadítanom magam. Ez az egyetlen mód. Az egyetlen ösvény, amit ismerek.
Don't mourn for me,
Siratom. Siratom apámat. Siratom testvéremet. Siratom anyámat. Mindenek előtt és fölött siratom - saját magam. Gyász. De ne gyászoljatok engem. Mert nem érdemes. Mert a gyász nem az elesettért szól, hanem saját magadért. Önző lény vagy. Igen, az vagy, hiába vonogatod a szemöldöködet s heves kézmozdulatokkal, erős szavakkal tagadsz. Az igazság. Önzőség. Siratod - nem azt, akit elvesztettél, hanem azt, hogy egyre jobban érzed: végül egyedül maradsz. Meghalt valakid, és mi az első gondolatod: hogy tudtál engem itt hagyni? Nem az Ő választása volt. Te még is őt okolod, mert egy önző dög vagy. Őt okolod, mert...mert...nem tudom. Így hát ne sirassatok engem, önző, egoista lények. Nem érdemlem meg. Leginkább, TI nem érdemlitek meg. Gyászolom apámat, amiért itt hagyott, átkozom őt. Átkozom a holtidézőt. Átkozom az őrjárat többi tagját, amiért elbuktak. Átkozok mindent és mindenkit. Nem én vagyok a hibás? Ugye, hogy nem én? Valaki, nyugtasson meg! Túl sok érzelem. Mi a francért van ennyi?
You're not the one to place the blame
Elestem azon a napon egy gyökérben. Ha nem esek el, és utolérem apámat... ha elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Ha kérem, hogy maradjon, vajon maradt volna? Én vagyok a hibás, a felelős a haláláért? Ez a gondolat foglalkoztat azóta is magányos óráimon. Legalábbis foglalkoztatott egy ideig. Aztán minden halványul...már nem számít, ki a hibás, és ki nem. Csak a veszteség számít. A sötétség. A hidegség. A halál. Nem én vagyok az, akit hibáztatni kell. Mindenki mást. Így könnyebb. Így elviselhetőbb. Így jogos.
As battles call my name I won't see you tonight
A csata hívta őt magához. Hogy tiszteletét tegye Hold Apa előtt. Számos csata, őrjárat hívta már őt magához. Még is, minden este viszont láttam őt. Fáradtan, koszosan, megviselve, de haza jött. Aztán az utolsó harc hívó szava eljutott hozzá, s ment. Ment, s én nem láttam őt többé viszont. Elvesztettem. Vesztettem. Megvesztem. Megvetem...nem őt, mindenki mást. Elvetem...a sötétség magvait. Vetem s vetemedek. Mint az ajtónk. Megvetemedett. A lelkem megveszett s megvetemedett. A sok könnytől, s lelkemben dúló vihartól. Óh, hogy magyaráztam magamnak, hogy ez az ok. Hogy egyetlen személy halála indított el engem a sötétség útján. Nem, ez a sötétség mindig bennem volt....hisz, most már tudod, hogy mit fogok mondani a veszteségről s veszettségről s vetemedésről.
Sorrow sank deep inside my blood
All the ones around me
I cared for and most of all I loved
Igen, a bűntudat, a bánat eluralkodott a lelkemen, ahogy sorra elvesztettem a szeretteimet, vagy ahogy sorra elárultam őket. Ha körbenézek, nem apámat és Kristen-t látom. Se anyámat. Nem a többi sötét tündét látom. Régebben így volt. Már nem. Régebben szerettem. Régebben törődtem. Talán most is. Nem tudom. Nem érdekel. Számít egyáltalán? Remélhetőleg a vérözön elmossa ezen kétségeket, ezen érzelmeket. Átkozot érzelmek. Átkozott törődés és szeretet. Gyengeség. Nézd meg, mivé válltam csak azért, mert ott tombolt bennem a szeretet elvesztése felett érzett kegyetlen s pusztító szomorúság? Hát merd ezek után azt mondani, hogy az érzelmek nem gyengítenek! Merd csak mondani s pengém megtalál téged.
But I can't see myself that way
Régebben úgy képzeltem el magam felnőttként, hogy nemes, jóra való személy leszek. Segítek másokon. Megvédem a hazám bárkitől és bármitől. Olyan leszek, mint az apám. Olyan leszek, mint az anyám. Olyan leszek, mint amilyen Kristen lett volna. Gyermeki naivitásom tévképzetek egész sorozatával látott el engem. Gyermek. Aki csak a hazatérők dicsőségét látja. Gyermek. Aki nem látja a kiontott vért. Gyermek. Aki nem érezte azt, ahogy a halál pillanatában minden izom ellazul, s mindaz, amit azok az izmok visszatartottak, most szabadjára törnek. Bűz. Gyermek. Aki nem érezte a halál bűzét. Gyermek. Aki csak dicsőségről álmodozott. Gyermek. Hamis tévképzetek. Hamis. Minden, ami gyermek, hamis. Nem érintette még a világ kegyetlensége. Gyermek. A felnőttek mindig megölik magukban a gyermeket. Minden felnőtt gyilkos. Gyilkos. Mint én. Én. Gyilkos. A gyilkos énem. Vagy az énem gyilkosa? A gyermeki énem gyilkosa. Vagy a gyermeki énem a gyilkos? Többé már nem látom magam nemes hősként. Nem tudom magam elképzelni így.
Please don't forget me or cry while I'm away
Kérlek, anyám, ne feledd, hogy milyen voltam. Ne felejts el engem. Te vagy az egyetlen, aki még a jósághoz köt. Nem láttalak már egy ideje. Nem is foglak. Élsz-e? Vagy már te is eltávoztál? Nem tudom. A házunk előtt immáron hány sír diszeleg? Ápolja őket valaki? Vagy elgazosodott az egész? A kis kunyhónkat vajon visszahódította a kegyetlen természet? Nem tudom. Egy dolgot kérek hát csak, mielőtt ismét átadom magam a sötétségnek: kérlek, ne felejts el engem, s ne sírj, míg távol vagyok...távol tőled. Távol apától. Távol a testvéremtől...Távol saját magamtól. A gyerektől. A jóságtól. Távol az élettől, mindentől, ami valaha számított, ami valaha érdekelt. Távol gyerek korunk patakjától. A fáktól, amiket közösen megmásztunk. A fa kardokkal vívott csatáktól. A fák törzsébe tört nyílvesszőktől. Én nem foglak elfelejteni titeket...remélhetőleg. Ki tudja?
Cry alone, I've gone away
No more nights, no more pain
I've gone alone, took all my strength
But I've made the change,
I won't see you tonight.
So far away, I'm gone.
Olyan távol kerültem mindentől. Futottam. Elértem oda, ahol a sötétség bűzhödt, vértől s belsőségektől csepegő virága kibomlott. Álltam. A csatatéren. Rothadás szag. A szél felkavarta s messze vitte ezt a bűzt. Megrágott maradványok. Csontkardok. Vér. Belsőségek. Ürülék. Semmi dicsőség. Semmi remény. Hősi halál? Egy vicc. Nincs olyan, hogy szép halál. A végén úgy is mindenki összeszarja magát. A végén mindenki összevizeli magát. Rosszabb esetben mind a kettő. Nem egy gyereknek való látvány. Ott álltam, ahol az őrjáratot utolérte a vég. A testeket már elvitték. Haza. Eltemetni. Már ami maradt. Azaz, nem túl sokat. Sötét éjjel volt. A Hold épp hogy csak kidugta az arcát a felhők mögül. Kísérteties fénybe vonta az egész tájat, főleg, ha hozzáadjuk a lumineszkáló gombák által nyújtott túlvilági megvilágítást. Ez lenne hát a halál? Dicstelen dicsfénybe vont holtak, s maradványok? Ott álltam, ahol minden mozgás megszűnt, ahol minden könnycsepp felszáradt, hisz már nem volt,ki ejtse őket. Ott álltam, ahol a mozdulatlanság, a vér és a hullaszag dicsőítette a Halált, s mint az élet torz kicsúfolása, pár tetem még mozgott, ahogy egy dögevő állat túrkált bennük. Az egyik mint ha még integetett is volna. De túl a kegyetlenségen, túl az értelmetlenül kiontott életeken s a még értelmetlenebb tetteken is túl, megláttam a halál szépségét. Megláttam azt, hogy számukra véget ért a kínlódás, a mindennapi keserűség, a céltalan álmok s álmatlan éjszakák ellen vívott háború hosszú sorozata. Fájdalom? Már nincs többé. Őket már nem érdekelte semmi. Nem éreztek semmit. Megszabadultak e világi keserűségtől és fájdalomtól. Szabadok lettek. A Halál felszabadít. Édes szabadság. Olyan könnyűnek tűnt az, hogy felkapjak a földről egy tőrt, amit ott felejtettek. Egy tőr. Egy penge. Egy választás. A fájdalom vége. Hát, messze, nagyon messze mentem. Magamtól. Ennyi. Vége. Minek élni? Minek érezni ezt a sok érzelmet? Minek levegőt venni? A tökéletes mozdulatlanságban a kezem megmozdult...
Please don't follow me tonight
And while I'm gone everything will be alright
Kérlek hát, hogy ne kövess engem ma éjszaka. Ne kövess engem ezen az úton. Ne legyél gyáva. Én abban a pillanatban gyáva voltam. De ha elmegyek, hidd el, minden jobb lesz. Nem neked. Nekem. Ez számít csak, nem? Saját magam. A világ gondoskodjon magáról. Az élet gondoskodjon magáról. A halál megold mindent. A végső megoldás. A tökéletes megoldás. Tökéletesség. Bah. Mint ha létezne olyan. De a tőr tökéletesen beillet a markomba. Ennyi. Az egész. Egy kézmozdulat. Egy penge a gyomrodba. Egy mozdulat. Szabadjára nyitott ér. Spriccelő vér. Fájdalom. Rövid ideig. Aztán megnyugvás. Hosszú ideig. De...
No more breath inside
A halottak nem vesznek levegőt. Én még is levegőt veszek. Hogy is van ez? Ja, meg van. Úgy, hogy a mozdulat félbe maradt. Nem önszántamból. Már szinte éreztem, hogy a penge eléri a hasamat. Lassú halál, ahogy kivérzek, de legalább úgy érzem, hogy ezzel törlesztek valamit. Soha többé élet. Soha többé levegő. Viszont látom apát. Viszont látom Kristen-t. Az egekből vigyázok anyára...
Essence left my heart tonight
...mert éreztem, hogy ennek már vége kell lennie. Minden, mi számított, ki let szakítva a szívemből. Olyan egyszerű lett volna, csak egyetlen szúrás, pár perc szenvedés, és vége. A szívem nem pumpál többé, az agyam nem dolgozik. A lelkem távozik. Fény. Édes fény. Kékes derengés, amit a gombák kiadtak magukból. Olyan gyönyörű volt minden ebben a megfagyott pillanatban. Mint ha csak egy pillanatra bepillantást nyertem volna abba, hogy milyen is lehet a túlvilág....
No more breath inside
...elakadt a lélegzetem is a szépség láttán. Hát még akkor hogy elakadt, amikor valaki, vagy valami hátulról leütött engem....
Essence left my heart tonight!
...és a vágy, hogy megöljem magam...a mozgásba hozott tervek....a szívem leghőbb vágya...semmisé lett. Megakadályozták. Mielőtt elájultam volna, még egy utolsó pillantást vetettem a kék fényben úszó világra. Az élet, emberek, ez az Élet. A végső konklúzió: lehetsz akármilyen jó ember, a végén rothadó tetemként fogod végezni. Lehetsz király, vagy paraszt, a tested ugyanolyan büdös lesz a halálod után. Hiszed azt, hogy a tetteid, az Életed bármit is meg fog változtatni. Rohadtul de nem. Csak egy újabb hulla. Egy újabb rovátka a halál listáján. Sötétség. Magához ölel. Szeretet? Eltűnt. Élet? Megszakadt. Család? Csonka. Csalárdság. Halál? Elkerülhetetlen. Villodzások. Mik ezek? Apa. Testvér. Anya. Három villanás. Elárultam őket. Elárultak engem. Árulás. Hold Anya, mondd csak, most hogy tekintesz elveszett báránykádra? Hold Apa, a te nevedben ontottunk megannyi vért, mondd csak, elégedett vagy? Sötétség. Viszlát világ!
