Cynewulf/Sheatro

Élmény a következőre:
Képesség: Állatismeret: Hüllők

- Hát én pedig azt a dögöt akkor is kinyírom!
Mordultam fel, miközben azt a büdös sárkánygyíkot figyeltem, amely ott pihent a fa egyik ágán. Szárnyát maga mellett nyugtatta, farkát lengette, mint egy játékos kutya, vagy macska és túlságosan is intelligens tekintetével engem méregetett...mint ha játszani akarna, vagy éppenséggel támadásra készülne. A fene se tudja, hogy melyik. Elnézve ezt a dögöt, azért be kellett ismernem, hogy legalább jól néz ki a mocskos dög. Teljesen fehér volt a tollazata, bőrkéje, vagy akármilye, a fene se tudja, hogy ezeknek mi van és a szeme is teljesen fehér volt. Mint ha az északi tundrák, vagy a havas hegytetők egy darabkáját ragadták volna ki természetes környezetéből és bazi nagy fogakat, karmokat és két szárnyat adtak volna neki. Izmos lábaival biztosan kapaszkodott a faágon, s csak néha fészkelődött egy kicsit, hogy a feltámadó szél áramlataihoz igazítsa testsúlyát, megőrizendő az egyensúlyát. Miközben a farkát csóválgatta, felemelte mellső talpát és azt nyalogatta érdes nyelvével, mint ha csak ki akarná fejezni, hogy teljesen leszarja azt, hogy én egyáltalán ott vagyok és épp elakarom kapni, hogy aztán magamévá tegyem...már mint, hogy a gazdája legyek. Egy szóval, hogy épp be akarom törni. Halk böffentés. Anyád. Ez az apa-,és anya-, na meg testvér szomorító direkt szórakozik velem. A fejemen kidagadt egy ér, jelezve, hogy próbálom visszafojtani az idegességemet, a kezem ökölbe szorult, s megnyaltam cserepesre száradt ajkamat. Két órája kergetem ezt a rusnyaságot, s kölcsönösen megmutattuk egymásnak, hogy kinek milyen akrobatikus képességei vannak. Ő repkedett én meg ugráltam utána, vagy éppen előle, ahogy a helyzet éppenséggel adta. A Nap már a zenitjén járt, s a csuklyámat mélyen a fejemre húztam, bár így meg majdnem megfőttem a nehéz ruházatban, de az idomító tanácsára és biztatására hagyatkozva vastag, bélelt bőrtunikát vettem fel, ugyanígy kialakított karvédőkkel, kesztyűvel, lábszárvédővel, csizmával és még sállal is. Lényegében úgy be voltam öltözve vastag bőrvértezetbe, hogy még talán egy egykezes kard csapását is felfogta volna. A páncélom darabjaiban hevert, bár már alapból használtan kaptam meg. Kibebaszottul de éles karmai vannak a sárkánygyík pajtimnak és a fogai...alig sikerült elkerülnöm, hogy szét ne marcangolja csini pofikámat. Már csak ezért megérdemelte volna, hogy párszor fejbe vágjam egy kétkezes pallossal, majd a disznók elé dobjam a tetemét, és amint a desznyók kiürítik belükön keresztül a maradványait, azzal dobáljam meg a fajtársait sátánikus hahotázás és őrült táncolás közepette, miközben még le is vizelem őket, hogy kifejezzem dominanciámat és lenézésemet. Bár lehet, hogy nem lenne túl érdemes védtelenül hagyni az ékességemet, mert még a végén valami kiéhezett nőstény rá szállt volna, és Ő BIZTOS hogy fogazott volna. A gondolattól megborzongtam és szinte éreztem is a fájdalmat. Undorító a férfi lét sebezhetősége.
- Egy jól irányzott rúgás, és vége... - jegyeztem meg Roro-ra utalva.
- Nem szabad bántani őt! Ezek intelligens lények!
~ Óh, el se tudod képzelni, hogy mennyire baszki....~
-  A farkam is intelligens, még is mostanában egyre többször bántalmazom. Szerintem ez most nem volt valami túl meggyőző érv.
- Hogy mi...? Oh, mamám... - motyogja a férfi, fejét csóválva. - Valahogy ezek a részletek nem érdekelnek, s a csöndes magányában elvégzett karitatív munkája, a jellem és farokizom erősítő mozdulatsorok ritmikus végzése számomra egyáltalán nem...nem jelent örömet. Már mint jelent, de nem az, amikor azt hallgatom, hogy mások erről beszélnek. Ha például egy nő csinálná nekem ezt, az más lenne. De...na várjunk csak. Erről nem kéne beszélnünk. Mert...Miért is beszélnék én erről? SZÁLLJON KI A FEJEMBŐL!
Csak a fejemet csóváltam. Ennek a fejébe is beleférkőztem. Imádom, amikor ki tudok babrálni az emberekkel, hogy olyan gondolatok foglalkoztassák őket, amelyek alapjáraton eszükbe se jutna. Imádom az életemet!
- A lényeg, hogy a sárkány gyík megérzi, hogy ha valaki bántani akarja. Alapjáraton kedves, ártatlan teremtmények, akik emberre vagy selfre nem nagyon támadnak, valószínűleg azért, mert túl nagy darabok lennénk nekik. Persze, ha ránk támadnak, elég súlyos sebeket tudnának rajtunk ejteni, de tudják, hogy egy felfegyverzett kétlábú ellen harcolva ők is súlyos sebet szerezhetnek. Így inkább a biztosra mennek: kisebb rágcsálók, vagy emlősök. Emellett közösségi lények. Ha magadra haragítasz egy sárkánygyíkot, akkor a klánja, a családja rád fog támadni. Úgy hogy szerintem nem lenne érdemes vele szórakozni.
- Akkor még is, hogy vegyem rá arra, hogy engedelmeskedjen? Ha azt mondod, hogy simogassam, meg jutalomfalatokat adjak neki, akkor Te baszottul nem ismersz engem.
- Meg kell mutatnod, hogy ki a domináns hím, ki az alfa hím. Ha elfogad téged alfának, akkor jó vagy. Ha nem, akkor valószínűleg akárhogy is próbálkozol, sose fog téged elfogadni gazdájának és ha elég sokáig idegesíted, rád fog támadni. Nálatok hogy mutatjátok ki a dominanciát? Bocs, self-tudományokban rossz vagyok.
- Megmutatjuk a farkunkat a másiknak, akinek nagyobb, az a rangidős. Tudod, mi ilyen eccerű nípek vagyunk ám, he. Mi ilyen ájjatok vónánk, akik egymás seggét szagolgatják, meg a farkát nyalogatják és méregetik. BASZOD, KÉTLÁBÚ LÉNYEKNÉL MIÓTA BESZÉLÜNK DOMINANCIÁRÓL!? NEM VAGYUNK ÁLLATOK...Általában. Én az vagyok. Ez...azt hiszem, hogy nem tartozik ide, nem igaz?
A férfi homlok ráncolva hallgatta megjegyzésemet, arcán unalom és undor jelei mutatkoztak...egészen addig, míg le nem ordibáltam a fejét. Ijedten lépett pár lépést hátra, az arcán félelem jelei tükröződtek. A leendő kisállatkám ásított. Rohadjál meg! Egyszer még kinyírlak, erre már most megesküszöm!
- Vagy éppenséggel elmegyünk a kocsmába, és aki később dől ki, Ő az abszolút király, hatalma megkérdőjelezhetetlen. Mi, selfek, szeretünk inni. Legalábbis én szeretek, és aki nem szeret, az beteg és elítélendő.
A férfi még mindig ijedten hátrált pár lépést, pedig most már totál lenyugodtam asszem. Miért nézi ez a kezem? Ja, az éjgyilok ott termett a kezemben. Megfordultam és egy kidőlt fa törzsébe szúrtam, ami tőlem két lépésre volt. A penge még egy ideig rezgett, majd visszafordultam újsütetű barátom felé, akinek gyanús folt terjengett elől a nadrágjánál. Esett volna az eső?! Eléggé regionális eső lehetett, ha csak egy bizonyos ember bizonyos testtáján esett. Vagy leizzadt volna? Pedig semmi altájéki munkát nem végzett, maximum a farkát lógatta egész nap és vidáman verte a fütyköst Lehet, hogy bepucált a gatyójába izgalmába? Betegek ezek az emberek, bassza meg. Kerülendő egy állatfaj, az már egyszer biztos.
- Most mi lesz? Vegyem elő a farkamat és mutogassam a dögnek, vagy pedig igyam le az asztal alá? Vagy hogy mutatom ki a dominanciámat neki?
- Menj oda hozzá és nézz mélyen a szemébe. Ha kikaparja a szemed, akkor valószínűleg nem fogadott el rangidősnek....vagy szépnek találja a szemed. Nem lehet tudni náluk. - jegyezte meg enyhén citerázó hangnemben, miközben kezével szégyenlősen takarta a foltját.
- Te totál meg vagy hülyülve??!!
Kérdeztem tőle, egyrészt a furcsán időzített magömlésére gondolva, másrészt arra, hogy én majd még szemezgessek is azzal a fehér ördöggel. Szemezgessen vele a kancsal és bandzsa, három hajszállal rendelkező útszéli bordély leharcolt csatamén prostituáltja az, hogy nőne köröm ennek a hülyének a farkára...lenne vagy tíz dögös szeretője, de Ő maga impotenst lenne és rohadnának le az ujjai, hogy még ujjazni se tudja őket, és amikor oda kerülne, hogy akkor legalább megpróbálja nyelvi készségeivel meggyőzni a nőcikéket a maradás mellett, a lepra enné le a nyelvét és sütné ki a szemét, hogy ne lássa, miközben a tíz nő édes orgiában egyesülve juttatják egymást a túlvilágra. Nőne bibírcsók mindkét fülébe, hogy ne hallja a kéjes sikongatásokat.
- És ezt pont Te kérdezed?
- Ott a pont...
Vontam meg a vállamat, majd elsétáltam a férfi mellől és a fa felé vettem az irányt. A sunyi kis rohadt köcsög szárnyas-karmos-fogas dög ott himbálta továbbra is a farkát, mint ahogy én szoktam Roro-t himbálni unalmamban, és oldalra hajtotta a fejét, hogy először jobb szemével, majd a ballal is alaposabban megnézhessen magának. Kicsit felhúzta a felső ajkát, így kilátszott fogsora egy része. Én is kimutattam a fogamat és a dög szemébe meredtem. Az csak nézett engem. Én totál mozdulatlan álltam. Ettől a kis pöcstől én aztán nem fogok megijedni. Egy kicsit lejjebb engedte a fejét, nem pislogott, csak bámult a lélektükreimbe. Álltam a tekintetét. Most akkor farkasszemet vagy sárkánygyík-szemet nézünk? Mi erre a helyes terminológia? Én magam se tudtam volna megmondani. A farokcsóválás abbamaradt, farka egyenesen az égnek meredt. Mögöttem a férfi felszisszent és hátrált pár lépést.
- Én a helyedben menekülőre fognám...ez tá...
Nem tudta folytatni, mert a sárkánygyík támadásba lendült. Elrugaszkodva a fa ágáról, karmait kieresztve indult meg felém. Szárnyait szélesre tárta az elrugaszkodás pillanatában, majd a teste mellé szorította, hogy kisebb legyen a légellenállása, és lendületet gyűjtsön. A becsapódás elkerülhetetlen volt...lett volna, ha nem készültem volna fel rá. Csípőből oldalra hajoltam, a mini-sárkány elhúzott mellettem. Kezem villámgyorsan csapódott ki, a szárnya tövében kapva el a dögöt és ezzel egy időben a föld felé szorítottam. Nagy volt a lendülete, majdnem kibillentett az egyensúlyomból, de végül a földhöz szorítottam. A lábaival csapkodott és a fejét forgatta, hogy bele tudjon kapni a kezembe. Jobb kezemet a jobb lába alatt átcsúsztatva a tarkójánál vittem el, így szorítva le azt a lábat, hogy ne tudjon mozdulni. A fogai alig pár milliméterre csattogtak az alkaromtól, erről egyelőre nem vettem tudomást. Bal kezemmel a testéhez szorítottam a szárnyait, majd nagyobb testsúlyomból fakadó erőmmel teljesen a földhöz  szorítottam a sárkánygyíkot. Pár percig folytatódott a néma tusa, ami alatt Dracon - hirtelen ez a név jutott eszembe - próbált szabadulni, aztán ellazult és csak lihegett. Teljesen kifáradt, s az én kezeim is már égtek az erőltetéstől, de végül az akarat és az erő csatájában én kerültem fölénybe.
- Velem te nem fogsz szarakodni, te büdös dög. Az enyém vagy, hogy rohadjál meg. Én vagyok a gazdád. Az alfád. - súgom a fülébe, közel hajolva a fejéhez. - Nehéz volt téged betörni, de most már tudod, hogy ki az erősebb és az aljasabb. Akarsz még szórakozni velem? - folytatom tovább kedves, de egyben erőteljes hangsúllyal.
Hangom teljesen nyugodt.Nem akartam, hogy szavaimból fenyegetést halljon ki, csak az volt a cél, hogy én saját magamat lenyugtassam a macsó dumával, meg Dracon szokja a hangomat. De valahogy volt egy olyan érzésem, hogy valamit azért leszűrt a beszélgetésből a sárkánygyík. A férfihoz fordultam.
- Szerintem most lépj pár lépést hátrébb. Elengedem...
A férfi döbbent arccal hátrált pár lépést, majd a fejére húzta a vastag bőr sapkát, hogy védje azt. Teljes testét vastag, bélelt bőrpáncél takarta, hogy a sárkánygyíkok ne tudják szétkarmolni a párzási időszakban. Amint az idomító távolabb került, kezeimet óvatosan húztam vissza, végül teljesen elengedtem a dögöt, csak a kézfejem pihent lazán a fején. Dracon a szárnyait próbálgatta, majd pár totyogó lépéssel felém fordult. Túlontúl értelmes tekintetével engem bámult, majd lehajtotta a fejét úgy, hogy az majdnem a mellkasát érte. Farkát csóválta játékosan, majd közelebb ugrált és szabad kezemet megnyalta.
- Na, látod?! Így kell megszelidíteni egy vadállatot. Ő most már az enyém, szívvel-lélekkel. A hülye jutalomfalatkáidat meg tartsd meg a kutyáknak.
Kezemet kitartottam, ahogy a solymászok szokták, majd Dracon felrepült...a vállamra és ott telepedett meg. Halk búgással jelezte azt, hogy elégedett a helyével, majd párszor csattogtatott csőrével a fülem mellett. A tenyésztőre néztem, aki ámultan figyelte a párosunkat.
- Azt hiszem, hogy akkor ezt a példányt választom...
Jegyeztem meg, majd tanácstalanul nézegettem körbe. Amikor ide jöttem - egy füles alapján, miszerint itt találhatok nagyjából szelidített sárkikat - a hátizsákomat azonnal eldobtam, mert Dracon rögtön nekem támadott. Lehet, hogy csak érezte a ruháimon a megszáradt vért, meg a farkas belsőségeinek maradványait. Akkor jutott eszembe, hogy talán a közeli patakban meg kellett volna fürdenem, mielőtt egy ilyen ragadozó kolónia kellős közepére toppanok be, de már a farkam tele volt az utazással és azzal, hogy egy farkas falka próbálkozott azzal, hogy kinyírjon, így örültem, amikor végre megérkeztem a tanyához. Szerencsére nem volt több sárkánygyík a közelben, így csak ezzel a pofátlan kis szenvtelenkével kellett foglalkoznom. Rögtön felkapva egy vastag husángot, mint valami profi, úgy küldtem őt fejbe teli erőből. A mocskos megszédült aztán repült tovább. Aztán azóta nem volt időm azzal foglalkozni, hogy megkeressem a táskámat, amit párszor Draci felkapott és azzal próbált bombázni engem, a legnagyobb bosszúságomra. De most már hozzám tartozik ez a cuki kis fehérség, és most már neki állhattam annak, hogy összeszedjem a tanya területén szétszórt cuccaimat. Fél óra múlva már hiánytalan felszereléssel hagytam el a helyet, hogy napnyugta felé vegyem az irányomat, ahonnan jöttem. Talán van még egy-két sérült farkas a környéken, akik ismét megpróbálkoznának velem. Ideje lenne élesben kipróbálni, hogy mire képes Dracon azon kívül, hogy az én életemre törjön és...
- A KURVA NÉNIKÉD!
Ordítottam el magam, amidőn egy termetes tehé...sárkánygyík lepény jelent meg a vállamon, s laza eleganciával csúszott le a ruhámon. Dracon a fejem felett körözött, csőreit szélesre tárva, mint ha nevetne, és a továbbiakban megtartva a tisztes távolságot, követett engem.Azt hiszem hogy holnap eszkábálok neki egy hosszú pórázt, egy szájkosarat és egy pelenkát. Ideje szoba,- és váll tisztaságra nevelni az én pici fiacskámat...

  Csatamező. Számtalan halott. Rothadó tetemek bűze. Széklet. Vizelet. Gázok, amelyek kiszabadultak az utolsó pillanatban. Életek, amelyek sosem teljesültek be. Vágyak, amelyek nem lettek beváltva. Szavak, amelyek nem lettek kimondva. Ölelések. Egy szerelmes csókjai. Mindennek vége. És én ott álltam a csatamező közepén, körbenézve, s épp egy halott ruhájába töröltem fegyverem pengéjét. Azonban a ruha annyira mocskos volt a halott vérétől, hogy az éjgyilok csak koszosabb lett.  
  Utazásom során kerültem erre a környékre, amely valamiféle leszámolás lehetett. Reguláris erők páncélos alakján csillant meg a Nap, banditák és útonállók bőrpáncéljára fújta a szél a port. Lángoló szekerek, haláltusájukban nyihogó lovak. Hetek óta pletykák keringtek arról, hogy egy nagyobb banda ütötte fel a fejét a környéken és terrorizálják a helyi lakosságot. Nem vettem tudomást róluk. Nem féltem holmi banditáktól, hisz én is egy voltam közülük...hihették volna, ám én aljasabb voltam náluk.Mikor odaértem, már csak pár útonálló lézengett a környéken, akik a csata után merészkedtek csak a környékre, hogy kifosszák a hullákat. Kikerülhettem volna őket, hisz ők nem láthattak meg engem. De nem volt kedvem kilométeres kitérőket tenni Hellenburg felé menet, így hagytam, hogy meglássanak engem. Ostoba módon rögtön rám támadtak. De fáradtak voltak, gyengék és erőtlenek, jó pár sebből véreztek s nem tudtak együtt dolgozni. Egyesével mészároltam le őket, s csak pár sebet tudtak nekem okozni. Hiába, szemtől-szembe sose voltam túl jó,de ez akkor nem számított. Le kellett vezetnem a feszültséget, amely bennem gyülemlett és Ők jók voltak erre.
  S most a nyomokat vizsgálgatom. Mély patanyomok vezettek tovább a királyság fővárosa felé. Tehát a királyi rajtaütő csapat egy része túlélte és most mennek vissza jelentést tenni s nem is tudják, hogy hagytak túlélőket. Szerencséjükre én nem. Gondolkoztam azon, hogy követem őket, hisz Ők jobban ismerik a terepet, mint én és valószínűleg a legrövidebb utat választották. Azonban a készleteim kifogyóban voltak s volt egy olyan érzésem, hogy a banditák tábora nincs messze tőlem, így végül hagytam a fenébe az egészet és megindultam visszafelé. Átvizsgálva a holttesteket, nem sok személyes tárgyat találtam, csak pár igen csak lapos pénzes zacskót és hanyagul karbantartott fegyvereket. Nem tettek valami túl jó benyomást bennem ezek az alakok. Rendezetlenek voltak és fegyelmezetlenek, nem csoda, hogy ilyen hamar véget ért kétes tündöklésük. Vagy fél órába telt, mire megtaláltam a csapást, amin át a helyszínre érkeztek és ezt követtem nyomon.

  Utam egy erdőn vezetett keresztül. A faágak között beszüremlő fény mélyzöld leveleken verődött vissza, viszont a lombozat sűrű volt, így talajszinten eléggé szürkés-félhomályos ahhoz, hogy ne érezzem magamat annyira gyengének. Pár vadállat zörgött a közelben, valószínűleg dögevők, amelyek arra készülnek, hogy lakmározzanak egyet. Egészségükre. Én nem zavartam meg őket, remélhetőleg Ők sem fognak, ha még is, akkor még mindig itt van a cuki kis tökösgyűrűm, ami visszariasztja őket, legalábbis eddig mindig működött. Letört faágakat, földbe süllyedt lábnyomokat kerestem s találtam. Menet közben pár elhajigált felszerelésre bukkantam, szemmel láthatólag próbáltak megszabadulni a plusz felszereléstől, amikor rajta akartak ütni a kereskedő szekereken. A jelek alapján azonban áruk helyett páncélos lovagokat szállítottak. Egy tökéletesen megszervezett csapda, amely a banditák végét jelentette. De azért jól helytálltak, számos hivatásos katonával végeztek, tehát még se voltak olyan gyengék. Vagy a lovagok voltak gyengék. Emberek voltak, szóval ezt simán kinéztem belőlük.
 

  Fél, vagy talán háromnegyed óra gyaloglás után a távolból füstszagot hozott felém a szél. Tehát a tábor itt van a közelben. Ezen az úton nem volt velem Dracon, Lory-éknál maradt Nebelwaldban, hisz most olyan útra indultam, amit egyedül akartam végig csinálni. Azért hiányzott a kis dögje és elképzeltem, milyen vidáman repkedett volna a sűrű lombkoronák között. De jobb ez így. Túl feltűnő jelenség lenne és nem akartam, hogy a harc során megsérüljön...bár az igazat megvallva, nem számítottam harcra, egészen addig, míg a csatamezőre rá nem bukkantam. Ahogy közeledtem a táborhoz, egyre óvatosabb lettem és lassítottam a tempón. Amikor elindultam az ösvényen, még kora délután volt, azóta maximum ha egy óra eltelhetett, tehát még bőven van időm, amíg sötétedni nem kezd. Őrültség lett volna nappal a tábor közelébe merészkedni, amikor az esetleges őrök még jól látnak, így végül kiválasztottam magamnak egy fát, amelynek az ágai talajszinthez közel voltak viszonylag, s kis nehézségek árán, de megmásztam, aztán egy széles faágra elhelyezkedve próbáltam meg valamennyit szundítani. A biztonság kedvéért a nálam hozott kötéllel biztosítottam magam, hogy ne essek le. Az álom nehezen jött rám, főleg mert rohadt sok madár csicsergett erre felé és egy-kettő kíváncsian közeledett felém. De végül is...csak sikerült.

  Amikor felkeltem, már sötétedni kezdett. Kioldoztam a köteleket, majd óvatosan ereszkedtem egyre csak lejjebb. Amikor talajra értem, összetekertem a kötelet és beraktam a zsákomba, majd a cókmókomat a fa tövében ástam el egy nagy halom avar alá. Megjegyeztem magamnak alaposan a környéket és memorizáltam a táborhoz vezető útvonalat, hogy később visszataláljak ide. Már csak a hátamra szíjazott kard és az éjgyilok maradt nálam, így indultam meg a cserkelésre. Az avar hangosan ropogott a talpam alatt, így még lassabban közeledtem, testsúlyomat minél lentebb tartva. Óvatosságom teljesen felesleges volt. Ahogy a banditák bázisa felé közeledtem, a sötétben már távolról megláttam egy gyengén felszerelt őrt, bekötött fejjel, aki elaludt az őrségben. Szégyen. Ettől független nagy elővigyázatossággal közelítettem meg. Gondolkoztam azon, hogy életben hagyjam-e. Aztán eszembe jutottak a történetek megerőszakolt nőkről, karóba húzott gyerekekről. Ezek bűnözők. De nem úgy, mint én, hanem aljas és kegyetlen módon. Én ölök, ha kell, és pénzért bárkit, de ehhez még nekem se lett volna gyomrom, én nem vagyok Shea. Így aztán a bal kezemet a szájára tapasztottam, s mielőtt még felébredt volna, egy gyors és határozott mozdulattal vágtam el a torkát. Ahogy Ők vágták el a nők torkát, miután megerőszakolták őket. A testet lefogtam addig, amíg rángatózott, majd óvatosan a földre eresztettem. Nem csapott zajt.  
  A sűrű bokroson átvágva egy hevenyészett módon felállított táborra vethettem pillantást. Pár koszos és szakadt sátor, egy röptében összeállított fakunyhó-szerűség és sok matrac csak a földre vetve. A két tábortűz körül maximum ha hatan maradhattak, plusz valószínűleg a banditavezér a kunyhóban. A hülye barmok úgy ültek, hogy a tábortűz köztem és közöttük helyezkedett el, tehát teljesen vakok voltak arra, ami az én irányomból közeledett. Bíztak az egy szem őrszemben, aki sérült is volt és fáradt is. A banditák silány helyválasztása ellenére nagy kerülőt tettem, végig árnyékban maradva, s tettem egy kört a tábor körül. Több őrt nem találtam, így végül a fakunyhó felé vettem az irányt. Üvegezett ablak nem volt - ezt nem is lehetett elvárni - csak valami állatbőrből készült függönnyel takarták el. Óvatosan húztam félre a függönyt, s megláttam bent a banditavezért, ahogy egy asztalnál üldögélt, fejét kezeivel támasztva meg, s elgondolkodva szurkálta tőrrel az asztallapot, amely egy szekér derékből lett kialakítva.Nem volt bent rajta kívül senki más - élő legalábbis nem. Az ágyon egy kisfiú feküdt...nem bírtam tovább bámulni a megkínzott testet, így inkább elfordultam és mélyeket kortyoltam a friss levegőből.

  Nem vagyok egy álszent alak. Én is öltem. Végeztem mocskos munkát. Megöltem két kisgyereket, felakasztattam az anyjukat. Akkor azt kívántam, hogy bárcsak megbüntetnének. Nem...akkor csak azt akartam, hogy a Mesterem ne büntessen meg, de az azóta eltelt években büntetésért könyörögtem.

 Most ott ülök az asztalnál, fejemet a kezeimmel támasztva meg, s elgondolkodva szurkáltam tőrrel az asztallapot. Mellettem az ágyon egy kisfiú meggyalázott teste. Megtettem vele, mert megtehettem, mert nem volt senki se elég erős ahhoz, hogy megakadályozzon engem. Nem volt elég erős, hogy megvédje magát, tehát: megérdemli a sorsát. A szülei gyarló alakok voltak, gyengék, nem erre a világra valók. Élvezettel hallgattam az apa vinnyogását, az anya sírását. Megtettem, hisz senki se tudott megakadályozni minket. Gyilkolunk, mert élvezzük a gyilkolást és mert az áldozatok könnyen hullnak fegyvereink előtt. Aztán a fejemet oldalra kapom, ahogy valami megmozdul mellettem. Mire felkelhetnék a székből, egy alak suhan el mellettem, s valami erősen csattan a homlokomon...
   ....mire felkelek, már az ágyon heverek, lekötözve, a szám betapasztva. Nem tudok mozdulni, nem tudok beszélni és csak egy kegyetlen, dühtől eltorzult arcot látok magam előtt.Ki ez a hófehér hajú szemét? Hogy került ide? Miért nincsenek itt az embereim? Ki a franc ez? [/i]
- Az embereid halottak.
Hogy a francba történt mindez? Ki ez a mocskos szemétláda?
- Ezt Cynewulf azért a két gyerekért kapod, akit megöltél.
HOGY MI VAN? KI A FASZ AZ A CYNEWULF? MILYEN GYEREKEK? Aztán egy penge élesen hasít bele a mellkasomba. Éreztem, ahogy a vér kiserken, éreztem a fájdalmat, de nem tudtam megmozdulni az erős kötelékek között.
- Ezt az anyádért kapod, akit elárultál és magára hagytál, amikor már csak Te maradtál neki.
NEM TUDOM KI A FRANC EZ! MIÉRT CSINÁLJA EZT? Újabb vágás a mellkasomon, most már lejjebb, a köldök vonalánál áll meg.
- Ezt azért kapod, te utolsó mocskos szemét Cynewulf, mert annyi szenvedést okoztál már!
ÉN NEM CYNEWULF VAGYOK! VALAKIVEL ÖSSZETÉVESZTESZ! ENGEDJ EL! A fegyver a lábamba mélyed és párszor meg is forgatja benne. A fájdalomtól majdnem elárulok.
- Számtalan bűn terhe nyomja a lelkedet, nem igaz? Azt kívántad, bár csak megbüntettek volna értük? Hát, itt vagyok én, a Bosszú Angyala, aki kiszállt a testedből és most téged büntethet.

  Lenéztem a banditavezér megkínzott testére. Még fél óráig soroltam fel a saját bűneimet, amit rá vetítettem ki. Az emberei halottak vagy haldokolnak. Nem voltam élvonalbeli harcos, de nem is kellett annak lenni. A három alvó alakkal nem kellett foglalkoznom, a másik három pedig közel állt a részegséghez. Arra számítottak, hogy a cimboráik visszatérnek a könnyen szerzett zsákmánnyal és nem is gondoltak bele, hogy valami balul sülhet el. Ez van, ha valakinek túl jól megy a sorsa a sok keserűen megszerzett betevő után. Elkényelmesednek. Lazul az őrség és a fegyelem. A végén elkényelmesednek. Ha megszűnik a veszély körülöttük, minek is foglalkozzanak ilyen apró hülyeségekkel, mint józanság és rendes őrség állítása?

  Nyolc halott volt a táborban, de csak egy sír. Egy igen aprócska sír, amely még is, nagyobb fájdalmat okozott, mint ha egy nagy lett volna. A banditákat ott hagytam, ahol meghaltak, annyi kivétellel, hogy megbosszultam rajtuk a nőkön, lányokon és néha fiúkon tett erőszakot. Az utolsó alak fulladásos halálban halt meg, miután levágtam azt, ami a lába között lógott és a szájába gyömöszköltem. Remélhetőleg az Istenük örömmel fogja fogadni a lelküket és küldheti őket a jó öreg Sátánkának hogy kínozza őket az örökké valóságig. Én csak azt remélem, hogy ha meghalok, a Fátylon túl ők fognak várni engem, hogy tovább kínozhassam őket.Végül hátat fordítottam a tábornak és elindultam hogy megkeressem a zsákomat s végre ismét meginduljak Hellenburg felé. Valahogy úgy éreztem, mint ha egy picit megváltottam magamat. Hát, köszi idegen banditavezér, hogy bevállaltad a szerepemet. Sok önkínzástól mentettél meg!

  A Nap vérvörösre festette a nyugati láthatár szélét, ahogy a dombok mögött bukott alá. Egy ideig még a megfestett felhők alját nézegettem eltűnődve, valami teljesen értelmetlen dolgon járatva az agyamat, miközben vártam, hogy az a mocskos dög végre visszatérjen a vadászatból. Addig is, a földre terített kabátomon üldögéltem, s vagy a felhőket nézegettem, vagy egy darab botot dobáltam unottan a levegőbe s kaptam el újra. Dracon már vagy egy órája eltűnt, én meg kezdtem ideges lenni. Nem féltettem őt, tud magára vigyázni és nagyjából helyesen fel is tudja becsülni, hogy mekkora zsákmánnyal bír el, de attól tartottam, hogy egyszer csak megunja a társaságomat, és elhagy...vagy pedig találkozik valamelyik fajtársával és azt fogadja el inkább alfahímnek. Na nem hiányozna, nem nőtt túlságosan a szívemhez, de azért személyes árulásként venném fel, hisz hosszú ideje Ő az egyetlen olyan lény, akit megtűrtem magam mellett és állandó útitársam lehetett. Aztán valami hófehér villant a fák között. Feltápászkodva a földről figyeltem, hogy Draci repül felém, szájában egy félig megrágott állattal, amelyet már nem tudtam beazonosítani, csak annyi biztos, hogy valaha barna bundája volt és nem túl nagy testű, a lábméretei alapján.
  A sárkánygyík tett néhány kört körülöttem, aztán én meg ugrottam is félre, ahogy zuhanórepülésbe kezdett s végül a tetemet próbálta a fejemre ejteni. Végül feladta a harcot és csak simán elém pottyantotta a földre. Fintorogva piszkáltam meg a véres masszát, s gyanakvó pillantással méregettem a földön totyogó bestiát. Nagy szemeit rám meresztette, majd a tetemre pillantott és ismét rám. Lábammal még egy kicsit piszkálgattam a zsákmányát Közelebb ugrándozott, s a fejével felém kezdte bökdösni a vacsoráját. Én a lábamat fintorogva dugtam az ajándéka alá és egy jól irányzott rúgással indítottam meg a feje felé. Röptében elkapta, aztán ismét kiköpte, pont a lábam elé s engem méregetett szemeivel.
- Azt akarod...hogy....megegyem?
  Tűnődtem hangosan, mint ha tényleg választ várnék tőle. Dracon, mint ha csak megértette volna a kérdést, heves bólogatásba kezdett s lehuppant hátsó lábaira, majd a mellső lábait kezdte el érdes nyelvével tisztogatni. Leguggoltam és az előhúzott éjgyilokom pengéjével kezdtem el vizsgálgatni a tetemet. Közelebbről megnézve se tudtam már eldönteni, hogy milyen példány lehetett ez az izé még fél órával ezelőtt. Feleslegesen elpazarolt két perc múlva ott hagytam az izét és elindultam a sátram felé, hogy összepakoljam és végre útra keljek most, hogy eljött a selfek ideje. Valami éles karmolt a hátamba, majd a vállamba. Hangosan felszisszentem a fájdalomtól, aztán már a jól ismert súlyt éreztem a vállamon. Jobbra pillantva a dög fejét láttam, a szájában a csöpögő tetemmel. Amint észrevette, hogy felé fordítom a fejemet egy határozott és gyors mozdulattal a masszát az arcomba tolta, majd nemes egyszerűséggel elrugaszkodva a vállamról ismét a levegőben körözött. Alig bírtam megállni, hogy elhányjam magam, de a dühöm erősebb volt, mint a testem ösztönös reakciója. Felkaptam a földről a zsákmányt és vártam, míg a mini-sárkány a közelembe ér, majd megpróbáltam vele megdobni. Hiába, a levegőben Ő volt az úr, semmi esélyem nem volt arra, hogy eltaláljam. Ő meg élvezte az egész helyzetet, a szája nagyra tátva, mint ha nevetne.
- Rohadj meg, egyszer úgy is megfizetsz érte!
  Ordítottam utána, majd a továbbiakban magamban morgolódva álltam neki, hogy összeszedjem a cuccaimat. A sátor leszerelése már rutinosan ment, jó pár százszor fel kellett már állítanom, amikor a vadonon vágtam keresztül. Összegöngyölve a felszerelésemet, a zsákba gyömöszöltem, majd szétrúgtam a főzéshez használt tábortűz maradványait is és földet rúgtam rá. A keleti látóhatárt nézegettem, amerre az utam vezet. Ha szerencsém van, még két, maximum három éjszaka és megérkezek egy kis faluba, ahol majd feltölthetem a készleteimet és végre normális ágyban tölthetek egy napot. Éreztem, hogy újra előjön a hátfájásom a kemény földön való alvástól. Meg hát...egy fürdő sem ártott volna, hisz már úgy bűzlöttem, mint egy három napos vizihulla. Szerencsémre ez a szag nem vonzott felém semmilyen dögevőt sem, vagy még őket is elűzte ez a szagelegy. Balszerencsémre a kis rohadékot mindez nem akadályozta meg abban, hogy folyamatosan engem terrorizáljon.
  Fél óra múlva már felkaptam a vállamra a zsákot és elindultam, kezemben az előző nap talált sétabottal, amely lényegében egy korhadt fa letört ága volt. Dracon felettem repkedett, szemmel tartva a környéken zajló mozgásokat - már ha lettek volna. Az egész terep teljesen kihalt volt és most, hogy elhagytuk a dombságokat, már csak egy-két tereptárgy akadályozta meg azt, hogy akár kilométerekre is el lehessen látni egy ilyen tiszta, felhőmentes éjszakán. A botom hangosan kopog a keményre fagyott földön. Megunom...amúgy is, minek van ez egyáltalán nálam? Elhajítom. Értéktelen kacat. Aztán Dracon repül az irányába és felkapja a botot, s a szájában egyensúlyozva vele visszahozza nekem és ledobja a földre. Mi a franc?
- Azért dobtam el, mert nem kell nekem!
  Förmedtem rá a sárkánygyíkra, majd ismét felkaptam a botot és mérgemben még messzebb hajítottam. Dracon ismét utána vetette magát és játékosan csóválva a farkát visszahozta. Ezt nem hiszem el...ez most kutya vagy sárkánygyík? Néha nem tudtam eldönteni róla, de a játékossága kicsit felvidított. Lehajoltam hozzá és megsimogattam a fejét, amire aljasul válaszolt. Konkrétan felugrott a földről és a mellkasomnak vágódott. Nem számítottam a hirtelen támadásra, így el is vesztettem az egyensúlyom és a földre huppantam. A hátamat rögtön megkínozta a sok kacat, amit a táskámban tartottam, s most az említett testrészbe nyomódtak. Mielőtt még azon gondolkozhattam volna, hogy felállok, Dracon teljes súlyával a mellkasomra telepedett és nyalogatni kezdte az arcomat. Próbáltam őt eltolni, de nem engedte magát. Két percnyi gigászi küzdelem után sikerült kicsit eltolni a fejét tőlem és láttam a szemében a boldog csillogást. Nem bírtam megállni...


  ...van, amikor még egy aljas és mocskos bérgyilkos is tud őszintén nevetni. Ez a pillanat nálam akkor jött el. A társam őszinte szeretetétől és bajtársiasságától leomlottak a korlátok, s minden keserűség eltűnt, ahogy az arcomon őszinte mosoly terült szét és kacagni kezdtem. Őszintén, szívből jövően, a hangom tisztán visszhangzott az éjszakában. Először furcsán hatott a számomra, hisz már rég nem hallottam ezt a hangot és nem is tudtam, hogy ilyet én egyáltalán tudok csinálni. Aztán elkaptam a kis dög két mellső mancsát és fordultam vele egy kört, a földhöz szorítva. Elkezdtem a fejét vakargatni és "kínozni" egy kicsit, majd szorosan magamhoz szorítottam. Dracon torkából halk, dorombolás-szerű hangok törtek elő, hogy jelezze, elégedett a helyzettel. Végül elengedtem őt, s az ölembe telepedett. Szeretet teljesen simogattam a füle tövét és legalább fél órát töltöttünk ebben a könnyed, békés harmóniában. Először egy csodálatos nefilim leányzó, most pedig Fehér Szellem. A végén még egy érzelgős vén self leszek, ha ez így folytatódik. A békés merengést a távolban felvonyító farkasok hangja zavarta meg. Eszembe jutott, hogy indulnom kéne. Feltápászkodtam a földre, majd a vállamat paskoltam meg, jelezve, hogy hova szálljon Dracon. A sárkánygyík örömmel vetődött a vállamra és így folytattuk tovább az utat. Az ő nyelve a boldog nevetéstől lógott, az enyém az erőlködéstől, hogy elbírjam a súlyát.

 A mérföldek csak fogytak, ahogy szeltük a dombos-füves rétet. Egy idő után Dracon vagy elunta azt, hogy a vállamon libegjen, vagy rá jött, hogy a gazdinak annyira nem túl kényelmes, így légi felderítésbe kezdett ismét. Én csak figyeltem őt. Emlékeztem arra, amikor először találkoztunk, ahogy rögtön rám támadott és szisztematikusan tépett le rólam mindent, amibe bele tudott kapaszkodni. Aztán ahogy a fa ágáról rám vetette magát és csak hosszú küzdelem után adta meg magát nekem és fogadott el alfának. Aztán az azóta eltelt hetek, amikor vadul küzdött mellettem, vagy csak kényelmesen feküdt a tűzhelynél, a lábam mellett és álmosan pislogó szemekkel méregetett engem, mint ha olyan dolgokat látna, ami a sötét elf, vagy emberi szem számára is láthatatlan és csak Ő tudja, hogy mi van ott. Rá volt hangolva az érzelmeimre, érezte, ha szomorú vagy dühös vagyok és e szerint reagált. Néha megharapdált, de csak finoman, épp hogy csak megszorítva a bőrömet, máskor pedig a karmaival karcolt belém kicsit. Az, hogy tetemeket hoz nekem, már nem volt újdonság, de még mindig nem jött rá, hogy ezeket én nem tudom megenni...Ő meg az én főztömet nem. Hát, hiába, nem self az Apuci Szeme Fénye, lehet, hogy belehalna. És egyszer közösen rúgtunk be. Nem láttam még sárkánygyíkot tömény szeszt vedelni, de Ő megtette. A végén részegen tántorgott minden fele és igen csak össze volt zavarodva. Megpróbált felszállni és csak erősen a földhöz csapódott. Másnap igen morcosan méregetett engem és minden piás üveget eltört, amit csak talált, s sértődötten repült ki mocsári lakom ablakán.

  A Hold előtt elsuhanó hófehér, kecses alak melegséggel töltötte el a szívemet. Ahogy az égi kísérőm fénye lesütött rám, úgy éreztem, hogy oda fent Hold Anya vigyáz rám, s Hold Apa készül arra, hogy óvó karját fonja körém. S Dracon, mint ha egy követük lenne, akit nekem szántak, hogy fizikai közelségével nyugtasson meg engem és biztosítson az égi áldásról. A távolban ismét felsikoltottak a farkasok. Eszembe jutott, hogy egyszer kell úgy is egy társ Dracon mellé...mondjuk, egy hatalmas farkas? Vagy csak egy kutyus? Egy fekete jószág, kék szemekkel, mint nekem. Már gondolatban el is neveztem őt: Bane. Bane és Dracon az oldalamon, éjgyilokkal a kezemben, Vengeance-szal a vállamon ugyan, ki merne megállni velem szemben? Mert Dracon nem csak játékosság és törődés...Ő a téli tundráról kiragadott jéglidérc, egy dühtől rázkódó szellem, aki pusztítást hoz mindenkire, aki az útjába kerül. A játékos mosoly hamar átmegy acsarkodásba...s az eldobott bot helyett lehet, hogy egy letépett karral tér vissza. De én ezért szeretem őt. Egy jó társ az úton...csak nők ne kerüljenek a közelembe, mert azokat nem nagyon szereti...legalábbis eddig mindet elűzte a közelemből. Hmm....azt hiszem, Ada-nak nem engedem a közelébe. Pedig ketten együtt igazán ragyogóan néznének ki.

"Mindenki csapdákat állít magának. Társadalmi, kultúrális, vallási vagy egyéb csapdákat. Ez csak természetes. Mert szeretjük, ha kínozzuk magunkat. Nem szeretjük a szabadságot, s közben hangos szavakkal ellenzünk mindent, ami netán megtudna fosztani a szabadságunktól. De csak azért, mert azokat a korlátokat nem mi állítjuk fel és tiltakozunk az ellen, hogy bárki is befolyásolhassa az életünket. Ezért vallásosak vagyunk. Hagyjuk, hogy valami nem létező hatalom irányítson minket. Ezért bele kényszerítjük magunkat a társadalmi normákba. Hagyjuk, hogy a közmegegyezés irányítson minket. Ezért magunkra vesszük különböző kultúrák jegyeit. Mert elvetjük az egyénsigéet, és csak a csordaszellemnek élünk. De ha egyszer megfosztasz egy embert minden csapdától és korláttól...akkor vajon mit kapsz eredményül?"
― Életünk Csapdái

  Veronia, Te csodálatos. Annyi mindent lehetne róla mondani, és még is, a sok szó ellenére semmit se tudnánk rólad. Ismerhetjük dombságaidat, hegyeidet, mocsaraidat és erdőidet, minden egyes kis állatot és növényt, amik a bőrödbe vájnak és rajta élősködnek és semmit se mondtunk még rólad. S mesélhetnénk, óh, de még mennyire hogy mesélhetnénk azokról a lényekről, amelyek mélyebben tépnek a bőrödbe, mint templomos lovag kétkezes kardja az ellenségébe. Azokról a lényekről beszélek, amelyek két lábon járnak, s vívják minden napos háborúikat azért, hogy téged uraljanak. Fáj neked, még se teszel semmit, csak csendesen szemléled ön-,és környezetpusztításukat s magadban sírsz az esős éjszakákon. Vagy épp haragod tomboló, és a viharok szétszaggatják a horizontot, de Mi még se figyelünk rád. S midőn Hold Anya lenéz erre a tépett tájra, vajon mit gondolhat? Magához ölelne mindenkit, hogy békés, nyugodt szavaival lecsillapítson minket? Biztos megtenné, ha tehetné, de szántszándékkal, két kézzel lökünk el téged magunktól, mert nem készültünk fel még a békére és a harmóniára, hisz az a természetünk ellen való. Hold Apa, kardoddal a kezedben lejönnél, hogy véres rendet vágjál közöttünk? De nem teheted, csak grimaszolva figyelsz minket, gyarló Veroniai halandókat, arcodon ezernyi sebbel, mit mi ütöttünk rajtad. S midőn az Újhold tekint le ránk, a Halál a maga természetes szépségében, az arcán vajon kéjes vigyor csillog? Megtesszük helyette azt, mi neki lenne a feladata? De Ő is visszavonult, a Fátylon túlra, eltakarva himlőhelyes arcát. Van, amit még a Halál se tud lenyelni, de mi folyamatosan tuszakoljuk le a hullákat a torkán, míg egyszer csak meg nem elégeli a túl sok adományt....s pusztításra kezd. Kicsit ellentmondásos, de legalább ha megöl mindenkit, több vergődő, véres testet, a halál bűzétől átitatódó masszákat már nem ajánlunk fel neki egész földrészre kiterjedő oltárán. S eljő majd a Végítélet napja, amidőn a Hold tengerei ezen pusztítástól meggyötört földre hullnak. Egyszer már megtörtént, nézz csak végig tiszta, felhőtlen éjszakán a Holdon, s meglátod a pöttyöket, a pörsenéseket, amely a Szülők Arcát csúfítja és rájössz, hogy ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra. Másképp teszel-e vajon ezen ismerek fényében? Nem. Mert önző vagy.

  Az anyák ölelése megnyugtató, erővel és nyugalommal áraszt el téged. Ugyanezen anya öleli át haldokló fiát és átkozza az Isteneket, hogy miért pont velük történt mindez? S könny fátyolos tekintetével végig néz a marcona alakokon, akiknek a kardján még ott csillog a fia vére. Végignéz rajta és nem tehet semmit, mert a kard már véres ösvényt vágott a hasán keresztül egészen le a Szent Földig. Testvérek kacagása bolygatja fel a csendes erdő magányát. Csak hogy fél perccel később a nevetés sikolyba váltson át és halálhörgésbe. Pusztítunk. Mert ez a természetünk.

  A magas hegyfokról pillantottam le a földre, amelyet Veronia-nak neveznek. Innen nézve minden békésnek és nyugodtnak tetszett. Se háborúk, se aljas cselszövések, csak a természet a maga teljes szépségében. Végig néztem s azt kívántam, bár csak el tudnám szakítani testemet ettől az egésztől, hogy szellemként járjam végig a megkínzott tájakat, igazságot szolgáltatva mindenkinek, ki a szüleinket gyalázzák meg. Azonban kevés voltam mindehhez és a horizonton új fenyegetés törte fel a fejét. Egy fenyegetés, amely nem a Holdaké, hanem a másik hatalomé, mely aljas módon bújik meg mögöttük. Egy egész vallás szerveződött köré. Az Emberek Vallása. A Kereszténység. Gyarló módon sajátjuknak követelik a dicsőséget, hogy az Ő hamis Istenük teremtette mindezt. Ha Ő teremtett is valamit, az csak a széthúzás és az alakoskodás. Testvérek fordulnak egymás ellen, mert még Ők se tudnak megegyezni abban, hogy még is, miképp értelmezzenek egy könyvet, amely egységet kéne, hogy hozzon. Örülök, hogy nekem semmi közöm nincs hozzájuk. S ezen új hatalom, amely pusztítással, vérözönnel és tomboló halálhullámmal fenyegeti ezen szent tájakat, tőle származik, az Ő gyengeségének eredménye. Angyalokat teremtett, de a saját példájára és alakjára, s ezek a lények gyarlók. Óh, de még mennyire, hogy azok és esetlenek is és gyengék. Nem hatalomban, hanem elmében. Ha néven kéne neveznem őket, akkor megtehetném és egy szóval jellemezhetném őket. Egy szóval ,amely az én személyes bosszúm tárgya lett, a nekromantákon kívül, akikkel már annyira nem is akartam foglalkozni, hisz az Anya és Apa fiának manifesztációjaként meg kell őket semmisítenem, hisz Ők ezt kívánták tőlem, amikor megteremtettek engem és egy földi porhüvely testébe plántáltak. Néven nevezzen a Szörnyeket? Legyen hát: Mélységiek. Az egész egy innen távoli területen kezdődött, egy könyvtárban. A bosszú azóta is hajt....

  Ezen borongós gondolatokkal fordultam el a sziklaszirttől, hogy utamat tovább folytassam a Schattenschield-en keresztül. Egy cél vezérelt engem ide, hogy utalásokat találjak és módokat. Vihar tombolt. Sötét fellegek lepték el a láthatárt, s azzal fenyegettek, hogy megsemmisítenek mindent. A villámok döreje mélyen visszhangzott a kopár sziklákon keresztül, mint ha Hold Apa a dobjait verte volna, harcba szólítva a Kárhozottak lelkeit, hogy egy elsöprő támadás során elpusztítsanak mindent, mi ellenségnek tekinthető. De csak egy harcos válaszolt a hívására és én folytattam hát az utamat. A köpenyem elnehezült már az esőtől, tetőtől-talpig át voltam ázva, s az erős széllökések a testemhez tapasztották az átázott rongyokat, s a sziklafalhoz vágtak folyton. Igyekeztem fedezékben maradni, annyira a falhoz húzódva, amennyire lehetett, ez azonban túl sokat nem segített. A táskám tartalmának nagy részétől már megszabadultam, hogy ne nehezítsék az utamat. Amúgy is kevés felszereléssel jöttem, leginkább csak élelmet és vizet hoztam magammal. Fegyverként egyedül Vengeance és az éjgyilokom volt nálam, még az utazásaim során összeszedett varázstárgyakat is otthon hagytam, egyedül a sálam volt nálam, amelyet most az arcomba húztam, hogy védjen a kegyetlen hideg ellen. Így is éreztem, hogy az arcom már lefagyott, s a kezeimet alig bírtam mozgatni.
  Nyomorúságos állapotban voltam, akármennyire is nem akartam bevallani magamnak. Lenézve a kezemre csak vörös hústömegeket láttam, amelyeket lassan kikezdett a kegyetlenül hideg szél és a napokon tartó utazás a sziklás hegyvonulatok között. A körmeim betöredeztek, amikor egy csúszós kőre lépve majdnem a mélybe zuhantam, s csak az utolsó pillanatban tudtam megkapaszkodni a párkány szélében. Három, talán négy körmöm is teljesen letört küszködésem során, de nagy nehezen visszahúztam magam a keskeny ösvényre. Az azóta eltelt két nap során legalább a vérzés valamennyire elállt s az út közben összeszedett gyógynövényekből készítettem rá kötést, hogy ne fertőződjenek el a sebek. Ha a térképek igazat mondanak, akkor még két napnyi járóút és megérkezek egy rég elfeledett helyre, ahol talán válaszokat találhatok. Mannenschloss. Aelfsige ezt a helyet jelölte meg, mint a helyet, ahol a nekromantát találhatom, aki megölte az apámat. S Ő talán információkat is tud szolgáltatni a Mélységiekről, mielőtt megölném.
  Egy pillanatnyi pihenőt engedtem meg magamnak, ami közben kihúztam magam, hogy elgémberedett tagjaimat megmozgassam. A vihar ott tombolt körülöttem, s minden egyes fényes csóvára összerezdültem, hisz a mély, dübörgő hang a dobhártyáimat akarta szétszaggatni. Mint ha üzenni akarna az  Ég is, hogy ne folytassam az utamat. De ez valójában csak Apa kihívása volt, hogy minden cudar körülmény ellenére folytatom-e a küldetésemet. Jobbra néztem az ideiglenes menedéken fedezékéből. Alattam egy nem túl mély, talán 10 méteres szakadék ásítozott, aminek az aljában egy széles ösvény vezetett tovább. Túl egyenes volt ahhoz, hogy természetes képződmény lehessen, bár a sok kőomlás bemocskolta és tele volt kisebb-nagyobb kőhalmazokkal. Ha oda le tudnék valahogy menni, biztonságosabban folytathatnám tovább az utamat, s talán találnék valami normális fedezéket is, ahol végre tüzet tudnék gyújtani, hogy megmelegítsem a hidegtől meggyötört végtagjaimat. Majd, ha a vihar elül. De ideje tovább menni. Kiléptem a fejem fölött lógó sziklakiszögelés alól, amelynek a tetejéről alig fél órája néztem végig Veronia-n. Tettem egy lépést, aztán egy, az előzőeknél sokkal hangosabb dörej. A villám közvetlen közelemben csapódott be. Aztán valami fenyegetőbb, mélyebb hang, mint ha ezernyi dobot vernének egyszerre. Reccsenés. Sötétség....


   Amikor kinyitottam a szememet, az első, amit megpillantottam, egy szikla volt, amelyet vér szennyezett. A bal oldalamon feküdtem, eléggé furcsán kicsavart pózban és éreztem, hogy minden egyes porcikám fájt. Nyögve próbáltam feltápászkodni, azonban a fejembe nyilalló éles, erős fájdalomtól majdnem megint elájultam. A gyomrom kavargott és éreztem, hogy nem bírom visszatartani. A hányás kérlelhetetlen volt és feltartóztathatatlan. Szürkés, savas lé csapódott ki a számból, hogy szétplaccsanjon a sziklán, és pár csepp visszahulljon rám. Király. Már csak ez kellett. Vártam még két percet, mire lenyugodtak az idegeim és ismét megpróbálkoztam azzal, hogy felálljak. A bal oldalam valamiért nem akart engedelmeskedni nekem, így a felül lévő jobb kezemmel kapálóztam addig, míg el nem értem a köveket. Az ujjaim megcsúsztak a trutyin, amit én juttattam oda, de ezzel most nem törődtem, nyúlkáltam már undorítóbb dolgokban. Mindenem fájt és majdnem elbőgtem magam a kíntól. Végül találtam valami fogódzót, és azt használva támasztéknak, ellöktem magamat. Éreztem, hogy a testem átzuhan a holtponton, és a hátamra fordulok. Jobb kezemet a testem alá húzva próbáltam feltornázni magamat, bár közben minden testrészem tiltakozott a mozgás ellen. Fekete foltok keretezték a látómezőmet, remegtem az erőlködéstől, s vad, állatias ordítás szakadt fel a torkomból. Mikor sikerült végre feltornáznom magam félig ülő pozícióba, egy olyan látvány fogadott, aminek nagyon nem örültem, de legalább megmagyarázta azt, hogy miért nem tudom mozgatni a bal lábamat.
  A csont átszakította a bőrt és ruhát is, és most vörösen-fehéren kandikált ki. Vastag porréteg fedte a fedetlenül hagyott területet, és a lábam alatt vértócsa terjengett. Kapkodva vettem a levegőt, a páni félelem szorította össze a mellkasomat, s úgy éreztem, mint ha egy hatalmas gombóc lenne a torkomban. Az ilyen sérülések ilyen területen halálosak lehetnek. Nálam pedig semmi gyógynövény sincsen s ahogy végignéztem a környezetemet, egyetlen virágot vagy fát se fedeztem fel, csupán egy kiszáradt, vénséges fa nézett velem szemet, mint ha némán őrködne felettem. Igyekeztem magamat lenyugtatni, nem túl sok sikerrel. Bal lábamat kímélve húztam magam a szikla felé, majd a hátamat az engesztelhetetlen kőtömegnek vetettem. A homlokomon verejték patakzott lefelé, csípte a szememet. Legalább az eső elállt, bár lehet, hogy most jobb lenne, ha tombolna a vihar, hisz az esővizet összegyűjtve legalább kimoshatnám a sebet valamennyire. De az átkozott eső persze, hogy most állt el, és a földön nem volt egyetlen mélyedés sem, ahova összegyűlhettek volna az Anya könnyei. Reszketve vártam pár percet, próbálva összeszedni az erőmet. Az izzadtság még mindig csordogált lefelé, és a látásom elmosódott volt. Megtöröltem a homlokomat, hogy kezdjek magammal valamit. Amikor elhúztam a kezemet, az vörösen csillogott. Ismét a homlokomhoz nyúltam és összerezzentem az újabb fájdalomtól. Ujjaimmal óvatosan végig tapogattam az arcom bal oldalát. Túl sok bőr nem maradt rajta és a bal fülem helyén csak cafatok lógtak. Ahogy tekintetem lefelé vándorolt, megláttam, hogy ez igaz a teljes testemre ezen az oldalon. A köpenyem csak darabokban lógott rólam, így tisztán ráláttam a lehorzsolódott testemre. Mindenem csupa vér volt. Bassza meg!

  Nyögve néztem felfelé, hátha akad valaki, aki véletlenül erre felé csámborog. Semmi. Semmi hang nem volt. A párkány, ahol valamikor álltam - nem tudom, mennyi idő telhetett el, bár már késő este volt, így valószínűleg jó pár óra, ha nem napok. Darabokban hevert, s a kőgörgeteg körülöttem terült szét. Az utolsó villámcsapás szétrombolta az amúgy is eléggé ingatag nyúlványt, és lesodort engem a keskeny ösvényről, hogy tíz métert zuhanva végül ennek a sziklának csapódjak. Próbáltam racionális maradni és felmérni a helyzetemet, hogy tudjam, mivel tudnék segíteni magamon. Az már biztos, hogy az amúgy nagyjából két napba kerülő út, amely Mannenschloss-hoz vezet, jóval hosszabb időbe fog telni, de nem volt más választásom. Ha valahogy sikerülne elkerülnöm a nekromanta figyelmét, ott meghúzódhatnék és felmérhetném a terepet, valami normális orvosság után kutatva. Talán...bár a belsőmben éreztem, hogy ez igen csak erős "talán". A félelem szorongatta a torkomat és a mellkasomat, és éreztem, ahogy a sírás feltör bensőmből. A helyzetem kilátástalan volt és menthetetlen. Miért velem történt mindez?
- SEGÍTSÉG!
  Ordítottam el magam végső elkeseredettségemben. A sziklákon visszhangot vert a kiáltásom és többször is visszahallottam elkeseredett szavaimat, hol mélyebben, hol magasabban, mint ha a kérlelhetetlen Schattenschild gúnyt űzne belőlem. Nem láttam a Holdat, valahol a hátam mögött lehetett. Elárult volna Apa? Talán tényleg azt üzente, hogy forduljak vissza? S amikor nem engedelmeskedtem neki, megbüntetett? De miért nem bízott bennem? Miért nem engedett tovább. S miért ilyen elmosódott minden. Köptem egyet, hisz az elharapott nyelvemből csak úgy ömlött a vér. A vörös massza hangosan placcsant előttem a földön. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy pár fogdarab is csatlakozott hozzá. Nyelvemmel végigtapogattam a fogsoromat, bár a nyelvemnek a felső darabja hiányzott. Jó pár kilazult fog, s pár üres hely, ahol előtte még azok voltak. Az állkapcsom is iszonyatosan fájt. Óh, édes anyám, ez így határozottan egyre rosszabb és rosszabb lesz, minden egyes felfedezéssel. Jobbra nézve megláttam Vengeance-t és tőle két méterre a hátizsákomat, amelynek mindkét szíja elszakadt. A kardom után nyúltam, s hosszas próbálkozások után - igaz, hogy kétszer majdnem ismét elájultam a masszív fájdalomhullámoktól - végre a kezembe kaparintottam. A kezem úgy remegett, mint egy vén embernek, aki egész életében masszívan alkoholizált és már vagy egy hete meg van vonva az éltető nedűtől. A bal kezem használhatatlan volt, csak egy véres hústömeg volt a helyén, így a jobb kezemre hagyatkozva próbáltam a kardomat hosszabbításként használni, hogy elérjem a táskámat. A hegye pont elért a táskáig.
  Nyújtózkodtam, hogy elérjem a cuccaimat, és bele is akadt a fegyver! Végre valami sikerül! Megpróbáltam közelebb húzni magamhoz, de a penge kicsúszott a kis redőből, amibe beleakasztottam, s még valahogy sikerült messzebb is tolnom magamtól a bőrtáskát. Hangosan káromkodva ismét utána nyúltam, azonban most meg már túl messze került ahhoz, hogy innen elérjem. A kínnal mit sem törődve csúsztattam a hátamat tovább a sziklán, hogy közelebb kerüljek. Miután olyan messze húzódtam a hátammal, amennyire tudtam, jobb lábamat mozdítottam utána, aztán a bal lábamat megfogva akartam arrébb tenni.  Elkínzott ordítás tört elő a mellkasomból. Csillagok robbantak szét a szemem előtt és az édes sötétség ölelt magához. Mire felkeltem, már a keleti láthatárt vörösre festette a lassan felkelő nap fénye. Órákra kiütöttem magam ezzel a hülye próbálkozással. A torkom tapló száraz volt. Felkacagtam. Örömtelen egy hang volt ez, inkább kétségbeesett, semmint vidám. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit is csináltam. A kard ott volt a kezemben. Áh, a táska! Ez az, koncentráljunk arra.
   A bal lábamat pihentetve próbáltam közelebb kerülni a táskához. Esélytelen. A fegyverem még mindig nem érte el azt. Óh, hisz én fejvadász vagyok, még hozzá egy igen csak jóképű és erős fejvadász. Már mint, most biztos, hogy nem, de Aelfsige megtanított pár dolgot, ami hasznos lehet a számomra. Mint mondjuk a...
~ Meg ne próbáld Te szerencsétlen! Csak ártani fogsz magadnak vele!~
- Óh, Shea, kussoljál már! Én vagyok a harcos, nem Te! Én tudom, hogy mit kell tennem. Takarodj innen!
~ Rohadtul nem jó ötlet! Maradj a sziklánál. Várj egy kicsit és próbáld meg újra!~
- Nem tehetem. Kell az a táska! Kell....
  Nem folytattam tovább a gondolatmenetet. Elvileg működnie kéne. A fejemben zavarodott gondolatom keringtek, de ez az egy megoldás maradt nekem, nem igaz? Hisz, ki mondta, hogy két lábon kell állni ahhoz, hogy meg tudjam ezt tenni? Senki? Nem igaz? FŐLEG, MERT KURVÁRA NINCS KÉT LÁBAM! ÉS ÁLLNI SE TUDOK! BASZKI, AZÉRT! Megpróbáltam koncentrálni, azonban nem ment. Az énem legbelsejébe nyúltam le, ahol talán találok valami nyugalmat, egy biztos pontot, ahol megérezhetem a bennem lakozó mágia párosából az egyiket, amelyik most nekem kell. A sötét elfek ereje mint egy tomboló tengeri vihar, tobzódott bennem. Megfoghatatlan és megszelídíthetetlen erő, amely vadállat módjára próbált kitörni belőlem. Hívtam és Ő válaszolt. Egy megoldásom maradt, egy reményem. A mesterem által oda adott könyvben úgy nevezték: Holdlépés. Az erő felkavargott bennem, ahogy válaszolt a hívásomra. Arra koncentráltam, hogy előrébb csússzak, csak egy kicsit, hogy el tudjam érni a zsákot. Istenek, kegyelmezzetek nekem! Jöjjön össze! Koncentráltam, és semmi...
- MI A BÜDÖSZ FRANC?! MIÉRT NEM AKARSZ SEGÍTENI NEKEM?!
~ Ha meghallgattál volna, elmondhattam volna, hogy ez így rohadtul nem fog működni. Ahhoz mozognod kell, nem fogsz te itt ugrándozz....~
  Nem hagytam, hogy az őrült kis köcsög folytassa a mondókáját. Óh, persze, hogy nem engedtem! Ő csak vissza akar engem fogni, hogy ne teljesítsem ezt az egyszerű feladatot, mert azt akarja, hogy meghaljak. Mocskos kis szemét! De elárulta magát, adott nekem még egy tippet...
~ Te szerencsétlen, nem akarom, hogy meghalj, mert akkor én is az enyészeté leszek! És ne, nehogy megpróbáld. Várj, gyűjts erőt és találj más megoldást. Használd meg a környezeted! Nehogy megtedd! Állj már le!~
  Miután sikertelenül próbálkoztam, új megoldást kellett találnom. "Ne ugrándozz". Óh, dehogy nem fogok ugrándozni, te szerencsétlen. Nekem KELL az a táska, hát nem érted? Jobb kezemet használva segítségként valahogy sikerült feltápászkodnom, bár a részletek furcsán elmosódottak voltak, mint ha egy szűrőn keresztül láttam volna a világot. Mire feltápászkodtam, már hörögtem és átkozódtam magamban, vagy éppen hangosan, ahogy épp hangulatom tartotta, vagy épp amennyire vissza tudtam magam fogni. Shea kussban maradt, de nagyon éreztem, hogy valamit közbe akarna szólni. Jó, maradjon is csendben, rohadjon meg. Na nézzük, ugrándozzunk, mint valami hülye Mistwood-i állat, amit láttam anno. Vagy mint a békák...azok az átkozott, undorító, rohadt mocskok. Milyen beteg elme kellett ahhoz, hogy őket megalkossák? De koncentráljunk, koncentráljunk. Bal lábamat, amennyire tudtam, térdből felhúztam, bár ez már magában egy kész kínzás volt. Oké, ugorjunk. Jobb lábammal elrugaszkodtam, amennyire tudtam. Éreztem, ahogy a testem a levegőbe emelkedik, nem túlságosan, hisz alig volt már erő bennem, de ennyi csak elég lesz. Aztán a "repülési szakasz" végén keményen a földhöz csapódtam, ahogy a jobb lábam összecsuklott és keményen a földnek csapódtam, természetesen a bal lábam ért le először, mert miért is ne...?
- A KURVA ANYÁDAT!
  Ordítottam a sziklának és a kezemben lévő karddal, a hátamon fekve vadul csapkodtam dühömben. Éreztem, ahogy az acél átveszi a rezgést, és továbbítja a csontjaimnak s a hűvös markolat még jobban belenyomódik a felsértett tenyerembe. Acsarogva csapkodtam és szitkozódtam még percekig, miközben a torkom már fájt a sok ordibálástól. A szemeim valószínűleg vérben forogtak. Hogy lehettem ennyire hülye?! Miért nem gondoltam át kétszer is a dolgokat?
~ Én megmondtam neked, hogy nem jó ötlet, de neked persze nem kell hallgatnod rám, nem igaz? Hát tessék, most itt van az eredménye, te hülye. Most hogyan mész vissza a sziklához? Visszahúzód magad? Legalább háromszor el fogsz ájulni menet közben, értékes órákat vesztegetve, amely alatt már megoldást találhattál volna. Szedd össze magad!~
  Dübörgött Shea hangja a fejemben. Na jó, valószínűleg igaza volt, de már csak makacsságból se hallgattam rá. Miután jó időt azzal töltöttem, hogy a hátamon fekve néztem, ahogy az erőtlenítő Nap sugarai átvágják magukat a súlyos felhőköpönyegen, mozgásba lendültem. Jobb kezemmel hadonászva végre megtaláltam a zsákot és vaktában hajítottam el a szikla felé, hogy legalább azt ne kelljen magammal cipelni. A bőralkalmatosság hangosan csattant a sziklákon. Ha bármi törékeny volt benne, annak már amúgy is régen vége, így nem aggódtam azon, hogy kárt teszek a felszereléseimben.Miután ezzel végeztem, elkezdtem magamat visszavonszolni a szikla felé. Öt percet azzal töltöttem el kínok közepette, hogy hasra ráncigáljam magam, utána meg vagy fél órába telt, mire megtettem azt a három, maximum négy méter távolságot. A bal lábamon a csont még mindig kikandikált és folyton beleakadt valamibe. Éreztem, ahogy a csontot csak még jobban kiszakítom a testemből és hogy még több szennyeződés kerül a sebbe, de nem érdekelt. Egy cél vezérelt: vissza a sziklához.
~ Én megmondtam neked, nem igaz?! Hogy hülyeséget csinálsz! Cyne, térj már észhez! Baszd, ha így folytatod, kinyírod mindkettőnket! Legalább a hátadon csúsztál volna vissza ahhoz a tetves sziklához és nem hason, akkor a lábadat nem cseszted volna szét még jobban....CYNE?! CYNE?!~
  Nem válaszoltam neki, mert nem volt mit válaszolni...Rohadjon meg ez az elvetemült állat, akkor se fogok rá hallgatni. Vagy halgatni? Egy "l" vagy kettő? Hal lennék? Aki csak úgy úszkál az Élet Vizeiben? Aki csak tátog, amint kiér a megszokott komfort környezetéből? Óh, igen...
- FÉLJÉTEK CYNEFISH-T!
~ Óh, bakker....~
 
  Miután megérkeztem a sziklához, hátamat annak vetve pihentettem, bár semmi erőm nem maradt. A bal lábamból kiinduló fájdalomtól majdnem megőrültem. Bár, valószínűleg ez már késő, amúgy is az őrület határán voltam.A táskában kutakodva végül megtaláltam azt, amit kerestem. Három réteg ruhába bugyolálva egy kis bőrflaskát. Még Jens adta nekem az Északi Királyságban, mielőtt útra indultam volna. Azt mondta, hogy jól jön majd, ha minden másból kifogytam. Hát, Ő valószínűleg nem így gondolta. A kulacsot két combon közé szorítottam, hogy meg tudjam tartani, majd elkínzott jobb kezemmel tekertem le a kupakját. Halk pukkanás jelezte a sikeremet. Ezután egy váltás ingért nyúltam, amit vastagon megöntöztem a tárolóban lévő erős pálinkával. Az alkohol édeskés illata megcsapta az orromat és elgondolkoztam azon, hogy inkább nekem kéne meginni az egészet, de letettem róla. Miután a ruha már tocsogott a pálinkától, elkezdtem a sebet kitisztítani, belülről kifelé haladva.
  A fájdalom elviselhetetlen volt. Ordítottam, ahogy a torkomból kifért, és a hangok visszatértek hozzám. Mint ha egy őrült nevetett volna rajtam, gúnyolódott volna rajtam. De vajon ki volt itt tényleg őrült? Szipogva és remegő kézzel fejeztem be a tisztítást, és közben nagyon koncentráltam arra, hogy ne ájuljak el. Nem szabad elájulnom! Ha most kiütöm magam, akkor sose kelek már fel, ezt az elmém mélyén éreztem. Ébren kell maradni. Meg kell őrizni a józan eszem. Maradj ébren, Cyne, maradj ébren! Kántáltam a szavakat magamban, és csak ez segített, hogy végig tudjam vinni a műveletet. Az alkohol csípett és az egész világ forgott körülöttem, minden teljesen elmosódott volt a könnyeim tengerén keresztül. A fejem lüktetett, mint ha a Háború Dobjait verte volna bent vagy ezernyi harcos, és közben kardjaikkal karmolták volna a koponyám belsejét. A gondolataim elmosódottak voltak. A fülem csengett. Agyrázkódás. Kezdtem elveszteni a kontrollt.

  A butykosra néztem és megráztam azt. Valamennyi ital még volt benne. Megigyam, avagy sem? Nem tudom, hogy a táskámban van-e még ép állapotban lévő vizes palack, bár a zuhanás előtt...mennyi is volt nálam? Volt egy hegyi patak, ahol feltöltöttem. De mikor volt az? Hetekkel ezelőtt? Napokkal? Órákkal? Ittam én egyáltalán vizet? Kell nekem egyáltalán? Áh, a pálinka jobbat fog tenni nekem, bár a torkom olyan taplószáraz volt, hogy a nyelés is fizikai fájdalommal járt. Már ha lett volna nyálam, de az ajkaim, éreztem, hogy cserepesre száradtak. A ruhám még mindig nem száradt meg az előző napi - vagy heti? - esőtől, ami folyton engem áztatott el. Tehát olyan hosszú ideje nem üthettem ki magamat. Órákra talán? Vagy maximum egy napra? Itt kint még mindig hideg levegő fújt, és ez még csak ráadott a problémáimra. Áh, egye fene, mi veszteni valóm van? Két nagy korttyal küldtem le az éltető alkoholt a torkomon. Égetett, mint a fene, és éreztem, hogy a gyomrom tiltakozik ellene. Ja, igaz, semmi kajám nem maradt, azok valahol szétszórtan hevernek a földön, túl messze, hogy elérjem őket. Hátamat a sziklafalnak döntöttem és felnéztem az égre. A Nap már fél úton járt a zenit felé. Talán két, három óra lehetett délig, amikor a legnagyobb erejével fog lesütni rám. Csak néztem az égő tűzgolyót, a felhőzet kezdett felszakadozni, s látni lehetett a tiszta kékséget. Csak néztem a fényforrást, bántotta a szememet, bántotta az elmémet, de kellett a kín. Igényeltem.
- Itt fogok meghalni, nem igaz?
  Tettem fel a kérdést csak úgy magamnak, halkan. Elkeseredettség vegyült a hangomba. Ennyi lenne? Egy rossz lépés, egy villám, egy zuhanás, és minden tervnek lőttek. Távol mindenkitől és mindentől, ami valaha valamit is jelentett számomra. Tervek, amelyeket nem valósítottam meg. Személyek, akiktől nem búcsúztam el. De nem is számítottam ilyenre, hogy ez fog történni. Olyan céltudatosan haladtam előre a számomra kijelölt ösvényen, hogy hittem, semmi baj nem történhet. Hittem, hogy halhatatlan vagyok és sérthetetlen. Egy hős, a régmúlt koraihoz illő. Hát, ebben semmi hősiesség nincs. Csak szenvedés és gyengeség. Ennyit Cynewulf-ról.
~ És most...hogyan tovább? Feladod?~
  Csengett a fejemben Shea szomorkás hangja. Majdnem hogy normális volt. Mint ha megértett volna engem. Annyi értelmetlen harcot vívtunk egymás ellen, próbálva megszabadulni egymástól, de össze voltunk nőve, egy elválaszthatatlan párost alkottunk. De mi folyton csak civakodtunk, mint a rossz házasok. Még egy dolog, ami miatt csak megbánást tudtam érezni. De most már mindegy, nem igaz? Itt fogok...
- NEM FOGSZ ITT MEGHALNI! TARTS KI....MÉG VAN MIÉRT KÜZDENED!
  Ordítottam el magamat, hangosan. A sziklákon visszaverődtek a hangok és visszasiklottak hozzám, felerősítve azokat és az akaratomat is. Igen, küzdenem kell. Ott van egy halál, amit meg kell bosszulnom. Annyi mindenkit meg kell még ölnöm. Bűnösöket. Ártatlanokat. Még több szenvedő alakot adni a listámhoz, hogy a Fátylon túl várjanak engem, késekkel a kezükben, bosszúra éhezve. De én vagyok a Mesterük. Ők a szolgáim lesznek a túlvilágon, hogy még tovább tudjam őket kínozni. Óh, igen...
~ De nem...ne a bosszúra gondolj, Cyne. Vannak sokkal fontosabb dolgok is!~
  A saját hangom. Emlékeztet. Igen. Emlékeznem kéne. De mire? Mi fontosabb a bosszúnál? Mi fontosabb annál, hogy megtoroljuk a minket ért sértéseket, hogy családokat szakítsunk szét? Családok. Nekem is volt egyszer. Elvesztettem és eltoltam magamtól. Család. Lények, akiket szerethetünk, akikkel megosztjuk múltunkat, jelenünket, jövőnket. Szeretet. Az arcom előtt három elmosódott alak jelent meg. Csak az arcukat láttam, ahogy egymás mellett állnak, és sajnálkozva néznek le rám. A középső alakot fényözön vette körül, s megvilágított mindent. Csak néztem a földöntúli jelenést. Azt a gyönyörű arcot, amely olyan sok kedvességet árasztott magából, ha a self tudta, hogy hova nézzen. Teste lágy vonalait. Szinte hallottam a hangját is. Jobb oldalán egy másik nő állt. Vele nem volt olyan bensőséges a kapcsolatom, de azok után, amin közösen átmentünk, Őt is közel éreztem magamhoz. A fényes jelenés bal oldalán ott állt egy férfi, kezében egy nagy self felessel, és mosolyogva nézett le rám, mint ha hívogatna. "Menjünk inni!"
- Ada?
  Kérdeztem a középső nőtől. Közelebb jött hozzám.
- Lory?
  Kérdeztem a jobb oldali nőtől. Közelebb jött hozzám.
- Armin?
  Kérdeztem a bal oldali férfitól. közelebb jött hozzám.
  Mögöttük más alakok is tolakodtak, az arcuk kivehetetlen. Akikkel életem során találkoztam, és kapcsolatba kerültem velük. Akik talán még jelentettek valamit a számomra. Nem jöttek közelebb. Csak Ők hárman, akik a legfontosabbak voltak az életemben.
- Értetek kéne küzdenem?
  Nem kaptam választ. A vízió szépen lassan eltűnt, magamra hagyva engem. Rázkódtam a sírástól. Ideje össze szednem magam! Ideje, hogy ismét Cynewulf legyek, a pökhendi, nagydumás alak, akit nem érdekelnek az esélyek, mindig kivágja magát a slamasztikából. Ideje, hogy megszabaduljak ettől a csapdától.
- I won't be trapped anymore...I won't. I...

"Vedd el egy embertől mindenét és nézd meg, hogy miképp is fog reagálni? Foszd meg a családjától, a barátaitól, az ismerőseitől és okold őt mindenért. Az elején tagadni fog. Az elején harcolni fog. Aztán szépen lassan elkezdi elfogadni a tényt, amit Te erőszakoltál rá. Végeredmény: Őrület. Aztán ereszd őt rá a világra és nézd, ahogy lángokba borítja azt."
― Az Őrület Határain

  Nem fogok ebben a csapdában maradni. Nem maradhatok! Körbe néztem, hogy még is, mi a franchoz kezdhetnék? Vissza kell még térnem, meg kell keresnem Andromeda-t és elmondani neki, hogy mindig ott leszek mellette és segíteni fogom. Vissza kell mennem Armin-hoz és Lory-hoz, hogy elmondjam nekik, mennyit jelent az, hogy befogadtak, hogy a barátaim lettek. Ott van még Dracon és Bane is, két hűséges társam, akik alig bírtak megmaradni a hátsójukon, amikor lepasszoltam őket a hercegi párnak, hogy vigyázzanak rájuk. Valószínűleg azóta már vagy ezer átkot szórtak rám, hisz Draci hajlamos mindenféle tetemet felhalmozni maga körül, Bane pedig szívesen rágcsál meg mindent, így valószínűleg Lory háza már romokban áll a túlságosan is szertelen és energiától duzzadó hatalmas, kék szemű kutya tombolása után. A sebet, ahogy tudtam, kitisztítottam, de valószínűleg ez sokat nem jelent.  A csont még mindig fedetlen volt, és a vér már megalvadt körülötte, s feketére színeződött, rögökbe állt. Azonban ami aggasztóbb volt, hogy kezdett elszíneződni. Aelfsige szerint akkor kezdjek el igazán félni, amikor a vörös csík megindul, jelentsen ez bármit is. A zöldes, sárgás szín, és a szag, amit árasztott magából a seb, már önmagában is undorító volt, amitől majdnem elhánytam magam.
~ Le kell vágni a lábadat, különben semmi esélyed...~
~ Tudom...~
~ Fel kell hevíteni a kardodat, elszorítani a seb feletti területeket és...~
  Shea abba hagyta a mondanivalóját. Megértett engem. Ha levágom a lábam, egy nyomorék leszek, egy féllábú istenverése. Milyen fejvadász lennék így? Milyen self lennék így? Legalább nem lábatlankodnék folyton a többiek körül. De akkor is...Vannak áldozatok, amiket meg kell hozni. De még is, hogyan gyújtsak tüzet? Minden teljesen elázott, és csak egy rég kiszáradt fa volt a közelben, ami most szomorúan méregetett engem. Nem, nem fogom levágni a lábamat. Nem, addig nem, míg nem tudok tüzet gyújtani, hisz ha csak így vaktában elkezdeném vagdosni, azzal lószart se érnék el. A táskámból elővettem az utolsó megmaradt ingemet és az éjgyilokkal elkezdtem felszabdalni. Öt perc után már számtalan csík állt a rendelkezésemre. Egyet összegöngyöltem és a számba dugtam, hogy ne harapjam el a nyelvem. Jó vicc, már rég elharaptam, de minek súlyosbítsam tovább a helyzetet? Aztán fogtam a megmaradt csíkokat és a seb fölött szorosan elkötöztem a lábamat. Éreztem, hogy ismét sötétedik a világ, párszor pofán vágtam magam, hogy megpróbáljak ébren maradni. Lihegtem, kapkodva vettem a levegőt. Olyan szorosra húztam egy kézzel a kötést, amennyire csak tudtam s egy megmaradt foszlányt a táskámban található utolsó, megmaradt vizes butykos tartalmának nagy részének felhasználásával eláztattam, majd a csont köré tekertem. Éreztem, ahogy a kötés visszanyomja a csontot a lábamba, torz szögben. Valószínűleg bent még több roncsolást fog véghez vinni, de most már mindegy, nem igaz?
- Oké...hogyan tovább?
  Tűnődtem magamban. El kell indulnom valamerre. A hegyeken idáig eljutni egészséges állapotban is két hétbe telt, ilyen állapotban képtelenség visszamenni a hegy lábához, és onnan még a legközelebbi település is legalább öt napi séta, amikor a self egészséges. Képtelenség, ismét csak. Marad Mannenschloss. De legalább valami terveket fel kell állítani magamnak, különben végig ott fogok ücsörögni, míg vagy szomjan nem halok, vagy éhen. A zuhanás előtt két órával ettem utoljára, és tapasztalatból tudom, hogy akár öt napig is elvagyok kaja nélkül. Azonban most a szervezetem legyengült és az éhség mardosta a gyomromat. Maximum két nap. Van még egy fél kulacs vizem. Ha jól beosztom, szűkösen ugyanennyi időre elég lesz, de utána már reménytelen a helyzet. Megviselt állapotban, ennyire gyengén a kiszáradás ezek után maximum egy nappal végezne velem. Tehát van három napom arra, hogy vizet és élelmet találjak. Meg kell tennem! Meg tudom tenni! Vengeance felé nyúltam, majd a jobb kezembe vettem. A hűvös markolat ismerős érzése erővel töltött el engem, eléggel ahhoz, hogy a bal könyökömmel megpróbáljam felhúzni magamat, miközben a kardot támasztéknak, mankónak használva erőltettem fel magam álló helyzetbe.
  Az izzadtság véres patakként csorgott le a homlokomon. Éreztem, hogy az ájulás ismét környékez, így hát siettem. Amikor végre felálltam, a bal lábamat felhúztam, hogy ne álljak azon és a hátamat a kőnek vetettem. Így töltöttem legalább tíz percet, mire az extra fájdalom elmúlt. Az ösvény, amin álltam, széles volt, ahogy azt már megfigyelhettem és sziklákkal tarkított, korábbi kőomlásokra emlékeztetve az erre utazót. Emberi kéz vájta még ide talán évszázadokkal ezelőtt, valamikor Veronia benépesítése után nem sokkal. Nem várakozhatok itt tovább, így is már túl sok időt elvesztegettem. A táskában már semmi használható nem volt, így minden "vagyonom" egy kard, egy bérgyilkos penge, fél kulacs víz, megrongálódott ruhám és szétesőfélben lévő elmém volt, illetve a sál, ami már rég lecsúszott az arcom elől.
~ És hogy tervezel tovább haladni? Elugrándozol Mannenschloss-ig? A kardot nem használhatod mankóként örökre...~
~ Tudom.~
  Azonban a fa csak kétszáz méterre volt. Ha megerőltetem magam, talán fél óra alatt oda is érek. Így hát mozgásba lendültem. Amint elléptem a szikla mellől, éreztem, hogy a lábam mindjárt összecsuklik. Sokáig voltam ülő/fekvő helyzetben és az izmaim most tiltakoztak a megerőltetés ellen. Fogaimat összeszorítva erőltettem magam. A bal lábamat egyáltalán nem használtam, csak fél lábon ugrándoztam, bár így is minden egyes ugrás után összerezdültem a fájdalomtól. De ki kell tartanom. Ki kell tartanom. Nincs más választásom!

  Amint odaértem a fához, a Nap már majdnem elérte a zenitet. Erőtlen voltam és gyenge ezen ég alatt, de hé! elértem idáig. Nem hittem volna magamról. Éreztem, hogy teljesen száraz a torkom, de nem mertem inni. A víz itt most minden kincsnél többet ér. A fa imbolygott, mint ha szél rázná, pedig nem éreztem szelet. Ja, hogy én ingadozok? Vagy is hát, a látásom. Én megingathatatlan vagyok. Hisz, eljutottam ideáig, nem igaz? Na jó, de most, hogy itt vagyok, még is, mi a francot fogok csinálni? Miért is jöttem ide? Valamiért elindultam, ebben határozottan biztos voltam. Csak azt nem tudom, hogy miért. Végig néztem a fán, mint ha az megadhatná a válaszokat. De az nem szólalt meg. Milyen fa az, amelyik nem beszél? Milyen hülye világban élünk?
~ Mankót akartál csinálni a vastagabb ágakból. Koncentrálj!~
  Ja, igen, mankót. De miért? Miért van nekem szükségem rá? Aztán lenéztem a lábamra, és eszembe jutott, hogy miért is. Elérhető közelben két vastagabb faág is volt, azonban ahhoz, hogy azokat meg tudjam fogni, el kéne engedni a támasztéknak használt kardomat és akkor biztos, hogy eldőlnék. Még pár ugrással közelebb mentem hozzá és a vállamat a fának támasztottam. Kifújtam magam. Most már nagyon sűrűn kapkodtam a levegőt és reszkettem. Pedig nem is volt hideg, annyira. Már mint, amikor erre felé jöttem, sokkalta hidegebb volt, egyszer még a havazás is elkapott. Most viszont szinte majdnem hogy perzselő volt a forróság, amit nem is hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Kézfejemet a homlokomra tettem, ott, ahol nem volt sérült. Forró volt, mint ha egy kemence lenne a fejemben.
- Láz. Mit tehetünk láznál? Le kell hűteni a testet. Ez nem lehetséges. Gyógyfőzetek. Nincsenek. Gondolkozz Cyne, mit tehetsz? A megfigyeléseire és tapasztalataidra hagyatkozz!
  Kétségbe esetten néztem körül, de semmitől se kaptam ihletet. Király. Akkor a láz egyelőre marad, amíg le nem tudom küzdeni. Még mindig a fának támaszkodva az egyik vastagabb ág után nyúltam. Próbáltam letörni, azonban a vállam megcsúszott és majdnem eldőltem. Az utolsó pillanatban kapaszkodtam meg a törzsében és tartottam magam egyensúlyban. Ha ez nem működik, akkor marad a kard. Vengeance-t a kezembe kapva csapkodtam a kikandikáló ágat a tövénél. Az éles penge faragni kezdte a fát és jó pár próbálkozás után reccsenés jelezte a sikeremet. A faág a földre hullott, tőlem nem is olyan messze. Ideális helyzetben legallyaznám és valamivel betekerném a végét, hogy ne törje a hónaljamat, amikor rátámaszkodok, azonban a helyzet nagyon nem volt ideális. Óvatosan ereszkedtem le, akármennyire is tiltakozott a testem, hogy felkapjam az ideiglenes mankómat. Amint a kezembe kaparintottam, egy vad, diadalittas mosoly jelent meg az arcomon.
- Csak szépen lassan, lépésenként. Menni fog ez. Meg tudod csinálni!
  Biztattam magamat. A vastag ágat használva támasztékként ismét felegyenesedtem és egy közeli kőhöz botorkáltam, amire felfektettem az ágat. Hosszú volt, több méter hosszú, így inkább csak vonszoltam, és hosszú próbálkozások árán sikerült elfektetnem vízszintesen, de megérte a fáradozás. A vékonyabbik végénél könnyebben tört és nagyjából két, egyforma hosszúságú darabot törtem le, amelyek olyan hosszúak voltak, mint az alsó lábszáram. A kőre ültem le és elkezdtem leoldozni a bal lábamra rakott kötéseket....

  Amikor felébredtem, már sötétedni kezdett. Órákra kiütöttem magamat, ahogy a véres sebből elkezdtem kitépni a mocskos ing darabjait. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a vér rászáradjon a kötésre és szinte beleépüljön a szövet a sebbe. A fájdalom intenzív volt és el is ájultam tőle. A mellkasom szabálytalanul emelkedett és süllyedt. A fülem még mindig csengett. Megráztam a fejemet. Tovább kell mennem. Sínbe kell tenni a lábamat. Összeszorítottam a fogaimat, megmarkoltam az inget és készen álltam arra, hogy egy rántással kiszakítsam. A rántás fájdalmasabb volt, mint hittem. Az ordításom szétszakította a sötétséget. Eddig nem is látott madarak szálltak fel riadtan fészkeikből. Szinte kétségbeesetten szorítottam össze a fogaimat, de aztán ismét hánytam. Habosat. Nem hittem volna, hogy még van valami a gyomromban. Tévedtem. Mart, mint a sav és még jó ideig köhécseltem, és köpködtem, mire sikerült megszabadulnom az utolsó maradványoktól. Ennyit a büszkeségemről. Erőtlen kezekkel tettem az első fadarabot bal lábam bal oldalára, majd a jobb lábammal szorítottam oda, hogy ne mozduljon el, majd következett a jobb oldal. Amint mind a két fa nagyjából helyén volt, egy hosszú ingdarabbal elkezdtem összekötözni őket. Trükkös volt, hisz amint a jobb lábamhoz értem, azt el kellett mozdítanom, hogy átvihessem a kötést, s csak a használhatatlan bal kezemre támaszkodhattam, hogy megtartsam a fa darabot.
  Nem tudom, hogy mennyi időbe telt, mire a sín elkészült, és tökéletlen volt. Valószínűleg többet ártott, mint használt, de nem érdekelt. Valamit tennem kellett. A gyomrom vadul korgott. Rohadtul éhes voltam. Már több, mint egy napja nem ettem és számos sérülésem volt. Egy kiadós vacsoráról álmodoztam, ínycsiklandozó falatokkal. De mindig csak a gombapörkölt képe lebegett előttem. Fúj. Utálom a gombát! A világ legundorítóbb dolga....és a gombák között békák ugrándoztak. Ne, csak a békákat ne! Riadtam próbáltam elhúzódni a jelenés elől. A békák közelebb ugrándoztak hozzám és éhesen csillogó szemükkel engem méregettek. Nem csak békák, hanem varangyok és eddig nem ismert fajtáik is, akkora fogakkal, hogy még Draci is megirigyelte volna és olyan értelmes szemekkel, hogy az biztos, hogy nem állati volt. Hangosan sikítva hessegettem el őket. A kezem átsiklott rajtuk. Csak jelenések. Csak jelenések! Nyugodj meg Cyne. Nincsenek itt békák. Se gomba. Egy kibaszott sziklás hegységben vagy, itt nem él meg semmi sem. Brekik főleg nem. Nekik víz kell, emlékszel? Kutak sincsenek itt.
  De milyen kutak? Ki emlegetett itt kutakat? Megráztam a fejemet. Valami halványan ismerős volt ezzel a szituációval kapcsolatban. Világ életemben rettegtem a békáktól és a kutaktól, csak azt nem tudom, hogy miért. Nem kapcsolódtak hozzá rossz emlékek, legalábbis semmi, amire emlékeznék. Ahogy félrenéztem, egy mély kutat láttam az ösvény túlsó oldalán. Egy kőből kirakott, mohás oldalú kutat, amely szinte hívogatott magához, de közben sötétség áramlott ki belőle. Egy férfi állt mellette, arcát nem tudtam kivenni, de furcsán ismerős volt, csak...a neve nem jutott eszembe, se az, hogy ki is volt Ő számomra. Egyszerre ismerős és ismeretlen. Egy sivalkodó gyereket tartott a kezében és valamit magyarázott. "Itt az ideje, hogy megbűnhődj engedetlenségedért." Aztán a gyerek zuhanni kezdett a kútba. Amikor az aljára élt, én is összerezzentem. Egy vödör. Tele békákkal. Mind a kútba zuhant, aztán még egy és még egy vödör. Összesen hat. A gyerek sikoltott és talán én is. Aztán egy súlyos fedél került a kútra, hogy a gyerek biztos, ami biztos, ne menekülhessen el. Öntudatlanul tudtam, hogy napokat töltött ott. Ki volt ez a gyerek? Ki volt ez a férfi?
  Elfordítottam a fejemet a jelenéstől. Ideje tovább haladni, hagyni a...mit is? Jelenéseket? Hamis emlékeket? Nem is tudom ,hogy miket, de a hátam mögött kell hagyni. Vér ízét éreztem a számban. A homlokomon lévő seb ismét felszakadt és patakzott belőle a vér. Óh, csodálatos, még ez hiányzott csak. Nem törődtem vele, úgy se tudok tenni ellene. A megmaradt fát botként használva feltápászkodtam a szikláról. Ideje tovább mennem. Mindkét hónom alá jutott egy-egy ilyen mankó, amely épp hogy csak leért a földre, ha megrogyasztottam magam, de még mindig jobb, mint egy. Utólag rájöttem, hogy a kardot fel kéne csatolni a hátamra, azonban nem tudtam elengedni a botokat. Ha elengedem, nem lesz erőm ismét megragadni őket. Egyedül az éjgyilokom maradt hát nálam, az övemre erősítve, Bosszút ott hagytam a sziklán. Ha majd egyszer valaki erre jár, talál magának egy remek készítésű kardot, amit még egy vámpír kovácsolt nekem a távoli múltban és azóta jó szolgálatot tett nekem számtalan alkalommal....


  Az órák kezdtek összemosódni. Csak egy cél maradt előttem. Menni tovább és tovább. De hova? Visszanéztem oda, ahonnan indultam, de már nem láttam. Ennyit haladtam volna? Vagy hol volt egyáltalán az, ahonnan kiindultam? Csak egy gyereket láttam az ösvény végén, aki szánakozva nézett rám. Az alak ismerős volt számomra. Én voltam az, fiatalkoromban. Mellette egy alak állt. Én voltam az, idősen és őszen. Mindketten szánakozva néztek rám, aztán az idős alak elmosódott és semmivé vállt. Ő az, aki én sosem leszek. De mentem tovább. Merre is megyek? Miért is megyek? Mi az, ami még előrébb visz engem?

  ...egy sziklában megláttam a Mélységit, aki sötét csápjaival felém nyújtózik. Elhessegettem. Nem valóságos...
  ...a Nap erősen tűzött rám. Késő este volt. De az a szemét csak sütött és sütött. Dárdái átszúrták a sötétséget. De nem volt valós ez sem. Vagy az éjszaka nem volt valós? Mennyi idő lehet? Minden olyan elmosódott volt. Néha mint ha Shea hangját hallottam volna tompán, távolról. Nem értettem, hogy mit is mond...

  ...A kulacsomat vizsgálgattam. Csontszáraz volt. Milyen hülye kifejezés ez már?! Nézzetek rá a kibaszott csontomra és látjátok, hogy nem száraz?! Éjfekete vértől nedvedzik, és készen áll arra, hogy kicsontozzon mindenkit. Csontkalitkát fonjon körétek. Csontosan! Akarom mondani, pontyosan. Vagy is hát, pontosan. Ponty? Kéne egy ponty. Kaja. Bármi. A kulacsom tehát üres volt. Mint az elmém és a lelkem. Üres. Szontcsáraz. Szottyadt voltam. Szomorú. Nem, valami voltam, de nem tudom, hogy mi...

  ...az Újholdat figyeltem. Az arca aljasan vigyorgott rám. Az enyém leszel! Kacsintott rám. Mióta kacsingatnak a holdak? Ez is csak képzelődés. Ettől független elnevettem magam. Hát nem őrület? Kacsingató Holdak, amelyek csontból épültek fel és a homlokukról patakzik a vérözön, készen állva arra, hogy elsöpörjön mindent! Hát nem vicces? UGYE HOGY AZ?! NE MERJÉL NEKEM ELLENTMONDANI! TE NEM ÉRTED AZ ÉLETET!

  Mert, drága barátaim, kik halljátok utolsó gondolataimat, bár egyikőtök sincs itt, az Élet, a nagybetűs Élet tényleg csak egy vicc, amelyen csak nevetni lehet. Szarkasztikusan, megkínzottan, minden örömtől megfosztottam, hisztérikusan és gonoszan. Mit nevezel Te Életnek, mondd már meg nekem! Elég az, hogy ha lélegzel, eszel, szarsz és iszol? Hogy alszol? Persze, a szó szaro...szoros értelmében ez is nevezhető életnek, de ez a vegetatív élet. Nem, az élet folyamatos szenvedés. Mész tovább az utadon, teszed, amit tenned kell, vagy amiről csak azt hiszed, hogy tenned kell és közben folyton pusztítasz magad körül. Ezt Te választottad, Te alakítottad így, de nem ez a vicces része. A vicc az, hogy azt hiszed, hogy bármit is elérsz. Hogy tetteid valamiféleképpen glorifikálni fognak téged, hogy majd a túlvilágon bármiféle jutalomban fogsz részesülni. Hiszed, hogy valamit hagyni fogsz magad után. De senki se fog rá emlékezni, s midőn meghal az utolsó lény is, akivel valaha is találkoztál, emléked örökre az enyészeté lesz és tényleg, kitörölhetetlenül meghalsz. Csak egy kupac por marad utánad, fehérlő csontok a föld alatt, amelyet valószínűleg évszázadokkal később egy unatkozó gyerek fog a kutyájának hajigálni. A vicc az, hogy azt hiszed, számítasz. A vicc az, hogy folyton áltatod magad. A vicc az, hogy értelmetlen dolgokra pazarlod az életed. Dolgozol, hogy megélhess, hogy enni tudj és hogy etetni tudj. Évtizedeket töltesz robotolással és közben azon évek tovább suhannak és mit tettél? Semmit. Csak egy életed van, amit azzal töltesz, hogy a hatalmasságokat kiszolgáld. Uralkodók, hercegek, királyok, földesurak. De Ők se tehetik azt, amit akarnak. Folyton küzdeniük kell, hogy fenntartsák a vagyonukat és a hatalmukat. Ők se élnek. Senki se él. Az életnek nem viccnek kéne lennie, hanem egy önfeledt szórakozásnak, hisz tényleg csak egy adódott belőle. Épp ezért, egy vicc ez az egész, amin nem lehet őszintén nevetni, mert a gyöngyöző kacajt megfosztották tőled mások. Élhetnél úgy, hogy nem törődsz a következményekkel, csak élvezed, de előbb utóbb abba kell hagynod, mert nem csinálhatod a végtelenségig. Eléggé szomorú, nem igaz? Annyi álmod marad beteljesítetlen. Annyiszor buksz el...

  ...valami határozottan nem volt rendben a látóhatárral. A Nap nem fent volt, hanem mellettem, csak messzebb tőlem. A fák nem vízszintesen, hanem merőlegesen nőttek ki a földből, ami furcsán megfordult. Az arcomon éreztem a kő hidegét. Mi van? Mióta forgolódik velem így a világ? Aztán lenéztem. A földön feküdtem, a mankók összetörve hevertek körülöttem. Elestem. Mikor? Miért? MI a franc?!

~ Elfogyott a vized, Cyne. Négy napja nem ettél semmit. Kimerültek az utolsó energiatartalékaid is. Két napja nem ittál semmit. Teljesen ki vagy száradva. Az agyad már nagyjából felmondta a szolgálatot. De megtettél mindent, ami tőled tellett. Megtetted, még ha nem is volt elég. De a küldetés az elejétől fogva kudarcra volt ítéltetve. Mannenschloss-t már sose fogod elérni. Szomorú összegzés.
~ Akkor ennyi lenne? Itt ér engem a végzet?~
~ Sajnos igen. Azért, szép életed volt...~
~ Amit elbuktam. Semmit se tudtam megtenni, amit akartam.~
~ A barátaid már várnak, Cyne...~
  Csendült fel Sheatro szomorkás hangja. Nem, nem Shea. Nem ez volt az igazi neve. Csak most jutott eszembe. Krilil.
~ Sose voltunk azok a gyerekek, akit akart, nem igaz? Te meghaltál, én és Kristen pedig nem feleltünk meg neki. Sose feleltünk meg. Ezért bántott minket. Most már emlékszem. Én voltam a gyerek a kútban. Én voltam a megcsomózott kis lény a gardróbban. Kristen volt az, akin erőszakot tett. Ő meghalt, és megmenekült. Aztán még egy halál és én megmenekültem. De sosem az emlékektől. Krilil...sajnálom...~
~ Sok mindent sajnálok én is....De nézd, az ösvényt!~
  Az ösvényre néztem, ami fényárban égett. Ott állt az anyám, úgy, ahogy emlékeztem rá. Arcán kedves mosoly, szemei alatt véraláfutások. Az apám csak egy oszló hulla volt, kifogástalan állapotban lévő ruhában, hátán a Holdőrök fegyverével. Kristen is ott volt, vidáman mosolygott rám, arcán ugyanaz a tiszta ártatlanság csillogott, mint amire emlékeztem, még ha gyakran fedte is el ezt apánk kegyetlensége. Aelfsige, a vén mocsok morcos arccal álldogált apám mögött, szemén láttam, hogy azt tervezi, hogyan ölje meg őt, de nem tehette, mert Ő már halott volt. Ada is ott volt, arca hívogató volt, mögötte felsejlett egy sátor halvány körvonala. Az a sátoré, ahol egymáséi lettünk. Lory és Armin összeölelkeztek és úgy vártak rám ,hívogattak, hogy a barátaimmal legyek és a családommal. A kép szélén egy ismeretlen alak állt, aki viszont túlságosan hasonlított rám és Kristen-hez ahhoz, hogy letagadhassuk. Krilil. Mosolygott, az arcán nem volt nyoma a vérgőznek. Aztán az öcskös lassan felém indult és a kezét nyújtotta felém. Éreztem, hogy az eső rákezd, mint ha az ég sírna.
~ Készen állsz csatlakozni, hozzánk...bátyus?
~ Menjünk, öcskös. Örülök, hogy így is láthatlak.~
  Feleltem neki, miközben lenéztem a lábam előtt heverő véres, mocskos alakra, az elkínzott testre, amely egykor hozzám tartozott. Végig néztem rajta, de nem éreztem szomorúságot. Most vár rám egy újabb kaland. Néztem, ahogy Cynewulf, pontosabban Crispin Shadowbane meghal, ott, az esőben...Végre megszabadult.
- You won't be trapped in a madman's mind, anymore. Rest in peace...

  Felnéztem és egy ismeretlen ház mennyezetét láttam meg magam felett. A széles szarugerendáról mindenféle szárított gyógynövények lógtak le, amelyeknek a szaga keveredett és édeskés, de egyben keserű illat lengte be az egész szobát. Köhögtem és éreztem, hogy az egész mellkasomban fájdalom robban. A torkom teljesen ki volt száradva, és a fejem még mindig lüktetett. Hol a francba vagyok? Megpróbáltam felemelni a fejem, azonban a testem nem nagyon akart engedelmeskedni. Végtelenül erőtlennek és gyengének éreztem magam. Valaki halkan motoszkált mellettem, aztán egy nő arca úszott be a látómezőmbe.
- Látom, felébredtél...
  A hangja kedves volt. Hosszú, fekete haja keretezte öreg, ráncos arcát, de a ráncokon túl látni lehetett, hogy egykor, fiatalkorában egy gyönyörű nő lehetett, aki után minden férfi megfordult az utcán. Megpróbáltam megszólalni, de nem nagyon sikerült, csak krákogtam és tátogtam. A nő arcán mosoly jelent meg.
- Jól van, ne erőltesd magad, a lényeg, hogy felkeltél. Csúnya sérüléseket szenvedtél. Még is, mit képzeltél? Egyedül nekivágni az Árnypajzs-hegységnek? Ostoba, ostoba sötét elf. Egyedül a Sorsnak, vagy a Szerencsédnek köszönheted, hogy rád találtunk...meg arra, hogy össze-vissza ordibáltál és a hangodat már messziről meg lehetett hallani. A legnagyobb szerencséd viszont az, hogy nem talált rád előttünk pár rukh vagy egyéb, itt tanyázó ragadozó. Na meg az, hogy van itt pár olyan növény, amit máshol nem lehet megtalálni és ezért mászkáltunk erre. Nyugodj meg most már és pihenj. Több napra teljesen kiütötted magad, a kiszáradás és az éhhalál szélén álltál, a lábad csúnyán elfertőződött. Ha nem élne velünk egy bizonyos vámpír, aki történetesen ért az orvosláshoz, akkor vagy meghaltál volna, vagy legalábbis a lábadnak búcsút mondhattál volna. Jó pár napot kell még itt töltened, mire teljesen felépülsz....használd ezt az időt arra, hogy lenyugodjál és átgondold magadban: tényleg megéri a bosszúd, hogy így kockára tedd az életedet? Sokat beszéltél a delíriumos állapotodban. Nem tudom, hogy ki az a nekromanta, de csúnya halált szánsz neki, de ebbe te fogsz belehalni.
  Azzal a nő ott hagyott engem. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi is történt, de a legutolsó emlékem az, hogy a kiszáradt fától elindulok. Az utána következő percek, napok, órák....teljes sötétség fedte őket. Mint ha meg sem történtek volna. Mi történt? Hogy kerültem ide?
~ A lényeg, hogy megmenekültél, Cyne. Ne bolygasd a múltat és ne törd a fejed most olyan dolgokon, amiket már sosem fogsz megtudni...~
  Shea hangja szomorúan csengett, de nem tudtam eldönteni, hogy miért. Mi történt, amire nem emlékszem. És legfőképpen: miért nem emlékszem rájuk? Hát, mindegy is, most egyelőre arra kell koncentrálnom, hogy felépüljek és utána visszatérjek Eletha-ba. Még várnom kell, hosszú éveket, mire ismét útnak indulhatok neci vadászatra. Ez az eset ráébresztett arra, hogy még közel sem vagyok felkészülve a bosszúra. Meg hát, valószínűleg jó ideig még igen csak nehezemre fog esni a járás. Csodálatos. Egyszerűen csodálatos....

Nos látom te messzebbről indulsz, mint Ada és ha az őszinte véleményemet kell megmondanom egy kicsit túlzásba vitted. A malackás poénok egy ideig viccesek voltak de a vége felé már kínosak. Ennek ellenére nincs sok baj az élménnyel, a cselekmény igazán Cyne-os és a végén ahogy telerajzolod a Gazda arcát... well... ott nem tudtam megállni egy facepalmot.

Jár is érte a 100 TP és 1000 váltó.

Ui.: Azt hiszem itt:
"szétnyitottam a köpönyegemet, hogy jól látszódjon az éjgyilok" lemaradt az "éjgyilok"ról az idézőjel... if you know what I mean.

Már régóta vártam erre, természetesen olvastam az előzményt. Hamisítatlan Cyne stílus, benne az érzelmek viharában, nagyon tetszett. Várom a folytatást, addig is motivációnak itt van 100 tp és 1000 váltó

Végre ez is meg lett írva, és láthatja a nagyközönség is, hogyan is kezdődött az a hatalmas érzelmi hullámvasút ami már küldik óta tart. \o/
Szokás szerint gyönyörűen fogalmazol, és mind tudjuk, hogy az erotikus jelenetek megírása az egik legnehezebb az frpg-műfajban. Az én ízlésemnek kicsit mondjuk ömlengősre sikerült ez most, nade ez már csak a perfekcionizmus, ami elfoglalta a klaviatúrám. Annyira elkényeztettél az utóbbi időben, hogy már nem tudlak normális mércével nézni, ugorttunk egy szintet.
A karaktered valóban rengeteg tapasztalattal gazdagodott, érzelmileg főleg, így maximálisan jár neked a
100 tp és az 1000 váltó. Adnék érte több tp-t is de nem szabad. Keep up the good work.